Elhallgatott tények

III. RÉSZ
USA – AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

11. FEJEZET

1947-1954

1947-ben a „repülő csészealjak” – a sajtó által alkotott leírás, Kenneth Arnold pilóta híres
észlelését követően, mely során kilenc korong alakú tárgyat látott a Cascade-hegység felett,
Washington államban, június 24-én – elkezdtek egyre nagyobb számban feltűnni az Egyesült
Államok egész területén. Jelentéseket tettek képzett megfigyelők, mint például katonai és
polgári pilóták, légiforgalmi irányítók, és mások, akiknek munkája attól függött, hogy
képesek-e azonosítani a tárgyakat az égen. A hatóságok riadókészültségben voltak.

Arnold első észlelését az FBI és a Hadsereg Légiereje vizsgálta ki. A történet annyira jól
ismert, hogy nem vettem bele ide, de egy FBI ügynök megjegyzéseit a jelentés
megbízhatóságáról érdemes idézni:

A kérdező személyes véleménye az, hogy [Arnold] ténylegesen látta azt, amiről a csatolt
jelentésben beszámol. Továbbá a kérdező véleménye az is, hogy [Arnoldnak] sokkal több
veszítenivalója lenne, mint nyernivalója, és nagyon erősen meg kellett győződnie arról, hogy
tényleg látott valamit, mielőtt jelentene egy ilyen incidenst, és kitenné magát a gúnynak,
amely egy ilyen jelentést kísérne.

Az FBI tagadott bármiféle részvételt az UFO-k kivizsgálásában egészen 1976-ig, amikor Dr.
Bruce Maccabee, az amerikai haditengerészet fizikusa benyújtott egy kérelmet az
Információszabadságról szóló törvény alapján, és mintegy 1100 oldalnyi dokumentációt
szerzett a témában. Csupán három évvel korábban, 1973. október 25-én, az FBI igazgatója,
Clarence M. Kelley elmagyarázta egy érdeklődőnek, hogy „az Azonosítatlan Repülő Tárgyak
kivizsgálása nem tartozik, és soha nem is tartozott az FBI nyomozati jogkörébe (lásd
Függelék).

Egy másik korai észlelés, amely teljes körű hivatalos vizsgálathoz vezetett, Edward J. Smith
kapitányé és másodpilótájáé, Ralph Stevensé volt, akik a United Airlines 105-ös járatát, egy
DC-3-ast repültek Emmet környékén, Idaho államban, 1947. július 4-én. A következő
rövidített beszámoló Smith kapitánnyal készült interjúból származik, amelyet az amerikai

haditengerészet hírszerző tisztje készített néhány nappal később. A jelentést azonnal
továbbították a Haditengerészeti Hírszerzés Főnökének:

Körülbelül 20:15-kor a másodpilóta felhívta a figyelmemet az első látott tárgyra …. a
magasságunk körülbelül 6500 [láb] volt, és éppen emelkedtünk a tervezett 8000-es
utazómagasságunkra... a tárgyat... körülbelül 290 foknál észleltük, vagyis tíz fokkal tőlünk
balra. Aztán további négy tárgy tűnt fel a fő, vagyis az első tárgytól balra. Ez a négy tárgy
valamivel kisebbnek tűnt, mint az első észlelt tárgy, de mindegyik tárgy ugyanabban a síkban
tűnt fel... A látóterünkben voltak körülbelül két percig, aztán eltűntek egy vagy két perccel
később, a második csoport megjelent. ... a repülőgéptől jobbra ... [és] a látóterünkben
maradtak tizenkettő-tizenöt percig, majd eltűntek.

A tárgyak laposak voltak az aljukon, a tetejük kissé durva körvonalú. A méretek olyannak
tűntek, mint egy DC-3-as körülbelül öt mérföldre tőlünk. Valójában fogalmunk sincs,
pontosan mekkora volt, mivel nem tudtuk meghatározni a tőlünk való távolságát. Amikor
először észleltük, lassú sebességgel haladtak, és jó ideig láthatóak maradtak. Azonban,
amikor szem elől tévesztettük őket, úgy tűnt, gyakorlatilag azonnal eltűnnek. Úgy gondolom,
vagy hatalmas sebességre kapcsoltak és eltűntek a szem elől, vagy pedig szétoszlottak.
Továbbá úgy tűnt, hogy csak egy tárgyat, a nagyot irányították, és az irányította a többi
tárgyat.

A ROSWELLI INCIDENS, 1947

Az UFO-rejtély egyik legvitatottabb aspektusa az az állítás, miszerint számos repülő csészealj
ténylegesen lezuhant, és a hadsereg nagy titokban begyűjtötte azokat. Az állítást általában
elvetették bizonyítékok hiányában, mégis a bizonyítékok kényszerítő erejűek. Leonard
Stringfield, az amerikai légierő korábbi hírszerző tisztje például mostanra legalább negyven
ilyen beszámolót gyűjtött össze, némelyiket első kézből származó szemtanúktól. Egy
incidens, amely most vitathatatlannak tűnik – abban az értelemben, hogy rendellenes
roncsokat gyűjtöttek be – a United Airlines észlelését követő néhány napon belül történt, és a
nyilvántartott legkimerítőbben dokumentált vizsgálatok egyikének tárgyát képezte.

1947. július 2-ának estéjén egy fényes, korong alakú tárgyat láttak átrepülni Roswell (Új-
Mexikó) felett, északnyugati irányba tartva. Másnap széles körben szétszóródott roncsokat
fedezett fel körülbelül hetvenöt mérföldre Roswelltől északnyugatra egy helyi tanyavezető,
William Brazel, fiával és lányával együtt. A hatóságokat végül riasztották, és a roncsok
bizonyos mennyiségét begyűjtötte Jesse Marcel őrnagy, az 509. Bombázócsoport Hírszerzési
Irodájának törzstisztje a Roswell Field-i katonai légi bázisról, egy Elhárító Hadtest (CIC)
tiszttel együtt. Miután a tisztek visszatértek a roswelli bázisra, egy hivatalos sajtóközleményt
adtak ki, amelyet William Blanchard ezredes engedélyezett, megerősítve, hogy egy repülő
korong roncsait gyűjtötték be. Marcel parancsot kapott, hogy rakodja be a törmeléket egy B-
29-esbe, és repüljön vele a Wright Fieldre (ma Wright-Patterson Légibázis) Daytonba, Ohio
államba, vizsgálatra.

A Carswell Katonai Légibázison, Fort Worthben, Texasban (a Nyolcadik Légierő
parancsnoksága) tartott közbenső megállóhoz érkezve Roger Ramey tábornok átvette az
irányítást, és utasította Marcelt és a többieket a gépen, hogy ne beszéljenek az újságírókkal.
Egy második sajtóközleményt adtak ki, amely kijelentette, hogy a roncsok nem egyebek,
mint egy meteorológiai ballon maradványai és a hozzá csatolt sztaniol radarcélpont, és ezt
feltűnően be is mutatták a sajtótájékoztatón. Eközben az igazi roncsok megérkeztek a Wright
Fieldre fegyveres őrizet alatt; Marcel visszatért Roswellbe, Brazelt pedig majdnem egy hétig

külvilágtól elzárva tartották, miközben a lezuhanás helyszínét megtisztították a törmelék
minden darabkájától.

Egy hírszivárogtatást Albuquerque-ből, amely táviraton keresztül írta le ezt a fantasztikus
történetet, megszakítottak, és a kérdéses rádióállomást, valamint egy másikat,
figyelmeztettek, hogy ne folytassák a közvetítést: „FIGYELEM ALBUQUERQUE: ADÁS
BESZÜNTETÉSE. ISMÉTLEM. ADÁS BESZÜNTETÉSE. NEMZETBIZTONSÁGI
TÉTEL. NE TOVÁBBÍTSÁK. VÉTEL....

A Roncsok

Az azonosítatlan roncsok, amelyek egy háromnegyed mérföld hosszú és több száz láb széles
területen szóródtak szét, különféle típusú anyagokból álltak, amelyek Marcel őrnagy szerint
semmihez sem hasonlítottak, amit azelőtt vagy azóta látott:

Volt ott mindenféle dolog – kis rudak, körülbelül háromnyolcad vagy fél hüvelyk négyzetesek,
valami fajta hieroglifákkal rajtuk, amelyeket senki sem tudott megfejteni. Ezek valahogy úgy
néztek ki, mint a balsafa, és körülbelül ugyanolyan súlyúak voltak, kivéve, hogy egyáltalán
nem voltak fából. Nagyon kemények voltak, bár rugalmasak, és nem égtek. Volt ott nagy
mennyiségű szokatlan, pergamenszerű anyag, amely barna színű volt és rendkívül erős, és
nagyszámú kis darab egy sztaniolhoz hasonló fémből, kivéve, hogy nem sztaniol volt.

Marcel hozzátette, hogy a fémfólia egyik darabja, amely két láb hosszú és egy láb széles volt,
annyira tartós volt, hogy nem lehetett behorpasztani egy pöröllyel, annak ellenére, hogy
hihetetlenül könnyű volt. Marcel teljesen meg volt győződve arról, hogy az anyagnak semmi
köze nem volt egy meteorológiai ballonhoz vagy radarcélponthoz. Tanúvallomását nem lehet
figyelmen kívül hagyni, tekintettel repülős hátterére: szolgált bombázóként, oldalirányú
lövészként és pilótaként, 468 órányi harci repülést naplózott B-24-es repülőgépen, és öt légi
éremmel tüntették ki ellenséges repülőgépek lelövéséért a II. világháborúban. A háború vége
felé az 509. Bombázóezredhez tartozott, egy elit katonai csoporthoz, amelynél minden
érintettnek magas szintű biztonsági engedélyre volt szüksége. A roswelli incidenst követően
alezredessé léptették elő, és egy Különleges Fegyverek Programhoz osztották be, amely
levegőminták elemzésére szakosodott, hogy kiderítsék, felrobbantották-e az oroszok az első
atombombájukat.

Kerültek Elő Testek?

Marcel egészen biztos volt benne, hogy nem voltak testek a törmelék között, és hogy bármi is
volt a tárgy, a talajszint felett kellett felrobbania. De a bizonyítékok azt sugallják, hogy volt
egy másik lezuhanási helyszín is, egy területen Socorrótól nyugatra, Új-Mexikóban, amelyet
San Agustin-síkságként ismernek, ahol szemtanúk nemcsak egy sérült fém „légi járművet”
fedeztek fel a lapos sivatagi talajon nyugodva, hanem halott testeket is. Az első szemtanú a
helyszínen Grady L. „Barney” Barnett volt, az USA Talajvédelmi Szolgálatának
építőmérnöke, aki katonai megbízatáson volt akkoriban. Azt mesélte néhány barátjának, hogy
1947. július elején találkozott egy fém, korong alakú „légi járművel”, amely körülbelül
huszonöt vagy harminc láb átmérőjű volt. Miközben vizsgálta, egy kis csoport ember
érkezett, akik azt mondták, hogy egy régészeti kutatócsoport részei a Pennsylvaniai
Egyetemről. Barnett így emlékezett vissza:

Észrevettem, hogy ott állnak, és néhány halott testet néznek, amelyek a földre zuhantak. Azt
hiszem, voltak mások is a gépben, ami egyfajta fémkorong volt. Nem volt olyan nagy. Úgy tűnt, hogy olyan fémből készült, ami koszos rozsdamentes acélnak nézett ki. A gép felhasadt
robbanás vagy becsapódás következtében.

Próbáltam közel menni, hogy lássam, milyenek a testek. Mind halottak voltak, amennyire
láttam, és voltak testek a járművön belül és kívül is. Azokat, akik kívül voltak, a becsapódás
dobta ki. Olyanok voltak, mint az emberek, de nem emberek voltak. A fejek kerekek voltak, a
szemek kicsik, és nem volt hajuk. A szemek furcsán helyezkedtek el. Elég kicsik voltak a mi
mércénkkel mérve, és a fejük nagyobb volt a testükhöz viszonyítva, mint a miénk. A ruházatuk
egyrészesnek és szürke színűnek tűnt. Nem lehetett látni cipzárt, övet vagy gombokat. Nekem
úgy tűnt, hogy mind hímek, és számosan voltak. Elég közel voltam ahhoz, hogy megérintsem
őket, de nem tettem – elvezettek onnan, mielőtt [megtehettem volna].

Miközben néztük őket, egy katonatiszt hajtott oda egy teherautóval, egy sofőrrel, és átvette az
irányítást. Mindenkinek azt mondta, hogy a Hadsereg veszi át az ügyet, és menjenek az útból.
Más katonai személyzet is felbukkant, és lezárták a területet. Azt mondták nekünk, hogy
hagyjuk el a területet, és ne beszéljünk senkinek semmiről, amit láttunk... hogy hazafias
kötelességünk csendben maradni."

Sajnos ez a beszámoló nem tekinthető megbízhatónak, mivel a tanú barátainak mesélte el
1950-ben: Barnett 1969-ben meghalt, és a The Roswell Incident (A roswelli incidens) szerzői,
egy könyvé, amely megvizsgálja az akkor elérhető bizonyítékokat, nem tudta meginterjúvolni
őt. De azok, akik ismerték „Barney” Barnettet, a tiszteletreméltó és becsületes polgár
mintaképeként írták le – aki aligha találna ki egy ilyen fantasztikus mesét. A Pennsylvaniai
Egyetem csapatának tagjai még nem jelentkeztek, vagy nem sikerült felkutatni őket, bár
William Moore megállapította, hogy az egyetem részt vett régészeti ásatásokban a területen
abban az időben.

Nem tudni biztosan, hogy a Barnett által állítólag látott jármű és utasai kapcsolatban voltak-e
a roswelli roncsokkal. A San Agustin-síkság, Magdalena (Új-Mexikó) közelében, körülbelül
150 mérföldre nyugatra fekszik Brazel tanyájától. Vajon az ott talált roncsok ugyanannak a
járműnek a részei voltak, amelynek valahogy sikerült a levegőben maradnia ekkora
távolságon át, mielőtt lezuhant a síkságon, vagy egy másik jármű volt, amely szintén
szerencsétlenül járt? Talán sosem tudjuk meg a teljes történetet, de Bill Moore, a roswelli
incidensről szóló egyik frissített kutatási tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy bár
nincs elegendő bizonyíték Barnett történetének alátámasztására vagy arra, hogy
összekapcsolják a Brazel tanyájánál bizonyítottan begyűjtött rendellenes roncsokkal, ez nem
ok arra, hogy a beszámolót azonnal elvessük. Létezik egy olyan érdekes feltételezés is, hogy
az első sajtóközlemény, amely bejelentette egy lezuhant korong begyűjtését, egy elhárítási
csel volt, hogy eltereljék a figyelmet a Magdalena közelében lévő járműről és testekről. Ha
így van, akkor működött.

Vezető kutatók, Bill Moore és Stanton Friedman (utóbbi atomfizikus és UFO-kutató is
egyben) nem kevesebb, mint kilencvenkét tanút interjúvoltak meg, akik információval
szolgáltak erről a szenzációs incidensről, akik közül harmincan részt vettek a felfedezésben, a
begyűjtésben vagy az azt követő hivatalos eltussolásban, és az eredeti tanúk közül tízen nem
földi eredetűként azonosították a tárgyat.

MAJESTIC 12

Egy dokumentum szerint, amelyet Jaime Shandera TV producer szerzett meg 1984-ben, egy
szigorúan titkos testületet, „Majestic 12” vagy „MJ-12” kódnéven, Truman elnök hozott létre
1947-ben az UFO-k kivizsgálására és a megállapítások jelentésére az elnöknek. A
dokumentum, amely 1952. november 18-i keltezésű és

SZIGORÚAN TITKOS/MAJIC/CSAK SZEMÉLYESEN minősítésű, állítólag a megválasztott elnök,
Dwight Eisenhower számára készült, és tartalmazza azt a megdöbbentő állítást, hogy négy
idegen test maradványait gyűjtötték be két mérföldre a roswelli roncsok helyszínétől (lásd
Függelék, 544-51. o.). A dokumentum megnevezi a testület tizenkét magas rangú tagját. Ők
voltak: Lloyd Berkner, Detlev Bronk, Vannevar Bush, James Forrestal, Gordon Gray, Roscoe
Hillenkoetter, Jerome Hunsaker, Donald Menzel, Robert Montague, Sidney Souers, Nathan
Twining és Hoyt Vandenberg.

Dr. Lloyd Berkner, tudós, aki a Közös Kutatási és Fejlesztési Testület ügyvezető titkára volt
1946-ban (Dr. Vannevar Bush alatt), egy speciális bizottságot is vezetett, amely egy olyan
tanulmányt irányított, ami a Fegyverrendszer-értékelő Csoport létrehozásához vezetett. Ő volt
továbbá a CIA „Robertson Bizottságának” tagja is, amely egy UFO-kkal foglalkozó
tudományos tanácsadó testület volt, a Fehér Ház kérésére és a CIA szponzorálásával 1953-
ban (lásd 14. fejezet).

Dr. Detlev Bronk nemzetközileg ismert fiziológus és biofizikus volt, aki a Nemzeti Kutatási
Tanács elnöke és az Atomenergia Bizottság Orvosi Tanácsadó Testületének tagja volt. Dr.
Edward Condonnal, a Nemzeti Szabványügyi Hivatal igazgatójával (aki később a Légierő
által szponzorált UFO-projektet vezette a Coloradói Egyetemen) együtt Bronk a Brookhaveni
Nemzeti Laboratórium Tudományos Tanácsadó Bizottságának tagja lett.

Dr. Vannevar Bush, akit Amerika egyik vezető tudósaként ismertek el, megszervezte a
Nemzetvédelmi Kutatási Tanácsot 1941-ben és a Tudományos Kutatási és Fejlesztési
Hivatalt 1943-ban, amely az első atombomba kifejlesztését célzó Manhattan Terv
létrehozásához vezetett. A háború után Dr. Bush a Közös Kutatási és Fejlesztési Testület
vezetője lett. Ahogy a kanadai kormány tudósa, Wilbert Smith megjegyezte szigorúan titkos
memorandumában (lásd 8. fejezet), Dr. Bush vezetett egy „kis csoportot”, amelyet az UFO-k
kivizsgálására hoztak létre, amely ügy „a legszigorúbban titkosított tárgy az Egyesült
Államok kormányában, még a H-bombánál is magasabb besorolású.” Lehetett ez a „kis
csoport” a „Majestic 12”? Ha igen, Bush háttere a szigorúan titkos hírszerzési kutatási
projektek koordinálásában ideális választássá tette volna őt a csoport vezetésére. 1949-ben
például az USA Hírszerzési Testülete, az összes amerikai kormányzati hírszerző ügynökség
koordináló szerve megbízta Busht, hogy tegyen javaslatot az összes hírszerzési bürokrácia
összekapcsolásának módszereire, egy olyan lépésként, amelyet James Forrestal
kezdeményezett – aki véletlenül szintén az MJ-12 tagja volt.

James Forrestal a haditengerészet minisztereként szolgált, mielőtt védelmi miniszter lett
1947 júliusában (a roswelli incidens idején), ezt a pozíciót idegösszeroppanásából eredő
lemondásáig, 1949 márciusáig töltötte be. Öngyilkosságot követett el a Bethesda
Haditengerészeti Kórházban 1949 májusában.

Gordon Gray a Hadsereg miniszterhelyettese volt abban az időben, amikor az MJ-12-t
létrehozták, és 1949-ben a Hadsereg minisztere lett. 1950-ben kinevezték Truman elnök
különleges tanácsadójává nemzetbiztonsági ügyekben, és 1951-ben, William Steinman
szerint, a Pszichológiai Stratégiai Testületet irányította, amelyre egy 1952-es CIA
memorandumban hivatkozott Walter Bedell Smith igazgató, az UFO-k pszichológiai
hadviselési vonatkozásait tárgyalva.

Roscoe Hillenkoetter altengernagy volt a harmadik Központi Hírszerzési Igazgató (DCI)
1947 és 1950 között, és a CIA első igazgatója, amelyet ugyanabban a hónapban alapítottak, mint az MJ-12-t – 1947 szeptemberében. Hillenkoetter volt az egyik első hírszerzési főnök,
aki nyilvánosságra hozta meggyőződését, hogy az UFO-k valódiak, és hogy „a hivatalos
titkolózás és gúnyolódás révén sok állampolgárt vezetnek abba a hitbe, hogy az ismeretlen
repülő tárgyak badarságok.” Hillenkoetter tagja volt a Nemzeti Légijelenség-vizsgáló
Bizottság igazgatótanácsának is, és ezért kiváló pozícióban volt ahhoz, hogy figyelemmel
kísérje ennek a befolyásos civil csoportnak a tevékenységét.

Dr. Jerome Hunsaker briliáns repülőgép-tervező volt, aki a Gépész- és Repülőmérnöki
Tanszékeket vezette a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT), és a Nemzeti
Repülésügyi Tanácsadó Bizottság elnöke volt. Véleménye a Roswellnél talált anyagokról
felbecsülhetetlen lett volna.

Dr. Donald Menzel a Harvard Főiskola Obszervatóriumának igazgatója volt, és főként az
UFO-król szóló elutasító nyilatkozatairól és könyveiről emlékezetes, amelyek mindegyike,
mint mondta, megmagyarázható hétköznapi fogalmakkal. Menzel hasznos lett volna
csillagászati tanácsadóként az MJ-12 számára, később pedig mint a világ legszélesebb körben
olvasott UFO-leleplezője. Részt vett a Nemzetbiztonsági Ügynökség munkájában is, és
Szigorúan Titkos Ultra biztonsági engedéllyel rendelkezett.

Robert Montague tábornok bázisparancsnok volt az Atomenergia Bizottság létesítményében
a Sandia Bázison, Albuquerque-ben, Új-Mexikóban, 1947 júliusától 1951 februárjáig.
Sidney Souers ellentengernagy volt az első Központi Hírszerzési Igazgató (1946. január-
június), és 1947 szeptemberében (amikor az MJ-12-t létrehozták) a Nemzetbiztonsági Tanács
ügyvezető titkára lett. Lemondását követően 1950-ben Souers-t megtartották különleges
tanácsadónak a Végrehajtó Hatalom számára biztonsági ügyekben.

Nathan Twining tábornok a bombázó hadműveletek kiemelkedő parancsnoka volt mind az
európai, mind a csendes-óceáni hadszíntéren a II. világháború során. 1945-ben kinevezték a
Légi Anyagparancsnokság parancsnokává, amely a Wright Fielden (Wright-Patterson
Légierő Bázis) állomásozott. Egy titkosítás alól feloldott dokumentum felfedi, hogy 1947
szeptemberében Twining előterjesztette az AMC következtetéseit, miszerint „a jelentett
jelenség valami valós”, amelynek további részleteit később tárgyaljuk. Jelentőségteljes, hogy
Twining hirtelen lemondott egy tervezett utazást a Nyugati Partra 1947. július 8-án, az első
sajtóközlemény napján, amely bejelentette egy lezuhant korong begyűjtését Roswell
közelében, „egy nagyon fontos és hirtelen ügy miatt.” William Moore megtudta, hogy
miközben az újságíróknak azt mondták, hogy Twining nincs az irodában, „valószínűleg
Washingtonban, D.C.-ben”, valójában egy hirtelen utazást tett Új-Mexikóba, ahol július 10-ig
maradt.

Az állítólagos MJ-12 testület fennmaradó tagja Hoyt Vandenberg tábornok volt. A Hadsereg
Légierejénél töltött kiváló karrierjét követően ő lett a Központi Hírszerzés második
igazgatója 1946-ban, ezt a pozíciót 1947 májusáig töltötte be. 1948 augusztusában, amikor a
Légi Műszaki Hírszerző Központ egy szigorúan titkos „Helyzetértékelést” készített,
amelyben kifejtette véleményét, hogy az UFO-k bolygóközi eredetűek, Vandenberg, a
Légierő akkori vezérkari főnöke, elrendelte a dokumentum elégetését.
A Majestic 12 történet hitelességére vonatkozó vizsgálataim egy kutatóút során az Egyesült
Államokban 1986-ban arra a hitre vezettek, hogy a csoport valóban létezett, és a
dokumentum elég hitelesnek tűnik. Sajnos minden tag elhunyt már, és a kérdéseim,

amelyeket a CIA egy korábbi igazgatójának, valamint két volt elnöknek címeztem,
megválaszolatlanok maradtak, ami aligha meglepő. De érdekes, hogy az „MJ-12” felbukkan
egy állítólagos Légierő Különleges Nyomozó Hivatal (AFOSI) dokumentumban, amely
1980. november 17-i keltezésű. A 2. bekezdés kimondja: „... AZ USA HIVATALOS
KORMÁNYZATI POLITIKÁJA ÉS AZ AQUARIUS PROJEKT EREDMÉNYEI MÉG
MINDIG SZIGORÚAN TITKOSAK, HIVATALOS HÍRSZERZÉSI CSATORNÁKON
VALÓ TERJESZTÉS NÉLKÜL, ÉS KORLÁTOZOTT HOZZÁFÉRÉSSEL AZ ’MJ
TWELVE’-HÖZ.

Az AFOSI arról tájékoztatott, hogy az újragépelt dokumentum hamisítvány, mégis, az
Aquarius Projekt létezését mostanra megerősítette a Nemzetbiztonsági Ügynökség. Még
mindig Szigorúan Titkos minősítésű, és a részletek ezért mentesülnek a közzététel alól (lásd
17. fejezet). Az MJ-12 létezésére azonban még nincs hivatalos megerősítés.

LÉGI ANYAGPARANCSNOKSÁG, 1947

1947. szeptember 23-án Twining tábornok (akkor altábornagy), a Légi Anyagparancsnokság
parancsnoka, egy titkos memorandumot küldött George Schulgen dandártábornoknak, a Légi
Hírszerzési Követelmények Osztály főnökének a Pentagonba, válaszul egy kérésre a Légi
Hírszerzéstől a „repülő korongokra” vonatkozóan. Az AMC véleménye szerint, amelyre egy
konferencián jutottak a Légi Technológiai Intézet, Hírszerzés T-2 személyzetével; a Főnöki
Iroda Mérnöki Osztályával; és a Mérnöki Osztály T-3 Repülőgép, Erőmű és Légcsavar
Laboratóriumaival, Twining kijelentette:

A jelentett jelenség valami valós, és nem látomás vagy kitaláció. . . . Vannak tárgyak, amelyek
valószínűleg megközelítik a korong alakot, olyan jelentős méretűek, hogy akkorának tűnnek,
mint az ember alkotta légi járművek. . . . A jelentett működési jellemzők, mint például az
extrém emelkedési sebesség, manőverezhetőség (különösen orsózáskor), és az olyan cselekvés,
amelyet kitérőnek kell tekinteni, amikor baráti repülőgépek vagy radar észleli vagy lép
kapcsolatba velük, hihetővé teszik azt a lehetőséget, hogy a tárgyak némelyikét irányítják,
akár manuálisan, automatikusan vagy távvezérléssel.

Twining jelentése ezután felsorolta a tárgyak látszólagos közös leírásait (lásd Függelék, 476-
78. o.):

(1) Fém vagy fényvisszaverő felület
(2) Kondenzcsík hiánya, kivéve néhány esetet, amikor a tárgy látszólag nagy teljesítményű
körülmények között működött
(3) Kör vagy ellipszis alakú, alul lapos és felül kupolás
(4) Számos jelentés szól kötelékrepülésekről, amelyek háromtól kilencig terjedő tárgyakból
álltak
(5) Általában nincs társuló hang, kivéve három esetet, amikor jelentős morajló üvöltést
észleltek
(6) A vízszintes repülési sebességek becslések szerint meghaladják a 300 csomót.

Az AMC azt javasolta, hogy a Hadsereg Légierejének Főparancsnoksága adjon ki egy
irányelvet, amely kiemelt biztonsági minősítést és kódnevet rendel egy részletes
tanulmányhoz a korongokról, beleértve az összes rendelkezésre álló és vonatkozó adat teljes
készleteinek előkészítését, hogy elérhetővé tegyék a Hadsereg, a Haditengerészet, az
Atomenergia Bizottság, a Közös Kutatási és Fejlesztési Testület (amelyet Dr. Vannevar Bush hozott létre), a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Bizottság, a Légierő Tudományos Tanácsadó
Csoportja, a RAND (egy nyugati parti agytröszt), és a NEPA (Nukleáris Energia a
Meghajtási Alkalmazásokhoz) számára.

Twining jelentése kijelentette, hogy „hiányzik a fizikai bizonyíték lezuhant, begyűjtött
tárgyak formájában, amelyek tagadhatatlanul bizonyítanák ezen tárgyak létezését,” egy olyan
kijelentés, amelyet a leleplezők, mint például Philip J. Klass, arra használtak fel, hogy
elvessék azt az állítást, miszerint Twining megvizsgálta a roswelli törmeléket. De
Twiningnek biztosan tudnia kellett a roncsokról, mivel azokat a Wright Fieldre (AMC
Főparancsnokság) repítették vizsgálatra, szóval miért hivatkozott a fizikai bizonyítékok
hiányára? Ahogy William Moore elmagyarázza, ha egy korong lezuhant volna Roswellnél,
Twiningnak fel kellett volna állítania egy projektet, hogy annyi információt gyűjtsön,
amennyit csak lehetséges a világ minden tájáról. Feltételezve, hogy a lezuhant korong
adataihoz való hozzáférés nagyon magas szintű „szükséges tudni” alapon történt volna, aligha
lett volna helyénvaló tudatni azokkal, akik az adatgyűjtési vonal másik végén vannak, hogy
miért van szükség ilyen adatokra. „Valójában,” érvel Moore, „talán az volt a legjobb, ha azt
állították, hogy nem volt lezuhant korong, azért, hogy eloszlassák a gyanút.”

