APU – egy pénz nélküli világ az X-9-es galaxisban

Köszönet és hála a fordítónak, hogy ilyen gyorsan lefordította Vitko Novi a hetvenes évek közepén eredetileg spanyolul kiadott trilógiájának, annak német változatának második részét is! ( Az első rész, '170 óra a földönkívüliekkel', honlapunkon olvasható. )

Legyen ezt a könyv is útmutató és lelki segítség a hamarosan felemelkedő emberiség számára!

 

Vitko Novi

 

APU – egy pénz nélküli világ

az X-9-es galaxisban

 

1.kötet

 

Ventla-kiadó, Németország

2006

1.kiadás

 

Fordította: Borosnyay Gábor

 

 

Néha történnek olyan dolgok is, melyeket sokkal nehezebb elfogadni, mint bármiféle fantáziát

Vitko Novi

 

A barátság a legszebb dolog az emberi életben. Gyakoroljuk hát!

Vitko Novi

 

Ahol sem közösség, sem tanítás, sem együttműködés nincs, ott a szükség a tanítómester és a pénz, a tekintély.

Vitko Novi

 

Nem tudom, mennyi idő telik még el, de biztos vagyok abban, hogy eljön az a nap, amikor a földi emberiség egyetlen nemzetté válik, egy közös nyelvvel, testvériesen egyesülve egy lobogó alatt: a Föld zászlaja alatt

Vitko Novi

 

Nyomaszt az a gondolat, hogy nemsokára elmegyek erről a világról, anélkül, hogy sok hasznára lettem volna embertársaimnak

Vitko Novi

 

TARTALOMJEGYZÉK

Fogalom-meghatározások jegyzéke

Előszó

Bevezetés

Ivánka utolsó napjai a Földön

Ivánka elhagyja a Földet

Egy évvel Ivánka eltűnése után

Ivánka felébred az APU bolygón

Ivánka találkozása Aliffal

Ivánka utazása a városba

Megérkezés Kyoodo városába

Ivánka összetalálkozik Pedroval

Ivánka meggyógyítása

Ivánka regisztrálása az Apu-n

Dezintegrálás és integrálás az Apu-n

Hasonlóságok az Apu-n és a Földön

A Föld fejlődési története

Az apuiak igazolványa

Apuiak segítenek a Földnek

Úton egy étterembe

Táplálkozás az Apu-n

Inkarnálódás a Földön

Pedro inkarnációi a Földön

A nyugalmi fázisok az Apu-n

Az idő képernyői

Egy hálóhelyiség az Apu-n 

A fogalom-meghatározások jegyzéke

 

ALIF

Egy apui, aki 12. 000 éve látogatja a Földet. Ő volt az is, aki Ivánkát fogadta, amikor Apura vitték.

APU

Apu az idők kezdetén felrobbant. Ezáltal a robbanás által keletkeztek a csillagok és más galaxisok.

DEGRAVITÁCIÓ

Általában a dolgokra és élőlényekre ható nehézségi erő elvétele.

IVÁNKA

Földi leány, aki Dubrovnikban Jugoszláviában született a 20.század elején. Miután a szülei elhagyták, a testvérei túléléséért küzdött.

MACEDÓNIAI SÁNDOR

Amikor Nagy Sándor megszállta Ázsia és Afrika országait, mindenkit, aki ellenállt neki, Amerikába deportált, amely földrészt gúnyosan „földi paradicsom”-nak nevezett.

MÍNIUSZ

Az atom legkisebb része, az első részecske a semmi után. Az apuiak „természetfeletti” munkáiknál használják őket.

MUNKA AZ APU-n

Apu lakosságszáma néhány trillió. Minden felnőtt naponta csak néhány órát dolgozik műszakban; a munka sose áll le a bolygón.

„NEM FOGOM ELFELEJTENI”

A köszönetnek megfelelő kifejezés Apun.

PEDRO

Apui, aki a Földön Orleáni Johanna, valamint Robin Hood és Leonardo da Vinci alakjában élt. Ivánka Dubrovnikban ismerte őt meg, ahol mint matróz dolgozott; később elvitte Ivánkát Apura.

POZITÍV IONOK

Részecskék, amelyek kitöltik a teret és az univerzumot. Az apuiak szerint rájuk lehet visszavezetni a kémiát, a mozgást és az életet.

SZÍNEK

Apun a dolgok színe a szemlélő látószervéhez igazodik.

ZAY

Apui, aki a Földön Mózes, Protagorasz, Jézus, Marx Károly, Luther Márton és mások alakjában élt.

 

Előszó

 

Vitko Novi, egy Montenegroban született délszláv ember életének legnagyobb részét Peruban élte le, ahol mint vízmérnök dolgozott. Ebben a különleges könyvben a perui Andokban szerzett élményeit írja le, melyek a gyönyörű szép Huaylas-völgyben,  a Santa folyó partján fekvő huallancai vízi erőmű közelében játszódtak le.

A „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvében Vitko Novi az Apu bolygóról származó földönkívüliekkel történt találkozásairól és kapcsolatáról tudósít, melyekre 1960. március 10. és 1961. január 1. között került sor.

További könyveiben, az „APU, egy pénz nélküli világ”-ban, „A pénz nyomora”-ban és az „X-9-es galaxis”-ban a szerző részletesen beszámol az apuiak fejlettségéről, az APU-n és a mi Földünkön folyó életükről, szervezetükről és munkájukról. Továbbá elmagyarázza a galaxisok keletkezését, a Föld benépesítését és más bolygón túli adottságokat.

A jelen könyvben az említett három mű van tematikailag összefoglalva  egy első kötetben. A második kötet később következik. A „Pénz nyomora” c. könyv fordításáról és közléséről lemondtunk, mert abban azokról a Földünkön uralkodó állapotokról van szó, amelyeket a pénzrendszer okoz, és amelyeket messzemenően ismerünk.

Külön köszönet illeti Jora Blümel asszonyt, aki már a „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvet is fordította. Mivel ő hosszabb időn keresztül élt Peruban és Vitko Novit is személyesen ismerte, most is nagyon beleérző módon fordította le a szöveget a spanyol eredetiből német nyelvre.

 

Jürgen Gottsleben

(Ventla-kiadó)

 

Bevezetés

 

Kedves Olvasó!

Már előre tudom, hogy meg fog lepni téged ennek a könyvnek a tartalma. Talán az ókori görög bölcsek ugyanúgy elcsodálkoztak volna, ha az elektromos áramot akartuk volna nekik elmagyarázni sok alkalmazási lehetőségével vagy egy embernek a Holdon való leszállását. Vagy ha egy olyan embert mutattunk volna be nekik, aki egy idegen szívvel él, egy lombikbébit, vagy sok más mai vívmányt, amelyeket 2000 évvel ezelőtt hihetetlennek és utópikusnak minősítettek volna.

Szemeid előtt egy olyan könyv van, melynek tartalma túlmegy annak határain, amit az ember a Földről és a világmindenségről tud. Leleplezései rendkívüliek és a mi emberi értelmünk számára teljesen szokatlanok. Ugyanúgy meg leszel lepődve, mint egykor Szókrátesz lett volna, ha a kertjében egyszer csak egy helikopter szállt volna le, hogy ajándékozzon neki egy televíziót, egy rádiót, egy távírót, vagy hogy elmagyarázza neki egy számítógép működését.

Én semmiképpen sem arra törekszem, hogy meggyőzzelek Téged az olvasottakról, mert ez azt jelentené, hogy bekorlátoznám a szabad akaratodat. Talán a Te véleményed szerint is valamelyest bolondosabb lennék, mint egykor Galilei az inkvizíció képviselői előtt, amikor azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül.

Hát emiatt írtam meg az „Apu, egy pénz nélküli világ” c. könyvet, amelyben szerepelnek részek a „170 óra földönkívüliekkel”-ből is. Ez egyfajta novella, és harmadik személyben íródott, bár én beszélgettem a könyvek két szereplőjével, Zayval és Ivánkával a történtekről. Két okból döntöttem a harmadik személy mellett: Egyrészt azért, hogy lehetőséget adjak az olvasónak arra, hogy saját logikus következtetései által kényszer nélkül sorolhassa be a könyvet ismeretei közé. Másrészt pedig azért, mert az Apu bolygón az egoizmusnak semmilyen formája nem létezik, és az általános nyelvhasználatban ezért nincs szó az első személyt kifejezésére.

Én nem tudós vagyok. Sosem gondolkoztam el létünk miértjén, vagy azon, hogy hogyan kezdődött egy sejt élete, hogyan és mikor keletkeztek a galaxisok, amelyek előidézték a bolygók mozgását; mekkora az átmérője a végtelen űrnek, vajon hány civilizáció létezik az univerzumban, vagy hogy mi a nyitja a minket körülvevő misztériumoknak. Az én egyetlen gondolatom az, hogy hogyan fognak az emberek testvérként egyesülni, és mi a záloga az ember nevű család közeli boldog jövőjének. Csak beváltom azt az ígéretemet, hogy egy kicsit közvetítek az emberek felé abból, amit magam láttam egy űrhajóban a hihetetlen „Idő képernyőjén”, amikor 1960-ban az Andokban rátaláltam a földönkívüliekre (lásd a „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvet).

Csak azt tudom, hogy ez a könyv egyfajta őrültséget képvisel, azaz az emberi tudáson belül csak nagyon nehezen elképzelhető dolgokat, amíg csak egy napon sikerül a földi embereknek is hasonló időképernyőket létrehozniuk, hogy még több titoknak járjanak utána, mint én.

Bármi is legyen a véleményed erről a könyvről, az méltó lesz arra, hogy elismerjük, mert az a Te gondolataidnak egy terméke és a Te lényednek a kifejeződése. A Te élethez, gondolkodáshoz és döntéshez való jogod szent és nem árt senkinek. Amíg léteznek atomok és mozgás, az univerzum végtelen kiterjedésében továbbra is fog életet teremteni és formálni, és lakosai utazni fognak a Mindenségen keresztül legmélyebb titokzatos mélységeibe.

Aggódom az emberek szolidaritása miatt, mert az emberiség egy puskaporos hordón ül és háború és pusztítás fenyegeti. A fegyvergyártás továbbra is az első helyen szerepel az emberi célok között. A fegyverraktárak meg még mindig csak tovább telnek és az ágyúk nem hagyják abba felebarátaink elpusztítását.

Atom-, hidrogén- és neutronbombák lebegnek a fejünk fölött és fenyegetik földi létünket. Ugyanakkor „legyőzhetetlen” kórok és még más ismeretlen betegségek gyilkolják le ellenőrizhetetlen módon számtalan ember életét szövetkezve az éhséggel és a nyomorral.

Legfőbb ideje, hogy az emberek becsületes szándékkal a kutatásnak és a munkának szenteljék az életüket, mert ezek az egyetlen dolgok, amelyek hosszú távon biztosíthatják az emberiség túlélését.

És ez a mélyebb oka is annak, hogy elbeszélem ezt a történetet, amelyik az apuiak tudományos és technikai fejlettségéről tudósít, de a földi élet tegnapjáról és jelenéről is. Én láttam ezt az életet az űrhajókban az idő képernyőjén ott a perui Andokban.

Könyörgök minden tudóshoz, munkáshoz, tanárhoz és diákhoz, katonához és kormányhoz, minden hívőhöz és ateistához, férfihoz és nőhöz, hogy változtassa meg az emberiség történelmét, tegye szebbé azt azáltal, hogy egyszer s mindenkorra megtiltja fegyverek előállítását és megakadályozza az agressziókat és háborúkat. Járuljanak hozzá nyíltsággal és jóakarattal egy baráti társadalom létrejöttéhez, amelyben mindenki egyenrangú, és egyesült szándékkal békében él. Tanítsák az önzetlenséget és sugározzák azt szét a világmindenségbe, hogy korrigálják az univerzumban a negatív földi konzekvenciákat. Fáradozzunk végre azon, hogy felváltsuk a harci sikereket egy hősies békére.

Gondolj arra: Az egoizmus az oly hatalmas értelmed találmányait olyan fegyverré alakítja, amely emberi életet semmisít meg. Tégy meg mindent az emberi élet megmentéséért!

Nem fogom elfelejteni.

 

Vitko Novi

 

Ivánka utolsó napjai a Földön

 

 

Ivánka visszatér a városba. Céltalanul bolyong a sötét utcákon. Valahol az osztrák-magyar monarchia katonáira bukkan. Amikor megpillantja a kék egyenruhájukat, megijed. A férfiak undort keltenek benne. Az elszenvedett megaláztatás emlékei ötlenek fel benne; ami már jó pár évvel azelőtt történt. De még mindig pontosan emlékszik, hogy is történt az. A földre kellett feküdjön és meztelenül kellett ide-oda forognia. Ezért egy fél koronát vagy egy negyed kenyeret ígértek neki.

A „Bécs” vendégház felé veszi az irányt. A nyitott ajtón keresztül bent sok katonát vesz észre. Utálattól telve megy tovább. Majd egy idősebb férfihez fordul, akit a felesége kísér, és megkérdi tőle, hogy nem látta-e a testvéreit. A férfi osztrák hangon brummogva mond neki valamit. A felesége mosolyog, de Ivánka nem értett semmit. Sírva megy tovább, végül a „Trieszt” nevű vendégházhoz érkezik. Ott nincsenek katonák, és így bemegy.

A tulajdonos felesége felismeri, megragadja a karjánál fogva és beviszi a konyhába.

„Miért vagy így átvizesedve és járkálsz ezekben a szakadt ruhákban? Mi történt?”

Ivánka nem válaszol, csak kérdő tekintettel néz az asszonyra, majd újra sírni kezd.

„Hol vannak a testvéreim? Láttad őket? Vagy tudsz valamit róluk? Kérlek, mond el nekem, amit tudsz, mindegy, hogy mit!”

Az asszony ellenkezik. Ivánka mosolyog, ráncolja a homlokát és elkezd köhögni; és addig köhög, amíg már vért köp. Akkor megijed az asszony, hívja a férjét és tőle kér tanácsot. Az felszólítja, hogy adjon a leányra másik ruhát, adjon neki valamit enni és menjen vele egy kis kamrába. Ott az asszony meggyújt egy gyertyát, előkotor egy pár régi cipőt, néhány ruhadarabot és egy sálat.

Ivánka, magára maradva, lecseréli a ruháit és épp a cipőt akarja felhúzni, amikor hirtelen különös érzés vesz rajta erőt, valami megváltozik. Az ablakon keresztül vöröses fényfoszlány hatol be és bevilágítja a szobát. Megijed és összerándul. Abban a hitben, hogy valami tűz ütött ki, az ablakhoz siet, és kinyitja azt. Amit kint megpillant, attól való ijedtében elszorul a torka.

Kint a kertben egy karcsú férfi áll. Egy világító fény veszi körül. Rémülten és nyitott szájjal hőköl hátra néhány lépést. Az idegen azonban barátságosan mosolyog, üdvözlésre meghajtja a fejét és megszólal:

„Ne menj el! Kérlek hallgass rám csak egy pillanatara.”

Ivánka azt érzi, hogy valami bátorságféle érzés jelenik meg benne. Gondol egyet, majd megkérdezi:

„Te ki vagy? És mit akarsz tőlem?”

„Mihály arkangyal vagyok. Azt szeretném, hogy megnyugodj és ne aggódj a testvéreid miatt.”

„Ugyan, mit tudsz te róluk! Hol vannak?

„Előbb nyugodj meg. Ők jól vannak.”

„De hol vannak? Mondjad már!”

„Nagyon messze vannak innen. Épp oly hirtelen mentek el erről a világról, mint ahogy jöttek. Belekóstoltak a szegénység keserű kenyerébe és elmentek.”

„Nem is tudsz róluk semmit! Te egy szélhámos vagy, semmi más! Csak meg akarsz ijeszteni és el akarod hitetni velem a hazugságaidat. Menj el innen! … És hagyj békén!”

„Legyen úgy, ahogy akarod Ivánka, legyek hát akkor egy hazug. De nézz már oda! És mond meg nekem, …hogy mit látsz ott?”

Ivánka abba az irányba néz, amerre az ismeretlen mutatott. Sötét éjszaka van, a Holdat nem látni és egyetlen egy csillagot sem. És egyszer csak a hirtelen megvilágított kert közepén ott áll a két testvérkéje egymás kezét fogva. Az idősebb intett feléje a kezével, a fiatalabbik meg csintalanul a nyelvét nyújtotta ki rá. Igen, aztán mindketten teli torokból nevetnek, miközben lassan távolodni kezdenek. Egészen lassan, míg csak el nem tűntek.

„Mirko! Marinko! Várjatok már! Ne szaladjatok már el!”, kiált Ivánka kétségbeesve. De az éjszaka sötétje ismét mindenre rátelepszik, csak a különös látogató maradt a helyén a fényív közepén, ami most kékes színt vett fel.

„Add vissza nekem a testvérkéimet! Nagyon kérlek! Szeretném őket még egyszer látni, aztán azt tehetsz velem, amit akarsz.”

„Figyelj Ivánka”, felelte az ember szeretetteljes hangon, „csak azt szeretném, ha megtennéd azt, amit most mondok neked: Öltözz fel és menj el aztán a „Bécs” vendégfogadóba. Légy vidám, bent egy sereg tengerész van. Énekelj velük. Ritka jól fogod magad érezni, és utána egy hosszú utazást kezdesz meg.”

„Miféle utazást? Hát nem viszel el a testvérkéimhez?”

„Csak arra kérlek, hogy kövesd az útmutatásaimat. Azután fájdalmaid hamar el fognak tűnni és szenvedéseid is meg fognak szűnni. Mert ott, ahová mégy, nincsenek betegségek, sem halál, sem pénz. Nincsenek királyok, nincsenek kormányzatok, nincsenek próféták és rendőrség sincs”

„De hol van az a hely? És hogy hívják?”

„Az X-9-es galaxisban van és APU-nak hívják, válaszolta a férfi, majd testéből világoskék sugarak törtek elő, és olyan hirtelen eltűnt, mint amilyen gyorsan jött. De Ivánka nem tudta volna megmondani, hogy történt ez az egész. Még akart volna kérdezni tőle valamit, de a szájába szorult a szó. Visszalépett az ablaktól.

„Ez Isten csodája volt”, mondta és folytatta az öltözködést. Amikor fel volt öltözve, köszönetet mondott az asszonynak és a férjének és kilépett az utcára.

Sietős léptekkel ment tovább, mintha valami különleges győzelem várta volna abban a vendégfogadóban. A fájdalmait már alig érezte és a köhögése is alábbhagyott. A testvérei iránti aggodalma elszállt, már nem szégyellte magát a szegénysége miatt és amiatt sem, hogy senki gyereke volt. Mit számított már az, hogy nem az édesapja nevét viselte, és hogy ezért nem keresztelték meg a templomban. Elhalványultak a rémséges lelkiismeret-furdalásai amiatt, hogy el kellett adnia a testét, és csak az a vigasztaló gondolata volt, hogy azt azért tette, hogy fenntartsa testvéreit, Isten gyermekeinek és senki fiainak az életét.

A földi létnek az ellentmondásossága és az ember ember általi kizsákmányolása miatti keserűség, ennek a világnak az összes ínsége és nyomorúsága, a pénzgazdálkodásból fakadó állapotok eltűntek a gondolatai közül. Hol volt már a pópa feleségére való emlékezés, aki az egyetlen barátnője volt, aki önzetlenül segített neki? Már nem izgatta magát azzal a kérdéssel, hogy miért követeltek az egyház képviselői annyi pénzt egy miséért. Talán Isten inkább meghallgatta a drága miséket? Miért kellett Isten és ember közé beiktatni a pénzt, mint közvetítőt?

Mint egy távoli és kieső álomkép húzott át emlékezetén annak az éjszakának a rettenetes élménye, amikor az asztalos megerőszakolta és megsértette lelkét. Ivánka most egyszer csak úgy érezte magát, mint egy egészséges leány, aki alkalmas arra, hogy megházasodjon, szeresse a férjét és sok gyereke legyen. A borzalmas betegség korábban az összes érzékét eltompította. Itt már azonban nem volt visszaemlékezés a múltra és a jelen sem terhelte tovább. Mint egy holdkóros ment tovább, mint aki nem ismeri már meg a barátnőit sem.

Két katona lép be a vendégfogadóba. Az egyik egy harmonikát visz a vállán és egy olasz dalt játszik. Ivánka odaül melléjük és énekelni kezd velük.  A jelenlévők meglepetten figyelnek fel rá és hallgatják elbűvölő hangját, a nagy énekesnő hangját. Mégis lassan elfogy az ereje. Az ajtónál tömeg tolong, hogy meghallgassa őt. Mindenki tapsol az elragadtatástól. A nők át akarják ölelni, a férfiak meg pénzeket és arany ékszereket dobálnak oda neki. Ő meg énekel tovább, de nem képes felismerni senkit és nem hallja a körülötte leeső érmék csengését sem. Nem érzékeli sem a hozzá intézett kiáltásokat, sem az elismeréseket vagy a tapsot. Szemei mintha ködbe vesznének. A jelenlévők olyannak tűnnek számára mint fehér papíron a foltok. Az a katona, aki a harmonikán játszik, kiesik a látómezejéből. Már nem hallja a hangokat sem, levegőért kapkod, megfogja a torkát és eszméletlenül a földre esik.

„Gyorsan egy hordágyat!” kiáltja a harmonikás az egyik osztrák-magyar katonához. A jelenlévők tolonganak Ivánka körül, egyesek zavartan felkiáltanak. A nők közül sokan sírni kezdenek.

„Szegény! Eszméletlen”, mondja a hely tulajdonosa.

„Vigyétek be a leányt a kórházba és írjátok a költségeket az én számlámra”, mondja egy testes asszony erős hangon és a hordágyat vivő egyik férfinek adja a névjegykártyáját.

„Siessetek amíg nem késő!, mondja az miközben átveszi a névjegykártyát. Egy Dinka K. … nevet olvas rajta.

„Még lélegzik”, teszi hozzá az egyik katona és ráfekteti a leányt a hordágyra.

Ezután Ivánka ott sínylődött Dubrovnik akkor egyetlen kórházának kórtermében. Az ágya kettes számot viselte. Azok az állandó fájdalmak, amelyekben már évek óta szenvedett, felemésztették az erejét és úgy vették körbe őt, mint egy páncél. Most már nem kellett köhögnie és nem volt se étvágya, se szomja. A két testvérére és a táplálásukért folytatott szenvedésére való emlékezés megszűnt. Már arra az ínségre és szenvedésre sem emlékezett, amit a pénz okoz az emberek között. Úgy tűnt neki, mintha sosem élt volna ezen a bolygón. És Mirko és Marinko keresése is háttérbe szorult. Ők már ki tudja, hol voltak, és pénzre sem volt már szüksége. De a szíve még dobogott. A halállal küzdött, de meg akarta hosszabbítani az életét – akárcsak néhány órával is. Arra a rejtélyes Mihályra várt, aki megígérte neki, hogy elviszi a távoli Apu bolygóra, ahol állítólag nincs szenvedés. És hogy ő segítene neki elboldogulni abban a csodálatos új világban, amelynek létéről és lakosairól korábban soha sem árultak el valamit az embereknek.

Már a második éjszakát töltötte a kórházban, ahová azért vitték, hogy alaposan kivizsgálják, először az alatt a nyolc év alatt, amióta a tuberkulózisban szenvedett.

 

Ivánka elhagyja a Földet

 

Eső zuhogott Dubrovnik ezeréves városára. Mennydörgés hasította át az eget és a földet, alkalmanként kiadva a légkörben gyűjtött energiáját egy-egy villámlásban. Hirtelen egy erős széllökés csapódott a kórház ajtajának, amely kicsit kinyílt, majd nagy zajjal becsapódott. Az őrök és a nővérek megijedtek, és a San Vlaho kolostor főnővére, aki a kórházat vezette, és aki épp a betegek ellátásával volt elfoglalva, pontosan láthatta, hogy mi történik.

Egyszer csak fény vette körül Ivánka ágyát és megvilágította az egész kórtermet. A betegek azt hitték, hogy egy villám csapott le Ivánka ágyára, és féltek. A főnővér azonban nyugodt maradt, tartotta magát, megállt a kórterem közepén, felemelte karjait a magasba és azt kiáltotta:

„Gyermekeim, nyugodjatok meg! Nyugodjatok meg és imádkozzatok! Imádkozzatok gyermekeim és kérjétek urunk bocsánatát! Egy csoda történt a kórházunkban” mondta és elindult a fényesség irányába, ami már oszlóban volt. Amikor azonban Ivánka ágyához ért, csodálkozása tovább nőtt. A lepedő kínosan el volt simítva, de Ivánka eltűnt.

„Egy csoda! Egy csoda történt!” kiáltotta a főnővér és többször egymás után keresztet vetett, miközben tekintetét az üres ágyra szegezte, amelyben immár nem feküdt páciens. Akkor a párnán meglátott egy kerek kis cédulát. Letérdelt, megcsókolta az ágyat, amelyben a csoda bekövetkezett, és magához vette a cédulát. A papír kék volt, és rajta fehér színnel cirill betűkkel az állt:

„ Jövőre, október 8-án, szerdán újra fogsz hallani Ivánkáról. Mindent a többiekért. Dubrovnik, 1912. november 11.”

A főnővér összehajtotta a cetlit és azt figyelte, hogy csillog. Megnézte közelebbről is. Nos, az minden összehajtásnál vagy megfordításnál megváltoztatta a színét és a nagyságát.

„Most mit tegyek? Óh Istenem, mit tegyek most?” mondta a főnővér és a félelem egy érzése futott rajta át. Eltávolodott az ágytól és miközben az ijedt pácienseket próbálta megnyugtatni, Sebastian páter jutott az eszébe. Ő képviselte a vallásos felső vezetést a városban.

A páter 80 éves volt és sok éven keresztül tevékenykedett a Vatikánban, így hát méltó volt a teljes bizalomra. Úgy gondolta, őrá rábízhatja a sok személy által átélt és az általa látott csodát.

A főnővér le akarta csillapítani belső felindultságát, amit a rendkívüli esemény okozott benne, ezért sürgősen beszélnie kellett róla valakivel. Egy rövid pillanatra állva maradt a kórteremben kezében a cédulával. Aztán amelyik pácienst csak lehetett, arra biztatott, hogy a Miatyánkot imádkozzák. Amikor befejezték, elindult a kolostorhoz vezető úton, hogy beszéljen Sebastiannal páterral. Amikor odaért, a páter véletlenül épp ott volt.

„Lépjen be, nővér. Nos, mi történt?”, mondta, amikor meglátta a főnővér ijedt arcát.

„Sebastian páter, egy csoda történt …”

„Egy csoda? Dicsértessék az Isten! Hol? Mesélje el nekem! Mi történt?”

„Egy beteg eltűnt a betegágyáról világoskék fénylángok közepette.”

„Mikor történt ez?”

„Épp most, egy fél órával ezelőtt, páter”, felelte a főnővér és részletesen elmondta az egész esetet.

Sebastian páter türelmesen hallgatta az apácát. Megpróbálta megérteni, hogy mi történt a főnővérrel, aki annyi éven keresztül jeleskedett Isten és az egyház szolgálatában.

„Szegény nővér, élete és az értelme is lassan a végéhez közeledik. Vegye fel őt az Úr hamar az országába”, gondolta a pap, míg a nővér a tanácsára és a segítségére várt.

„Kedves nővér, maga nagyon jól tudja, hogy Urunk csodákat is tesz. Ő az isteni igazságosságot gyakorolja. Megbocsátását kell, hogy kérjük, hogy megadja nekünk az örök békességet.”

A főnővér csodálkozott Sebastian páternek ezen az érzelmileg jéghideg válaszán. Rögtön észrevette, hogy a pap nem hitt a szavainak. Csalódás hatalmasodott el benne, de megértette, hogy nem volt könnyű hitet gyakorolni egy olyan különös történésben, mint ami a kórházban lejátszódott. Érzéseit félretéve fogadta el a pap közömbösségét.

„Sebastian páter, ezt a cédulát az eltűnt beteg párnáján találtam. Megnézi?”

„Nem, csak tartsa meg magának, majd megnézem egy későbbi alkalommal. Most pedig menjünk át a kórházba, hogy utána nézzünk ennek az eltűnt betegnek.”

A két ember egymás után lépett ki a templomból. Sebastian páter ment elöl, a főnővér pedig egy kis távolsággal követte. Egyikük sem szólt semmit. Amikor beléptek a kórterembe, a betegeket imádkozva találták.

„Páter! Egy csoda történt. Az a beteg, aki ebben az ágyban feküdt, világoskék sugarak közepette eltűnt”, mondta egy idős ember, akinek a bal karja volt eltörve.

„Igen, fiam, tudom. Főnővér anya már elmesélte nekem”, felelte a páter.

A pap egy pillanatig megállt a helyiség közepén. A betegek köré gyűltek, és mindenki a saját módján mesélte el neki, hogy mit élt át.

„Ismerte valaki közületek az eltűnt beteget?”

„Nem”, válaszolták azok.

„Az ajtó zárva volt, amikor az eset történt?”

„Igen, páter, ebben teljesen biztosak vagyunk.

„Imádkozzatok, gyermekeim. Isten áldása legyen veletek”, mondta a pap és kiment.

Öt nappal később a főnővért felmentették a tisztségéből, mint a kórház vezetőjét, és azt az utasítást kapta, hogy maradjon továbbra is a kolostorban Johannes páter felügyelete alatt, aki abban a kórházban az egyetlen elmebetegekkel foglalkozó orvos volt.

A főnővér anya számára ez a fejlemény egy keserű csalódás volt, mégis legyűrte magában azt a felháborodást, ami úgy kígyózott benne, mint egy féreg a korhadó fában. Sok év telt már el azóta, hogy életét Istennek és a felebarátoknak szentelte. Ennél a tisztelhető és gyakran nehéz feladatnál elég tapasztalatot szerzett a személyét érintő igazságtalanságok elviselésében és Sebastian páter reakciója nem túlságosan lepte őt meg. Tiltakozás nélkül vette tudomásul áthelyezését és belenyugodott abba, hogy az ő napja október 8-án, szerdán lesz. Biztos volt abban, hogy azon a napon tisztázódni fog az Ivánkával történt különös eset. Az első napokon még kételkedett egy kicsit abban az ígéretben, ami a cédulán állt, de minél többet nézett a papírra, annál biztosabb lett abban, hogy az ígéret be fog teljesedni. Napok, hetek és hónapok teltek el, amíg végre eljött 1913. október 8-a, szerda.

 

Egy évvel Ivánka eltűnése után

 

Ezen a napon volt az időpontja egy orvosi vizsgálatra Johannes páternél, aki a kezdésre már napfelkeltekor megjelent. Húsz perccel kilenc után már kész is volt. A főnővér kikísérte Johannes pátert a lakásajtóig, és pont akkor, amikor el akart búcsúzni, egy karcsú fiatalasszony jelent meg és hozott egy piros papírba csomagolt kis csomagot. Üdvözölte a pátert majd a főnővérhez fordult.

„Anyám”, mondta az asszony, miután letérdelt, „ezt a csomagot Seraphin páter küldi Önnek. Azt mondta, hogy adja oda Sebastian páternek, hogy ő maga csomagolja ki.”

Johannes páter csak figyelte a fiatalasszonyt, aki még egyszer üdvözölte a főnővért. Aztán alighogy elindult volna, a csomagot hozó asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

„Istenem!” kiáltotta a főnővér csodálkozva. Johannes páter odanézett, hogy megnézze, mi történt. De amikor ő sem látta a fiatalasszonyt sehol, ő is megdöbbent.

„Főnővér anya, mi történt? Hol van az a fiatalasszony, aki ezt a csomagocskát hozta?”

„Nem tudom, páter, hirtelen eltűnt, nem tudom hova …”

„És a csomag? Miért nem bontja fel?”

„Nem, Johannes páter, ez a csomag a csodának a bizonyítékát tartalmazza, amire már egy éve várok.”

„Egy csoda? Miről beszél?”

„Jöjjön!”, mondta a főnővér. A páter megfordult és becsukta az ajtót. Bent az udvaron aztán a főnővér elmondott neki mindent. Ő azonban megijedt és azt hitte, hogy a főnővér vallomása egy pillanatnyi elmezavar következménye. Sajnálta a főnővért és úgy döntött, hogy vele megy Sebastian páterhez és kikéri a tanácsát, hogy mit lehetne a főnővérrel tenni, mivel az állapota lehet, hogy ’rosszabbodni’ fog.

„Hát akkor menjünk most Sebastian páterhez, és adjuk oda neki a csomagot”, javasolta Johannes páter, akire mély benyomást tett, amit látott és hallott.

„Menjünk páter. Örülök, ha elkísér. Minél több ember él meg egy csodát, annál hihetőbb lesz az”, mondta a főnővér és együtt útnak eredtek.

Miután átmentek a kolostor udvarán, a hátsó ajtón keresztül hagyták el azt, és végül a Budva utcán keresztül jutottak el Sankt Vlaho kolostorfalaihoz. Az ajtónálló bevezette őket Sebastian páter dolgozószobájához. A főpap épp abban a pillanatban lépett ki a folyosóra. Ott találkoztak.

„Nos, kedveseim, mi hozott benneteket ide?”, fordult kérdően Johannes páterhez, miközben egyenesen a szemébe nézett, mintha azt a komoly kérdést akarta volna hozzá intézni, hogy mi történt a főnővérrel?

Johannes páter nem válaszolt. Ahelyett ránézett Sebastian páterre és tekintetét a csomagra irányította, amit a főnővér a kezében tartott. A főpap megértette, és megkérdezte a főnővért:

„Mi hozta ide, nővér? Hogy szolgál az egészsége?”

„Még sosem voltam olyan jól, mint ebben a pillanatban, Sebastian páter.”

„Örülök, hogy ilyet hallok, főnővér anya! Dicsértessék az Isten! Akkor majd mondunk egy misét ezért és hálát adunk az Úrnak. Lépjetek be és foglaljatok helyet!”, mondta a páter, miközben kinyitotta dolgozószobája ajtaját. Mind beléptek, és leültek a kerek asztal köré.

„Köszönöm”, válaszolta a főnővér, miután az asztalra tette a csomagot.  „A mise miatt ne aggódjon, páter. Annak az oka, amiért ilyen jól érzem magam az ebben a csomagocskában lévő energia.”

„De nővérem, mit mond maga itt?!”

„Amit épp hallott, Sebastian páter. Ezt a csomagot néhány perccel ezelőtt kaptam. Ugyan ez Önnek lett küldve, én biztos vagyok abban, hogy bizonyítékot tartalmaz arra a csodára, amit egy évvel ezelőtt éltem meg. Tessék, itt van, bontsa fel, uram.”

„De mire ez az egész?”, kérdezte Sebastian páter. Ránézett Johannes páterre, majd vette a csomagot és nagy sietséggel felbontotta. Azonnal sokszínű csillogó fény áradt szét a csomagból és bevilágította az egész helyiséget.

„Uram Isten! Mi …? Egy ládika!” kiáltották mind egyszerre.

„Nyissa ki a dobozkát, Sebastian páter, nyissa ki! Meglátjuk, mi van benne”, javasolta a főnővér izgatottan.

„Tegye meg maga, Johannes testvér, nekem nincs türelmem hozzá.”

„Hát jó, testvérem”, felelte az. Felállt, megfogta a ládikát és az egyik ujjával megnyomta azt a kis gombot, amin nyomtatott betűkkel az állt: ’Kinyitáshoz itt megnyomni’. Abban a pillanatban a ládika megváltoztatta a színét. A belsejéből valami gázféle áradt szét piros, zöld és sárga színárnyalatokkal. A helyiség megtelt tarka csillagocskákkal, és a nappali fényben mindegyik különböző színben csillogott. A ládika fenekén egy kék papírtekercs volt, amelyen fehér nyomtatott betűk látszottak valamilyen régi cirill írásmódban.

„Dicsértessék az Isten!”, kiáltották mind egyszerre.

„Egy csoda, testvér, egy csoda!” jelentette ki Sebastian páter és keresztet vetett.

„Imádkozzunk, testvérek, imádkozzunk”, javasolta Johannes páter. Míg a főnővér letérdelt egy Jézus-ikon előtt, a páter NEKI mondott köszönetet ezért a csodáért, ami tulajdonképpen a főnővérnek járt volna, hisz e csoda által Sebastian páter előtt a főnővérnek ugyanolyan jelentősége lett, mint ami már korábban is kellett volna.

„Johannes testvér, Önt éri az a megtiszteltetés, hogy elolvassa, mi van írva erre a csodálatos papírtekercsre.”

„Köszönöm, Sebastian testvér”, felelte ő. Majd letérdelt a ládika előtt és a Miatyánkot imádkozta. Aztán felemelkedett és óvatosan a papírtekercs felé nyúlt. A tekercs kb. 10 cm széles és 15 cm vastag volt. Fehér írás kék papíron. Lassan elkezdett olvasni, és ahogy olvasott, a már elolvasott rész fekete betűkre változott, a többi betű maradt fehér. Amikor a végére ért, a papír csillogott, a ládika pedig úgy tűnt, mintha tűzben égett volna el.  Johannes  páter visszatette a papírt a ládikába, lezárta azt és arrébb lépett. Sebastian páter megáldotta a ládikát, majd újra becsomagolta abba a papírba, amiben volt. Akkor ránézett a főnővérre és így szólt:

„Kedves nővér, bocsásson meg nekem. Tudom, hogy maga nagyon nemes lelkű …, meg tud nekem bocsátani?”

„Dicsértessék az Isten!”, válaszolta a főnővér, „szívesen megbocsátok páter, Isten áldja meg magát!”

„Nagyon köszönöm, nővér! Dicsértessék az Isten, aki megvilágosított minket. Főnővér anya: Krisztus nevében újra visszahelyezem az állásába a kórházban.”

A nővér nem válaszolt, csak felnézett az égre. Egy könnycsepp szaladt le az arcán.

„Sebastian páter, mit csináljunk a ládikával?” kérdezte Johannes atya.

„Ez egy nagyon kényes ügy, Johannes páter, ezt a csodát nem lehet elmondani a feletteseknek.”

„Miért nem, páter?”

„Azon egyszerű okból, hogy senki sem hinne nekünk. Az egyházi felettesek azt állítanák, hogy csak azért találtuk ki a történetet, hogy megszerettessük magunkat az emberekkel. A hívők azt gondolnák, hogy meg akarjuk növelni az adományokat. A világi hatóságok meg nem törődnének az üggyel.”

„Én más véleményen vagyok, Sebastian páter”, vetette közbe a főnővér, „tudjuk, hogy a ládika és a tartalma egy másik galaxisból származik, egyébként is ezt nem nehéz bebizonyítani. Csak meg kell mutatni az embereknek, hogy változtatja a ládika állandóan a színét, és így mindenkit pillanatokon belül meggyőzhetünk az igazságról.”

