Ivánka utolsó napjai a Földön
Ivánka visszatér a városba. Céltalanul bolyong a sötét utcákon. Valahol az osztrák-magyar monarchia katonáira bukkan. Amikor megpillantja a kék egyenruhájukat, megijed. A férfiak undort keltenek benne. Az elszenvedett megaláztatás emlékei ötlenek fel benne; ami már jó pár évvel azelőtt történt. De még mindig pontosan emlékszik, hogy is történt az. A földre kellett feküdjön és meztelenül kellett ide-oda forognia. Ezért egy fél koronát vagy egy negyed kenyeret ígértek neki.
A „Bécs” vendégház felé veszi az irányt. A nyitott ajtón keresztül bent sok katonát vesz észre. Utálattól telve megy tovább. Majd egy idősebb férfihez fordul, akit a felesége kísér, és megkérdi tőle, hogy nem látta-e a testvéreit. A férfi osztrák hangon brummogva mond neki valamit. A felesége mosolyog, de Ivánka nem értett semmit. Sírva megy tovább, végül a „Trieszt” nevű vendégházhoz érkezik. Ott nincsenek katonák, és így bemegy.
A tulajdonos felesége felismeri, megragadja a karjánál fogva és beviszi a konyhába.
„Miért vagy így átvizesedve és járkálsz ezekben a szakadt ruhákban? Mi történt?”
Ivánka nem válaszol, csak kérdő tekintettel néz az asszonyra, majd újra sírni kezd.
„Hol vannak a testvéreim? Láttad őket? Vagy tudsz valamit róluk? Kérlek, mond el nekem, amit tudsz, mindegy, hogy mit!”
Az asszony ellenkezik. Ivánka mosolyog, ráncolja a homlokát és elkezd köhögni; és addig köhög, amíg már vért köp. Akkor megijed az asszony, hívja a férjét és tőle kér tanácsot. Az felszólítja, hogy adjon a leányra másik ruhát, adjon neki valamit enni és menjen vele egy kis kamrába. Ott az asszony meggyújt egy gyertyát, előkotor egy pár régi cipőt, néhány ruhadarabot és egy sálat.
Ivánka, magára maradva, lecseréli a ruháit és épp a cipőt akarja felhúzni, amikor hirtelen különös érzés vesz rajta erőt, valami megváltozik. Az ablakon keresztül vöröses fényfoszlány hatol be és bevilágítja a szobát. Megijed és összerándul. Abban a hitben, hogy valami tűz ütött ki, az ablakhoz siet, és kinyitja azt. Amit kint megpillant, attól való ijedtében elszorul a torka.
Kint a kertben egy karcsú férfi áll. Egy világító fény veszi körül. Rémülten és nyitott szájjal hőköl hátra néhány lépést. Az idegen azonban barátságosan mosolyog, üdvözlésre meghajtja a fejét és megszólal:
„Ne menj el! Kérlek hallgass rám csak egy pillanatara.”
Ivánka azt érzi, hogy valami bátorságféle érzés jelenik meg benne. Gondol egyet, majd megkérdezi:
„Te ki vagy? És mit akarsz tőlem?”
„Mihály arkangyal vagyok. Azt szeretném, hogy megnyugodj és ne aggódj a testvéreid miatt.”
„Ugyan, mit tudsz te róluk! Hol vannak?
„Előbb nyugodj meg. Ők jól vannak.”
„De hol vannak? Mondjad már!”
„Nagyon messze vannak innen. Épp oly hirtelen mentek el erről a világról, mint ahogy jöttek. Belekóstoltak a szegénység keserű kenyerébe és elmentek.”
„Nem is tudsz róluk semmit! Te egy szélhámos vagy, semmi más! Csak meg akarsz ijeszteni és el akarod hitetni velem a hazugságaidat. Menj el innen! … És hagyj békén!”