Erős bizonyíték van arra, hogy a Légi Hírszerzési Követelmények Osztálya, amelyet
Schulgen dandártábornok vezetett, és akinek Twining elküldte az AMC jelentést, tudott a
lezuhant korong anyagáról, és hogy ez az információ csak Twining hivatalából származhatott.
Egy titkos AIRD ötoldalas „Gyűjtési Memorandum Tervezet”, 1947. október 28-i dátummal,
amely felsorolja az „aktuális hírszerzési követelményeket a Repülő Csészealj típusú légi
járművek területén”, megadja Twining AMC adatainak nagy részét a jelenségről, és
hozzátesz néhány jelentős és leleplező megjegyzést: „Habár fennáll az orosz gyártás
lehetősége, a németek távlatos gondolkodása és tényleges eredményei alapján, egyes
elemeknek az a megfontolt véleménye, hogy a tárgy valójában valamilyen bolygóközi
járművet képviselhet.”

A „Követelmények ... 3” alatt felsorolva: „Szerkezeti elemek (a) Anyagtípus: fém, vas,
nemvas, vagy nemfémes. (b) Kompozit vagy szendvics szerkezet, amely fémek, fémfóliák,
műanyagok és talán balsafa vagy hasonló anyagok különféle kombinációit hasznosítja. ( c)
Szokatlan gyártási módszerek az extrém könnyű súly és szerkezeti stabilitás elérésére.”
[Kiemelés hozzáadva] Az „Erőmű” alatt a memorandum tervezet kijelenti: „Információ
szükséges a légi jármű meghajtó rendszeréről. . . . Egy nem hagyományos vagy szokatlan
típusú meghajtórendszer jelenlétét nem lehet kizárni, és nagy érdeklődésre számot tartónak
kell tekinteni.”

Ezen információk egy részének egyszerűen Twining hivatalából kellett származnia. A
hivatkozás a „fémek, fémfóliák, műanyagok és talán balsafa vagy hasonló anyag különféle
kombinációira” természetesen különösen jelentős, mivel az szorosan egyezik Jesse Marcel
őrnagy leírásával a roswelli roncsokról.

MANTELL KAPITÁNY HALÁLA, 1948

1948. január 7-én egy négy Nemzeti Gárda P-51 Mustang repülőgépből álló rajt, amelyet
Thomas Mantell kapitány vezetett, és amely Mariettából, Georgiából repült a Standiford
Field, Kentucky felé, arra kérték a Godman AFB, Kentucky irányítótornyától, hogy
vizsgáljon ki egy azonosítatlan repülő tárgyat a Godman környékén. A hivatalos összefoglaló
az incidenst a következőképpen írja le:

A hajók közül három elkezdett emelkedni a tárgy felé. Hendricks pilóta az NG336-ban
folytatta útját és leszállt 15:10 C-kor [Központi Idő] a Standiford Fielden. . . . Hammond
pilóta, NG737 & Clements NG800, emelkedett 22,000 láb magasságba Mantell-lel az
NG3869-ben, majd folytatták útjukat az eredeti célállomásuk felé oxigénhiány miatt, ahová
15:40 C-kor érkeztek meg. Mantell tovább emelkedett a tárgy felé. A Standiford hadművelet
tájékoztatta a Wright Field Szolgáltató Központot 17:50 E-kor [Keleti Idő], hogy az NG3869
pilótája, Mantell lezuhant 2 mérföldre délnyugatra Franklintől, Kentucky államban,
körülbelül 16:45 C-kor. A baleset a pilóta halálával járt, a repülőgép súlyosan
megrongálódott.

Míg a hivatalos magyarázat az volt, hogy Mantell egyszerűen a Vénuszt üldözte (később
ballonra módosították), és elvesztette az eszméletét az oxigénhiány következtében, egy 1948-
as szigorúan titkos közös Légierő és Haditengerészeti Hírszerzési elemzés az UFO
incidensekről (titkosítás alól feloldva 1985-ben), kijelenti: „Míg feltételezhető, hogy ez a
pilóta anoxiát szenvedett, ami a lezuhanásához vezetett, az utolsó üzenete a toronynak az
volt: „Fémes tárgynak tűnik . . . hatalmas méretű . . . közvetlenül előttem és kissé felettem . ...
Megpróbálok közelíteni, hogy jobban szemügyre vegyem." [Kiemelés hozzáadva]

ELFOGÓ VADÁSZREPÜLŐGÉPEK KÉRÉSE

1948 februárjában Cabell dandártábornok, a Légi Hírszerzési Követelmények Osztályának
(AIRD) főnöke, titkos memorandumot küldött a Tervezési és Hadműveleti Igazgatónak,
amelyben kijelentette, hogy az AMC parancsnoka úgy érezte, hogy a rá ruházott felelősséget
a „repülő korongokra” vonatkozó információk és hírszerzési adatok gyűjtésére és
fejlesztésére ki kell egészíteni egy olyan követelménnyel, hogy az Egyesült Államokban és
Alaszkában lévő összes Légierő létesítmény „biztosítson legalább egy vadász vagy elfogó
típusú légi járművet, szükséges személyzettel, folyamatos riadókészültségi alapon. Ezeket a
repülőgépeket fel kell szerelni géppuskakamerával, és olyan fegyverzettel, amelyet
tanácsosnak ítélnek, annak érdekében, hogy megszerezzék a szükséges fényképeket minden
lehetséges adat megszerzéséhez bármely jelentett és észlelt szokatlan jelenségről, a ’repülő
korong’ típusból, a légkörben.”

A javaslatra adott válaszában a Tervezési és Hadműveleti Igazgató azt mondta, hogy
vadászrepülőgépek állomásoztatása minden bázison folyamatos riadókészültségi státuszban
nem tekinthető megvalósíthatónak azon az alapon, hogy a repülőgépek és a személyzet
ráfordítása túl nagy lenne; „a megfelelő elfogás nem lehetséges, kivéve véletlenül, teljes
radarlefedettség nélkül, amelyet a Légierő nem képes biztosítani. ... Kétséges, hogy a
vadászrepülőgépek képesek lennének követni a jelentéseket, amelyek nagyrészt civil
forrásokból származnak.”

AZ EASTERN AIRLINES ÉSZLELÉS, 1948

1948. július 25-ének korai óráiban Clarence S. Chiles kapitányt és John B. Whitted
másodpilótát, akik az Eastern Airlines egyik DC-3-asával repültek, megközelítette egy tárgy,
amely úgy tűnt, ütközőpályán van. „Bármi is volt, levillant felénk, és mi balra fordultunk” –
mondta Chiles a vizsgálóknak. „Balra fordult, és elhaladt mellettünk körülbelül 700 lábnyira
a jobb oldalunkon és felettünk. Aztán, mintha a pilóta látott volna minket és el akart volna
kerülni, felhúzott egy hatalmas lángcsóvával a hátuljából, és bezoomolt a felhőkbe,
légcsavarszele vagy gázsugara megrázta a DC-3-asunkat.”

A pilóták jelentették, hogy a tárgy egy „szárny nélküli légi jármű volt, 100 láb hosszú, szivar
alakú és körülbelül kétszerese egy B-29-es átmérőjének, kiálló felületek nélkül.” Chiles
kapitány azt mondta, a kabin olyannak tűnt, „mint egy pilótafülke, csak fényesebb. . . . A
tárgy oldalából egy intenzív, meglehetősen sötétkék ragyogás jött, amely végigfutott a törzs
teljes hosszán. . . . A kipufogógáz vöröses-narancs láng volt, a széleken világosabb szín
dominált.”

A vázlatok, amelyeket a pilóták rajzoltak (lásd Függelék, 479. o.), azt mutatják, hogy a
tárgynak „ablakai vagy nyílásai” voltak az oldalán. Hogy kiküszöböljék annak a lehetőségét,
hogy a pilóták pusztán egy másik repülőgépet láttak, a Légierő Hírszerzési személyzete
átvizsgált 225 polgári és katonai repülési menetrendet, és úgy találták, hogy az egyetlen
másik repülőgép a közelben egy Légierő C-47-es volt – amely aligha felel meg a megadott
leírásnak.

SZIGORÚAN TITKOS USAF ELEMZÉSEK, 1948

Kevesebb mint két héttel az Eastern Airlines észlelés után a Légi Műszaki Hírszerző Központ
(ATIC) úgy döntött, eljött az ideje, hogy elkészítsék azt, amit a hírszerzési szakzsargon
„Helyzetértékelésnek” nevez. Edward Ruppelt kapitány, a Légierő Kék Könyv Projektjének
korábbi vezetője, aki azon kevesek egyike volt, aki látta a hosszú, szigorúan titkos
dokumentumot, amely 1948. augusztus 5-i keltezésű, megerősítette, hogy az ATIC arra a
következtetésre jutott, hogy az UFO-k bolygóközi eredetűek. Hoyt Vandenberg tábornok, az
akkori vezérkari főnök elutasította azt bizonyítékok hiányában, még azután is, hogy az ATIC
egy csoportja meglátogatta az irodáját a Pentagonban, megkísérelve meggyőzni őt, hogy
változtassa meg a véleményét. Néhány hónappal később, Vandenberg utasítására, elrendelték
a dokumentum elégetését.

Az MJ-12 testület tagjaként Vandenbergnek rendelkeznie kellett minden bizonyítékkal,
amelyre szüksége volt a repülő korongok földönkívüli eredetének megállapításához. Tehát
miért utasította el akkor az ATIC értékelést? „A tábornok azt mondta, hogy ez pánikot
okozna” – mondta Ruppelt Keyhoe őrnagynak. „Hogyan tudnánk meggyőzni a
nyilvánosságot, hogy az idegenek nem ellenségesek, amikor mi magunk sem tudjuk?” 1985-
ben az addig szigorúan titkos Elemzés az USA-beli Repülő Tárgy Incidensekről címűt
feloldották a titkosítás alól és kiadták. Az 1948. december 10-i keltezésű, tizenkilenc oldalas
dokumentum gondosan elkerül bármilyen utalást arra, hogy az UFO-k földönkívüliek
lehetnek, de mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy „valamiféle repülő tárgyakat
figyeltek meg, bár azonosításuk és eredetük nem felismerhető.”

BEHATOLÁSOK „KÉNYES LÉTESÍTMÉNYEK” FÖLÉ, 1948-1950

Hivatalos aggodalom az Egyesült Államok legkényesebb létesítményeinek közelében történt
észlelések miatt, mint például a Los Alamos-i Atomenergia Bizottság (AEC) projekt,
megválaszolhatatlan kérdések áradatához vezetett. 1949 januárjában Poland ezredes az
Amerikai Hadsereg Hírszerzésétől (G-2) memorandumot küldött a 4. Hadsereg parancsnokló
tábornoka nevében Houstonból, Texasból, a Hadsereg Hírszerzési Igazgatójának a
Pentagonba:

Az ügynökségek Új-Mexikóban felettébb aggódnak ezen jelenségek miatt. Azon a véleményen
vannak, hogy valamilyen idegen hatalom „érzékelő lövéseket” ad le valamilyen
szupersztratoszféra eszközzel, amelyet önmegsemmisítőre terveztek. . . . Egy másik elmélet, amelyet lehetséges elfogadhatóként terjesztettek elő, abban a hitben rejlik, hogy a jelenségek
egy idegen hatalom radiológiai hadviselési kísérleteinek eredményei, továbbá, hogy a
sugarak halálosak lehetnek, vagy ezeknek tulajdonítható a közelmúltban történt repülőgép-
szerencsétlenségek oka.

Még egy másik hiedelem ... az, hogy felettébb valószínű, hogy az Egyesült Államok folytathat
valamilyen szigorúan titkos kísérleteket. ... Úgy vélik, hogy ezek az incidensek oly nagy
fontosságúak, különösen mivel kényes létesítmények közelében fordulnak elő, hogy egy
tudományos testületet kellene küldeni erre a helyszínre, hogy tanulmányozza a helyzetet azzal
a céllal, hogy megoldást találjanak erre a rendkívüli jelenségre a lehető legkisebb
késedelemmel. [Kiemelés hozzáadva]

1949. február 16-án egy titkos konferenciát tartottak Los Alamosban, hogy megvitassák az
UFO-jelenségeket, különösen az úgynevezett „zöld tűzgömböket”, amelyeket akkoriban
jelentettek a térségben. A jelenlévő tudósok és katonai tisztviselők között volt Dr. Edward
Teller atomfizikus és Dr. Lincoln LaPaz, az Új-Mexikói Egyetem csillagásza, akinek
szakértői véleményét végig igénybe vették a konferencia során. LaPaz teljesen meg volt
győződve arról, hogy a zöld tűzgömbök nem hagyományos tűzgömbök vagy meteoritok
voltak, és leírta saját észlelését 1948. december 12-én. Ez a tűzgömb teljes intenzitással jelent
meg azonnal – nem volt fényerő-növekedés. ... A színe, amelyet valahol az 5200 angström
hullámhossz környékére becsültek, olyan zöld árnyalatú volt, amilyet soha nem figyeltem
meg meteorhullásoknál korábban. A pálya olyan közel volt a vízszinteshez, amennyire csak
vizuális megfigyeléssel meg lehetett határozni. . . .Közvetlenül a vége előtt ... a zöld tűzgömb
darabokra tört, még mindig fényes zölden.” LaPaz kizárt más nem hagyományos meteor- és
tűzgömb-típusokat is, és nem hagyott kétséget a konferencia résztvevőiben afelől, hogy a
jelenségek megmagyarázhatatlanok.

1948. április 27-én és 28-án Dr. Joseph Kaplan, a Légierő Tudományos Tanácsadó
Testületének tagja, meglátogatta a Kirtland Légierő Bázis Különleges Nyomozó Hivatalát,
valamint az AEC Sandia Bázisát és Los Alamost, Dr. Theodore von Karman, a Tudományos
Tanácsadó Testület titkárának utasítására. A látogatások célja, egy eddig titkos Légierő
memorandum szerint, az volt, hogy áttekintse a vizsgálati jelentéseket és azokat a
körülményeket, amelyek az „azonosítatlan légi jelenségeket” övezték, amelyeket a térségben
figyeltek meg, és hogy ajánlásokat tegyen egy tudományos vizsgálat célszerűségére
vonatkozóan az eseményekkel kapcsolatban. Dr. Kaplan és LaPaz találkozott számos
biztonsági személyzettel Los Alamosban április 28-án, hogy Kaplan megpróbálhassa tisztázni
az UFO-észlelések természetét, amelyeket az AEC projekt tagjai és az AEC Biztonsági
Szolgálatának ellenőrei tettek ott. Úgy tűnik, mély benyomást tettek rá, és kijelentette, hogy
azonnal benyújtja jelentését Dr. von Karmannak: Dr. Kaplan nagy aggodalmát fejezte ki,
mivel ezek az események az Egyesült Államok Nemzetvédelméhez kapcsolódnak. Azt
tanácsolta, hogy úgy érzi, ez rendkívüli fontosságú, és tudományosan ki kellene vizsgálni.”
[Kiemelés hozzáadva]

Még egy találkozót hívtak össze 1949. október 14-én, hogy megvitassák a zöld tűzgömb
észleléseket, és a korábbi küldöttek mellett részt vettek rajta a 4. Hadsereg, a Fegyveres Erők
Különleges Fegyverek Projekt, az FBI, az AEC, a Légi Anyagparancsnokság Geofizikai
Kutatási Osztályának és a Légierő Különleges Nyomozó Hivatalának képviselői. „Logikus
magyarázatot nem részesítettek előnyben a zöld tűzgömbök eredetére vonatkozóan” –
állította egy bizalmas AFOSI feljegyzés. „Azonban általánosan arra a következtetésre
jutottak, hogy a jelenségek léteznek, és hogy tudományosan tanulmányozni kellene őket,
amíg ezeket az eseményeket kielégítően meg nem magyarázzák. Továbbá, hogy a megmagyarázhatatlan jelenségek folyamatos előfordulása ilyen jellegű kényes létesítmények
közelében aggodalomra ad okot.” [Kiemelés hozzáadva]

Az Amerikai Hadsereg Hírszerzésének (G-2) jelenlévő képviselői közül lehetséges, hogy
néhányan a Tudományos és Technikai Ág, Elhárítási Igazgatóság Bolygóközi Jelenség
Egységének (IPU) tagjai voltak, egy elit UFO-vizsgáló csoporté, amelyet állítólag Marshall
tábornok hozott létre 1947-ben, és amelyet az 1950-es években oszlattak fel. William Guild
ezredes, az Elhárítás igazgatója szerint „Minden ehhez az egységhez tartozó feljegyzést
átadtak az USA Légiereje Különleges Nyomozó Hivatalának a KÉK KÖNYV művelettel
összefüggésben. Az AFOSI a mai napig nem adta ki ezeket a feljegyzéseket. Vajon a
Bolygóközi Jelenség Egység megtudott néhány nyugtalanító tényt, amelyeket még mindig
nem lehet felfedni? 1955-ben Douglas MacArthur tábornok – akiről szintén azt pletykálták,
hogy részt vett az IPU létrehozásában – tett egy megdöbbentő nyilatkozatot, amely súlyt ad
ennek a lehetőségnek. „A világ nemzeteinek egyesülniük kell” – mondta –, „mert a
következő háború egy bolygóközi háború lesz. A föld nemzeteinek egyszer közös frontot kell
alkotniuk a más bolygókról érkező emberek támadása ellen.”

A Hadsereg, a Légierő, az FBI és a Haditengerészeti Hírszerzés heti konferenciáin 1949
elején megerősítették az UFO-problémához rendelt maximális biztonsági fokozatot, ahogy
azt egy korabeli FBI dokumentum felfedi: „. . . az ’Azonosítatlan Légi Jármű’ vagy
’Azonosítatlan Légi Jelenségek’, más néven ’Repülő Korongok’, ’Repülő Csészealjak, és
Tűzgolyók ügyét ... a Hadsereg és a Légierő Hírszerző Tisztjei szigorúan titkosnak tekintik.”

Továbbra is jelentettek behatolásokat nukleáris létesítmények fölé, és néhány alkalommal ez
a Légierő sugárhajtású gépei általi elfogáshoz vezetett, ahogy ez a Hadsereg memorandum,
amely U. G. Carlan őrnagytól származik, a Mildren alezredes által neki nyújtott információk
alapján, megerősíti:

1950. július 30. óta kerek formájú tárgyakat észleltek a Hanfordi AEC Üzem felett. Ezek a
tárgyak a jelentések szerint 15 000 láb magasság felett voltak. A Légierő sugárhajtású gépei
megkísérelték az elfogást negatív eredménnyel. Minden egységet, beleértve a légvédelmi
zászlóaljat, radaregységeket, a Légierő vadászszázadait és a Szövetségi Nyomozó Irodát,
riadókészültségbe helyeztek a további megfigyelés érdekében. Az Atomenergia Bizottság
kijelenti, hogy a vizsgálat folytatódik, és a teljes részleteket később továbbítják.

A CIA ugyanúgy aggódott. Egy titkos 1952-es jelentés, amely „Los Alamosnál és Oak
Ridge-nél jelentett UFO-észlelésekre [hivatkozik], egy olyan időszakban, amikor a
háttérsugárzás szintje megmagyarázhatatlanul megemelkedett”, a következő beismeréssel
zárult: „Itt kifogyunk még a ’kék égből’ vett magyarázatokból is, amelyek tarthatóak
lennének, és még mindig ott marad a nyakunkon számos hihetetlen jelentés hiteles
megfigyelőktől.”

1949 februárjában George E. Valley professzor, a Légierő Tudományos Tanácsadó
Testületének tanácsadó tagja, miközben néhány lehetséges magyarázatot kínált az
észlelésekre, amelyeket a Sign Projekt (vagy Saucer Projekt) számára készített titkos
jelentésében javasolt, valószínűleg közel járt az igazsághoz:

Ha létezik egy földönkívüli civilizáció, amely képes olyan tárgyakat készíteni, amilyeneket
jelentettek, akkor a legvalószínűbb, hogy fejlettségük messze meghaladja a miénket. Ez az érv
alátámasztható pusztán valószínűségi érvekkel, anélkül, hogy csillagászati hipotézisekhez
folyamodnánk. Egy ilyen civilizáció megfigyelhetné, hogy a Földön most már vannak atombombáink, és gyorsan fejlesztjük a rakétákat. Az emberiség múltbeli történelmére való tekintettel, riadalommal kellene lenniük. Ezért ebben az időben mindenekelőtt arra kell számítanunk, hogy ilyen látogatásoknak leszünk tanúi. [Kiemelés hozzáadva]

KATONAI REPÜLŐGÉPEK ÁLTAL ÉSZLELT UFO-K, 1951

Egyike a számos, azonosítatlan repülő tárgyakkal történt majdnem ütközésről szóló
jelentésnek Graham Bethune, az Amerikai Haditengerészeti Tartalékos hadnagyának
beszámolója volt, aki a 125-ös járat másodpilótájaként repült az izlandi Keflavikból 1951.
február 10-én. „Miközben a bal oldali ülésen repültem 230 fokos valós irányon, a 49-50
Észak 50-03 Nyugat pozícióban, egy fényjelenséget figyeltem meg a horizont alatt,
körülbelül 1000-1500 lábbal a víz felett” – állította Bethune a hivatalos jelentésben. Így
folytatta:

Mindketten figyeltük az irányát és mozgását körülbelül 4 vagy 5 percig, mielőtt felhívtuk rá a
többi legénységi tag figyelmét. . . . Hirtelen megváltozott az állásszöge, a magassága és a
mérete megnőtt, mintha a sebessége meghaladta volna az 1000 mérföld/órát. Olyan gyorsan
közeledett, hogy az első érzésünk az volt, hogy össze fogunk ütközni a levegőben. Ekkor
megváltozott a szöge, és a színe is megváltozott. Ekkor határozottan kör alakúnak [tűnt], és a
kerületén vöröses-narancs színűnek. Megfordította az irányát, és megháromszorozta a
sebességét, amíg utoljára láttuk eltűnni a horizont felett. A magasságunk és a víz feletti
megtévesztő távolság miatt szinte lehetetlen megbecsülni a méretét, távolságát és sebességét.
Egy durva becslés szerint legalább 300 láb átmérőjű volt, sebessége meghaladta az 1000
mérföld/órát, és 5 mérföldön belülre közelítette meg a repülőgépet.

1956-ban az amerikai haditengerészet állítólag parancsot adott pilótáinak, hogy
bocsátkozzanak harcba az UFO-kkal, ha a tárgyak ellenségesnek tűnnek. Az „UFO riasztás”
műveleti eljárásai, amelyeket egy eligazító tiszt adott át a pilótáknak a Los Alamitos
Tengerészeti Légibázison Kaliforniában, szigorúan titkosak voltak, és a legtöbb ottani tiszt
megtagadta, hogy megvitassa az ügyet, amikor az újságírók faggatták őket.

A számos, mostanra kiadott Amerikai Légierő Hírszerzési jelentés egyike (amelyek jelenleg
körülbelül 1800 oldalt tesznek ki) leír egy találkozást, amelyben Ballard őrnagy és Rogers
hadnagy, a 148. Vadász-Elfogó Század tagjai vettek részt egy gyakorlórepülésen egy
Lockheed T-33-assal a Dover Légierő Bázisról, Delaware államból, 1951. szeptember 10-én.
Miután megfigyeltek egy azonosítatlan tárgyat Sandy Hook (New Jersey) felett, a pilóták
azonnal egy süllyedő fordulót tettek, és követték a tárgyat, amíg az két perccel később el nem
tűnt:

Mindkét pilóta megfigyelte a különös tárgyat, amely méretre olyannak tűnt, mint egy F-86-os
[Sabre], de sokkal gyorsabb volt (900+ mérföld/óra), korong alakú, repülése stabil, látható
meghajtási eszköz nélkül, és fénylő ezüst színű.

11:00-kor (EDT) egy radarállomás Ft. Monmouth-ban bemért egy azonosítatlan, nagy
sebességű (700 mérföld/óra feletti) tárgyat körülbelül ugyanazon a helyen.
Ennek a parancsnokságnak nincs információja olyan természeti jelenségről, kísérleti
repülőgépről vagy irányított rakétáról, amely okozhatta volna az észleléseket.

AZ 1952. JÚLIUSI ÉSZLELÉSI HULLÁM

Az észlelések masszív megszaporodása az Egyesült Államok felett 1952-ben, amely
júliusban csúcsosodott ki, jelentős riadalmat okozott a katonai hírszerzési körökben. Egy
ilyen észlelést jelentett William Nash első tiszt és W. H. Fortenberry másodtiszt, akik a Pan
American Airways egyik DC-4-esével repültek New Yorkból San Juanba tartva július 14-én.

Este 9:12-kor hat izzó korong közeledett fantasztikus sebességgel egy mérfölddel a repülőgép
alatt, a Langley Légierő Bázis környékén, Virginiában. A tárgyak körülbelül 100 láb
átmérőjűnek tűntek, és lépcsőzetes alakzatban repültek. A vezető korong, miután látszólag
észrevette a DC-4-est, hirtelen lelassított, majd a következő két korong „imbolygott” egy
pillanatig, ami után mind a hat UFO „élére fordult”, lehetővé téve a pilóták számára, hogy
vastagságukat körülbelül tizenöt lábra becsüljék. A tárgyak ezután felgyorsultak, de ismét
felsorakoztak eredeti pozíciójukba a lépcsőzetes alakzatban, és a körülöttük lévő furcsa
ragyogás felerősödött, miközben ezt a manővert végrehajtották. Ekkor két másik korong
jelent meg a DC-4-es alatt, fényesen ragyogva, amint csatlakoztak az előttük lévő hathoz.
Minden korong hirtelen elsötétült, de újra felragyogtak, amikor nyolc tárgy jelent meg egy
sorban. Végül a korongok nagy magasságba emelkedtek és eltűntek, olyan sebességgel,
amelyet a pilóták percenkénti 200 mérföldre számoltak ki.

A miami leszállás után a személyzetet a Légierő Különleges Nyomozó Irodája hallgatta ki.
Az eseményeket röviden leíró, titkosítás alól feloldott légierő-táviratot szétosztották a
hadsereg és a haditengerészet hírszerzése, valamint a Fegyveres Erők Biztonsági Ügynöksége
(a Nemzetbiztonsági Ügynökség elődje), az Egyesített Vezérkari Főnökök Tanácsa és a CIA
között.

Azon az éjszakán, 19-éről 20-ára virradóan júliusban, UFO-kat láttak Washington D.C. egész
területén több utasszállító repülőgép személyzetei, és radar követte őket az Andrews Légierő
Bázison, valamint a Washington National Airport légi irányító központjában is. Időnként az
azonosítatlan célpontok lebegtek, körülbelül 100–130 mérföld/órás sebességgel haladtak,
majd fantasztikus sebességre gyorsultak. De — ahogy Ruppelt kapitány szárazon
megjegyezte — senki sem törődött azzal, hogy értesítse a Légierő Hírszerzését az
észlelésekről, még akkor sem, amikor vadászgépeket már küldtek ki a kivizsgálásra, és
először csak akkor értesültek róla, amikor másnap reggel címlapsztori jelent meg róla.

Egy héttel később, július 26-án éjjel, az UFO-k ismét lebegtek és manőversorozatot írtak le a
nemzet fővárosa felett, és radar követte őket a Washington National Airporton és az Andrews
Légierő Bázison. Az alábbi, 1985-ben nyilvánosságra hozott USAF hírszerzési jelentés írja le
ezeket a rendkívüli eseményeket:

Változó számú (egyszerre legfeljebb 12) u/i [azonosítatlan] célpont jelent meg az ARTC-nél
(Air Route Traffic Control Center — Washington National Airport) a radarképernyőkön. A
CAA személyzete „általában szilárd visszaverődéseknek” minősítette őket; hasonlóak voltak a
repülőgépek visszhangjaihoz, kivéve hogy lassabban mozogtak. A manővereknek nem volt jól
meghatározható mintázata, kivéve azt, hogy körülbelül 21:50 EDT körül 4 célpont durván
egymás mellett haladt, nagyjából másfél mérföldes oldaltávolsággal, és lassan együtt
mozogtak (ami körülbelül egy 1 mérföld hosszú nyomot adott) becsült 100 mérföld/óránál
kisebb sebességgel, körülbelül 110 fokos irányon. Ugyanebben az időben további 8 célpont
volt szétszórva a képernyőn.

Az ARTC telefonon felhívta az Andrews Approach Controlt 22:00 EDT-kor, és megállapította,
hogy ők is észlelnek u/i célpontokat. Az u/i visszhangokat szakaszosan észlelték egészen
körülbelül 23:07 EDT-ig, ezt követően további háromnegyed órán át gyenge és szórványos
(nem folyamatos) visszhangok jelentek meg. A Washington National Tower radar személyzete csak egyetlen u/i célpontot jelentett. Ez a visszhang „nagyon jó célpontként” szerepelt, amely
nyugatról kelet felé mozgott a képernyőn körülbelül 30–40 mérföld/órával. A radar-kezelők
azonban kijelentették, hogy lehetnek más u/i célpontok is a képernyőiken, különösen az
irányítási területükön kívül eső részeken, amelyeket nem vettek volna észre, vagy
repülőgépeknek tulajdonítottak volna, amelyek az ARTC központ irányítása alatt állnak.
Ugyanakkor kijelentették, hogy nem észleltek rendellenes (azaz nagyon lassú vagy
szabálytalan) visszhangokat.

Az ARTC irányítói arról is beszámoltak, hogy a CAA egyik repülési felügyelője, Bill Schrewe
úr, aki egy NC–12-est repült, 22:46 EDT-kor jelentette, hogy vizuálisan öt objektumot látott,
amelyek fénye narancssárgától fehérig terjedő tartományban ragyogott; magassága időnként
22 000 láb volt. Néhány kereskedelmi pilóta vizuális észlelésekről számolt be
„cigarettafényként” (vörös–sárga) egészen a „fényként” való megnevezésig (ahogyan az
ARTC irányítókkal folytatott beszélgetéseikben rögzítették).

