1940. május, USA, Montana 7 évvel Roswell előtt
Warren P. Aston cikke az esetről, mely az angol UFO Magazine 1998. március/áprilisi számában jelent meg. (Ugyanerről az esetről megjelent magyarul is Timothy Good az Idegen bázis c. könyvének 47.-50. oldalán.)
- Egy lenyűgöző földönkívülivel való találkozás, amely 7 évvel Roswell és Kenneth Arnold észlelése előtt történt, kínálhatja a legjobb esélyt arra, hogy megértsük, honnan származhatnak egyes UFO-k, és miért látogatják bolygónkat.
Majdnem három évtizeden át Udo Wartena, egy az Egyesült Államok nyugati részén élő holland bevándorló titokban tartotta, hogy mi történt vele azon az 1940 májusi tavaszi reggelen. Még a feleségének sem mondta el az estet, csak 1970 környékén. Azonkívül a két barátjának beszélt bizalmasan beszélt erről, hogy élményének egyetlen részlete se vesszen el.
Maga Wartena 1989-ben meghalt meg (86 éves korában).
Azonban Udo Wartena hihetetlen története 1997-ig teljesen ismeretlen maradt az UFO-körökben, amíg Warren Aston ausztrál kutató végül nyilvánosságra nem hozta a részleteket.
Mielőtt áttekintenénk az esetet, hogy mi történt akkor, emlékeznünk kell arra, hogy ez egy szokatlanul korai eset az 1947 előtti időszakból, amely világszerte még csak kis számú UFO-észlelést eredményezett, és szinte egyetlen olyan esetet sem, amelyben UFO-k utasairól számoltak volna be. (Megjegyzés: pedig voltak akkor is!)
Emlékezzünk vissza, hogy 1940-ben a második világháború még éppen csak kitört Európában, az első műhold felbocsátása még 17 évvel később volt, és még a hangsebességfalát sem törték át.
Udo Wartena élménye nemcsak nappal történt, hanem bensőséges és nyílt földönkívüli kapcsolatot is magában foglalt. A következőket Udo két kézzel írott és egy gépelt beszámolójából, valamint a néhány közeli barátjával és családtagjával folytatott szóbeli visszaemlékezésekből állítottam össze, akikkel bizalmasan megosztotta a tapasztalatát.
A leszállás
Udo találkozása 1940 májusában, kora délelőtti órákban történt a bányatelkén, az erdőben, a Boulder-hegy lábánál, rövid távolságra a Canyon Ferry-tótól, Townsend kisvárosa közelében, Helenától délkeletre, Montanában.
Udo, egy 37 éves holland származású bányász volt, aki részmunkaidőben dolgozott a környéken a Northwest Mining Company-nál.
Az előző hónapban egy gleccserből származó lerakódást talált a hegy lábánál, amely aranytartalmú ércre utalt. Szabadidejében elkezdett dolgozni a területen, és először egy régi és elhanyagolt árkot tisztított meg, amely a hegyoldalt körbevette, ezzel elterelve a bányászathoz szükséges vizet egy közeli patakból.
Miközben néhány nagy sziklát mozgatott meg, zümmögő vagy búgó hangot hallott, amit először repülőgépnek vélt, amely időnként átrepült a terület felett az északi Great Falls-i bázisról. Udo először nem figyelt a hangra, de amikor a zaj folytatódott, azt hitte, hogy valami jármű hajtott fel felette, ezért felmászott egy magasabb helyre.
Egy nagy, korong alakú tárgyat pillantott meg, ami körülbelül harmincöt láb magas (10 méter) és több mint száz láb (30 méter) átmérőjű volt, és ami ott lebegett nem messze tőle, közvetlenül a rét felett, ahol a gátját építette. Udo úgy írta le a tárgyat, mint "két levesestányér, melyek egymásra vannak fordítva", és "színében rozsdamentes acélra hasonlított, bár nem volt olyan fényes".
Miközben ott állt és figyelte a tárgyat, először azt gondolva, hogy léghajó, egy kör alakú lépcsőt eresztettek le róla, amely a jármű törzsének részét képezte, szilárd aljút, és egy férfit látott, aki leereszkedett azon és elindult feléje.
„Én is elindultam felé” – írta később Udo –, „odamentem, hogy találkozzam vele." Wartena megállt, amikor három méter távolságra voltak egymástól. "Jóképű férfi volt, úgy tűnt, körülbelül egyidős velem. Világosszürke overált viselt, a fején egy ugyanabból az anyagból készült kerek sapkát, a lábán pedig papucsot vagy mokaszint.”
