2. Fejezet
Az utazás a repülő csészealjban.
Miután néhány pillanatig eksztatikusan szemléltem ezt a gigantikus szerkezetet, úgy döntöttem, teszek még néhány lépést felé.
Lassan, ahogy közeledtem, kinyílt egy ajtó, és bent egy lényt vettem észre, aki pontosan úgy nézett ki, mint a másik kettő, akikkel beszéltem.
Aztán az a két lény, akiket követtem, rám néztek, majd egymás után beléptek a bejáraton, de előtte még megismételték a meghívásukat, hogy csatlakozzak hozzájuk!
Néhány pillanatig még álldogáltam annak a számomra ismeretlen nagy gépezetnek az ajtajában, soha nem is hallottam róla, legfeljebb csak a szenzációhajhász sajtó újságkommentjeiben.
Bevallom, féltem, de tele voltam intenzív kíváncsisággal is, vágytam arra, hogy megtudjam, milyen „ez” belülről.
Eltűnődtem a túlélési lehetőségeimen, azon, mi lenne a sorsom, ha beszállnék egy repülő csészealjba.
Azonban arra a következtetésre jutottam: „Biztos vagyok benne, hogy semmi sem fog történni velem, mert különben másképp viselkedtek volna.”
Miközben továbbra is ilyen kedves meghívásokat kaptam, e lények derűs tekintetének fényében, Istenre gondoltam, akire rábíztam most a sorsomat és az életemet.
Végül nem volt már több kétségem. Úgy döntöttem, hogy elmegyek velük!
Beléptem a bejáraton, megpróbálva ugyanazokat a mozdulatokat megtenni, mint akik előttem mentek be. Azonban amint két lépést tettem befelé, megálltam, és visszafordultam, hogy megnézzem, nyitva van-e még az ajtó.
Majd a repülő csészealjban ránk váró harmadik legénységi tag felém fordult, és a következőket mondta:
- Neked nem fog történni semmi bajod, mégis szeretném tudni, hogy tényleg hajlandó vagy-e velünk jönni? Tényleg el akarsz a mi világunkba utazni, vagy csak megdöbbentett eddig, amit láttál?
Egy ilyen udvarias kérdéssel szembesülve így válaszoltam:
- Saját szabad akaratomból megyek.
Miután ilyen pozitív elhatározást hoztam, abban a pillanatban az volt az érzésem, hogy a határozott döntésem segít megnyugtatni az elmémet és nagyobb önbizalmat ad, mert úgy éreztem, visszanyertem az önuralmamat!
Most, sokkal nyugodtabban, teljes tisztánlátással, felismertem, hogy egy intelligensebb, bár furcsa lényekkel állok szemben, akiknek lassú, de harmonikus mozgásuk van; szokatlan, de nyugodt vonásaik mindenben a hozzáállás szilárdságát, a környezetük feletti uralmat tükrözik!
Válaszom után láttam, hogy ez a kérdező harmadik lény egy falon lévő tartály felé tart.
Körülbelül 30 centiméter hosszú volt.
Olyan volt a formája és a külseje, mint egy félbevágott tojásnak, teljesen átlátszó, és világosbarna folyadékot tartalmazott.
Lassú mozdulattal a lény benyúlt a tartályba, és a mellette lévő kis polcról levett egy tárgyat, amit egy kis pohárnak láttam, és megtöltötte a tartály annak folyadékával. Ehhez megnyomott egy gombot a tartály oldalán – egy gombot, ami olyan volt, mint a mi autóink indítógombja -, aminek következtében egy mézsűrű folyadék tört ki az alján lévő lyukon.
Aztán megmutatta nekem, hogyan kell inni, a szájába öntötte, és lenyelte, mintha élvezné a folyadékot. Majd vett egy másik poharat, és megismételte a műveletet, félig megtöltve azt is.