23:08 EDT-kor az USAF Command Post értesítést kapott az ARTC célpontjairól. A Command
Post 22:45-kor értesítette az ADC-t és a KADF-et, és két F–94-est riasztottak Newcastleből
23:00 EDT-kor. Az ARTC az F–94-eseket érkezésük után célokra vezette, általában negatív
eredménnyel (átrepültek egy „radar-visszhang kötegen”, de semmit sem láttak). Azonban az
egyik pilóta említette, hogy egyszer négy fényt látott, egy másik alkalommal pedig egyetlen
fényt, de túl közel ahhoz, hogy „rácélozzon” (ezek az ARTC irányítótól származó
megjegyzések). Az egyik ARTC irányító körülbelül 20 percen át irányított egy USAF B–25-öst
23:00 EDT körül. A B–25-öst számos célra vezették rá, és minden alkalommal arról számolt
be, hogy egy forgalmas autópálya vagy kereszteződés felett repül.
Fournier őrnagy (AFOIN–2A2) és Holcomb hadnagy (USN, AFOIN–2C5) körülbel

ül 03:00
EDT-kor érkeztek az ARTC központba. Holcomb hadnagy megfigyelte a radarképernyőket, és
„jó, szilárd célpontokat” jelentett. Gyors ellenőrzést végzett a repülőtéri időjárási állomással,
és megállapította, hogy enyhe hőmérsékleti inverzió van (körülbelül 1°) a felszíntől nagyjából
1000 lábig. Ugyanakkor úgy érezte, hogy az akkori képernyőn megjelenő célpontok nem
ennek az inverziónak az eredményei, ezért azt tanácsolta a Command Postnak, hogy
küldjenek egy második elfogó repülést (a második elfogást az ARTC irányította, de amikor
megérkeztek, már nem maradtak erős célpontok, csak halványak, negatív eredménnyel).
Fournier őrnagy és Holcomb hadnagy 04:15-ig maradtak az ARTC központban, de további
erős célpontokat nem észleltek; sok halvány és instabil célpontot (feltehetően hőmérsékleti
inverzió miatt) figyeltek meg az időszak hátralévő részében. …

Az ARTC személyzetének valamennyi tagja hangsúlyozta, hogy a legtöbb u/i visszhang
„szilárd” volt. Végül megemlítették, hogy u/i visszhangokat az elmúlt néhány hónap során
időről időre észleltek, de soha korábban nem jelentek meg ilyen mennyiségben, ilyen
elhúzódó időtartamban és ilyen meghatározással, mint a 1952. június 26–27-i éjszakán
tapasztaltak. [Kiemelés hozzáadva]

Az észlelések világszerte címlapokra kerültek, de a Légierő gyorsan azzal magyarázta őket,
hogy hőmérsékleti inverzió okozta jelenségek voltak. A háttérben azonban számos hírszerzési
elemző úgy vélte, hogy az UFO-k talán nem földi eredetűek. Egy néhány nappal később
készült FBI-feljegyzés, amely Boyd parancsnok, a Hírszerzési Igazgatóság Jelenlegi
Hírszerzési Osztályának becslési részlegén tartott eligazítására hivatkozik, megerősíti, hogy
Boyd azt tanácsolta:

az észlelt objektumok esetleg egy másik bolygóról származhatnak … [de] jelenleg semmi sem
támasztja alá ezt az elméletet, ugyanakkor a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Kijelentette, hogy a Légierő Hírszerzése meglehetősen biztos abban, hogy ezek az objektumok
nem egy másik nemzet hajói vagy rakétái ezen a világon. Boyd parancsnok azt jelentette, hogy
intenzív kutatás folyik a Légierő Hírszerzésénél, és jelenleg, amikor hiteles jelentések
érkeznek észlelésekről, a Légierő minden esetben megpróbál sugárhajtású elfogó
repülőgépeket küldeni, hogy jobb megfigyelést nyerjen az objektumokról.

A LÉGIERŐ SUGÁRHAJTÁSÚ GÉPE MEGPRÓBÁL LELŐNI EGY UFO-T

Nem pusztán arról volt szó, hogy a Légierő repülőgépeket küldött a levegőbe, hogy
közelebbről megfigyelje és lehetőség szerint filmezze az UFO-kat. Edward Ruppelt kapitány,
az Aerial Phenomena Branch vezetője az Air Technical Intelligence Centerben, valamint a
Légierő Project Blue Book korábbi vezetője arról számolt be, hogy 1952 nyarán egy esetben
a Légierő megpróbált lelőni egy „repülő csészealjat”.

Egy bizonyos reggelen (a dátum nincs megadva) egy légierő-bázison a radar egy ismeretlen
célpontot fogott be, amely körülbelül 700 mérföld/órás sebességgel közeledett, majd lelassult
egy, a repülőtértől északkeletre fekvő pontra. Két F–86 Sabre sugárhajtású vadászgépet
riasztottak, de eleinte nem tudták megtalálni a célpontot. A második pilóta hirtelen észrevett
valamit, amit először léggömbnek vélt, de közelebbről megvizsgálva kétségtelenül csészealj
alakúnak látta, „mint egy fánk, lyuk nélkül”. Üldözni kezdte az objektumot, és amikor
körülbelül 500 yardra megközelítette, az gyorsulni kezdett. Amikor 1000 yardos távolságban
volt (a géppuskák hatásos lőtávolsága 1300 yard), tüzet nyitott a célpontra, de az felrántotta
az orrát, emelkedni kezdett, és másodpercek alatt eltűnt.

Ruppelt ezt a jelentést egy, a bázison szolgáló hírszerzési tiszttől kapta, aki elmondta, hogy
utasítást kapott minden példány elégetésére, de egyet megmentett. Szerencsésnek mondható,
hogy a pilóta életben maradt, hogy elmesélhesse a történetet. Mások nem voltak ilyen
szerencsések. Benjamin Chidlaw tábornok, az Air Defense Command korábbi parancsnoka
1953-ban Robert Gardner kutatónak azt mondta: „Halomban állnak nálunk a repülő
csészealjakról szóló jelentések. Komolyan vesszük őket, ha figyelembe vesszük, hogy sok
emberünk és repülőgépünk veszett oda, miközben megpróbálta elfogni őket.” Ha van igazság
ebben az állításban, akkor a hatóságoknak tökéletesen érthető okaik vannak arra, hogy
visszatartsák a nyilvánosság elől az UFO-kkal kapcsolatos tényeket.

Kevés utalás található ilyen nyugtalanító tényekre a nyilvánosságra hozott légierő-hírszerzési
jelentésekben. Számos ilyen jelentés — különösen azok, amelyeket „szigorúan titkos” vagy
magasabb minősítéssel láttak el — továbbra is titkosított marad azon az alapon, hogy
nyilvánosságra hozataluk veszélyeztetné a nemzetbiztonságot. Van azonban egy
dokumentumom, amely egy lehetséges ütközésre vonatkozik egy azonosítatlan objektummal
— sürgős kábeltávirat, amelyet a Légierő Hírszerzésének Igazgatójához küldtek a Légierő
Főhadiszállásán, 1953. június 26-án kelt dátummal:

REPÜLŐ OBJEKTUMOKAT ÉSZLELTEK PILÓTÁK KÖRÜLBELÜL 21:30-KOR,
JÚNIUS 24-ÉN PD KÉT SUGÁRHAJTÁSÚ GÉP A QUONSET POINT-RÓL [EGY] LÉGI
ÜTKÖZÉST [ELSZENVEDETT] 1953. JÚNIUS 24-ÉN 21:30-KOR EGY REPÜLŐGÉP
LÁNGOKBAN LEZUHANT 15 MÉRFÖLDDEL QUONSET POINTTÓL NYUGATRA
MASSACHUSETTS ÁLLAMBAN, ÉS A KELETI LÉGITÁRSASÁG PILÓTÁI
JELENTETTÉK A REPÜLŐ TÁRGYAT, AMELY EZUTÁN BEJELENTÉSRE KERÜLT
A DIR INTELLIGENCE HQ USAF ÉS A TECH INTELLIGENCE CENTER WRIGHT
PATTERSON LÉGIBÁZIS FELÉ.

Hogy az ütközés egy UFO elfogása miatt történt-e, talán soha nem derül ki, de nyilvánvaló,
hogy az incidens jelentős riadalmat okozott, és a sürgősségi jelentés terjesztési listája
tartalmazta a CIA-t, az Egyesített Vezérkari Főnököket és a Nemzetbiztonsági Ügynökséget
(1952-ben hozták létre).

A LÉGIERŐ SUGÁRHAJTÁSÚ REPÜLŐGÉPE ELTŰNIK, MIKÖZBEN EGY UFO-T ELFOG, 1953

A Légierő egyik legijesztőbb esete, amely látszólagos ütközést is magában foglalt egy
azonosítatlan tárggyal, 1953 végén történt. 1953. november 23-ának estéjén egy Légvédelmi
Parancsnokság Földi Irányítású Elfogó (GCI) irányítót riasztott egy azonosítatlan és nem
ütemezett célpont jelenléte a radarképernyőjén, Soo Locks, Michigan térségében. Egy F-89C
Scorpion sugárhajtású vadászgépet azonnal felküldtek a Kinross Légibázisról, Felix Moncla
Jr. hadnagy pilótával és megfigyelőjével, R. R. Wilson hadnaggyal a hátsó ülésben.

A GCI-irányító a célpontra vezette az F-89-est, és megjegyezte, hogy az UFO irányt
változtatott, miközben a gép több mint 500 mérföld/órás sebességgel közeledett. Kilenc perc
telt el. Fokozatosan az F-89 csökkentette a távolságot, és az irányító közölte a személyzettel,
hogy a célpontnak most már láthatónak kell lennie. Hirtelen a GCI radarképernyőn a két jel
egybeolvadt, mintha összeütköztek volna. Egy pillanatra egyetlen jel maradt a képernyőn,
majd az is eltűnt.

A pozíció megjelölése után az irányító sürgősségi üzenetet küldött a Kutatás és Mentés
részlegnek. Lehetséges, hogy Moncla és Wilson ki tudtak ugrani időben — de valószínűleg
nem.

Egy egész éjszakás légi/tengeri kutatás után sem roncsot, sem nyomot nem találtak az eltűnt
emberekből. Egy Légierő-sajtóközlemény tömören így fogalmazott: „… A repülőgépet radar
követte, amíg össze nem olvadt egy tárggyal hetven mérfölddel a Keweenaw-fok közelében,
Michigan felső részén.” Az esetet soha nem magyarázták meg kielégítően.

A LÉGIERŐ SUGÁRHAJTÁSÚ GÉPEINEK PILÓTÁI UFO-KAT FILMEZNEK, 1953–1954

Egy 1976-os kutatóutam során az Egyesült Államokban szerencsém volt interjút készíteni
egy volt légierős hadnaggyal, aki más pilótákkal együtt 1953-ban és 1954-ben
mozgóképfelvételeket szerzett UFO-król. „Mel Noel” (álnév) húszéves volt, amikor egy
tartalék századhoz vezényelték a Lowry Légibázison, Colorado államban, és kiválasztották
különleges fényképes felderítő küldetésekre UFO-k filmezésére.

A küldetések előtt Mel Noelt és a többi pilótát Peterson ezredes tájékoztatta, aki Washington
DC-ből volt az operatív egységhez beosztva, és a bevetések parancsnokaként működött;
összesen hetvenhárom ilyen küldetés volt. A pilótákat kioktatták a konkrét légi manőverekre,
szövési mintákra és kötelékrepülési formációkra, amelyeket alkalmazniuk kellett, ha UFO-
kkal találkoznak. Figyelmeztették őket bizonyos hatásokra is, amelyek befolyásolhatják F-
86A Sabre gépeiket: ide tartozott a szilíciumcsillapítású műszerek meghibásodása — a
légsebesség-mérő, magasságmérő, emelkedési sebesség-mérő, és bizonyos mértékig a
giroszkópos iránytű — valamint a mágneses iránytű hibás működése. Azt mondták nekik,
hogy a hajtóműre vagy a hidraulikus vezérlőrendszerekre nem lesz káros hatás. Ugyanakkor
magas szintű rádió-statikus zajra is számítaniuk kellett.

A tájékoztatók része volt több órányi film levetítése is, amelyeket katonai pilóták készítettek,
valamint több száz állókép, amelyek közül sokat civilektől koboztak el — mondta Mel. A
pilóták szkeptikusak voltak az egész üggyel kapcsolatban, és meg voltak győződve róla, hogy semmit sem fognak látni. Az első néhány küldetés „tájékozódó repülés” volt, amelyek során a
pilóták különböző körülmények között szorosabb köteléket repültek.

Az első észlelésre 1953 decemberében került sor, amikor az egyik pilóta jelentette, miközben
38 000 láb magasságban és 680 csomós sebességgel repültek az Idaho állambeli Sziklás-
hegység felett: „BOGIES AT 9 O’CLOCK LEVEL!” [Ismeretlen célpontok 9 óránál, azonos
magasságban!”]

Mel helyzetéből, az echelon kötelékben, eleinte nem tudott semmit látni. Egy célpont
közeledett a formációhoz, és megparancsolták, hogy zárjon rá — hatvan lábra a szárnyvégtől
a szárnyvégig.
„Nem volt szabad elmozdulnom a pozíciómból, amíg Lee meg nem adta a jelet, és abból a
helyzetből, ahová mozdulnom kellett, jobbról kellett bemennem a résbe, és onnan egy
gyémántalakzatba, amely a kettes és hármas számú gép között mozgott, valamint az egyes
számú mögött és alatt; amikor pedig visszaestem, ki kellett jönnöm onnan.”

Tizenhat korong alakú tárgy, függőleges „V” alakzatban — hét elöl és kilenc hátul — repült
az F-86-osokkal párhuzamosan, nagyjából azonos sebességgel. Ezután a formáció négyes
csoportokra bomlott. Megkérdeztem Melt, hogyan írná le a tárgyakat. „Volt rajtuk egyfajta
felső kiterjedés. Nem nevezném kupolának, de volt valamiféle kiemelkedés” — mondta.
„Nem volt kristálytiszta képünk: a legélesebb körvonal akkor volt, amikor megálltak. Nincs
lassulás a megálláshoz” — magyarázta. „Egyszerűen csak nézed, aztán visszanézel, és
nyilvánvaló, hogy megszűnt az előrehaladó mozgásuk. És abban a pillanatban a körvonal volt
a legélesebb, de körülöttük még mindig volt valamiféle köd — egy ezüstszürke pára.”

150–180 láb átmérőjűek voltak, és 30–40 láb vastagok. Amikor a tárgyak felgyorsultak, a köd
— vagy „korona” hatás — színt váltott. „Olyan volt, mintha a spektrum színein haladt volna
keresztül” — mondta Mel. „Láthattad, ahogy átmegy a sárgákon, a narancssárgákon, a
vöröseken, és így tovább.”

A tárgyak összesen nyolc percig voltak láthatók. A várható hatásokról szóló eligazítás
ellenére csak enyhe iránytű-hibát tapasztaltak. A pilótákat arra is figyelmeztették, hogy ne
keresztezzék a tárgyak útját, mivel ez néha repülőgépek sérülését vagy elvesztését
eredményezte.

Az F-86-osok mindegyikének hat darab 50-es kaliberű géppuskáját géppuska-kamerákra
cserélték; egyesekben normál film volt, másokban infravörös film. Az első találkozáskor
azonban a pilóták úgy vélték, nem sikerült filmet készíteniük, mivel a kamerák
automatikusan úgy voltak kalibrálva, hogy 1300 yarddal a repülőgép előtt oldjanak ki. „Az
volt a véleményünk, hogy soha nem voltak 1300 yardnál” — mondta Mel. „Mindenhol ott
voltak!”

A kamerákat, a kazettákat és az összes műszert leszállás után kicserélték, és a repülőgépeket
teljes ellenőrzésnek vetették alá. „Arról beszéltek, hogy radioaktivitást keresnek rajtuk — de
nem találtak — és ilyesmik” — mondta Mel. Mind a négy repülőgépet minden küldetés után
lecserélték egy másik négyesre.

„A második alkalommal rengeteg filmet kaptunk” — mondta Mel. Két héttel később öt
tárgyat láttak, típusukban hasonlókat az első csoporthoz. A pilóták azt kérték, hogy a
géppuska-kamerákat kézi vezérléssel lehessen működtetni. Azt mondtuk:

„Vedd le az irányzékról. Semmi esélyünk sincs, hogy 1300 yardon befogjuk és
ott tartsuk őket bármilyen ideig.” Így kézi üzemmódban természetesen bármikor futtathattuk a
filmet. És a kamerák percenként 1100 képkockát rögzítettek, és hat kamera volt gépenként,
tehát körülbelül 6600 képkocka percenkénti kapacitásról beszélünk gépenként, ami már elég
jó mozgásfelbontást ad. Pontosan meg tudod mondani a méretet: ilyen sok kamerával elég jól
lehet háromszögelni. Remélhetőleg legalább 12 kamera visel egyidejűleg irányt egy
célpontra, és ez már ad valamiféle háromszögelést, a repülőgépek egymástól való
távolságától függően.

Mi történt a filmmel? – kérdeztem. „Soha nem láttuk a filmet. Csak annyit tudtunk, hogy
mindig a Wright-Pat-re [Wright-Patterson Légitámaszpont] vagy valami más helyre vitték
értékelésre.”

Mel és a többi pilóta aggódni kezdett a testüket érő esetleges káros hatások miatt. Ha az
UFO-k befolyásolni tudták a repülőgép műszereit, miért ne hatnának a pilótákra is? „Valami
hatással van azokra a műszerekre, és az a valami elég erős” – mondta Mel. „Mik ennek az
élettani hatásai? Úgy fogunk kikerülni ebből az egészből, mint valami hadováló idióták, vagy
néhány hónap múlva elkezdünk remegni, meg ilyesmi, érti?”

A harmadik találkozást követően, 1954-ben, amikor újabb öt objektumot észleltek és
filmeztek le, a pilóták a harci kimerültséghez hasonló tünetekkel tértek vissza a Mountain
Home Légitámaszpontra, Idahóba:

Ez talán harminc perccel az élmény után történt, és a földön voltunk, de kezdtünk szétesni,
ami egy reakció, ami azt mondatja: „Hé, legközelebb lehet, hogy a repülőgépben fogunk
szétesni: lehet, hogy nem tudunk majd leszállni és megcsinálni!”
Azt mondtuk: „Adjanak nekünk egy 15-ös cikkelyt, adjanak egy 8-as paragrafust
[pszichiátriai osztály], nem érdekel minket, mi az, de pszichológiailag nem állunk készen –
nem vagyunk felkészülve erre a dologra, és hamarosan halott pilótákat fognak kihallgatni,
szóval szedjenek le minket erről az ügyről!” És meghallgattak, és elengedtek minket. Négy
nappal később megkaptuk a papírokat. És ezzel vége is volt.

A pilótákat minden egyes találkozást követő eligazításon figyelmeztették, hogy senkivel ne
beszéljenek az ügyről. Ezt a pontot még határozottabban sulykolták a harmadik találkozás
után. „Ismételten elmondták a büntetéseket – JANAP 146 [Közös Hadsereg-Haditengerészet-
Légierő Kiadvány] III. szakasz – a 10 év börtön, 10 000 dollár pénzbírság, és mindenféle
ilyen dolog” – mondta Mel. „Tudatták velünk, hogy ez valós; hogy nem haboznának
érvényesíteni azt.”

Nyolc évvel később Mel Noelt arra bátorították, hogy nyilvánosan beszéljen az élményekről
az álnevét használva, miután jogi tanácsot kért az ügyben. Az elévülési idő általában tíz évig
tiltja a katonaságnál szolgálóknak bizonyos információk felfedését, de Mel és ügyvédje úgy
döntöttek, vállalják a kockázatot és belevágnak. Közvetlenül azelőtt, hogy bement volna egy
rádióműsorba Washingtonban, Mel elmondása szerint odalépett hozzá pár férfi:

Felmutatták az igazolványaikat – a CIA-tól voltak –, és azt mondták: „Ez egy tevékenység
azonnali megszüntetésére irányuló hatósági rendelkezés, mert amit mond, az nyugtalanító a
nyilvánosság füle számára.” Én pedig azt mondtam: „Nos, én nem mondok mást, mint
tényeket.” „Nem ez a lényeg. A folytatás káros lehet az egészségére.” Megfélemlítettek, de
nem akartam megadni nekik azt az elégtételt, hogy tudják, sikerült nekik. Így megcsináltam az
adást, azon tűnődve, ott lesznek-e utána, de nem voltak. És aztán jó ideig nem mondtam
semmit.

Sokkal több mindent tudtam meg Mel Noeltól az 1976. augusztus 22-i hosszú interjúm során,
de az információk többsége kívül esik e könyv hatókörén. Elég annyit mondani, hogy
szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Mel valódi találkozásokat írt le UFO-kkal, és a
repülőgépekkel és repüléssel kapcsolatos tudása vitathatatlan. Mióta elhagyta a Légierőt, Mel
kereskedelmi pilótaként továbbra is különböző típusú repülőgépekkel repül. Sokat kutatott az
UFO-k után is, néha barátjával, Gordon Cooperrel, a volt űrhajóssal és légierő-pilótával
együttműködve.

Egy 1978. november 27-én az ENSZ-ben felolvasott nyilatkozatában Cooper felfedte, hogy
1951-ben Németország felett UFO-kkal találkozott: „Több napon át fémes, csészealj alakú
járművek csoportjait észleltük nagy magasságban a bázis felett, és próbáltunk közel kerülni
hozzájuk, de képesek voltak gyorsabban irányt változtatni, mint a vadászgépeink. Hiszem,
hogy az UFO-k léteznek, és hogy az igazán megmagyarázhatatlanok valamilyen más,
technikailag fejlett civilizációból származnak.”

Ahogy Mel Noel esetében, úgy Gordon Cooper vallomását is el fogják vetni a szkeptikusok
és a leleplezők, akik azt állítják, hogy minden ilyen incidens megmagyarázható téves
észlelésekkel vagy átverésekkel. De tény marad, hogy mostanra szó szerint több száz jelentés
érkezett közeli találkozásokról amerikai katonai és polgári pilótáktól, amelyeket egyszerűen
nem lehet ilyen könnyen elvetni. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy minden jelentett UFO
földönkívüli űrhajó: némelyik valószínűleg megmagyarázható meteorológiai és csillagászati
jelenségekkel, léggömbökkel, rakétákkal, irányított lövedékekkel, repülőgépekkel,
távirányítású járművekkel (RPV-k), műholdak és rakéták légkörbe való visszatérésével és így
tovább. A pilóták nem tévedhetetlenek, de felelősségteljes és képzett státuszuk a szemtanúk
megbízhatóságának legmagasabb kategóriájába helyezi őket. Továbbá a pilótáknak abszolút
semmi hasznuk nem származik abból, ha UFO-jelentést tesznek. Ellenkezőleg, sok
vesztenivalójuk van.

12. FEJEZET
ÜTKÖZŐPÁLYA

AZ 1950-ES ÉVEKTŐL KEZDŐDŐEN

Az Egyesült Államokat továbbra is azonosítatlan légi behatolók észlelései sújtották, és
számos hírszerzési jelentést azonnal továbbítottak a Vezérkari Főnökök Egyesített
Bizottságához, a CIA-hoz és a Nemzetbiztonsági Ügynökséghez, ami némileg jelzi a
hivatalos aggodalom mértékét, az ellenkezőjét állító nyilatkozatok dacára.

Egy ilyen jelentést a földről tett egy GOC (Földi Megfigyelő Hadtest) megfigyelő a
kaliforniai San Rafaelben, 1953. augusztus 28-án:

TIZENNÉGY SZIVAR ALAKÚ TÁRGY SZÁRNYAK NÉLKÜL...FÉNYEKKEL, LAZA V
ALAKZATBAN. KÖRÜLBELÜL EGY KÉTMOTOROS REPÜLŐGÉP MÉRETŰEK.
HANGOT VAGY MEGHAJTÁSI MÓDOT NEM ÉSZLELTEK. EGY OBJEKTUM TŰNT ÚGY,
HOGY VEZETI AZ ALAKZATOT BECSÜLT 200 MÉRFÖLD SEBESSÉGGEL. A
TÁRGYAKAT ELŐSZÖR NYUGATI IRÁNYBA HALADVA ÉSZLELTÉK... A FELHŐK

RÉSEIN KERESZTÜL. AZTÁN A TÁRGYAK ÚGY TŰNT, ÉSZAKNAK FORDULNAK,
ELTŰNVE A FELHŐK MÖGÖTT. A MEGFIGYELŐ MEGBÍZHATÓNAK TŰNT, ÉS
SZOLGÁLATBAN LÉVŐ MEGFIGYELŐ VOLT A GOC-NÁL TÖBB ÉVEN ÁT A II.
VILÁGHÁBORÚ ALATT ÉS A HÁBORÚ UTÁNI ÉVEKBEN.

Az olyan leleplezők, mint Dr. Donald Menzel, nagy erőfeszítéseket tettek, hogy minden
UFO-jelentést hallucinációkkal, téves azonosításokkal és átverésekkel magyarázzanak meg.
Utaltam Menzel részvételére az 1947-ben létrehozott Majestic-12 csoportban, és egy Samford
vezérőrnagynak, a Légierő hírszerzési igazgatójának és később az NSA igazgatójának (1956-
60) írt levelében Menzel kijelentette: „Azt tervezem, hogy Washingtonban leszek
kormányzati ügyben október 22-én és 23-án [1953]... Különböző jelentésekből arra
következtetek, hogy a repülő csészealjakkal kapcsolatos magyarázataim némelyikét
félreértelmezték vagy félreértették... Örömmel találkoznék az ATIC [Légi Műszaki Hírszerző
Központ] annyi tagjával, ahánynak kényelmes eljönni.” Mi volt a csillagász „kormányzati
ügye”? Vajon Menzel leleplező nyilatkozatai túl messzire mentek a Légierő Hírszerzési
köreinek azon tagjai számára, akik meg voltak győződve arról, hogy léteznek valóban
rendellenes jelentések, amelyekre a racionális magyarázatok feleslegesek?

Találkozót szerveztek Menzel számára a Pentagonban október 22-re a Légierő
Főparancsnokság és az ATIC képviselőivel. Két hónappal később George Perry ezredes, a
Hírszerzési Igazgatóság munkatársa a Légierő Főparancsnokságáról egy W. M. Burgess
dandártábornoknak, a Légvédelmi Parancsnokság (ADC) hírszerzési helyettesének írt
levelében tett néhány érdekes megjegyzést az ADC új feladataival kapcsolatban, ahogy azok
az észlelések jelentésére vonatkoztak:

Az Azonosítatlan Repülő Tárgy Programban betöltött új funkciójuk során úgy értelmezzük,
hogy az önök 4602-es emberei végzik majd a „terepmunkát”, hogy úgy mondjuk, és ellátják
az ATIC-ot a megállapításaikkal. Azon típusok esetében, amelyeket az Önök Százada nem tud
azonosítani, az ATIC fog eljárni feltáró szempontból.
Sokszor a programmal kapcsolatos nyilvánosság némileg kínos volt, mivel olyan témával
foglalkozunk, amelynek részei nem magyarázhatók, és a közvélemény úgy érzi, hogy
visszatartunk olyan információkat, amelyekről tudniuk kellene.
Amint azt Ön is tudja, van egy 10-20%-os területe a megmagyarázhatatlan tárgyaknak ebben
a programban, amellyel kapcsolatban szeretnénk útmutatást nyújtani Önöknek a
nyilvánossági szempontból, ahogy az az Önök tevékenységét érinti.
Úgy gondoljuk, helyes lenne, ha a 4602-es emberei a ZI-ben [Belső Zóna] megvitatnának egy
adott észlelést a nyilvánossággal vagy a sajtóval, bármikor, amikor a tárgy azonosítható.
Vagyis, ha igazolni tudják, hogy a tárgy léggömb, repülőgép, helikopter stb., nyugodtan
tájékoztassák az érintett feleket. Azonban azokban az esetekben, amikor a tárgy nem
magyarázható, helyes lenne azt tanácsolni az embereiknek, hogy mondjanak valami ilyesmit:
„Az észleléssel kapcsolatos információkat az ohiói Daytonban lévő Légi Műszaki Hírszerző
Központ fogja elemezni”, és ennyiben hagyni a dolgot. Ha az emberei belemennek a 10-20%-
os terület elemzésébe a nyilvánosság előtt, az ország minden hírszolgálata felkapja majd a
sztorit. [Kiemelés az eredetiben]

Ez további bizonyíték arra, hogy a Légierő hierarchiája, zavarban lévén az UFO-jelenség
miatt, igyekezett elbagatellizálni a megmagyarázhatatlan észleléseket. Perry ezredes
ajánlásait jóváhagyták és hivatalos Légierő irányelvként fogadták el, ahogy látni fogjuk.

LÉGIERŐ SZABÁLYZATOK AZ UFO-K JELENTÉSÉRE, 1954

Burgess dandártábornoknak írt levelében Perry ezredes utalt a 4602. Légi Hírszerző
Szolgálati Század feladataira, amely a 200-2-es Légierő Szabályzat szerint a Belső Zónán
belüli légi hírszerzési érdekű ügyek helyszíni gyűjtésére és kivizsgálására kiképzett
specialistákból állt. A század parancsnoksága a Peterson Fielden, Coloradóban volt, a
Légvédelmi Parancsnokság főhadiszállása mellett. A 4602. AISS [Légi Hírszerző Szolgálati
Század] rendkívül mobilis volt: rajokat rendeltek a légvédelmi hadosztályokhoz, és
különítményeket csatoltak minden egyes védelmi erőhöz.