A férfi odament hozzá, kezet rázott vele, és elnézést kért tőle, hogy nem tudták, hogy bárki is van a környéken, elmagyarázva, hogy nem szokásuk megzavarni másokat a munkájukban vagy hagyni, hogy bárki is meglássa őket.
„Majd megkérdezte, hogy megengedem-e, ha vegyenek egy kis vizet a patakból, és mivel nem értettem, miért ne vennének, azt mondtam, hogy »persze«. Ezután jelzett, és rögtön leeresztettek egy tömlőt vagy csövet a hajóból.
Az angoltudása olyan volt, mint az enyém, de lassan beszélt, mintha nyelvész lenne, akinek meg kellene válogatnia a szavait.”
A férfi megkérdezte Udót, hogy mit csinál éppen, Udo elmagyarázták neki, hogy aranyat bányász.
Majd amikor megkérdezték tőle, hogy érdekelné-e, ha körülnézne hajójukban, Udo készségesen és minden félelem nélkül igent mondott.
Amikor a hajó alá került a lépcsőhöz, Udo a zümmögést úgy írta le, hogy „nem hangos, bár úgy tűnt, mintha áthatolna rajtad”; miután beértek a hajóba, a zaj alig volt észlelhető, kivéve azt, ami a feljáróból jött.
A hajóban
„Beléptünk egy körülbelül 3,5 x 4 méteres helyiségbe, amelynek túlsó végén egy szorosan záródó tolóajtó volt; a mennyezet közelében közvetett világítás volt, és oldalt szépen kárpitozott padok álltak.
Már volt egy idősebb férfi a helyiségben, egyszerűen öltözve, de a haja hófehér volt. Aztán észrevettem, hogy a fiatalabb férfi haja is fehér.”
Udo „fiatalnak és erős külsejűnek” írta le őket, tiszta és szinte áttetsző bőrrel.
Talán ez magyarázza azt a különös tényt, hogy Udo már a származásuk előtt megkérdezte a korukat; egyértelműen volt valami a megjelenésükben, ami erre a kérdésre késztette őt.
A férfiak azt válaszolták, hogy az egyik „körülbelül 600 éves”, ahogy mi mérjük az időt, a másik pedig „több mint 900 éves”.
Tájékoztatták, hogy több mint ötszáz nyelvet ismernek, és a miénket is tanulják, és folyamatosan fejlesztik a tudásukat.
Amikor megkérdezte Udo, hogy miért a patakból akarnak vizet meríteni és nem a tóból, a fiatalabb férfi azt válaszolta, hogy „a patak víze jobb, mert algáktól mentes, ugyanakkor kényelmesebb is" - azaz már korábban is vettek vizet a patakból.
(Évtizedekkel később Udo egyik családtagnak jelezte, hogy a vízből kinyert hidrogén valójában a jármű üzemanyaga volt.)
Udo ezután megkérdezte, mi okozza a hajó zaját, és ekkor nemcsak a korongot hajtó mechanizmust mutatták meg neki, hanem az egész rendszer teljes és nyílt ismertetését is a következő szavakkal:
„...ahogy észrevetted, a föld felett lebegünk, és bár a talaj lejt, a hajó vízszintes. A hajó külső peremén két lendkerék található, az egyik az egyik, a másik az másik irányban forog”.
Elmagyarázták "...hogy ez adja a hajónak a saját gravitációját, vagyis hogy legyőzi a Föld és más bolygók, a Nap és a csillagok gravitációs vonzását, és így úgy tudunk továbbhaladni, mint amikor ti a jégen vitorláztok."
A „lendítőkerekeket” vagy gyűrűket Udo körülbelül egy méter szélesnek és több hüvelyk vastagnak írta le, amelyeket motorok által forgatott rudak választanak el egymástól, és a kör alakú hajó belső kerületén „transzformátor-akkumulátor”-szerű egységek mellett helyezkednek el.
Azt mondták, hogy a két forgó gyűrű vagy kerék elektromágneses erőt fejt ki - ez egy olyan kifejezést, amelyet Udo akkoriban nem értett, és a látottakból RÖGTÖN arra következtetett, hogy ilyen olcsóbb és praktikusabb energiaforrás kifejlesztésének a lehetősége rendkívül fontos lenne az emberiség számára!
Azt is elmondták neki, hogy az űrhajó képes távoli csillagokra fókuszálni, és energiáit felhasználva fénysebességnél gyorsabban haladni az űrben!