A pohárral a kezében odalépett hozzám, és a következőket mondta:
- Ahhoz, hogy utazni tudj, elengedhetetlen ennek a készítménynek a fogyasztása!
Miközben ezt mondta, átnyújtotta nekem a poharat. Közben zúgott az agyam: „Méreg talán? Vagy valami narkotikum, hogy kibírjam az utat?”
„Mi hasznom lesz ebből?” Miközben magamnak rögtön válaszoltam:
„Ez nem lehet méreg. Nem próbálnának meg ilyen nyilvánvalóan megmérgezni. Végül is – gondoltam –, ha meghalok, nem sok hasznukra leszek, és ha altató, akkor meg elkerülhetetlenül magamhoz térek.”
Éppen a gondolataimmal küzdöttem, amikor az illető ismét nagyon nyugodt hangon azt mondta:
- Rendkívül fontos, hogy megigyad.
Így hát számhoz emeltem a poharat, és finoman megérintettem a nyelvem hegyével a folyadékot.
Még lelkileg ingatag állapotban voltam, "élet és halál között", azok a lények előtt, akik gondosan figyeltek engem.
Ebben a gyötrődő pillanatban hirtelen kiittam a pohár tartalmát.
Valóban egy viszkózus folyadék volt, furcsa ízzel, egyfajta folyékony vitamin, amit általában böjt alatt szoktunk bevenni a kalciumpótlás érdekében.
Visszaadtam neki a poharat; ő gyengéden elmosolyodott, majd megkérdezte:
- Indulhatunk most már?
- Igen – válaszoltam neki.
Ahogy kimondtam az igent, a bejárati ajtó automatikusan becsukódik mögöttem. Mutattak egy ülést, amire leülhettem.
Én viszont egy kissé bizonytalanul, elkápráztatva mindentől, amit láttam, a kijelölt helyemre sétáltam.
Egy olyan környezetben éreztem magam, amiről álmodni sem mertem volna, ostoba állapotban voltam, úgy viselkedve, mint amikor egy gyermek egy varázskastélyban jár, mindent csodálattal teli tisztelettel nézve.
Hozzáállásom ekkor nem is lehetett volna más, és az érzéseim sem.
Körülnéztem a környezetemben.
Nem tudom megmondani, mennyi ideig vizsgálgattam azt a szobát, ahol ültem.
A szoba körülbelül nyolc méter átmérőjű volt, teljesen kerek, sima falakkal és ívelt, kupola alakú mennyezettel, és amely nagyon jól megvilágított volt.
Fontos kihangsúlyozni, hogy ott minden kör alakú volt! Nem volt egyetlen tárgy sem, ami ne lett volna gömbölyded vagy kerek!
A szoba közepén egy egyméteres sugarú, kör alakú asztal állt, amelyet egy tucat, a padlóhoz rögzített szék vett körül. Ezek a székek – nagyon hasonlóak a mieinkhez – körülbelül 60 centiméter magasak voltak, egyetlen lábuk volt, és szimmetrikusan helyezkedtek el a szobában, kivéve egy rejtélyes panelt a szoba oldalán.
Annak ellenére, hogy a fény erős volt, nem tudtam megállapítani az eredetét. A fény minden szögből egyformán intenzív és szórt volt.
Egyetlen árnyék sem vetült le, ez azt a benyomást keltette, mintha a fény mindenünnen a repülő csészealj mennyezetéről, falairól vagy a padlójáról egyszerre jönne.
Jelenlegi tudásunkkal soha nem leszünk képesek ilyen tökéletes és egyenletes fényszórást elérni.
Valójában mindenből ugyanolyan intenzitással vagy erősséggel áradt a fény, ami méginkább ráébresztett egy bölcs és jól ismert mondás igazságára: A jó fény a szemed élete!
Ebben az esetben megpróbálom leírni azt, amit a repülő csészealj belsejében láttam, anélkül, hogy összekeverném azt a korábbi tapasztalokkal.