Minden információt az UFO-észlelésekről azonnal jelenteni kellett; a továbbítás módját (a
legtöbb esetben elektronikus úton) és prioritását a jelentés nyilvánvaló hírszerzési értéke
alapján kellett kiválasztani. Az elektronikus jelentéseket több címzettnek kellett címezni: a
Légvédelmi Parancsnokság parancsnokának; a legközelebbi Légvédelmi Hadosztálynak; a
Légi Műszaki Hírszerző Központ parancsnokának; és a Légierő Főparancsnokság Hírszerzési
Igazgatójának. Bizonyos esetekben az ilyen jelentéseket továbbították a CIA-nak és az NSA-
nak is, bár a Légierő 200-2-es szabályzata ezt nem említi; ami nem meglepő, mivel ezek az
ügynökségek ügyeltek arra, hogy ne verjék nagy dobra az érdeklődésüket a jelenség iránt,
kivéve azok felé, akiknek „szükséges tudniuk” róla. Továbbá a Nemzetbiztonsági Ügynökség
[NSA] puszta létezése is szigorúan őrzött titok volt, és az is maradt sok éven át.

Az AFR 200-2, melyet 1954. augusztus 12-én írt alá Nathan Twining tábornok, a vezérkar
főnöke és az MJ-12 bizottság tagja, valamint K. E. Thiebaud ezredes, a légierő főhadsegédje,
a következő nyilatkozattal zárult a „Tények közzététele” címszó alatt:

A USAF [Amerikai Légierő] Főparancsnoksága ki fog adni az értékelt adatokról
összefoglalókat, amelyek tájékoztatják a nyilvánosságot ebben a témában. A helyi
megkeresésekre válaszolva megengedett a hírmédia képviselőinek tájékoztatása az UFOB-k-
ről [Azonosítatlan Repülő Tárgyak], amennyiben a tárgyat pozitívan azonosították ismert
tárgyként. Azon tárgyak esetében, amelyek nem magyarázhatók, kizárólag az a tény érdemes
közzétételre, hogy az ATIC elemezni fogja az adatokat, tekintettel a számos ismeretlen
tényezőre. [Kiemelés hozzáadva]

ÉSZLELÉSEK FORT MEADE FELETT, 1953-54

1953. december 7-én, a Katonai Hírszerzés feljegyzései szerint, Alfred de Bonise közlegény
és James Conley törzsőrmester egy azonosítatlan tárgyat észleltek közvetlenül a 89.
Légvédelmi Tüzérosztály Parancsnoki Ütege felett a marylandi Fort George C. Meade-ben,
ahol később a Nemzetbiztonsági Ügynökséget (melyet 1952-ben alapítottak) elhelyezték.
21:30-kor a szemtanúk figyelmét egy tárgyra hívta fel egy zaj, amely „hasonlított egy repülő
tüzérségi lövedék hangjára. A hang nem olyan volt, mint egy repülőgépé vagy egy
teherautóé. A kezdeti zúgó zaj után nem voltak további hangok” – áll a jelentésben, amely
hozzáteszi: „A tárgy fehér volt és úgy ragyogott, ’mint egy csillag.’ Nagynak tűnt, nagyon
magasan volt, és olyan alakú, mint egy kerek hamutartó. Szabálytalan mozgással haladt,
végül eltűnt a látómezőből északkeleti irányban. De Bonise és Conley körülbelül húsz percig
figyelték a tárgyat.

1954. április 29-én 22:11-kor a Második Hadsereg Rádióállomása felett, Fort Meade-ben, egy
azonosítatlan kivilágított tárgyat figyelt meg a vezető rádiós és két munkatársa, Flath tizedes
és Hough közlegény. A leírás szerint kerek alakú volt, a nap színével megegyező, és
háromszor-négyszer akkora, mint egy nagy csillag; a tárgy délnyugat felől tűnt fel az égen,
meghatározhatatlan sebességgel. „A tárgy által kibocsátott fény ki-be villogott, ahogy a tárgy áthaladt az égen egyenes pályán” – áll a jelentésben. „Amikor a Második Hadsereg
Rádióállomása fölé ért, abbahagyta a villogást, és eltűnőben kezdett lenni, egyenesen felfelé
haladva és csökkentve méretét.” Az egész észlelés hét percig tartott. Értesítették a Keleti
Légvédelmi Parancsnokságot, valamint a Katonai Hírszerzést.

A katonai személyzetnek szigorú parancsa volt, hogy ne beszéljenek észleléseikről
illetéktelen felekkel, amint azt a következő, Charles L. Odin ezredes, vezérkari főnök által
aláírt parancs is mutatja: „Az észlelésekben érintett személyek nem vitathatják meg és nem
terjeszthetnek ilyen információkat más személyeknek vagy ügynökségeknek, kivéve felettes
tisztjüket (tisztjeiket) és más, a megbízott vezérkari főnök, G-2, ezen parancsnokság által
felhatalmazott személyzetet.”

REJTÉLYES REPÜLŐGÉPEK, 1954

A Prológusban utalok a számos rejtélyes, azonosítatlan repülőgép-jelentésre – szemben a
korongokkal, szivarokkal és így tovább –, amelyeket Skandinávia és kisebb mértékben az
USA és Nagy-Britannia felett láttak az 1930-as években. Ezek a bizarr észlelések az évek
során továbbra is jelentésre kerültek, és meggyőződésem, hogy az UFO-kért felelős
intelligenciák képesek vagy a saját repülőgépeink hasonmásait megépíteni, vagy olyan
módon megnyilvánulni, hogy becsapnak minket, elhitetve velünk, hogy hagyományos
repülőgépek, feltehetően megtévesztés céljából.

A Légierő Hírszerzésének egyik jelentése, amely egy kivételesen jól dokumentált észlelést ír
le egy furcsa repülőgépről, közvetlenül a texasi Carswell Légitámaszpont felett történt 1954.
február 4-én, körülbelül 23:00 órakor, az irányítótorony személyzetének teljes szeme láttára.
A tárgyat először a Carswell-i Földi Irányítású Megközelítő (GCA) Állomás észlelte
tizenhárom-tizenöt mérföld távolságban, és egy hüvelyknyi jelként jelent meg a radarernyőn
tíz mérföld távolságban. Mivel a tárgy a repülőtér felé közeledett, a GCA operátor értesítette
az Ügyeletes Repülőtéri Tisztet, valamint az irányítótornyot.

A tárgy közvetlenül a Carswell-torony felett haladt el 3-4000 láb magasságban, a torony
teljes személyzete által megfigyelve, és a leírás szerint hosszú törzzsel rendelkezett, elliptikus
szárnyakkal és stabilizátorral, de látható meghajtási mód nélkül. Semmilyen hang nem volt
észlelhető. A repülőgép orrában és farában nagyon erős fény volt, a törzs alján pedig két
sárgás fény. Az egyik megfigyelő úgy vélte, hogy mindkét szárnyvégen lát egy-egy fényt. A
toronyirányító a megfigyelés alatt végig szemmel tartotta a tárgyat szabványos légierős
távcsővel.

A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy egyetlen helyi repülőgép sem lehetett, és hogy „nem
volt semmilyen szokatlan meteorológiai, csillagászati vagy egyéb tevékenység, amely
hozzájárulhatott volna az észleléshez.” A tanúkat (mindegyiküket megnevezték) „teljesen
megbízhatónak”, a jelentés tartalmát pedig „valószínűleg igaznak” írták le. A terjesztési listán
szerepelt a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága, a CIA és az NSA is.

KÖZELI ÜTKÖZÉSEK UTASZÁLLÍTÓKKAL, 1953-1957

1953. október 19-én éjfélkor az American Airlines Washington D.C.-be tartó DC-6-osát
megközelítette egy UFO a marylandi Conowingo-gát felett. A tárgy úgy tűnt, hogy
ütközőpályán halad az utasszállító felé, ezért J. L. Kidd kapitány zuhanórepülésbe vitte a
gépet, miközben az UFO elhúzott a fejük felett és eltűnt. Több utas a folyosóra zuhant, ésKidd kapitány rádión mentőket és orvosokat kért a Washingtoni Repülőtérre. Az UFO akkora
volt, mint a DC-6-os, erősítette meg a személyzet. A polgári légiközlekedési hatóságok
ellenőrzései kimutatták, hogy 100 mérföldes körzetben nem volt más repülőgép az
utasszállító közelében.

Még súlyosabb incidens történt 1954. április 14-én éjjel, amikor J. M. Schidel kapitány, a
United Airlines 193-as járatának pilótája kénytelen volt éles emelkedő fordulót tenni, hogy
elkerülje az ütközést egy ismeretlen tárggyal a kaliforniai Long Beach felett. Egy utas a
padlóra esett, eltörve a lábát, egy stewardessnek pedig a bokája tört el. „Csak két
másodpercig volt látható, és semmilyen mozdulatot nem tett, hogy kikerüljön engem” –
mondta Schidel. A közelben abban az időben nem volt más ismert repülőgép.

1957. március 9-én a Polgári Repülési Hivatal egy „Flash” [Sürgős] üzenetet kapott a Miami
Légiforgalmi Irányítástól:

DOUGLAS 6A PAA 257-ES JÁRAT. AZONOSÍTATLAN REPÜLŐ TÁRGY ELKERÜLÉSE
ÉRDEKÉBEN, AMELY KELETRŐL NYUGATRA HALADT, A PILÓTA HEVES KITÉRŐ
MANŐVERT HAJTOTT VÉGRE. A TÁRGY ÚGY TŰNT, HOGY RAGYOGÓ ZÖLDES-
FEHÉR KÖZÉPPEL RENDELKEZIK, KÜLSŐ GYŰRŰVEL, AMELY VISSZATÜKRÖZTE A
KÖZÉPPONT FÉNYÉT. ... A FENTI LEÍRÁS ILLESZKEDIK ARRA, AMIT HÉT MÁSIK
JÁRAT LÁTOTT. ... MIAMI NEM JELENTETT RAKÉTATEVÉKENYSÉGET. ... A
LÖKHAJTÁSOS TEVÉKENYSÉGRŐL SZÓLÓ EREDETI JELENTÉSEKET ELVETETTÉK.

Az utasszállítót Matthew Van Winkle kapitány vezette, és az észlelés 03:30-kor történt, 150
mérföldre keletre a floridai Jacksonville-től. Több utas megsérült, és a gépet mentők várták
San Juanban.

1957. július 17-én a Dallasból Los Angelesbe tartó 655-ös járatnak, E. Bachner kapitánnyal a
kormánynál, közeli találkozása volt egy „legalább B-47-es méretű” tárggyal, 100 mérföldre
keletre a texasi El Pasótól. Két utas könnyebb sérüléseket szenvedett, és leszálláskor
kórházba kellett vinni őket. Ismert repülőgépek nem voltak a közelben abban az időben.

LÉGITÁRSASÁGI PILÓTÁK KATONAI SZABÁLYOZÁSOK HATÁLYA ALATT

Az ehhez hasonló jelentések miatt – és sok más is volt – a légitársasági pilóták a Közös
Hadsereg-Haditengerészet-Légierő Kiadványban (JANAP) foglalt katonai korlátozások alá
kerültek, amelyet a Közös Kommunikációs Elektronikai Bizottság állított össze és a
Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága hirdetett ki, és így akár tíz év börtönbüntetésre
és/vagy 10 000 dolláros pénzbírságra is számíthattak, ha észleléseikről a médiának vagy a
nyilvánosságnak beszéltek. Ezeket a korlátozásokat először egy 1954. február 17-i
konferencián vezették be Los Angelesben, amely a légitársaságok képviselői és a Katonai
Légi Szállítási Szolgálat (MATS) hírszerző tisztjei között zajlott.

A JANAP 146 a Létfontosságú Hírszerzési Észlelések Jelentésére Vonatkozó
Kommunikációs Utasításokra (CIRVIS) vonatkozik, és az azonosítatlan repülő tárgyak külön
vannak felsorolva a repülőgépektől és rakétáktól. A III. szakasz (Biztonság – Katonai és
Polgári) alatt a következő figyelmeztetés áll:

Minden személyre, aki tudomással bír egy CIRVIS jelentés tartalmáról, az 1934-es
Kommunikációs Törvény és annak módosításai, valamint a Kémtörvények vonatkoznak. A
CIRVIS jelentések az Egyesült Államok nemzetvédelmét érintő információkat tartalmaznak a Kémtörvények, az U.S. Code 18. címe, 793. és 794. paragrafusa értelmében. A CIRVIS
jelentések tartalmának jogosulatlan továbbítása vagy felfedése bármilyen módon tilos.

Kevés pilótát érintett azonban ez a szabályozás, bár a légitársaságok eltanácsolták az
észlelések nyilvánosságra hozatalát, néha az állásukkal fenyegetve a pilótákat, ha mégis
megtennék.

Egy „Azonnali Művelet” fejlécű, 1954. március 29-i CIRVIS jelentés rövid részleteket közölt
egy United Airlines gép észleléséről, amelyet egy másik utasszállító is megerősített:

AZONOSÍTATLAN TÁRGY RAGYOGÓ ZÖLD FÉNNYEL ÉSZLELVE A UAL-600 ÁLTAL
KELETI IRÁNYBAN REPÜLVE 19 EZER LÁB KÖZEPES TENGERSZINT FELETTI
MAGASSÁGBAN EGY PONT FELETT 12 MÉRFÖLDRE KELETRE CHEROKEE
WYOMINGTÓL. A TÁRGY ELŐSZÖR 12-15 FOKKAL A HORIZONT FELETT JELENT
MEG ÉS 100 FOK VALÓDI IRÁNYBAN A MEGFIGYELÉSI PONTTÓL ÉS ELTŰNT EGY
FELHŐTÖMB MÖGÖTT LEFELÉ ERESZKEDVE 30 FOKKAL A FÜGGŐLEGESTŐL
BALRA. ÉSZLELÉS IDEJE 280125M. IDŐTARTAM 5 MÁSODPERC . . . SPERRY
KAPITÁNY, UAL-600. MEGERŐSÍTVE A MÁSODPILÓTA ÁLTAL. MEGERŐSÍTVE AZ
N28392 DC3 PILÓTÁJA ÁLTAL 5 MÉRFÖLDRE NYUGATRA SINCLAIR WYOMINGTÓL
13 EZER LÁB MAGASAN . . . UGYANAZ AZ ÉSZLELÉSI IDŐ . . . EZ AZ ÜZENET
TOVÁBBÍTVA LETT A CIA-NEK ELEKTRONIKUS ÚTON.

Ahogy sok, 1953-ból származó hírszerzési jelentés esetében, az NSA (ebben az esetben az
Igazgató – vagy DIRNSA) rajta volt a terjesztési listán, így bizonyítva ezen Ügynökség
régóta tagadott érintettségét az UFO-jelenséggel kapcsolatban.

1958 decemberében 450 légitársasági pilóta írt alá egy petíciót, tiltakozva az észlelések
hivatalos megcáfolási politikája ellen, amelyet egyik pilóta így írt le: „lecke hazugságból,
intrikából és a végsőkig vitt ’Nagy Testvér’ hozzáállásból.” Nem kevesebb, mint ötven pilóta
jelentett észleléseket, csak hogy azt a választ kapják a Légierőtől, hogy tévedtek. Ugyanakkor
a pilótákat figyelmeztették, hogy akár tíz év börtönbüntetéssel is szembenézhetnek (a JANAP
146 értelmében), ha felfedik észleléseik részleteit a médiának!

Peter Killian kapitány és legénysége, valamint harmincöt utas észlelését követően egy
American Airlines DC-6 fedélzetén Pennsylvania felett 1959. február 24-én, a Légierő három
különálló és ellentmondó magyarázatot adott ki az incidensre, anélkül, hogy meghallgatták
volna bármelyik tanút. Miután Killian leleplezte ezeket az ellentmondásokat
újságinterjúkban, az American Airlines, engedve a Légierő nyomásának, azt mondta
Killiannek, hogy ne publikálja tovább a történetet. Egy szenátor megkérdezte Killiant, hogy
hajlandó lenne-e tanúskodni egy meghallgatáson Washingtonban. „Igen, hajlandó lennék,”
válaszolta Killian, „de be kellene idézniük engem. Akkor beszélhetnék.”

HELIKOPTERPILÓTÁK ÉSZLELÉSE, 1954

Egy másik CIRVIS jelentés, amelyet elküldtek az NSA Igazgatójának, a következő, „Sürgős”
fejléccel ellátott és 1954. augusztus 12-i keltezésű, a Repülési Szolgálati Központtól,
Maxwell AFB, Alabama, a Légvédelmi Parancsnokság parancsnokának az Ent
Légitámaszponton, Colorado Springs (1953 óta a katonaság UFO-jelentéseinek fő
fogadópontja):

120154Z-KOR A TORONY ÉSZLELT ÉS JELENTETT A BÁZIS HADMŰVELETNEK EGY
FURCSA ÁLLÓ TÁRGYAT VÁLTOZÓ FÉNYERŐVEL AMELY A TORONYTÓL NYUGATRA
HELYEZKEDETT EL. A KEZDETI ÉSZLELÉS UTÁN ... VÁRATLANUL LÁTSZÓLAGOS
SEBESSÉGET NYERT ÉS ÁTSZÁGULDOTT AZ ÉGEN ÉÉNY IRÁNYBAN AMELYET AZ
EREDETI POZÍCIÓJÁBA VALÓ VISSZATÉRÉSE KÖVETETT A TORONYHOZ KÉPEST ÉS
EGY ÉSZREVEHETŐ ERESZKEDÉS ÉS MOZDULATLANSÁG. A TORONY AZONNAL
ÉRTESÍTETTE A HADMŰVELETET ÉS KIKÜLDTE A HELYI 267-ES SZÁMÚ KATONAI
HELIKOPTERT HOGY FIGYELJE MEG A JELENSÉGET. A HELIKOPTER
SZEMÉLYZETE AZ ÁLLÍTOTTA, HOGY A TÁRGY HATÁROZOTTAN NEM CSILLAG
VOLT. . . .

0156Z-KOR A REPÜLŐTÉRI TISZT ÉS SOFŐRJE MEGFIGYELTÉK A REJTÉLYES
TÁRGYAT. . . . 0205Z-KOR A KÉSZENLÉTI SZEMÉLYZET KÉT TAGJA MEGFIGYELTE A
TÁRGYAT A TORONYBÓL. COLUMBUS CAA RÁDIÓNAK SZINTÉN LÁTÓTERÉBEN VAN
A TÁRGY. A TÁRGY EZUTÁN HALVÁNYABB LETT ÉS ENYHE VÖRÖS FÉNYLÉST
MUTATOTT. 0226Z-KOR A TÁRGY MÉG MINDIG ÁLLÓ HELYZETBEN. SZÁMOS
ISMÉTLŐDÉSE A VÁLTOZÓ FÉNYERŐNEK LÁTHATÓ ÉS MOST RENDKÍVÜL
HALVÁNYODIK 0227 Z A 294-ES HELIKOPTER VISSZATÉRŐBEN A KÜLDETÉSRŐL
ÉSZLELTE A TÁRGYAT ÉS FELÉ INDULT. 0229Z-KOR A TÁRGY TELJESEN ELTŰNT ÉS
... A 294-ES SZEM ELŐL TÉVESZTETTE. 0240Z-KOR A KATONAI HADMŰVELET
HÍVOTT ÉS TÁJÉKOZTATOTT, HOGY A HELIKOPTEREK PILÓTÁJA HANGSÚLYOZNI
KÍVÁNTA A TÉNYT, HOGY A TÁRGY CSÉSZEALJ SZERŰ TERMÉSZETŰ VOLT, ÁLLÓ
HELYZETBEN VOLT ÉS 2000 LÁB MAGASAN. ÉS ÖRÖMMEL VENNÉ, HA FELKÉRNÉK
HOGY IGAZOLJA BÁRMELY ÁLLÍTÁSÁT ÉS TANÚKÉNT SZEREPELJEN.

LÉGIERŐ SPECIÁLIS BIZTONSÁGI SZOLGÁLATA, 1955

A Légierő Speciális Biztonsági Szolgálata (később a Légierő Elektronikus Biztonsági
Parancsnoksága), a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) légi ága, jelentett néhány érdekes
incidenst 1955 júniusában, amikor UFO-kat követtek RB-47-es repülőgépekkel. A második
incidens június 4-én történt, amikor vizuális és elektronikus kapcsolat létesült egy ismeretlen
légi járművel a Melville Sound térségében, az Északnyugati területeken, Kanadában. A
legénységet először akkor riasztották a tárgyra, amikor a repülőgép fegyverzet figyelmeztető
lámpája szakaszosan felvillant és az 5-ös számú radar érintkezést regisztrált 7000 yard
távolságban. Vizuális kapcsolatot ezután a személyzet vezetője létesített, aki az ismeretlen
légi járművet „csillogó ezüstös fémként” írta le. A tárgy megszakította a kapcsolatot északi
irányba sebességnövekedéssel. Bár fegyverzet-kamera felvételek készültek, a jelentés szerint
ezek olyan rossz minőségűek voltak, hogy nem lehetett hasznos információt kinyerni belőlük.
A radar és vizuális kapcsolatokat összesen kilenc percig tartották fenn.

Június 7-én egy RB-47 útban Eilson AFB felé, Alaszkában, elektronikus érintkezést
regisztrált a Banks-szigettől délkeletre 3500 yardnál. „A [radar] képernyő visszhang kicsi volt
és téglalap alakú, [amelyet] a pilóta úgy értelmezett, hogy az a zavarás egy formája. A
célpont figyelmeztető lámpa 3-szor felgyúlt és kialudt ugyanannyi perc alatt.” A Boeing RB-
47 egy közepes hatótávolságú felderítő repülőgép volt, amely fényképészeti hírszerzést
(PHOTINT) és elektronikus hírszerzést (ELINT) gyűjtött elemzésre a hírszerző közösség,
különösen az NSA számára. Hét kamerája volt, amelyek automatikusan fényképezték a
földfelszíni nyomvonalat, és az ELINT esetében több fős legénység kezelte a fedélzeten
azokat a berendezéseket, amelyek rádió- és radarjeleket fogtak el.

Ez a repülőgép, akárcsak utódai, szintén részt vett gyors behatolási bevetéseken potenciálisan
ellenséges határok közelében (a fent említett esetben a Szovjetunió), hogy szándékosan radar-
és rádióriadókat váltson ki, így a működési frekvenciákat meg lehessen határozni, és háború esetén a behatoló bombázók felhasználhassák ezt az információt az elektronikus
ellentevékenységi berendezéseik (ECM) beprogramozására, hogy zavarják vagy megzavarják
az ellenséges radart. Az, hogy UFO-król azt jelentették, hogy zavarták és/vagy megzavarták a
radarrendszereinket ezekben az esetekben, és a rádió/kommunikációt másokban, véleményem
szerint elegendő alap arra, hogy indokolt legyen a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA)
szoros figyelme. A III. világháborút kirobbanthatná, ha az UFO-kat összetévesztenék
ellenséges repülőgépekkel vagy rakétákkal, így nem csoda, hogy az NSA részt vett az UFO-
jelentések figyelésében 1953 (vagy akár 1952) óta.

TV CENZÚRA, 1958

1958. január 22-én a CBS Televízió bemutatott egy műsort, amelyet az UFO-knak szenteltek
az „Armstrong Circle Theater Show”-ban, és az egyik meghívott szereplő Donald Keyhoe
őrnagy volt, a Nemzeti Vizsgáló Bizottság a Légi Jelenségekért (NICAP) igazgatója. Keyhoe
kiváló információforrásokat ápolt katonai körökön belül, és gyakran kijelentette adásban – és
könyveiben –, hogy az USA kormánya visszatartja a tényeket a pánik elkerülése érdekében.
Számos Légierő szóvivő is be volt tervezve a megjelenésre, de ragaszkodtak ahhoz, hogy
előre lássák Keyhoe szövegkönyvét, és biztosítékokat kértek, hogy nem lesznek megengedve
„rögtönzések”. Keyhoe-val azt is közölték, hogy hét percet kap a műsorban, míg a
Légierőnek huszonöt perc műsoridőt adtak. Amikor Keyhoe anyagát visszaküldték, az összes
lényeges pontot törölték arra hivatkozva, hogy a szövegkönyv túl hosszú volt, annak ellenére,
hogy gondosan időzítette. Ám Keyhoe megtartott egy nyilatkozatot, amelyet tervezett
felhasználni:
Létezik egy hivatalos irányelv, amelyről úgy vélik, az emberek legjobb érdekét szolgálja, hogy
ne erősítsék meg az UFO-k létezését, amíg az összes válasz nem ismert. Edward J. Ruppelt
kapitány, a Blue Book Project korábbi vezetője, megerősítette négy fontos dokumentum
létezését, amelyeket meg kell említeni. 1948-ban egy „Szigorúan Titkos” becslésben az ATIC
[Légi Technikai Hírszerző Központ] arra a következtetésre jutott, hogy az UFO-k bolygóközi
űrhajók. 1952-ben a Légierő Hírszerzésének elemzése az UFO-manőverekről ugyanezt a
következtetést hozta . . . bolygóközi. 1953 januárjában egy jelentés, amelyet csúcstudósok
panelje készített a Pentagonban, erre a következtetésre jutott: Erős közvetett bizonyíték van,
de nincs konkrét bizonyíték arra, hogy az UFO-k űrhajók.
Keyhoe-val közölték, hogy nem használhatja ezt a nyilatkozatot. A végső műsor egy bohózat
volt, kevés kapcsolatban állva az eredetileg elképzelt programmal, ahol a Légierő szóvivői
néhány butább történetre koncentráltak az űrlényekkel való kapcsolatfelvételekről. Mire
Keyhoe megjelent az erősen szerkesztett szövegkönyvével, keveset lehetett tenni a helyzet
megmentése érdekében. Ám kétségbeesésében hirtelen eltért a súgógépen lévő
szövegkönyvtől: „És most felfedek valamit, amit soha nem hoztak nyilvánosságra korábban
... az elmúlt hat hónapban együtt dolgoztunk egy kongresszusi bizottsággal, amely az UFO-
kkal kapcsolatos hivatali titkolózást vizsgálja. ...” De ekkorra a producer levágta a hangot az
adásról, és a közönség soha nem hallotta Keyhoe záró nyilatkozatát: .. Ha minden
bizonyítékot, amit átadtunk ennek a bizottságnak, nyilvánosságra hoznak nyílt
meghallgatásokon, az abszolút bizonyítani fogja, hogy az UFO-k intelligens irányítás alatt
álló valódi gépek.”
A NICAP később szerzett egy nyilatkozatot a CBS vágási igazgatójától, Herbert A.
Carlborgtól, amely bizonyítja, hogy Keyhoe őrnagyot biztonsági okokból vágták le az
adásból. „Ezt a műsort gondosan átvizsgálták biztonsági okokból,” mondta. „Ezért ennek a

209
hálózatnak a felelőssége volt biztosítani, hogy a műsor összhangban legyen az előre
meghatározott biztonsági szabványokkal. Bármilyen jel arra, hogy eltérés lenne a
szövegkönyvtől, olyan nyilatkozathoz vezethet, amelynek kiadására sem ez a hálózat, sem a
műsorban szereplő egyének nem voltak felhatalmazva.”
KONGRESSZUSI NYILATKOZATOK
Az 1950-es évek végén a NICAP nyilvánosságra hozott néhány jelentős nyilatkozatot,
amelyeket a Kongresszus prominens tagjaitól kaptak, amelyek közül a következők világos
jelzést adnak arról, milyen komolyan kezelték a témával kapcsolatos hivatali titkolózás
aspektusát.
Leverett B. Saltonstall szenátor (Massachusetts): „Figyelembe kell vennünk a valódi
biztonsági szükségleteket ... de úgy gondolom, sok eset van, amikor több információt kellene
a nyilvánosság rendelkezésére bocsátani.”
Thomas L. Ashley képviselő (Ohio): „Osztom aggodalmát a titkolózás miatt, amely továbbra
is beárnyékolja hírszerzési tevékenységeinket ebben a témában.”
William H. Ayres képviselő (Ohio): „Kongresszusi vizsgálatokat tartottak és tartanak jelenleg
is az azonosítatlan repülő tárgyak problémájáról. . . . Mivel a bemutatott anyagok többsége
minősített, a meghallgatásokat soha nem nyomtatják ki. ’ ’
Walter H. Moeller képviselő (Ohio): „Minden bizalmam [megvan] abban, hogy az amerikai
közvélemény képes lenne hisztéria nélkül fogadni ilyen információkat. Az ismeretlentől való
félelem mindig nagyobb, mint az ismerttől való félelem.”
Ralph J. Scott képviselő (Észak-Karolina): „Ha ezt az információt úgy lehetne bemutatni,
hogy az értelemre hat, és nem az érzelemre, azt hiszem, az jó dolog lenne.”
Richard B. Russell szenátor, a Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottságának korábbi elnöke,
akinek volt egy észlelése a Szovjetunióban 1955-ben (lásd 10. fejezet), később a hivatali
titkolózásról kérdezte Tom Towers repülési rovatvezető. „Megvitattam ezt a kormány érintett
ügynökségeivel,” válaszolta a szenátor, „és ők azon a véleményen vannak, hogy nem lenne
bölcs dolog nyilvánosságra hozni az ügyet ebben az időben.”
Barry Goldwater szenátor, korábbi Légierő Tartalékos Ezredes és a Szenátus Hírszerzési
Bizottságának Elnöke, több kísérletet tett arra, hogy megszerezze az eltitkolt anyagot az
UFO-król (lásd 16. fejezet), csak hogy azt mondják neki, hogy az a szigorúan titkos szint
felett van minősítve.
„KOMOLY USAF ÜGY”
1959. december 24-én a Légierő kiadta a következő figyelmeztetést minden légibázis
parancsnokának az Egyesült Államok kontinentális területén:
Azonosítatlan repülő tárgyak — néha könnyelműen kezelve a sajtó által és „repülő
csészealjak” néven emlegetve — gyorsan és pontosan azonosítandóak, mint komoly USAF
ügy a ZI [Belső Zóna] területén . . .

