Az eredeti spanyol nyelvű cím:
Yo estuve en el Planeta Venus
Az első spanyol nyelvű kiadás Mexikóban 1958
Az első német nyelvű kiadás Ventla – Verlag 1962
A magyar fordítás a német nyelvű kiadás alapján készült
Az 1. és 2. fejezet: Egy Másik bolygón voltam 1-2 fejezet
3. fejezet
Valódi utazás a világűrben
A lábam alatt megláttam az elhagyott autómat. Még mindig függőlegesen emelkedtünk, közvetlenül az autó fölé érve, amit még utoljára elég homályosan láttam, és amely nem volt nagyobb, mint egy játékautó.
A társaim megmutatták, hogyan kell kezelni a képernyőt. Elég volt bármelyik oldalsó tekerőgombot elforgatni, hogy a hajón kívüli minden tárgy élesen látható legyen; a jobb oldali tekerőgomb a hajó feletti, a bal oldali pedig a hajó alatti dolgokat mutatta meg, a vízszintesen lévő középső tekerőgomb pedig a finomhangoló volt, aminek segítségével odáig lehetett élesíteni, mintha csak egy méterre lennénk az adott tárgytól.
Hozzá kell még tennem, hogy a vezérlőpult jobb külső sarkában egy golyó volt elhelyezve egy tálban, ami egy kerek karban végződött. Ez egy fekete pontot mozgatott az egész képernyőn, aminek a célját majd később leírom.
Végül már teljesen a felhők között repültünk, továbbra is emelkedve. A barátaim egy lyukat kerestek a felhőkben, hogy láthassam a bolygómat, mert jogosan gondolták, hogy az lenyűgöz majd.
Ami engem illet, teljesen nyugodt voltam. Megpróbáltam kitalálni ennek a nyugalomnak az okát, mert teljesen szokatlannak tűnt számomra. Természetemnél fogva meglehetősen ideges vagyok, ráadásul még soha nem repültem. Már önmagában ez is elég ok lett volna a nyugtalanságomra.
Eszembe jutott, hogy egészen a fedélzetre lépésem előtti pillanatig még féltem; láttam, ahogy az erősebb testalaktú eltűnik a lépcsőn befelé a hajóba, és reméltem, hogy a kisebbik is ugyanezt teszi, hogy azonnal visszaszaladhassak a kocsimhoz, ami a legbiztonságosabb helynek tűnt számomra.
És mégis… egy bizonyos pillanatban minden félelmem eltűnt; és most már teljesen közömbös voltam az iránt, hogy mi történhet az autómmal, amelyet olyan könnyen otthagytam.
Majdnem aggódni kezdtem, hogy ennek a két férfinek a szándékos befolyása alatt állok.
Mindenesetre próbáltam távol tartani magamat ezektől a gondolatoktól, és azzal kötöttem le magam, hogy figyeltem, ahogy a vezérlőpaneleken dolgoznak, és a falakon keresztül kukucskáltam ki, hogy lássam, mit érnek el a manipulációikkal. Csodáltam ennek a hajónak az egyszerűségét és manőverezhetőségét, melyet úgy tűnt, még egy gyerek is képes vezetni.
Ahogy beléptünk egy hatalmas, felhőtlen térbe, megmutatták, mi van a lábunk alatt. Be kell vallanom, bármennyire is vonakodtam, bármennyire is meg voltam győződve arról, hogy valami furcsa befolyás alatt érkeztem a fedélzetre, most már megbocsátottam nekik.
Csodálatos látvány tárult elém: egy félig átlátszatlan, kissé eltorzult gömb, amely pillanatokra kerek, remegő, soha nem látott zselatin-masszává változott.
Tisztán láttam, hogy Közép-Amerika felett repülünk, láttam amerikai köztársaságunk szélesebb részét, valamint az egész kontinens keskenyebb részét. Majd megmutatták a képernyőt, és azt mondták, fordítsam el a középső tárcsát.