„Kedves nővér, nem olyan egyszerű az, és még kevésbé ajánlott, hogy ismertessük a ládika eredetét. Mert ezáltal azzal a hittel fordulnánk szembe, ahogy a világ jelenleg Istenben hisz. Feltűnnénk ezekkel a hihetetlen állításokkal, mivel még nem jött el az ideje annak, hogy előálljunk ezzel a nyilvánosság és a tudomány felé. Hogyan is merhetnénk Jézus Krisztus igazi származásáról, a Föld eredetéről beszélni, meg a sok egyéb dologról, ami még ezen a papírtekercsen van? Bolonddá nyilvánítanának minket, veszélyessé és lázítóvá, bezárnának minket és a legkülönbözőbb kínzásoknak vetnének alá, hogy kiöljék belőlünk a feltételezett Antikrisztust és eretnekséget. Így jártak el annak idején Protagorasszal, Galileivel és más gondolkodókkal a korábbi évszázadokban.”

„Sebastian páternak igaza van, kedves nővér, erről a csodáról senkivel sem szabad beszélnünk.”

„És akkor mit csináljunk ezzel a ládikával, Johannes páter?”

„Nem tudom … tényleg nem tudom … talán az lenne a legjobb, ha egy biztos helyen tárolnánk, amíg el nem jön egy alkalmas pillanat … de hallgassuk előbb meg Sebastian páter véleményét, döntsön ő…”

„Úgy, ahogy javasoltad, Johannes testvér. Úgy fogjuk csinálni. El fogjuk ásni a ládikát a gyóntatószék alá. És évente háromszor meg fogjuk áldani ezt a helyet, és szent János napján fogunk mondani egy misét ennek a csodának az emlékezetére.

Isten fog dönteni ennek a tárgynak a sorsáról, és csak mi tudjuk, hogy hogyan került az a Földre. Most pedig Johannes testvér vegyük magunkhoz a ládikát és – Isten bocsásson meg – ássuk el…”

 

Ivánka felébred az APU bolygón

 

Ivánka egy olyan házban ébredt fel, melynek az alakja egy rózsalevélre hasonlított.  A házat virágzó kertek vették körül különböző színű fákkal, amelyek élőlények és különböző tárgyak művészien kialakított alakját ábrázolták. Ivánka egy csodásan kényelmes ágyban feküdt és úgy tűnt számára, mintha a térben lebegett volna. A ház különös felépítése, a fák és növények kedves elhelyezése varázslatos színeikkel, amelyek a szemlélő mindenkori hangulatától függően változtak, annyira meglepték Ivánkát, hogy azt hitte, egy álom kellős közepén jár. Csak amikor a környéken lévő madarak csicsergésére lett figyelmes, tudatosodott benne, hogy ébren volt. A ház egy kis magaslaton állt, ahonnan rá lehetett látni egy nagy síkságon elterült óriási városra, amelyet erdők, mezők, kertek, tavak és folyók vettek körül. Különösen ennek a szép városnak az építési stílusa tűnt fel neki, amelynek alaprajza egy klasszikus balett-jelenet két táncosára hasonlított. Egy szélesen elterülő síkságon művészien elrendezett épületcsoportok képezték ezeknek a figuráknak a testeit, melyek zöld felületek, erdők és tavak között voltak elhelyezve. A fejek környékén lévő házak a sárga faj bőrszínét viselték, és a szemek helyén két kristálytiszta zöld vízzel telt tó volt, melyek fenekéről egy-egy fénysugár tört fel, mely mágikus fényét a nappali fényhez igazította és ilyen módon ténylegesen élő szemek benyomását keltette. A testet, valamint a karokat és lábakat lapos házak alkották, amelyek számok, virágok, betűk és furcsa szerszámok alakjában voltak elrendezve. Utóbbiak alkalmazási céljai és elnevezései ismeretlenek voltak Ivánka számára.

Gyepszőnyegek képezték a város utcáit, melyek szélei vékony színes rojtokkal voltak ellátva, amelyek hossza mintha végtelen lett volna. Az utcákon virágok voltak és világító szökőkutak, amelyek a szemlélő kívánsága szerint változtatták a színeiket. A távolban ligeteket és erdőket vett észre Ivánka, és úgy tűnt számára, mintha minden fának és minden növényi szárnak más lett volna a színe. A nappali fény fényessége egy földi tavaszi nap délidejére emlékeztette. A fény különleges tündöklését és a benne terjedő illatot nagyon kellemesnek találta. Néhány perccel később azt figyelte meg, hogy a fölötte lévő ég a szivárvány színeit vette fel. Messze magason a levegőben személyeket pillantott meg, akik különböző irányokban lebegtek tova és úgy néztek ki, mint óriási madarak. Ez félelmet keltett benne. De összességében a ritka szép, sajátos építésű város a házaival és a színes füves felületeivel és szökőkútjaival, az állandóan változó színekkel és finom illatokkal kellemes és egyben csodás érzést váltott ki benne. Mégis, amikor repülni látta az embereket, akkor nagyon elbizonytalanodott.

 

Ivánka találkozása Aliffal

 

 

Néhány pillanattal később e különös „madarak” egyike odaszállt mellé a földre. Egy karcsú, nagy termetű, jó alakú férfit látott maga előtt. Keskeny arcú volt, sem különösebb előreálló, sem besüllyedt arccsonttal, hozzá keskeny állal és kis, finomvonalú, egyenes orral. Vidáman nézett rá hosszúkás kék szemeivel, a szája kicsi volt és alig feltűnő. Az a szimpátia, amit sugárzott magából, átragadt Ivánkára is. A ruhájának az anyaga egy különös, hálószerű szövetből készült, melynek színe meghatározhatatlan volt. Ivánkának erről a fókák fénylő bundája jutott az eszébe. Ezeken kívül még volt rajta egy mellény, ami a repülés alatt úgy nézett ki, mint egy orsó. De amint földet ért, a levegő kiment belőle és egy szokásos ruhadarabnak látszott.

Ivánka a férfi ruhája mellrészén különböző gombokat fedezett fel, amelyek nyilvánvalóan nem a begombolásra szolgáltak. A ruha alsó végének térdtől lefelé durvább struktúrája volt, és úgy fedte a lábakat, mintha valami könnyű csizma lett volna. A bokák magasságában valami csíkzsebféle volt odarögzítve, mint amilyeneket rendszerint a katonák hordanak a muníciójuk tárolására. A derekán övet viselt, ami sajátos tárgyakkal volt felszerelve, és felfújt állapotban nyakukkal lefelé fordított fél literes palackokhoz hasonlítottak. A fejét egy kapucni takarta, melynek arcrésze átlátszó anyagból készült. A füleinél két, kicsiny, csak néhány centiméter hosszú fehér csücsök állt el. A csuklóinál hasonló tárgyakat hordott, mint amilyenek az övén voltak. Ezeket egy karkötő tartotta, és a palackfélék nyaka az ujjai irányában állt. Aztán a melléje szállt ember elindult feléje. Az övén és a csuklóin rögzített tárgyakból kiszökött a levegő, melyek így úgy néztek ki, mint kis, üres zsebek. Akkor hátrahajtotta a kapucniját és felfedte az arcát. A haja meglehetősen ritka volt és rövidre volt vágva. Az arcbőre fénylően barnának látszott, és szakállal nem rendelkezett. Levette a kesztyűit és Ivánkához fordulva horvát nyelven szólalt meg:

„Téged hogy hívnak?”

„Ivánka.”

„Nem fogom elfelejteni. Az én nevem Alif. Az imént értesítettek a jöveteledről; tudom, hogy a Földről származol.”

„Hogy és ki hozott engem ide?”

„Nyugodj meg, Ivánka. A szállítás dezintegráció által történt ( de- és rematerializáció révén ). Ezt egy apui lakos irányította, akit már régebbről ismersz.”

„Én semmilyen apuit nem ismerek. Ki vagy mi az?”

„Kérlek, maradj nyugodt, Ivánka. Rögtön mindent elmagyarázok neked. Meg fogod látni, hogy itt az élet teljesen más, mint a Földön. Arra gondolok, hogy hamar be fogsz ide illeszkedni és mindig számíthatsz a segítségemre. Én már többször voltam a Földön. Azonkívül mi, apuiak pontosan tudjuk, hogy milyen ott az élet, meg Sin-en, Mu-n, Py-n, Num-on is, és ismerjük számos galaxis lakóit ezen a széles, végtelen csillagvilágon belül. Semmilyen nehézséget nem okoznak számunkra a csillagközi utazások, és segítségükkel már évmilliókkal ezelőtt sok problémát oldottunk meg. Ez a hihetetlen képesség azzal az elektromágneses energiával függ össze, amit a  világűrben a pozitív ionok termelnek. Ez a természet által létrehozott leghatalmasabb erő. A földi emberek számára ismert legnagyobb sebesség a fény sebessége, ami 300.000 km másodpercenként. Mi azonban már évmilliók óta másodpercenként több trillió ( 30.000.000.000.000.000.000 ) km-es sebességgel utazunk. Ezenkívül képesek vagyunk az anyag dezintegrálására és integrálására. úgy technikailag, mint szellemileg. Ez a gondolat sebességével történik. Te például az ide vezető utat – ami több száz millió fényévet jelent – földi időszámítás szerint csak 3 nap és 7 perc alatt tetted meg, mert így tartottuk jónak. És – éreztél valamilyen kellemetlenséget?”

„Nem, semmilyet!”

„Na látod! Ez csak egy a mi vívmányaink közül, amit eddig megismertél. De lássunk másokat is; később majd eldöntheted magad, hogy tetszik-e neked a mi életünk. Kérlek, ne zavarjon az, hogy tegezve szólítalak meg, de a mi bolygónkon mindenki ugyanolyan méltósággal rendelkezik és ugyanazt a megfelelő udvariasságot és tiszteletet érdemli meg. Kérlek arra is, hogy te is tegezzél mindenkit, akit megismersz Apun. Mi ugyanis ellenezzük azokat a különbségeket, amelyek különböző okokból a Földön léteznek egyes személyek között. Mégis örülünk földi emberek hozzánk tett látogatásainak.

Ez most nem az első eset, hogy valaki idejött közületek. Már többször hoztunk ide embereket és sokan itt is maradtak. Te is meg fogsz ismerni közülük néhányat különböző korszakokból. Egyesek még abból az időből származnak, amikor először telepítettük be a Földet, mások a második betelepítési időből, és vannak, akik a mostaniból. Itt találkozhatsz az univerzum minden bolygójáról származó emberekkel. Néhányan közülük már évezredek óta itt élnek nálunk.

A Föld lakói nem az egyetlenek, akik annyira visszamaradottak, hogy pénzre van szükségük, fegyvereket gyártanak, hogy kizsákmányoljanak vele másokat; akik még nem küzdötték le a halált, háborúskodnak, ínségeket és nyomort okoznak egymásnak és a legkülönbözőbb módokon irtják egymást. Hidd el, magad győződhetsz majd meg arról, hogy vannak bolygók, ahol a család értelme csak most kezd kibontakozni. Vannak persze olyanok is, ahol az emberek ugyanúgy élnek, mint mi. De menjünk most be a városba! Ott háborítatlanul folytathatjuk a beszélgetésünket és jobban megismerhetjük egymást”, mondta Alif mosolyogva és a mellényén baloldalt megnyomott egy gombot.

 

Ivánka utazása a városba

 

Erre nem sokkal egy olyan különös jármű szállt le az égből melléjük, hogy Ivánka szabályszerűen megijedt. Úgy nézett ki, mintha két óriási tányér lett volna peremével összeborítva, amelyek közül az alsó nagy sebességgel forgott és fényt sugárzott szét a szivárvány minden színében, ami Ivánka szemei számára nem volt kellemetlen. Aztán a jármű aljából három vastag, kb. 3 m hosszú spirális alakú láb nyúlt ki. Ezek felfújt gömbökben végződtek, melyek mintha léggömbök lettek volna, és ezekre támaszkodott a különös jármű.

Ivánka hallott egy szélre hasonlító hangot és egy heves sűrített levegő fuvallat megingatta a lábán. Alif megragadta a karját és megtartotta, hogy ne essen el. Amikor megszűnt a hang, a jármű alsó felén megnyílt egy ajtó. Ezzel majdnem egy időben egy keskeny lépcső siklott le zajtalanul a földig.

„Gyere!”, mondta Alif Ivánkának és kézen fogta.

„Hova megyünk?”, kérdezte a lány ijedten.

„Kyoodo városába, hogy bejelentsünk téged. Aztán meg nyugalomra lesz szükséged. Attól eltekintve, hogy alultáplált vagy és szinte semmid sincs, amit felvegyél. A tüdőd annyira beteg, hogy alig bír már ki többet, mint egy hét. Ki kell cserélni. Ezenkívül tudnod kell, hogy itt egy hét nagyon sokáig tart. Az Apu bolygó egymilliószor nagyobb, mint a Nap, és sok milliószor nagyobb, mint a Föld. Ennek következtében itt a természetes napszakok hosszabbak, mint a földiek. A mi bolygónk emellett sokkal lassabban forog, mint a tiétek, miáltal itt az évek és a hónapok is sokszorosan hosszabbak, mint a földi időszámítás. Ugyanakkor a lassabb forgás néhány előnyt is jelent a mi bolygónk számára.”  ( Megjegyzés : gondoljuk a klasszikus magyar népmesékre, ahol a főhős rendszerint olyan világba is megy, ahol 3 nap egy esztendő! )

„Úgy mondtad, hogy ’ természetes napszakok’. Mire gondolsz ezzel? Vannak ’nem természetes napszakok’ is?”

„Igen, pontosan úgy van”, felelte Alif. „A mi bolygónk nem a ti naprendszeretekben van. Sok millió éven át Apu és más bolygók is, mint Na, Pi és Mi két csillagból kapták a fényt, ’Ki’-ből és ’Zed’-ből, amelyek a mi bolygó-rendszerünk központjában forogtak. De egy trillió ( 1.000.000.000.000.000.000 ) évvel ezelőtt a ’Ki’ csillag szétrobbant, a darabjai szétrepültek az űrbe és a tőle függő bolygók hosszú időre majdnem teljes sötétségbe borultak. A ’Zed’ nevű csillag kisebb, mint a ti Napotok, és a fénye is gyengébb. Ezért a természetes napszakok csak közepes erősségű fényt kaptak. Az apui éjszakák normál esetben 30 földi napnyi hosszúak. Ezek a feltételek arra kényszerítettek minket, hogy megváltoztassuk a nappalok és éjszakák fényviszonyait és a szükségleteinkhez igazítsuk azokat.

„És ezt hogyan értétek el?”

„Miután a ’Ki’ szétrobbant, az apuiak gigantikus méretű ion-erőműveket szerkesztettek, amelyeket az űrből jövő mágneses hullámok táplálnak. Ezeket Apu és más bolygók holdjaivá tették. Irányításuk elektronikus bázisainkról történik, és nagyon hasznosak, mert megsokasítják a pozitív ionok számát és akkora fényt gerjesztenek, ami erősebb a ti napsugárzásotoknál. Ily módon minden egyes bolygót el tudunk látni fénnyel. Sőt, még egyes, a ti naprendszereteken kívül eső bolygók is innen kapják a nappali fényüket. Így ezen naprendszeren kívüli bolygók lakóinak pozitívabb életvitelük van, mint azoknak, akik a ti Napotokból kapják a fényt, mert a mi generátorainkból jövő fény kedvező hatással van az emberekre. Az ionoknak köszönhetjük azt a nagy sebességet is, amellyel a mi űrhajóink a világűrben közlekednek, sokkalta gyorsabban a fénynél.”

Ezekkel a szavakkal Alif befejezte a mondandóját és beszállt a járműbe.

Ivánka kicsit szétszórtan hallgatta kísérőjének a gondolatait, mert alulról nézve a légi járműnek a kinézete annyira figyelemre méltó volt, hogy alig bírta eltitkolni izgatottságát. Az alsó rész egy akkora tányérra hasonlított, amelynek átmérője úgy 10 m körüli volt. A középső konvex részen több kerek ablak helyezkedett el kékes üveggel, valamint néhány kisebb, amelyek úgy néztek ki, mint egy teleszkóp prizmái. A széleken olyan készülékek voltak rögzítve, amelyek beépített propellerekre hasonlítottak és amelyekből enyhe szél áramlott ki. Ivánka ekkor megértette, hogy ezek az üreges formák okozták azt a hangot, amit a jármű leszállásakor hallott.

„Menjünk beljebb”, szólt Alif Ivánkához.

A lány megfogta a kis lépcső korlátját és vonakodva fellépett az első lépcsőfokra. Alif arra biztatta, hogy kapaszkodva lépjen feljebb a lépcsőn. Aztán megnyomott egy gombot a mellényén, és a lépcső elkezdett felfelé mozogni mint egy szállítószalag. Ivánka ismét megijedt, de aztán megnyugodott, amikor megpillantotta a kísérőjét maga mellett. A folyamat teljesen zajtalanul ment végbe, és nem lehetett következtetni semmilyen üzemben lévő gépre sem. Egy cső alakú alagút vezetett fel a jármű belsejébe. És minél jobban benne volt Ivánka a járműben, annál könnyebbnek és vidámabbnak érezte magát. Olyan volt, mintha a testén átáramló energia pehely könnyűvé tette volna, mintha szállni tudott volna. Aztán egy ovális, kupola alakú helyiségben találták magukat. A tapéta egy világító anyagból volt, melynek színe alkalmazkodott a kötőhártya igényeihez. Alacsony ülőbútorok és kerek fotelek helyezkedtek el sorban egymás mellett, akár csak egy színházban. A mennyezet közepén volt egy nyílás, amiből Ivánka arra következtetett, hogy még egy emeletnek kellett ott lennie. Ahonnan jöttek, alattuk voltak a meghajtó motorok. Minden fotel karjába be volt építve egy kis kapcsolótábla színes gombokkal. Kényelmesen lehetett kezelni őket az ujjakkal, anélkül, hogy meg kellett volna emelni az ember karját. Az őket körbe vevő falakba számos képernyő volt beépítve, amelyek színezete óriás szemekre emlékeztetett. Ezek aranyszínű drótokból font csillogó hálókkal voltak betakarva.

Alif intett neki, hogy foglaljon helyet az első sorban. Mikor leült, a fotel perfektül körbeölelte a testét és egyidejűleg azt az érzést is nyújtotta, mintha a levegőben lebegett volna, anélkül, hogy bármihez is hozzáért volna. Alif egy mellette lévő fotelba ült, majd megint megnyomott egy gombot a mellényén, mire az űrhajó hihetetlen sebességgel felemelkedett a levegőbe. Ivánkának mégis úgy tűnt, mintha nem mozdult volna a helyéről.

„Nyugtalanít téged a nagy sebesség?”

„Egy kicsit igen, de hozzá fogok szokni. Hogyan lehetséges, hogy ekkora sebességre váltunk?”

„Nagyon egyszerűen, Ivánka. Tudósaink évmilliókkal ezelőtt megszerezték az uralmat az anyag fölött. Képesek vagyunk arra, hogy ha szükséges,  bármely élőlény vagy tárgy környezetében megszüntessük a nehézségi erőt. Ezáltal azok elvesztik a súlyukat és így tudnak ilyen nagy sebességekre gyorsulni.

„Mit jelent az, hogy ’ megszüntetni a nehézségi erőt’?”

„A súly megszűnik”, felelte Alif.

„Azt jelenti hát, hogy az ember nem érzi a súlyát és egészen könnyű lesz?”

„Igen, így van.”

„Akkor bizonyára ez az oka annak, hogy olyan jól érzem magam?”

„Teljesen igaz. Ebben a pillanatban nekünk és az űrhajónak nincs súlya. Ezért tudják a mi űrjárműveink még a fénysebességet is túlszárnyalni. Ezenkívül arra is képesek, hogy úgy szálljanak le, hogy bármiféle látható nyomot hagynának maguk mögött. Minden bolygó számára kialakítottunk egy saját űrhajó-típust, amely az adott bolygólakók pszichológiájához (  hitrendszeréhez ) igazodik.

Azok, amelyek a Földre repülnek, fel vannak szerelve lengéscsillapítókkal, rugózással és lépcsőkkel, hogy ne legyenek olyan szokatlanok a földi emberek számára. A Nu bolygó számára készült járművek sok fényben fürödnek, mert azon a bolygón nagyon világos van, és azok nem ülnek fel a talajra, mert az ottani lakosok meglehetősen agresszívek. A Re számára készült űrhajók palack alakúak, és nagyon hangosak, mert az ottani lakosok így szeretik. A Ku-ra repülők meg gömb alakúak, mert az ottani élőlények egyszeműek és számukra egy kerek alak kellemesebb.”

„Ez nagyon idegenül hangzik számomra, még sosem hallottam ilyen dolgokat.”

„Így van ezzel minden földlakó, aki először jön Apura. Ők mind meg vannak lepődve és félénkek. Az első napokban még nagyon izgatottak, de ez hamar elmúlik. A földi emberek és a Pi-ről jövők hamarabb megszokják az apui életmódot, mint más bolygók lakói. Már néhány földi hónap után el tudják hagyni egyik vagy másik terhes szokásukat. A Sin-ről származó embereknek meg majdnem egy évre van szükségük ahhoz, hogy feladják az egoizmusukat. Nálunk az életmódunk tulajdonképpen nagyon egyszerű. Csak annyi az egész, hogy szabadnak kell éreznünk magunkat, semmi más. Majd meg fogod látni, hogy néhány nap múlva te is olyan jól érzed magad, mint mi.

Most körberepülünk egy kicsit, hogy a levegőből figyelhesd meg bolygónk felszínét.A leszállás után pedig meg fogsz ismerni más apuiakat is. És mint már említettem, van itt egy pár földi ember is, aki nálunk él, és közülük egyre biztosan fogsz emlékezni. Később el fognak kísérni téged különböző helyekre és megmutatnak neked mindent. És amíg még úton vagyunk, eldöntheted magadnak, hogy mit szeretnél közelebbről megnézni.  A jobb oldaladon lévő kapcsolótábla gombjai szolgálnak az apui felszín és az űrhajó közvetlen környezetének megfigyelésére, míg a bal oldalon lévő gombjaival nézheted a világűrt és a többi bolygót, de azokkal be lehet tekinteni a múltba és a jövőbe is. Ebben az űrhajóban a múltból csak egy millió évre visszamenően lehet képeket vagy folyamatokat felidézni, és tízezer évre előre a jövőből. Apu időgépeivel azonban, amelyek hatótávolsága nagyobb, a bolygók keletkezéséig lehet visszatekinteni. A jövő beállítása lényegesen nehezebb.”

„És miért?”

„Megpróbálom ezt röviden összefoglalni”, válaszolta Alif és folytatta.

„A földi időszámítás szerint évmilliókkal ezelőtt a bolygókon, és köztük a Földön is a legkülönfélébb balesetek fordultak elő. Erre a közelebbi környezetben és a légkörben feldúsítottuk a pozitív ionokat, hogy jó hatással legyünk a lakosokra. Ez ahhoz kellett hozzájárulnia, hogy megőrizzük az emberiségeket az önpusztítástól, mint ahogy az néhányszor már megtörtént a Földön is.

A sugarakat a terhesség alatt abszorbáljuk ( a magzat magába tudja építeni ). Egyesek jobban teszik ezt, mások kevésbé. Azok, akik nagyobb dózist vettek fel, megfontolt, fogékony emberekké fejlődnek humán érzülettel. Az ilyenek jobban törődnek a felebarátaikkal, mint saját magukkal. Ezáltal olyan életmódjuk alakul ki, mint amilyen Apun van, egoizmus és monetáris rendszer nélkül. Az ilyen emberek állandó ’feldobott’ kedélyállapotot terjesztenek maguk körül, mint nemsokára látni is fogod.

Azok viszont, akik csak kis mértékben abszorbálták ezeket a sugarakat, ellenkeznek ezzel az életmóddal, és egymás között összetűzésekre kerül sor. Például az évszázad első felének kezdetekor sok pusztítás fog végbe menni a Földön ( megj  : ez a párbeszéd a földi időszámítás szerint 1912 végén történik ) ami az évszázad első felének vége felé még szörnyűbb méreteket fog ölteni. Ha az emberek nem próbálják meg megszüntetni a pénzgazdálkodást, vagy legalábbis korlátozni a pénz iránti túlzott érdeklődést, akkor a 20. század vége felé vagy a 21.század elején be fog következni egy utolsó pusztítási hullám, aminek egy 3. katasztrófa lehet a következménye. Ez azzal a veszéllyel is járna, hogy a Föld néhány ezer évre lakhatatlanná válik. Ez aztán végképp elhozná nemcsak a monetáris rendszer, de egyben a földi lakosság végét is.”

„Akkor tehát a pénz lenne a Föld elpusztításának okozója?”

 

„Igen, Ivánka. A pénz ki fog oltani minden életet a Földön, ha az emberek nem változtatják meg ezzel kapcsolatban az értékítéletüket és nem szállnak önmagukba.

 

Na de most eleget beszéltünk erről. Később még beszélgethetsz erről a témáról azokkal a te bolygódról származó emberekkel, akik itt élnek nálunk. Ők jobban meg tudják talán majd értetni veled, hogy mit tanultak itt Apun. Ne felejtsd el, hogy ha az itteni környezetet, a városokat és erdőket szeretnéd látni, akkor nyomd meg egyszerűen az egyik jobboldali gombot melletted”, mondta Alif és feltett egy fejhallgatót a fejére.

Ivánka megnyomta a legfelső sor második gombját, mire a képernyőn egy apui város elragadó képe jelent meg. A város egy óriási piros rózsa alakjában volt megépítve. Ivánka legszívesebben kérte volna kísérőjét, hogy szálljanak le ott. Alif kitalálta a gondolatát, ránézett és így szólt:

„A visszaúton fogunk megállni ott. Most előbb be kell, hogy jelentselek téged mint vendéget Apun. Aztán beutazhatod az egész bolygót, amikor csak akarod. Apun a munka nem szakad meg sem nappal, sem éjjel. Egyes vidékeken gyakorta világítják meg az éjszakákat nappali fénnyel, különösen ha a szabadban dolgoznak. A generátorok szolgáltatják akkor a szükséges fényt és addig marad nappal, amíg az összes munka el nincs végezve. Néha vidéki területeknek, valamint erdőknek és mezőknek szünet kell, azaz a növényeknek sötétségre van szükségük. Akkor mesterséges éjszakát kapcsolunk be a szükséges időre.”

„Mesterséges éjszakát?”

„Igen, úgy van. A mesterséges éjszakát könnyű előidézni. A kérdéses vidék fölött ártalmatlan ködöt hozunk létre sűrű felhőképződés formájában, amin a fény nem tud áthatolni. Az így előállított sötétség sötétebb a ti naprendszeretek bolygóin lévőnél.”

„És ha már nincs szükségetek éjszakára, hogy állítjátok azt át újra nappalra?”

„Nagyon egyszerűen. Ismerünk kémiai gázösszetételeket, amelyek feloldják a felhőket és eloszlatják azokat a térben úgy, mint előbb a ködöt. A ti naprendszeretek bolygóinak még korrekciókra van szüksége ezen a téren, de a nem oda tartozók már megoldottak minden ezzel kapcsolatos problémát. Ez az egész összefügg a Nap kicsi vagy túlzott befolyásával, mivel ez az égitest káros és hasznos hatásokat is kifejt. A hatósugarában lévő bolygók közül néhány kárt szenved, amíg süt a Nap”, magyarázta Alif, miközben Ivánka a városok, parkok és zöld területek különös építési módját figyelte. Ennek a bolygónak a felülete azt a benyomást keltette, mintha számtalan fantasztikus és színpompás rajzzal lett volna lefedve.

Nem sokkal később a képernyőn egy gigantikus méretű fenyő alakú város jelent meg, és Ivánka visszaemlékezett, hogy látott hasonló, bár sokkal kisebb fákat a dubrovniki temetőben. És bár a különös űrhajó nagy sebességgel szállt el a város felett, a város alakja néhány percig látható volt. Észre vette, hogy ezen a képernyőn meg lehetett állítani a képeket, mivel a szem különben a roppant nagy tempó miatt nem tudta volna követni az alul elsuhanó tájat.

Azokhoz a meglepő benyomásokhoz, amit a látottak keltettek Ivánkában, hozzájött még az izgalom, amit a hallottak okoztam benne. Nem láthatta, hogy Alif mit csinált, de az űrhajó egyszer csak egy tarka pillangóra hasonlító város fölött járt. Alif mosolyogva szólt Ivánkához:

„Itt most leszállunk.”

„Ebben a városban?”

„Igen, a bal szárnyában várnak ránk.”

„Ez az a város, ahol be kell jelentkeznem?”

„Igen, így van.”

„Hogy hívják?”

„Kyoodo.”

„Van ennek a városnak valami különleges jelentősége?”

„Ez ennek a régiónak a legnagyobb városa és az egyetlen, ahol minden ide érkező idegennek regisztráltatnia kell magát.”

 

Megérkezés Kyoodo városába

 

 

Az űrhajó lassan leereszkedett a talajig. Alif működésbe hozott egy nyomógombot a mellényén, amire különös módon egy ajtó nyílt meg a padló közepén. Ivánka nem értette ennek mechanizmusát, hanem egyszer csak látta a megjelenő nyílást. Az ajtó mindkét oldalán zöld fény gyulladt ki. A lépcső a korláttal úgy jelent meg, mintha valaki oda varázsolta volna őket, és Alif intett Ivánkának, hogy menjen le a lépcsőn. Ő felállt, ráállt a mozgólépcsőre és egy pillanat alatt már lent is volt. A talajt tarka gyep borította, ami kellemes illatot árasztott. Ivánka legszívesebben bele ült volna, hogy soha többet ne kelljen onnan felkelnie. Maga előtt egy széles, fűvel benőtt utcát látott, ami három párhuzamos sávra volt osztva piros, zöld és fehér színnel. Ez olyan benyomást keltett, mintha egy festő pingálta volna azokat oda fel.

A látvány szépsége leplezetlen csodálkozást váltott ki belőle. Sajnálta, hogy az űrhajó súlya megkárosítja a gyepet. Amikor azonban ránézett az óriási leszállólábakra, látta, hogy azok nagy felfújt léggömbökben végződtek, és így nem bántották a gyepet.

Úgy tűnt Ivánkának, mintha e csodaszép széles felület fölé, ami egyébként gyógynövényekkel és ezer színben pompázó bokrokkal volt fedve, egy óriási átlátszó lepedő lett volna kiterítve, ami a szivárvány minden színében csillogott. A közepén húzódott az a három színű utca, amit már a leszállás alatt látott. A távolban erdőkkel borított hegyeket és dombokat lehetett látni pontosan úgy, mint a Földön, csak azzal a különbséggel, hogy ezek itt betűk alakjában terültek el, és ügyes kezek virágokkal ültették tele őket. A levegőben több embert lehetett látni, mint a földön. Ők néhány száz méter magasságban repültek, és úgy néztek ki, mint a játékos pillangók.

„Csodálkozol a mi Apu bolygónkon, ugye?”, kérdezte Alif.

„Igen, meglehetősen”, felelte Ivánka és csendben azt kérdezte magától, hogy vajon a földi emberek miért nem hoznak létre szintén ilyen csodaszép dolgokat, holott képesek lennének rá. Alif kitalálta a gondolatát és anélkül, hogy Ivánka kérte volna, reagált rá:

„Meg tudom válaszolni a gondolatodat. Az ember nagyon intelligens, azonban az egoizmusa majdnem teljesen uralma alatt tartja. Ezért ugyan nem ő a felelős, de fejlődésének története során meg se próbált ez ellen küzdeni. Kényelmes életet akart lehetőleg kevés munkával. Így kezdte el kizsákmányolni a többieket és nem sokkal később feltalálta a pénzgazdálkodást, amellyel annak rabszolgájává tette önmagát. Egy idő után csak arra ügyelt, hogy a legrövidebb időn belül lehető legtöbb pénzt halmozzon fel, hogy kellemes életet élhessen, és kihasználja a fajtáját és uralkodjon fölötte. A pénz az embereket kizsákmányolókká és kizsákmányoltakká, szegényekké vagy gazdagokká alakította, gyűlölködőkké vagy gyűlöltekké, dolgozókká és szükséget szenvedőkké és olyanokká, akik kipihenik magukat és élvezik az életet.

Nincs szomorúbb a Földön, mint a szegények közé tartozni. Amikor a földi ember a világra jön, tiszta, ártatlan és tudatlan. Tudást és ismereteket szeretne elsajátítani, de nem mindenki születik ugyanolyan szellemi és fizikai képességekkel. A tanítás és speciális fejlesztő programok által sokat javulhatna a helyzet, de ez a mindenkori társadalomtól függ. Az újszülötteket a Földön nem vizsgálják meg alaposan, hogy miben szenvednek hiányt és azokat hogyan lehetne korrigálni. Mindenki úgy nő fel, ahogyan az világra jött. A gyermek utánozza az apját vagy a szomszédot, ha meg nagyobb lesz, akkor a barátaihoz igazodik. A jellemben és szellemileg gyengébbek elfogadnak egy vezetést, igyekeznek követni a példaképüket vagy ha nagyon muszáj, akkor hagyják, hogy kihasználják őket. A jobb adottságokkal megáldottak megpróbálnak a többiekre rátelepedni, uralkodni rajtuk, és a kizsákmányolás egyre újabb formáit keresik, hogy anyagilag még jobban álljanak és még kényelmesebb életet élhessenek.

Az apui gyerekek ezzel szemben már a terhesség alatt megkapják a szükséges támogatást, hogy optimálisan fejlődhessenek. A születést követően azonnal behatóan kivizsgálják őket, hogy hasznos és terhelhető élőlényekké fejlődjenek, akik nem okoznak problémát a társadalomnak.”

Ivánka ugyan nem értett meg mindent abból, amit Alif magyarázott neki, de azt felfogta, hogy az apuiak életmódja lényegesen különbözött a földiekétől. Fel akart tenni még neki néhány kérdést, de észrevette, hogy az mindig kitalálta a gondolatát, még mielőtt szavakba tudta volna foglalni azokat. Így hát csodálkozva hallgatott.

Nem sokkal később ezen a rejtélyes utcán – kb. 1 m-rel a talaj felett lebegve – egyszer csak feltűnt egy jármű és megállt előttük. Ez másképp nézett ki, mint az, amelyikben ideáig jöttek, és nagyjából egy olyan fényképre hasonlított, amit Ivánka az év elején egy dubrovniki újságban látott. Az alján kerekek helyett légpárnák voltak elhelyezve, afölött pedig egy lapos, ovális kabin volt 4 ülőhellyel. Ezek átlátszó anyagból készültek, ami különbözött a jármű karosszériájától. A kabin belsejében nem lehetett látni sem kormánykereket, sem sofőrt. Ivánka feltételezte, hogy az Alif mellényén lévő nyomógombokkal lehetett a járművet irányítani. Már épp kérdezni akart tőle valamit ezzel kapcsolatban, amikor az megnyomta az egyik gombot, mire az az űrhajó, amivel ideáig jöttek, nagy sebességgel a levegőbe emelkedett és eltűnt a szemük elől. Az az erős fénysugár, amit maga után hagyott, elvakította Ivánkát néhány másodpercre.

Aztán az új járművön oldalt kinyílt egy ajtó, hangtalanul félresiklott, anélkül, hogy hozzáértek volna. Alif megfogta Ivánka karját, beszálltak és az első üléseken foglaltak helyet. Az ülések egy gumiszerű anyagból készültek, a testhez alkalmazkodóak és puhák voltak, a színeik pedig az utas mindenkori ízléséhez igazodtak, és valahogy mintha valami vidám hangulatot árasztottak volna magukból. Ivánkának az volt az érzése, mintha a levegőben ült volna. Aztán az oldalfalból újra elősiklott az ajtó, majd automatikusan bezárult.

Alif megnyomott a mellényén egy másik gombot, mire a jármű felemelkedett kb. 1 m magasságra, megfordult és gyorsan elindult a gyep fölött. A sebessége kisebb volt, mint az űrhajóé, így Ivánka tudta élvezni a pompás vidékre való kilátást.

És amíg még tűnődött magában egy számára teljességgel ismeretlen társadalom vívmányain, a jármű már fékezett és megállt annak a titokzatos városnak a központjában, amelyet a levegőből látott. A csodálkozása csak nőtt, amikor az apuiak által megalkotott művek páratlan szépségét látta.

A két emeletesnél nem magasabb épületek szintén egy habszivacsszerű átlátszó építőanyagból készültek. Az építési stílus, ami fa- és viráglevelekből, lepkeszárnyakból és madártollakból állt, összhangban állt a sok kanyargó utcával. Mindennek, amit csak Ivánka meglátott, kerek, hajlított vagy ovális alakja volt; derékszöget sehol sem lehetett látni, sem az utcákon, sem a házakon, sem más tárgyakon.

Úgy tűnt, hogy éppen dél van. A járdákon pedig, amelyek ugyanabból az anyagból készülhettek, mint a házak, nyugodtan sétáló embereket látott. Ők vidám benyomást keltettek, mintha valami ünnepségre mentek volna. A szülővárosában, Dubrovnikban látott emberekkel összehasonlítva ott sosem látott ilyen látványt még a karneváli időszakban sem. Az a kevés jármű, amivel találkoztak, hasonlóan volt felépítve, mint amelyikkel jöttek, és a pázsit fölött lebegve közlekedtek, úgy, hogy nem értek hozzá.

A személyek magasabbak voltak, mint a földi emberek, és karcsúak, hosszúkás, körtére hasonlító fejekkel. Csoportosan vagy párosával mentek, senkit nem lehetett egyedül látni. Mindegyikük, aki elhaladt mellettük úgy volt öltözve, mint Alif, és mind ugyanolyan mellényt viseltek, mint ő, kivéve a gyerekeket. Ez feltűnt neki. Mint már korábban is, Alif tudta a gondolatát és anélkül, hogy megvárta volna a kérdését így szólt:

„A mi bolygónkon mindenkinek van egy saját járműve. Azok a mellények, amelyeket az embereken látsz, ugyanolyanok, mint az enyém. Ezek kondenzátorok egy kombinációját tartalmazzák, amelyek a környezet elektromágneses energiáját abszorbálják, veszik fel és kis, a kezeknél, a lábaknál és a derékszíjnál elhelyezett hajtóműveket hoznak működésbe, amelyek a repülést teszik lehetővé. Az itt a mellényemen lévő gombok egyike a vezérlést szolgálja és a meghajtó mechanizmust lehet vele be- és kikapcsol-ni. Ez a sor  - mutatta - az irányhoz és a gyorsuláshoz van, az meg az ellenkező irányba való megforduláshoz, azok meg a bolygóközi repülésekhez. Egy megint másik pedig a tranzisztorokat aktiválja, amivel intergalaktikus kapcsolatot lehet létesíteni, ami ahhoz szükséges, hogy a múltba vagy a jövőbe lássunk, vagy ahhoz, hogy növényekkel és állatokkal lépjünk kapcsolatba; eseményeket előzzünk meg; hogy szabályozzuk az időt és a klímát és még számos egyéb funkcióhoz, amelyeket nagyon hamar meg fogsz ismerni.