„Legyen úgy, ahogy akarod Ivánka, legyek hát akkor egy hazug. De nézz már oda! És mond meg nekem, …hogy mit látsz ott?”
Ivánka abba az irányba néz, amerre az ismeretlen mutatott. Sötét éjszaka van, a Holdat nem látni és egyetlen egy csillagot sem. És egyszer csak a hirtelen megvilágított kert közepén ott áll a két testvérkéje egymás kezét fogva. Az idősebb intett feléje a kezével, a fiatalabbik meg csintalanul a nyelvét nyújtotta ki rá. Igen, aztán mindketten teli torokból nevetnek, miközben lassan távolodni kezdenek. Egészen lassan, míg csak el nem tűntek.
„Mirko! Marinko! Várjatok már! Ne szaladjatok már el!”, kiált Ivánka kétségbeesve. De az éjszaka sötétje ismét mindenre rátelepszik, csak a különös látogató maradt a helyén a fényív közepén, ami most kékes színt vett fel.
„Add vissza nekem a testvérkéimet! Nagyon kérlek! Szeretném őket még egyszer látni, aztán azt tehetsz velem, amit akarsz.”
„Figyelj Ivánka”, felelte az ember szeretetteljes hangon, „csak azt szeretném, ha megtennéd azt, amit most mondok neked: Öltözz fel és menj el aztán a „Bécs” vendégfogadóba. Légy vidám, bent egy sereg tengerész van. Énekelj velük. Ritka jól fogod magad érezni, és utána egy hosszú utazást kezdesz meg.”
„Miféle utazást? Hát nem viszel el a testvérkéimhez?”
„Csak arra kérlek, hogy kövesd az útmutatásaimat. Azután fájdalmaid hamar el fognak tűnni és szenvedéseid is meg fognak szűnni. Mert ott, ahová mégy, nincsenek betegségek, sem halál, sem pénz. Nincsenek királyok, nincsenek kormányzatok, nincsenek próféták és rendőrség sincs”
„De hol van az a hely? És hogy hívják?”
„Az X-9-es galaxisban van és APU-nak hívják, válaszolta a férfi, majd testéből világoskék sugarak törtek elő, és olyan hirtelen eltűnt, mint amilyen gyorsan jött. De Ivánka nem tudta volna megmondani, hogy történt ez az egész. Még akart volna kérdezni tőle valamit, de a szájába szorult a szó. Visszalépett az ablaktól.
„Ez Isten csodája volt”, mondta és folytatta az öltözködést. Amikor fel volt öltözve, köszönetet mondott az asszonynak és a férjének és kilépett az utcára.
Sietős léptekkel ment tovább, mintha valami különleges győzelem várta volna abban a vendégfogadóban. A fájdalmait már alig érezte és a köhögése is alábbhagyott. A testvérei iránti aggodalma elszállt, már nem szégyellte magát a szegénysége miatt és amiatt sem, hogy senki gyereke volt. Mit számított már az, hogy nem az édesapja nevét viselte, és hogy ezért nem keresztelték meg a templomban. Elhalványultak a rémséges lelkiismeret-furdalásai amiatt, hogy el kellett adnia a testét, és csak az a vigasztaló gondolata volt, hogy azt azért tette, hogy fenntartsa testvéreit, Isten gyermekeinek és senki fiainak az életét.
A földi létnek az ellentmondásossága és az ember ember általi kizsákmányolása miatti keserűség, ennek a világnak az összes ínsége és nyomorúsága, a pénzgazdálkodásból fakadó állapotok eltűntek a gondolatai közül. Hol volt már a pópa feleségére való emlékezés, aki az egyetlen barátnője volt, aki önzetlenül segített neki? Már nem izgatta magát azzal a kérdéssel, hogy miért követeltek az egyház képviselői annyi pénzt egy miséért. Talán Isten inkább meghallgatta a drága miséket? Miért kellett Isten és ember közé beiktatni a pénzt, mint közvetítőt?