Be kell vallanom, hogy nincsenek szavaim az érzéseim kifejezésére és annak leírására, ami látszólag csak pár lépésnyire előttem történt! Hogy tényleg elhiggyem azt, el kellett fordítanom a tekintetemet a képernyőről, és ki kellett néznem a hajó ablakain, mert amit ott láttam, még az is valóságosabbnak, valószínűbbnek tűnt!
Ezen a kicsi és rendkívül tiszta képernyőn, tetszésem szerint, a tárcsa minimális mozgatásával, közelebb hozhattam, majd újra összezsugorítottam egy egész világot; láttam a legjelentéktelenebb részleteket is, láttam, ahogy az egész kontinensünk lebeg folyékony elemében, láttam, ahogy kék és vöröses árnyalatokba olvad, míg minden körvonala eltűnik a végtelen ürességben.
Ez a hihetetlen látvány olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta gyakran ébredek fel álmomból azzal az érzéssel, mintha az üres térben lennék, vonzanak azok a hatalmas gömbök, amelyeket életemben egyszer – talán akaratom ellenére is – megfigyelhettem.
Amikor a két férfi úgy gondolta, hogy ebből elég – azt írva, hogy „gondoltam”, mert ha rajtam múlott volna, arra kértem volna őket, hogy hagyjanak még sokáig ámulni –, folytatták útjukat, mert bizonyára az idővel is kellett számolniuk; és hamarosan hatalmas felhőtömegek között találtuk magunkat; némelyik olyan fekete volt, hogy teljesen besötétítette a hajót.
Majd egy újabb csodálatos benyomás ért. Épphogy csak előbukkantunk egy nagyon sötét felhőből, mikor hirtelen hajónk egész belsejét intenzív vörös fény világította meg. Minden szinte alakot váltott, a két férfinek az arca csontosnak és kísértetiesnek tűnt, és én is biztosan hasonlóan ijesztő benyomást kelthettem, mikor a kisebbik ember azt mondta, hogy ne féljek, ez csak napfény. Nekem azonban úgy tűnt, mintha egy rendkívül erős vörös reflektor fénysugarában lennék.
Hirtelen megszűnt a mozgás, vagyis inkább az az érzésünk, hogy hatalmas sebességgel haladunk, és megálltunk a levegőben.
Egy újabb kellemes meglepetés ért: itt állt előttünk egy hatalmas, fényes, fekete korong. Lassan köröztünk körülötte. A napsugarak visszaverődtek a csiszolt felületéről. Mozdulatlanul állt, mintha hagyná, hogy a kicsinek tűnő űrhajónk körülszaglássza.
Végül ismét mozdulatlanul álltunk a nagy koronggal szemben, és láttuk, hogyan nyílik ki a tetején egy hajónkkal megegyező méretű nyílás és hogyan kezdi a hajó betolatni magát a szörnyetegbe.
Érezni lehetett űrhajónk alsó részének pontos érintkezését, mintha síneken futna. Aztán a zaj megszűnt, a vezérlőpanelek bezárultak, és újra szabadon mozoghattunk. A két férfi intett, hogy kövessem őket. A csapóajtó kinyílt, és egy másik ajtón át egy hatalmas boltozatba jutottunk.
A boltozat fényesen meg volt világítva, de a fény forrása nem volt látható. Inkább úgy tűnt, mintha a teljes látható belső felülete fényt sugározna.
A barátaim egy fal felé sétáltak, én pedig olyan naiv könnyedséggel követtem őket, hogy még mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok.
Mielőtt elértük volna a falat, egy része körülbelül másfél métert oldalra csúszott. Átsétáltunk rajta, és egy félhold alakú teremben találtuk magunkat, amelynek lekerekített falán egyfajta panorámavászon volt, mint egy moziban, csak ez intenzíven meg volt világítva.
A megvilágított képernyő alatt egy hosszú, keskeny asztal állt, tele műszerekkel, amelyek között számos apró, kerek mérőeszköz emelkedett ki, különböző és hihetetlenül jól látható számozással. Emellett három sor billentyű volt, mint egy zongorán, és számos kiálló rész ezen a csodálatos műszerasztalon.