Az összes repülési manőver, az apuiak és a bolygóköziek valamint privátok is csak mindkét nem felnőttjei számára megengedettek, gyerekeknek nem. Nekik várniuk kell, amíg elérik a földi idő szerinti 20 éves életkort. Addig speciális vezetés alatt álló csoportokban vagy felnőttek kíséretében utaznak.”

„Nem fogom elfelejteni”, mondta Ivánka, hogy köszönetet mondjon.

„Nagyon jó. Örülök, hogy már alkalmazod ezt a kifejezést, ezzel fejezzük ki általában a hálánkat. Ez azt jelenti, hogy szép gyorsan fogsz beilleszkedni az itteni életbe.”

„Az a táj, amelyen át jöttünk néhány órával ezelőtt, gyönyörű. Szívesen visszatérnék oda még egyszer.”

„Az egész Apu bolygó hasonlóan néz ki. Mindenütt kultiváljuk a tarka növények és gyógynövények termesztését. A növények olyanok, mint az ember, ugyanúgy éreznek fájdalmat, mint örömöt. Ezért helyénvaló, ha így is kezeljük őket, hogy növekedjenek és jó gyümölcsöket teremjenek.”

Időközben a különös jármű megállt egy nagy, virágokkal díszített téren. Az ajtó kinyílott, Alif felállt, megfogta Ivánka karját, majd együtt kiszálltak. Ha nem lettek volna ott a repülő emberek, akik itt-ott landoltak, a teret egy földi parkhoz lehetne hasonlítani. A színpompás gyep is szokatlan volt, keskeny virágágyásaival és a színeivel, amelyek folytonosan alkalmazkodtak a szemlélő ízléséhez és a recehártya igényeihez. A tér a város alaprajzát alkotó emberi figurák egyikének mellkasában helyezkedett el. Mivel viszonylag kevés embert lehetett itt látni, Ivánka megkérdezte, hogy miért vannak ilyen kevesen ezen a gyönyörű szép helyen.

Gondolatát kitalálva Alif megválaszolta kimondatlan kérdését:

„Vannak még sokkal szebb terek is, mint ez itt, de jelenleg a legtöbb ember munkával van elfoglalva. Azok, akik épp relaxálnak, más helyeket keresnek fel, amelyek még jobban tetszenek nekik. Egyesek a folyók mentén sétálnak, a tengerparton, az erdőkben vagy mezőkön, mások a világűrben repülnek, megint mások meg egyszerűen csak pihennek és nem csinálnak semmit.”

„Mindez nagyon megragadó”, válaszolta Ivánka és tovább szemlélte a látnivalókat. Amin mindenesetre ebben a pillanatban a leginkább csodálkozott, az a körülöttük lévő házak különös építési módja volt. Tiszta sorokba voltak rendezve számokkal és jelekkel, mint a Földön, az alakjuk azonban sportos jachtok vitorláira hasonlított. Színes festésük a lakók fantáziájához igazodott, mint ahogy az itt majdnem minden tárgynál így van.

Ahogy Ivánka megfigyelte a térről, a házak mind nagyon alacsonyak voltak ( természetesen felhőkarcoló nem volt – a fordító megjegyzése ), az ablaksorokból arra lehetett következtetni, hogy egyik sem volt több két emeletnél magasabb. Széles utcák és a házsorok közötti terek kanyarokat és köröket alkottak. A házak között elültetett fáknak tarka lombozata volt, és a zöld területekkel és virágokkal együtt élvezték azt a szokatlan nappali fényt, ami titokzatos harmóniát és vidámságot árasztott e szomszédos galaxis ezen különös bolygójának lakóira.

„Micsoda óriási különbség a földi élethez képest!”, mondta Ivánka magában újra elcsodálkozva a környezetében lévő tárgyak és épületek lekerekített formáján, ahol nem voltak sarkok.

„Menjünk oda át”, biztatott Alif, és egy kis, tarkán kövezett útra mutatott, ami puha, fénylő és átlátszó anyagból készült. Ez az utacska úgy tekergett, mint egy kígyó és olyan színekben csillogott, amelyek a Földön ismeretlenek voltak. Együtt mentek végig ezen az úton egészen egy házig, amely egy nagy virág levelének az alakjában épült és kerek bejárati ajtaja volt. Majd egymásután két személy szállt le egy nagy kör közepén, amely piros, fehér, fekete és kék fűvel volt beültetve. Annak ellenére, hogy mindketten ugyanolyan ruhát viseltek, Ivánka felismerte a mellükön, hogy az egyikük egy nő volt. Mindkettőnek ugyanolyan repülést szolgáló meghajtó készülékeik voltak. A leszálláskor nem keletkezett füst és nem lehetett hallani semmi zajt sem.

És amíg Ivánka még továbbra is Apu titokzatos világán tűnődött, mindketten meg is érkeztek a ház bejáratához. A lány alig tudta elkendőzni az izgalmát, amit a sok szokatlan dolog váltott ki benne. Alif viszont olyan kötetlennek és vidámnak mutatkozott, mintha egy táncmulatságra mentek volna. Majd Alif ismét vette Ivánka gondolatait:

„Csodálkozol, hogy az összes ember jókedvű, akivel csak találkozol? Nos, Apu lakói nem ismerik a gondokat. Mindenki munkája EGY közös célra irányul: különböző javakat állítanak elő, és örülnek azoknak. Ez a közösségi viselkedés vagy életmód még elegendő időt enged nekik arra, hogy valamit tanulmányozzanak és tanuljanak, vagy más galaxisokat ismerjenek meg és az ottaniak segítségére legyenek.”

Ez a válasz hálás csodálkozásra késztette Ivánkát, hisz úgy tűnt, hogy ez volt az alapja ennek a csodálatos életnek. Alif előre ment, és az ajtó megint anélkül nyílt ki, hogy valaki hozzáért volna. A kerek lakótér fotelekkel volt berendezve, melyek ugyanabból az anyagból készülhettek, mint amilyet az űrhajóban látott. A kerek, egyfajta habszivaccsal borított asztal színei mindenkor az ott lévők személyes ízléséhez igazodott. Ivánka megcsodálta az átlátszó falakat. Az ablakok helyén rácsszerű nyílások voltak, amelyeken keresztül levegő áradt be és a különböző növények illata. Látott ott mozgó űrhajó-modelleket olyan űrhajókról, amilyeneket már korábban látott, valamint nagy, különböző kialakítású képernyőket, amelyek képek özönét mutatták. Ember azonban nem volt a teremben.

„Menjünk tovább”, biztatott Alif és egy Ivánkától balra épp megnyíló ajtóra mutatott.

 

Ivánka összetalálkozik Pedroval

 

 

„Nem fogom elfelejteni”, felelte, miközben tett néhány lépést előre. Amint be akart volna lépni a következő helyiségbe, az addigi legnagyobb meglepetéssel szembesült, ami emlékeztette arra az időre, amikor a saját és a testvérei túléléséért kellett, hogy küzdjön. Ott állt ugyanis az a különös matróz, akivel egy este összetalálkozott Plodz kikötőjében Dubrovnik közelében. Még emlékezett arra a 10 osztrák koronára, amit ez az ember a zsebébe helyezett, miközben felemelte. Akkor esett el, amikor dühében el akart szaladni előle, mert az visszautasította üzleti szeretkezésre tett  ajánlatát, ami azon nyomorult tevékenysége volt, amire a pénzhiány kényszerítette őt. És most íme ott állt, Pedro, akit azóta nem tudott kiűzni az emlékezetéből és aki önzetlen módon segített neki, anélkül, hogy valami ellenszolgáltatást várt volna el.

„Ivánka! …Megismersz engem?”, kiáltotta az, mikor meglátta.

„Természetesen! Gyakran gondoltam rád.”

„Miért?”

„Mert te voltál az egyetlen a Földön, aki 10 koronát adott nekem anélkül, hogy bármit is elvárt volna érte.”

„Ugyan, az nem volt semmi különös. Többet is tettem volna, ha nem szaladtál volna el. A Földön az élet annyira nehézkes és komplikált, hogy tulajdonképpen alig lehet életnek nevezni. Állandó szenvedésből áll, amit az emberek maguk okoznak és maguk felügyelnek, és ez csak akkor fog javulni, ha nem lesz többé pénz. Az, hogy feláldoztad magad, mélyen érintett engem; mindent megtettél a testvéreidért. És ez az oka annak is, amiért Apura hozattalak téged, hogy megismerjél itt egy másik életmódot. Ha akarsz, maradhatsz itt nálunk. Hogy tetszik neked az, amit eddig láttál?”

„Le vagyok nyűgözve! Az itteni dolgokat a földön el sem lehet képzelni, egyszerűen hihetetlen.”

„Ezt meg tudom érteni, mert amint tudod, én is ismerem a földi életet. És nem csak én ismerem, hanem majdnem minden apui. Innen mindenki elutazhat a Földre, ha kedve van hozzá. Ez számunkra ugyanolyan egyszerű, mint Dubrovnik lakosai számára egy séta a strandra. Vannak a világűr kutatására szolgáló speciális űrhajóink, amelyek másodpercenként több trillió kilométeres sebességet képesek elérni. Ez nem jelent nehézséget számunkra”, magyarázta Pedro Ivánkára nézve. Majd néhány apuihoz fordult, akik éppen akkor jöttek be a helyiségbe:

„Barátaim, ez a fiatal hölgy itt a Földről jön. Mint már tudjátok, a földlakók életmódja abból áll, hogy az ott működésben tartott pénzrendszer által egymást kizsákmányolják. Ő egy áldozata ennek a kegyetlen helyzetnek. Ezért hozattam őt ide, hogy megismerje a mi életmódunkat, és ha szeretné, itt maradhat közöttünk, mint a többiek is.”

„Nem fogom elfelejteni”, felelte Ivánka. Időközben egy egész kis csoport ember gyűlt össze körülötte, akik mosolyogva és előzékenyen üdvözölték őt. Egyesek nagyon nagyok voltak közöttük, mások karcsúak és finom alkatúak, amit a lány csendben megcsodált. Pedro azonnal megválaszolta a gondolatait, úgy, mint ahogy Alif is tette.

„Csodálkozol a testfelépítéseinken, mert az eltér a földitől? Ott még a test az utolsó primitív fejlődési fázisban van, ami nálatok nagyon lassan változik. Ez a Föld helyzetével függ össze, mivel a Nap fénye kedvezőtlen szöget zár be. Ebből ered a földi lakosok egoizmusa, de ilyen a naprendszer más bolygóinál is van. A Pa bolygó lakosai pl. egymást megeszik, és az ő fizikai fejlődésük sok millió év óta alig változott, habár az a bolygó már régebb óta lakott, mint a Föld. A mi időgépeinkkel a naprendszeretek összes bolygójának fejlődési történetét figyelemmel tudjuk kísérni, meg más, rajta kívül lévőkét is. Éppúgy megfigyeljük az összes galaxis múltjának és jelenének fejlődését, és a legtöbbjüknek igyekszünk segíteni.”

Ivánka izgatott kedélyállapota és azok a meglepetések, amelyek lépten-nyomon érték, nem is engedték meg még neki, hogy teljes mértékben felfogja Pedro szavait. Mégis megpróbálta megjegyezni magának az egyes témákat, amelyek az ember létének jó és rossz oldali meghatározottságára vonatkoztak, vagy a bolygók fejlődéséről és a napfénynek a galaxis összes bolygójára gyakorolt hatásáról szóltak. Abból is igyekezett valamit megjegyezni, ahogy az apuiak utaznak a világűrben, és a Földre tett látogatásaikról egy következő alkalommal – amikor izgalma elcsendesül – még vissza akart térni.

 

Ivánka meggyógyítása

 

A jelenlévők egyike megnyomott egy gombot az asztalon. Erre azonnal megjelent fölöttük egy készülék, melynek tetején világító számok voltak. Középen Ivánka képe volt látható, mint ultraviola fény fekete alapon. Felismerte teljes szervezetének funkcióit és látta, hogy pumpálja a szíve a vért a vénákon át. Első alkalommal vált tudatossá benne a szívnek az a titokzatos feladata, hogy a vérrel megállás nélkül táplálja az élőlény összes sejtjét az egész életen keresztül. Most kezdte megérteni, miért tartják a szívet az élet központjának, ami gyászt és örömöt ugyanúgy képes érezni, mint szeretetet és gyűlöletet, bár ezek a képességek inkább a kedély dolgai.

Megfigyelte az agyát is, a kreativitásnak ezt a soha csődöt nem mondó forrását. A vér útját követve aztán a tekintete megállt a tüdőnél, és észre vette, hogy a bal tüdején egy fekete folt van, amin a vér már nem tudott áthatolni. Tehát ez volt a tüdejének a megbetegedett része. Szégyellte magát a jelenlévők előtt és el akarta hagyni a helyiséget. De Pedro visszatartotta, és a fülébe súgta:

„Semmi félelem! Tudjuk, hogy mi van veled, hisz ezért vagy itt. A betegséged rögtön el fog tűnni; nézz oda, a fekete folt már húzódik vissza.”

Ivánka látta, hogyan vált a tüdeje a képernyőn fokozatosan egyre tisztábbá és átlátszóvá, és néhány pillanat múlva a folt el is tűnt.

„Egészséges vagyok!”, kiáltotta önkéntelenül. A jelenlévők mosolyogtak. Pedro megsimogatta a kezét, a szemébe nézett, és úgy mondta:

„Igen, teljesen egészséges vagy, de szükséged van még egy további kezelésre is.”

„Milyenre? Mi minden fog még történni?”

„Egy vércserére van szükség. Nekünk apuiaknak  - úgy is lehet mondani - mesterséges a vérünk, amely folyamatosan megújítja az elhasználódott sejteket és ezért vagyunk halhatatlanok. A mi bolygónkon nincsenek betegségek. Itt évmilliók óta nem volt már beteg. Ne aggódj, a mi kezeléseinket nem lehet érezni. A fájdalmakat is épp ilyen régen leküzdöttük. Csak annyit kell tenned, hogy rárakod a kezeidet erre a készülékre.” Pedro bemutatta neki, hogyan. „Mi időről időre magunk megismételjük ezt a folyamatot. A vérátömlesztésnek nagy jelentősége van a szervezet számára, annak ellenére, hogy a táplálkozásunk majdhogynem tökéletes és minden vitamint tartalmaz, amelyek hozzájárulnak a sejtek megújításához. A nagyon távoli múltban a mi ősatyáink csak arra használták fel a vércserét, hogy elnyerjék a halhatatlanságot. De néhány millió évvel ezelőtt a tudósainknak különböző magvak kombinációja és termesztése révén sikerült megalkotniuk egy növényt, amelyik tartalmazza az összes vitamint, amelyek a vérsejtek regenerációjához szükségesek, és megakadályozzák azok leépülését. Gyermekek maradhatnánk, ha akarnánk.”

„És hogy csináljátok ezt?”

„Ez nem nehéz. A születést követően a test a táplálkozáson keresztül kapja meg a szükséges vitaminokat, amíg egy számunkra alkalmas testnagyságot el nem érünk. Ekkor áttérünk a felnőtt táplálkozásra, ami hozzájárul a sejtek megújhodásához és szükség esetén kikapcsolja a növekedésért felelős mirigyek működését. Ennek az az előnye, hogy mindenki elérheti az általa kívánt testnagyságot és hozzá egy maradandó fiatalos külsőt.”

„Azt jelentené ez, hogy valaki megtarthatná gyerekkori nagyságát, ha azt tartaná kívánatosnak?”

„Pontosan így van. Ha egy bizonyos nagyságot meg szeretnénk tartani, akkor csak le kell állítani a növekedést.”

„És ha valaki később úgy dönt, hogy mégis szeretne tovább nőni, az is lehetséges?”

„Természetesen. Ezt a megfelelő táplálkozással el lehet érni, és mindenki addig nőhet, amíg csak akar.”

„Azt jelentené ez, hogy ha mondjuk valaki azt határozná el, hogy még nagyobb lesz, akkor elméletileg akár egy kilométer magasra vagy még nagyobbra is nőhetne?”

„Igen, ez lehetséges lenne, de egy ilyen kísérletet eddig senki sem mert megtenni. Mindenesetre évi 20 cm-es növekedés egyáltalán nem szokatlan.”

( Megj : a Magasan Fejlett Társadalmakban az egyén vágyai teljes összhangban vannak az egész társadalom akaratával, ezért az ott gyakorlatilag létező korlátlan szabadsággal is csak odáig élnek, ameddig ez társadalmilag kívánatos – Ivánka kérdése pedig még épp azt mutatja, hogy a földi ego mindent a saját testisége szempontjából szeretne látni és elképzelni, és nem veszi figyelembe vágyai megvalósulásának társadalmi hatásait! )

„Olyan sok?”

 „Miért ne? Én 2 m magas vagyok. Amikor 10 éves voltam, a növekedési vitaminjaimat visszafogtuk. Mostanság már csak tízévente egyszer vagy kétszer veszem őket be, azért, hogy a növekedési sejtjeim teljesítő-képességét fenntartsuk.”

Abban a helyiségben, amelybe időközben átmentek, sok készülék volt, melyek közül különösen egy kis szerkezetekkel felszerelt fotel tűnt fel. Egy magas, karcsú, finom alkatú apui hölgy – egyébként ilyen volt minden személy, akivel eddig találkozott -, arra kérte, hogy üljön bele abba a bizonyos fotelba. Amint leült, levetkőztették, a karjait és lábait egy szorosan felfekvő, puha habszivacsszerű szövettel fedték be és csatlakoztatták a műszerekhez. Kellemes csiklandozó bizsergést érzett a testében, majd hamarosan elálmosodott. A szemközti falon lévő képernyőn azt láthatta, amint számára ismeretlen, hihetetlenül finom tűkkel ellátott készülékek hatolnak be a testébe. Az átömlesztéshez szükséges vér egy az ülés mellett lévő kerek tartályból jött. Ivánka nem tudta megállapítani, hogyan vezették ki az ő saját vérét a testéből, de azt gyanította, hogy azok a tűk látták el ezt a feladatot, amelyek a jobb kezében és a jobb lábában voltak elhelyezve. Az egész procedúra 20-30 percig tartott. Aztán annyira erősnek érezte magát, hogy az volt az érzése, hogy szembenézhet minden jövendőbeli nehézséggel, ami a Földön várna rá, ha egy napon újra visszatérne oda. A fiatal hölgy gombnyomására a testét fedő szövet automatikusan eltávolodott.

„Nos, hogy érzed magad?”

„Kiválóan, Pedro, nem fogom elfelejteni. Úgy tűnik nekem, mintha nem lenne súlyom. A legszívesebben repülnék most valahova.”

„Ez nem nehéz. Ha úgy döntesz, hogy itt maradsz közöttünk, akkor megtanítunk rá. A legrövidebb időn belül ugyanúgy fogsz tudni repülni, mint én vagy a többiek.”

 

Ivánka regisztrálása az APU-n

 

„Kérem, menjetek tovább!”, kérte őket egy magas apui.

„Gyere”, mondta Pedro és szeretettel nézett Ivánkára, „lépjünk be ebbe az irodába.”

„És itt mi történik?”

„Itt jegyeztetheted be magad. Ez jelenti majd számodra a jogosultságot, hogy addig maradj Apun, amíg csak szeretnél.”

Ivánka mosolygott, mert az összes ilyen eljárás annyira különös volt számára. Olyan volt, mintha azt közölte volna vele valaki, hogy feltámadott a halottak közül. Mégis, az a mód, ahogy bántak itt vele és mindaz a sok csodálatos dolog, amiket látott, vonzotta őt ehhez a bolygóhoz. Jól el tudta képzelne itteni további életét.

Egy kerek ajtón keresztül egy olyan helyiségbe érkeztek, amelyik tele volt számtalan kapcsolótáblával, készülékekkel, hangszórókkal és képernyőkkel, amelyek egy bizonyos nyelven képeket közvetítettek valahonnan.

„Kérlek, foglalj helyet”, ajánlotta neki Pedro, és Ivánka eleget tett a szeretetteljes invitálásnak. Egy fiatalember levette a fejhallgatóját és barátságosan megkérdezte:

„Mint pár akartok együtt élni, vagy külön-külön?”

„Nem egészen értem. Kérlek, elmagyaráznád nekem, Pedro ?”

„Itt az Apun a családi élet nagyon különbözik a földitől. Az egyénnek ott olyan társadalmi szabályoknak kell alárendelnie magát, amelyek igazi érzéseit beszűkítik. Ezeknek az eredete anyagi, fizikai és szociális érdekekben rejlik, amelyek a férfi és nő közötti vágyakozás mögött állnak. Az emberek megpróbálják maguk alá rendelni azt a személyt, akit „szeretnek”, hogy ily módon biztosítsanak maguk számára személyes és egoista élvezetet. Ilyesmit az Apun nem ismerünk. Itt a szerelem szabad. Azt szeretheted, akihez vonzalmat érzel, ahogyan és amikor csak akarod, anélkül, hogy ezt a ’szerelmi viszonyt’ – ahogy ti nevezitek – korlátozná valami is.

Egyesek együtt élnek kölcsönös vonzalmuk alapján anélkül, hogy közelről ismernék egymást. Mi azon a nézeten vagyunk, hogy a szexualitás valami nagyon személyes dolog, amelynek gyakorlása az adott férfi és nő döntésétől függ. A hogyanról egyedül ők döntenek, és az időtartamról is, úgy, ahogy az számukra a legjobb. Nincsenek kötve semmilyen szabályhoz vagy mások véleményéhez. Egyedül a pár akarata a döntő. Egy pár egyesülésénél csak az egymás iránt érzett szimpátiájuk a mérvadó.

Az apui társadalom jelentősen különbözik a földitől és más bolygók társadalmától is. Mióta meg van a vércsere lehetősége, Apu trilliónyi lakosa közül sokan idősebbek, mint 1 milliárd év. Együtt egy egyetlen nagy családot képeznek bármiféle fő személy vezetése nélkül. Mindenki képes arra, hogy megoldjon bármilyen közös vagy személyes problémát. Képesek űrutazásokat végrehajtani vagy békés módon hatást gyakorolni egy másik bolygóra. Minden azok szerint a pozitív normák szerint zajlik, amelyeket már évmilliók óta ismerünk és követünk. A nők és férfiak élhetnek itt egyedül is, ha azt akarják. Élhetnek együtt férfiakkal vagy párban, nemzhetnek gyerekeket és azt szerethetik, aki a legtöbbet jelenti számukra. Az együttélés időtartama tetszőlegesen hosszú lehet.

Az apuiak senkire se erőltetnek rá egy döntést és az egoizmus idegen tőlük. A Tejút-galaxis bolygóinak, mint pl. a Földnek, sok lakója szenved az embertársa által reá gyakorolt pusztító dominanciától. Mi véget vethetnénk ennek a földi nyomornak, ha kiiktathatnánk ezeket a rossz vezetőket és mindenkire a saját életmódunkat kényszerítenénk rá. Ez azonban erőszak lenne, mert ennek a célnak az eléréséhez meg kellene szüntetnünk a pénzrendszert, amely jelenleg az ottani földi élet fő eleme, de éppúgy a sok vallást és ideológiát is, amelyek ugyanúgy gyűlöletet és viszálykodást szítanak és azt hitetik el az ottaniakkal, hogy saját maguk láthatatlan vezetők védelme alatt állnak. Meg kellene továbbá változtatnunk az ott élő emberek szokásait, és a táplálkozásukat is alá kellene rendeljék egy eddig nem kellően figyelembe vett kisebbségnek ( a vegetáriánusoknak ) .

Mi azonban, ennek ellenére, nem hagytuk cserben a szóban forgó embereket, hanem a legkülönbözőbb módokon segítünk nekik - ahogy ezt majd később fokról fokra megismered. Vannak még olyan bolygók is, amelyek fejlettségi szintje több ezer évvel a Föld mögött jár”, hangsúlyozta Pedro, „de most fejezzük be, amit elkezdtünk”, és Ivánkában felmerült a kérdés, hogy vajon a Pedro által vázolt életmódot el lehetne-e képzelni a Földön.

„Hogy is szólt az a kérdés, amit meg kellene válaszolnunk?”

„Hogy párként vagy külön szeretnénk-e élni”, mondta Pedro mosolyogva.

„És neked mi a véleményed? Már évekkel ezelőtt megismerkedtünk, nemde?”

„Igen, pontosan 3 évvel ezelőtt a plodzi strandon.”

„Én szeretném megismerni ezt a bolygót és a lakosait. Olyan ez számomra, mint egy álom, amely segíthet nekem, hogy elfelejtsem a szenvedést és kivezessen engem abból a nyomorból, amit a pénz hozott a Földre.”

„Ne mondd ezt”, vélte Pedro. „Már az előtt, hogy megjelent a pénz, volt rabszolgaság és nyomor. Ezek annak következményei, hogy az emberek nem képesek elfogadni egymást, hanem primitíven élnek, mint az akkori emberek. A mai ember azonban tudatában van minden tettének, mert ő maga az, aki bevezette a szabályokat és törvényeket, hogy mások kihasználása és rabszolgává tevése által jóléthez jusson. A pénz bevezetésével a helyzet láthatóan rosszabbodott. A bankrendszer is megjelent, mint a modern üzleti élet alapja, és az ember kényszeredetten alárendelte magát a pénz impériumának. Ez volt a legnagyobb tévedés, amelyet a földi emberek fejlődésük folyamán elkövettek. A Föld a harc és lemondás közjátékává vált.”

„Na, mit szólsz, elkísérsz, hogy megmutasd nekem ennek a bolygónak a csodáit?”, vetette közbe Ivánka, mert Pedro gondolatmenete az átélt szenvedés kellemetlen emlékeit élesztette fel benne.

„Természetesen, nagyon szívesen. Hisz ezért hozattalak téged ide.”

„Rendben van, akkor hát mint pár fogunk együtt élni”, felelte Ivánka.

„Akartok ’reprodukálni’?”

„Ez mit jelentsen? Nem egészen értem.” Ivánka kérdően nézett Pedrora. Ő meg csak somolygott.

„Csak nyugi, elmagyarázom neked. Mint ahogy már mondtam neked, itt mindenki szabad döntést hozhat. Ha férfinek és nőnek az a szándéka, hogy együtt éljenek, ahhoz normál esetben egy szexuális élet is hozzátartozik. Ez a jog mindenkit megillet, de erre nincs törvény. Mi szentnek tekintjük ezt, és két lehetőséget különböztetünk meg. Ha a férfi és nő gyermekeket akar a világra hozni, azt be kell jelenteniük, függetlenül attól, hogy együtt élnek-e vagy külön vagy hogy csak egy átmeneti kapcsolatról van szó. Ebben az esetben a nőnek orvosi vizsgálatoknak és azzal kapcsolatos kezeléseknek kell alávetnie magát, éspedig az első szexuális aktustól kezdve egészen a szülésig. Ez a tudományos ellenőrzés szükséges és a leendő anyának a megfelelő papírokat a diagnózissal együtt mindenhova magával kell vinnie. Ezt követően mindenhol élhet és dolgozhat, anélkül, hogy aggódnia kellene a gyermek miatt.”

„És ki neveli fel a gyermeket?”

„A mi társadalmunk a születés után törődik a gyerekkel. Vannak speciális intézmények, amelyekben szakemberek állnak rendelkezésre az ő gondozásukra és nevelésükre.”

„Azt jelenti ez, hogy az anya nem láthatja a gyermekét és nem vele együtt él?”

„Természetesen bármikor láthatja és lehet vele, ugyanúgy, mint az apa. A családot mint intézményt nagy tisztelettel veszik körül, de kevés helyen folyik családi élet, mert a legtöbben szívesebben élnek egyedül. Itt minden ember úgy él és úgy tiszteli a többieket, mintha ugyanattól az anyától származnának.”

„Tehát akkor mi a véleményed? ’Reprodukáljunk’?”, kérdezte Ivánka Pedrót. Annak nevetnie kellett. „A nőknek itt az Apun prioritása van. Ezt a döntést nekik kell meghozniuk, dönts hát te!”

„Én meg szeretném ismerni itt ezt a világot, amihez sokat kell, hogy úton legyek. Így van, nem?”

„Igen, ebben igazad van.”

„Ebben az esetben én a reprodukálás ellen vagyok”, mondta Ivánka határozottan.

„Ahogy akarod, akkor ezt hagyjuk majd.”

Az az ember, aki a kérdéseket tette fel, megnyomott egy gombot az előtte lévő kapcsolótáblán. Egy mellette lévő készülékből pedig elő jött egy a természeteshez nagyon hasonlító mesterséges kéz, és átnyújtott Ivánkának egy kártyát, amin rajta volt a színes fényképe. Mint a legtöbb dolognál, itt is a színek alkalmazkodtak a mindenkori személyes kívánsághoz.

„Ez e te ismertető kártyád”, hangzott fel egy hang a készülékből, amire Ivánka szörnyen megijedt. Az a bútordarab, amelyen az a készülék állt és amely mesterséges kézzel és beszélő hangon ismertető kártyákat osztogatott, titokzatos módon bezárult és egy utazókoffer alakját vette fel.

 

Dezintegrálás és integrálás az APU-n

 

A kérdéseket feltevő ember eltűnt, mintha elvarázsolták volna.

„Hogy tudott úgy elmenni, hogy nem vettük észre?”, kérdezte Ivánka csodálkozva.

„Személyek és tárgyak számára használunk egy szállítási rendszert, ami a dezintegráláson alapul.”

„Dezintegráció? Mi az?”

„Bizonyos készülékek segítségével, amelyek nagyon erős sugarakkal dolgoznak, fel tudjuk oldani az anyagot, vagy úgy is mondhatnánk, hogy szét tudjuk szedni. Akkor elszállítjuk a kívánt helyre, majd ott újra felépítjük eredeti formájára. Az egész csak néhány másodpercig tart.”

„Pedro, csak át akarsz verni! Ugyan, hogy tűnhetnek el emberek vagy tárgyak hirtelen az egyik helyen úgy, hogy feloldódnak és aztán máshol meg újra megjelenjenek és úgy nézzenek ki, mint azelőtt?”

„Semmiképpen nem játszadozom veled, Ivánka, de ez tényleg így van. Ezt a technikát Apun már évmilliókkal ezelőtt kifejlesztettük. Az egyik mesterünk vitte tökélyre, aki hosszú ideig élt a te bolygódon is.”

„Azt állítod, hogy élt a Földön?”

„Igen, sok százezer évvel ezelőtt inkarnálódott ott, hogy segítsen az ottani embereknek szellemi kibontakozásukban és hogy megmutasson nekik egy olyan életmódhoz vezető utat, ami pozitív módon testvéries érzéseken és szereteten alapul.”

„Él még?”

„Igen, ő most 1 millió és 1013 éves; alkalomadtán meg fogod majd ismerni. Itt Zay-nak hívjuk őt, de a Földön azoknak a neveit viseli, akikbe inkarnálódik.”

„Régen volt már, hogy ott élt?”

„Zay pontosan 813 ezer évvel ezelőtt látogatott el először a Földre, azóta lehet őt földi polgárnak nevezni. Munkája legnagyobb részét az emberiség fejlesztésére szenteli. Ő is ugyanazt a célt követi, mint minden apui, hogy hozzájáruljunk egy örömmel alkotni vágyó és okos életű társadalom kialakulásához, melyben az emberek testvéri érzéseket ápolnak egymás iránt, és amely pozitív központként működhet a naprendszerben. Vágyakozva kívánjuk, hogy minden földi lakos előnyös, erőteljes módon fejlődjön, és halhatatlanná váljon, hogy aztán velünk együttműködve kedvező hatással tudjunk lenni a többi negatív bolygóra. Kívánjuk, hogy az összes bolygó pozitívan fejlődjék, úgy, mint az Apu, hogy a végtelen univerzum teljesen az Éden kertjévé válhassék. Mivel a Föld lakóit azonban a napsugarak negatívan befolyásolják, ők megpróbálják megakadályozni ezt. A legtöbb apuit, akik a Földön dolgoztak, halálra ítélték : keresztre feszítették, máglyán elégették, a tengerbe dobták vagy malmokban őrölték szét őket. Mi azonban valójában nem halunk meg. Alkalmazzuk a dezintegrációt és integrációt és később ismét visszatérünk, hogy tovább szolgáljunk. És minden ott tartózkodásunkkal növekszik a pozitív irányultságú emberek száma, és kedvezőbbé válik a fejlődésük. És így fogjuk folytatni, amíg csak el nem érjük a célunkat.”

„Az vajon mikor lesz?”

„Talán már nem is olyan sokára, majd meg fogod ezt is tudni. Az apuiak, Zay, Ad, Am, Az, Noi, Atl és mások, akiknek a működését természetfelettinek és csodásnak nevezik, korábban is és most is állandóan az emberek között élnek. Ők is, mint sok más apui, ősidők óta járnak a Földre, hogy segítsenek az embereknek.”

„Miért nem úgy tanítják az embereket egyszer s mindenkorra, hogy megszabadítsák magukat az egoizmustól és egymással harmóniában tudjanak élni?”

„Ez nem olyan egyszerű, Ivánka. A napsugarak nagy hatótávolságuk révén az emberi sejtek többségét negatívan befolyásolták és ezzel agressziót és egoizmust váltottak ki. A világűrben sok galaxis van még, amelyik a mi segítségünket igényli. Ezek nagy része olyan anyaggal van körülvéve, amely káros módon hat a lakosok szellemére és a jó kibontakozását meggátolni törekszik. A Föld egyike az ilyen bolygóknak, amelyet negatív ionok vesznek körül. Legfőbb ideje, hogy leküzdjük ezt a jelenséget; azt gondolom, hogy ez sikerülni is fog nekünk a következő évszázadok folyamán.”

 

Hasonlóságok az APU-n és a Földön

 

„Pedro, miért néznek ki a házak, a tájak és erdők hasonlóan, mint a Földön?”

„Több trillió évvel ezelőtt Apu egy óriási bolygó volt, mérhetetlen nagyságú. Földi mértékkel mérve az átmérője fényévekben 2-es és még hozzá 50 nulla." 

( 200.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000 )

( Megjegyzés : Itt Pedro most a világegyetemünk születése előtti világról beszél – ami példátlan az eddigi kontakta-irodalomban! )

Ez volt akkor az egyetlen létező galaxis, melyet néhány holdcsillag vett körül, amelyek még ősállapotukban voltak és a bolygókat csak gyengén világították meg. A nappalok végtelenül sokáig tartottak, mert a bolygók is és a holdcsillagok is alig mozogtak. Apu felületén az életet a belülről ható nagy vonzóerő tette lehetővé. Az apui civilizáció fejlett volt, és ahogy az időgépekből tudjuk, már képesek voltak űrutazásokra is. Azonban egy napon egy óriási tűz tört elő a belső magból, amelynek egy gigantikus robbanás lett a következménye. Ez szétvetette Aput különböző sebességgel forgó tört darabokra, amelyek kilövődtek a világűrbe.

Ott, ahol a katasztrófa végbement, egy nagy, égő, hatalmas lángokat kilövellő tűzlabda maradt vissza, amit ti „Nap”-nak neveztek. Azokból a részekből, amelyek szétrepültek a világűrben, alakultak ki fokozatosan a bolygók és azok holdjai. A kölcsönösen ható vonzerő által az idők folyamán végtelen sok év alatt új galaxisok jöttek létre. Az elpusztult óriás bolygó legnagyobb lerobbant része néhány százezer fényévre sodródott ki, a Naptól nagyon-nagyon messze került. Véletlenül ezen a részen néhányan túlélték a robbanást városokkal, folyókkal, tavakkal és vegetációval együtt. És bár ők már sok évszázaddal a katasztrófa előtt képesek voltak az űrutazásra, újból évmilliók teltek el, amíg leküzdötték a sötétséget és hozzászoktak az új forgási sebességhez. Így lassacskán kiheverték a szörnyű sorscsapást, amely által létrejött a Nap. Később folytatták az űrutazást és elindultak megkeresni a többi lerobbant részt. Majdnem minden nap találtak valamit. Ezek között egyesek olyan kicsik voltak, hogy nem volt érdemes rájuk települni. De találtak néhány nagyobb darabot is, és azokat benépesítették. Így évmilliók teltek el, amíg folytatták a keresést és lakhatóvá tették azokat a bolygókat, amelyeknek kedvezőek voltak az életfeltételei.

Egy napon leszállt egy űrhajó a Földön, amely abban az időben elvesztette mindazokat az életfeltételeket, amelyekkel mint Apu része, korábban még rendelkezett. De a Föld átlagos nagyságú volt, a fényt a Naptól kapta, amiért az apuiak úgy határoztak, hogy benépesítik. Abban bíztak, hogy ezáltal betekinthetnek olyan élőlények fizikai, pszichikai és intellektuális fejlődésébe, akik ennek az óriási tűzgömbnek a közvetlen közelében éltek, amely tűzlabda ekkora katasztrófát okozott a világűrben. Mesterséges csapadékokat hoztak létre, amelyek évezredekig hulltak alá a Földön, amíg tengerek keletkeztek, folyók és egy légkör. Aztán vegetációt teremtettek és Apuról embereket és állatokat hoztak a Földre. És így kezdődött egy új korszak a Föld számára a világűrben.

Kezdetben, amikor az űrhajók sebessége még épphogy csak elérte a fénysebességet, és még más nehézségekkel is meg kellett küzdeni, körülbelül csak ezer évente látogatták meg a Földet. Aztán időközben a napsugaraknak a növények, állatok és ember fejlődésére gyakorolt negatív hatása érzékelhetővé vált. Az erősen elterjedt egoizmusnak pusztító hatásai lettek és elhomályosította az Apun elért tökéletességet. Sok további végtelennek tűnő év telt el, és az egoista tudat által jellemzett civilizációs szint az embereket érzéketlen, kegyetlen és kemény élőlényekké változtatta. Ezzel szemben a technikai és tudományos területek meglehetősen előrehaladottak voltak. Különböző ideológiák jöttek létre és egymással versengő csoportokra osztották az embereket. Aki a legjobb tudományos eredményeket tudta felmutatni, annak nőtt a tekintélye és követőinek a tábora is. Ám akkor egy ismeretlen időpontban valami váratlan történt:

Egy laboratóriumban, a Föld belsejében, két tudós űrhajók számára felhasználható új hajtóanyag kifejlesztésével volt elfoglalva. Ám egy fatális tévedés következtében ez az anyag hirtelen felgyújtotta a Föld légkörét, ami az egész bolygó leégését eredményezte. A lángok akkorák voltak, hogy felértek az akkori holdakig, amelyek a Föld körül keringtek akkortájt, a tűz pedig elpusztította a Föld felszínét.