Mint egy távoli és kieső álomkép húzott át emlékezetén annak az éjszakának a rettenetes élménye, amikor az asztalos megerőszakolta és megsértette lelkét. Ivánka most egyszer csak úgy érezte magát, mint egy egészséges leány, aki alkalmas arra, hogy megházasodjon, szeresse a férjét és sok gyereke legyen. A borzalmas betegség korábban az összes érzékét eltompította. Itt már azonban nem volt visszaemlékezés a múltra és a jelen sem terhelte tovább. Mint egy holdkóros ment tovább, mint aki nem ismeri már meg a barátnőit sem.
Két katona lép be a vendégfogadóba. Az egyik egy harmonikát visz a vállán és egy olasz dalt játszik. Ivánka odaül melléjük és énekelni kezd velük. A jelenlévők meglepetten figyelnek fel rá és hallgatják elbűvölő hangját, a nagy énekesnő hangját. Mégis lassan elfogy az ereje. Az ajtónál tömeg tolong, hogy meghallgassa őt. Mindenki tapsol az elragadtatástól. A nők át akarják ölelni, a férfiak meg pénzeket és arany ékszereket dobálnak oda neki. Ő meg énekel tovább, de nem képes felismerni senkit és nem hallja a körülötte leeső érmék csengését sem. Nem érzékeli sem a hozzá intézett kiáltásokat, sem az elismeréseket vagy a tapsot. Szemei mintha ködbe vesznének. A jelenlévők olyannak tűnnek számára mint fehér papíron a foltok. Az a katona, aki a harmonikán játszik, kiesik a látómezejéből. Már nem hallja a hangokat sem, levegőért kapkod, megfogja a torkát és eszméletlenül a földre esik.
„Gyorsan egy hordágyat!” kiáltja a harmonikás az egyik osztrák-magyar katonához. A jelenlévők tolonganak Ivánka körül, egyesek zavartan felkiáltanak. A nők közül sokan sírni kezdenek.
„Szegény! Eszméletlen”, mondja a hely tulajdonosa.
„Vigyétek be a leányt a kórházba és írjátok a költségeket az én számlámra”, mondja egy testes asszony erős hangon és a hordágyat vivő egyik férfinek adja a névjegykártyáját.
„Siessetek amíg nem késő!, mondja az miközben átveszi a névjegykártyát. Egy Dinka K. … nevet olvas rajta.
„Még lélegzik”, teszi hozzá az egyik katona és ráfekteti a leányt a hordágyra.
Ezután Ivánka ott sínylődött Dubrovnik akkor egyetlen kórházának kórtermében. Az ágya kettes számot viselte. Azok az állandó fájdalmak, amelyekben már évek óta szenvedett, felemésztették az erejét és úgy vették körbe őt, mint egy páncél. Most már nem kellett köhögnie és nem volt se étvágya, se szomja. A két testvérére és a táplálásukért folytatott szenvedésére való emlékezés megszűnt. Már arra az ínségre és szenvedésre sem emlékezett, amit a pénz okoz az emberek között. Úgy tűnt neki, mintha sosem élt volna ezen a bolygón. És Mirko és Marinko keresése is háttérbe szorult. Ők már ki tudja, hol voltak, és pénzre sem volt már szüksége. De a szíve még dobogott. A halállal küzdött, de meg akarta hosszabbítani az életét – akárcsak néhány órával is. Arra a rejtélyes Mihályra várt, aki megígérte neki, hogy elviszi a távoli Apu bolygóra, ahol állítólag nincs szenvedés. És hogy ő segítene neki elboldogulni abban a csodálatos új világban, amelynek létéről és lakosairól korábban soha sem árultak el valamit az embereknek.
Már a második éjszakát töltötte a kórházban, ahová azért vitték, hogy alaposan kivizsgálják, először az alatt a nyolc év alatt, amióta a tuberkulózisban szenvedett.