Előtte három tágas ülés volt.
Annyira lenyűgözött minden, hogy észre sem vettem, hogy mások is vannak a teremben, összesen nyolcan, köztük a két barátom.
Azt válaszolták, hogy örülnek, hogy volt valami a hajójukon, ami felkeltette a figyelmemet. Közülük négy „új ember” ugyanúgy volt öltözve, mint a barátaim. További kettő kétségtelenül főnökök voltak, mivel viselkedésük és megjelenésük nemcsak magasabb korra, hanem fontos személyiségre is utalt, függetlenül fényes barna egyenruhájuktól, ami előkelőbb megjelenést és magasabb rangot adott nekik. Ráadásul elég volt megfigyelni azt a tiszteletet, amellyel a többiek bántak velük, hogy meggyőződjem a fontosságukról.
A főnökök meghívtak, hogy egy ideig náluk maradjak, mert – mint mondták – külön öröm számukra, hogy egy én fajomból származó személyt látnak vendégül.
Jobb oldalon, a nagy képernyővel szemben, egy sor ágy állt, vagy legalábbis azt hiszem, hogy ezt gondolná azokról bármelyik földlakó.
Természetesen némileg különböztek a mi ágyainktól, de csak egyszerűségükben, mivel csupán egy 1,5 m x 1 m-es, körülbelül 5 cm vastag keretből álltak. Anyaga összenyomott, porózus, puha volt, és mintha egy kemény, nem rugalmas anyagból készült hálón nyugodott volna. A keret hosszú oldalán két fogantyú volt, amelyekkel az ágyat különböző pozíciókba lehetett állítani, és kényelmes karosszékké lehetett alakítani. Lábaik nem voltak, mert a keret a falba volt ágyazva, a karosszék is a falon lógott.
Mivel megígérték, hogy működés közben láthatom a hatalmas hajót, az ágyak karosszékekké alakultak át, és a két kísérő barátom, a két főnök, egy másik legénységi tag és én leültünk. A másik három a műszerasztal közelében lévő hatalmas székeken foglalt helyet.
Hirtelen egy nagyon magas hangú sípszó hallatszott, és a képernyő hosszában három csíkra vált szét. Vörös fények futottak végig a középső csíkokon, hol innen, hol onnan, és a két külső szél egyikénél értek véget, előzmények nélkül többnyire méretükben megnőve.
Azt mondták nekem, hogy ezek kozmikus anyagdarabok, amiket a gépünkből származó antimágneses erő taszít el az utunkból, hogy ne tudjanak kárt okozni a hajóban.
Nagyon érdekes volt, mert mindenféle irányban keresztezték egymást, a legfurcsább formákat alkotva. Napokig el tudtam volna nézni őket unatkozás nélkül.
Kétségtelenül sok idő telhetett el, mert a gyomrom egyértelműen jelezte, hogy éhes.
Aztán, egészen váratlanul, az egyik férfi felállt, odament az egyik karosszék bal oldalához és előhúzott annak csuklós karfájából valami tárgyat. Ezután a szoba másik sarkába ment, és két kis tállal tért vissza.
Ezek a tálak négyzet alakúak voltak, körülbelül 15 cm²-esek, öt mélyített részre osztva; mindegyik rész valami szilárd ételt tartalmazott, amelynek íze olyan kellemes volt, amihez hasonlót még nem ettem. Nemcsak finom volt, de rendkívül tápláló és laktató is. Evés után röviddel annyira optimistának éreztem magam, hogy elfelejtettem minden problémámat és aggodalmamat.
Lehunytam a szemem. Ez természetes volt, hiszen előző éjjel alig aludtam, ráadásul úgy 500 km-t vezettem az autóval. Aztán jöttek a különféle izgalmak, amelyeknek ki voltam téve, és végül ebben az űrhajóban találtam magam a furcsa legénységével együtt. Furcsa, igen, de ugyanakkor úgy éreztem magam általuk, mintha a Föld legfontosabb embere lennék.