A Földön minden élet ki lett oltva és a légkör is elpusztult, aminek az lett a következménye, hogy a bolygó távolabb került a Naptól. Évezredek teltek el, mire az apuiak visszatértek. Az időgépeik által már értesültek a szerencsétlenségről, és újra elkezdték a benépesítést. Újból tartós esőket hoztak létre, jégkorszakokat és más természeti kataklizmákat idéztek elő, hogy megteremtsék a szükséges alapokat egy új kezdet számára. Másodszorra is hoztak növényeket, állatokat és embereket. Úgy tűnt, hogy a Naphoz viszonyított új, kedvezőbb állás kevésbé lesz káros, mint korábban. Ez a benépesítés is nagy eredményeket hozott az évezredek folyamán. Ugyan a napsugárzás káros hatása most lényegesen kisebb volt, az önzés azonban még mindig szélesen el volt terjedve. A készítményeket ( árukat, cikkeket ) csak azok között osztották szét, akik előállították azokat, úgyhogy a lakosság nagy része nem részesülhetett belőle. Ez az ügyintézési mód igazságtalan volt és újabb technikai versengést idézett elő, ami hátrányosan hatott az emberek együttélésére.

Aztán egy éjszaka bekövetkezett a második katasztrófa.  Annak érdekében, hogy a konkurenciát kikapcsolják, néhány kémikus azon fáradozott, hogy a világűrből származó negatív ionokat üzemanyaggá alakítsa át, aminél a napenergiát használták volna az űrhajók meghajtására. Egy teszt során azonban egy súlyos következményekkel járó hibát vétettek, ami atmoszferikus labilitást váltott ki. A Föld, amely addig az egyenlítői tengely körül forgott, most a sarki tengely körül kezdett el forogni. Erre 930 éven keresztül hurrikánok, tornádók és ciklonok dúlták fel a Föld felszínét. Amikor az apuiak felfedezték a légköri zavarokat, elkezdték újra pozitív ionokkal feltölteni a Földet.

Mesterségesen előidézett viharok és vízoszlopok segítségével vonták ki az óceánokból és tengerekből a vizet, amelyek addigra elborították az egész földfelszínt, és kivezették a világűrbe. Ezt egész addig csinálták, amíg újra lehetségessé nem vált az élet a bolygón. Az emberek és az állatok nem voltak képesek ellenállni a nagy viharoknak, csak egyes növények élték túl a szerencsétlenséget. Ezek még ma is nőnek a tengerfenéken.”

„Azt jelenti ez, hogy azoknak a maradványoknak, amit ma még helyenként fel lehet lelni a tengerfenéken, apui eredete van?”

„Pontosan. Ezek különböző korokból származnak, és nem csak a tengerfenéken van belőlük, hanem sok helyen a földfelszínen is. Olyan építményekről van szó, amelyeket a Naprendszer keletkezése, tehát a nagy katasztrófa előtt létesítettek. Vannak azonban az emberi civilizációnak olyan maradványai is, amelyek a nagy égés előtti időből származnak. Művészi alkotások is vannak, amelyeken az apuiak azon bolygók és galaxisok életét és szokásait örökítették meg, amelyekkel az űrutazásaik során találkoztak. E műalkotások nagy része, amit manapság részben felfedeztek, a nagy égési katasztrófa és a légköri viharok közötti időkből származik, ami egy nagyon termékeny korszak volt tele újításokkal a legkülönbözőbb területeken.”

„És mi történt azután, hogy ezeket a hatalmas víztömegeket kivezették a világűrbe?”

„Majdnem hogy ugyanaz, mint a nagy égési katasztrófa után. A földfelszín egy része szárazra került és ezeket újra benépesítették.”

„És miért maradt vissza olyan sok tenger? Hisz a felszín kb. kétharmadát mégiscsak víz borítja …”

„Akkor még nem volt olyan sok tenger, csak idővel nőtt meg a vízmennyiség különböző hatásokra.”

„És az hogy ment végbe?”

„A Nap keletkezése által előidézett robbanás után a Földön, miután elvált Aputól, ugyanúgy, mint Apun magán számtalan rés, üreges tér és hatalmas belső rétegeltolódás volt. Ezek a nedvességgel történt telítődés és más természeti jelenségek által gyakran felszakadtak súlyos földrengéseket okozva. Nagy földbeomlások különböző helyeken egész hegyeket temettek el. Az óceánokban is elterjedtek az ilyen megrázkódtatások, és a vízfelszín úgy nézett ki, mintha forrt volna. A hullámok kiléptek a parton és nagy területeket elöntöttek. Az őskorban ezért hatalmas földrészeket víz borított.”

„Feltételezhető, hogy ezen események alatt sok ember vesztette életét?”

„Igazad van. Azok a növények, állatok és emberek, akik az elsüllyedő területeken tartózkodtak, bizony elpusztultak.”

„Melyik volt a legnagyobb katasztrófa az emberek számára, ami ilyen földbetörések által következett be?”

„Az annak a földrésznek az elsüllyedése volt, amit az emberek akkor Atlantának neveztek vagy mai szóval Atlantisznak.”

„És korábban hol létezett az a földrész?”

„Azon a területen, ahol ma az Atlanti-óceán és tengerei találhatók.”

„Azt jelenti ez, hogy az Adria ennek a katasztrófának az egyik következménye?”

„Igen, Ivánka, így van. Ennek a katasztrófának a következménye az Adriai-tenger, az Égei, az Ión-, a Krétai, a Tirrén és a Földközi-tenger, valamint az Ír-tenger, a Karib-tenger, a Mexikói-öböl, a Hudson-öböl és még sok más, ami az Atlanti-óceánhoz tartozik.”

„A nagy vész előtt nem voltak tengerek az említett területeken?”

„Nem, Ivánka. A kataklizma előtt csak a Barents-tenger és a Jeges-tenger volt meg.”

„És azokon kívül nem volt több tenger?”

„Nem, azonkívül nem volt semmilyen tenger a bolygónak ezen a részén. Tehát ott, ahol most az Atlanti-óceán van, ott nem volt tenger. A második katasztrófa után az apuiak meghagyták a Föld bolygón a Csendes-óceánt, de az akkor nem volt olyan nagy, mint most. Ott is sor került nagy földcsuszamlásokra még Atlantisz elsüllyedése előtt.”

„Le tudod nekem részletesebben írni ezt az elsüllyedést?”

„Hát jó, elmondom neked. Később megtekintheted ugyanezt a precíz adatokat közlő gépünkön, vagy ahogy te mondod, az ’Idő képernyőjén’. Melyik évet is írjuk most a földi naptár szerint?”

„Pontosan nem tudom neked megmondani, mert kicsit összezavart az, amit ott éltem át, de azt hiszem most 1913 van.”

„Ez ráadásul stimmel, Ivánka, nem tévedtél”, somolygott Pedro majd folytatta. „Sok ezer évvel ezelőtt volt egyszer a Földön egy iszonyatos méretű földrengés. Az akkori atlantiszi kontinens alatt a Nap keletkezése óta létezett egy roppant nagy üreges tér. Az Athena és Greca folyók vizei, melyek észak-dél irányban szelték át Atlantist, az egyik földnyíláson keresztül benyomultak ebbe az üregbe, és így okozták a katasztrofális földrengést. Úgy táncolt a Föld, mint egy hópehely a szélben. Az első rész ott süllyedt el, ahol ma Európa és Ázsia között a Márvány-tenger van. Mivel az a terület nem volt benépesülve, nem vette észre senki, hogy keletkezett ott egy szintsüllyedés, amelyet lassan kitöltött a két folyó vize. Két hét múlva ugyanez megismétlődött más határos területeken, melyeket akkor Agisának és Adrisnak hívtak. Az a terület viszont már lakott volt, és a főváros, Atlanta fejlett civilizációja gyökeret vert ott figyelemre méltó alkotásaival.”

„Igaz az, hogy azok voltak akkor a Föld legfejlettebb emberei?”

„Igen. Atlanta volt a negyedik leszállóhely, ahogy ti mondanátok, ahol az apuiak megérkeztek az utolsó katasztrófa, az özönvíz után. Tőlük származik az összes ma ismert emberi faj a Földön.”

„Hol voltak még leszállóhelyek ezen kívül?”

„Az apuiak különböző helyeken tették le az embereiket. A legfontosabbak voltak: a manapság elsüllyedt Atlanta, aztán Nazca a mai Peru területén, Chichen Itza Mexikóban és Chou Kou Tien Kínában. Végtelenül sok évvel azután, hogy legutoljára betelepítettük a Földet, visszatértünk és Atlantisz lakóinál egy rendkívül magas technikai fejlettségi színvonalat találtunk. Így például uralkodni tudtak az ionok koncentrációján, ezzel üzemanyagot biztosítva nekik a világűrbeli utazásokra; gyakorolták a gondolkodás nevelését; ismerték az ásványok megolvasztását; voltak hajóik, amelyekkel átszelték a Jeges-tengert és a Csendes-óceánt és repülőgépeket is szerkesztettek.”

„Akkor miért nem tettek valamit azért, hogy biztonságba menekítsék magukat a közelgő katasztrófa elől?”

„Amikor a tengerszint elkezdett emelkedni a nevezett területeken, megpróbáltak menekülni, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem maradt elég idejük. 13 nappal azután, hogy Agisa és Adris elsüllyedtek, elsüllyedt a nagy Atlantisz kontinens is, ami akkor a Jeges-tenger, Amerika, Európa és Afrika között terült el. Az egész kontinensből csak egyetlen kis sziget maradt fenn Görögországgal szemben. A Sarki tengerek elárasztottak mindent. Amerika, lakosaival együtt szétválasztódott Európától és Ázsiától. Ez a földi civilizáció számára majdnem egy egész korszaknyi haladás elvesztését jelentette. Ezenkívül a földrengésnek még az a következménye is volt, hogy elállítódott a Föld forgástengelye, miáltal megváltozott a Föld Naphoz viszonyított állása, ami meglehetősen kedvezőtlenül hatott az akkori lakosokra. Mi évszázadok óta megpróbáljuk ezt korrigálni, és egyes pozitív eredményeink vannak is e területen. Reméljük, hogy a következő évszázadokban szintén sikeresek leszünk, hogy újra béke költözhessen erre a bolygóra.”

„Vannak még valamely nyomai annak a civilizációnak?”

„Mindezekből a korszakokból és kultúrákból vannak maradványok. Amint már említettem, Atlantisz elsüllyedésének vannak még nyomai Görögországban, Egyiptomban és Észak-Európa egyes vidékein. De mivel azok keveredtek a rákövetkező korokkal, ma már alig-alig lehet megkülönböztetni őket egymástól és nagyon hasonlítanak egymásra, mivel mind ugyanattól az emberi fajtól származnak. A Földnek a Naphoz viszonyított kedvezőtlen állása miatt annak sugarai nagyon negatívan hatottak a földlakók gondolkodására. Atlantisz és más kultúrák legtöbb maradványát elpusztította az utókor, csak nagyon kevés anyag maradt fenn. A fejlett kultúra legfontosabb bizonyítékai ott fekszenek az Atlanti-óceán és a csatlakozó tengerek mélyén elrejtve.”

 

A Föld fejlődési története

 

„Hihetetlen, hogy a Föld mindezeken keresztül ment”, szólt Ivánka tűnődve.

„Figyelj Pedro, te azt állítod, hogy mi az apuiaktól származunk, egyes tudósok viszont azon a véleményen vannak, hogy az állatoktól származunk. Nos, mi az igazság?”

„Az általunk kisugárzott pozitív ionok jó hatással vannak a földi tudósokra. Ez segíteni fog nekik az igazság keresésében. Azonban a különböző szokások és tradíciók nagyon gyakran meggátolják, hogy új ismeretek a nyilvánosság tudomására jussanak. A sejtek első életéből – és ezt később majd alkalomadtán megláthatod – fejlődtek ki a különböző csoportosulásokból különböző állatfajok. Egy bizonyos csoportból azonban egy végtelenül hosszú időszak után, földi mércével egy 1-es 583 nullával, kialakult egy összehasonlíthatatlan életforma, a férfi és a nő. Ez a nagyon érdekes fejlődési folyamat Apun ment végbe. Ha majd visszaérünk, az Idő képernyőjén mindezt utólag is újra nyomon követheted és el fogom neked magyarázni az élet keletkezésének részleteit.”

„Felfoghatatlan, hogy ennyi év után, ami idő eltelt az utolsó katasztrófa óta, még mindig ilyen elmaradott állapotban vagyunk. Erre van valami magyarázatod, Pedro?”

Különböző jelenségek akadályoztak minket abban, hogy a földi lakosság mellett álljunk a fejlődésében. Erre később majd még visszatérek. Az egyik fő ok azonban a napsugarak negatív hatása volt, ami megsokszorozta az emberek agresszivitását. A látogatásaink alkalmával megtámadtak és rab-szolgákká tettek minket. Arra használták fel azon különleges képességünket, amivel uralkodunk az anyagon - és amit ők elvesztettek -, hogy saját terveikhez használják fel. Így évezredek teltek el, amelyekben mi csak kétszer jelentünk meg. Mikor azonban Zay-nak sikerült tökéletesítenie a dezintegrációt és integrációt, újra fokozni tudtuk a támogató programjainkat. Zay egy későbbi inkarnációja révén kiváló eredményeket tudtunk elérni. A földi lakosság jövője békés formákra fog vezetni, és akkor a földiek is élhetnek Apun és mi is élhetünk majd háborítatlanul a Földön.”

„Te jó Isten, honnan tudod te mindezeket?”, kérdezte Ivánka lenyűgözve.

„Az időgépeink tájékoztatnak minket ezekről. Ezeket minden apui tudja. Nemsokára számodra is lehetővé teszik majd az ilyen betekintéseket.”

Ivánka hallgatott egy pillanatra, mert olyan hatással volt rá mindaz, amit hallott és látott. A földi létnek az áldozatai jöttek az eszébe, miután az emberek szó szerint felfalják egymást azért, hogy maguk tovább élhessenek. Emlékezett még azokra a szavakra, melyeket a pópa olvasott fel neki a Bibliából, és amelyek egy jobb életet jelentenek be, ami bensőségesebb és barátságosabb lesz, mint a korábbi, nyomor nélkül és szeretettel telve. Majd ránézett Pedrora egy kicsit szkepticizmussal a szavai miatt.

„Jelenleg élnek apuiak a Földön?”

„Hát természetesen, Ivánka. A mi embereink szét vannak szóródva az egész univerzumban, hogy segítségére legyenek azoknak, akiknek arra szüksége van. Ez a feladatunk, egy ránk jellemző küldetés, ami igazolja a jelenlétünket.”

„Vajon azok az apuiak, akiket megneveztél, eljönnek újra a Földre?”

„Igen, Noi már egy ideje ott inkarnálódik. És lehetséges, hogy általa e századnak a közepe táján nagy fejlődés megy végbe. Az ő segítségének lesz köszönhető, ha egy bizonyos területen egy nagy változás megy végbe. Ami Zay-t illeti, ő most a Pi bolygón tartózkodik. Talán inkarnálódik a 20.század közepe felé még egyszer, hogy kisegítse az embereket nagy szellemi szükségükből. Pontosabb ha addig az emberiség nem pusztítja el önmagát ismét egy kémiai robbanás által. De a 21. század során hatalmas pozitív változások fognak végbemenni a Földön.”

Ivánka megszakította : „Az előbb azt mondtad, hogy a Föld Apu egy része. Akkor hát férfiakat és nőket hoztak Apuról a Földre?”

„Igen, de csak sok millió évvel azután, hogy a Föld leszakadt Apuról. Ti, földi emberek nekünk egy részünk vagytok, és a bolygótokat többször is benépesítettük. Az Apun történt robbanás után több százezer évre volt ahhoz szükségünk, hogy az űrhajóinkat annyira tökéletesítsük, hogy túlhaladják a fénysebességet. Azelőtt csak bolygóközi utazásokat végeztünk a mi galaxisunkon belül, amelyek néhány száz évig tartottak. Majd miután ezek a műszaki akadályok elhárultak, a többi bolygó számára nyújtott segítségünk megnövekedett. Amikor aztán Zay-nak végül sikerült döntően megjavítania a dezintegráció és integráció módszereit, már gondolati sebességgel történő utazások is lehetővé váltak. Onnantól kezdve a Földnek nyújtott segítségünk ezerszeresére nőtt. Miután Zay másodszor visszatért oda, apuiak minden pillanatban jönnek és mennek oda. A legtöbben azért utaznak a Földre, hogy különböző személyekbe integrálódjanak. Mások, mint pl. én is, azért jövünk, hogy rájöjjünk nehézségek okaira, majd visszatérünk Apura, terveket dolgozunk ki a nehézségek megszüntetésére és újra a Földre megyünk, hogy végrehajtsuk ezeket a terveket.

A 20. és 21.század nagy haladást fog hozni. Olyan készülékeket fognak feltalálni, amelyek hangok és képek továbbítására szolgálnak ( TV, rádió, számítógép ), és olyanokat, amelyek képesek helyettesíteni az emberi test bizonyos részeit ( szervátültetés ). És amikor Zay majd harmadszor fog jönni, addigra megtanulják a földi tudósok is a mesterséges vér előállítását, úgy, ahogy mi tesszük. Az űrhajózás is fejlettebbé fog válni, a pénz eltűnik a mindennapokból, és le fogják küzdeni a halált is. ( Megj : A Felemelkedés után ! ) Az elkövetkezendő évszázadokban intenzíven fogunk törődni földi testvéreinkkel, és meg fogunk próbálni megakadályozni egy újabb káoszt. Mindezeket hamarosan magad is láthatod majd az Idő Képernyőjén.”

Ivánka megint elhallgatott. Mindarra a sok áldozatra gondolt, amit újból meg kellene hoznia saját magának ahhoz, hogy a Földön élhessen. Mégis az, hogy most már el tudott képzelni egy jobb életet, új erőt adott neki ehhez az áldozathoz.

„Igaz az, hogy most már teljesen egészséges vagyok, Pedro?”

„Igen, makkegészséges vagy!”

„Vissza fogok tudni térni a Földre?”

„Amikor csak akarsz, Ivánka, de előbb még meg szeretnéd ismerni Aput, nemde?”

„Igazad van. Aztán majd meglátjuk, hogy érdemes-e visszatérnem a Földre.”

 

Az apuiak igazolványa

 

Ivánka egy pillanatig elgondolkozva hallgatott és a jobb kezében lévő kártyát nézte.

„Ezzel mit kell csinálni?”, kérdezte.

„Ez az egyetlen igazolvány, amire az apuiaknak szüksége van. A pénz helyett, amire ti rá vagytok utalva ahhoz, hogy különböző dolgokat megkapjatok, nekünk csak erre az egy dokumentumra van szükségünk. Ez igazolja az egyénnek a társadalommal való együttműködését, és egyidejűleg egyfajta hitelt biztosít.”

Ivánka még sose hallott életében ilyesfajta dolgokat és azt kérdezte magától, hogy ugyan hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű, néhány centiméternyi kártyával meg lehet kapni mindent, amire egy embernek csak szüksége lehet. Hisz a Földön minden sok pénzbe kerül, és ilyesfajta dolgokat leginkább csak a dolgozó tömegek kizsákmányolói engedhetnek meg maguknak, miután éveken keresztül kihasználták azok emberi munkaerejét. Ez itt olyan volt neki, mint egy álom, egy elképesztő fantázia és hihetetlen történés.

„Nem egészen értem, hogyan lehet ezzel a darab papírral megvásárolni mindent, amire az élethez szüksége van az embernek.”

„Ivánka, próbáld megérteni, hogy itt az Apun a dolgokat nem kell megvásárolni sem eladni. A javakat egész egyszerűen általános használatra állítjuk elő. A földi életmód azzal a problematikával függ össze, hogy mindenki valamilyen formában kényszerítve érzi magát, hogy kihasználja a többieket. Egy földi gyártó pl. szögeket gyárt, amiből 5 pénzegységbe kerül számára egy kiló. Ahhoz, hogy a termékét el tudja adni, meg kell szerveznie egy felvevőpiacot, ahol az egy kilóért 8 pénzegységet kér. A 3 pénzegység különbözetből tudja kifizetni a munkásait, megfizetni az adót, és meg marad még a személyes kiadásaira és a pénz nyereséges befektetésére kb. a bevételeinek még a fele. Az első vevő, aki rendszerint egy nagykereskedő, ugyanilyen okokból a következő vevő, mondjuk a végfelhasználó felé még megemeli az árat 3 vagy 4 pénzegységgel. Így annak, akinek a szögre végül is szüksége van, 11 pénzegységet kell fizetnie egy kilóért. Ebben a folyamatban csak két személy van, aki gazdagszik, a gyártó és a nagykereskedő. De az összes munkás, akinek a munkájára szükség volt a szöghöz, a kikötői vagy hajós munkások, az esztergályosok, az öntők, a bányászok és a raktári dolgozók csak éhbért kapnak, amiből csak alacsony értékű dolgokat képesek megvenni mondjuk a táplálkozásukhoz vagy más életfontosságú dolgaikhoz. Mindannyiuknak, a gyártónak, a kereskedőnek és a munkásnak legnagyobb gondja abban áll, hogy a legrövidebb időn belül lehetőleg kis erőbefektetéssel annyi pénzt keressenek, amennyi csak lehetséges, hogy kellemes életet engedhessenek meg maguknak.

( Megjegyzés : a földi emberek ezen általános rossz motivációja valójában azért alakulhatott ki, mert – az előző nemzedékek nekik átadományozott hitrendszere miatt - halandónak tartják magukat, mégpedig rövid, testi szinten halandónak, és így mindent egyetlen biológiai életben akarnak élvezni – holott épp ezért veszítik el azokat és fordulnak a dolgok az ellentétükbe, mert ha úgy érzik, hogy nincs idő a vágyott dolgok megszerzésének kialakulására, akkor azokat csak erőszakkal és/vagy ravaszsággal lehet megszerezni! )

A földi emberek nem nagyon szívesen dolgoznak. Nekünk apuiaknak ezzel szemben örömet jelent a munka, vonzódunk hozzá. Itt nincs senki, aki számára a munkája ellenszenves lenne. A munka az életünk egy része, és szükségünk van rá. A mi bolygónk, Apu, amely sokszorosan nagyobb, mint a Föld, óriási népességével egy nagy családot képez, amelyik a saját maga által felállított elvek szerint él. Nekünk itt nincsenek sem királyaink, sem elnökeink vagy kormányaink. Ha a polgárok ezen a bolygón egy összejövetelen elhatározzák, hogy valamin mindenki érdekében javítani kell, akkor valaki megfogalmazza a gondolatot, ha szükséges, még korrigálnak rajta, majd mint új szabályt elfogadják. Az apui élet kezdetén, évtrilliókkal ezelőtt egy olyan társadalmat építettünk fel, amelynek alapjai a szolidaritás, a közösségi szellem és az egyenjogúság voltak. Ha pl. valaki a felszín alatt rábukkant egy ásványra és elkezdte kitermelni azt, vagy egy bizonyos haszonnövényt termesztett, akkor azt addig osztotta meg a többiekkel, amíg a készlet tartott.

Hamarosan meg fogod látni”, folytatta Pedro, „hogy a Föld az Apu egy része, mert az egyik gazdagsága a másikon is jelen van. Nekünk tényleg csak olyan dolgaink vannak, amilyenekkel a Föld lakói is rendelkeznének, ha megszüntetnék a pénzrendszert, és amink van, azt mindenki egyformán élvezhetné. Az egyik helyen egyfajta dolog készül, a másikon egy másik fajta, a harmadikon valami különlegesség, és a negyediken meg valami egyedüli. Minden terméket eltárolunk és a mindenkori szükség szerint osztjuk el azokat az egyének között.”

Ivánka csodálkozva nézett Pedrora és azt kérdezte magától, hogy ugyan lehetséges-e, hogy bármikor azt együnk, amihez épp kedvünk van, és hogy úgy öltözködjünk vagy szórakozzunk, hogy nem fizetünk érte semmit. Pedro kitalálta a gondolatait. Ő ismerte a földi életet, és még millió más bolygó életét is. 7000 évének során beutazta a világűr nagy részét és ezáltal sok bolygót ismert meg ugyanolyan sokféle társadalmi formával. Számára ismert volt, hogy a Földön az emberek lelkileg „felfalják” egymást és a háborúk valamint a pénzrendszer által kizsákmányolják egymást. De tudott pl. ’Mu’ bolygó lakóiról is, akik egymást testileg fogyasztják el, és hogy ott mindenki csak önmagáért él, hasonlóan, mint a hüllők. Aztán ’Pi’ bolygó lakói egymással állandó háborúban állnak, és mindenki arra kéri saját, önmaga által kitalált „istenét”, hogy védje meg a másik embertől, valamint segítséget és erőt is kér, hogy le tudja győzni az ellenfelét. De hasonló volt helyzet a Földön is az őskorban. És az is ismert volt Pedro számára, hogy a Föld és a ’Pi’ bolygó lakói az egyedüliek számos más bolygó között, akik egy láthatatlan lényben hisznek, akiről azt hiszik, hogy hozzájuk hasonló, csak sokkal erősebb és hatalmasabb és hogy ez a lény a felelős mindenki életéért. Azonban ezek a lakosok is háborúznak, így az egoizmusuk miatt a saját létüket veszélyeztetik – még annak ellenére is, hogy Zay, azaz Jézus Krisztus a szeretet és a testvériesség útját tanította ezeken a bolygókon.

 

Apuiak segítenek a Földnek

 

’Milyen roppant felelősség rejlik az apuiak munkája mögött, akik eonok óta foglalkoznak idegen bolygók civilizálásával a végtelen világegyetemben’, jutott Pedro eszébe, miközben Ivánka gondolatait olvasta. Egy pillanatra magába szállt, hogy aztán mosolyogva folytassa:

„Tudom, lépten-nyomon rendkívüli meglepetésekkel találkozol, mivel az az élet, amelyet az apuiak folytatnak, a legfejlettebb az összes máig ismert bolygó között. Ez azért van így, mertegy egyszerű véletlen következtében a bolygónk keletkezésekor, de később a katasztrófája után is olyan helyet foglalt el az űrben, amely nagy, pozitív ionsűrűségű helynek mondható. Ez hozzájárult a pozitív alkatú élőlények kifejlődéséhez. Mi azonban nem az egyetlenek vagyunk az univerzumban, akik ilyen formában léteznek. Más galaxisok bolygóinak nagy része a naprendszerünkön kívül hasonlóan él, mint mi; egyesek fejlettebbek, mint mások, de nincs közöttük olyan, amelyik elérte volna a mi jelenlegi fejlettségi szintünket. Ehhez azonban meg kell még említenem, hogy a Naprendszeretek bolygói között a Föld is el fog jutni hamarosan egy optimális pozícióba, és akkor az élet ott meg fog változni.

Az utóbbi évezredek folyamán mindig is azon voltunk, hogy a Föld segítségére legyünk és felhasználtuk az ismereteinket, hogy pozitívabb helyzethez segítsük hozzá. Különböző módokon nagy mennyiségű pozitív iont juttatunk a Föld légkörébe, hogy befolyásoljuk ezzel a bolygótokat. És a napsugarak heves reakciója ellenére az utóbbi évezredekben jó eredményeket értünk el. Amint már említettem, sok apui utazott a Földre, hogy emberi alakban távol tartsák a lakosokat az egoizmustól és a becsvágytól és hozzájáruljanak egy egyetértő társadalom kialakulásához, amelyben mindenki dolgozik és annak fejében megkap mindent, ami az élethez szükséges. Cél az, hogy képesek legyenek elfogadni és tiszteletben tartani egy királyok, elnökök vagy próféták nélküli életformát. A pozitív irányultságú és képzett egyéneknek nincs szüksége senkire, hogy ellenőrizzék vagy vezessék őket, mivel önálló életükkel lényegesen jobb eredményeket érnek el.

 

A Földre tett utazások az utolsó kétezer évben jó eredményeket hoztak, különösen az eltelt utóbbi két évszázadban. Viszont ehhez járul még, hogy a a földi lakosok az apuiakat mindenhatónak és csodatevőknek tekintették, és egoista szándékból gyűltek össze körülöttük, alkalmat adva így különböző ideológiák kialakulásához; ez a Nap keletkezése óta genetikailag a sejtekbe táplált félelem tiszta reflexreakciója. De minden létrejött csoport vagy vallás – ahogy ti mondjátok – őrzi azokat a pozitívumokat, amelyeket az apuiaktól tanult és szeretetet meg testvériességet és hasonlókat prédikál. Az egyes ideológiák mind a saját kedvenc prófétáját szeretné látni a dolgok csúcsán, de a közöttük keletkezett széthúzások ellenére az apuiak figyelemreméltóan hozzájárultak az egoizmus és a rabszolgaság csökkenéséhez. Ha a buddhisták azt hiszik, hogy az ő nézeteiket többre kell értékelni, mint az iszlámistákét, vagy ha a keresztények úgy vélik, hogy az ő nézeteik a legigazabbak az összes között, ez a földi társadalom számára jobban elviselhető, mint az, ha kölcsönösen brutális módon lemészárolják egymást. Mert így történt azzal a néhány szeretett képviselőnkkel a máglyán, hogy azzal a többiek kielégítsék a beképzelt mindenekfelett állásuk iránti szadista vágyukat. Így viselkedtek az emberek, mielőtt a Földre küldtük mestereinket, hogy testvéri szellemet terjesszenek ott. De ez nem volt elegendő. Az apuiak, akik elismerésre méltóan látták el feladataikat, mindig vissza fognak térni, amíg csak az emberiség meg nem tanulja, hogy egymásban testvéreket lásson, és hogy az életcélja csak egyet tartalmazzon: kölcsönös szeretetet, a szellem dominanciáját, örömteli munkát, gyarapodást és utódok nemzését.

A 19. század elején  egy mester inkarnálódott a Földön és megpróbálta újra egyesíteni az embereket egy nagy családdá az egyenlőség és testvériesség zászlaja alatt. Mi azon a felfogáson vagyunk, hogy mesterünknek, Zay-nak a tanítása az idők folyamán sikeres lesz és az embereket el fogja vezetni egy testvéri egységre, úgy, hogy kevésbé lesznek egoisták, hanem pozitívabbá válik az életszemléletük, amivel egy fejlettebb civilizáció alapjául szolgálhatnak. Lesznek ellenzői is a tanításának, akik azonban kisebb mértékűek, mint azok, akikkel korábban más apuiaknak kellett megküzdeniük a Földön. Ezek már eljutottak az emberi egoizmusnak egy bizonyos semlegességére, amennyiben utakat mutattak a szeretet és testvériesség irányába és bemutatták, hogy az egymás kihasználása nélküli együttműködés egy igazságos és bölcs civilizációt tesz lehetővé. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a mester visszatérésekor megint lesz egy összetűzés az egoizmus és az altruizmus között, annak azonban pozitív kimenetele lesz. Az emberek nagy része össze fog nőni egy másfajta családdá, ami kevésbé egoista és inkább hajlandó konstruktív együttműködésre.” Ezzel Pedro befejezte hosszú gondolatmenetét és felállt.

Ivánka nem tudott mit válaszolni erre a bámulatos fejtegetésre. Számára még mindig minden úgy tűnt, mintha egy álomban lenne, de úgy látszott, hogy az álom egyezik a valósággal és nem tudta, hogy mit szóljon az egészhez. A Földön senki nem beszélgetett vele ilyen dolgokról. Ő nem járt iskolába, nem tanult olvasni,ezért nem tudta kellően megítélni az élet dolgait.

„Istenem, légy velem!”, kiáltotta és megfogta a fejét. Pedro megértéssel viszonyult ehhez, kézen fogta és így szólt:

„Nem kell félned, csak az igazságot mondom el neked. Hamarosan magad is fel fogod fedezni mindezeket.”

„Szeretnék még valamit kérdezni tőled, szabad?”

„Nosza rajta, mindent megkérdezhetsz tőlem, mert csak úgy jut a tudásvágyad egy kielégítő válaszhoz.”

„Miért nem hódítjátok meg egyszerűen ti apuiak a Földet? Úgy sokkal hamarabb célhoz érnétek.”

„Sokan kérdezték már ugyanezt tőlem. De el fogom neked magyarázni, hogy ez miért nem lehetséges. A hódítás erőszak alkalmazását jelenti és az senkinek se jó.  Ellenkezne az elveinkkel, ha rá akarnánk erőltetni valakire valami számára ismeretlent.”

„Akkor miért nem jön több apui - ami véleményed szerint nem lenne nehéz dolog -, hogy sokan érhessék el az általuk felállított pozitív célokat?”

Pedro elgondolkozva nézett rá kék és barátságos szemeivel és egy szelíd mosoly világosította meg jó alakú arcát.

„Nézz rá erre a képernyőre!”, mondta neki és a szemben lévő falra mutatott.

Szemeik előtt a titokzatos csillagos ég számtalan bolygója vonult el. Vajon kinek a műve lehet ez, aki az ő sajátos rendjében állandóan valami újat teremt és szüntet meg. Végtelen sok növényekkel, tengerekkel és élőlényekkel teli világ vonult el előttük, de lakatlanok is, melyek meddőnek és terméketlennek tűntek.

„Látod, mennyi van?”

„Igen, végtelenül sok.”

„Napokon, hónapokon vagy akár évszázadokon keresztül is folytathatnád ezeknek a tovább szemlélését és még mindig fedeznél fel köztük újdonságokat. Mi arra köteleztük el magunkat, hogy mindannyiuknak segítünk, hogy ügyes betelepítés által megteremtsük az élet alapjait, fenntartsuk azt és férfiak és nők által biztosítsuk a szaporodást. Sok évmillió szükséges ahhoz, hogy akár csak egy kis részüket is betelepítsük.”

„Pedro”, vetette közbe Ivánka, „sok minden hihetőnek tűnik számomra, csak egy nem: az, hogy egy apui emberként él és cselekszik.”

„Nem csoda, hogy ilyesmi lehetetlennek tűnik számodra. Más bolygók élőlényei is csodálkoznak a mi hihetetlen fejlettségünkön. Te ugyan a Földön még sose élted át, hogy egy férfi vagy nő hirtelen megváltoztatták volna a véleményüket vagy jellembeli magatartásukat. De a Bibliában meg van írva, hogy például egy ember, aki egyáltalán nem járul hozzá ahhoz, hogy terjessze a szeretetről és testvériességről szóló keresztény tanítást, este Jézussal vagy Buddhával ellentétes gondolatokkal fekszik le, de a következő reggelen felébredése után a mester egyik hű követőjévé válik. ( Pálfordulás ) A múltban és a jelenben is sokan születtek bele a pénz által előidézett nyomorba, úgyhogy megfelelő orientáció nélkül nőttek fel. Egyik napról a másikra mégis bizonyos írók, költők, politikusok, humanisták vagy egyszerű emberek az embertársaik barátai lettek. Ezt ők mind a pozitív ionokkal való besugárzásnak köszönhették, valamint apuiak inkarnációinak, akik belső változást tettek lehetővé. Ily módon felgyorsítjuk tehát a Földön az emberek fejlődését.”

„Miért nem szervezitek úgy, hogy az összes emberre egyszerre hassanak ezek a pozitív ionok, hogy mindenki tökéletesebb legyen?”

„Amint egy ideje mondtam neked, már küldjük a Földre ezeket a pozitív ionokat és más bolygókra is. Minden élőlény már születése előtt kap belőlük a sejtek serkentésére, egyesek többet, mások kevesebbet attól függően, hogy kinek milyen az ellenálló képessége a káros napsugarakkal szemben. Az utóbbi két évszázadban születettek többsége többet kapott belőlük, mint az azelőtt született emberek. Az előttünk álló kétszáz év folyamán az emberiség jelentős haladást fog elérni, éspedig azzal arányosan, minél inkább veszít a pénz a jelentőségéből vagy teljesen el nem tűnik. Ha ez nem következik be, annak egy utolsó földi katasztrófa lehet a következménye, miáltal az ember teljességgel eltűnik a Földről.”

„Honnan tudsz te ilyen pontosan eseményeket a jövőből?”

„Figyeld egy kicsit a képernyőn látható folyamatokat és mondd el utána, hogy mit láttál.”

A monitoron egy óriási embertömeget lehetett látni két pártra szakadva, akik szánalom nélkül gyilkolták egymást. Majd egy kis szünet következett, amelyben a halálos ellenségek a fegyver-utánpótlásukkal törődtek. Ezt követően egy sűrű felhő szállt a Földre. Repülőgépek nagy magasságból bombákat dobtak le. Mikor felrobbantak, lángjaik egész falvakat, városokat és nagy területeket pusztítottak el. Óriási halakra emlékeztető hajók merültek le a vízfelszín alá, hogy más helyeken újra felmerüljenek, és fegyveres harcoló katonákat tegyenek ki a partra, akik mindenre lőttek. A hullák, a feldúlt mezők és kiégett városok szörnyű látványt nyújtottak. Ami megmaradt, az egy félelemmel telt hallgatás volt. A harcoló felek visszahúzódtak, hogy fegyvereiket újra bevetésre képes állapotba hozzák és újakat találjanak ki.

„Na, mit tartasz arról, amit az imént láttál?”

„Szörnyűséges”, felelte Ivánka nagy ijedtségében.

„Nos, ez a következő két katasztrófa, amit a Földnek el kell viselnie ebben az évszázadban. És ha az emberek nem szüntetik meg a pénzrendszert, akkor sor fog kerülni egy harmadik és utolsó katasztrófára is, ami lakhatatlanná teszi a bolygót és elpusztít minden emberi életet.”

„Lehetne látni a harmadik katasztrófa következményeit is, ami, ahogy mondod, bekövetkezhetne?”

„Természetesen. Annak kimenetelét illetően két lehetőség van, egy pozitív és egy negatív. Figyelj oda jól!”

Ebben a pillanatban a képernyőn a Föld egy égő fáklyává változott, a belsejéből nagy földdarabok repültek ki, amelyek a légkörön kívül meteorokká váltak. Amikor a tűz kialudt, a Földből csak egy kisebb rész megmaradt hegyet, sivatagot és krátert lehetett látni, mind bármiféle életjel nélkül. Nem voltak sem tengerek, sem növények, semmi…!

„Oh, mily borzasztó!” Ivánka iszonyodva fogta a fejét. „Őrület, a Földön nincs többé élet.”

„Pontosan így van, és olyanná válna a Föld, mint egy lángoló csillag.”

„Hogy kerülhetne sor egy ilyen katasztrófára? Mi lehet az oka egy ekkora káosznak?”

 

„A pénz, Ivánka”,felelte az apui és nagyon elkomolyodott, majdhogynem úgy, mintha egy barátjának a sírjánál állna.

„A pénz … hogyhogy?”