210
A jelenségek vagy tényleges tárgyak, amelyek UFO-kat alkotnak, tendenciájában növekedni
fognak, a nyilvánossággal együtt, amely tudatosabb az űrben zajló eseményekről, de még
mindig hajlamos némi félelemre. Technikai és védelmi megfontolások továbbra is fennállnak
ebben a korszakban.
Roscoe Hillenkoetter altengernagy, a CIA korábbi igazgatója (1947-1950), valamint a
NICAP bizottsági tagja (lásd 14. fejezet), azt mondta, hogy a Főfelügyelő által kiadott
figyelmeztetés másolatát elküldték a Szenátus Tudományos és Űrhajózási Bizottságának.
„Ideje, hogy az igazságot nyílt kongresszusi meghallgatásokon tárják fel,” mondta. „A
színfalak mögött, magas rangú Légierő tisztek józanul aggódnak az UFO-k miatt. De a
hivatalos titkolózás és nevetségessé tétel révén, sok polgárt vezetnek arra a hitre, hogy az
ismeretlen repülő tárgyak képtelenségek,” és azzal vádolták, hogy „a tények elrejtése
érdekében, a Légierő elhallgattatta személyzetét” egy szabályzat kiadásával. 1959 áprilisában
Donald J. Keirn vezérőrnagy, az USAF nukleáris hajtómű programjának vezetője kijelentette,
hogy bár a Légierőnek nincs bizonyítéka arra, hogy intelligens lények léteznek máshol, az
UFO-jelentések „hangsúlyozták velünk született kíváncsiságunkat. ... Teljesen lehetséges,
hogy némelyikük már átesett az evolúció azon szakaszán, amelyen mi, és már elérhettek egy
magasabb szintű társadalmi és technológiai kultúrát, mint a miénk.”
1962-ben egy parancsot, amely minden Légierő nyilatkozatot érintett az UFO-król,
nyilvánosságra hozott a NICAP útján William T. Coleman őrnagy, korábbi Project Blue
Book tiszt és a Légierő Főparancsnokságának szóvivője. Az irányelv kiterjedt könyvekre,
cikkekre és szövegkönyvekre előadásokhoz és adásokhoz, és a 4. fejezet, B.2.g szakasza
(AFM 190-4), különösen helytálló:
Ha a kézirat katonai témákat érint, azt be kell nyújtani az Információs Hivatalhoz, amely
átvizsgálja pontosság, helyénvalóság és az irányelveknek, biztonságnak való megfelelés
szempontjából, és a minősített anyagok törlése érdekében. Az irányelv vonatkozik aktív
szolgálatot teljesítő személyzetre, nyugállományú személyzetre, polgári alkalmazottakra és
polgári részlegek tagjaira.
E parancs által a Légierő Minisztériumának Információs Hivatalának törölnie kell minden
bizonyítékot az UFO-k valóságára és intelligens irányítására vonatkozóan, ami természetesen
ellentmondana a Légierő álláspontjának, miszerint az UFO-k nem léteznek. Ugyanez a
szabály vonatkozik a Légierő sajtóközleményeire és az UFO-információkra, amelyeket a
Kongresszusnak és a nyilvánosságnak adnak.' [Kiemelés hozzáadva]
Egy másik Légierő szóvivő a Pentagonnál, C. R. Hart őrnagy, 1962-ben felfedte, hogy az
UFO-vizsgálatok és értékelések több száz Légierő hírszerző tisztet vontak be, valamint „a
legjobb tudományos elméket, akik elérhetők minden kormányzati ügynökség
laboratóriumaiban, továbbá tudományos kutatókat kereskedelmi laboratóriumokban, amikor
csak szükséges.” Hart őrnagy azt is nyilvánosságra hozta, hogy a Légierő fő tudományos
tanácsadója, Dr. J. Allen Hynek, tanácskozott a világ vezető tudósaival az UFO-problémáról.
Ugyanebben az évben, Spencer Whedon alezredes, az USAF Légi Technikai Hírszerző
Központjából felfedte, hogy a Légierő becslések szerint 10 000 dollárt költött minden
nagyobb észlelési vizsgálatra.
1962. október 29-én Arthur Sylvester védelmi miniszterhelyettes elismerte, hogy az
információk visszatartása az UFO-król a nyilvánosság elől szükséges volt, ha a célok
igazolták azt, és hivatkozott a Légierő 1 1- 7-es Szabályzatára, amelyben kijelentik, hogy
néha a Kongresszus által kért információkat nem lehet kiszolgáltatni „még bizalmasan sem.”

211
Ám számos Légierő tiszt ellenezte a hivatalos titkolózást az UFO-król ebben az időben. „Az
UFO-műveletek bizonyítékainak eltitkolásával a Légierő súlyos hibát követ el,” mondta
James McAshan alezredes. „A nyilvánosságot tájékoztatni kellene a tényekről.” Edwin A.
Jerome őrnagy tovább ment a kritizálásban, „ezt az esztelen biztonsági minősítési fátylat.
Úgy vélem, hogy több évszázaddal le vagyunk maradva más bolygók intellektusaitól. . . . A
nemzeti politikának a nyilvánosság oktatásának kellene lennie.” Howard Strand ezredes,
akinek három találkozása volt UFO-kkal F-94-es repülőgépekkel repülve, hangsúlyozta, hogy
„túl sok intelligens, kompetens megfigyelő jelentett UFO-kat”, és hozzátette: „A
következtetésem az, hogy ez egy felderítés egy fejlett civilizáció által. Sürgetek egy
kongresszusi vizsgálatot az UFO-król és az azokat övező katonai titkolózásról.”
De feltételezve, hogy némely UFO veszélyes, és felelős volt számos Légierő pilóta haláláért,
ahogy Benjamin Chidlaw tábornok megerősítette, a hatóságok nem teljesen igazoltak-e abban
a politikájukban, hogy visszatartják a tényeket a nyilvánosság elől a nemzetbiztonság
érdekében? Ez a politika alapulhatott azon a gyanún is a hírszerzési elemzők részéről, hogy
bolygónkat birtoklási szándékkal tekinthetik lények máshonnan, egy lehetőség, amelyet a 14.
fejezet tárgyal.
Bármilyen képzeletbelinek tűnik is ez a forgatókönyv, kapott egy bizonyos mértékű hitelt
William C. Odell Légierő Hírszerzési ezredestől 1954-ben, amikor egy kéziratban, amelyet az
AF biztonságiak engedélyeztek, de soha nem publikáltak, címe Föld Bolygó —Földönkívüli
Élet Házigazdája, kijelentette: „Feltételezve, hogy szuperintelligenciák egy másik
naprendszerben megfelelő bolygót keresnek egy második otthonnak, miért a Földet
szemelnék ki?” Bár Odell ezredes kéziratát engedélyezték, a potenciális kiadókat elriasztották
a Légierő kikötései, hogy Odellt nem lehet azonosítani, mint légierő tisztet, sem a Légierő
Biztonsági és Felülvizsgálati engedélyét nem lehetett megemlíteni.
ÜTKÖZŐPÁLYA SUGÁRZÁSI HATÁSOK
UFO-król sok alkalommal jelentették, hogy különféle típusú és erejű sugárzást bocsátottak ki,
és az ilyen esetek hivatalos hírzárlathoz vezettek, szinte bizonyosan a nyilvános riadalom
elkerülése érdekében. 1957. november 6-án Olden Moore húsz percig figyelt egy leszállt
UFO-t, harminc mérföldre keletre Clevelandtől, Ohio államban. A következő napon Moore-t
a hadsereg képviselői, valamint a Case Institute of Technology tudósai hallgatták ki. A
Geiger-számláló leolvasások egy ötven láb átmérőjű terület közepén a normál érték
tízszeresét regisztrálták, és körülbelül ötven százalékkal többet a kerületén. Moore azt
állította, hogy beszélt meg nem nevezett „magas rangú tisztviselőkkel” Washingtonban, és
azt mondta, hogy titoktartásra eskették fel.
Egy volt haditengerészeti pilótát, aki három ovális alakú UFO-t látott, miközben Hobbsból
Albuquerque-be, Új-Mexikóba repült 1959. augusztus 13-án, állítólag figyelmeztetett egy
Légierő őrnagy a Kirtland légibázison, hogy megbetegedhet az incidens után. Az UFO-k
hatására a pilóta Magnesyn iránytűje forgott, követve a nyolc láb átmérőjű tárgyak irányát,
ahogy azok köröztek a Cessna 170-ese körül. A pilóta azt mondta, utasították, hogy ne
beszéljen az esetről senkivel (innen a névtelenség), kivéve a feleségét, akit fel kellett
készíteni arra az esetre, ha megbetegedne. A Légierő azt mondta, gondoskodnak róla, ha ez
hat hónapon belül megtörténik, de mivel tudomásom szerint semmi további jelentés nem
érkezett erről az esetről, feltehetően a pilóta nem szenvedett károsodást.

212
1964. december 21-én Horace Burns találkozott egy fordított búgócsigára emlékeztető UFO-
val, amely körülbelül 125 láb átmérőjű volt Staunton, Virginia közelében. A tárgy okozta
kocsija motorjának leállását, ahogy a földön maradt hatvan-kilencven másodpercig. A
sugárzási leolvasások, melyeket Ernest Gehman professzor végzett, 60 000 számlálást
regisztráltak percenként, amit két másik jelenlévő mérnök is megerősített. Arra a
következtetésre jutottak, hogy a sugárzás alfa típusú volt, és nem a veszélyesebb gamma
típusú. Január 12-én, 1965-ben két Légierő őrmester a Wright-Patterson légibázisról kiment a
helyszínre és ellenőrizte azt egy Model 2586 Béta-Gamma Felmérő Műszerrel.
Ellenőrzéseket végeztek több mint nyolc ponton, és bár eső és hó esett a területen a leszállás
óta, magas értéket fogott az egyik férfi, mely tényt azonnal megpróbált eltitkolni. Két héttel
később kiadták a hivatalos jelentést, tagadva, hogy történt volna UFO leszállás vagy
radioaktivitás nyomai lennének.
UFO SEMMISÍT MEG ATLAS RAKÉTÁT, 1964
Egy megdöbbentő esetet tárt fel 1982-ben egy volt első hadnagy a Légierőtől, Dr. Robert
Jacobs, aki most a Rádió-Film-TV kar adjunktusa a Wisconsini Egyetemen. Dr. Jacobs azt
állítja, hogy 1964. szeptember 15-én, amikor ő volt a felelős a rakétatesztek filmezéséért a
Vandenberg légibázison, Kaliforniában, egy UFO volt felelős egy Atlas rakéta
megsemmisüléséért. „Hogy tiszta filmfelvételeink legyenek az összes rakéta tesztkilövésről a
Csendes-óceán felett, telepítettünk egy TV kamerát, rögzítve egy nagy teljesítményű
távcsőhöz fent egy hegyen,” jelentette Dr. Jacobs.
A távcsövet a mozgó rakétára rögzítve tartottuk radarral, és éppen akkor, amikor az egyik
Atlas F rakétát követtük ily módon, regisztráltuk az UFO-t a filmünkön.
120 fős legénységünk volt, és én voltam a felelős. Ahogy figyeltük az Atlas F-et repülés
közben, el voltunk ragadtatva a kameránktól, amely remekül működött, valójában ugráltunk
az izgalomtól, azzal az eredménnyel, hogy, mivel ezt tettük, valójában lemaradtunk a rakétánk
legfontosabb részének, a 60 mérföldes magasságban történt közeli találkozásának látványáról
egy UFO-val!
Csak pár nappal később hallottam róla valójában, amikor parancsot kaptam, hogy menjek és
találkozzam felettesemmel, Florenz J. Mansmann őrnaggyal, az Egység Tudományos
Főtisztjével. Vele együtt az irodájában volt pár férfi, civil ruhában. Csak a keresztnevükön
mutatta be őket nekem, és azt mondta, Washington, DC-ből jöttek.
Aztán Mansmann őrnagy levetítette a teszt filmjét. És, éppen azon a ponton, ahol az
embereimmel el voltunk foglalva azzal, hogy gratuláljunk magunknak és egymásnak,
Mansmann őrnagy a képernyőre mutatott és azt mondta: „Figyelje ezt a részt alaposan.”
Hirtelen láttuk, ahogy egy UFO beúszik a képbe. Nagyon határozott és tiszta volt, egy kerek
tárgy. Egyenesen a rakétánkhoz repült és élénk fényvillanást bocsátott ki. Aztán módosította
az irányt, és lebegett röviden a rakétánk felett, majd jött egy második élénk fényvillanás.
Aztán az UFO kétszer körberepülte a rakétát, és még két villanást váltott ki különböző
szögekből, majd eltűnt. Néhány másodperccel később a rakétánk meghibásodott és
irányíthatatlanul zuhant a Csendes-óceánba, több száz mérfölddel a tervezett célpontja előtt.
Újra felkapcsolták az irodai lámpákat, és három nagyon feszült arccal találtam magam
szemben. Nagyon halkan beszélve Mansmann őrnagy ezután azt mondta: „Hadnagy, mi a
fene volt ez?” Azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs. Aztán levetítettük a filmet még
néhányszor, és megengedték, hogy megvizsgáljam egy nagyítóval. Aztán Mansmann újra
megkérdezte, mit gondolok, és azt válaszoltam, hogy véleményem szerint ez egy UFO volt.
Mansmann őrnagy elmosolyodott és azt mondta: „Semmit sem mondhat erről a felvételről.
Ami magát és engem illet, ez soha nem történt meg! Rendben...?”

213
Itt volt tehát a megerősítése annak, amit az UFO-szakértők mondtak az elmúlt években – hogy
az USA kormánya eltitkolja azt, amit az UFO-król tud.
A filmet átadták a két civil ruhás férfinak Washingtonból, akikről úgy hiszem, CIA ügynökök
voltak. A filmről azóta nem hallani. Mansmann őrnagy hozzátette: „Nem kell emlékeztetnem,
természetesen, egy kiszivárogtatás súlyosságára....”
17 év telt el azóta az incidens óta, és senkinek sem beszéltem róla mostanáig. Féltem attól, mi
történhet velem. De az igazság túl fontos ahhoz, hogy tovább titkolják. Az UFO-k valódiak. Én
tudom, hogy valódiak. A Légierő tudja, hogy valódiak. És az USA kormánya tudja, hogy
valódiak. Úgy vélem, épp ideje, hogy az amerikai nyilvánosság is megtudja.
Ez a hihetetlen eset, valódi „Csillagok Háborúja” méretekkel, önmagában igazolja a
hatóságok vonakodását, hogy felfedjék a valós tényeket az UFO-król, még ha a nyílt
ellenségeskedés nem is bizonyított egyetlen rakéta megsemmisítése által. Mégis hogyan
lehetünk biztosak abban, hogy az incidens elszigetelt eset volt? Valójában, idéztem egy
nyugtalanító esetet, amelyet a Szovjetunióból jelentettek, amikor UFO-k voltak állítólag
felelősek irányított rakéták megsemmisítéséért (lásd 10. fejezet), bár abban az esetben a
rakétákat támadólag indították.
KALIFORNIAI KAPCSOLATFELVÉTEL, 1965
A találkozásokról szóló történeteket az UFO-k utasaival változatlanul gúnyáradattal fogadják,
különösen, ha a tanúk azt állítják, hogy megjelenésükben hozzánk hasonló lényekkel
találkoztak. De miután intenzív tanulmányozást végeztem ilyen esetekről több évtizeden
keresztül, teljesen meg vagyok győződve arról, hogy az állítók némelyikének valós, objektív
élményben volt része. Sid Padrick esete, amely Kaliforniában történt négy hónappal az Atlas
rakéta incidens után, megérdemli figyelmünket, nem utolsósorban azért, mert a tanút a
Légierő arra kérte, hogy ne beszéljen bizonyos részletekről.
1965. január 30-án hajnali 2:00-kor a rádió/TV technikus Padrick, aki negyvenöt éves volt
akkoriban, találkozott egy leszállt UFO-val otthona, a Manresa Beach, Watsonville
közelében, hetvenöt mérföldre délre San Franciscótól. Látta egy kivilágítatlan jármű árnyas
körvonalát, amely mintegy hetven láb átmérőjű és harminc láb magas volt, „mint két igazán
vastag csészealj fordítva”, amint közeledik felé, és megáll éppen a föld felett. Pánikba esett,
elkezdett futni, majd hallott egy hangot a járműből: „Ne ijedjen meg, nem vagyunk
ellenségesek” mondta. Padrick tovább futott. A hang megismételte a mondatot, majd
hozzátette: „Nem akarunk ártani magának” és meghívta a fedélzetre.
Ahogy óvatosan megközelítette a járművet, egy ajtó kinyílt, és belépett, egy kis, körülbelül
hatszor hét lábnyi rekeszben találva magát. Egy másik ajtó kicsúszott, ő belépett, és egy férfi
fogadta.
Az idegenek
„Semmiben sem különbözött tőlem az alapvető megjelenését tekintve, szabályos vonásai
voltak, és egyfajta űrruhát viselt, amely teljesen befedte a testét” – mondta Padrick. A
fedélzeten további hét férfi volt, hasonló megjelenésűek, valamint egy nő, akit rendkívül
csinosnak írt le. Mindannyian körülbelül öt láb nyolc hüvelyk és öt láb kilenc hüvelyk [172-
175 cm] magasak voltak.

214
Saját mércénk szerint azt mondanám, mindannyian 20 és 25 év közöttinek tűntek, nagyon
fiatalosak, csinosak, energikusak és intelligens megjelenésűek. Vonásaik hasonlóak voltak a
mieinkhez. Egyetlen feltűnő különbség volt, ami nagymértékben megkülönböztette őket tőlünk,
mégpedig az, hogy az arcuk hegyesbe futott, sokkal inkább, mint a miénk. Álluk és orruk éles
volt. Bőrük némileg „örmény” színű volt. Szemük nagyon sötét volt… nem volt bennük semmi
szokatlan – fényességükben, mélységükben vagy ragyogásukban.
Úgy tűnt, hogy a férfiak mindegyikének rövid, vörösesbarna haja volt, de úgy nézett ki, mintha
soha nem vágták volna – természetes növekedésnek tűnt. A nő haja hosszú volt, és a ruházata
belsejébe volt betűrve. … Az ujjaik egy kicsit hosszabbak voltak, mint az enyémek. Kezeik
nagyon tiszták voltak – a körmök úgy néztek ki, mintha valaki éppen manikűrt adott volna
nekik.
Mindannyian kétrészes ruhát viseltek – bebújós típusút – világos kékesfehér színben. Nem volt
rajtuk gomb vagy cipzár, amennyire láttam. Az alsó rész ténylegesen magában foglalta a cipőt
– úgy nézett ki, mint egy könnyű csizma, amely egészen a derékig folytatódott, megszakítás
nélkül a bokák körül, akárcsak egy gyermeki hóruha. Középen egy nagy pánt volt, és nagy
mandzsetták, valamint egy nagy gallér, amely „V” alakban futott le. A gallérnak nagyon szép
mintázata volt rajta… és a nyak körül – közvetlenül a nyak körül – volt egy fonatféle. … A
talpuk és a sarkuk… Hallottam, ahogy a gumiszerű padlón járnak.
Az első férfi, akit Padrick látott, szóvivőként viselkedett, elmagyarázva, hogy ő az egyetlen a
fedélzeten, aki angolul beszél.
Semmilyen akcentusa nem volt. Olyan egyszerű és tökéletesen beszélt angol volt, amilyet
bárki valaha is beszélt ezen a földön. Úgy hiszem, képesek alkalmazkodni bármilyen
körülményhez, amelyben dolgoznak. Minden kérdésre, amit feltettem neki, 25 vagy 30
másodpercig szünetet tartott, mielőtt válaszolt, függetlenül attól, mennyire jelentéktelen volt.
Talán mentálisan kapott utasításokat – hogy milyen választ adjon. Azt hiszem, ha a legénység
kommunikált egymással, akkor az mentális telepátia útján történt, mert semmi olyat nem
láttam, ami másféle kommunikációra utalt volna.
A jármű belsejében
Minden egyes helyiségben, amely foglalt volt, műszerpanelek voltak a falakon, a legénység
tagjai pedig a műszerekre összpontosítottak. „Csak egy pillantást vetettek rám, amikor
beléptem a helyiségükbe, majd visszatértek a munkájukhoz, mintha nem is törődnének vele”
– mondta Padrick.
Némelyik helyiségben négy vagy öt műszer volt, másokban 15 vagy 20, de mindegyik
szobában hasonló típusúak voltak. Semmiben sem hasonlítottak a mieinkhez. Nem mentem
közel azokhoz a falakhoz, amelyeken a mozgatható műszerek voltak, mert amikor az első
szobában előreléptem, ő felemelte a kezét, hogy ne menjek tovább, és én nem is tettem. Nem
mondta meg, miért, és én nem kérdeztem. Láttam néhány műszert; olyasmi volt, mint egy
mozgó szalag, apró pöttyökkel és vonásokkal rajta – mint a mi távírószalagjaink, kivéve, hogy
balról jobbra haladtak. … Nem sorolnám kódnak, mint a mi CW-nket (folyamatos hullám).
Nem voltak képernyők, például oszcilloszkópok. Voltak mérőóráik, de nem láttam rajtuk
számlapokat. Azt mondta, csak használat közben világítanak.
Padricknak megmutattak egy hosszúkás lencsét, amelyről azt gondolta, hogy egy
megfigyelőrendszer része, háromdimenziós nagyított hatással. Rajta egy tárgy volt látható,
amelyről azt mondták, hogy egy „navigációs jármű”, és úgy nézett ki, mint egy „léghajó”.

215
Ez hajnali 2:45 vagy 3:00 körül volt, és a tárgy napfényben volt, így elég távol kellett lennie –
képzeljünk el 1 000 mérföldet, vagy még többet. Nem láttam rajta semmilyen jelölést vagy
nyílást, és azt mondta, hogy az energiaforrás [a járműé] át lett ruházva rájuk a másik
járműből, és hogy az végzi az összes navigációt és manipulációt az űrben.
Azt mondta, hogy a távolságot és az időt nem úgy mérik, ahogyan mi ismerjük, hanem inkább
a fény fogalmaiban. Amikor megkérdeztem tőle, milyen gyorsan utaznak az űrben, azt
válaszolta, hogy a sebességüket csak az korlátozza, milyen gyorsan tudják átvinni az
energiaforrásukat.
A járművön kívül
Egy idő után az űrember közölte Padrickkal, hogy megtettek bizonyos távolságot, és most
egy elhagyatott területen parkolnak, amelyről a későbbi vizsgálat kiderítette, hogy Leggett
közelében van, Kaliforniában, körülbelül 175 mérföldre északnyugatra Watsonville-től.
Miután leszálltunk a domboldalon, azt mondta, lépjek ki, hogy később visszajöhessek ide –
hogy tudjam, ez valódi volt, és nem álom. Egyedül léptem ki, és körbejártam a hajó külsejét.
Megérintettem a burkolatot. Nagyon keménynek tűnt, de nem fémesnek: soha nem éreztem
még ilyet. A legközelebbi dolog, amit valaha is éreztem ezen a földön, az egy szélvédő lenne –
plexiüveg. Nagyon finom, erősen polírozott felülete volt. Nem mondta, hogy az érintés ártana
nekem, és semmilyen rossz hatást nem tapasztaltam tőle – egyáltalán semmit. Nem voltam kint
több mint három percig. Lehajoltam, megnéztem, hol vannak a lábak, és megpróbáltam
nyomokat keresni rajta. Nem találtam semmilyen nyomot.
Eredet és cél
Padrick megkérdezte, honnan származik a jármű és az utasai, és egy meglehetősen rejtélyes
választ kapott. „Azt mondta, egy olyan bolygóról jöttek, amely egy olyan bolygó mögött van,
amelyet mi megfigyelünk – de mi nem figyeljük meg őket. Nem azt mondta, hogy nem
tudnánk megfigyelni őket – csupán azt mondta, hogy nem figyeljük meg őket. … Azt hiszem,
a bolygójuk a mi naprendszerünkben van.”
Padricknak megmutattak egy fényképet egy városról a látogatók bolygóján. „Minden épület
lekerekített volt, félhold alakú. Láttam ablakokat az épületeken. Nem mondhatom, hogy a kép
bármihez is hasonlított volna, amit valaha láttam, mert az épületek másképp voltak
elhelyezve – eltolva egymástól. Úgy nézett ki, mintha körülbelül 50 lábnyi távolságot
hagytak volna köztük, a következőt pedig 150 lábra. Úgy tűnt, utak vannak a távolban, és
növényzet volt az előtérben – fák és bokrok is.”
Az űrember utópisztikus társadalmat írt le Padricknak. „Amint tudja, nálunk nincs betegség,
nincs bűnözés, nincs rendőrség. Nincsenek iskoláink – a fiataljainkat már korán megtanítják
valamilyen munkára, amit nagyon jól végeznek. Mivel nagyon hosszú a várható
élettartamunk, nagyon szigorú születésszabályozásunk van. Nincs pénzünk. Egyként élünk.”
Padrick megkérdezte, mi volt a látogatás célja. A férfi így válaszolt: „Csak megfigyelés.”
Padrick elmagyarázta:
„Nem hiszem, hogy ők akartak volna minket megfigyelni. Azt hiszem, azért jöttek, hogy én
figyeljem meg őket… mert egyetlen alkalommal sem kérdezte meg a nevemet, az életkoromat,
hogy hány fogam van, hány tagja van a családomnak; egyetlen kérdést sem tett fel rólam, és
ez arra vezet, hogy azt higgyem, már tudnak rólunk, és azért jött, hogy én figyeljem meg őket.