Szó szerint: "a fényhullámokon ugrálva".
Ezek az 1940-es magyarázatok figyelemre méltóan hasonlítanak ahhoz a meghajtási rendszerhez, amit (49 évvel később) Bob Lazar szerint az amerikai kormány birtokában lévő földönkívüli űrhajót tanumányozva tanult meg az 51-es körzetben!
Udo ezután ezt írta: „Aztán megkérdeztem tőlük, honnan van energiájuk egy ilyen nagy hajó működtetéséhez? Azt mondták, a Napból és más csillagokból, és akkumulátorokban tárolják, bár ez csak vészhelyzeti használatra szolgál. Vittek magukkal egy másik forrást is, de ezt nem magyarázták el nekem...”
Amikor Udo megkérdezte, honnan jöttek, azt a választ kapta, hogy egy távoli bolygón élnek, és megmondták a nevét is, de sajnos Udo nem emlékezett rá (megjegyzés: Istenem, pont a legfontosabbat felejtette el!), és rögtön rámutatottak az égbolt azon irányába, ahonnan jöttek.
Udo megkérdezte még, hogy mi a céljuk azzal, hogy a Földre jöttek?
„Nos” – mondták –, „ahogy észrevetted, nagyjából ugyanúgy nézünk ki, mint ti, így el tudunk keveredni az embereitek között, információkat gyűjtünk, tanácsokat adunk, vagy segítséget nyújtunk, ahol szükséges.”
Ezt azzal magyarázták, hogy társadalmunk fejlődését, pontosabban visszafejlődését már régóta figyelik, és időről időre közöttünk élnek.
Amikor Udo megkérdezte, hogy tudnak-e Jézus Krisztusról és a vallásról, azt a választ kapta, hogy „szeretnének ezekről a dolgokról beszélni veletek, de nem lehet, mivel semmilyen módon nem avatkozhatunk be az életetekbe”.
A hajó belsejében töltött ideje alatt Udót meghívták, hogy egy „röntgenszerű géppel” vizsgálják meg a szervezetében lévő szennyeződéseket. E vizsgálat eredményéről viszont nem tudunk semmit, mert Udo kevés jelentőséget tulajdonított neki.
Miközben a két férfival beszélgetett, a hajóban egy fény gyulladt ki, jelezve, hogy már megfelelő mennyiségű vízet vettek a patakból. Megemlítette, hogy úgy érzi, ideje távoznia.
A földönkívüli válasza ekkor az volt, hogy megkérdezte tőle:
"Szeretné-e, hogy velük menjen?"
Mire Udo így válaszolt:
„Szerintem érdekes dolog lenne, de úgy érezem, ezzel túl sok embernek okoznék kellemetlenséget."
Udonak eszébe jutott, hogy körülbelül két évvel korábban történt egy eset, amikor egy fiatalember nyomtalanul eltűnt a környéken, annak ellenére, hogy egy seriffcsapat napokig kereste. Talán ez a fiatalember is találkozott ezzel a járművel, és velük tartott? Talán ezért féltem igent mondani nekik? - tűnödőtt már évtizedekkel később.
Amikor kezdte elhagyni a hajót, azt javasolták Udonak:
"Senkinek se mondja el, amit látott, mert senki sem hinné el, de évek múlva majd mesélhet erről az élményről.
Majd szóltak neki, hogy távolodjon el a hajótól
"Amikor eltávolodtam, felhúzták a lépcsőt, és amikor már pár száz lábnyira eltávolodtam a hajótól, hirtelen visszafordultam.
Számos további ablak nyílt meg rajta, és bár senkit sem láttam ott, de biztos voltam benne, hogy ők látnak engem.
Még integettem is nekik."
Megint felhangzott az a hangos, turbinaszerű morajlás, majd apró ingások közepette a hajó felemelkedett a talajról, lassan behúzta a támasztéklábait, majd nagy sebességgel kilőtt az ég felé.
"Mivel nem volt órám, nem tudtam biztosan, hogy mennyi ideje voltam velük, de a Nap magassága szerint dél körül járhatott, vagy valamivel két óra körül."
Udo később elmesélte, hogyan hatotta át valamiféle "energia" a területet, és így több órára hogyan elvesztette elaz erejét, és nem tudott járni. De amikor visszatért az ereje, visszament oda, ahol a hatalmas jármű lebegett, és csak letaposott füvet talált ott, ahol korábban a lépcső állt. -