„Mint tudod, a Földön a pénz az egyetlen segédeszköz az élethez. Ez az oka minden nyomornak, a kizsákmányolásnak, és azoknak a rémtetteknek, amelyek az egységgé való fejlődést megakadályozzák. Az, hogy legyen pénzük, az emberek fő gondjává vált. Amint egy ember használni képes az eszét, máris azon fáradozik, hogy a lehető legtöbb mennyiségű pénzt gyűjtsön be, és azt egyre csak fokozza. Ez a szellemiség kerekedik fokozatosan felül, és meghatározza az emberek egész, csak a pénzre irányuló gondolkodását. A felfűtött becsvágy ahhoz vezet, hogy az erősebbek kihasználják a gyengébbeket, szabályszerű rabszolgákká teszik őket, és még azt a keveset is elveszik tőlük, amijük van.”

„De mi köze van mindennek a Föld elpusztulásához és lakóinak a kioltásához?”, szakította félbe Ivánka megdöbbenten.

„Nagyon is sok. Az egymás közötti versengés, hogy kié legyen a több pénz, szükségképpen háborúhoz vezet. Annak érdekében, hogy ki legyen az erősebb, új fegyvereket kell feltalálni, még ijesztőbbeket és pusztítóbbakat, mint az ellenségé, amelyek nem csak elijesztenek, hanem totális megsemmisülést vonnak maguk után. Nézd csak tovább a képernyőt, látsz ott egy kémikust, aki az egyik szuperhatalom számára egy új fegyver kitalálásán fáradozik. Hogy mit okozhatna ez a fegyver e század második felében vagy a következő század elején, azt láthatod a következő képeken. Nézd meg őket jól!”

Ivánka egy fiatalembert látott, aki magas volt és egy kicsit testes, aki egy sókból, gázokból és folyadékokból álló keverék előállításával foglalatoskodott. Egyszer csak hirtelen egy láng csapott elő egy piros csőből és beborította az embert és minden mást. A háznak az ezután következett felrobbanása soha nem látott erejű volt. Roncsok és óriási darab földek repültek ki az űrbe, majd az egész bolygó egyetlen hatalmas lángtengerré változott.

„Hogy történhetne meg ilyen? Mi vezethetne egy ekkora tűzkatasztrófához?”, kérdezte Ivánka teljesen kétségbe esve.

„Ez az ember új fegyverrendszerek feltalálója, és egy véletlen által sok eredménytelen kísérlet után egy olyan elegyre bukkant, ami felgyújtja a légkör negatív komponenseit. Az eredményt láttad a monitoron.”

„Hatalmas Isten!”, kiáltott Ivánka.

„Ez lenne aztán a negyedik katasztrófa és egyben az utolsó is. Már évmilliókkal ezelőtt is történt valami hasonló, de hisz azt tudod már.”

„Szívesen megismerném most a pozitív oldalt, ami akkor következne be, ha az emberek megpróbálnák megakadályozni ezt a katasztrófát.”

„Itt láthatod, Ivánka. Nézd olyan sokáig, amíg csak szeretnéd”, felelte Pedro és megnyomott egy gombot a mellényén.

Az előtte lévő képernyőn most egy nagy termet pillantott meg kristály-csillárokkal és egy hosszú, lekerekített asztallal, körülötte párnás székek, amelyeken helyet foglaltak a terembe lépő nők és férfiak. Amikor megtelt a terem, egy vita kezdődött. Mindenki össze-vissza beszélt. Akkor váratlanul megjelent egy nő, egy fiú és egy férfi. Ők egy oldalsó helyiségből jöttek elő, amelynek ajtaja abba a terembe vezetett, amelyben a gyűlés volt. A belépőknél volt egy nagy vastag könyv, melynek fedőlapján a glóbusz volt és két üdvözléshez felemelt kéz. Oda tették ezt a könyvet egy idős férfi elé, aki az asztal homlokoldalánál ült. A fiú odanyújtott neki egy arany tollat, a nőnek pedig egy tintásüveget. Akkor az öreg megragadta a tollat és aláírta vele a könyv egyik helyét. Aztán eggyel jobbra nyújtotta, hogy a többiek is mind aláírhassák. Zúgó taps és hangos hurrázás fejezte ki a jelenlévők hatalmas ujjongását. Azt lehetett volna hinni, hogy az egy égi szférákból történt látogatásnak szólt. Amikor mindenki aláírt, az a férfi, aki a nővel és a fiúval együtt behozta a könyvet, az alábbi deklarációt olvasta fel:

 

„E Föld minden nőjének, férfijának és gyermekének kívánságára gyűltünk össze Párizs városában, hogy véget vessünk a nyomornak, a háborúknak, a kizsákmányolásnak és egymás lenézésének, az erkölcstelenségnek, az egoizmusnak, a csalásnak, a gyűlöletnek és minden más perverziónak, amelyek elnyomják az emberiséget a pénz megjelenése óta. Azért gyűltünk itt össze, hogy megsemmisítsünk egy szörnyű bajt, ami társadalmunk gyökerét rágja, hogy e Föld lakóinak a szívei igazzá és érzelmekben gazdaggá váljanak, és hogy minden gyermek játszhasson egymással minden különbség nélkül. Hogy nők és férfiak tökéletes egységben egy új életmód felépítésére szentelhessék az életüket, amelynek kultúra, bölcsesség és szabadságban végzett közös munka képezik az alapját. Azért vagyunk itt, mint földi testvérek, hogy száműzzük társadalmunkból a pénzt, minden rossznak e mérges okozóját. Helyére egyetértést, bölcsességet, munkát, békét teszünk és egy idő után még a halhatatlanságot is el fogjuk érni. Az emberiség történelmének egyszeri aktusával írtuk alá itt az első oldalt. Ez egy új társadalom felállítását garantálja nekünk, amelyhez mindenki a képességei szerint járulhat hozzá. Aktivitásáért mindenki mindazt megkapja, ami gond nélküli létet és biztos jövőt tesz lehetővé számára anélkül, hogy aggódnia kellene a holnapért. Éljetek, tanuljatok és dolgozzatok egymással szeretetben.”

 

Ivánka egy nagy embertömeget figyelt meg, ami ugyanazt a vidámságot árasztotta magából, mert kimondhatatlan boldogság érte az emberiséget. Minden nyomorúságnak vége szakadt, és morajló ujjongás jutott kifejezésre mindenkinek a szavaiban, gesztusaiban és gondolataiban.

„Most nézd meg a Föld egyéb helyeit!”, javasolta Pedro és megnyomott megint egy gombot a mellénye bal oldalán.

Erre a jobboldali képernyőn sok embert lehetett látni, aki táncolt az örömtől az utcákon. Nők, férfiak és gyerekek értesültek az újdonságról és az volt a tudatukban, hogy az emberemlékezet óta ez volt a legjelentősebb cselekedet a Földön! Mindenki nagyon örvendett, és táncolt, ahol csak tudott.

’Semmi nem köti össze az embereket annyira, mint egy együtt átélt öröm’, futott át e pillanatban Ivánka agyán. Időközben a képernyőn pedig tudósítások jelentek meg az egész világról. Ivánka látott embereket tarka európai népviseletben örömmel táncolni, de másokat is Afrikából, Ázsiából és Amerikából, turbános fejek tarka keverékét, stb. Az emberek egyetlen nagy családot képeztek, és mind egy nyomor, kizsákmányolás és rabszolgaság nélküli jövőben hittek. Minden bőrszínű gyerekek ölelkeztek össze harag nélkül és az idősebbekkel együtt számolgatták az utcára kidobott és értéktelenné vált pénzérméket és pénzjegyeket és egy gigantikus méretű tüzet szítottak velük. Az összeolvadt masszából kézművesek különböző szerszámokat akartak csinálni.

Még az állatok is valamiféle örömöt fejeztek ki.Kicsi és nagy madarak magasan felszálltak az égbe, majd bátor zuhanórepülésbe mentek át. Felhőnyi lepkék röpködtek körbe-körbe és a virágok megnyitották virágzatukat. A gyógynövények kiárasztották illatukat, a fák meg ágaikkal könnyű szellőket keltettek, és azokkal simogatták a Földet.

„Milyen csodálatosan szép az élet, ha a testvériesség jegyében telhet” . Ivánka egy rövid pillanatra elgondolkozott, majd megkérdezte: „De hogy lehet pénz nélkül élni, Pedro?”

„Ezt majd később nézheted meg, azonkívül magad is át fogod élni. De most induljunk, mert kint már vár ránk egy jármű, ami az étteremhez visz  minket. Ideje, hogy együnk valamit.”

 

Úton egy étterembe

 

Amikor Ivánka megállt, Pedro kézen fogta és kimentek, ahol egy jármű várta őket. Ez ahhoz hasonló volt, amelyik a városba hozta őket, azzal a különbséggel, hogy ebben csak három ülés volt. Ahogy közelebb léptek, az ajtók érintés nélkül automatikusan kinyíltak. Pedro szállt be először, majd Ivánka, és egymás mellett foglaltak helyet. Az ajtók önmaguktól bezárultak és a jármű megemelkedett majd elindult a tarka gyeputcák egyike fölött. Közepes sebességgel haladtak. Néha találkoztak egy másik járművel, ami tőlük bizonyos távolságban közlekedett és furcsa módon nem volt se kormánya se sofőrje. Ivánkára nagy hatást gyakorolt a közlekedés precizitása, mégis félt attól, hogy nekiütköznek valamelyik gyorsan közeledő másik járműnek. Pedro vette a gondolatait, megfogta a kezét és megnyugtatóan a szemébe nézett:

„Nem kell félned, nem történhet semmi, a járműveink maximális biztonsággal közlekednek.”

„Hogy lehet biztonságos egy ilyen jármű, ha ekkora sebességgel közlekedik és még sofőrje sincs?”

„E járművek mindegyike un. ’mágikus szemek’-kel rendelkezik, amelyek több mindent képesek érzékelni, mint a mi szemeink. Egy veszély érzékelése esetén azonnal működésbe lép egy bonyolult mechanizmus, ami azonnal korrigálja a jármű mozgását. Ez a folyamat a gondolat sebességével megy végbe, úgy, hogy nem kell félned semmitől. Nálunk minden kiválóan működik a legnagyobb tökéletességgel.”

Ivánka nem válaszolt. Földi gondolkodásában keveredtek a haladás eddig átélt csodái a Föld satnya eredményeivel. A járművük fölött egyre másra repültek el baráti társaságok, ki tudja hová. Aztán áthaladtak egy alagúton, ami egy hegyoldalon keresztül vezetett. A hegyen tarka fák nőttek, amelyek leírhatatlan örömöt sugároztak a szemlélőre. Ilyet Ivánka még nem élt meg a Földön. Belül az alagút virágokkal és színes ágakkal volt díszítve, amelyek bódító illatot árasztottak magukból. Néhány perc múlva a másik oldalon elhagyták az alagutat. Ivánka most egy finom, színes szitáló esőre lett figyelmes, ami tarka cseppjeivel benedvesítette a környezetet és egyfajta szivárványba borította azt, amelynek a Földön ismert 7 színen kívül még sok ismeretlen színe is volt.

„Pedro, ez mi? Miért színes az eső?”

„Csak nem félsz tőle?”

„Nem, ez gyönyörű látvány, és a szép dolgoktól nem ijedek meg. De mond meg nekem, hogy miért van ez így!”

„Épp azon vagyunk, hogy megtisztítsuk a légkört …”

„Megtisztítsátok? Mitől?”

„Minden bolygó légkörének összetételében van néhány részecske, ami káros a növények, az ember és az állatok fejlődésére. A különböző légáramlatok által ezek egy bizonyos távolságban ott lebegnek a bolygók körül. Ha azonban lejutnak a felszínre, ott kárt okozhatnak és betegségeket válthatnak ki, ami minden élőlény számára hátrányos. Tudósaink felfedeztek egy vegyületet, ami azonnal megkezdi a légkör tisztítását, amint az ellenőrző műszerek e részecskék növekvő koncentrációját jelzik.”

„Ez nagyon érdekesen hangzik”, mondta Ivánka és tovább kérdezett: „És hogy állítjátok elő ezt a szitáló esőt?”

„Egész egyszerűen. Bizonyos számú konténert helyezünk el a Föld kerületén. Az ezekből kiáramló anyag felhőket képez, amelyek finom csapadék formájában szállnak alá és megszüntetnek minden légszennyeződést.”

„És elérhetnék azok a bizonyos részecskék mégis a felszínt, amivel növényeket és állatokat károsítanának meg?”

„Egyáltalán nem. Már néhány száz kilométerre a felszíntől neutralizáljuk őket. Minél közelebb kerülnek, annál inkább életbe lép a tisztító funkció.”

„Meg lehetne ezt csinálni a Földön is?”

„Természetesen! A Földnek sürgősen szüksége lenne egy ilyen kezelésre. Pont ezek a szennyező anyagok az okai sok környezetszennyezés által létrejött betegségnek, amelyeket nehéz leküzdeni. Amíg az orvosok azzal foglalkoznak, hogy meggyógyítsanak egy pácienst a betegségéből, már fejlődik egy másik, még ismeretlen betegség.”

„Minden bolygónak mikrobák által szennyezett légköre van?”

„Nem közvetlenül a mikrobák, hanem kozmikus porrészecskék azok, amelyek az élőlények és növények testével érintkezve különböző betegségeket okoznak. Ugyanilyen módon keletkeznek többé-kevésbé káros mikrobák és mikroorganizmusok”, magyarázta Pedro.

Időközben a jármű csökkentette a sebességét és egy kanyarban repült a házak között, amelyek viráglevél alakban helyezkedtek el. Aztán egy nagy, fűvel, vízmedencékkel és virágokkal díszített térre értek. És ezek is olyan színekben mutatkoztak, amelyek a szemlélő szeme számára kellemesek voltak. Úgy tűnt, mintha a térben a gondolatok állandóan valami hatalmas erőforrással lettek volna kapcsolatban, ami a szem számára azonnal a legkellemesebbet nyújtotta.

A jármű lejjebb szállt és a tarka gyepen állt meg egy egyemeletes ház előtt, ami úgy nézett ki, mint egy repülő madár szárnya. A ház színárnyalatai a fű, a gyógynövények és a virágok tónusaival együtt leírhatatlan harmóniát sugároztak magukból, ami Ivánka lelkét örömmel töltötte el. Sose gondolta volna, hogy a titokzatos univerzum mélyén ilyen csodálatos és szép valami létezik. Amikor a jármű ajtaja kinyílt, Pedro és Ivánka egymás után kiszálltak. Azután két másik személy szállt be, és repült tovább.

„Pedro, mit csinálunk itt?”

„Eszünk valamit, vagy nincs étvágyad?”

„Egy napja nem ettem semmit, de az a sok csoda, amivel találkozom, annyi örömmel tölt el, hogy nem érzek éhséget.”

„Lépj be! Kíváncsi vagyok, hogy vajon az apui konyha ízlik-e majd neked. A látogatóink kezdetben egy kicsit hadilábon állnak vele, de ha megszokják, már semmi mást nem szeretnének enni. Na, meglátjuk, hogy mit tartasz te az ínyencségeinkről.”

Mielőtt beléptek volna, három apuit láttak leszállni és az majdnem úgy nézett ki, mintha a tetőről estek volna le.

„Csodás lehet az, hogy akkor repülhet valaki, amikor épp kedve van hozzá”, fordult Ivánka Pedróhoz. Ő kacsintott a bal szemével és felelt:

„Te is hamarosan meg fogod tanulni. És akkor együtt repülünk majd oda, ahova csak szeretnél.”

Az ajtó kinyílt és kéz a kézben beléptek. Egy óriási, kerek helyiség belsejében voltak immár, amelynek mennyezete és falai egy habszivacshoz hasonlító anyaggal voltak burkolva, ami mindenkori színét a szemlélő kedvéhez alakította. Több alacsonyabb kabinnak a mennyezete hullámos díszítésű volt és egy hosszában felhasított csőhöz hasonlított. A kabinok egymástól el voltak választva és hosszabbik oldalukon ki voltak toldva egy hosszú, spirális és fantáziadúsan ívelt felszolgálóasztallal. A kabinok belsejében kerek asztalok voltak max. 10 székkel, amelyek ugyanolyan puha kialakításúak voltak, mint a járművekben és a bejelentkezői irodában lévő ülőhelyek. Az átlátszó falakon sok készülék volt különböző gombokkal, amelyek úgy ragyogtak, mint a csillagok a tiszta égen egy esős nap után. Pincéreket sehol sem lehetett látni. Ivánkában ez a helyiség egy vallásos templom benyomását keltette.

Nem messze a bejárattól az ívelt fal egyik kanyarulatában volt egy nagy kerek asztal. Azon volt egy készülék, amely tudott beszélni, kérdéseket válaszolt meg, számlákat kezelt, eseményeket jelentett be, és mindenkit ellátott mindenféle elképzelhető szolgáltatással. Ivánka már a bejelentkezéskor megcsodálta ezt a fajta készüléket. A mellette lévő falba különböző kisebb készülékek voltak beépítve képernyőkkel és billentyűzettel, amelyeket kényelmesen el lehetett érni az íróasztaltól. A terem hátsó részén néhány kabin foglalt volt. A bennük lévő asztalok azonban nem úgy voltak megterítve, mint ahogy azt a Földön szokták. A kabinok és a felső nagy mennyezet közötti szabad teret világító köd töltötte ki, amelyben számtalan színes kis részecske csillámlott és rezgett. Ezek egymás után különböző virágok, emberek és állatok alakját vették fel. A falakból, a padlóból és a mennyezetből csodaszép hangzások hallatszottak, a földi hegedűkre hasonlítottak, de még sokkal kellemesebbek voltak. A fülbemászó dallamok a megelégedettség és jó közérzet érzését keltették, úgy, hogy mindenről elfelejtkezett az ember és csak az a vágya maradt, hogy addig tartózkodjék a helyiségben, amíg csak lehet. Amíg Ivánka a megelégedettségnek ezt a mesterművét csodálta, az asztalon lévő készülék beszélni kezdett:

„Lépjetek beljebb és legyetek üdvözölve!”

Pedro megérintette Ivánka karját és kérte: „Kérlek, a kártyádat, igazolni kell magunkat.”

 

Táplálkozás az APU-n

 

„Itt van”, felelte ő és odaadta neki azt a különleges darabka papírt, amit néhány órával azelőtt kapott.

„Gyere, magad kell, hogy odanyújtsd a dokumentumot.”

Ivánka kicsit zavartan lépett oda az asztalhoz, de Pedro előtte ment és végighúzta a kártyát egy a rejtélyes készülék hátsó részén lévő résen. Erre itt ott azonnal kigyulladtak kis lámpácskák és a készülék beszélni kezdett:

„Apui, 7000 éves, normálkoszt, intergalaktikus utazó, a civilizáló szervezet tagja, pozitív érdemek, az apuiak nem fogják elfelejteni.”

Egy emberhez hasonló kéz visszaadta Pedronak a kártyáját és azt mondta:

„Mindent a többiekért. Lépj be …!”

„Csináld ugyanúgy, ahogy én”, ajánlotta Ivánkának Pedro és félre lépett.

Így Ivánka ugyanúgy betette a kártyát a résbe és a következőt hallotta:

„Hölgy a Földről, látogató, 13 éves földi életkor, intenzív szenvedés-történet, gyenge egészség, épp most lett meggyógyítva, diéta 7, 14, 10 ½ és 21. Barátságból lett Apura hozva az ’Egy millió’ csoport által.”

A mesterséges kéz visszaadta Ivánkának a kártyáját majd a hang hozzátette: „Mindent a többiekért. Lépj be!”

„Milyen szép ez a terem! Hogy vagytok képesek ilyen pompás dolgok megalkotására?”

„Ez tehetségeinknek köszönhető, amelyek a folytonos tanulás és tanulmányozás által tökéletesedtek számtalan éven keresztül. Hogy tetszik neked ez az étterem? Egészen más, mint a földiek, ugye?”

„Igen, teljesen más, a Földön nem lehet elképzelni ilyet; valóban csodaszép.”

„Apun minden más, mint nálatok, és annak ellenére, hogy a Föld korábban Apu egy része volt. A véletlen elválasztotta őket egymástól és előidézte a földi elmaradottságot.”

„Mire szolgálnak ezek a kabinok és az asztalok miért annyira másak, mint nálunk?”

„Így szokásos, mert az élelmiszerek különbözőek. Ez vezetett az egyébként szokásos éttermek és felszerelésük más felépítéséhez. De csak gyere velem, akkor meg fogod érteni az okot is.”

Ivánka tovább ment és belépett az automatikusan kinyílt ajtón. A kabin belsejében egy kerek asztal volt két székkel, amelyek azzal a puha anyaggal voltak párnázva, amit a járműből ismert. A falakon minden mennyiségű színes gomb volt különböző feliratokkal, amelyeket Ivánka nem értett, valamint több különböző nagyságú képernyő. A kabin felszereltsége ugyan nagyon hívogató volt, de ahogy Ivánka nézte mindazt a sok ismeretlen készüléket, kicsit beleszédült. Pedro teljesen eltalálta a nyugtalanságát és segítségére volt:

„Foglalj először helyet, aztán mindent elmagyarázok neked. Először is egy nyugtató szert fogok megrendelni, mert látom, hogy meglehetősen izgatott vagy.”

„Hát igen, ez éppenséggel érthető ennél a sok meglepetésnél, nem gondolod?”

„Természetes, és mivel tulajdonképpen még elég keveset ismersz Apu életéből, jobbnak tartom, ha megelőzzük a kedélyállapotodat. Azt a ’gyógyszert’, ahogy a Földön hívjátok, és amit meg szeretnék rendelni, mi itt ’élelmiszer’-nek hívjuk, ugyanúgy, mint minden mást, amit a szervezet magához vesz.”

„Azt akarod mondani, hogy ha valaki eltöri a kezét, akkor is ’élelmiszert’ vesz be, hogy egyenesbe hozza a csontjait és meggyógyítsa a törést …?”

„Pontosan így van.”

„Miért mondjátok így?”

„Mi apuiak mindent élelmiszernek nevezünk, ami a szervezet jó közérzetéhez hozzájárul. Ezek különböző csoportokra vannak osztva, és mindegyik kap egy bizonyos nevet attól függően, hogy milyen hatása van a szervezetre, valamint egy utasítást, hogy hogyan kell bevenni.”

„Beletartoznak ebbe a napi használatú élelmiszerek is?”

„Igen, Ivánka, minden beletartozik”, felelte Pedro és leült. Aztán így szólt:

„Kérlek, add ide a kártyád!”

„Tessék, itt van!”, felelte Ivánka és odaadta neki.

„Most figyelj ide jól!”, biztatta Pedro és jobbra maga előtt megnyomta a következő gombot. Egy lassan nagyobbodó kerek nyílásból a falban feltűnt ugyanaz a beszélő készülék, amit Ivánka már ismert. Pedro behelyezte Ivánka kártyáját a megfelelő helyre, megnyomott egy másik gombot a bal oldalon és néhány pillanat múlva megjelent egy mesterséges kéz és eléjük tett az asztalra egy narancs színű tablettát. Pedro megfogta és odaadta Ivánkának.

„Vedd be, ez egy szer az életeszenciád serkentésére. Mi mindig veszünk be belőle, amikor más bolygókra utazunk. Sejtjeink mindenkori elhasználódásától függően tartunk egyfajta diétát azok regenerálódásáért. Az megerősíti belső egyensúlyunkat és pozitív bizakodást kölcsönöz számunkra. Nem érzünk sem szédülést, sem fáradságot, sem fizikai, sem pszichikai kellemetlenséget. A földi emberek táplálkozása abszolút hiányos és egyenlőtlen. Azt lehet mondani, hogy évmilliókkal kullog a kifogástalan táplálkozás mögött. Többek között ez is az egyik oka annak, hogy annyi betegség támadja meg a földi embereket, amelyek fizikai és pszichikai károkat is hátrahagynak.”

„Ezt hogy kell érteni? Kérlek magyarázd el nekem!”

„Előbb vedd be a tablettát! Te nagyon érzékeny vagy, és gondosan figyelned kell magadra. Vedd csak be, nagyon jó íze van.”

Ivánka a nyelvére tette a tablettát. Annak az íze olyan bonbonnak az ízére emlékeztette őt, amit egyszer egy osztrák őrmester ajándékozott neki egyik napi látogatása alkalmával. Ez az íz olyan finom volt, hogy nem várta meg, amíg szétmállik a szájában, hanem élvezettel elkezdte rágni. Néhány pillanattal később leírhatatlan erőt és örömöt érzett magában előtörni. Majdnem úgy tűnt számára, mintha Apun született, majd hosszú távollét után újra visszatért volna.

„Csodálatosan érzem magam, Pedro!”, kiáltotta és örömet sugározva nézett rá.

„Ennek örülök. Mostantól kezdve minden újdonsággal és ismeretlennel nyugodtan szembenézhetsz.”

„Kérlek, mondj nekem többet az itteni táplálkozásról!”

„A földi emberek régimódian és nem megfelelő módon táplálkoznak. Húst esznek, növényeket és azokból előállított élelmiszereket olyan primitív módon, hogy a más területeken elért haladáshoz viszonyítva szomorú látni ezt a visszamaradottságot a táplálkozás területén. Figyeljük meg egy felnőtt táplálékfelvételét. Akinek van rá pénze, az 24 óra alatt reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és egy vacsorát engedhet meg magának. Ez összesen kb. 4 kg étel és kb. 3 l folyadék. De ez még nem minden. Ezt a keveréket, ami együtt nézve inkább hulladékra emlékeztet, az ember az egész nap folyamán magával hordja a gyomrában mindenhová. Egyedül az emésztés is kiválthat testi és lelki megterheléseket, míg a tartalom végül kiürül. Az ottani ember mindezeket a kellemetlenségeket magára veszi annak érdekében, hogy a szervezete számára egy pár száz kalóriát átalakítson életfenntartó energiává. Mi ezzel szemben nem tesszük ki a szervezetünket ilyen szenvedésnek. De hadd térjek még egy kicsit vissza az előbbi példára. Ha ezt a 7 kg nehéz keveréket beletennénk egy nagy tálba és megfelelő készülék segítségével hőhatással minden vitamint néhány perc alatt kivonnánk belőle, akkor meg lenne minden életfontosságú anyag, amire az adott embernek szüksége van ahhoz, hogy lendületben tarthassa a szervezetét mindenféle ’elkerülhetetlen’ fölösleg nélkül.”

„Miért, Apun nincsenek étkezések?”

„De vannak, csak kivonatok formájában. Nem ismerünk másik bolygót, ahol a táplálkozást annyira tökélyre vitték volna, mint mi.”

„Az imént megemlítetted, hogy a Földön a táplálkozás nagyon primitív, mert az emberek húst esznek. Miért, Apun az emberek nem esznek húst?”

„Így van, mi itt nem eszünk húst. Sikerült előállítanunk a növényekből egy olyan anyagot, ami a szervezet számára nagyobb hasznot jelent, mint a hús. Ezenkívül az apuiak nem tenyésztenek állatokat azért, hogy aztán leöljék őket. Ez hozzátartozik a mi íratlan szabályainkhoz és tiszteletben tartjuk. Az élet alapjait kémia, munka és mozgás képezik. Majdnem minden élőlény léte egy időben kezdődött. Az ember egy múlandó sejtcsoportosulás eredménye, ami egyedülálló és fel nem cserélhető mással. Ezért voltatok ti az elsők, akik továbbfejlődtek, felegyenesedtek, gondolkozni és alkotóan cselekedni voltak képesek. De ez még távolról sem jelenti azt a jogot, hogy más élőlényekkel táplálkozzanak, hisz ugyanúgy az állatok is felegyenesedhettek volna, mint pl. egy mosómedve vagy egy majom. Nem lehet addig érzésekről beszélni, önzetlenségről, igazságosságról vagy jóságról, amíg élőlényeket ölnek le azért, hogy velük táplálkozzanak. A növények magvai magukban rejtenek minden pozitív erőt, amire az embernek szüksége van a táplálásához, következésképpen nincs ok arra, hogy más élőlényeket öljünk le.”

„Az apuiak tehát nem ölnek le állatot?”

„Pontosan. Itt az állatok ugyanolyan biztonságban élnek, mint az emberek. Ők ugyanabban a segítségben részesülnek, mint az erdők és a növények. Itt minden élőlénynek ugyanolyan joga van az életre.”

„Pedro, vannak itt a földiekre hasonlító állatok is?”

„Már hallottad, hogy a Föld Apu egy része. Minden ott élő állat egykor az apui fauna része volt. Egyesek közülük kihaltak. Másokat újra Apura hoztunk, mert a Nap negatív ionjai által túl támadókedvűekké és az emberek számára veszélyesekké váltak. Később majd látni fogod őket, nagyon sok él belőlük az erdőkben és a folyóvidékeken. A Földön sok minden pontosan olyan, mint Apun. Az egyetlen különbség az ottani élőlények és növények valamint az itteniek között az, hogy a napsugarak az ottaniak sejtjeiben negatív ionok felszaporodását eredményezték, miáltal az élőlények agresszívek és egoisták lettek, a legtöbben vadak és negatívak. Ez a jelenség bizonyos férgeket is létrehozott, amelyekkel azonban könnyebb elbánni. Például nálunk nincsenek sem legyek, sem más rovarok vagy férgek, melyek a Földön sokféle problémát okozhatnak. Itt viszont megtalálható az összes lepkefajta, és még néhány más, számotokra ismeretlen állat. Meg fogod látni, milyen csodálatos dolgokat visznek végbe a pillangók, amikor eljön a szaporodásuk ideje.”

„Tudod Pedro … néha az az érzésem, hogy egy fantasztikus mesét mondasz el nekem, de aztán újra a valósággal szembesülök. És akkor arra gondolok, hogy milyen nagyszerű lenne, ha a földi emberek is képesek lennének létrehozni hasonló dolgokat.”

„Nem tehetjük mindenért felelőssé az embereket. Sok természeti jelenség hagyta hátra a nyomát náluk. Zay és sok ezer más apui mindig is fáradozott azon, hogy segítséget nyújtson a földi embereknek. És milyen eredménnyel? Ahelyett, hogy követték volna Zay tanításait, megelégedtek azzal, hogy őt dicsőítő énekeket énekeltek. Úgy mint ő, Noi, Ad, Am, Az és sokan mások is fáradoztak azon, hogy hozzájáruljanak a földi boldogság kialakulásához. Közülük senki sem várt ezért dicshimnuszokat, vagy hogy természetfölötti erőket tulajdonítsanak nekik. Ők azért jöttek, hogy a szeretetre tanítsák az embereket, hogy megmutassák nekik a testvériesség és az altruizmus értékét, hogy egymással egyetértésben éljenek. De pont az ellenkezője következett be. Az emberek az apuiakban a ’teremtő küldötteit’ látták, imádni kezdték őket, különleges díszes épületeket hoztak létre számukra, amelyekben azt hitték, hogy mentálisan kapcsolatba léphetnek velük és a legszebb áldozati adományokat mutatták be nekik. De még a tisztelők ezredrésze sem próbált meg az ő példájuk szerint élni pl. a szeretetben, a segítőkészségben, a nevelésben, a teremtő erőben, a munkában és a kutatásban. Nemsokára fogsz találkozni Zay-val, és ő még többet fog neked mesélni az emberekről.”

„Milyen szép ez a hely, Pedro! Hogy hívják?”

„Mire gondolsz, a városra vagy az étteremre?”

„A városra gondolok, hisz ezt itt étteremnek hívják, nem?”

„Helyes, földi nyelvre fordítva ezt a helyiséget ’étterem’-nek hívják. A várost pedig Yuuai-nak.

„Le lehet fordítani ezt a szót is?”

„Igen, ez körülbelül azt jelenti, hogy ’testvériesség’”

„Találó elnevezés!”

„Igen, ez egy alkalmas kifejezés, de vannak olyan bolygók is, amelyeknek ez nem szerepel a szóhasználatukban.”

„És miért?”

„A világűrben van egy csomó bolygó, amelynek lakói még nagyon elmaradottak, azok miatt a negatív ionok miatt, amelyekkel a légkörük meg van telve. Ezek az élőlények mindent elutasítanak, aminek a közösség számára van értelme, és azt is, ami arra serkentené őket. Ha az egyenlőségről és testvériességről beszélnél nekik és a kölcsönös szeretetről, akkor nagyon valószínűen a máglyán szeretnének téged elégetni.”

„Pedro, melyik nyelvet beszélték először az emberek a Földön?”

„Az ismert számodra, hogy az első Földön élt emberek Apuról származtak, és az ottani nyelven értették meg egymást. A kifejezési módjuk azonban sok millió év folyamán megváltozott. Különböző nyelvjárások jöttek létre, amelyek annyira elharapóztak, hogy a kulturális fejlődés és az általános megértés akadályaivá váltak. Ez a probléma azonban hamarosan eltűnik a Földről. A jelenleg ott tartózkodó apuiak abba az irányba orientálják az embereket, hogy hozzanak létre egy közös ’földi’ nyelvet. Ez persze el fog még tartani néhány évszázadig, de biztosan be fog következni, mert a Föld már nagy mennyiségű pozitív iont kap, ami képes megváltoztatni az emberek negatív szellemi tartását. Csak így lehet majd pozitív változást előidézni.”

„Éhes vagyok, Pedro. Hogy kell megrendelni valami ennivalót?”

„Itt nincs felszolgálás, mint a Földön. Minden automatákkal történik. Különböző készülékek már évmilliókkal ezelőtt átvették az emberi munkaerő szerepét.”

„Na és mit kell tennünk?”

„Azt rögtön meglátod.” Pedro megnyomott egy gombot a jobb oldalán lévők közül a középső sorban, mire megint kijött a falból a titokzatos készülék. Betette a kártyáját a résbe, és a következő szavakat lehetett hallani:

„Apui, normáltáplálkozás. XXY vitaminból semmi, de az XAAK vitamin előző adagját a másfélszeresére kell növelni.”

„Mit mond a készülék?”

„Leolvassa a kártyámról a táplálkozási tervemet.”

„Ez mit jelent? Kérlek, magyarázd el nekem!”

„Mint már mondtam neked, Apun egy kicsit másképp táplálkozunk. Az egészségünket ötnaponként ellenőrzi a rendszer. Az erre a feladatra specializálódott készülékek minden kártyán feljegyzik a következő öt napra szóló táplálkozási tervet. Ezzel visszaszerezhetjük az esetleg elvesztett energiát.”

„Azt jelenti ez, hogy tehát nem lehet azt enni, amire épp kedve lenne az embernek?”

„Bizony nem, az nem megy. Mindenki csak azt eheti, ami a kártyáján meg van adva.”

„És ha valaki úton van? Akkor hogyan oldjátok meg a táplálkozás problémáját?”

„Ez egyáltalán nem probléma. Betesszük a kártyát a készülékbe és annak elektromos agya megbíz másokat, hogy készítsék el a megfelelő táplálékot.”

„El lehet végezni ezt az egészségügyi ellenőrzést a bolygó minden pontján?”

„Úgy van. Az egészségügyi ellenőrzést mindenütt el lehet végezni, sőt, az elő is van írva. Anélkül nem kapunk sehol ennivalót.”

„És ha valaki elveszti a kártyáját?”

„Az ritkán fordul elő. De ha mégis megtörténne, akkor informáljuk erről az egyik olyan készüléket, amilyet a bejáratnál láttál. Az aztán megkeresi a kártyát. De már azalatt, amíg keresi, kapcsolatba lép a főirodával, ahol készítenek egy másolatot.”

„Mennyi ideig tart ez?

„Ez a távolságtól függ, de Apu egyik helyéről se telik többe, mint 15 perc.”

„Ilyen rövid időbe?”

„Hát persze, itt minden perfektül meg van szervezve, semmiről nem feledkezünk meg.”

Időközben a tálaló gép mesterséges keze négy kis tányért tett az asztalra.  Ezek egy ragyogó, áttetsző anyagból készültek és egyenként 2-5 tarka, cseresznye nagyságú tablettát tartalmaztak. Ezt egy további, valamivel nagyobb tányér követte, amin egy csipesz-szerű eszköz volt, valamint egy kis üveg alkalmazkodó színű folyadék, és egy kis doboz, melynek fedelén egy speciális mechanizmus volt.

„És ez mi, Pedro?”

„Ez az ebédem, Ivánka.”

„De hisz ezeken a tablettákon kívül nincs itt semmi, amit meg lehetne enni. Azok meg inkább úgy néznek ki, mint egy gyógyszer.”

„Teljesen igazad van. Ez valójában gyógyszer. Ezek a tabletták nemcsak hogy megszüntetik az éhséget, hanem még más gyenge pontokat is korrigálnak a szervezeten belül. Az apui élelmiszerek vitaminok és ásványi anyagok koncentrátumai tabletta formában. A mi emésztőrendszerünk minimálisra fejlődött vissza, és már csak kevés szervünk van, ami hasonlít a földi emberek szerveire.”

„Akkor mit esztek a Földön vagy más bolygókon?”

„Azok, akik a Földre utaznak, hozzá vannak szokva a földi táplálékhoz. Néha azonban ott is előállítjuk az itt megszokott koncentrátumokat. A Földön számtalan növény van, amelyek sok vitamint tartalmaznak és nagyon kalóriadúsak. Az elmúlt évezred során gyakran hoztunk ’pozitív’ növényeket a Földről Apura, mert azokat a Földön nem hasznosítják.”

„Hogyhogy? Apun nincs elég növény az apuiak táplálására?”

„Dehogyisnem, van több is, mint elegendő. De ha azt vesszük észre, hogy valami abba a veszélybe kerül, hogy negatívvá válik, például ha egy haszonnövény kezdi elveszteni a hatását, akkor azokat bolygóotthonukról inkább idehozzuk Apura. Feldúsítjuk őket pozitív ionokkal és itt termesztjük őket. Néhány esetben később visszavisszük őket az eredeti bolygóra, hogy újra alkalmazkodni tudjanak az ottani körülményekhez.”

„Istenem, milyen különleges a ti életetek!”

„Ne csodálkozz, Ivánka, idővel meg fogod látni, hogy ez az élet meglehetősen kellemes.”

„Na mit csináljak a kártyámmal?”

„Add ide, megmutatom, de csak most az egyszer. Aztán majd megteheted magad. Ajánlatos, hogy ezekben a dolgokban minél hamarább kiismerd magad.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro.” Majd odaadta neki a kártyáját.

Pedro végighúzta azt a résen és Ivánka a következőt hallotta:

„Földi hölgy, kapott egy adag pozitív vért, a tüdő karbantartása végrehajtva, még gyenge állapot. XXY, K, B vitaminokból dupla mennyiség. YYCRA-ból háromszoros mennyiség, XXXY vitaminból semmi, általános erősítőszerek dupla mennyisége, földi táplálék.”