216
… Azt mondták, hogy további megfigyelések céljából más embereket is fel fognak venni. …
Azt hiszem, főként az embereket figyelik. Nem esett szó földrengésekről, törésvonalakról,
semmiféle kormányzati vagy politikai dologról, semmiről, ami befolyásolná a jövőnket (kivéve
azt), hogy azt a benyomást keltették bennem, hogy a jövőben több embert fognak felvenni.”
Szellemi Élmény 
Sid Padricket bevitték abba a helyiségbe, amelyet a látogatók „konzultációs szobának”
neveztek. A szoba színhatása leírhatatlan volt. „Szeretné tiszteletét tenni a Legfőbb
Istenségnél?” – kérdezték tőle.   
Amikor ezt mondta, majdnem elájultam. Azt sem tudtam, hogyan fogadjam. Azt mondtam
neki: „Nekünk is van, de mi Istennek hívjuk. Ugyanarról beszélünk?”. Ő azt válaszolta:
„Csak egy van.” Így hát letérdeltem és elmondtam a szokásos imámat... Addig az éjszakáig
soha nem éreztem a Legfőbb Lény jelenlétét – de azon az éjszakán éreztem Őt.
Nyilvánvaló, hogy tudományosan igen magas szinten állnak, de a Legfőbb Lénnyel való
kapcsolatuk sokkal többet jelent számukra, mint technikai és tudományos képességük és
tudásuk. Azt mondanám, hogy vallásuk és tudományuk egy és ugyanaz.
Padricket visszavitték oda, ahol két órával korábban felvették, majd kilépett a járműből és
hazasétált.   
A Légierő Vizsgálata 
Sid Padrick jelentette élményét a Légierőnek, ahol egy háromórás kihallgatásnak vetette alá
egy csoport, melyet D. B. Reeder őrnagy vezetett a Hamilton légitámaszpontról. „...
megpróbáltak megijeszteni. Azt mondták: ’Padrick úr, Ön egy igazán szerencsés ember...
ezek a járművek, amelyek idejönnek, valójában ellenségesek, és Önnek semmi keresnivalója
nem volt a közelükben’. Nem értettem egyet velük, mert amikor ez a jármű leszállt, nem
akartak megijeszteni... nem mondták, hogy menjek a fedélzetre, hanem meghívtak”.
A Légierő azt mondta Padricknek, hogy két alkalommal fordult elő ellenségeskedés – az
egyik a Mantell-eset volt, a másik pedig egy olyan incidens, amikor egy repülőgép teljesen
eltűnt a radarképernyőről. De a Légierő azt is elmondta Padricknek, hogy egynél több UFO-
csoport látogatja a Földet, és vannak barátságos, valamint ellenséges járművek is, több
forrásból.
Voltak bizonyos részletek, amelyekről [a Légierő] megkért, hogy ne beszéljek nyilvánosan, de
úgy gondolom, az elbeszélés során mindent fel kell tárni. Nem látom okát semmi
visszatartásának. Nem akarták, hogy elmondjam: az űrembereknek nincs pénzük. Nem
akarták, hogy felfedjem a jármű típusát és alakját, mert az azt jelezné, hogy a Légierő nem
végzi a kötelességét. Megmondtam nekik, hogy erre sem látok okot.... Nem akarták, hogy
eláruljam a kommunikációs eszközeiket és azt, honnan nyerik az energiát. Valamint a férfi
nevét sem – azt mondták, soha ne ismételjem meg, mert nem jelent semmit. Az űrember azt
mondta: „Hívhatsz Xenónak.” Nem mondta, hogy ez a neve. [A Xeno jelentése „idegen” vagy
„külföldi”.]   
Sokan tűnődhetnek azon, elment-e az eszem, hogy beleveszem ezt a történetet. De világszerte
férfiak és nők százai számolnak be ilyen találkozásokról, és ahhoz, hogy megértsük a
hivatalos eltussolás mögött meghúzódó összes lehetséges okot, elengedhetetlen néhány olyan
eset megvizsgálása, amely releváns lehet, és úgy gondolom, Sid Padrické ilyen. Sajnos soha

217
nem találkoztam a férfival: az 1960-as évek végén eltűnt a színről, belefáradva a
zaklatásokba. De a rögzített interjúban – amelyen ez a beszámoló alapul – hangjának minden
rezdülését áttanulmányoztam, és teljesen meg vagyok győződve arról, hogy az igazat mondja.
A civil nyomozók akkori keresztkérdéseinek kereszttüzében válaszai mindig világosak,
pontosak és álnokság nélküliek voltak, és mindig gyorsan felismerte annak a hihetetlen
helyzetnek a humoros oldalát, amelybe került.   
A NÉMÍTÓK 
A légierő egyenruhájába öltözött vagy kormányzati szervektől származó lenyűgöző
igazolványokkal rendelkező titokzatos férfiak, akik megfélemlítik a tanúkat és néha
elkobozzák tőlük a bizonyítékokat, mára elválaszthatatlanul összefonódtak az UFO-
legendákkal, amint azt bemutattam. 1967-ben még a Légierő is kénytelen volt elismerni,
hogy történtek ilyen esetek, de tagadta az érintettségét. „Ezek a férfiak nem állnak
kapcsolatban a Légierővel” – mondta George Freeman ezredes, a Pentagon Kék Könyv
Projektjének szóvivője.
Miután Rex Heflin útellenőr négy Polaroid fényképet készített egy alacsonyan szálló UFO-
ról a kaliforniai Santa Ana közelében 1965. augusztus 3-án, felkereste otthonában egy férfi,
aki azt állította, hogy az „Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság G-2” (talán az USAF
Légtér-hírszerzési Osztálya) képviselője, és követelte a felvételeket. Ezeket soha nem adták
vissza. Heflin korábban kölcsönadta a fotókat az El Toro tengerészgyalogos állomásnak, és
épségben visszakapta őket, ezért feltételezte, hogy a NORAD (vagy bárki más) is hasonlóan
jár el.
M. Magee vezérőrnagy, a NORAD vezérkari főnöke később azt mondta James B. Utt
képviselőnek (republikánus, Kalifornia): „Tájékoztatásul közölöm, hogy a NORAD-nak nem
feladata az UFO-k értékelése, ezért tudatosan nem gyűjtene UFO-képeket értékelés céljából”
– állította.   
Rendőröket és egy 1966-os Wanaque-i (New Jersey) UFO-észlelés más tanúit egy légierős
egyenruhát viselő férfi gyűjtötte össze, aki közölte velük, hogy nem láttak semmit, és nem
szabad tovább tárgyalniuk az ügyet. „Ellenőriztük a helyi légitámaszpontot” – mondta
Freeman ezredes – „és megállapítottuk, hogy a kérdéses napon a Légierőhöz köthető személy
nem járt Wanaque-ban. Bárki is volt, nem a Légierőtől jött”.
1966 áprilisában egy férfi, aki azt állította, hogy egy „olyan titkos kormányzati szervet
képvisel, amelynek a nevét sem árulhatja el”, két tizenkét éves fiút faggatott két órán
keresztül egy korong alakú tárgyról, amely a földfelszín közelében vette üldözőbe őket.
„Nem sikerült semmit kiderítenünk ezekről a férfiakról” – mondta Freeman ezredes. „Azzal,
hogy légierős tisztnek és kormányzati ügynöknek adják ki magukat, szövetségi
bűncselekményt követnek el”.   
Talán Freeman ezredes igazat mondott, és valóban nem tudott a kormány érintettségéről
ezekben az esetekben. A hírszerzés részekre tagoltsága miatt elképzelhető, hogy nem volt
meg a „tudnia kell” jogosultsága a vizsgálatokról, és nem feltétlenül tudta volna, melyik
ügynökség érintett. Ha pedig tudta volna, aligha állt volna a kormány érdekében ezt
elismerni. A Légierő Különleges Nyomozó Irodája (AFOSI), amely hosszú múltra tekint
vissza a titkos UFO-vizsgálatokban, felelős lehetett, akárcsak maga a NORAD. Más
tényezőket is figyelembe kell venni. A CIA például nem riad vissza attól, hogy légierős

218
tisztnek kiadó ügynököket használjon, ha a helyzet megkívánja – nem CIA-jelvénnyel a
ruhájukon járkálnak!
Létezik egy másik ügynökség is, amely a Légierő Hírszerzésében rejtőzik, de a CIA irányítja,
és amelynek puszta létezését az amerikai kormány egészen a közelmúltig tagadta. Az
Egyesült Államok legtitkosabb hírszerző ügynökségére utalok: a Nemzeti Felderítő Hivatalra
(NRO). Az NRO-t 1960-ban alapították, és bár elsődleges feladata a kémműholdak
üzemeltetése, becsült 3 milliárd dolláros éves költségvetése és 50 000 fős állománya könnyen
lehetővé tenné a titkos UFO-vizsgálatokat. Erre azonban eddig nincs bizonyíték, és az 1986-
os információszabadságról szóló dokumentumkérésem nem meglepő módon eredménytelen
maradt, bár a Légierő elküldte nekem „az egyetlen bejegyzést, amely releváns a kérésére”, ez
pedig Charles Halt ezredes memoranduma volt a brit Védelmi Minisztériumnak egy UFO
1980. decemberi leszállásáról a RAF/USAF Woodbridge bázison kívül (lásd a 4. fejezetet).
Az a véleményem, hogy a tanúkat megfélemlítő titokzatos ügynökök közül sokan, ha nem
mindannyian, inkább a kormánytól származhatnak, semmint – ahogy egyesek felvetették – az
úgynevezett „fekete ruhás emberektől”. De számos nyugtalanító jelentés érkezett a hírhedt
MIB-vel (fekete ruhás emberek) való találkozásokról, amelyeket egyszerűen nem lehet
félresöpörni; olyan hihetetlen történetek ezek, amelyeket a tanúk ritkán jelentenek a
köznevetségtől való félelmükben. Ha pedig a MIB parapszichikai képességei valósak, akkor
nyilvánvaló, hogy nem kormányzati megfélemlítőkkel van dolgunk.   
NORAD 
Az Észak-Amerikai Légtérvédelmi Parancsnokság felelős az észak-amerikai kontinens
védelméért az ellenséges rakéta- vagy repülőgép-támadásokkal szemben. Miközben a
NORAD Űrfelderítő és Követő Rendszere (SPADATS) és a Haditengerészeti Űrmegfigyelő
Rendszer (NAVSPASUR) által naponta rögzített 25 000 megfigyelés túlnyomó többsége
könnyen azonosíthatónak bizonyul, egy bizonyos százalék „nem azonosított
megfigyelésekre” vonatkozik, amelyekből az 1960-as évek eleje óta körülbelül 10 millió
történt. Feltételezve, hogy ezek többsége is megmagyarázható, még mindig maradhat több
ezer hiteles UFO-jelentés. A NORAD az információszabadságról szóló törvény (FOIA)
rendelkezései alapján kiadott néhány dokumentumot, amelyek részleteznek bizonyos
incidenseket, például a Stratégiai Légiparancsnokság (SAC) bázisai – köztük nukleáris
rakétabázisok – feletti behatolásokat Maine-ben, Michiganben, Montanában, Észak-
Dakotában és Kanadában 1975-ben (lásd a 8. fejezetet), de sokkal többet visszatartanak.
Amikor a Citizens Against UFO Secrecy (CAUS) FOIA-kérelmet nyújtott be ezekre az
adatokra a NORAD-aktákban, több mint 155 000 dolláros keresési díjat kértek tőlük!   
A nagy tiszteletnek örvendő kutató, Raymond Fowler, aki egykor az USAF Biztonsági
Szolgálatánál szolgált, feltárt egy NORAD-hoz köthető incidenst, amely 1967. március 5-én
történt. A NORAD radarja egy azonosítatlan célpontot követett, amely a Minot
légitámaszpont (91. Stratégiai Rakétaezred) Minuteman rakétaállomása felett ereszkedett le
Észak-Dakotában. A bevetési egységeket azonnal értesítették, és egy fémes, korong alakú,
fényesen villogó fényekkel rendelkező UFO-t láttak lassan mozogni a terület felett. Három
felfegyverzett teherautó üldözte a behatolót, amíg az meg nem állt és 500 láb magasságban
lebegett. Az egységeknek parancsuk volt az UFO sértetlen elfogására, ha leszáll, de az ekkor
körözni kezdett egy indításvezérlő létesítmény felett. F-106-os vadászgépeket készültek
riasztani amikor az UFO függőlegesen emelkedett és nagy sebességgel eltűnt. Fowler

219
megerősítést kapott meg nem nevezett forrásokból, hogy voltak más esetek is, amikor UFO-k
közvetlenül nukleáris rakétasilók felett lebegtek.
1966 tavaszán a parancsnoki és státusz konzolok egy indításvezérlő központban Great
Fallsnál, Montanában, jelezték, hogy hiba lépett fel mind a tíz rakétában egyszerre. A
rakétaszemélyzet elektronikusan ellenőrizte a hibákat és felfedezték, hogy egy indításgátló
hibaállapot állt fenn az irányító és vezérlő rendszerekben, ami gyakorlatilag azt jelentette,
hogy egyik rakétát sem lehetett volna kilőni. A felszíni személyzet jelentette, hogy UFO-kat
láttak pontosan abban a pillanatban, amikor a hibákat észlelték. Egy azonos incidens történt
1967. március 20. hetében, jelenti Fowler, amikor a radar a Malstrom AFB-n, Montanában,
megerősítette egy UFO jelenlétét ugyanabban az időben, amikor tíz rakéta
működésképtelenné vált.
Ha ezek az események ténylegesen megtörténtek — és nem látok okot kételkedni abban,
hogy megtörténtek, tekintve az 1975-ös dokumentált eseteket az UFO-k behatolásáról rakéta-
silók fölé — akkor kellő figyelmet kell fordítanunk arra a lehetőségre, hogy egy teljes körű
nukleáris riadó esetén minden interkontinentális ballisztikus rakétánk hatástalanná válhat. Ez
valóban megnyugtató gondolat, mélyreható következményekkel az emberiség túlélésére
nézve. De van egy további lehetőség, hogy az UFO-intelligenciák pusztán demonstrálják,
hogy nincs megfelelő védelmünk ellenük.
EGY RENDŐRFŐNÖK LEFÉNYKÉPEZ EGY „ŰREMBERT”
1973 októberében az Egyesült Államokat elárasztották az észlelések, ami a téma iránti köz-
és médiaérdeklődés újjáéledéséhez vezetett. Az egyik leglenyűgözőbb jelentés számomra Jeff
Greenhaw rendőrfőnök (valójában az egyetlen rendőr ebben a városban) találkozása
Falkville-ben, Alabamában, október 17-én. Röviddel este 10:00 óra előtt Greenhaw otthon
volt, amikor egy nő felhívta, hogy jelentse, egy villogó fényekkel rendelkező tárgy úgy tűnik,
leszáll egy mezőn a várostól nyugatra. Mivel volt egy sorozatos UFO-észlelés Dél-Morgan
megyében, Greenhaw felkapta Polaroid kameráját és a távoli területre hajtott.
Két mérföldre a várostól találkozott egy hat láb magas, fémruhás lénnyel, aki az út közepén
állt. „Kiszálltam a kocsimból és azt mondtam, ’Üdv, idegen,’” jelentette Greenhaw. „Egy
szót sem szólt. Hátranyúltam, felvettem a Polaroid kamerámat, és elkezdtem fényképeket
készíteni róla.” A rendőr négy fényképet készített, majd visszaült a kocsiba és felkapcsolta a
forgó kék fény(eke)t, amely ponton a lény megfordult és elkezdett futni az úton lefelé.
„Beugrottam a kocsimba és utána eredtem,” mondta Greenhaw, „de nem tudtam utolérni egy
járőrkocsival. Gyorsabban futott, mint bármely ember, akit valaha láttam.” Az autó 30-40
mérföld/órás sebességgel haladt, mielőtt megcsúszott a kavicsos úton. A lény eltűnt. Az „űr-
ember” úgy mozogott, mint egy robot, és hatalmas léptekkel futott, mondta Greenhaw.
Egy átverés? Miután Jeff Greenhaw elmesélte élményét az NBC-TV híradójában, fenyegető
telefonhívásokat kezdett kapni. Az incidenstől számított két héten belül a kocsija motorja
felrobbant, a felesége elhagyta, és egy gyújtogató felgyújtotta a lakókocsiját, elpusztítva az
eredeti képeket. A sérelem tetőzéseként, Greenhawnak le kellett mondania rendőrfőnöki
posztjáról. „Szóval most elvesztettem a kocsimat, a feleségemet, az otthonomat és a
munkámat. És azt hiszem, el kell mennem bárhová, ahol találok másik munkát,” mondta.
Csalók ritkán mennek el idáig.

220

KATONAI HELIKOPTER MAJDNEM ÜTKÖZIK UFO-VAL
Egy nappal Greenhaw élménye után, 1973. október 18-án, négy Hadsereg Tartalékos
legénységi tag egy Bell Huey helikopterben riasztó közeli találkozást élt át egy UFO-val
Mansfield, Ohio környékén. A parancsnok pilóta Lawrence J. Coyne százados volt, és a többi
repülős Robert Yanacsek legénységi főnök, Arrigo Jezzi másodpilóta és John Healey
törzsőrmester volt. A Hadsereg Helyzetjelentési Űrlapja, amelyet a négy tanú írt alá, a
következőképpen rögzíti az incidenst:
A 68-15444-es katonai helikopter visszatérőben volt Columbusból (Ohio) Clevelandbe (Ohio)
és 2305 órakor keletre, délkeletre a Mansfieldi Repülőtértől Mansfield, Ohio közelében,
miközben 2500 láb magasságban és 030 fokos irányban repült, Yanacsek törzsőrmester egy
vörös fényt észlelt a keleti horizonton, 90 fokra a helikopter repülési útvonalától.
Körülbelül 30 másodperccel később, Yanacsek törzsőrmester jelezte, hogy a tárgy közeledik a
helikopterhez azonos magasságban, 600 csomót meghaladó légsebességgel és egy levegőben
történő ütközési irányon. Coyne százados észlelte a közeledő tárgyat, átvette a repülőgép
irányítását és egy erőteljes süllyedést kezdeményezett 2500 lábról 1700 lábra, hogy elkerülje
az ütközést a tárggyal.
Rádióhívást kezdeményeztek a Mansfieldi Toronynak, akik nyugtázták a helikoptert, és akiktől
Coyne százados megkérdezte, hogy vannak-e nagy teljesítményű repülőgépek a Mansfieldi
Repülőtér környékén, azonban nem érkezett válasz a toronyból. A legénység ütközést várt a
tárggyal; ehelyett a tárgyat megfigyelték, ahogy pillanatnyilag megtorpan a helikopter felett,
majd lassan folytatta nyugati irányú útját nagy sebességre felgyorsulva, Mansfieldi
Repülőtértől egyenesen nyugatra, majd ezután 45 fokos fordulatot vett északnyugat felé.
Coyne százados jelezte, hogy a magasságmérő 100 láb/perc emelkedést mutatott és 3500
lábat olvasott le, miközben a kollektív kar teljesen le volt nyomva. A repülőgépet Coyne
százados visszavitte 2500 lábra és visszarepült Clevelandbe (Ohio). A repülési tervet lezárták
és az FAA Repülési Szolgálati Állomást értesítették az incidensről.
„600 mérföld/órás sebességről hirtelen lelassult a mi pontos sebességünkre, 100
mérföld/órára, és felettünk lebegett,” jelentette Coyne százados. Jezzi másodpilóta úgy írta le
a tárgyat, mint „szivar alakú, fémes szürke, egy kupolával a tetején”, és Healey törzsőrmester
hozzátette, hogy „körülbelül 60 láb hosszú volt, lőrések vagy beömlőnyílások nélkül, amit
láthattunk volna. Először csak egy vörös fényt mutatott az orrán. Aztán egy zöld reflektor
hátul körbefordult és bevilágított a kabinunkba.” A rádió tíz perccel az incidens után tért
vissza a normális állapotba, miután teljesen elhallgatott mind az UHF, mind a VHF
frekvenciákon éppen azután, hogy Coyne kapcsolatot létesített a Mansfieldi
irányítótoronnyal. Néhány tanú a földön jelentette, hogy látták a helikoptert, valamint egy
tárgyat, amely „olyan volt, mint egy léghajó” és „akkora, mint egy iskolabusz”, a helikopter
felett lebegve. Amikor az UFO zöld fénye megjelent, a tanúk úgy írták le, mintha „sugarak
jönnének lefelé. . . . A helikopter, a fák, az út . . . minden zöldre váltott."
TANÚK SÚLYOS SÉRÜLÉSE UFO ÁLTAL - DE VAJON A MIÉNK VOLT-E?
Minél tovább fejlődik a technológiánk, annál nehezebb lesz megkülönböztetni a valódi UFO-
kat és az új típusú repülőgépeket, űrhajókat és távvezérelt járműveket (RPV-k). A kutatók
még mindig vitatják egy ismeretlen légi eszköz eredetét, amelyet három tanú látott 1980.
december 29-én éjjel Huffman közelében, Houston egyik külvárosában, Texasban.
A tanúk, Betty Cash, barátnője Vickie Landrum és hét éves unokája Colby éppen Dayton,
Texas felé vezettek, amikor 9:00 óra körül egy tüzes tárgyat láttak magasan az égen, amely

221
gyorsan leereszkedett a fák tetejének szintjére az út fölé és előttük lebegett nem több, mint
135 láb távolságra. Lángok csaptak le a tárgyból. A tanúk megállították az autót, kiszálltak és
figyeltek, bár mindannyian nagyon rémültek voltak, különösen Colby, aki könyörgött a
többieknek, hogy szálljanak vissza az autóba. Ezt meg is tették, bár Betty Cash több időt
töltött kint, mint a többiek. Mrs. Landrum — meggyőződve arról, hogy a világ vége érkezett
el — imádkozni kezdett.
A tárgyat Betty úgy írta le, mint egy rendkívül fényes fényt, határozott forma nélkül, de
Vickie úgy gondolta, hogy hosszúkás volt, lekerekített tetővel és egy hegyes alsó féllel.
Colby biztos benne, hogy gyémánt alakú volt. A lángkitörések hangokkal párosultak, „mint
egy lángszóró” és egy „üvöltés”, valamint egy „sípoló” zaj tartott végig a találkozás alatt. Az
autó annyira forró volt, hogy Betty nem tudta megérinteni az ajtót puszta kézzel.
A tanúk követték a tárgyat az autóval és észrevették, hogy körülbelül huszonhárom
ikerrotoros helikopter (később Chinookként azonosítva) úgy tűnt, kíséri a tüzes tárgyat, de
soha nem mentek közelebb, mint körülbelül háromnegyed mérföld. Miután még háromszor
megálltak, hogy nézzék a látványosságot, Betty hazavitte a többieket és saját házához
érkezett este 9:50-kor. Ekkor borzalmas fizikai tünetek váltak nyilvánvalóvá.
Betty vakító fejfájásról, nyaki fájdalmakról és csomókról számolt be a fején és fejbőrén,
amelyek kifakadtak, tiszta folyadékot szivárogtatva. Szemei feldagadtak, nem látott rendesen,
és hányingertől, hányástól és hasmenéstől szenvedett. Négy nappal később égési sérültként
vették fel a Parkway General Kórházba, Houstonban. Különböző specialistákat hívtak, de
egyikük sem tudta megfelelően diagnosztizálni panaszait. Egy héttel a kórház elhagyása után
Bettynek vissza kellett térnie, még mindig fejfájástól, hányingertől, duzzanattól és
étvágytalanságtól szenvedve. Még riasztóbb, hogy a haja hullani kezdett, ideiglenes kopasz
foltot hagyva. 1981 februárjának végére Betty orvosi számlája 10 000 dollárra emelkedett.
Végül Bettynél mellrák alakult ki és masztektómiát kellett végezni rajta, bár ez lehet véletlen
egybeesés is.
A többi tanú, akik kevesebb időt töltöttek az autón kívül, kisebb mértékben sugárzódtak be.
Vickie szemgyulladástól, némi haj ideiglenes elvesztésétől szenvedett, és vonalszerű
bemélyedések alakultak ki a körmein. Colby „napégéstől” szenvedett az arcán, valamint
szemgyulladástól.
Nem kérdés, hogy a három tanú különböző mértékű sugárzásnak volt kitéve, amely egy
ismeretlen eredetű járműből áradt. De kié volt az? A helikopterek jelenléte, amelyek a tárgyat
kísérték, azt sugallja, hogy ez egy kísérleti eszköz volt, amely meghibásodott, és a
helikopterek fő célja az volt, hogy kényszerleszállás esetén a területet azonnal lezárhassák a
csapatok. Számos pletykát hallottam általában megbízható forrásokból, hogy az eszköz vagy
egy nukleáris meghajtású kísérleti űrsikló vagy „világító eszköz” volt, amely bajba került. Az
eszköznek látszólag van egy kiegészítő hagyományos rakétameghajtó egysége. Érdekes, de
kevésbé megbízható pletykák azt sugallják, hogy a tárgy egy nukleáris meghajtású eszköz
volt tesztrepülésen a „Hómadár Projekt” részeként — amelyet állítólag 1972-ben hoztak létre
egy visszaszerzett idegen jármű tesztrepülésére.
Betty Cash és Vickie Landrum nem kételkednek abban, hogy a jármű amerikai volt, és
beperelték az USA kormányát 20 millió dollár kártérítésért. Én tartottam a kapcsolatot Peter
Gerstennel (az ügyvédjükkel), ahogy az ügy elhúzódott az USA Kerületi Bíróságán,
Houstonban. 1986 augusztusában az ügyet elutasították azon az alapon, hogy nem volt ilyen

222
tárgy a tulajdonában, üzemeltetésében vagy a leltárában sem a Légierőnek, sem a
Hadseregnek, sem a Haditengerészetnek, sem a NASA-nak (szakértőik mindegyike
képviseltette magát a bíróságon). Ám, ahogy az ügy fő vizsgálója, John Schuessler,
hangsúlyozza, alig fordítottak figyelmet a huszonhárom helikopterre vonatkozó
bizonyítékokra (voltak további tanúk is). „Ross Sterling bíró a szakértői vallomást elegendő
oknak tekintette az ügy elutasítására,” mondja. „Ez azt jelenti, hogy ő nem fog találkozni
Betty Cash-sel, Vickie és Colby Landrummal, és nem fogja hallani a bizonyítékokat,
amelyeket az ügyvédjeik be akartak mutatni.”
KÖZELI HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK - VALÓSÁG?
Egy előadás során, amelyet a Tulsai, Oklahoma, Csillagászati Klubnak tartott 1982-ben,
Steve Lewis korábbi Légierő hírszerző tiszt felfedte, hogy az a tizenkét év, amelyet UFO-k
vizsgálatával töltött a hadsereg számára mind az USA-ban, mind külföldön, meggyőzte őt
arról, hogy intelligens földönkívüli lények látogatják a földet. Elnézést kérve, amiért nem tud
konkrétabb lenni a szigorú parancsok miatt a Légierőtől, hogy ne fedjen fel konkrét
részleteket az UFO kutatásairól 1965-től 1977-ig (beleértve egy időszakot a Blue Book
Projektnél), Lewis kijelentette, hogy a katonaság által felhalmozott információnak csak a
töredéke került nyilvánosságra. Elismerte, hogy bár az észlelések többségének van
hétköznapi magyarázata, a jóhiszemű jelentések gyakran kapcsolódnak egy közös
jellemzőhöz, a nagyon fényes, vakító fényekhez. A Légierő úgy véli, hogy a fény egy fejlett
meghajtórendszerhez kapcsolódhat, amely lehetővé teszi az UFO-k számára, hogy
fénysebességgel utazzanak, mondta Lewis.
„Az a film, a Harmadik típusú találkozások, valóságosabb, mint hinnék,” mondta a
hallgatóságnak. „Elhihetik ezt vagy sem.”
Arra a kérdésre, hogy mi győzte meg arról, hogy az UFO-k földönkívüli űrhajók, nem pedig
szigorúan titkos katonai eszközök, Lewis megjegyezte: „A feljegyzések, az információk,
amelyeket a munkám során láttam. Már nem zárom ki, mik lehetnek a lehetőségek.”

13. FEJEZET
A VÉDELMI HÍRSZERZŐ ÜGYNÖKSÉG
Amikor a Korean Airlines Boeing 747-esét lelőtték, miután véletlenül betévedt az orosz
légtérbe 1983-ban, ami 269 ember halálát okozta, az ügynökség, amely a rádiókommunikáció
figyeléséért és rögzítéséért felelt a szovjet légierő pilótája és a főhadiszállása között — ezáltal
bizonyítva, hogy a parancsot az utasszállító lelövésére ténylegesen kiadták — Amerika
szigorúan titkos Védelmi Hírszerző Ügynöksége (DIA) volt. Robert McNamara, Kennedy
elnök akkori védelmi minisztere által 1961-ben alapítva, a DIA feladata az összes amerikai
katonai hírszerző szolgálat (vagyis a Légierő, Hadsereg és Haditengerészet) koordinálása
volt. Ez felzaklatta nemcsak ezeket az egyéni szolgálatokat, hanem a CIA-t is, akik a DIA-t
komoly riválisként észlelték, mivel a katonai szolgálatok hírszerzési ágainak ereje együttesen
meghaladta a CIA-ét. „Természetesen mindig fennáll a lehetőség,” jegyezte meg a CIA
korábbi igazgatója, Allen Dulles 1963-ban, „hogy két olyan hatalmas és jól finanszírozott
ügynökség, mint a CIA és a DIA riválisokká és versenytársakká válnak.” Igaza volt. 1964-re

223
a DIA ellenőrzése a katonai hírszerzés felett oly mértékben megnőtt, hogy a szolgálatok
szerepe a technikai hírszerzés nyújtására korlátozódott az ellenséges fegyverekről, az attasé
rendszer működtetésére és a nyers hírszerzési adatok gyűjtésére, de nem elemzésére.
A DIA a védelmi miniszternek, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának és a Központi
Hírszerzés Igazgatójának dolgozik, és személyzetét mind katonai tisztek, mind civilek
alkotják. Alkalmazottainak számát 7000-re teszik és költségvetését az 1970-es években évi
100 millió dollárra becsülték. Azon túl, hogy feldolgozza és elemzi a katonai forrásokból
gyűjtött hírszerzési adatokat, amelyeket aztán kész hírszerzési jelentésekké alakítanak,
melyeket a Pentagonon és a hírszerző közösségen belül terjesztenek, a DIA napi és heti
hírszerzési kivonatokat is készít, valamint saját becsléseket az ellenséges képességekről.
1980-ban beszéltem Peter Gerstennel, a New York-i ügyvéddel, aki a Polgárok az UFO
Titoktartás Ellen (CAUS) szervezetet képviselte. Elmondta nekem, hogy 1979-ben a DIA
benyújtott egy indítványt az amerikai államügyésznek, jelezve, hogy átkutatták a teljes
nyilvántartási rendszerüket, és nincsenek dokumentumaik UFO-król, kivéve hármat, amit
megtaláltak és kiadtak. Egyik egy perui incidensre vonatkozott 1980 júniusában, míg egy
másik néhány észleléshez kapcsolódott a Szovjetunióban, amelyeket éppen fordítottak. A
DIA kiadta a másik dokumentumot 1977-ben Charles Huffernek, a Berlin American High
School tanárának Németországban. Ez a most már jól ismert esettel foglalkozik, melyben
UFO-kat észlelt egy Birodalmi Iráni Légierő pilóta 1976 szeptemberében (lásd 318-321.
oldal).
Tekintettel a DIA tagadásaira, hogy bármilyen további anyaguk lenne UFO-król, érdekes,
hogy 1985 decemberében az Ügynökség kiadott összesen harminchét UFO-val kapcsolatos
dokumentumot — ami 139 oldalt tett ki — a kutató Ray Boechének, aki nagylelkűen
továbbított másolatokat nekem. Boechének írt kísérőlevelükben a DIA elmagyarázta, hogy
„megállapításra került, hogy 53 dokumentum felel meg az Ön [FOIA] kérésének. Ebből az 53
dokumentumból 15-nek egyes részei minősítettek és nem kiadhatóak.”
Néhány a kiadott dokumentumok közül, „Elérhető Legjobb Másolat” pecséttel, alig
olvasható. A legkorábbi 1957-re datálódik, ami különös, mivel a DIA-t 1961-ben alapították.
Valószínűleg a korábbi jelentéseket később továbbították a DIA-nak az illetékes szolgálati
hírszerző ügynökségek. Az olvashatatlanság némely dokumentumon vagy annak köszönhető,
hogy a DIA annyira jelentéktelennek tartotta őket, hogy nem érte meg olvasható formában
megőrizni őket, vagy hogy szándékosan tették olvashatatlanná. Nyilvánvaló néhány
dokumentumból, hogy a DIA (vagy a benyújtó ügynökségek) elsődleges aggodalma a szovjet
tevékenységgel kapcsolatos észlelések voltak.
FINNORSZÁG, 1957
A legkorább olvasható jelentések finnországi észlelésekre 1957 decemberétől vannak,
amelyek egyike kijelenti, hogy:
egy ragyogó, hosszúkás tárgyat, amely szivarra emlékeztetett — egy hosszú szivarra — észlelt
két gazda a terepen [olvashatatlan] keletre. A tárgy feltűnt a nyugati égen. Repülése vízszintes
volt, azaz párhuzamos a földdel, és magassága jelentős volt. A repülési irány majdnem
pontosan keleti volt. Sebessége [olvashatatlan] egy meteoré vagy egy Szputnyiké. A rejtélyes
tárgy látható volt egy [olvashatatlan] ideig.