Rendkívül kedvesek és barátságosak voltak velem, mintha valóban elkötelezték volna magukat velem szemben, ami aztán ismét zavarba hozott. Végül, minden erőfeszítésem ellenére, nem bírtam tovább magammal, és egyszerűen elaludtam anélkül, hogy bármi mást észrevettem volna.
Amikor felébresztettek, teljesen átváltoztam, pedig nem változtattam meg a testtartásomon vagy a tartózkodási helyemen. Minden ruhadarab, amit addig viseltem, eltűnt.
Most én is olyan egyenruhát viseltem, mint ők, csak öv nélkül. Gallér a nyakon és cipő sem volt rajtam. Egyfajta egyrészes lábszárvédőt viseltem, ami a bokámig ért. Emellett olyan szűk nadrágot, mint egy torreádor. Szorosan illeszkedett, de semmilyen módon nem korlátozott.
Amit a felsőtestemen viseltem, az egy zárt pulóverre hasonlított. Az ujjak a csuklómig értek, a zárt, szűk gallér pedig az ádámcsutkámig. Egyik ruhadarabon sem volt kapocs, gomb vagy zseb, és nem voltak látható varrások sem. Az anyag vastag volt, néhol azt hiszem, talán 2-3 centiméter vastag is lehetett. Olyan kellemesen könnyű volt, hogy úgy éreztem, mintha semmit sem viselnék.
Nagyon meglepődtem, de elmagyarázták, hogy azért tették ezt velem, mert feltétlenül szükséges volt a védelmem érdekében. Közben megpróbáltak felébreszteni is, de nem jártak sikerrel.
Amit viszont sikerült elérniük, hogy furcsáljam a dolgot; egyszerűen átöltöztettek anélkül, hogy észrevettem volna, ami elég különös volt! De hittem nekik, mert emlékeztem, hogy gyerekkoromban néhány barátom egyszer kivett egy autóból, miközben aludtam, és egy fának támasztott anélkül, hogy észrevettem volna. Miért ne higgyek nekik!
Különben sem volt időnk jelentéktelen dolgokra időt vesztegetni. Felébresztettek, hogy egy nagyszerű látványosságot nézhessek, és azt mondták, tartsam a szemem a képernyőn, hogy ne maradjak le egyetlen részletről sem.
És valóban, hamarosan egy üveggolyó méretű apró labda jelent meg. Teljesen másnak tűnt, mint minden más, ami olyan gyorsan száguldott a képernyőn. Ez a labda nem változtatta a helyzetét, csak egyre nagyobb lett. Most már golflabda méretű volt. Lenyűgöző volt, és egyenesen felénk tartott.
Ezután egy kis futball-labda méretű lett, nem változtatta a színét, és olyan vörös fényben tükröződött, mint az izzó szén. Egyre nagyobb lett, majd elfoglalta az egész képernyőt. Aligha suhant át rajta más fény. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet, és elkezdtem félni.
Úgy tűnt nekem, hogy a többiek is, mert az arcuk feszült volt, aggódva nézett a gömbre, ami most legalább egy méter magasnak tűnt a képernyőn. Megpróbáltam felállni.
A két vezetőm egyszerre intett, hogy maradjak csendben, de senki sem tett semmit a szörnyű ütközés elkerülése érdekében. Kétségbeesetten néztem rájuk, de ők egyáltalán nem törődtek velem.
A fantasztikus gömb majdnem teljesen beborította a középső képernyőt. Megpróbáltam felállni, de ezúttal két kicsi, de nagyon erős kart éreztem a lábaimra nyomni.
A jobbomon ülő férfi azt mondta, hogy nincs semmi veszély, csak egy másik világhoz közeledünk, ahhoz, ahol ők élnek, és amit most látunk, az ennek a világnak az atmoszférája.