A szoba teljes szerkezetét, kivéve a fent említett panel oldalát, egy sor apró ablak vette körül, amelyeket elválasztó vonalak tarkítottak.
Egyforma, ovális alakúak voltak, körülbelül 25 centiméter méretűek, és 1,80 méter magasságban helyezkedtek el, a modern épületekhez hasonlóan polírozott acélkeretekkel és apró ólomüveg ablakokra hasonlítottak.
Hiába próbáltam megtalálni az ajtót, amelyen beléphettem, az egy csúszó mozdulattal bezárult mögöttem, és a mélyedésben eltűnt, vagy legalábbis a rés észrevétlen maradt számomra.
Ebben a szobában, ami valójában egy félgömb volt, a leginkább felkeltette a figyelmemet, az kétségtelenül egyfajta műszerekkel teli pult volt, egyfajta hornyokkal, karokkal és gombokkal teli panel, középen egy képernyővel.
Az űrhajó „X” pontjának ott kellett lennie, ott kellett történnie a repülő korong mozgatóerőinek és minden eszközének vezérlésének, valószínűleg ez irányította a csészealj haladását a navigáció vagy a meghajtás terén!
Érdekes volt látni, hogy ez a panel is összhangban volt a korong falának lekerekített alakjával!
Még a pilótafülke sem kerülte el az egésznek a szisztematikus görbületét. Közvetlenül közepén emelkedett ki és homorú, fehér és ovális volt.
Voltak rajta gombok, mint a hangolókon, némelyek átlátszatlan voltak, mások világosabbak, intenzitásuk mértékében változóan. A karok mintha hornyokban vagy csatornákban futottak volna, és voltak ott más ismeretlen szerkezetek is, alattuk apró szimbólumokkal vagy mondjuk így: rövidítésekkel!
A bonyolult vezérlőelemek ugyanabból az anyagból készültek, egységes módon elrendezve, ami bizonyos harmóniát teremtett, tiszteletet keltve a hajó könnyű irányításának kétségtelen képessége iránt.
A szerkezet körülbelül három méter hosszú és 1,80 méter magas volt.
Minden szögből megvizsgáltam – de nem találtam semmilyen vezetéket, csatlakozót, mutatót, jelzőt, tárcsát vagy számlálót, amely megegyezett volna a kereskedelmi vagy turista repülőgépeinken használtakkal.
Ráadásul úgy tűnt nekem, mintha minden egyetlen darabból készült volna, mintha ugyanabból az anyagból készült egyetlen tömb lenne.
Ez a pont rendkívül fontos volt számomra, mivel évekig dolgoztam részlegvezetőként egy kohászati vállalatnál, így ismertem azokat a fizikai és kémiai folyamatokat, amelyekkel az ásványokat a fémek kinyerése érdekében vetik alá.
Azonban a Földön semmi hasonlóról nem tudtam, ami lehetővé tette volna számomra ezeknek a műszerek anyagának a felmérését vagy kikövetkeztetését.
Hiába erőlködtem, hogy bármit is megállapítsak. Hiába próbáltam megfejteni a rejtélyt, hogy megtaláljam a legapróbb részletet is, ami elárulná az összetételét!
Feladva aztán az ismeretlen irányítórendszer megfejtésnek a lehetőségét, figyelmemet a mellettem lévő lényekre fordítottam, amelyek arra késztettek, hogy beszálljak a járművükbe, és elkezdtem megfigyelni őket.
Épp a testi eltéréseiket szemléltem, beleértve a méretükben és erejükben mutatkozó különbséget is, amikor egy baljós gondolatom támadt: „Talán kísérleti nyúlként akarnának használni?”
Újra elfogott a fájdalom. És elviselhetetlenül erősödött, mert most nem a saját környezetemben voltam, hanem egy teljesen újban!