224
A finn észlelésekről szóló jelentés így zárul: „Jelentős, hogy az itt jelentett észlelések
többsége, valamint a korábbi hónapokban jelentettek többsége, a szovjet határ [mentén] volt.
Felvetették a lehetőséget annak, hogy az oroszok tesztjeik egy részét egy hajóról vagy
hajókról végzik a távoli északi vizeken.”
AFGANISZTÁN, 1959
A DIA elsődleges aggodalma az UFO-jelentésekkel kapcsolatban továbbra is az orosz
rakétatesztek lehetőségére összpontosult. Egy nem minősített jelentés, keltezése 1959.
december 3., amelyet a Hadsereg szolgáltatott a DIA-nak, az év novemberében utal
észlelésekre Afganisztánban: „November 8-án egy hatalmas világító tárgyat láttak nagy
sebességgel mozogni az égen Kandahár felett. A tárgy, amely északnyugati irányba repült,
lefelé tartó mozgást végzett, és nem sokkal azután, hogy látták, felrobbant egy hangos
üvöltéssel a Shurad hegyeken, enyhe földrengéseket okozva a területen. Veszteségekről eddig
nem érkezett jelentés.”
Bár a Hadsereg nem tudott további információt szerezni az incidensről, és egy másikról
november 29-én (amelyek mindegyikét jelentették a híradásokban), a legvalószínűbb
magyarázat az, hogy szovjet rakétateszteket végeztek az afgán határ közelében. Sandiland
alezredes, aki a Hadsereg hírszerzési jelentését készítette, maró gúnnyal kommentálja annak
valószínűségét, hogy UFO-k lennének a felelősek: „Afganisztán, komor elszántsággal, úgy
döntött, hogy előrelép a 13.-ból a 20. századba, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ha
fejlettebb országok észleltek UFO-t — nos — Afganisztán is.”
1959. december 2-án egy fényes, kör alakú tárgyat figyeltek meg az égen Ghazni felett,
délnyugat felé tartva, amely két perc után eltűnt. Ez újabb maró megjegyzést váltott ki
Sandiland alezredesből: „Afganisztán, miután észlelt három UFO-t két hónap leforgása alatt,
gyorsan felzárkózik más haladó nemzetekhez — ebben a tekintetben legalábbis.”
ANTARKTISZ, 1965
Észlelések hullámát jelentették Dél-Amerikában 1965-ben a DIA-nak az USA Légi és
Tengerészeti Attaséi, és bár a jelentések közül sokat újságokból vettek át, néhány hivatalos
forrásokból származott, mint például a következő beszámolók ufó-észlelésekről az
Antarktiszon, amelyeket az Argentin Haditengerészet Vízrajzi Szolgálatának Főnökétől
szerzett meg az USA Tengerészeti Attaséja Buenos Airesben. A beszámolók összefoglalják a
jelentéseket argentin, chilei és brit bázisok személyzetétől a Deception-szigeten, amely a brit
tulajdonú Déli-Shetland-szigetek része.
1965. június 2-án egy szokatlan tárgyat észlelt egy meteorológus és négy másik tanú a British
Bravo Bázison. Az észlelés tizenöt-húsz percig tartott. A tárgy gyorsan mozgott, és ragyogó
színű, szilárd megjelenésű és zajtalan volt. Június 20-án a chilei Aguirre Cerda Bázis
parancsnoka, Juan Barrera, a Chilei Légierő pilótájával, Benavidez hadnaggyal, egy
meteorológussal és további hét tanúval együtt egy UFO-t figyelt meg, amely huszonöt percen
át gyorsan manőverezett egy oszcilláló pályán. De a legérdekesebb észlelésekre július 3-án
került sor a chilei bázison, amint azt az alábbi hivatalos összefoglaló mutatja:
Július harmadikán 19 órakor a meteorológus és nyolc másik személy a chilei aguirre cerda
bázison húsz percig megfigyelt (tiszta éjszaka, kétnyolcad stratocumulus és csillagos ég,
negyedhold) egy tárgyat, amely időnként álló fényként és szilárd megjelenésű égitestként tűnt

225
fel, zajtalan, fehér színű szélekkel, mint egy ragyogó csillag, nyugat felé mozogva oszcillációs
pályán, eltűnve a felhőkben, emelkedés négy vagy öt fokkal a horizont fölé. Július harmadikán
19:42-kor a meteorológus és hat személy erről a bázisról megfigyeltek szabad szemmel,
távcsővel és teodolittal egy óra és két perc időtartamon át (tiszta éjszaka, két nyolcad stratus,
egy nyolcad cirrus, csillagos ég, hold negyed) egy tárgyat, amelyet egy első nagyságrendű
csillagnál fényesebbnek írtak le, amely időnként állt, villanó ragyogással (megjelenve és
eltűnve), mozogva a stratus fölött és a cirrus alatt időnként, szilárd megjelenéssel és zajtalan,
közepe színezett, szélei sárgából zöldre, zöldből narancsra, narancsból kékre változva
fehérre, és mint egy ragyogó irizáló csillag, kis pályaváltozás, melynek mérete
összehasonlítható egy félhüvelykes szögfej fejével, végül eltűnve magasságban és távolságban.
Alakja kerek és ovális. Iránya észak-északnyugat körülbelül háromszázötven fokra az igazi
északtól és három kettő nulla fokkal a horizont fölött, körülbelül 10-15 kilométeres
távolságra. Néhány fénykép készült erről az észlelésről. … két rádióvezeték működését
befolyásolta a mágneses mező zavara az idő alatt, amíg a tárgyat észlelték.
Újságcikkek, amelyeket az USA Légügyi Attaséja továbbított a DIA-hoz Santiagóból,
Chiléből, további információkat tartalmaztak. A fényképeket – összesen körülbelül tízet – J.
D. Martinez tizedes készítette, de csekély értékűnek bizonyultak a tárgy távolsága miatt. A
mágneses nyomokat azonban, amelyeket egy magnetovariométeren rögzítettek, rendkívül
egyértelműnek tekintették. A Légügyi Attasé, miközben feltételezte, hogy egy műhold felelős
lehetett néhány észlelésért, jelentésében mégis arra a következtetésre jutott: „Bizonyos hitelt
kell adnunk valamiféle jelenség létezésének vagy előfordulásának, mivel a jelentések széles
körben elterjedt helyekről érkeztek, ami kizárja a tömeghisztériát vagy az összejátszást.”
Az Argentin Haditengerészet hivatalos közleményt adott ki az észlelésről, az argentin, chilei
és brit tanúk nyilatkozatai alapján. Az Argentin Haditengerészet Titkársága azt is
megerősítette, hogy az eseményt a három haditengerészeti bázis tudósai is megfigyelték, és
hogy az ezek által leírt tények teljes mértékben megegyeznek. A Chilei Légierő Antarktiszi
Bázisának parancsnoka, Don Mario Juan Barrera, megjegyezte:
Elhamarkodott lenne azt mondani, hogy mindannyian egy repülő csészealjat láttunk, mint a
tudományos-fantasztikus irodalomban. De mindazonáltal valami valóságos volt, egy tárgy,
amely elképesztő sebességgel haladt, manővereket hajtott végre és… interferenciát okozott az
argentin bázis műszereiben, amely egy szigeten fekszik, közel a mi bázisunkhoz és közvetlenül
szemben vele. … Amit megfigyeltünk, nem hallucináció vagy kollektív pszichózis volt. … Ami
engem illet, meg vagyok győződve arról, hogy ez egy égi objektum, amelyet nem tudok
azonosítani. Hogy ez egy ezen a földön épített repülőgép lenne, azt nem tartom lehetségesnek.
Daniel Perisse parancsnok, az argentin bázisról, megerősítette ezt a kijelentést azzal, hogy
kijelentette: a tárgy megjelenése nem hallucináció vagy délibáb volt, és a tárgy
teljesítményéről adott leírása pontosan megegyezett Barreráéval.
Az 1965. július 3-i UFO-észlelések nem az elsők voltak az Antarktiszon. 1950-ben Augusto
Vars Ortega parancsnok, a Chilei Haditengerészet részéről, jelentette, hogy UFO-k köröztek a
bázisa felett. „A ragyogó antarktiszi éjszakában” – mondta – „repülő csészealjakat láttunk,
egymás fölött, hatalmas sebességgel fordulva. Fényképeink vannak annak bizonyítására, amit
láttunk.” A képek 1 200 lábnyi színes filmfelvételt tettek ki, de amikor Donald Keyhoe
őrnagy 1956-ban megpróbált másolatot szerezni a Chilei Nagykövetségtől Washingtonban,
arról tájékoztatták, hogy a film titkosított, és ezért nem hozzáférhető. 1972 májusában a
Chilei Légierő tisztjei és a hadsereg két UFO-észlelésről számoltak be, amelyek a 3 200
kilociklusos hullámsávban rádiójelek gyengülését okozták.

226

CHILE, 1965
1965 szeptemberében az USA Légügyi Attaséja Santiagóban továbbított egy sajtójelentést a
DIA-hoz a Chilei Nemzeti Légitársaság LAN DC-6-os járatának személyzete által tett
észlelésről az adott hónap 6-án. A DC-6 kapitánya Marcelo Cisternas volt, a légitársaság
Repülési Üzemeltetési Főnöke, aki az észlelést a következőképpen írta le:
Valami mechanikus volt – cikázó – mozgásai nem voltak pontosak – hirtelen irányt
változtatott, és egyenesen felénk jött – … azt a benyomást keltette bennem, hogy hirtelen
bemért minket radarral. … A 13–14 perc alatt, amíg ez a különös tárgy követett minket, az
volt a benyomásom, hogy amikor bemért minket, megpróbált azonosítani bennünket. Amint
információt kértünk az aricai és iquiquei repülésirányító toronytól, közölték velünk, hogy más
járat nincs beütemezve abban a zónában. …
Soha nem volt még hasonló élményem. Nem hittem eddig „bennük”. Nem légköri
visszaverődés miatti optikai jelenség volt. Biztos vagyok benne, hogy mechanikus szerkezet
volt. [Gépünk körülbelül 8 500 láb magasságban repült … az éjszaka felhős volt, csillagok
nélkül … a másodpilóta, a mérnök, a légiutas-kísérőnők és a steward is látták.] Erős színt
bocsátott ki, majd megváltozott és ragyogó fehérre váltott. Körülbelül 3 kilométer
távolságban függött tőlünk, egyenes vonalban. Körülbelül 21:30 volt. Hirtelen ugyanúgy,
ahogy megjelent, hihetetlen sebességgel eltávozott.
BRAZÍLIA, 1967
Egy érdekes Brazil Légierő-jelentést szereztek be hivatalos forrásokból az USA Légügyi
Attaséja által Rio de Janeiróban 1967 márciusában:
1967. március 27-én a Brazil Légierő egyik C-47-esének személyzete és a Cruzeiro do Sul
térképező repülőgép személyzete jelentette, hogy egy repülő csészealjat láttak Porto Alegre
közelében, Rio Grande do Sul államban. A tárgyat először a BAF személyzete észlelte, akik
vöröses színű teliholdként írták le, amely körökben repült. A BAF C-47 értesítette a Salgado
Filho Tornyot az észlelésről, és a torony utasította a Cruzeiro do Sul repülőgépet, hogy fogja
el és azonosítsa a tárgyat. A Cruzeiro do Sul repülőgép kapcsolatba lépett a tárggyal, és 15
percen át üldözte, mielőtt az végül eltűnt. Nem készültek fényképek. …
A repülőgép-személyzetek jelentésein kívül a tárgyat állítólag földi megfigyelők is látták Porto
Alegre térségében. Egy frissebb jelentett észlelés 1967. március 30-án történt Rio Igligelben.
Ezt azonban csak földi megfigyelők jelentették. A tárgyat teljesen fehérként, zajtalanként,
alacsony magasságban repülőként írták le, amely szabályos időközönként eltűnt és újra
megjelent. Ez a konkrét észlelés nagyon kevés nyilvánosságot kapott a [hír] médiában. A
Légügyi Minisztérium még nem adott ki hivatalos kommentárt ezekről az észlelésekről, és
jelenleg tanulmányozza a repülőgépek személyzetének és a földi megfigyelőknek a
vallomásait.
A hivatalos UFO-kutatást Brazíliában ebben az időben (és tudomásom szerint még mindig) a
Brazil Légierő UFO Tanulmányozó Osztálya végezte, amely São Paulóban székel. Bár
Brazília azon kevés országok egyike a világon, ahol az észleléseket (különösen a
szenzációsabbakat) rendszeresen nyilvánosságra hozzák, a hivatalos cenzúrát az 1960-as évek
óta bevezették. 1969-ben a Brazil Légierő helyi tisztviselőknek kiadott utasítása kijelentette:
„Semmilyen körülmények között nem adhatnak információt az UFO-tevékenységről egyetlen
sajtó-, rádió- vagy televíziós riporternek vagy képviselőnek sem. Ez Nemzetbiztonsági ügy,
és minden sajtóközleményt a Brazil Légierő Public Relations Osztálya fog kiadni." Egy
1973-as São Paulo Állami utasítás, melynek címe 5. sz. Intézményi Törvény

227
(Állambiztonság), figyelmeztet: „Tilos a TV-nek, rádiónak, újságoknak és más hírmédiának
UFO-jelentéseket közzétenni a Brazil Légierő előzetes cenzúrája nélkül.
PROJECT MOON DUST [HOLDPOR PROJEKT]
A most kiadott 139 oldalnyi DIA dokumentumból négy tartalmaz érdekes utalásokat a
„Project Moon Dust”-ra (Holdpor Projekt). Ez a projekt egy, és talán még mindig létező
külföldi űrhulladék programja volt az USA Légiereje Rendszerparancsnokságának Külföldi
Technológiai Osztályán a Wright-Patterson Légitámaszponton, Daytonban, Ohio államban,
és bár elsődleges funkciója úgy tűnik, a rakéta- és műholdtörmelékek begyűjtése, vannak
jelek arra, hogy egzotikusabb leletek begyűjtésében is részt vett.
Egy UFO-észlelés Agadir felett, Marokkóban, 1967. január 11/12-én például két cikk
lefordításához vezetett, amelyeket elküldtek a DIA-nak a Rabatban lévő USA Védelmi
Attasétól, aki megjegyezte: „...a tudósítás első oldala, amelyet ennek az észlelésnek
szenteltek, az UFO-k témája iránti magas szintű helyi érdeklődést demonstrálja, és jövőbeli
jelentéseket vetít előre, amelyek értékesek lehetnek a Project MOON DUST folytatásában.”
Egy másik UFO-jelentés Marokkóból pár hónappal később a „Project MOON DUST”-ot adta
meg hivatkozásként.
Ray Boeche később további információkat tárt fel a projektről, miután számos
Információszabadság (FOIA) kérelmet nyújtott be a CIA-hoz, DIA-hoz, Védelmi
Minisztériumhoz, Nemzetbiztonsági Tanácshoz és a Légierőhöz. Ray tájékoztatott, hogy a
Project Moon Dust „határozottan UFO-kapcsolatú volt, de eddig nem adtak ki neki igazán
jelentős dokumentumokat.
ÚJ-ZÉLAND, 1965-1968
A DIA láthatóan nagy érdeklődést mutatott Bruce Cathie kapitány, új-zélandi légitársasági
pilótájának vitatott elméletei iránt, aki azt állítja, hogy bizonyítékot fedezett fel egy
világméretű rácsrendszerre, amelyet az UFO-k használnak. Cathie találkozói az USA
Védelmi Attaséival Wellingtonban dokumentálva vannak, csakúgy, mint levelezése velük, a
kiadott DIA dokumentumokban.
Cathie először az 1960-as évek közepén kereste meg az USA Nagykövetségét
Washingtonban, amióta a DIA aktát vezetett róla. A legkorábbi dokumentált feljegyzés John
Burnett ezredestől, a Légügyi Attasétól származik, a Külföldi Technológiai Osztálynak a
Wright-Patterson AFB-re, 1965. augusztus 26-i dátummal, amelyből a következő kivonatot
idézem:
Cathie kapitány körülbelül fél órát töltött nálam. Úgy figyeltem meg ezt az új-zélandit, hogy
nemcsak racionális, hanem intelligens is, és meg van győződve arról, hogy bizonyos UFO-k,
amelyeket ő és mások láttak, a világűrből származnak – valószínűleg a Vénuszról. Habozott
kifejezni a Vénusz eredettel kapcsolatos hitét, azt magyarázván, hogy ez általában hajlamos
meggyőzni az embereket arról, hogy ő egy kicsit lökött.
A Külföldi Technológiai Osztály (FTD) úgy válaszolt, hogy küldött Burnett ezredesnek egy
brosúrát, amely vázolta a Légierő megállapításait az UFO-król, hozzátéve: „Mivel nem
létezik bizonyíték arra, hogy ezek a tárgyak csillagközi utazást képviselnek, nincs alapja
Cathie kapitány hitének.” Az FTD nyilvánvaló szkepticizmusa ellenére Burnett ezredes

228
legalább még egy évig folytatta Cathie megállapításainak és számításai részleteinek küldését
nekik.
Bruce Cathie elmondta nekem, hogy Burnett ezredes volt az, aki felfedte, hogy intenzív
UFO-kutatást végeztek a Wright-Patterson AFB-n, amire Cathie második könyvében utal:
Az ottani tudományos laboratóriumot, amelyet erre a célra hoztak létre, úgy írták le, mint egy
épületkomplexumot, amely nagy területet fed le, és a világ számos vezető tudósa dolgozik ott.
Kísérleti munka folyt huszonnégy órában naponta, az év 365 napján. Egy ponton a tisztviselő
[Burnett ezredes] megkérdezte tőlem, hogy fontolóra vennék-e egy utazást Amerikába, hogy
meglátogassam a bázist. Természetesen azt mondtam hogy bármikor, amikor úgy gondolják,
hogy meghívót küldenek. Talán az ötletet megvétózták az Államokban, mert erről nem
hallottam többet.
Nehéz bizonyítani egy ilyen szenzációs állítást, de nincs okom kételkedni Cathie kapitány
tisztességében. Természetesen nincs utalás erre egyetlen róla szóló DIA dokumentumban
sem.
1967-re Burnett ezredest Lewis Walker ezredes váltotta fel, aki úgy tűnik, kevésbé volt
lenyűgözve Cathie ötleteitől, mint az elődje. De ez nem akadályozta meg Walkert abban,
hogy továbbítsa Cathie anyagát a DIA-nak a Pentagonba. Egy Hírszerzési Információs
Jelentés, keltezése 1968. február 8., kijelenti:
Cathie kapitányt még mindig F-27 Friendship pilótaként alkalmazza a National Airways
Corporation. Felettesei tudnak az érdeklődéséről és tevékenységéről az UFO-k terén,
valamint a közelgő „Harmonic 33” című könyvéről. Biztonsági okokból átvilágították, és nem
ismertek kedvezőtlen jelentések... Elismeri, hogy sok ember valamiféle bolondnak tartja, de
kitart az elmélete mellett. 1968. január [ ]-án eljött az irodámba és jelentette, hogy négy
UFO-t észlelt az aucklandi légiforgalmi irányítás radarernyője 1968. január [ ]-án helyi idő
szerint 2335 órakor. Három tárgy 15 mérföldre volt egymástól egy vonalban, a negyedik
tárgy pedig 30 mérföldre a három mögött egy vonalban. A relatív sebesség rendkívül nagy
volt. Ezenkívül két UFO – korong alakú – jelent meg az Aucklandi Repülőtértől keletre
ugyanazon a nyomvonalon, mint az első négy. Cathie kapitányt megkérdezték, hogy
nyújtottak-e be hivatalos jelentéseket ezekről az észlelésekről, és ő nemmel válaszolt, hogy a
Polgári Légiközlekedési személyzetet figyelmeztették, hogy ne jelentsenek többet ezekből a
megfigyelésekből. Cathie kapitánynak azt tanácsolták, hogy nyújtson be minden további
információt, amivel rendelkezhet.
Cathie kapitány egy szikár, drótos új-zélandi, látszólag átlag feletti matematikai tudással.
Rendkívül őszinte az erőfeszítéseiben. hatalmas mennyiségű időt és energiát fordít arra, hogy
megpróbálja bizonyítani elméletét, miszerint létezik egy átfogó mesterterv egy idegen faj által
– a cél nincs meghatározva.
1968 májusára azonban Walker ezredesnek láthatóan elege lett Cathie-ből. Egy május 1-i
jelentés a DIA-nak jelzi, hogy bár Cathie-t nem tartották „bolondnak”, az utolsó három
alkalommal, amikor felhívta a Védelmi Attasé irodáját, hogy megvitassa legújabb
eredményeit, „Ezeket a beszélgetéseket figyelmen kívül hagyták.” Cathie panaszkodott, hogy
megfigyelés alá helyezték, és hogy áprilisban három amerikai leszólította Invercargillben,
akik megkérték, hogy tartson velük, amit ő megtagadott. Cathie úgy vélte, hogy ezek az
emberek egy amerikai haditengerészeti hajóról jöttek, de Walker ezredes szerint az egyetlen
amerikai hajó, amely Aucklandtől délre volt abban az időben, a USS Eltanin volt, amely
azonban az Antarktiszon tartózkodott. A jelentés így zárul:

229
Cathie azt mondta, hogy az új-zélandi kormány átvilágította, hogy folytathassa kutatásait, és
hogy van egy levele erről, amelyet a Miniszterelnök írt alá. Kijelentette, hogy a körzetének
Parlamenti Képviselője, Dr. Findley közbenjárt érte és megszerezte a kormány jóváhagyását
a munkájához. Ezután megkérte a DATT-ot [Védelmi Attasé], hogy „hívja vissza az ügynökeit.
Hivatalos jóváhagyásom van a munkám folytatására. Nem akarom, hogy kövessenek.”
A DATT nem válaszolt erre a kérésre. Ez az ember megszállottja az elméletének, és semmilyen
érv nem tudja meggyőzni arról, hogy nem botlott bele egy rendkívül bonyolult rendszerbe,
amely szerinte közvetlenül az UFO-k létezéséhez vezet.
Küldtem másolatokat ezekből a dokumentumokból Cathie kapitánynak 1986-ban, és kértem
tőle egy kommentárt. „Ő [Walker ezredes] csak azt mondja, hogy az ő véleménye szerint
megszállottja vagyok a kutatásomnak,” válaszolta, „és hogy semmilyen módon nem tudnak
lebeszélni róla. Ami meglehetősen helytálló, kivéve a megszállott szót. A kutatásom a
hobbim, és nagyon érdekesnek találom. A bizonyíték, ami most a kezemben van,
kétségtelenül bizonyítani fogja, hogy az egyesített egyenleteim helyesek.”
ARGENTÍNA, 1968
A DIA érdeklődésének mértéke az UFO-jelentések iránt demonstrálható az újságkivágások
gyűjtésének hatékonyságával a témában, és az észlelések hulláma Argentínában 1968
júniusától augusztusáig arra késztette a Buenos Aires-i Védelmi Attasét, Charles Greffet
ezredest, hogy nem kevesebb, mint huszonhárom újságkivágást továbbítson a Pentagonba.
Érvelhetnénk úgy, hogy a DIA pusztán a világ legdrágább újságkivágó ügynöksége, vagy
hogy egyetlen gondja azokkal az UFO-jelentésekkel van, amelyek ellenséges külföldi
repülőgépekre vagy rakétákra vonatkoznak. Bár nyilvánvaló, hogy a hétköznapi hírszerzési
adatgyűjtés a DIA elsődleges funkciója, számos jelentés, mint például az alábbi
összefoglalók, az egzotikusabb UFO-k iránti aggodalmat tükrözik:
1. La Razon (Buenos Aires) 1968. jún. 8. Leírja, hogyan látott két tapasztalt pilóta, 22 és 13
éve az Aerolineas Argentinasnál, egy UFO-t, miközben Punta Arenas felett repültek.
3. Los Principlos (Cordoba) 1968. júl. 5. – Részleteket vázol fel egy geomágneses és
fényérzékelő találmányáról, amely figyelmeztet az UFO-k jelenlétére. Második cikk, ugyanaz
a forrás, idézi az Argentin Haditengerészet Főparancsnokát, aki azt sugallja, hogy az
argentin fegyveres erők részt vesznek az UFO-k vizsgálatában.
5. Diario del Pueblo (Tandil) 1968. júl. 13. Leírja egy UFO leszállását a Tandil-i
Légibázison.
13. La Razon (Buenos Aires) 1968. júl. 26. Leírja öt rendőr kísérletét Olavarriában, hogy
elfogjanak és később lelőjenek egy UFO három legénységi tagját.
16. La Razon (Buenos Aires) 1968. júl. 27. - Új észlelésről számol be La Pastora, Alvear és
Tapalque közelében. Az utóbbi leírja a legénységet és a géppuska-lövedékek hatástalanságát
velük szemben.
22. La Razon 1968. aug. 3. – Egy cikk Alexander Eru professzor érvét közli a repülő
csészealjak elméletének támogatására.
Greffet ezredes megjegyzi: "Jelentős megjegyezni, hogy aggodalom állapota áll fenn a
lakosság [körében] Argentína számos részén."
A 3. sz. hivatkozás említi a felvetést, hogy az argentin fegyveres erők részt vesznek az UFO-
k vizsgálatában. Már 1964-ben, valójában, az észlelések volumene olyan hatalmasra nőtt,
hogy az Argentin Légierő felállította saját UFO osztályát, Division OVNI néven. És 1978-

230
ban az argentin csendőrség kiadta a hivatalos rendőrségi jelentéseket az észlelésekről (sok
1968-ban történt) az ügyvéd Antonio Baragiolának.
KOREA, 1970
A következő jelentést kapta a DIA a Koreai Köztársaság (ROK) Hírszerző Ügynökségének
egyik tisztviselőjétől:
1970. február 10-én és 11-én a ROK Légierő (ROKAF) Biztonsági Egységek (SU) összes
parancsnokának (CO) találkozóját tartották szerte a ROK-ban a ROKAF Főhadiszállásán,
SZÖULBAN. Azon a találkozón a ROKAF Vezérkari Főnök egy szigorúan titkos tájékoztatót
tartott a jelenlévőknek a közelmúltbeli UFO-észlelésekről KANGWON-do-ban, ROK.
1970 eleje óta a ROKAF radarállomások a ROK keleti partja mentén KANGWON-do-ban
észlelték (detektálták) nagy ballon alakú tárgyak manővereit nagy magasságban, közvetlenül
a Koreai DMZ [Demilitarizált Zóna] extrém Keleti Szektorától északra. Több alkalommal
ezek az UFO-k, amelyeket a ROKAF tisztviselői feltételeznek, hogy léghajók az alakjuk és
sebességük miatt, behatoltak a ROK légterébe, délkeleti irányba utaztak KANGWON-do felett,
majd felrobbantak. A ROK erőfeszítései a robbanásokat követő törmelék visszaszerzésére
sikertelenek voltak.
A ROKAF Vezérkari Főnök azt feltételezte, hogy ha az UFO-k jelenlegi manőverei sikeresnek
bizonyulnak, akkor ÉK [Észak-Korea] használhatja az önjáró ballonokat ügynökök,
propaganda, vagy akár járványos kórokozók ledobására a ROK-ba. Tájékoztatója és
feltételezése megdöbbenést keltett a ROKAF SU [Biztonsági Egységek] parancsnokai
körében, mert ez volt az első jelentés, amit kaptak ilyen behatolásokról.
A legvalószínűbb magyarázat ezekre az "UFO-kra", hogy Észak-Koreai felderítő ballonok
voltak, ahogy a jelentés sugallja, mégis volt néhány rejtélyes tényező, mint például a
visszaszerzett törmelék hiánya. A jelentés értékelését kérték, de ezt nem tartalmazzák a
kiadott DIA dokumentumok. Emlékszem, hogy légvédelmi ágyúk tüzet nyitottak az UFO-
kra, amikor megjelentek a Kék Ház, a Koreai Elnök hivatalos rezidenciája felett, de találatot
nem értek el.
SPANYOLORSZÁG, 1973-1974
Az észlelések hulláma Spanyolországban 1973-1974-ben felkeltette a DIA figyelmét, és
Richard Fox százados, megbízott Védelmi Attasé Madridban, továbbította huszonkilenc
észlelés összefoglalóját, amelyeket helyi újságjelentésekből fordítottak le. Fox rámutatott,
hogy a jelentéseket nem ellenőrizték hitelességük szempontjából, de az adatokat
továbbították "szigorúan az érdekelt felek tájékoztatására."
Az egyik észlelést 1974. március 23-án tanúsította a Cadiz Tartományi Bizottság Elnökének
sofőrje egy országúton Sanlucar de Barrameda közelében. Egy világító, fémes tárgy
"felemelkedett nagy ragyogással. Ahogy a megfigyelő közeledett a tárgyhoz, furcsa érzést
érzett. Autója végül gyakorlatilag megállt, ide-oda ingadozva, mint egy tollpihe."
Egy másik érdekes jelentést egy teherautósofőr tett Valdehijaderosnál 1974. március 27-én
éjjel, aki állítólag látott:
... három ezüst hajót parkolni az országúton, reflektorhoz hasonló fénnyel. A megfigyelő
leállította autója motorját, és néhány alak közeledett felé. Ő elfutott, rémülten, és azok
követték. Belevetette magát egy árokba. Üldözői 2 méteren belül haladtak el mellette, és látta