A mesterséges kéz visszaadta Ivánkának a kártyáját és három tányért tett az asztalra evőeszközökkel. Aztán levest tálalt fel, valamint egy másik fogást, ami földi módon volt elkészítve. Nagyon hasonlított arra az ételre, amit néhány évvel ezelőtt Savo pópa házában kapott.

„Mire valók az XXXY vitaminok, amelyekről a készülék azt állítja, hogy egyikünknek sincs szüksége rá.?”

„Ezek olyan pozitív vitaminok, amelyek a növekedést szabályozzák, és erre pillanatnyilag nincs szükségünk.”

„Hogy értsem azt, hogy pillanatnyilag? Később netán szükségünk lesz rá?”

„Igen, de csak azért, hogy a mirigyeket életben tartsuk, nem azért, hogy növekedésünket serkentsük.”

„Pedro, ezen a tányéron hús van, pedig azt mondtad, hogy itt az emberek nem esznek húst.”

„Igen, úgy van, mi nem eszünk húst. Amit itt látsz, az szintetikus és a laborjainkban készül. Kóstold meg! Mindenki, aki előtted evett ilyet, azt mondta, hogy nagyon ízletes. Én magam még nem próbáltam.”

Huzakodva vette Ivánka a kezébe a kést és a villát és levágott egy darabot. Kicsit kelletlenül gondolt valami idegen ízre, amire számított, mindenekelőtt azért, mert a Földön nem gyártanak ilyet. De amint megkóstolta az első falatokat, csodálkozott az aromás ízen, ami még finomabb volt, mint az állati hús. Ivánka átélte az első csodák egyikét, amit a távoli űrtestvérek létre tudtak hozni.

„Pedro, csak nem ugratsz engem?

„Miért tennék ilyet?”

„Miért? Nos, te el akarod velem hitetni, hogy ez itt mesterséges hús. Holott ez valójában sokkal ízletesebb, mint amit valaha is ettem.”

„Az, hogy ízlik-e neked, az teljesen tőled függ. De ez valóban szintetikus étel. Ha akarod, akkor az ebéd után megmutatom neked a gyárat, hogy meggyőződhess róla. De attól eltekintve nekünk a kötelességeink közé tartozik, hogy megmutassunk neked mindent az életünkből. Hisz ezért vagy itt.”

„De hát ennek természetes húsnak kell lennie, hisz még vér is van rajta!”

„Az nem valódi vér. Ez az anyag is a laboratóriumainkban készül, bár az alkotórészek ugyanazok, mint a hagyományos vérnél.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro. Hogy teljesen őszinte legyek, mindazok után, amit eddig átéltem itt, nem csodálkoznék azon, ha lombik-emberek is lennének itt!”

„Ha,ha,ha!” Pedro élvezettel nevetett.

„Miért nevetsz? Valami butaságot mondtam?”

„Hát már hogyne nevetnék. Azt mondtad, hogy nem csodálkoznál, ha nálunk lenne lombikból született élet. Való igaz, hogy már sok millió éve ismerünk egy méhen kívüli szaporodási módot, melynél az élet mesterségesen előállított csírasejtekből jön létre a laboratóriumainkban.”

„Hogy, kérlek? Istenem, micsoda misztérium!”

„Ez nem misztérium, Ivánka, engem is ilyen módon nemzettek. Ahogy már mondtam neked, a bolygónk akkoriban számos negatív befolyás miatt szenvedett, amelyeknek volt káros hatása a növényekre, az állatokra és az emberekre. A robbanás által, melynek során a naprendszer és más galaxisok is keletkeztek, Apu annak a veszélynek is ki volt téve, hogy sterillé válik. Volt egy idő, amikor a fajunkat a kihalás fenyegette.”

„Kihalás? Az hogy volt lehetséges? El tudod magyarázni?”

„Egy faj ugyanúgy megbetegedhet, mint egy ember, egy állat vagy egy növény. Felléphet például egy negatív ionok által okozott epidémia, ami közvetlen vagy közvetett hatást gyakorol a szaporodásra. Gyenge élőlények születnek tökéletlen szervezetekkel, amelyeknél korrektúra csak nagyon nehezen lehetséges. Ha nem sikerül megállítani ilyen hiányosságokat egy bizonyos időn belül, akkor néhány évszázad alatt az egész faj megváltoztatja a megjelenését. Egy ilyen kritikus pillanatban kezdték el a mestereink a mesterséges szaporodási kísérleteket. Az volt a céljuk, hogy a szaporodási sejtek bizonyos alkotóelemeit mesterségesen állítsák elő, hogy élőlényeknek a méhen kívüli (in vitro; lat.: lombikban) megtermékenyítésénél alkalmazzák őket. Cél az volt, hogy az ilyen csecsemők erősebbek és pozitívabbak legyenek, mint a hagyományos úton nemzettek. A kísérletek teljes sikerrel zárultak és tudósaink néhány ezer év múlva képesek voltak a méhen kívüli szaporításra.”

„És milyennek érzed, hogy nem egy anyaméhben fejlődtél ki?”

„Mire gondolsz ezzel? Hogy milyennek érzem …?”

„Hát én úgy képzelem, hogy kicsit furán érzi magát az ilyen ember, mintha kőből vagy fából faragták volna.”

„Én ugyanúgy érzem magam, mint te, Ivánka. Hisz az élet kémián és mozgáson alapszik. A szaporodás pozitív alkotóelemei laza csoportosulásokban rejlenek vagy koncentrált formában a férfi és a nő szerveiben és mirigyeiben, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak aktiválására az anyaméhben kerül sor, mert ott koncentrált formában fordulnak elő. Ha azonban a szabad csoportosulásokat azonos feltételek között keverjük el a koncentrátummal, akkor nem csak ugyanazt az eredményt kapjuk, hanem még jobbat, mert itt akaratilag be lehet avatkozni. Azoknak a szociális érzéke, akik nem egy anyaméhben nőttek fel, ugyanolyan, mint azoké, akik abban fejlődtek. Társadalmunk minden tagja ugyanahhoz a nagy családhoz tartozik. Az anyák ugyanannyi törődést kapnak és részükről minden apuit ugyanúgy szeretnek, mintha a saját gyermekeik lennének. Meg tudom érteni, hogy ezt nehéz felfognia egy olyan földlakónak, aki egy családban él. De ott minden pozitívumot beárnyékol az egoizmus, itt azonban más a helyzet. Ebből az életformából fejlődik ki a mi kiegyensúlyozottságunk, a munkánk, a tanulmányozás – amelynek köszönhetjük a különleges képességeinket – a testvériesség, a haladás és minden élőlénynek a szeretete. Ezért szeretnénk, hogy a Kozmosz is egyetlen egyesült családdá váljék. Ez a célunk.”

Ivánka elgondolkodott. Ez a különleges gondolatmenet nagy hatással volt rá, és a kísérőjével szemben egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Annak ellenére, hogy nemes létét évekkel azelőtt megismerte a dubrovniki strandon, az a gondolat, hogy ő egy lombikból származik, megzavarta. Amint pontosabban megnézte, ellenőrizhetetlen ellenszenvet érzett magában. Úgy tűnt számára, mintha Pedro egyik pillanatról a másikra egy fából vagy kőből lévő tárggyá változott volna, mintha nem élőlény lenne. Pedro olvasta a gondolatait, megfogta a kezét és a szemeibe nézett:

„Jobban érzed-e már magad?”

„Igen”, felelte Ivánka és a kétség és zavar eltűntek belőle, mintha elfújta volna őket a szél.

„Akkor eszünk tehát tovább?”, kérdezte a férfi, mialatt a kabin falának egy része észrevétlenül mahagóni színűvé vált.

„Ezt hogy csináltad?”

„Tetszik neked ez a szín?”

„Igen, kellemes kontrasztot képez a kabin többi részéhez, de hogy csináltad ezt?”

„Az én szemem számára pillanatnyilag ez a szín nagyon kellemes, ennyi az egész.”

„El lehet azt is érni, hogy a kabin egyszerre több színű legyen?”

„Természetesen, ez a pillanatnyi óhajunktól függ.”

„Akkor én azt szeretném, hogy az egyik fal szivárványszínű legyen, a másik meg olajzöld.”

„Rendben van”, felelte Pedro örömmel, „gondolj rá egyszerűen!”

Amíg Ivánka még hallgatott, az általa kiválasztott falak azonnal a kívánt színűre változtak.

„Óh, ez kedves. Most megtanultam, hogyan láthatok kívánság szerinti színeket”, örvendezett Ivánka és folytatta az evést.

Még amíg a mesterséges húst kóstolgatta, az apuiak ezen rendkívüli termékét, egy sor kérdés ment át a fején a sok minden újdonságról és ismeretlenről. Világosabban szerette volna látni ezt a rejtélyes életet ilyen messzire a Naptól és a Földtől. A kabinban most csend honolt. Ivánka tekintete átsiklott arra a szokatlan szalonra, ahol számtalan színes csillagocska és figura csillogott villogott. ’Hány különböző világ, mennyi érték és csodás alkotás, de szörnyűség és nyomor is kering egyfolytában a titokzatos világűr mélységeiben’, gondolta Ivánka és felsóhajtott. Egy pillanatra abbahagyta az evést. Újra ellenszenv ébredt benne a mesterségesen nemzett Pedroval szemben. Talán egy hasonló lény volt ő, mint az a gép, amelyik az ételt szolgálta fel. Pedro kitalálta a gondolatát és mosolygott, de nem szólt semmit. Tisztában volt azzal, hogy Ivánkának még emésztenie kell az apui életstílus sok meglepetését. Biztosítani akarta számára azt az időt, amire szüksége volt, hogy feldolgozhassa magában a számára még idegen valóságot és kialakíthassa a saját véleményét róla.

Ivánka folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy összehasonlítsa mindazt, amit itt látott, hallott, a földi hasonló dolgokkal, ahol felnőtt és megismerte a nyomor fojtogató érzését. Újra Pedrót figyelte. Elidegenítő volt számára az a gondolat, hogy ő nem férfi és nő szerelme által jött a világra, hanem egy kémcsőben lévő keverék által, amit egy ismeretlen személy állított össze. Sokkal könnyebben megbarátkozhatott volna Apunak ezzel az összes csodájával, ha nem tudott volna meg semmit a kísérőjének a létrejöttéről. Hirtelen egyedül érezte magát, mintha csak egy fenyőfa mellett állt volna, melynek sűrű ágai ugyan megvédik a túlzott napsugaraktól és az esőtől, de amely nélkülöz minden emberi melegséget. ’Miért is kellett ezt elmondania nekem! Ezt nem kellene tudnom.’ Pedro érezte a nyugtalanságát és elhatározta, hogy segít neki.

„Nyugodj előbb meg”, szakította félbe a gondolatait, „tedd félre a kétségeidet, én is ugyanúgy hús-vér ember vagyok, mint te. Fogd meg a kezem! Érezd a szívem dobogását és lásd meg, hogy nem vagyok más, mint te. Ha végeztünk, magammal viszlek, és megmutatom neked a készülékeket. Akkor meggyőződhetsz arról, hogy egy nagyon izgalmas folyamatról van szó, talán a máig legkényesebbről az egész univerzumban. Én biztos vagyok abban, hogy a földi embereknek is sikerülni fog ez a következő évezredben. Ez egy logikus következtetés, hisz a Föld összes lakójával együtt Apu egy része, és így idővel ott is mindenki ugyanúgy fog élni, mint itt. Mi készek vagyunk arra, hogy hozzájáruljunk a dolog sikeréhez.”

Ivánka abbahagyta az evést. A tabletta csodálatra méltó kellemes érzést okozott benne. Ehhez járult még az az érzés, mintha a kulturális és intellektuális tudása a sokszorosával kibővült volna, mintha intenzív tanulmányokat tudhatna maga mögött. Az eddigi csüggedését egy természe-tes kíváncsiság váltotta föl, amit Pedro részletesebben meg akart ismerni. Ivánka lassan kinyújtotta a kezét, mintha egy lánghoz közelített volna. Pedro keze is elindult az övé felé, majd a baljával óvatosan megérintette Ivánka jobb kezét. Ivánka megérezte az emberi test melegét és határtalan jóérzés töltötte ki.

„Nem fogom elfelejteni, Pedro, nem fogom elfelejteni. Már nem olyan fontos, hogy hogyan jöttél a világra, nem kell többet tudnom a te származásodról. Meggyőztél arról, hogy egy ugyanolyan ember vagy, mint a földiek. Nekem egyedül ez számít.”

Pedro szelíden megszorította a kezét. Ivánka elpirosodott és szó nélkül egymás szemébe néztek. Mély csend állt be. A titokzatos mindenség két gyermeke. Őt 14 évvel ezelőtt egy földi anya szülte a Nap sugarai alatt, a királyok, a pénz és a nyomor birodalmában. A férfi pedig egy lombikbébi volt, aki 7000 éve a pozitív ionok fényében született Apu testvérbolygón, ott, ahol nincs pénz, nincsenek királyok és próféták. Két élőlény különböző galaxisokból, akik különböző módon léptek be az életbe, de ugyanazzal a céllal: hogy szeressenek, dolgozzanak, utódaik legyenek és békében éljenek.

„Egyél tovább, Ivánka és igyekezz! Az idő múlik és még annyi minden látnivaló áll előttünk.”

„Jó, Pedro. Nem fogom elfelejteni. A hús kitűnően ízlik és megszeretném enni az egészet.”

Pedro megnyomott egy gombot a kabin bal falán, mire egy üvegszerű eszköz jelent meg, ami úgy nézett ki, mint egy fedeles láda. Az eszköz összeszedte az üres tányérokat, majd bezárult és újra eltűnt a falban.

„Ez mi, Pedro?”

„Ez a készülék begyűjti a használt tányérokat a mosogatáshoz.”

„Nekem olyan, mintha ennek az asztalnak ugyanaz lenne a funkciója, mint a vasútnak, mindent szállítanak vele.”

„Igen, néha teljesen úgy néz ki a dolog. De ez tulajdonképpen inkább egy vitaminlerakat, ami igény szerint az egyes kabinokba szállítja a vitaminokat.”

„Azt jelenti ez, hogy egy kabinnak a látogatói egy központból kapják a dolgokat?”

„Pontosan, Ivánka. Az a készülék, amelyik a kártyáinkat ellenőrzi, elolvassa, hogy mi áll rajtuk. A hang más készülékeket aktivál, amelyek végrehajtják az utasításait, tehát ide hozzák a vitaminokat, ráteszik a tányérokra végül elviszik a megfelelő kabinhoz.”

„És hogy szállítják a folyadékos táplálékokat? Hogy jutottak pl. ide az én tányérjaim a földi módon elkészített ételekkel?”

„Ugyanúgy, mint az én tablettáim. Azzal a különbséggel, hogy a földi táplálék egy másik helyen készül, mert olyat ritkábban rendelnek. De a szállítás módja ugyanaz.”

„Ilyen táplálékot csak a földi emberek vesznek magukhoz?”

„Többé-kevésbé igen. Vannak azért apuiak is, akik földi táplálékot esznek. Például azok, akik egy időre a Földre fognak utazni. Mert ott annak érdekében, hogy ne tűnjenek fel, ugyanúgy kell, hogy táplálkozzanak, mint az ottaniak mind.”

„Meg van tiltva az apuiaknak, hogy a Földön felfedjék a kilétüket, Pedro?”

„Nem, ellenkezőképpen. Földi feladataink egy része abban áll, hogy felfedjük magunkat, hogy az emberek tudomást szerezzenek létezésünkről. Valójában azonban alig van olyan földi ember, aki el meri mondani, hogy mit látott vagy hallott, attól való félelmében, hogy bolondnak nyilvánítják. Azokat, akik a földi szabályok ellen lázadoztak vagy a mi jelenlétünkről beszéltek, mindig abszolút különcnek bélyegezték meg. Az ő beszámolóikat vagy agyrémnek nevezték vagy csodának, és néhány év múlva legendák lettek belőlük. Így a legjobb módja annak, hogy a Földön működjünk, az inkarnáció.”

 

Inkarnálódás a Földön

 

 

„Le tudod nekem írni az inkarnálódás folyamatát? Hogy megy végbe ilyesmi?”

„Megnyugodtál teljesen? Tudsz rám kitartóan figyelni?”

„Azt hiszem, igen, legalábbis teljesen oldottnak érzem magam és szeretnék rád figyelni. Kérlek, beszélj erről a témáról!”

„Amikor a Földön vagyunk, mindig próbálunk semlegesek lenni, egyszerűen, testvérien, megértően és pozitívan viselkedni. Ily módon nem okozunk kellemetlen meglepetéseket az embereknek vagy más bolygók lakóinak. Támogatjuk a kreatív sugallatokat és besegítünk a haladó felfedezésekbe. Az utazáshoz különböző módszereket használunk. Mielőtt az apuiak felfedezték a dezintegrációt és integrációt (a továbbiakban: de- és rematerializáció), űrhajókkal utaztak. Ez sok időt vett igénybe és nem is tett lehetővé túlságosan szoros együttműködést az emberekkel. Különböző helyeken ismeretlenekként bukkantunk fel. Amikor azonban arról volt szó, hogy pozitív irányba orientáljuk az embereket, ezen irány ellenzői üldözni kezdtek minket és ’a gonosz idegenek’-nek kiáltottak ki minket. Akkoriban kevés pozitív ion volt a Föld légkörében, ami minden haladással szembeni különösen nagy ellenálláshoz vezetett. Miután azonban Zay-nak sikerült tökéletesítenie a dematerializációt és rematerializációt, mindezeket a nehézségeket le tudtuk küzdeni. Ma az utazásokat – az űrhajós utazások kivételével – a gondolatok sebességével hajtjuk végre. Ezek olyan természetes úton történnek, hogy egy földi ember vagy más bolygók élőlényei észre sem veszik.”

„És hogy éritek el ezt a természetességet?”

„Dematerializáljuk magunkat, és amikor a Földön vagyunk, egy ember alakját vesszük fel. Vagy materializálódunk mint gyermek a terhesség alatt, aki később mint apui fog megszületni minden pozitív képességével.”

„Ó, Istenem! Lehetséges ilyen is?”

„Igen, Ivánka. Így jelenünk meg a Földön immár évmilliók óta.”

„És milyen más módokon vagytok még a földi emberek segítségére?”

„Főleg e két módon. Néha láthatatlanul is elkeveredünk a földi emberek közé és pozitív formában magnetizáljuk szellemi tartásukat azzal a céllal, hogy a közös jóra irányítsuk a figyelmüket.”

„Pedro, mi a szándéka az apuiaknak a földi emberekkel? Miért törődnek annyira a mi civilizációnkkal?”

„Ez egy jó kérdés!”, felelte Pedro és meglepettnek látszott. „Nos, a Földnek és lakóinak az eredetét már elmagyaráztam neked. És beszéltem neked különböző galaxisok más bolygóiról is. Apu egyike volt az első bolygóknak, amely életre segítette az univerzum élőlényeit. Apui időszámítás szerint sok millió év alatt intenzív kutatás által sikerült kialakítanunk olyan specifikus képességeket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy a lehető legjobb életmódra tegyünk szert, amiben minden negatívum elképzelhetetlen. Fenntartás nélküli pozitív élőlényekké váltunk, vagy földi módon kifejezve önzetlen embergyermekekké. Mint amint mondtam már neked, nekünk természetünkké vált, hogy minden negatívumot leküzdjünk, függetlenül attól, hogy a világűrben a természet által vagy emberek által jött az létre. A mi földi emberek iránti érdeklődésünk ugyanaz, mint amilyet a széles világegyetem más élőlényei iránt is gyakorolunk. Benépesítettük a Földet, mert az Apu egy része volt. Ugyanazt tettük milliónyi más bolygóval, olyanokkal is, amelyek még sokkal távolabbra vannak, mint a Föld és más galaxisokban vannak. Nemsokára lehetőséged lesz, hogy megismerd őket. Ez az a misszió, amit nekünk teljesítenünk kell az űrbeli szomszédainkért.

Minden hasznos vívmányt, amit az emberek eddig elértek, az apuiak inspiráltak és inspirálnak most is, hogy egy kicsit meggyorsítsák a fejlődést.Mestereink számtalan évmillió folyamán pozitívvá tették az életünket. Ezért akarjuk megmutatni a szomszédainknak, hogy hogyan küzdhetik le a nyomort, az elmaradottságot és a halált. A missziónk azonban arra is kötelez minket, hogy senkire se kényszerítsük rá a mi életmódunkat vagy szellemi  tartásunkat, hogy mondjuk egyik napról a másikra változás következzen be. Mint életigenlő élőlények, az erőszak alkalmazásának minden fajtáját elutasítjuk és nem akarunk senki emberfiának szenvedést okozni. Sosem indítottunk háborút és sosem veszekedtünk egymással vagy a szomszédainkkal. Sokkal inkább az a természetünk, hogy segítsünk másoknak és útbaigazítást adjunk nekik.

Mielőtt felfedeztük a halhatatlanság lehetőségét, csak kevés bolygóközi utazást tettünk, 50 000 évenként legfeljebb egyet. És mindannyian, akik részt vettek azokban az utazásokban, soha többet nem tértek vissza Apura. Az akkoriban használt űrhajók a fénysebesség 2-3-szorosával közlekedtek. Mivel nagy távolságokat akartak megtenni, gyakran megtörtént, hogy olyanok, akik 20 évesen indultak el az utazásra, meghaltak, mielőtt elérték a célba vett bolygót. Az akkori kb. 250 földi éves életkoruk nem volt elegendő ahhoz, hogy túléljék az óriási távolságot. Amikor aztán 100-szoros fénysebességre képes űrhajók megépítésére került sor, és hozzá jött még a halhatatlanság, már folyamatos űrutazásokon vehettünk részt. Ezután már más galaxisok fejlődése gyorsabban mehetett végbe.”

„Mondj meg nekem még egyet. Milyen erő hajtja a dematerializáló készülékeket? Amennyire eddig megértettem, e folyamat pillanatában az ember már nem rendelkezik gondolkodó képességgel.”

„Elismerésem Ivánka, jó megfigyelővé váltál. Ez tetszik nekem, mert aki nem kérdez, az nem is tanul semmit. Nos, el akarom magyarázni neked. Amennyiben ez egy mentális folyamat, a dematerializálás előtt minden részletében megtervezik az utána következő materializálódást és ehhez beprogramozzák a megfelelő nagy teljesítményű készülékeket. Csak így lehet végrehajtani a pozitív ionok segítségével a rematerializációt egy bizonyos időpontban. Ha az inkarnálódott test azonban meghal, akkor az inkarnált sejtek miniusz-komponensei elhagyják a testet láthatatlan módon, azaz az emberi szem számára nem látható módon. Később aztán újra összeállnak azzá az élőlénnyé, aki az elhaltban inkarnálva volt.”

„Pedro, mit jelent az, hogy ’miniusz’?”

„Ez az anyag legkisebb része, a semmi után az első észlelhető rész. Onnantól a protonig egy 23 elemi részecskéből álló sorozat következik, az egyik mindig nagyobb, mint az előtte lévő. Ezek mind forognak az ember számára elképzelhetetlen sebességgel.”

„Hogy jöttél akkor a Földre, amikor megismertelek?”

„Többször voltam ott, az eltelt 5000 év különböző korszakaiban. Mielőtt téged megismertelek, 103 éve éltem már a Földön.”

„Hogy mit nem mondasz!”

„De, Ivánka, pontosan 103 éve; mielőtt találkoztam veled a plodzi strandon Dubrovnik közelében.”

„Ilyen sok éve?”

„Hihetsz nekem! Nem ismert, hogy egy apui valaha is hazudott volna. És én se tudnék ilyet tenni …”

„Kérlek bocsáss meg, Pedro, ne érezd úgy, hogy megtámadtalak volna. Biztos észrevetted, hogy mi, földi emberek szkeptikusak vagyunk. Általában nem hiszünk semmi ismeretlenben, amit nem mi hoztunk létre. Közülünk csak kevesen gondolkoznak el a világűr dolgain vagy akarnak behatolni a származás mélységeibe. Azok a nehézségek, amelyekkel nekünk kell küzdenünk, elnyomják az ilyen érdeklődéseket. De hisz te ismered a földi életet. Mindenki csak azzal törődik, hogy pénzt szerezzen a létfenntartásához. Ez olyan, mint egy megszállottság, amely mindenkiben kifejlődik, amint egyedül kell megállnia a helyét a társadalomban. Egy nem önkéntes, groteszk és szomorú szenvedés, az egoizmus következménye és mindenféle emberi bánatnak az eredete, egy emberek által létrehozott pokol”, mondta Ivánka, miközben tekintete tarka pillangók egy csapatára tévedt, akik a pislákoló csillagocskák között repkedtek körbe személyek, virágok, állatok és madarak körvonalait leírva. Úgy tűnt, mintha egy meghatározatlan hatalom irányította volna a röppályájukat.

Ez a csodás színjáték olyan nagy benyomást tett Ivánkára, hogy legszívesebben örömkiáltásokat hallatott volna. A pillangók leírták az összes földi abc betűit, apui írásjeleket, színpompás virágokat, madarak és emberek képeit, és mindezt egy csodaszép zene titokzatos hangzásaival összhangban, ami összességében a jólét leírhatatlan érzését keltette benne.

„Pedro, nézd már a pillangókat! Milyen elbűvölőek.”

„Igen, valóban csodaszépek, de ez még messze nem minden. Még ezernyi csoda vár reád.”

„Ki tanította meg nekik ezeket a nagyszerű dolgokat?”

„Senki, Ivánka. Ez is azoknak a pozitív ionoknak a hatása, amelyek körbeveszik a bolygónkat. Ezeken a pillangókon kívül, akik nem mennek keresztül metamorfózison, más rovarok nincsenek Apun. És nincsenek patkányok, egerek, legyek és férgek sem. De helyettük élnek itt más állatok, amelyek a Földön veszélyeztetnék az emberek életét, mert a negatív ionok hatására túl agresszívekké válnának”, mondta Pedro, míg a pillangók tovább táncoltak a zene harmonikus hangzataira. A helyiség felső terében terjengett titokzatos színpompás köd és az a sok színes, csillogó fényrészecske, amelyek csodás szépséggel töltötték meg a teret, bizonyára mindenkiben csak egy vágyat ébresztettek: hogy mindig ezen a helyen legyenek.

Ivánka befejezte az evést. A beszélő gép automatikus kezeivel beszedte a tányérokat és egymásra rakta őket a pulton a fal mellett. A terembe időszakonként kis csoportok léptek be, férfiak és nők. Ahogy pontosabban odanézett, Ivánka észrevette, hogy mindaz, amit Pedro mesélt neki a földi emberek eredetéről, megfelelt az igazságnak. A belépők különböztek a földiektől kiegyensúlyozott testfelépítésük által, ami olyan arányos volt, amilyennel Ivánka csak ritkán találkozott: karcsú derék, magas növés, enyhén hajlott vállak és jó alakú csípők alkották a finom, karcsú testeket, amelyeket a természet sok eonon át egyre nagyobb tökéletességgel áldott meg. Együtt mentek, beszélgettek és nevettek, majd leültek és gesztikuláltak, csoportokban vagy párosan. Egyedül Ivánka senkit sem látott. Egyre másra megteltek a különös kabinok és olyan színt vettek fel, ami a látogatók számára épp a legkellemesebb volt. Egyszer csak az óriási terem egyik fala is megváltoztatta a színét. Addig Ivánka azt hitte, hogy csak a kabinok falai képesek arra, hogy a színüket kívánságra megváltoztassák, de íme ez nem így volt. Ezen a titokzatos bolygón egyszerűen mindennek, amit a bolygó lakói állítottak elő, meg volt az a tulajdonsága, hogy a szemlélő kedve szerint megváltoztassa a színét. Nem játszott szerepet az, hogy egy házról volt-e szó, egy járműről, egy hídról vagy valamilyen szerszámról. Korábban ez nem tűnt neki annyira fel, és elhatározta, hogy megkéri a kísérőjét, hogy magyarázza ezt el neki. Miután értesült a kísérője mesterséges származásáról, kezdetben egy kis félelmet és ellenszenvet érzett vele szemben. De minél többet tudott meg ezekről a különös dolgokról, annál hamarabb tűntek el ezek a kellemetlen érzései. Minden új csodával, amit megismerhetett, csökkent az a kellemetlen nyomás, amit az ő különös származása miatt érzett. A kezdeti ellenszenve fokozatosan megszűnt és helyébe egy óvatos bizalom lépett. Odafordult hozzá, megfogta a kezét és azt mondta:

„Tudod Pedro, kezdetben egy kicsit féltem, amikor megtudtam, hogy mesterséges úton jöttél a világra. Olyannak tűntél nekem, mint egy emberi vonások nélküli készülék. De minél több ilyen válogatott szépséget és csodát látok és ismerek meg, annál inkább azon a nézeten vagyok, hogy ezen a bolygón valóban minden lehetséges, és hogy nem vagy más, mintha egy anya szült volna meg téged.”

„Örülök annak, hogy ez tudatosodik benned. Ez egy jó jel. Már sokkal pozitívabb lettél, és már majdnem azt hiszem, hogy nem lesz szükség speciális kezelésekre. Mert nem minden földi ember tudta megszokni az apui életet. Sokuk szervezete kizárólag negatív ionokból állt. Átalakításuk az érintett személyek számára egy nagyon kellemetlen kezelést jelentett volna. Ha csak lehetséges, minden pozitívumnak pozitív módon kell létrejönnie, spontán módon, mindenfajta nyomás nélkül. Az ilyen személyeket ezért visszavittük a Földre.”

„Kérlek Pedro magyarázd el nekem, hogy minden általatok előállított dolog miért veszi fel azt a színt, ami a szemlélő számára a legkellemesebb.”

„Röviden akarom összefoglalni, mert ahhoz, hogy részleteket is elmagyarázzak, sok demonstrációra lenne szükség, mert ez egy külön téma. Minden Apun előállított tárgy pozitív és érzékeny ásványokból áll, amelyek a szemlélő felfogott kisugárzásában az illető számára még ismeretlen ízlésirányultságokat fedeznek fel.”

„Ezt nem egészen értem. Nem is tudtam, hogy számomra a színek megváltozása kellemes lenne, mielőtt itt észrevettem ezt különböző tárgyakon.”

„Itt minden alkalmazkodik a te személyes ionjaid körfolyamához. Igaz, amit mondasz. Látod, hogy értelek téged. Másrészt világos számomra, hogy csak lassan, fokozatosan foghatod fel a mi életünket. Ez az, amiért el is kísérlek, hogy fokról fokra mindent elmagyarázzak neked. Ennyi minden újdonságot nem lehet egy pár nap alatt megtanulni és feldolgozni, de hetek, sőt hónapok is kellenek hozzá. Minél nagyobb benned a pozitív ionok aránya, annál könnyebben vagy képes mindent elfogadni, amíg csak egy napon teljesen hozzá nem szoksz a mi életmódunkhoz. Itt minden más, mint a Földön, és mégis sok közös dolgunk van. Ami a tudományt illeti, az a földihez képest évmilliókkal előbbre jár. A színek játéka többé-kevésbé a következőképpen megy végbe:

Minden tárgy tartalmazza pozitív ásványoknak egy bizonyos összetételét. Ha egy színreflex jut el a kötőhártya fényérzékelő sejtjeire, ott egy olyan reakció keletkezik, aminek a szín megváltozása a következménye, amíg csak a pillanatnyi színkombinációt a fényérzékelő sejtek abszolút kellemesnek nem „érzik”.

De valami mást még - ízlett az ebéd?”

„Igen, nagyon kiváló volt. Ízletesebbet még sose ettem.”

 

Pedro inkarnációi a Földön

 

„Ugyanezt mondta VI. Kelemen pápa is, amikor 1348-ban csináltam neki egy ebédet. Abban az időben Franciaországban, Avignonban tartózkodtam, a katolikus pápák akkori rezidenciáján.”

„Hogy mondtad, melyik évben volt ez?”

„1348-ban.”

„Jaj, mindig elfelejtem, hogy 7000 éves vagy. De mit csináltál akkor Avignonban?”

„Azokban az években szakács voltam az olasz költő, Petrarca házában. És épp abban az évben kitört Avignonban a pestisjárvány. Szörnyű volt, sok ember halt meg. Mivel ebben a városban volt a pápa akkori székhelye, ott élt VI. Kelemen pápa. A magas pápai tisztségviselők arra sürgették Pierre Rogert, akit VI. Kelemennek hívtak, hogy hagyja el a várost, így akarták megőrizni a fertőzéstől. Ő azonban minden biztatást elutasított. Petrarca, a költő, aki barátja volt a pápának, elhatározta, hogy a fenyegető életveszély ellenére meglátogatja őt. Személyesen akarta arra kérni, hogy hagyja el Avignont, amíg elmúlik a veszély. Így megtettük a szükséges előkészületeket és útnak indultunk.

Megérkezésünkkor a pápát nagyon megindult állapotban találtuk. Az, hogy nagyon rövid idő alatt olyan sok ember halt meg, mélyen érintette őt. Leginkább az nyomasztotta, hogy nem tudott az embereken segíteni. A szakadatlan misézés annyira legyengítette, hogy attól lehetett tartani, hogy bármelyik pillanatban összeesik. Munkaadóm, Petrarca elhatározta, hogy egy kicsit felvidítja és megbízott engem, hogy készítsek egy ebédet francia módra. Én meg eltökéltem, hogy egy ízletes ételt csinálok neki. Ő feláldozta magát a többiekért és ezáltal nagy veszélynek tette ki az életét. Ez tiszteletet és csodálatot váltott ki a többiekben. És bár annak ellenére, hogy a pápai konyhán szép számú személyzet nyüzsgött, ideiglenes szétszórtságukat arra használtam fel, hogy az étel legnagyobb részét a magam módján készítsem el; éspedig sütés-főzés hőhatás nélkül a legnagyobb mennyiségű pozitív rezgéssel. Ily módon készítettem el az ebédet, és a személyzet szolgálta azt fel. A pápa és Petrarca együtt fogyasztották el az ebédet. Az evészet végén hivatott engem a pápa. Megjelentem előtte és letérdeltem, hogy üdvözöljem. Ő megérintette a vállamat és azt mondta:

’Állj csak fel. Te egy kitűnő szakács vagy, köszönetem, jó ember. Még sosem ettem ennél finomabbat’, fűzte hozzá és megsimogatta a fejemet. Amikor felálltam, belenézett a szemembe és megkérdezte:

’Szeretnél itt maradni, és személyes szakácsomként dolgozni?’

’Ha az uram megparancsolja nekem, akkor megteszem’, válaszoltam vonakodás nélkül.

’A beszéded tetszik nekem’, felelte ő. ’Isten áldjon meg téged! Köszönöm azt a pompás étket, amit csináltál nekem.’

Ekkor visszamentem a konyhába. Ott mindenki csak nézett rám, mintha valami furcsa teremtmény lennék. Odaléptem a személyzet főnökéhez, és megkérdeztem:

’Miért néz rám mindenki ilyen furcsán? Valamit nem jól tettem?’

Egy pillanatra elmélázva nézett rám, miközben elveszetten simította végig a szakállát:

’Én idestova 23 éve dolgozom itt és egyik szentatya sem hivatott soha, hogy megdicsérjen egy elkészített különlegességért, nemhogy azért, hogy megköszönje azt. Ma meg jöttél te, és veled szemben meg barátságos. Őszintén megvallva a te jelenléted nem tetszik nekünk. Ugyanolyan vagy, mint a pestis. Alig, hogy itt van, már mindenki fölött hatalma van. Ne gondolj arra, hogy itt maradsz. Tűnj el, te rendbontó, minél hamarább, annál jobb.’

’Jó uram, ezt fogom tenni’, feleltem én és tovább dolgoztam. A következő napon munkaadóm, Petrarca hivatott a szobájába. Amikor beléptem, éppen Platon egyik könyvét olvasta.

’A pápa azt szeretné, hogy a szolgálói közt dolgozzál. A személyes szakácsa kellene, hogy legyél. Én már nagyon megszoktalak téged, de hát a pápa kívánságának meg kell felelni. Ő nagyon ki van merülve. Ezért azt tanácsoltam neki, hogy hagyja el Avignont, de ő hajthatatlan. Itt akar maradni, és a többiekkel együtt akar meghalni. Egy nagylelkű magatartás, nemde?’

’Igen uram, nagyon nemes dolog és megérdemli, hogy dicsérjük.’

’Na jó, szeretném a véleményedet hallani. Akarsz itt maradni?’

’Ahogy Ön kívánja, uram’, válaszoltam.

’Akkor pedig maradsz, barátom. Mi mást tehetnék. Az ő kívánságának engedelmeskedni kell’, mormolta halkan és rosszkedvűen. Aztán búcsúzásul a kezét nyújtotta:

’Élj jól, és sok szerencsét.’

’Éljen Ön is jól, jó ember’, feleltem, és ez nem volt hazugság, mert Petrarcát az apuiak feltöltötték pozitív ionokkal. Szerette a környezetében lévőket és akin tudott, segített. Pozitív ember volt. Két nappal később Petrarca visszatért Itáliába, én pedig Avignonban maradtam.

A pápa nagyon aggódott a pestis miatt, meg a hosszan tartó háború miatt, miután az angolok megszállták Franciaország különböző területeit. Az a rossz bánásmód, amiben az új felettesem, a konyhafőnök részesített, nem érdekelt. Úgy viselkedtem, mint aki mindent mormogás nélkül elfogad ( az ilyen személyeket a Földön passzívnak nevezik ). De ettől eltekintve kerültem azt, hogy ingereljem a hozzám viszonyuló kevésbé szép hozzáállását és elkezdtem őt fokozatosan besugározni pozitív ionokkal. Ő azonban ott ártott nekem, ahol csak tudott.

Egy napon néhány másik munkatársammal búzát kellett vinnem a malomba, hogy megőröljék. Épp amikor megérkeztünk ott a zsákokkal, beért minket a konyhafőnök. Belépett a malomba, és megparancsolta a molnárnak, hogy menjen ki. Körülbelül egy óra múlva kinyílt az ajtó, és egyenként léptetett be minket. Mindenkinek bele kellett öntenie egy zsákot egy tölcsérbe, amelyből a magok lehullottak a felső malomkőre. Ugyanerre vártak ott már mások is. Megfogtuk a zsákjainkat és beléptünk. A belépéskor észrevettem, hogy egy csapdát állítottak elénk. Amíg a főnök egyedül volt a malomban, eltávolította a padló egy részét és csak egy gyenge deszkát helyezett az üregre, nekünk meg ezen kellett volna átmennünk, hogy beöntsük a magot a tölcsérbe. Ha lenéztünk, a deszka alatt egy hatalmas, víz által meghajtott és gyorsan forgó kereket lehetett látni. Egy kis ügyetlen mozdulat elég volt ahhoz, hogy lezuhanjunk a deszka mellett és a kerék másodpercek alatt szétmorzsoljon minket. A barátom, aki előttem ment, lépett először a deszkára, de úgy, hogy az visszaütött és engem a földhöz vágott. Ő meg ráesett a kerékre. Én lerohantam a folyóhoz, amibe a malom vize torkollt, és beugrottam a vízbe. Akkor megragadtam a szegény fickót, aki elaléltan és súlyosan megsérülve, törött végtagokkal úszott a vízben. Nagy együttérzés vett rajtam erőt. A felesége karján egy kis gyerekkel sietett oda, de elalélt, amikor ebben az állapotban látta meg a férjét. Sokan vettek akkor már körbe minket, én meg elhatároztam, hogy segíteni fogok. Arra koncentráltam, hogy összegyűjtsem a szükséges mennyiségű pozitív iont, amivel dematerializáltam majd újra rematerializáltam a barátomat. Egyszerre olyan egészségesen állt a kenyéradója előtt, mint amilyen korábban volt. Az esemény mindenkit csodálattal töltött el, hogy olyan vidámnak látták a barátomat újra, mintha épp akkor jött volna egy táncmulatságból.