Szerencsére megérezték, hogy milyen lesújtó lelki állapotba kerültem, mint egy áldozat a hajójukon, ezért rögtön hozzám jöttek és a következő szavakkal próbáltak megnyugtatni:
- Nem azért jöttünk a bolygótokra, hogy emberekre vadásszunk.
Mi egy isteni küldetést teljesítünk. Valójában a béke küldetését, amely az „evolúció” nevű eszme körül forog, és amely teljesíti az Isteni Bölcsesség parancsait.
Ne félj, testvéred vagyunk, és barátok akarunk lenni a népeddel.
E látogatás után visszaviszünk téged a világodba, és biztosan kérni fogsz majd minket, hogy tegyünk még veled újabb utakat!
Az „Isteni Bölcsesség” kifejezés olyan jótékonyan visszhangzott a fülemben, hogy a béke érzését hozta el.
Soha egyetlen kifejezés sem hozott létre bennem ilyen átalakulást!
Újra megnyugodtam, és azt gondoltam: Hála Istennek, ők is istenfélők!
A történtek láttán azon tűnődtem: „Lehetséges, hogy hatalmukban áll ismerni a gondolataimat? Tényleg ennyire hatalmasak?”
Most, hogy nyugodtabb lettem, és hogy leplezzem a csalódottságomat, megkérdeztem tőlük:
- Miért nem indulunk el?
A válasz egy diszkrét mosoly volt, amely elárulta kérdésem naivitását, mire az egyikük aggodalmasan hozzátette:
- Régóta utazunk!
Anélkül, hogy uralkodni tudtam volna magamon, odarohantam az egyik kis ablakhoz, és kinéztem!
Csak az űr volt látható, semmit más.
Lábujjhegyre támaszkodtam, hogy kilássak a kis ablakokon, de hiába! Minden sötét volt! Minden irányba körbenéztem, de hiába próbálkoztam, nem láttam semmit!
Aggódva és láthatóan lesújtva fordultam a képernyő mellett, a panel közepén álló személyhez. aki felismerve a gyötrelmemet, nagyon kedvesen felajánlotta:
- Gyere és nézd meg a bolygódat, amelyet szabad szemmel nem fogsz tudni látni. Gyere és nézd meg ezt a képernyőt!
Ahogy közeledtem a panelhez, megnyomtak egy kis kart, mint egy villanykapcsolót.
Azonnal megjelent a Földgömb a képernyőn, lebegve az űrben, mintha tévében adták volna!
Egy nagy, zöldes gömb a képernyő közepén fokozatosan nagyobbodni kezdett, kontúrokat rajzolva ki, majd egymás után hegyek, tengerek, tavak és folyók látszottak!
Más gombok megnyomásával csodával határos módon átalakították a vetítést, és most egy panorámaképben egy hatalmas város jelent meg.
Ahogy a részletei tisztábban kirajzolódtak, felismertem Sao Paulo városát!
Láttam a Congonhas repülőteret, az Ipiranga Múzeumot, az Állami Bank épületét, a Martinelli épületét és a Brazil Bankot – Sao Paulo, a nagyváros összes főbb nevezetességét.
A tökéletességtől elbűvölve próbáltam megfigyelni a többi részletet is, amikor elkezdtek a város központi területére, a Sée Clóvis Beviláqua-ra koncentrálni.
Abban a pillanatban hihetetlen tisztasággal ismertem fel az arra haladó embereket. Láttam a járókelőket, az autókat, a buszokat, a végtelen sorokban az embereket háztetők alatt, sőt még az újságbódékban árult újságok feliratait is ki tudtam venni!!!
Mintha felettük egy öt méter magas platformon álltam volna, ahonnan beláthattam volna mindent – olyan tiszta volt a vetítés!
A képernyőre vetített részletek annyira aprólékosan láthatóak voltak, hogy azt hihetted, hogy részt veszel ebben az intenzív városi életben, anélkül azonban, hogy hallottad volna a motorok hangját vagy a járókelők beszélgetését!