A konyhafőnök azonban zavarba esett, és sírni kezdett, mint egy megijedt gyerek, és egyre másra kérte a bocsánatot. Én azt mondtam neki, hogy ne aggódjon a történtek miatt. Közben egyesek kiáltozni kezdtek: ’Egy csoda! Egy csoda!’ Gyorsan a kolostorba siettek, hogy elmondják a történteket a rendi embereknek. Mások meg a vállukra emeltek engem és úgy dicsőítettek, mint egy csodatévőt. Én azonban leugrottam róluk és elszaladtam onnan. Nem sokkal ezután hivatott a pápa. Amikor odaértem a dolgozószobájához, azonnal behívott. Miután megfelelően köszöntöttem, rám nézett, azt kérte, hogy álljak fel és azt mondta:

’Az emberek azt állítják, hogy egy csodát vittél véghez, így van ez?’

’Nem, Szentatya, nem tettem csodát. Kihoztam az embert a vízből és néhány lépésnyire vittem onnan. Akkor hirtelen eltűnt a kezeim közül, majd váratlanul újra megjelent olyan egészségesen, mint a baleset előtt. Még meg sem volt ijedve.’

’Téged hogy hívnak?’, kérdezett.

’Mihály arkangyal’, feleltem.

’A Mennyei Seregek vezetőjének a neve és Franciaország védőszentje!’ kiáltotta, majd felállt és keresztet vetett. Aztán elgondolkozva nézett rám.

’Ez valóban egy csoda. Isten általad hajtja végre a csodát, anélkül, hogy tudnál róla. Szent Mihály csodatévő, fiam, ez a lényeg. Isten áldjon meg téged… Nem kell tovább a konyhán dolgoznod. Meg kell, hogy változzon az életed, meditálnod kellene.’

( Megjegyzés : Hát ez a probléma! A földi emberiség tudati korlátottságának alapproblémája : a helytelen hitrendszeréből fakadó mérhetetlen önhittsége! És ez oly’ mérhetetlen – mellyel minden földi ember, legyen az szegény vagy gazdag, kivétel nélkül sújtva van, amely az egész univerzumunkban párját ritkítja!

 

És a beteges önhittsége miatt már az érzékszervei is ehhez a rögeszméhez idomultak, úgyhogy már a kézenfekvőt, az előtte állót nem hogy felismerni, de meghallani sem képes! – Ezért van az, hogy a Fény Hierarchiájának küldöttei évezredek óta a Földön csak álruhában tudnak járni-kelni közöttünk, mégpedig legtöbbször valami szolga alakjában, akibe mindenki beletörli a cipőjét! )

Én köszönetet mondtam a jóságáért és kimentem. Még azon az éjszakán beöltöztem szerzetes ruhába és kimentem a falvakba azzal a szándékkal, hogy annyi pozitív iont koncentráljak és aktiváljak, amennyi csak lehetséges, hogy feltartóztassam a természet halálos támadását Avignonban és környékén.”

„Azt említetted, hogy VI. Kelemen pápának az ebédet tűz nélkül készítetted el. Ez hogyan lehetséges?”, szakította meg Ivánka.

„Ezt a folyamatot hamarosan magad is meg fogod ismerni. Apun sok millió éve pozitív hullámokat használunk a táplálék elkészítéséhez és más munkák elvégzéséhez is.”

„És hogyan lehet létrehozni ezeket a hullámokat?”

„Ezek jelen vannak mindenhol. Csak koncentrálni, fókuszálni kell őket, hogy használni tudjuk őket. Erre különböző módszerek vannak Apun is és más bolygókon is.”

„Mennyi ideig voltál akkoriban Franciaországban?”

„Meglehetősen sokáig, egész addig, amíg a barátok, Zay tanításának prófétái máglya általi halálra ítéltek.”

„Máglyára!? Mit mondasz, Pedro?”, kiáltotta Ivánka megdöbbenten. Ránézett. Akkor eszébe jutott, hogy egy apui állt előtte, akit – ugyan férfi és nő közreműködése nélkül jött a világra – az anyatermészet az univerzum titokzatos és hasznos erőivel áldott meg. Számára semmi sem volt lehetetlen. Ő megtanulta a természet titokzatos nyelvezetét, összhangban állt azzal, az meg elárulta neki az összes titkot, amelyek Ivánkára olyan meglepetésszerűen hatottak.

„Igen, így történt”, szakította meg Pedro a gondolatmenetét.

„Akkor azok az emberek ítéltek tűz általi halálra, akik úgy vélték, hogy Zay tanítását prédikálják és élik, hogy az emberek úgy éljenek együtt, mintha testvérek lennének. És ezt csak azért tették, mert véget akartam vetni a 100 éves háborúnak, ami egy egész korszak fejlődését vetette vissza.”

„Ezt nem teljesen értem, Pedro. Hogy kerülhetett ilyenre sor? Tudod, hogy hiszek neked, és közelebbről meg szeretném ismerni földi életednek az eseményeit.”

„Természetes, szívesen beszélek neked erről. Amikor elhagytam VI. Kelemen pápa lakhelyét, több hónapon keresztül minden segítségemet a pestis-betegeknek szenteltem. Végre aztán össze tudtam gyűjteni a szükséges mennyiségű pozitív iont és meg tudtam állítani a járványt. Nem ez volt azonban az egyetlen probléma, amivel az ottani lakosoknak meg kellett küzdeniük. Ugyanis a franciák és az angolok továbbra is háborúztak egymással. Abban az időben kevés pozitív ion volt a Földön, mindenütt negativitás ütötte fel a fejét és a káosz elharapózott. A Föld több vidékén sokáig tartó háborúk dúltak. Mi apuiak nagy mennyiségű ’kiélesített’ pozitív ionnal siettünk a bolygó segítségére. Én Európa nyugati részéért voltam felelős. Ott a franciák és az angolok már több, mint egy fél évszázada háborúztak egymással a francia trónért. Ez a konfliktus lefékezte az egész civilizáció fejlődését. Ezért elhatároztam, hogy véget vetek ennek a szörnyű bajnak. 1410-ben dematerializáltam magam és egy kislányba inkarnálódtam, akivel egy francia parasztasszony volt terhes. Így 1411.január 3-án, szomba-ton megszülettem egy kislány testében, aki később mint Jeanne d’Arc vált ismertté.”

„Te voltál Jeanne d’Arc?”

„Igen, Ivánka. Ismered a történetét?”

„Amikor még Savo pópa házában dolgoztam, annak a felesége elmesélte nekem az orléans-i szűz életútját. De azt sosem tudtam elképzelni, hogy egy férfiú egy női testbe inkarnálódjon.”

„Miért ne? Mi apuiak minden élőlénybe képesek vagyunk inkarnálódni, legyenek azok emberek vagy állatok.”

„Hogy, állatokba is?”

„Igen, minden élőlénybe.”

„Mikor tudod ezt megmutatni nekem? Szívesen látnálak egyszer nőnek.”

„Ha akarod, akkor most rögtön is lehet”, mondta az apui és megnyomott egy gombot a mellénye közepén. Abban a pillanatban a helyén megjelent egy csinos apui hölgy, rámosolygott és megszólalt:

„Hello Ivánka, hogy vagy?”

Ivánkában az a bizonyos pozitív erő már megnőtt, ami az ő történelmi tudását is bővítette. Azonkívül megnőtt benne annak a szükséglete is, hogy amennyit csak lehet, megtudjon az apuiak életéről. Ezért különösebben nem lepődött meg az új kísérőjén, aki Pedro helyett jelent meg. Hirtelen hangosan nevetnie kellett. Az apui hölgy különösen csinos volt, nagyon attraktív és szimpatikus. Ivánka komolyan megnézte magának, majd megkérdezte:

„Téged hogy hívnak?”

„Ed.”

„Honnan jössz?”

„Sehonnan! Egyszerűen itt vagyok és földi idő szerint még egy fél óráig maradok.”

„Ismersz egy Pedro nevű apuit”, kérdezte Ivánka belemenve a játékba.

„Nem, sose láttam.”

Ivánkának megint nevetnie kellett, és amikor egy kicsit félrenézett, a székben, amelyben az imént még az apui hölgy ült, újra Pedrot látta meg.

„Nem fogom elfelejteni. Ez egy mesés demonstráció volt.”

„Mindent a többiekért”, felelte ő mosolyogva és megkérdezte:

„Nos, meg vagy győzve?”

„Hát persze. Természetesen hiszek neked, de tetszik, ha valamit be is mutatsz. Így az elbeszélt dolgok természetesebbnek és hihetőbbnek hatnak.”

„Most figyelj tovább. Tehát megpróbáltam véget vetni annak az embereket elnyelő konfliktusnak, ami akadályozta a fejlődést. Tíz éves koromban kezdtem a pozitív ionok gyűjtését, hogy besugározzak velük néhány fontos személyiséget és követőket gyűjtsek magam köré. Az apámmal kezdtem. Amikorra végre meggyőződött annak lehetőségéről, hogy Franciaország felszabadul, sok minden leegyszerűsödött. Akkor megtettem ugyanezt néhány angol emberrel és így elértem, hogy végre ez a több, mint száz évig tartó háború véget ért.”

„És hogy érted el, hogy a hercegek, papok, sőt még a francia trónörökös is kész lett arra, hogy alávessék magukat egy egyszerű és képzetlen, írni és olvasni nem tudó parasztlány utasításainak?”

„Ez tényleg meglehetősen nehéz volt, de egy apui számára semmi sem lehetetlen. Olyan mértékben, amennyire rendelkezésemre álltak a pozitív ionok, mindkét oldalon feltöltöttem a parancsnokokat velük, és így megnöveltem a pozitív irányultságú személyek számát.”

„És miért választottál inkarnációdhoz egy pásztorlányt? Nem lett volna egyszerűbb, ha egy nemesi családban jöttél volna a világra?”

„Az apuiak abszolút pozitív lények, akik az egész ténykedésüket ennek megfelelően alakítják. A nemesség mindig magában rejti azt a titkos vágyat, hogy az utódaiból „képzett” emberek kerüljenek ki, vagy jövőbeli királyok és uralkodók, mivel az atyáik is betöltöttek már ilyen tisztségeket – akkor is, ha nem volt hozzá tehetségük – és így az alattvalóira ráerőlteti minden önfejűségét. Az emberi társadalom általános fejlődése szempontjából azonban sokkal hasznosabb, ha híres személyiségek vagy tudósok – ahogy a Földön szokás mondani – egyszerű körülmények közül származnak. Ennek kétszeres eredménye is van: először is egy kiegyensúlyozottság a nemesség és az egyszerű nép között, másodszor pedig az utóbbiak önérzetének növelése, hogy megmutassák, hogy az ő emberi értékük semmiben sem alábbvaló a nemesekénél. Csak egy valami tesz közöttük különbséget: a pénz és a vagyon, ami kizsákmányolókra és elnyomottakra osztja őket. Jeanne d’Arc édesanyja egy zsidó származású szegény analfabéta volt, de ő jobban kielégítette egy apui inkarnációjának feltételeit, mint bármely más asszony nemesi körökből. Johanna édesapjában azonban nem jó tendencia élt. Amikor megpróbáltam feltárni számára a küldetésemet, hihetetlenül megijedt. Egy délután kihívta magához a feleségét a kertbe.

’A lányunkat az ördög szállta meg. Jobb lenne, ha bevinnénk az erdőbe és átadnánk a farkasoknak és a medvéknek.’

A felesége letérdelt előtte, és zokogva átölelte a lábát. Ő azonban durván ellökte magától és bement a házba, ahol Johanna épp játszott az öccsével. A vállára vette, mint egy vándorbotot és elindult az erdő irányába. Útközben találkozott egy lókováccsal, aki épp azon volt, hogy megpatkolja a lovát. Az apa félredobta Johannát és segített a patkolásban. Aztán megkérte a barátját, hogy adja kölcsön neki a lovát, hogy elvihesse a lányát egy gyógyászhoz, mivel megszállott lenne. A kovács együtt érzett vele, és beleegyezett. Akkor az apa újra megragadta Johannát, felszállt vele a lóra és elgaloppozott. A sötétség beálltakor beért az erdő közepébe. Lelökte Johannát a földre és ott hagyta, ahogy a feleségének mondta. Aztán hazagaloppozott. Mivel azonban én voltam az, aki Johanna személyében éltem, ez a helyzet számomra nem jelentett veszélyt. Amikor a farkasok kezdtek körbevenni, besugároztam őket pozitív ionokkal, felültem a legerősebbre és hazalovagoltam rajta.

Visszatértemkor az apa engem már otthon talált és az ijedségtől majdnem elájult. A feleségének semmit sem mesélt el abból, amit tett, de az világossá vált számára, hogy a lánya nem egy szokványos emberfia volt. Egy héttel később megint az erdőbe ment, hogy fadeszkákat készítsen egy kunyhó megépítéséhez. VII.Károly király egyik követe adta számára a megbízást, aki előtt később a környék parasztjait kellett, hogy képviselje. Az első fa maga alá temette, amikor azt kidöntötték. Lófogatok tucatjaira lett volna szükség ahhoz, hogy kiszabadítsák az apámat. Én épp a juhokat legeltettem, amikor megsejtettem a veszélyt, amibe keveredett és a segítségére siettem. Amikor megérkeztem a baleset helyszínére, pozitív ionokat kötöttem nyalábba, megemeltem a fát és kisegítettem az apámat alóla.

Ettől az esettől kezdve hű barátjává vált a lányának. Őt ilyen módon tudtam megnyerni és a segítségével juthattam el a francia trónörököshöz. Így történt az egész. 11 éves koromban egyszer magával vitt egy barátjához, aki katona volt. És ők ketten vittek el engem a trónörököshöz, akit sokkal nehezebb volt meggyőzni. Rám nézett és nyomatékkal mondta:

’Nem tudom, hogy te ki vagy, vagy hogy mit akarsz, de a szavaid tetszenek nekem. Te szereted Franciaországot és ez elég ahhoz, hogy bizalommal legyek a hited iránt. De az, hogy egy egész hadsereget a parancsnokságod alá helyezzek, az egyszerűen lehetetlen. Csak nem azt hiszed, hogy egy te korodban lévő kislány, aki sem olvasni, sem írni nem tud, képes lenne vezényelni a csapataimnak? Ezenkívül az én legjobb katonáim alábbvalónak bizonyultak az angol íjászoknál. És ugyan ki vagy te?’

’Mit bizonyítsak be Önnek, Sire?’

’Na mutasd meg, hogy mit tudsz, a stratégiádat és egy győzelem garanciáját. Szeretnék látni egy csodát, valamilyet, de most rögtön!’

Elmagyaráztam neki a támadási tervemet, amit nem fogadott el. Erre megkérdeztem, hogy egyetértene-e egy „csodával”, ami az ő személyét érintené, és hogy az nem ingerelné-e fel túlságosan. Beleegyezett és megparancsolta a tisztjeinek és a tanácsadóinak, hogy vonuljanak vissza. Egyedül maradtunk a dolgozószobájában. Én koncentráltam, pozitív ionokat kötöttem nyalábba, és a falon megjelentettem az Idő Képernyőjét.

’Sire, ígérje meg nekem, hogy soha nem fog beszélni arról, amit most látni fog.’

’A szavamat adom neked rá, kislány’, mondta teljes határozottsággal.

’Akkor nézzen előre’, szólítottam föl. A képernyőn azt látta, ahogy a francia katonák betörtek az ellenséges állásokba. A terveimnek megfelelően az angolok pánikszerűen vonultak vissza. A következő jelenet az ő koronázását mutatta. Amikor látta magát ott ülni az udvaroncok között, fején a koronával, vidáman mosolygott, megragadta a kezemet és majdhogynem suttogva mondta:

’Szűz, az egész hadseregem mostantól fogva a te parancsnokságod alatt fog állni.’ Az egész csak néhány pillanatig tartott, de az elég volt ahhoz, hogy meggyőzzem a trónörököst a győzelemről és a parancsnokságom alá helyezzem a katonáit.”

„De Pedro, hogyan voltál mégis képes megengedni, hogy elégessenek? Nem tudtál további győzelmeket biztosítani a franciáknak?”

„Az már nem volt szükséges. Johanna személye teljesítette a kötelességét. Aztán ennek meg volt a pozitív hatása mindkét oldal uralkodói számára, akik békére áhítoztak. A szerzetesek voltak azok, akik Johannát máglyára ítélték, mert attól féltek, hogy annak képességei csorbítani fogják az ő prédikálásuk hatását. De abban a pillanatban, amikor meggyújtották a tüzet, a leány dematerializálódott. Eltűnt a lángok közül, rematerializálódott egy másik helyen és élt tovább. A háború elhúzódott még néhány évig, amíg egy napon beállt a béke, ami az orléans-i szűz pozitív beavatkozásának az eredménye volt. Egy szabad és egyesült Franciaország jött létre, úgy, ahogy Jeanne d’Arc akarta.”

„Sose gondoltam volna, hogy egy napon szent Johannával beszélhetek majd.”

„Pedig pontosan így van, Ivánka. Vele beszélsz és sok más személyiséggel is, akikben sok évezred alatt a Földön inkarnálódtam.”

„Ez azt jelentené, hogy még sok másik személyben is inkarnálódtál?”

„Igen, összesen 139 személyiség volt ez, akik sok korszak alatt összesen 100.048 személy vezetéséért voltak felelősek.”

„Miben áll ez a vezetés?”

„Ez azt jelenti, hogy láthatatlanul egy személy mellett állunk, értelmét megtöltjük pozitív ionokkal, és útmutatásokat adunk bizonyos cselekedetekhez.”

„Pedro, hányszor inkarnálódtál európai személyiségekbe?”

„Többször, Ivánka, de az utóbbi ezer év során csak kettő volt nagyobb jelentőségű.”

„És kik voltak ezek?”

„Jeanne d’Arc és Kolumbusz Kristóf, vagy ahogy egyesek nevezik, Cristobal Colón.”

„Az a Kolumbusz, aki felfedezte Amerikát?”

„Pontosan ő.”

„Miért inkarnálódtál pont egy tengeri hajósba, holott annak feladatát könnyen elláthatta volna valaki más is?”

„Nem, Ivánka, nem csak egy egyszerű tengerészről volt szó. Több tízezer év telt el, amely idő alatt az óceán elválasztotta egymástól az embereket, úgy, hogy nem tudtak kapcsolatba lépni egymással. A tulajdonhoz és hatalomhoz és más nem jó szándékhoz fűződött személyes érdekből az európaiak egyetlen gondja csak a háborúskodás volt. A maguk által előidézett káosz azzal fenyegetett, hogy elpusztítja őket. A két kontinens kapcsolatának megszakadását Atlantisz elmerülése okozta. Ez addig maradt így, amíg Nagy Sándor flottája el nem érte Amerika partjait. Ez a kapcsolat azonban több évszázadon keresztül megszakadt, amelynek okait a következőkben fogom elmagyarázni neked. Az amerikai kontinenst sok évszázaddal Kolumbusz előtt csak alkalomadtán keresték fel ázsiai tengerészek és kalandvágyók. Ezért feltétlenül szükséges volt létrehozni egy új kapcsolatot e között a kontinens és Európa között és az Amerikával való egyesülés által véget vetni az idő zűrzavarának.

Miután akkoriban Jeanne d’Arc testéből egy másikban inkarnálódtam, Nizzában éltem és egy jelentős üzletemberrel dolgoztam együtt, aki időszakonként Egyiptomba tett utazásokat. Akkoriban Nizza a spanyol katolikus királyok által üldözött zsidók menekülési helyévé vált. 1438-ban megismertem ott egy zsidó házaspárt. A fiatalasszonynak, Susanne Fontanellének öt évvel azelőtt kellett a szüleivel együtt elhagynia Sevillát. A férje, egy Dominique Colum nevű francia ember foglalkozását tekintve kendőkereskedő volt. Susanne földi fogalmak szerint egy rendkívül tisztességes és jó asszony volt. Dominique nagy örömére egy évvel az esküvő után szült egy kislányt, két évvel később pedig egy fiúgyermeket. De az öröm nem tartott sokáig. Amikor a fiú két éves volt, Nizzában kitört egy járvány, amiben sokan meghaltak, köztük a házaspár mindkét gyermeke. Gyászba burkolóztak. Susanne azonban mégsem fáradt bele abba, hogy önfeláldozó módon törődjön a honfitársaival, a Spanyolországból jött emigránsokkal, amint megérkeztek Nizzába. És így döntöttem úgy, hogy megjutalmazom ennek az asszonynak a jóságát és inkarnálódtam a fiába, akit a méhében hordott.

1439. április 13-ának hajnalán, 1ó 35p-kor megszült a jó Susanne egy apui szellemiségű fiút, akinek Amerika felfedezőjévé kellett válnia. A szülők a ’Kristóf’ nevet adták a fiúnak, és hogy megakadályozzák, hogy ezt a fiukat is, mint az előzőeket megölje a járvány, elhatározták, hogy elhagyják Nizzát, amint Susanne kipiheni magát a szülésből. Még ugyanabban az évben, július 28-án áttelepültek Genova királyságába, ahol Susanna apjának néhány barátja segített férjének, Dominiquenak berendezni egy takácsműhelyt és egy gyapjúfésülő üzemet. Annak érdekében, hogy a neveiket az olasz nyelvérzékhez illesszék, megváltoztatták a neveiket. Ezáltal kaptak hitelt Genova legnagyobb üzleti központjaiban, ami az áruik nagyobb forgalmát tette lehetővé, valamint szerződéseket köthettek a gyapjú nagykereskedőkkel. A fiú, aki immár a ’Cristofero’ nevet viselte, a Ligur-tenger partján nőtt fel, és minél idősebb volt, annál élesebbé vált a sasszeme, amellyel meglátta, hogy mi volt a tengereken túl. Az édesanyjától spanyolul tanult, az édesapjától franciául, az utcai játszópajtásaitól pedig olaszul. Így három nyelvűen nőtt fel, de a legnagyobb érdeklődése aziránt mutatkozott, hogy hogyan lehet a tenger másik végére kerülni. Martin Fontanelle, anyai nagyapja és egy sokat hajózott tengerész a kalózokkal vívott harcban elvesztette az egyik lábát. Ő tanította meg Cristoferonak a társadalom első erkölcsi alapelveit és az abc első betűit. Egy napon megmutatott neki egy kerek szélrózsát 32 különböző jelentésű ponttal, amit maga tervezett és készített el.

’Mi ez, nagyapa?’, kérdezte a kicsi látható érdeklődéssel, bár már magában hordta a tengerekről és égitestekről meglévő összes tudást.

’Ez fiam egy szélrózsa.’

’És mire használják ezt?’

’Ez tájékozódásul szolgál a tengerészeknek amikor kint vannak a tengeren, hogy a legjobb útvonalon érhessék el a céljukat.’

Amit hallott, azon felkiáltott a fiú:

’Ezt meg akarom tanulni, nagyapa. Én is tengerre szeretnék szállni, és el szeretnék jutni arra a földre, ami Atlantisz elsüllyedésekor elszakadt tőlünk.’

’Miféle elsüllyedésről beszélsz? Az ember évezredek óta ismeri ennek a Földnek minden szegletét.’

’Bocsáss meg nagyapa, de ebben a kérdésben más véleményen vagyok és meg is akarom neked mondani, hogy miért. Több mint 10 000 évvel ezelőtt a Föld egyik hatalmas része, amit Atlantisznak hívtak, egy földrengés következtében elsüllyedt. A helyén megjelent az Atlanti-óceán, ahogy ma nevezik és leválasztott Európáról nagy lakott területeket. Létre kellene újra hozni egy kapcsolatot az ottani emberekkel.’

’Honnan tudod ezeket. Mit beszélsz itt?’

Kolumbusz egy pillanatra elgondolkozott. Nagyapjának a nagy és idegenül néző szemei elárulták számára, hogy az öreg fejében különös gondolatmenetek mehettek végbe. Talán elvarázsoltnak hitte őt és máglyahalálra gondolt. Ezért így válaszolt:

’Ja, ezt álmodtam, nagyapa. De kérlek, segíts nekem felkutatni minden könyvet és térképet a tengerekről. Meg szeretném tanulni a tengerészetet és olyan tengerész szeretnék lenni, mint amilyen te voltál.’

Örült, hogy elterelte a nagyapa figyelmét a fenyegető gondolatokról. Az öreg kinyitott egy nagyon nehéz, régi ládát és komoly, parancsszerű hangon így szólt:

’Nézz ide, kicsim, itt rendelkezésedre bocsátom az egész tudásomat. Ebben a ládában térképek, könyvek és tengerészeti műszerek vannak. Olvass és tanulj, mert csak intenzív tanulmányok által juthatsz előre a tudás útján, ami a győzelemhez vezeti az embert.’

Kolumbusz rászabadult a papírtekercsekre, hogy kielégítse a nagyapját és elhitesse vele, hogy az unokája leghőbb vágya az, hogy egyszer tengerész legyen. Két évvel később a nagyapa magához hívatta, megsimogatta a fejét és azt mondta:

’Fiam, eljutottál addig, hogy el tudsz vezetni egy hajót a legénységével. Fogd ezt a levelet és add át a kikötő kapitányának. Ez az ajánlásom, hogy adjon neked egy hajót.’

Kolumbusz kitörő örömmel fogadta a levelet, sokszor megölelte és megpuszilta a nagyapját és elindult a kikötőbe. Három hétre rá már kifutott a tengerre. Miután a nyílt tengeren megküzdött a kalózokkal, Portugália irányába ment tovább. Ott Cristofero megismert egy fiatal, erényes nőt, Felipa Muniz de Perestrellot. Ő egy egykori katona és tengerész lánya volt, akinek ősrégi térképei voltak, anélkül, hogy tudta volna, hogy azok Zay ( Jézus ) két tanítványának eredetijeiről készült másolatok voltak. Ezek mondák övezte dokumentumok voltak, melyek a glóbusznak az európaiak számára addig ismeretlen részét ábrázolták.

„Pedro”, szakította félbe Ivánka az apuit, „miért beszélsz mindig harmadik személyben, amikor a saját kalandos inkarnációidról tudósítasz, mikor tulajdonképpen rólad van szó?”

„Ezt el tudom neked magyarázni Ivánka. Az inkarnált személyiségnek megvan a sajátos, pozitív jelleme. Az szeretetre méltó, megbízható és a legnagyobb intelligenciával van megáldva. De mindezek a tulajdonságok ellenére egy földi élőlényről van szó és ezt tiszteletben tartjuk. Ugyan az én énem volt az, amelyik ezzel az összes rendkívüli tulajdonsággal inkarnálódott egy földi testbe, de mindent, amit az a dematerializálódás pillanatáig tett, ami legtöbbször a földi halállal jár együtt, egyedül a földi személyiségnek köszönhetett. Amikor mi apuiak erről beszélünk, akkor a harmadik személyben tesszük ezt, mint ahogy hamarosan te is így leszel ezzel.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro. Annyit szeretnék megtanulni az apui életről, amennyi csak lehetséges.”

„Ez dicséretre méltó és örülök neki, Ivánka. Annak a jele, hogy egyre pozitívabb leszel.”

„Kérlek, Pedro, meséld tovább, érdekel, hogy mit történt ezek után Kolumbusszal.”

„Ahogy magyaráztam neked, az apuiak a saját személyükben is cselekedhetnének, de akkor az eredményt nem a földiek könyvelnék el. Megmaradnának egy alacsonyabb szinten és nem lenne meg az a vágyuk, hogy fejlődjenek. Természetesen mint Pedro akkoriban egy ugrással Amerikában lehettem volna, és nem lett volna szükségem arra, hogy segítségül hívjam ahhoz a királyokat. De egy földi ember, akkor is, ha egy tudósról van szó, azzal igazolja a tetteit, hogy segítséget kér azoktól, akik úgy hiszik, hogy többet tudnak, mint amennyit ténylegesen tudnak. Úgy akarta a véletlen, hogy Felipa apjának barátai voltak a kasztíliai udvarban. Ez a támogatás szükséges volt ahhoz, hogy bevezessenek a királyi udvarba, különösen úgy, hogy az illető személy a királyi családot és különösen Erzsébet királynőt, aki ugyan már nagyon jó tulajdonságokkal rendelkezett, de mégis pozitív ionokkal akarta besugározni. Ezzel a hasznot hozó szándékkal házasodott össze Kolumbusz Perestrello lányával. Először Puerto Santo szigetén éltek, ahol elgondolkodhattak jövőbeli terveikről. Kolumbusznak meg kellett győznie Felipát arról, hogy mindkettejük együttműködésére szükség volt, ha meg akarták győzni a nehézkes királyi párt a Föld golyó-mivoltáról és egy Európán túli távoli kontinens létezéséről.”

„Miért kellett pont a spanyol királyoknak finanszíroznia ezt a kutató expedíciót? Hisz voltak más uralkodók is, akik ilyen győzelemre vágytak.”

„Hát Kolumbusz édesanyja egy igazi spanyol asszony volt, bár zsidó származása miatt el kellett hagynia a hazáját. Minden alkalommal, amikor beszélt a fiával, azt mondta:

’Óh, bárcsak lehozhatnám a csillagokat az égből, akkor egy arany fonalra fűzném fel őket, egy láncot csinálnék belőlük, hogy feldíszíthessem vele az én szeretett Spanyolországomat. Így be tudnám bizonyítani a spanyol királyoknak, hogy a zsidók is szeretik azt a földet, ahol születtek.’

És bár Kolumbusz még egy kisfiú volt, amikor így hallotta beszélni az anyját, de a lelke mélyén megőrizte ezeket a szavakat és elhatározta, hogy valóra váltja anyja e titkos vágyát.”

„Jó fiú volt, nemde Pedro?”, mondta Ivánka és lopva mosolygott rá.

„Hát legalábbis szerette az édesanyját.”

„És mi történt aztán még a szigeten?”

„Ott terveket szőttünk arra, hogy hogyan tudnánk bizonyítékokat szerezni a még felfedezetlen országok létezéséről. Egy éjszaka mozgásba hoztam a tengert, és épp akkor, amikor egyes halászok és a portugál királyi ház hozzátartozói tartózkodtak ott: háznyi magas hullámok egy halálán lévő matrózt sodortak a partra. Én kihoztam őt a tomboló hullámok közül és még mielőtt ’meghalt’ volna, elmondta Felipának és a körülöttük állóknak, hogy az óceán másik oldalán ismeretlen földön járt. A következő napon még napfelkelte előtt a hajótöröttet ugyanolyan módon hagytam eltűnni, mint ahogy idehoztam. A halászoknak azt mondtam, hogy meghalt és Felipával együtt eltemettük a parton.

A többség azonban nem akarta elhinni, hogy a tengerész belehalt a hajótörésbe. Sokkal inkább arra gyanakodtak, hogy megöltem őt, így megakadályozva, hogy bárkinek is beszéljen az útirányról vagy más hasznos adatról, ami a felfedezésre vágyó portugál tengerészek számára jelentőségteljes lett volna. Annak érdekében, hogy ezután a kellemetlen eset után kikerüljenek az izgalomba jött és szószátyár tömeg hatóköréből, Kolumbusz és Felipa kényszerítve érezték magukat, hogy fiukkal, Diegoval együtt visszatérjenek Lisszabonba. Ott Kolumbusz anyósának házába költöztek be, és amíg a nagymama órákon keresztül foglalkozott az unokájával, Diegoval, Kolumbusz és Felipa eltervezték a további eljárásukat. Felipa már nagyon sokat fejlődött az előnyére, Kolumbusz pedig fixen számíthatott rá. Együtt döntötték el, hogy az asszony Lisszabonból egy zsidó kereskedő ajánló írásával egy José nevű másik zsidó emberhez utazzon Kasztíliába. Az abban az időben a Cabrera család, azaz a Moyai őrgróf utazó tanácsadója volt. Felipa átváltoztatta a nevét ’Beatriz’-ra azzal a szándékkal, hogy beléphessen Erzsébet királyné udvarába és befolyásolja a katolikus királyokat, hogy egyezzenek bele Kolumbusz tervébe. És mindenki javára ott mindenkorra el akartak válni egymástól.

Felipának először a Cabrera családdal kellett kapcsolatot felvennie, hogy az ő segítségükkel bekerülhessen az udvarba. Azután az volt terv, hogy baráti kapcsolatba kerül Erzsébet királynéval. Ha mindezt eléri, akkor követné az apui utasítását, hogy feltöltse az udvaroncok többségét pozitív ionokkal. Amint Felipa az udvar alkalmas hangulatáról értesítené őt, Kolumbusz halottá akarta nyilvánítani a feleségét és a fiával, Diegoval együtt Lisszabonból Spanyolországba akart költözni. És így is történt. Amint Felipa a moyai őrgróf ajánlásának segítségével felvételt nyert a katolikus királyok udvarába, meglehetősen hamar el is nyerte a királyné bizalmát.

Kolumbus portugál barátaival közölte a felesége hirtelen halálának hírét és elutazott Spanyolországba. Ott összebarátkozott egy pappal, Juan Pérez páterrel, aki azt tanácsolta neki, hogy változtassa a nevét spanyolra, hogy természetesebben hangozzék. Ő elfogadta ezt a javaslatot és ’Cristoforo Colombo’ helyett ’Cristobal Colón’-nak nevezte magát. Egy napon aztán Pérez páter közbenjárására kapott egy írásbeli meghívást a már pozitivált Erzsébet királynétól, hogy adja elő az ügyét és a terveit az udvarnak.

Az udvaroncok többsége nem hitt Kolumbusz fejtegetéseinek, hogy ugyanis a tengereken túl is van szárazföld. Erzsébet királynő azonban megpróbálta megnyerni a férjét, Aragónia királyát arról a kínálkozó lehetőségről, hogy birtokba vegyenek egy új kontinenst és ezáltal nagyhatalommá növekedjenek. Ő összehívta legközvetlenebb tanácsadóit egy belső ülésre, hogy elmondja nekik a királynő alapgondolatait. Mindenki előadta a véleményét, de nem jutottak egyezségre. Így elnapolták az ügyet, hogy még egyszer elgondolkodjanak rajta. Egy ilyen jelentős beruházás egy bizonytalan kalandba nagy rizikót jelentett, mindenekelőtt azért, mert Spanyolország még hadiállapotban volt. Az ülés után Pedro Martir, az ’intellektuális udvari orákulum ránézett Fernando de Talavera testvérre – a királynő gyóntatójára – és megkérdezte:

’Mi a véleménye az ügyhöz, barátom?’

Az mintha egy mély álomból ébredt volna fel, halk hangon fordult oda Pedro Martirhoz:

’Azt hiszem, megtaláltam annak a problémának a megoldását, amellyel az a tudós lepett meg minket.’

Ezzel Kolumbuszra gondolt.

’Dicsértessék az Isten, Talavera testvér, és mi lenne az?’

’Nem tudunk pontosat ennek az idegennek a nemzetiségéről, sem a vallásáról. Nem tudom, hogy keresztény-e, eretnek vagy egy zsidó.’

’Zsidót mondott, Fernando testvér?’

’Igen, azt mondtam’, adta feleletül és rögtön hozzátette, hogy ’rizikót jelent ennyi pénzt beleölni egy ilyen merész kalandba.’

’És milyen megoldásra gondol?’

’Királyságunkban van még elég zsidó polgártárs, akiket bizonyos érdekek miatt még nem utasítottunk ki. Meg lehetne számolni, hogy hányan vannak, hogy közöttük osszuk el az utazás költségeit. Egy dekrétum kibocsátása által, például egy speciális adó értelmében mindegyikük kényszerítve látná magát, hogy hozzájáruljon az ügyhöz. Az igazi háttér természetesen rejtve maradna előttük. Rá kell vennünk a királynőt arra, hogy adjon ki egy nyilatkozatot, hogy az ékszereivel fedezi ezt a vállalkozást. Ezzel három legyet ütünk egy csapással: az utazást végre lehet hajtani, a gazdaságunkat nem veszélyezteti semmi és a királynőnk tisztességes marad a világ szemei előtt.’

’Dicsértessék az Isten, Fernando de Talavera testvér! Ezzel most egy isteni sugallatot közölt velem. Tájékoztassuk erről azonnal a királyunkat.’

Alig néhány órával később már egy beszélgetésben voltak a királlyal. Az jóváhagyta a javaslatot és megbízta Diego Prietot, Palos polgármesterét, hogy bocsásson ki egy ennek megfelelő dekrétumot és azt olyan gyorsan, ahogy csak lehet, ismertessék a néppel, melynél az igazi szándékot feltétlenül titokban kell tartani. Ezt a megbízást két héten belül teljesítették. A befolyt pénz majdnem kétszer annyi volt, mint amennyire szükség lett volna. Fernando testvér értesítette erről a királynőt és azt szorgalmazta nála, hogy az közölje az udvarral és a spanyol lakossággal, hogy az ékszerei adományozásával lehetővé tette Kolumbusz utazását. A királynő azonban vonakodott ettől. Ekkor újból összeült a bizottság. A király nem hívta meg a nejét erre az ülésre, annak befejeztével viszont elküldte hozzá Fernando testvért. Annak a királynő értésére kellett adnia, hogy ha újból ellenkezik, tetemes házassági és politikai problémával kell szembenéznie. Végül a királynő engedett, viszont nem volt hajlandó aláírni azokat a dokumentumokat, amelyek az ékszereinek a vállalkozás számára történő beáldozását fogalmazták meg. Az összes Kolumbusz utazásával foglalkozó iratot egy arab származású szobalánya írta alá, akivel megtanították az aláírás utánzását.

Így tudta összeállítani Kolumbusz a flottáját, majd elindult első útjára és felfedezte a mai Amerikát, amit Nagy Sándor ’földi paradicsom’-nak nevezett egykor”, fejezte be elbeszélését az apui.

„Azt akarod ezzel mondani, hogy Nagy Sándor már Kolumbusz előtt járt Amerikában?”

„Igen, így volt. Neki sok fontos kikötője Dél-Amerikában volt, egy pedig Észak-Amerikában. Ő volt az első európai, aki felkereste ezt a kontinenst Atlantisz elsüllyedése után.”

„Melyek voltak ezek a kikötők?”, kérdezte Ivánka csodálkozva.

„Dél-Amerikában három volt, az egyik Buenos Aires területén a mai Argentínában, egy második Ilo-ban, ami ma Peru része, a harmadik pedig Guayaquil-ben, ami ma Equadorhoz tartozik. Végül Észak-Amerikában a mai Miami területén.”

„Azt jelenti ez, hogy Nagy Sándor elérte az amerikai kontinenst, és ez nem jutott a történetírók tudomására?”

„Az akkori időben a történetírók nagyon rossz körülmények között dolgoztak. Azok, akik fel tudtak jegyezni ilyen eseményeket, nagyon kevesen voltak, kb. minden millióból egy. Mert minden tudósításukat cenzúrázták a hadurak. Amikor Nagy Sándor legyőzte Egyiptomot, megparancsolta, hogy  az egyiptomi parancsnokokat deportálják egy olyan kontinens kikötőire, amit ’földi paradicsomnak’ nevezett. A szállításhoz majdnem az egész flottára szükség volt. Egyiptomiak, görögök és más nemzetek fiainak ezreit, valamint politikai ellenzőket vittek el hajón a ’földi paradicsom’ kikötőibe, legtöbbjüket az északi régióba. A ’nemkívánatos elemeket’ ilyen módon deportálták távoli országokba, ahonnan véleménye szerint sem visszatérni nem tudtak, sem neki ártani nem tudtak többé. Ez az eljárás később véget ért Nagy Sándor és utódainak a politikájával.

De még az utolsó alkalommal ez történt: makedón katonák deportáltak egy ilyen szállítmányt az észak-amerikai kikötőbe. Alig hajózták ki az embereket, amikor teljesen váratlanul egy súlyos orkán tört ki, amely nagy pusztítást végzett és megsemmisítette Nagy Sándor hajóit. A legénységből senki sem élte túl a szerencsétlenséget. Miután senki sem tért vissza, az ingerült felettes hatóság azt hitte, hogy szökésről volt szó, és utánuk küldtek egy nagy hadiflottát, hogy megbüntessék a hűtleneket. Amikor azonban megérkezett a kikötőbe a büntetőexpedíció, látták, hogy nem zendülésről, hanem a vihar által okozott hajótörésről volt szó. Dolguk végezetlenül indultak a visszaútra. Azonban alig távolodtak el valamennyire a parttól, amikor az óceán újból feltámadt és egy szokatlanul heves vihar tört ki. Csak egyetlen egy hajó menekült meg, és tudott visszatérni Egyiptomba. Az akkori bölcsek és tudósok egy gyűlést hívtak össze, amelyen megegyeztek abban, hogy az ilyen deportációk az istenek nemtetszését váltották ki. Így azt a határozatot hozták, hogy  jövőben kerülik ezt a kontinenst, és a történetírásban semmit sem említenek meg ezekről a történésekről. És így merült fokozatosan feledésbe az amerikai kontinens a lakóival együtt, amíg Kolumbusz újra közelebb nem hozta őket a maradék világhoz.”

„Voltak Nagy Sándor seregében apuiak is?”

„Igen, Ivánka. Az apuiak ugyan természetüknél fogva pozitív irányultságúak és kerülik a veszekedést és a harcot, mivel azonban emberekben inkarnálódnak, ennek következtében katonának is behívják őket. Mindenesetre a cselekedeteik mindig igenlő értelműek. A példájuk által próbálják korrekt cselekvésre késztetni az embereket, a művelődés és a tudomány területére orientálják őket és segítenek nekik a haladás szolgálatában álló felfedezéseknél.”

„Milyen ember volt Nagy Sándor? Netán ő is apui volt?”, akarta tudni Ivánka és ezzel azt akarta kifejezni Pedro számára, hogy Nagy Sándor az intelligenciája ellenére nagyon hátrányos cselekedetekre is képes volt. Pedro nagyon is jól értette őt és nevetve válaszolt neki:

„Értem, amit mondasz, és ezzel teljesen igazad van. Valójában azonban másról van szó. A szaporodás természeti törvénye nem egy merev képlet, amelynek alkatrészeit mint egy laboratóriumban bizonyos mértékadatokkal lehetne összeadni, hogy mindig ugyanazt az eredményt kapjuk. Ez a terhesség alatt sokfajta feltételtől függ, és a rendezetlen földi életben csak nehezen ellenőrizhető. Így van az, hogy egyesek kedvezőbb adottságokkal születnek, mint mások. A Nap kellemetlen hatásai miatt a Földön nincs két egyforma élőlény vagy dolog. Az olyan férfiak értelme, mint Nagy Sándor, lényegesen fejlettebb volt az átlagnál. Az olyan emberek, mint ő, képesek új gondolatokat kitermelni, újat alkotni és másokat vezetni, de ha ezek a képességek kezdettől fogva nem jó irányúak, akkor csak negatív dolgokat szülnek. Ilyen emberek mindig is voltak, most is vannak, és továbbra is tevékenykednek majd, egészen addig, amíg korrigálják az életmódjukat és azzal megálljt parancsolnak a Nap káros befolyásának. Az egoizmus, a pénzgazdaság és más káros okok képezik a földi emberek fő ellenségeit. Ha sikerülne csak egyet megszüntetni közülük, akkor a többiek is idővel maguktól eltűnnének. Akkor megkezdődhetne a Föld számára egy boldog korszak problémák nélkül. Lenne idő a gondolkodásra és a kreatív alkotásra.” Pedro megfogta Ivánka kezét és mosolygott.

„Vannak az apuiak között is különböző képességű és tehetségű emberek?”

„Nem, Ivánka, ezt a problémát már ősidők óta leküzdöttük.”

„Ezt hogy értétek el?”

„Lombik-terhesség által és a természetes terhesség alatti pozitív ion besugárzás által. Ezzel vezérelni és korrigálni lehet az adottságok fejlődését, valamint a fizikai és pszichikai erőket. Ezek a folyamatok, amelyeket nagyon hamar magad is meg fogsz figyelni, egészséges, erős és tehetséges élőlények megszülését teszik lehetővé.”

„Én alig hiszem, hogy a Földön is el fogják ezt érni az emberek”, felelte Ivánka és felsóhajtott.

„Én azonban azon a nézeten vagyok, hogy a Föld lakói további ezer év során ki fogják fejleszteni ugyanazokat a képességeket, mint az apuiak. Ennek feltétele lenne mindenesetre a pénzgazdálkodás megszüntetése a harmadik évezred első felében.”

„És ha ez nem következik be, akkor mi történhet?”

„Nos, az Idő Képernyőjén láttad azt a két lehetőséget, amelyek bekövetkezhetnek”, mondta Pedro.

A felszolgáló készülék kinyújtotta mesterséges kezét és mindkettőjük elé egy pohár szikrázó folyadékot tett, ami a kötőhártya tetszése szerint változtatta a színét.

„Mi ez?”

„Egy pozitív gyümölcsökből készült lé. Szokás szerint naponta kétszer iszunk belőle. Ez az anyag megerősíti a szervezetet és a vért. Egy űrutazás után mindenesetre nagyobb adagot kell belőle fogyasztani, de azoknak, akik itt maradnak, kevesebbre van szükségük belőle.”

„Pedro …”

„Mi van, Ivánka?”

„Fáradt vagyok. Lehet itt aludni valahol? Szívesen lepihennék egy kicsit.”

 

A nyugalmi fázisok az Apu-n

 

„Mi, hogy lehet-e itt aludni? Talán úgy gondolod, hogy az apuiak nem alszanak? Akkor tévedsz. Természetesen ilyesmit is teszünk, különben mi sem lehetnénk halhatatlanok. Nekünk mindenesetre kevesebb alvásra van szükségünk, mint a földi embereknek, mert Apun kisebb a gravitációs erő.”

„Bocsáss meg Pedro. Kérdésem nyilvánvalóan nem tetszett neked. Nem akartalak megbántani. Csak egyszerűen megkérdeztelek anélkül, hogy jobban belegondoltam volna..”

„Nem kell, hogy bocsánatot kérj. Egy apui sosem sértődik meg. Ilyen csak akkor fordulhatna elő, ha az apui valamely negatív bolygó egyik lakójába van inkarnálódva és emiatt úgy kell reagálnia, mint egy közülük. De eredeti személyében sose érzi magát megsértve. Nincs semmi negatívum a lényében, függetlenül attól, hogy természetes vagy mesterséges módon jött-e a világra. Az egyik is, a másik is 100 %-ig pozitív irányultságú. Most meg menjünk egy kicsit pihenni, ha erre vágysz.”

„Igen, Pedro, menjünk, nagyon fáradt vagyok.” Erre felálltak és kimentek a teremből.

A szabadban egy fényes nappal fogadta őket, a fény alkalmazkodott kinek-kinek a jó érzéséhez. Épp akkor szállt le egy jármű az étterem ajtaja előtt. A három utas kiszállt, majd Pedro és Ivánka foglaltak benne helyet. Pedro megérintette a mellényén lévő jobboldali gombok egyikét és azt mondta: „Az XY nyugalmi zónához, kérem!”

A jármű gyorsan emelkedett és elszállt a város fölött. Egy pár pillanat múlva leszállt néhány ház előtt, amelyek ennek az óriási városnak a jobb kezét alkották. Az ajtók kinyíltak és mindketten kiszálltak. Virágokkal és gyeppel ellátott tágas parkok vették körül a házakat egy pillangó formájában. A fölöttük lévő légtérből fény sugárzott különböző színekben és erősséggel az emberekre és erőt kölcsönzött nekik és páratlan örömöt. Ivánka azt kívánta magának, hogy soha többet ne kelljen innen elmennie.

„Ez az egyetlen hely, ahol aludni lehet vagy vannak még mások is?”

„Természetesen vannak mások is, ez százezerből egy, ami ebben a városban van.”

„Miért, itt az emberek nem a saját házaikban alszanak?”

„Mint már tudod, a mi életünk és a nap lefolyása egy kicsit más, mint nálatok. Mindenki lakhat a családjával egy saját házban és ehet ott, ha szeretne, de ennek kevés előnye van. Az emberek szilárd szabályok szerint szentelik magukat a munkának, hogy hozzájáruljanak minden apui és a világmindenség különböző lakóinak jólétéhez. A földi emberek a feletteseik utasításai szerint dolgoznak és azzal a szándékkal, hogy a pénz által a lehető legtöbb előnyhöz jussanak. Az apuiak másfélesége épp abban áll, hogy mindenkit altruista és felelős gondolkodásban nevelnek. Az egyének arra törekednek, hogy a feladatait a többiek javára lássák el, és ide tartoznak a távoli galaxisokban lévő lakók is. Emberemlékezet óta úgy élünk, mint egy nagy családban azzal a mottóval, hogy „mindent a többiekért”. Minden apui egyben pozitív ionok forrása is, amelyek besugározzák Aput és az univerzum többi bolygóját.

Ha férfi és nő találkozni akarnak a munka után, akkor azt megtehetik a saját házukban vagy egy tetszőleges pihenőközpontban. A kettő között nincs nagy különbség, mivel mind a magánházak, mind a közösségi házak ugyanazzal a bútorzattal vannak felszerelve. A kényelem mindkettőben ugyanaz, mivel minden apui termék ugyanazt a minőséget képviseli. Ezt rögtön magad is megállapíthatod.”

Egy mellénygomb megnyomása elég volt ahhoz, hogy kinyíljon az ajtó, ami zajtalanul becsúszott a falba. Egy tágas kerek belső udvarra jutottak tarka gyeppel. A falakat apró, világító tollacskák borították, amelyek színei titokzatosan pislogó lángokra emlékeztettek. Tarka virágözön szegélyezett egy hullámos cikcakk-utat tarka fák és szökőkutak között. Kis, mágikus csillagocskák táncoltak vibrálva fel, le. Az egész teret finom, halk hangzások töltötték meg, amilyet Ivánka már az étteremben is hallott. Ezek egy olyan harmonikus légkört teremtettek, amilyet a Földön nem ismerünk.

„Egy pompás hely, Pedro!”, kiáltotta Ivánka és utána nézett néhány elbűvölően finom tollazatú madárkának, amelyek vidáman csipogva ott repkedtek a csillagocskák között. Akkor észrevette, hogy az a finom zene a madaraktól jött. „Nézd ezeket a madarakat! Nem elragadóak?”

„Igen, azok.”

„Ilyenek nincsenek a Földön, sose hallottam, hogy ilyenről beszélt volna valaki.”

„De Ivánka, van a Földön is ilyen. Csak az emberek nem figyelnek rájuk, és ahelyett, hogy tenyésztenék őket, hogy még tökéletesebbek legyenek, megölik őket a tolluk miatt”, mondta Pedro miközben ment a járdán. Minden belső ívnél volt egy ajtó. Pedro megállt az egyik előtt és így szólt Ivánkához:

„Aludjunk egy szobában, vagy szeretnél inkább egyedül lenni?”

„Egy kicsit félek, Pedro. Legyünk inkább ugyanabban a szobában.”

„Akkor válasszuk a következőt”, mondta Pedro és odament a következő ajtóhoz. Egy párocska ment el mellettük és a háttérben gyerekhangokat lehetett hallani.

„Ó, itt alszanak a gyerekek is?” Ivánka meg volt lepve.

„Nem, Ivánka, csak a felnőttek, de ott hátul van egy vizsgálati helyiség a 2-5 évesek számára. Épp most ért véget az egészségi teszt és mennek haza. A gyerekeknek ugyanolyan hangja van, mint minden más bolygón, legyen az a Föld, Pi vagy Mu …”

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy közepes nagyságú kerek szobát láttak maguk előtt középen egy kerek asztallal és két székkel. Mellettük oldalt volt két óriási kerek ágy, hosszú, sűrű és tarka pehelyből készült takarókkal. Mindegyik ágy mellett volt egy ovális készülék, ami egy vastag lapú nagy könyvre hasonlított. Az ágyak oldalsó részén néhány centiméterre egymástól különböző alakú gombok voltak elhelyezve. Kb. 1 m-el a mennyezet alattig a helyiség ugyanolyan harmonikusan volt kialakítva, mint kint a járda. A falakat tollak, virágok, térképek és képernyők díszítették, és minden ragyogó, egymással harmonizáló színben tündökölt. A színek illettek a padlóhoz és Ivánkának úgy tűnt, mintha a szőnyeg sok tarka, selymes szivacsból állt volna.

„Pedro, ez milyen helyiség?”

„Ez egy hálószoba.”

„És ezek itt az ágyak?”

„Helyes, Ivánka.”

„És miért kerekek?”

„Apun nincsenek derékszögek, minden le van kerekítve, csak a tompa szög pozitívabb valamivel.”

„És mire szolgál ez a pehely az ágyon? Plédeket nem használnak Apun?”

„Nem, Ivánka, azokra nincs szükségünk. Ahelyett vannak pozitív szivacsaink és más anyagok, amilyenek a Földön még nincsenek.”

„És mivel takaróznak az emberek?”

„Különböző lehetőségek vannak arra, hogy melegen tartsuk magunkat. A hálószobáinkban lehet használni a falak, a padló, a mennyezet vagy az ágy hőjét.”

„Tehát nem kell betakarózni, ha ezeken az ágyakon alszunk?”

„Hát az sem kell. De aki szeretné, az betakarózhat.”

„De mivel?”

„Nézz ide!”, felelte Pedro. Megnyomott egy gombot az ágy szélén és a pehely szétnyílt, mint egy tarka rózsa virágszirmai. A virág közepén egy finom pehelyből készült kerek matrac tűnt fel, valamint több kerek, különböző nagyságú párna ugyanabból az anyagból.

„Oh, Pedro, milyen csodaszép!”

„Igen, ilyen még nincs a Földön, mert pozitív energiára van hozzá szükség, ami ott ismeretlen. Megmutassam, hogyan működik a mechanizmus?”

„Nem fogom elfelejteni.”

„Figyelj ide jól és próbálj meg mindent megjegyezni. Minden a gondolataid parancsára történik. Ha ezt elfelejted, nem tudod teljesen élvezni azt a kényelmet, amit az ágy kínál. Ezzel a gombbal kinyithatod az ágyat, hogy le tudjál feküdni. Ez meg itt a nehézségi erőt szabályozza, amaz meg a többi bolygóval történő kommunikációra szolgál. Láthatod a lakókat a különböző helyeken. A másik gomb az Apun belüli kommunikációhoz való, ezzel pedig a képernyőket állíthatod be. Azokkal a gombokkal ott zenét hallgathatsz, olvashatsz, szabályozhatod a világítást, valamit megrendelhetsz és még sok minden mást is tehetsz.”

„Azt mondtad ’nehézségi erő’? Mi az?”

„Ez azt jelenti, hogy kívánságra lecsökkentheted a saját súlyodat. Az apuiak számára az alvás optimális pihenést jelent, és ők élvezik ezt. Az alvás alatt néhány szerv még dolgozik tovább, és ezt a munkát megkönnyítendő szüntetjük meg a nehézségi erőt. Ez az érintett szervek számára kevésbé megerőltető.”

„Ha tehát valaki befekszik ebbe az ágyba, akkor kisebb a súlya?”

„Helyes, Ivánka. A súlyt lecsökkentjük egész addig, amíg már nem lesz súlyunk. Na, feküdj be! Aztán nyomd meg ezt a gombot és meg fogod látni, hogy nem érzel majd többé súlyt. A tested súlyát minimumra csökkentjük le, épp csak annyira, hogy ne lebegjél.”

„És aztán hogyan tudok kitakarózni és újra felállni?”

„Egy gondolat elég a felkeléshez, és az ágy ugyanolyan gyorsan ki fog nyílni, mint ahogy becsukódott.”

„És hogy tér vissza a nehézségi erő, ha fel szeretnék kelni?”

„Az ágy kinyílásával egyidejűleg a test is visszanyeri azt a súlyát, ami azelőtt volt.”

„Mondd már, Pedro, milyen nagy a hatósugara ezeknek a készülékeknek?”, kérdezte Ivánka és a falon lévő képernyőkre utalt.

 

Az Idő Képernyői

 

„Ezzel az egész univerzumot lehet látni. Ezek ugyanazok a képernyők, mint amilyenek a járművekben vannak.”

„Ez tehát azt jelenti, hogy a Földet is láthatom, ugye?”

„Helyes, Ivánka, a Földet és rajta minden helyet és minden személyt.”

„Akkor Dubrovnikot is láthatom?”

„Az összes macskájával és tyúkjával együtt, amelyek ott élnek, Ivánka.”

„Milyen csodálatos ez mind, Pedro…! Meg akarom próbálni.”

„Akkor forgasd el egészen lassan ezt a gombot, Ivánka!”

Megtette. A képernyőn megjelent egy bolygó, melynek felülete sziklákkal és kráterekkel volt tele. Semmilyen vegetációt vagy életet nem lehetett látni.

„Nézd már, Pedro, ez melyik bolygó?”

„Mi 'Kin'-nek nevezzük és a Naprendszerhez tartozik. Amikor Apu akkoriban szétrobbant, a robbanás által Kin kirepült a világűrbe. Még ma is forog. De nem tartottuk szükségesnek, hogy betelepítsük. Keresd tovább a Földet, hiszen már a Naprendszerben vagy!”

„Pedro, már látom a Földet!”, kiáltott Ivánka örömtől izgatottan. „Itt van, nézd!”

Pedro mosolyogva közelebb lépett. Ivánka majdhogynem remegett az izgalomtól, mint egy gyerek, aki egy hőn óhajtott ajándékot kap.

„Mit látsz épp?”

„Azt hiszem, ez a Föld, Pedro.”

„Igen, ez az. Ez itt a dél-amerikai kontinens.”

„Ismered?”

„Igen, ott is voltam egyszer.”

„Mit csináltál ott?”

„Akkoriban az volt a feladatom, hogy támogassam José de San Martin tábornokot az embertársaiért folytatott küzdelmében. Ő egy önzetlen és önfeláldozó ember volt.”

„Meséld el Pedro, hogy hogy is történt az!”

„Keresd tovább Dubrovnikot, azután majd elmesélem neked.”

„Ó, kérlek, meséld el! A részletes beszámolóid a Földön töltött kalandos életedről nagyon érdekesek.”

„Ez a kaland 1809-ben kezdődött”, kezdte el Pedro buzgón. „Akkoriban Madrid lázadók egy titkos csoportjának a székhelye volt, amit a venezuelai fegyveres erők egyik tagja vezetett. Maga körül San Martin összegyűjtötte mindazokat, akik Amerikában születtek, hogy harcoljanak az amerikai gyarmatok felszabadulásáért. Ott ismertem meg José de San Martin tisztet is. Mivel ő egy nagyon pozitív személyiség volt, elhatároztam, hogy támogatom a harcát annál is inkább, mivel egy másik apui már segítette a venezuelait a függetlenségi harcában. Miranda tábornoknál, aki külföldön vezette az ellenállást, mint egy spanyol férfi és egy venezuelai indián nő fia mutatkoztam be, és kértem őt, hogy vegyen fel a csoportjába. Ennek a kívánságnak nagyon szívesen tett eleget. Később együtt Londonba utaztunk. És annak ellenére, hogy én nem voltam katona, összebarátkoztam José de San Martinnal. Amikor hajóra szállt Amerika irányába, a kíséretébe szegődtem.

Argentínában kezdődtek az első nehézségek, mert az argentin vezetők nem bíztak benne. Tehát pozitív ionokat gyűjtöttem, hogy leépítsem a bizalmatlanságot. Felvettek minket a felszabadító hadseregbe és harcoltunk. Amíg mi Dél-Amerika déli részét szabadítottuk fel, azzal egy időben Simon Bolivarnak pedig északon voltak sikerei. Nemsokára azonban keletkezett egy probléma. Bolivar nem akart megtűrni egymás mellett két felszabadítót. Véleménye szerint csak ő kellett legyen az, aki vezeti a dél-amerikai föderációt. Ezért egy találkozót akart a dél tábornokával és a konferencia színhelyéül Guayaquil városát javasolta. San Martin elfogadta a meghívást és 1822. július 26-án pénteken Guayaquil kikötőjében lement a „Macedónia” fedélzetéről. Én arra használtam fel a sok kíváncsiskodó izgalmát, hogy dematerializáljam magam. És egy pillanat múlva már annak az aranyul csillogó babérkoszorúnak a közelében voltam, amit Bolivar készíttetett San Martin fogadására és besugároztam azt pozitív ionokkal.

Végül mindenki odaért ahhoz a házhoz, amelyben a ceremóniának le kellett zajlania. A ház belsejében és annak környékén sok hadvezér, patrióta és magas rangú személyiség várakozott. Bolivar nem tágított vendége oldalától. Olykor-olykor nevetett vagy beszélgetett valakivel, de időnként nagyon gondterhelten és elgondolkozva nézett be. A tömeg kiabált és éljenzett, örvendett és tapsolt. Magas rangú személyiségeket mutattak be rangfokozatuk szerint a látogatónak. Egy szép kislány lépett közelebb tisztelettudóan. A kezében tartotta a feltöltött koszorút, ami a szeretetnek és a békének a jele volt. Meghajolt az előkelő vendég előtt és néhány dicsérő szó után, amelyeket erre az alkalomra megtanult kívülről, feltette a fejére a koronát. San Martin nyílt és nagyon megnyerő tekintetével nézett a lányra, mintha az új, szabad és független Amerikát látná benne. Köszönetet mondott neki az ajándékért, de aztán levette a koszorút és egyszerű, az apui által odasúgott szavakkal a következőket mondta:

’Az én ügyem az, hogy szabadnak és egyesültnek lássam az embereket, nem az, hogy dicshimnuszokat érdemeljek ki. Vannak mások, akik arra méltóbbak.’

Ez a rendkívül pozitív magatartás mindenkit meglepett. Erre nem számított senki. Bolivar kezével intett bizalmi tisztjének, José Escobarnak, hogy menjen oda hozzá. Az oda lépett mellé a vezér bal oldalára, hogy hallja annak halk szavait. Bolivar odafordította hozzá a fejét és amíg San Martin izgatottan a segédtisztjével, Soyerral beszélt valamit, bizalmasan odamotyogott neki:

’Légy éber, mert ha San Martin nem fogadja el a javaslataimat, akkor egy speciális megbízatást kell, hogy teljesítsél.’

Escobar katonai köszöntést mondott és hátrébb lépett. ’A tábornokomnak nem tetszett az argentin magatartása’, morogta magában Escobar és megigazította a derékszíját. San Martin azonban már kapott egy adag pozitív iont. Az ő intelligenciája mindenkinek a javára irányult, az egységre, a testvériségre és a megértésre. Néhány órával később lemondott minden előjogáról, amelyeket általában a társadalom biztosít a győztes csapatok vezetőinek. Önzetlen és testvéri indíttatású szelleme által vezérelve minden jogát, amit a csatamezőn kivívott magának, átruházta Bolivarra. Ezután visszatért Peruba értesítette a harcostársait a döntéséről és visszalépett.”

„Miért cselekedett így San Martin? Ha egy hadvezér lemond minden előnyéről, privilégiumáról és hatalmi igényéről, annak egy nagyon önzetlen embernek kell lennie, egy igazi pacifistának. Mily szívesen éltem volna abban az időben, hogy találkoztam volna vele!”

„Biztos igazad van, az érdekes lett volna, de ha akarod, megismerheted őt.”

„Hogy most megismerjem őt? Hogy gondolod ezt?”

„Nagyon egyszerűen. Nyomd meg a tőled balra lévő gombot és fordítsd el félig jobbra. Aztán gondolj arra, amit látni szeretnél és ő személyesen meg fog jelenni.”

„Már megint ezek a különös dolgok, Pedro…!”

„Csak tedd meg, amit mondok. Kritizálni később is tudsz majd.”

Ivánka megnyomta a gombot, ahogy a férfi tanácsolta, és azonnal egy nagy termet lehetett látni. A terem oldalainál egy sor ember ült, javarészt arisztokraták. Középen pedig három táncospár mozgott egy finom hegedűmuzsika ritmusára.

„Istenem! Hisz ezek a személyek élőek!”

„Nem, Ivánka, most már nem élnek. Ez a jelenet abból az időből való, úgy, ahogy akkor történt. Minden, ami volt és ami van, ami létezik és történik, az létezni fog és történni fog. Ezek pozitív ionokban örökre eltárolódnak. A készülékeink kapcsolatba lépnek ezekkel az ionokkal, bekapcsolódnak és visszaadják azt, ami el van bennük tárolva. Ha szeretnéd, akkor ráállhatsz a teremben bármely személyre és figyelemmel kísérheted életének minden pillanatát a születésétől kezdve egészen a haláláig.”

„A három férfi közül melyik San Martin?”

„Aki középen van.”

„Hogy hívják ezt a helyiséget?”

„Ez Lima az akkori időkben. Egy a San Marcelo utcában lévő termet látsz, ahol az uralkodó felső osztály rendszerint összejött.”

„Ki az a hölgy, aki vele táncol?”

„Az Manuela Sáenz. Ő egy orvosnak a felesége, aki Quitoból jött, hogy itt Limában praktizáljon. Nézd meg pontosan a képernyőt, hogy kitaláld, hogy miért rendezték meg ezt az ünnepséget.”

Amikor Ivánka jobban odanézett, észrevette, hogy megváltozott a jelenet. Sok ember ült a falak mentén, egyesek a sarkokban csoportosultak és beszélgettek. A terem közepén egy kisebb csoport férfi vett körbe egy nőt.

„Az Manuela, aki a férfiak közt áll?”

„Igen, Ivánka, az ő.”

„Mit csinálnak ott? Táncolni akarnak?”

„Ennek a ceremóniának a célja kitüntetések átadása, amelyeket San Martin egyes személyeknek szeretne adományozni az érdemeik elismeréseképpen, hogy meggyorsították a népnek a gyarmatosítás alóli felszabadítását.”

Ivánka fanfárok hangját hallotta, hangos tapsot és éljenzést. Aztán hirtelen csend állt be. José de San Martin jelent meg, egy magas férfi gála-egyenruhában, két fiatal tiszt kíséretében. Azok egy kis ládát vittek, ami tele volt arany keresztekkel, érmekkel és más kitüntetésekkel, amiket különleges érdemekért akartak odaítélni. San Martin fogta az egyik kitüntetést és nyakába akasztotta sorban az első embernek. Erre egy katonai üdvözlés következett. Majd így folytatta, amíg csak el nem ért a sor közepére, ahol Manuela Sáenz állt. A tábornok odalépett hozzá és egy kétszínű szalagot akasztott a nyakába, ami mélyen a melle alá lógott. Az asszony mosolygott és a teremből csupa tetszésnyilvánítás zúgott fel.

„Melyik kitüntetést akasztotta a nyakába, Pedro?”

„Ez a perui Nap-rend szalagja, egy elismerő kitüntetés a forradalomért végrehajtott érdemeiért.”

„És a továbbiakban mi fog történni vele?”

„Röviddel ez után a ceremónia után Manuela elindul Quitoba, hogy előkészítse Bolivar és San Martin találkozóját, amit épp az imént ismertél meg.”

Ivánka megnyomott egy további gombot és meglepetten kiáltott fel:

„Pedro, nézd már…, itt van Dubrovnik!”

„Igen, nézd meg és nyomd egy kicsit előbbre a gombot, akkor jobb lesz a hatás. Láthatod Dinkát, azt a kórházat, ahol feküdtél, a főnővér asszonyt és azt a strandot, ahol megismerkedtünk…, emlékszel még rá?”

„Dinka házát már látom, a fogadószobát…, üres. Nézd Dinka épp most jön be két kislánnyal. Milyen kövér és öreg lett! Nézd csak, itt van az a helyiség, amelyben akkoriban Dinkánál dolgoztam…, ez is üres. De a többi szobában van valaki. És még mindig tart az emberek kizsákmányolása, milyen szörnyű! Most látom magamat is. És ott van az a ház, amelyben az édesanyámmal laktam. Itt van, ni! Micsoda csoda, alig hiszem el, amit itt látok.”

„Nem csoda, Ivánka. Amit látsz, az a múlt, egy reális esemény az elmúlt életedből.”

„És itt vannak a kis öcséim is, Pedro, pontosan látom őket. De az anyám egyre fiatalabb lesz, vajon miért? Valami tán nincs rendben a képernyővel?”

„Nem, semmi aggodalom Ivánka. Amit látsz, az az édesanyád élete. Láthatod a fiatalkorát és az édesapádat is, a testvérkéid apját végül az ő végüket és az édesanyád végét.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro”, mondta, miközben tovább figyelte az édesanyja életét. Látta, ahogy egyre fiatalabb lett, amíg végül gyerekként látszott. Látta azt a pillanatot, amikor először összetalálkozott Antéval és a megindultságot a férfi szemeiben. A legutolsó szerelmi találkozás megfigyelésénél világossá vált számára, hogy ő volt az apja. Ez egy örömkiáltásra késztette.

„Pedro, megismertem az apámat, gyere, nézd meg te is! Hát nem csinos? Annak ellenére, hogy egy véletlen éjszakai találkozásról van szó, nagyon jól néz ki. Mutass nekem többet, Pedro. Szeretném látni, hogyan alakult az élete ezután a találkozás után. Mit kell tennem, hogy a következő jeleneteket láthassam a képernyőn?”

„Húzd ki egy kicsit ezt a gombot és félig forgasd el jobbra, akkor megnézheted a szüleid egész életét.”

„Az apám élete ebben a pillanatban nem olyan fontos számomra, de az anyámé érdekel!”

„Akkor egyszerűen koncentrálj arra, hogy csak őt szeretnéd látni, és az apád azonnal el fog tűnni a képernyőről.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro és rögtön megteszem.”

Elmerült a jelenetek szemlélésében, a saját fejlődését figyelte a terhesség alatt és hallotta az anyja fájdalomkiáltásait, miközben őt szülte. Aztán látta azokat az éveket, amelyekben felnőtt, teli nélkülözéssel, mert nem volt pénz. Látta a barátságát az asztalossal, de amikor az a jelenet jött elő, amelyben az megölte az ismeretlen banditát, nagyon elszégyellte magát. Meg akarta akadályozni, hogy Pedro meglássa azt, ahogy megerőszakolta őt az asztalos és a képernyő azonnal lekapcsolt. Pedro szólt közbe:

„Semmi aggodalom, Ivánka, én már ismertem a te történetedet, mielőtt megismertelek téged, számunkra, apuiak számára nincsenek titkok.”

A lány elgondolkozva hallgatott egy darabig. Majd újra a képernyőre nézett, ami gondolati utasítására ismét működni kezdett. Látta az öccseinek a születését és azt, hogy hagyta őket ott az anya abban a siralmas kunyhóban, mert nem volt pénze az eltartásukra. Minden szomorú emlékeket ébresztett benne. Látta, hogy hogyan költözött el az anyja a gyerekek elhagyása után az asztalossal egy Conavle nevű helységbe. Azután további felvételek következtek, míg a képek egy nyomorúságos szálláson mutatták őt Herceg Novi város közelében.

„Legalább az anyám életben van még, Pedro.”

„Ennek örülök, Ivánka.”

„Akarod látni őt? Három fia van és nagyon megöregedett, nézz ide!”

„Látom őt, Ivánka, a legnagyobb nyomorban él.”

„Ó, te szegény! Pedro, mit kell tegyek, hogy a pópa családját láthassam?”

„Egyszerűen gondolj rá és add a képernyőnek azt az utasítást, hogy mutassa meg azt neked, ez minden.”

„Nem fogom elfelejteni”, felelte Ivánka és tovább nézte a képernyőt. Megjelent a pópa családja. Látta a fiait is, amikor nála élt és a kettő különböző iskolába járt.

Ezután szórványos jelenetek következtek az antik Rómából, a Cézárokról és a hadseregeikről, az utánuk következett császárokról és azok hatalmi harcairól. Aztán folytatódott a sor egyiptomi képekkel és a fáraókkal, a görögök sokrétű civilizációjával, az ókori háborúkkal, trójai Helénával és a segédjeivel, Nagy Sándorral és a hatalmas seregével, Mohameddel, Jézussal, Buddhával és Mózessel; aztán a két katasztrófa, amit átélt a Föld, a vallások keletkezése, a keresztények üldözése, az európai háborúk a bolygó ezen részének betelepítése óta, a mandarinok és a kínai civilizáció. Az utóbbi igazolta számára, hogy a kínai városok a legrégebbiek a jelenlegi Földön, és hogy az apuiaknak leszállóhelyeik voltak ott, ahonnan harmadszor is újra benépesítették a Földet. Látta az apostolokat is, a keresztény Biblia szerzőit, és megrendülve sírt, amikor azt látta, hogyan kínozták meg Jézust.

 

Egy hálóhelyiség az Apu-n

 

„Pedro…”

„Mi van, Ivánka?”

„Elfáradtam és szeretném kipihenni magam.”

„Akkor feküdj le. Időd van elég, mert az apui éjszakák négyszer hosszabbak, mint a földiek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész idő alatt sötét van. A pozitív ionok erőművei gondoskodnak a világításról ott, ahol szükséges. Hamarosan meglátod. Meg tudjuk világítani a bolygó egyes részeit, míg a többi helyen sötétség marad és fordítva. Még lesz kellő alkalmad arra, hogy megismerd az életünket és meglásd, hogyan uralkodunk a természeten.”

Ivánka megnyomta a megfelelő gombot és a virág-ágy kinyílt.

„Most már tudod, hogyan kapcsolhatod ki a fényt és megint be, ugye?”

„Igen, Pedro, nem fogom elfelejteni.”

„És tudod még azt is, hogyan kell bekapcsolni a képernyőket …?”

„Igen, tudom, jól megjegyeztem. És sok látnivaló van, ami érdekel engem.”

„Gondolj arra, Ivánka, hogy miután lefeküdtél, mindent a gondolataid impulzusai vezérelnek. Ha például nehézségi erő nélkül jobban érzed magad, akkor a kívánságod végbemegy. És ugyanígy van ez, ha a képernyőket szeretnéd bekapcsolni vagy a szobát szeretnéd teljesen vagy részben elsötétíteni vagy kivilágítani. Ilyen módon tudsz velem beszélni, vagy épp valamely személlyel Dubrovnikban, vagy egy másik helyen élő családdal. Földi másodpercek tört része alatt az utasításod valósággá válik.”

„És ez tulajdonképpen hogy megy végbe?”

„Ez a finom pehely, ami takaróul szolgál, fel van töltve pozitív ionokkal. Ezek annyira érzékenyek, hogy továbbítanak egy gondolatot egy másik ugyanolyan érzékeny készülékhez, ami aztán végrehajtja a kívánságot.”

„És ha valami ennivalót szeretnék megrendelni, azt is idehozzák?”

„Igen, így van!”

„És hogyan?”

„Úgy, mint ahogy az étteremben láttad. A tőled balra lévő készülék fog kiszolgálni téged.”

„Hát ti apuiak valóban mindent tudtok!”

„Igen, igyekszünk mindent a legjobban csinálni és rosszat nem teszünk.”

„Azt jelenti ez, hogy egy támadás esetén nem szállnátok harcba?”

„Így van.”

„Akkor megengednétek, hogy egy támadó megöljön benneteket?”

„Nem, egyszerűen semlegesítjük az ő erőit és visszairányítjuk azt a kiinduló helyére. A világűrben sok bolygó van, amelynek a lakói természeti jelenségek miatt nagyon agresszívek. Ezek sok problémát okoznak nekünk, de ezzel nem sokat törődünk. Ha megtámadnak minket, akkor magnetizáljuk őket pozitív ionokkal, amelyek hatástalanítják az ő negatív erőiket. Ekkor nem csak a támadási kedvük szűnik meg, hanem előnyükre megváltoznak és a békéért és a megértésért kezdenek el dolgozni.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro. Most el fogok aludni. Remélem tetszeni fog nekem ez az apun eltelő első éjszaka!”

„Ezt én is remélem. Ha szükséged lenne rám, akkor csak hívjál!”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro. De alig hiszem, hogy fel fogok kelni azért, hogy hívjalak.”

„Nem kell felkelned. De hisz ezt már elmagyaráztam neked. Egy gondolat elég, hogy közöld velem a kívánságodat. Ha akarod, nappali fénybe is öltöztetheted a szobádat, hisz tudod, hogy kint nappal van. A szobák csak addig maradnak besötétítve, amíg akarjuk.”

„Nem fogom elfelejteni, tehát akkor holnapig.”

„Mindent a többiekért.”

„Mindent a többiekért, Pedro”, felelte Ivánka és arra gondolt, hogy az apuiak szent feladatuknak tekintik, hogy másokkal törődjenek.

 

 

Vége a második kötetnek.