231
őket. Körülbelül 2 méter magasak voltak, volt karjuk és lábuk, de nem látta az arcukat.
Miután elhaladtak, visszatért a teherautóhoz. A lények visszatértek, hogy újra megfigyeljék,
majd beszálltak hajóikba és távoztak. Másnap a Guardia Civil vizsgálatot tartott. Találtak egy
lyukat a földben, amelyről a teherautósofőr azt mondta, nem ő csinálta.
Fox százados megjegyezte: "Érdekes megjegyezni, hogy áprilisban ebben az évben
érzékszerveken túli észlelés specialistáinak csoportjai találkozót tartottak Malagában azzal a
céllal, hogy tudományosan tanulmányozzák a közelben látott UFO-kat. A találkozó
eredményei ismeretlenek."
1976-ban a spanyol kormány megnyitotta aktáit az UFO-król Juan Jose Beniteznek, a La
Gaceta del Norte riporterének, akit a Légügyi Minisztérium hívott meg Madridba. Október
20-án, egy Légierő altábornagy irodájában, aki a Vezérkar Főnöke volt, Beniteznek átadtak
egy hetvennyolc foliányi oldalból álló aktát, amely tizenkét legjobb esetük dokumentációját
tartalmazta, valamint fényképészeti anyagot, beleértve a Spanyol Légierő pilótái által
készített filmet, amely addig titkos volt.
PAKISZTÁN/AFGANISZTÁN/SZOVJETUNIÓ, 1974
Egy DIA Hírszerzési Információs Jelentés, a kellemes "Tűzgolyók" tárgymegjelöléssel,
tartalmaz egy jelentést, amelyet egy urdu nyelvű újságból fordítottak, és egy 1974. decemberi
észlelést ír le:
Mr. Mohammad Riaz, a pakisztáni PWD, Warsak végrehajtó mérnökének nyilatkozata szerint,
aki Patan térségében tartózkodott kb. este 7 órakor, dec. 18-án egy kör alakú fény jelent meg
a V alakú hegy felett, amely a Patanhoz vezető útra néz. A fény körüli kör egyre tágult. Ahogy
a kör tágult, a belőle áradó fény egyre kisebb lett. Először azt hitte, a hold tükröződése, de a
hold más pozícióban volt. Azt mondta, hogy a kör alakú fény tágulása kb. 15-25 percig tartott.
Nyolc nappal a fény megjelenése után a területet földrengés rázta meg. Abban az időben,
amikor a fényt látta, a vele voltak még: Rasul Khan, végrehajtó mérnök, Tariq százados,
doktor és Mr. Farooq Khan, a Határőrség tisztje.
A Vezérkari Hadsereg Attasé, aki a jelentést készítette, megjegyzi, hogy "ARMA megvitatta
ezeket a jelentéseket a DATT/ARMA Afganisztánnal, aki azt mondja, hogy nem hallott ilyen
jelentésekről Kabulban. Azonban viccesen azt javasolta, hogy a jelenség egyszerűen a
Karácsonyra készülő Télapó észlelése lehetett. A DAO Kabul szkepticizmusa ellenére
értékelnénk egy kiértékelést a DIA-tól." A DIA kiértékelését nem tették elérhetővé, de az
észlelés, véleményem szerint, szinte biztosan egy báriumfelhő kísérlethez kapcsolódik,
amelyet rakétával bocsátottak a felső légkörbe.
IRÁN, 1976
Az egyik legfontosabb DIA dokumentum az, amelyik a szenzációs észlelést írja le a
Birodalmi Iráni Légierő Phantom repülőgépeinek legénysége által, akik találkoztak egy UFO-
val Teherán felett 1976 szeptemberében, amikor az egyik repülőgép megkísérelt kilőni rá egy
irányított rakétát. A jelentést az USA Nagykövetségének Védelmi Attaséja küldte
Teheránban a DIA-nak. A terjesztési lista tartalmazta a Fehér Házat, a Külügyminisztert, a
Nemzetbiztonsági Ügynökséget, és természetesen a CIA-t:
A. Kb. 00:30-kor 1976. szept 19-én a Birodalmi Iráni Légierő (IIAF) parancsnoki álláspontja
négy telefonhívást kapott polgároktól, akik Teherán Shemiran körzetében élnek, azt mondva,

232
hogy furcsa tárgyakat láttak az égen. Némelyik egyfajta madárszerű tárgyat jelentett, míg
mások egy helikoptert jelentettek bekapcsolt fénnyel. Nem voltak helikopterek a levegőben
abban az időben. A parancsnoki álláspont hívta Yousefi dandártábornokot, a hadműveleti
parancsnok helyettesét. Miután elmondta a polgárnak, hogy azok csak csillagok és beszélt a
Mehrabad toronnyal, úgy döntött, hogy megnézi maga. Észrevett egy tárgyat az égen, amely
hasonlított egy csillaghoz, de nagyobb és fényesebb volt. Úgy döntött, hogy riaszt egy F-4-est
a Shahrokhi légibázisról a kivizsgálásra.
B. 01:30-kor az F-4 felszállt és egy pont felé tartott kb. 40 tengeri mérföldre északra
Teherántól. Ragyogása miatt a tárgy könnyen látható volt 70 mérföldről. Ahogy az F-4
közeledett 25 tengeri mérföld távolságba, elvesztett minden műszerezettséget és
kommunikációt (UHF és belső távbeszélő). Megszakította az elfogást és visszatért
Shahrokhiba. Amikor az F-4 elfordult a tárgytól és látszólag már nem jelentett fenyegetést rá,
a repülőgép visszanyerte az összes műszerezettséget és kommunikációt. 01:40-kor egy
második F-4-est indítottak. A hátsó üléses radarozta a célpontot 27 tengeri mérföldnél, 12 óra
magas pozícióban 150 csomós közeledési sebességgel (VC). Ahogy a távolság csökkent 25
tengeri mérföldre, a tárgy elmozdult olyan sebességgel, ami látható volt a radarképernyőn és
maradt 25 tengeri mérföldnél.
C. A radarvisszaverődés mérete összehasonlítható volt egy 707-es tankerével. A tárgy vizuális
méretét nehéz volt kivenni intenzív ragyogása miatt. A fény, amit kibocsátott, olyan volt, mint
a villogó stroboszkóp fények elrendezve egy téglalap alakzatban és váltakozó kék, zöld, vörös
és narancs színben. A fények szekvenciája olyan gyors volt, hogy az összes szín látható volt
egyszerre. A tárgy és az üldöző F-4 folytatta útját ugyanazon irányba Teherántól délre,
amikor egy másik fényesen világító tárgy, melynek becsült mérete a hold látszólagos
méretének fele vagy harmada volt, kijött az eredeti tárgyból. Ez a második tárgy egyenesen az
F-4 felé tartott nagyon gyors sebességgel. A pilóta megkísérelt kilőni egy AIM-9 rakétát a
tárgyra, de abban a pillanatban a fegyverzet vezérlő panele kikapcsolt és elvesztett minden
kommunikációt (UHF és belső távbeszélő). Ezen a ponton...A pilóta fordulót és negatív G-s
süllyedést kezdeményezett, hogy elmeneküljön. Ahogy fordult, a tárgy követte őt, mintegy 3-4
tengeri mérföld távolságban. Miközben folytatta a fordulót az elsődleges tárgytól elfelé, a
második tárgy bement a fordulója belsejébe, majd visszatért az elsődleges tárgyhoz egy
tökéletes újra-egyesüléssel.
D. Röviddel azután, hogy a második tárgy egyesült az elsődleges tárggyal, egy másik tárgy
tűnt elő, amely az elsődleges tárgy másik oldalából jött ki, egyenesen lefelé tartva, nagy
sebességgel. Az F-4 legénysége visszanyerte a kommunikációt és a fegyverzet vezérlő panelt,
és figyelte, ahogy a tárgy a föld felé közelít, nagy robbanásra számítva. Ez a tárgy úgy tűnt,
finoman megpihen a földön, és nagyon fényes fényt vetett egy körülbelül 2-3 kilométeres
területre. A legénység 26M [ezer láb] magasságról 15M-re süllyedt, és folytatta a
megfigyelést és a tárgy pozíciójának megjelölését. Némi nehézségük volt az éjszakai
látásukhoz való alkalmazkodással a leszálláshoz, így miután néhányszor köröztek Mehrabad
felett, kimentek egy egyenes besiklásra. Sok interferencia volt az UHF-en, és minden
alkalommal, amikor áthaladtak a 150 fokos mágneses irányon Mehrabadtól, elvesztették a
kommunikációjukat (UHF és belső távbeszélő), és az INS 30 és 50 fok között ingadozott. Az az
egy polgári utasszállító, amely ugyanebben az időben közelítette meg Mehrabadot,
kommunikációs hibát tapasztalt ugyanebben a körzetben (Kilo Zulu), de nem jelentette, hogy
látott volna bármit. Miközben az F-4 a hosszú végső megközelítésen volt, a legénység észlelt
egy másik henger alakú tárgyat (körülbelül akkora, mint egy T-Bird 10 M-nél), fényes állandó
fényekkel mindkét végén és egy villogóval a közepén. Amikor rákérdeztek, a torony közölte,
hogy nincs más ismert forgalom a körzetben. Abban az időben, amikor a tárgy elhaladt az F-4
felett, a toronynak nem volt vizuális kontaktusa vele, de észlelték, miután a pilóta mondta
nekik, hogy nézzenek a hegyek és a finomító közé.

233
E. Nappali fényben az F-4 legénységét helikopterrel kivitték arra a területre, ahol a tárgy
látszólag földet ért. Semmit sem észleltek azon a ponton, ahol úgy gondolták, a tárgy leszállt
(egy kiszáradt tómeder), de ahogy köröztek a területtől nyugatra, fogtak egy nagyon
észrevehető csipogó jelet. Azon a ponton, ahol a visszhang a leghangosabb volt, egy kis ház
volt kerttel. Leszálltak és megkérdezték a bentieket, hogy észleltek-e valami furcsát az elmúlt
éjszaka. Az emberek hangos zajról és nagyon fényes fényről beszéltek, mint a villám. A
repülőgépet és a területet, ahol a tárgy vélhetően leszállt, ellenőrzik lehetséges sugárzás
szempontjából. RO [Jelentéstevő Tiszt] megjegyzései: (C) A jelentésben foglalt tényleges
információt forrástól szerezték egy al-forrással folytatott beszélgetés során, aki az egyik F-4-
es IIAF pilótája volt. További információt továbbítunk, amint elérhetővé válik.
Ezt a kivételes jelentést eredetileg Charles Huffernek adták ki 1977-ben, bár kezdetben
megtagadták tőle a dokumentumot. Csatolva volt hozzá egy DIA Védelmi Információs
Jelentés Értékelése, ami ritkaságnak számít az Ügynökség által kiadott dokumentumok
között. A záró megjegyzések figyelemre méltóak:
Egy kiemelkedő jelentés. Ez az eset egy klasszikus, amely megfelel minden kritériumnak,
amely szükséges az UFO-jelenség érvényes tanulmányozásához:
a) A tárgyat több tanú látta különböző helyszínekről (pl. Shamiran, Mehrabad és a kiszáradt
tómeder) és nézőpontokból (mind a levegőből, mind a földről).
b) Sok tanú szavahihetősége magas volt (egy Légierő tábornok, képzett légi személyzet és
tapasztalt toronyirányítók).
c) A vizuális észleléseket radar megerősítette.
d) Hasonló elektromágneses hatásokat (EME) jelentett három különálló repülőgép.
e) Fiziológiai hatások léptek fel néhány legénységi tagnál (pl. éjszakai látás elvesztése a tárgy
fényessége miatt).
f) Rendkívüli mértékű manőverezőképességet mutattak az UFO-k.
Talán nem jelentőség nélküli, hogy a DIA úgy döntött, kihagyja ezt az értékelést a Ray
Boeche számára kiadott dokumentumcsomagból, bár mellékelték a tényleges hírszerzési
jelentést. Az ember elgondolkodik, hány más pozitív értékelés marad titkosítva a DIA
aktáiban a Pentagonban.
TEHERÁN, 1978
További észlelések is érdekelték a DIA-t Iránban, 1978-ban. A következő eset, bár nem
hivatalos forrásokból szerezték be, érdemes a beillesztésre. A jelentést a helyi Védelmi Attasé
hivatala küldte a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának a Védelmi Minisztériumba, a
Pentagonba, mivel ez a szokásos útvonala a külföldi hírszerzési jelentéseknek. Ahogy az
előző esetnél, a terjesztési lista tartalmazta a Külügyminisztert, a Nemzetbiztonsági
Ügynökséget, és a CIA-t. A jelentést az iráni angol nyelvű újságból, a Tehran Journalból
idézték, 1978. július 18-i dátummal:
Egy azonosítatlan repülő tárgyat látott számos ember a város északi részén vasárnap éjjel.
Tisztviselők a Mehrabad Repülőtér irányítótornyából és egy Lufthansa légi személyzet szintén
szokatlan leolvasásokat jelentett a műszereiken.
Észak-Teherán lakói voltak az elsők, akik kiszúrták a furcsa ragyogó tárgyat Saveh felé
lebegni. A házaik teraszán aludtak, és azonnal értesítették a Mehrabad Repülőtér
irányítótornyát és a Nemzeti Rádióhálózatot. Az irányítótorony megerősítette a tárgy
létezését, de nem adott további részleteket. Nem sokkal később, a Lufthansa gép beküldte
jelentését.

234
Egy hasonló repülő tárgyat látott tavaly áprilisban egy helyi légitársasági pilóta, aki azt
állította, hogy lefényképezte a tárgyat, de nem adhatott ki fényképeket, amíg a polgári
repülésügyi hatóságok biztonsági osztálya meg nem adta az engedélyt. Azt állította, hogy
miközben Ahvaz és Teherán között repült 24 000 láb magasan, ő és a másodpilótája észlelt
egy csillogó tárgyat, és sikerült lefényképezniük. Egy Mehrabad radarirányító tisztviselő azt
mondta, hogy azon az alkalmon egy olyan tárgyat észleltek a képernyőiken, amely mintegy 20-
szor akkora volt, mint egy jumbo jet.
A Polgári Repülésügyi Szervezet vezetője . . . vizsgálatot kért, de ennek a vizsgálatnak az
eredményeit még nem hozták nyilvánosságra.
Egy szemtanú tegnap azt mondta, hogy egyedül volt az erkélyén vasárnap éjjel, amikor
hirtelen látta a tárgyat felbukkanni az égen és közvetlenül felette lebegni. „Annyira zaklatott
voltam, hogy sikítani akartam, de nem tudtam,” mondta. Hozzátette, hogy jobban érezte
magát, amint rájött, hogy a szomszédai is látták.
BOLÍVIA, 1979
Egy nem értékelt DIA hírszerzési jelentés, melynek címe „Moon Dust — Tárgyat Találtak
Santa Cruz Közelében”, leír egy érdekes történetet egy azonosítatlan tárgyról, amelyet egy
farmon találtak Santa Cruz közelében, Bolíviában, 1979 augusztusában. A tárgy
„valószínűleg egy üzemanyagtartály vagy egy műhold része” volt az USA Védelmi Attaséja
szerint a La Paz-i Nagykövetségen, mégis úgy tűnik, azonosítatlan maradt. Továbbá volt egy
hasonló esemény Bolíviában 1978 májusában, amely érdekes táviratváltáshoz vezetett a
Nagykövetség és a Külügyminisztérium között. Ebben a korábbi esetben Cyrus Vance
külügyminiszter egy titkos táviratban válaszolt, hogy miután egyeztetett a megfelelő
kormányzati ügynökségekkel, „Nem állapítható meg közvetlen összefüggés ismert
űrtárgyakkal, amelyek május 6. környékén léphettek be a föld légkörébe.”
A DIA jelentés szerint egy furcsa tárgyat találtak egy farmon Santa Cruz közelében 1979.
augusztus 16-án, amely körülbelül hetven centiméter átmérőjű és két méter kerületű volt, egy
lyukkal az egyik oldalán és egy fém burkolattal, amely körülbelül fél hüvelyk vastagságú
volt. Az El Deber újság augusztus 17-én idézte Ariel Coca ezredest, a Bolíviai Légierő
Akadémia Igazgatóját, aki azt mondta, hogy a gömb egy különleges könnyűfém ötvözetből
készült, de nagyon ellenálló, és nem volt rajta semmi jel vagy jelölés, amely azonosítaná az
eredetét. Coca ezredes azt mondta, hogy tájékoztatni fogja feletteseit „a jelenségről”, hogy
tanulmányt készíthessenek eredetének meghatározására, és elemzést végezzenek arra az
esetre, ha radioaktív lenne. Egy kísérő fénykép mutatta az ezredest, amint vizsgálja a gömböt,
amelyen volt egy lyuk, melynek átmérője körülbelül kilenc hüvelyk volt. A DIA jelentés
hozzátette, hogy egy mozgófilmet és színes nyomatokat továbbítanak a tárgyról az
Ügynökség DT-3 osztályának (Műszaki Adat és Külföldi Anyag Ág, Tudományos és
Technikai Hírszerzési Igazgatóság).
Egy másik ilyen tárgyat fedeztek fel ugyanazon a napon, az El Diario augusztus 19-i száma
szerint. Ezt a másodikat 200 kilométerre északra találta Santa Cruztól Gonzalo Menacho
Viveras, aki fütyülő hangot hallott és egy „tűzgolyót” látott, amit egy robbanás követett.
Pirkadat után a péntek reggelen a tanú elkezdett körülnézni a becsapódás területén és talált
egy gömböt. Mivel nem volt nehéz, hazavitte és ott tartotta, amíg barátja, Nataniel Hurtado
tudomást szerzett a másik gömbről Cotocában és továbbította az információt a második
tárgyról. Azt mondta, hogy a következő este egy „néma repülőgépet” láttak három fénnyel
repülni a robbanás helyszíne felett.

235
Bár a tanúk mindkét esetben „tűzgolyókként” jelentették a tárgyakat, becsapódások nyomai
nem voltak láthatók azokon a területeken, ahol megtalálták őket, és a gömbök úgy tűnt, simán
szálltak le. A tanú, aki felfedezte a második gömböt, azt mondta, hogy volt néhány megégett
növény a közvetlen területen, de becsapódásnak nyoma sem volt a puha talajon. A tárgy súlya
körülbelül hat kilogramm volt, átmérője pedig nyolcvan centiméter. A külső fém a rézhez
volt hasonló, és nyilvánvalóan nagyon magas hőmérsékletnek volt kitéve. Két darabból
készült, amelyeket szegecsek nyoma nélkül illesztettek össze, és volt egy szabálytalan alakú
lyuk a tetején, mellette pedig egy másik kis kerek lyuk. Mindkettőnél az anyag megolvadt, és
a gömb végén volt egy kerek terület, amely úgy nézett ki, mint „dugó egy palackban, amit
három félig megolvadt csavar tart a helyén.” Egy robbanás láthatóan elpusztította a gömbök
belsejét.
A DIA nem adott ki semmilyen értékelést ezekről az esetekről, bár kétséges, hogy a tárgyak
bármi mások lennének, mint földi eredetűek, néhány rejtélyes tényező ellenére.
PERU, 1980
Végül, de nem utolsósorban a DIA dokumentumok közül az egyik két észlelésre vonatkozik,
melyeket a Perui Légierő személyzete tett 1980 májusában, beleértve egy UFO elfogását és
megkísérelt megsemmisítését. Az információ forrása egy Perui Légierő tiszt volt, aki a limai
USA Légi Attasé szerint „megfigyelte az eseményt és abban a helyzetben van, hogy részese
legyen az eseményre vonatkozó beszélgetésnek. A forrás megbízhatóan jelentett a múltban.”
Ennek a rendkívüli esetnek a részletei a következők:
A forrás elmondta RO-nak [jelentéstevő tiszt] egy azonosítatlan repülő tárgy észlelését a
Mariano Melgar légibázis közelében, La Joya, (Peru 16805d, 0715306ny). A forrás
kijelentette, hogy a járművet két különböző alkalommal észlelték. Az első 1980 május 9-én a
reggeli órákban volt, a második pedig 1980 május 10-én a kora esti órákban.
A forrás kijelentette, hogy május 9-én, miközben a FAP [Perui Légierő] tisztek egy csoportja
alakzatban volt Mariano Mal Garban [sic], észrevettek egy ufo-t, amely kerek alakú volt, és a
repülőtér közelében lebegett. A légi parancsnok riasztott egy Su-22 [Szuhoj] repülőgépet,
hogy hajtson végre elfogást. A pilóta, egy harmadik fél szerint, elfogta a járművet és tüzet
nyitott rá nagyon közelről anélkül, hogy bármilyen látható kárt okozott volna. A pilóta
mepróbált egy második rárepülést tenni a járműre, de az ufo lehagyta az Su-22-est.
A második észlelés a sötétség óráiban történt. A jármű kivilágított volt. Ismét egy Su-22-est
riasztottak, de a jármű lehagyta a repülőgépet.
RO hallott beszélgetést az észlelésről más forrásokból is. Látszólag valamilyen járművet
észleltek, de eredete ismeretlen maradt.
A Védelmi Attasé nem kért értékelést a DIA-tól, feltehetően azért, mert nyilvánvaló volt,
hogy egy valódi UFO-ról volt szó és kevés értelme lett volna a további kommentárnak. A
terjesztési lista ismételten tartalmazta a jelentéshez a Nemzetbiztonsági Ügynökséget, a
Külügyminisztert és a CIA-t. Tekintettel a CIA nekem tett nyilatkozatára, miszerint „nincs
szervezett Központi Hírszerző Ügynökségi erőfeszítés az UFO jelenségekkel kapcsolatos
kutatás végzésére, és nem is volt szervezett erőfeszítés hírszerzés gyűjtésére UFO-król az
1950-es évek óta,” az ember azon tűnődik, miért maradt a CIA a DIA terjesztési listáján az
1976-1980-as időszakban, hacsak a CIA kiegészítő záradéka, miszerint kaptak „különböző
típusú jelentéseket UFO észlelésekről” az 1950-es évek óta, nem magyarázza ezt a
következetlenséget.

236
Egy másik rejtélyes tényező a brit és ausztrál jelentések teljes hiánya a titkosítás alól feloldott
DIA dokumentumok között. Britanniának és Ausztráliának hatalmas számú észlelése volt az
évek során, ahogy azt láttuk. Arra kell következtetnünk, hogy ezen jelentések némelyike —
különösen a katonaiak — nem bírnak érdeklődéssel az Ügynökség számára? Nem hiszem ezt
egy pillanatig sem, és meg vagyok győződve arról, hogy megállapodás van a DIA és a brit,
valamint az ausztrál védelmi hírszerzési főnökök között, hogy ne vegyenek fel ilyen
dokumentációt a kiadott Információszabadság esetek közé. Nagyon szoros kapcsolat van,
például, a DIA és a Védelmi Minisztérium között, a Védelmi Hírszerző Ügynökség
Kapcsolattartója Londonban (DIALL) szervezeten keresztül, aminek irodája a MoD
főépületében van a Whitehallon. Tekintettel Britannia „speciális kapcsolatára” a DIA-val,
CIA-val és NSA-vel, logikusnak tűnik számomra, hogy a jelentős UFO-jelentéseket átadják a
DIA-nak a MoD-tól, éppúgy, ahogy jelentéseket is továbbítanák az NSA-nek a Kormányzati
Kommunikációs Főhadiszállásról (GCHQ), Britannia NSA megfelelőjétől, amely szorosan
együttműködve dolgozik együtt az NSA-val. A brit kormány — mivel még nincs Információ-
szabadság Törvénye — aggódik, hogy ne kompromittálja hivatalos álláspontját az UFO-
vitával szemben, de megbízhatóan tájékoztattak arról, hogy szoros információcsere zajlik a
tárgyban az illetékes ügynökségek között.
Néhány nyilvánvalóan jelentős jelentés ellenére a DIA nem adott ki egyetlen érdemleges
elemzést sem, kivéve az 1976-os teheráni esetet. Ez valószínűleg a Központi Hírszerzés
Igazgatójának kérésére történik, aki amellett, hogy a CIA vezetője, irányítja az egész
hírszerző ügynökségi közösséget az USA kormányzatán belül. Stansfield Turner tengernagy,
a Központi Hírszerzés Igazgatója (DCI) a Carter kormányzat alatt, lesújtó véleménnyel van a
DIA elemzői termékéről, ugyanakkor, melyet úgy ír le, mint ami „jóval a Hírszerző Közösség
többi részének színvonala alatt van.” Turner tengernagy arra is rámutat, hogy a CIA elemzői
munkája versenyez a DIA-éval és más hírszerző ügynökségekével, és nem hagy kétséget
afelől, hogy a CIA felsőbbrendű e tekintetben. Ellentétben a CIA-val, a DIA nem mutathatja
be elemzéseit közvetlenül a Nemzetbiztonsági Tanácsnak, bár a Védelmi Miniszter, ha úgy
dönt, bemutathat olyan DIA becsléseket, amelyek eltérnek a CIA-étól. Természetesen egyik
ügynökség sem hajlandó kiadni az UFO-jelenségről szóló elemzéseit, így kénytelenek
vagyunk levonni saját következtetéseinket a kiadott dokumentumokból. Talán hálásnak
kellene lennünk ezekért. Ugyanakkor, a DIA évekig tagadta, hogy birtokában lenne
bármilyen UFO dokumentumnak azon a néhányon kívül, amit a késő 1970-es években
kiadtak; további bizonyíték arra, hogy a kormányok világszerte vonakodnak elismerni
komoly aggodalmukat az alig megfogható UFO-jelenséggel kapcsolatban.

14. FEJEZET
A KÖZPONTI HÍRSZERZŐ ÜGYNÖKSÉG
A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) a brit Titkos Hírszerző Szolgálat (SIS vagy MI6)
amerikai megfelelője, és Britannia segítségével alakult a Stratégiai Szolgálatok Hivatalából
(OSS) és a Központi Hírszerző Csoportból 1947-ben. A CIA hivatalosan mintegy 16 000 fős
személyzetet foglalkoztat, de ez a szám nem veszi figyelembe külföldi ügynökeit vagy a
szerződéses személyzet ezreit, és nem tartalmazza az USA kormányának más ágaiból
származó kisegítő személyzetet sem. Becsült éves költségvetése 1 milliárd dollár.

237
A CIA négy Igazgatóságra oszlik, mindegyik Igazgatóság számos különböző hivatalt és
szolgálatot tartalmaz. A Műveleti Igazgatóság felügyeli a külföldi hírszerzést (kémkedés),
valamint az elhárítást, és magában foglalja a Fedett Akciók Csoportját (dezinformáció és
propaganda). A Tudományos és Technológiai Igazgatóság figyeli a tudományos és technikai
fejleményeket külföldi országokban, és magában foglalja a SIGINT (Jelhírszerzés) műveletek
Hivatalát, a Külföldi Adásokat Figyelő Szolgálatot és a Nemzeti Fényképészeti Kiértékelő
Központot. A Hírszerzési Igazgatóság nagyrészt a hírszerzési adatok elemzéséért felelős,
elemző hivatalokkal a Szovjetunió, Európa, Közel-Kelet és Dél-Ázsia, Afrika és Latin-
Amerika számára. Magában foglalja továbbá a Tudományos és Fegyverkutatási Hivatalt, a
Képelemző Hivatalt és a Globális Ügyek Hivatalát. Az Adminisztrációs Igazgatóság felelős a
személyzetért, képzésért, pénzügyekért, orvosi szolgáltatásokért, biztonságért, logisztikáért és
kommunikációért.
E négy Igazgatóság felett áll a Nemzeti Hírszerzési Tanács (korábban a Hírszerzési Erőforrás
Tanácsadó Bizottság), amely koordinálja a hírszerzés-gyűjtés különböző módszereit a hozzá
benyújtott kérésekhez rendelt prioritások szerint. Ugyanezen a hatásköri szinten vannak a
nemzeti hírszerző tisztek, akik előkészítik a nemzeti hírszerzési becsléseket, amelyek a
Nemzetbiztonsági Tanácshoz és néha az Elnökhöz kerülnek.
Todd Zechel, a Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi alkalmazottja szerint a CIA mind a
négy igazgatósága részt vett UFO adatok gyűjtésében, elemzésében és eltitkolásában 1948
óta. Zechel azt állítja, hogy a Nemzeti Fényképészeti Kiértékelő Központ, amelyet a
Tudományos és Technológiai Igazgatóságon belül hoztak létre 1953-ban, elemezte az összes
UFO fényképészeti adatot, és a Tudományos Hírszerzési Hivatal (ahogy akkor nevezték)
elemezte a világszintű UFO adatokat megalakulása óta, beleértve a nem fényképészeti
eseteket, fizikai bizonyítékokat és a fényképészeti esetek másodlagos elemzését.
Zechel továbbá azt állítja, hogy a hazai jelentéseket a CIA gyűjtötte a Légierőtől, a Pentagon
Aktuális Hírszerzési Hivatalán keresztül, és más hírszerző ügynökségektől, mint az NSA és a
Védelmi Hírszerző Ügynökség, a kommunikációs hálózataikkal való kapcsolatokon
keresztül. A hazai jelentéseket a CIA Hazai Műveletek Osztályának (Hazai Gyűjtő Osztály)
irodáiból gyűjtötték az Egyesült Államok városaiban, állítja Zechel. A külföldi jelentéseket a
Nemzeti Külföldi Értékelő Központ gyűjtötte a Külföldi Adások Információs Szolgálaton, az
Aktuális Hírszerzési Hivatalon és a Műveleti Hivatalon keresztül, ahogy ezeket az
osztályokat nevezték az 1970-es évekig. Zechel azt a nyugtalanító állítást is teszi, hogy a CIA
Műveleti Igazgatóságának ügynökei kihallgattak UFO tanúkat, és a Hazai Műveletek
Osztályának ügynökei részt vettek tanúk zaklatásában, megfélemlítésében és akár
elhallgattatásában. Van bármi bizonyíték ezekre az állításokra, amelyeket Zechel 1977-ben
tett?
A CIA ÉS AZ INFORMÁCIÓSZABADSÁG TÖRVÉNY
Nagyrészt Todd Zechel erőfeszítéseinek köszönhető, együttműködve William Spauldinggal a
Ground Saucer Watch-tól (GSW), egy arizonai székhelyű UFO kutató szervezettől, hogy
majdnem 1000 oldalnyi CIA UFO-kapcsolatú dokumentumot adtak ki az
Információszabadság Törvény (FOIA) rendelkezései alapján 1978-ban, hónapokig tartó jogi
csatákat követően. Henry Rothblatt és Peter Gersten, két New York-i ügyvéd, akik a GSW
nevében jártak el, beperelték a CIA-t 1977-ben a FOIA alapján egy sikeres kísérletben, hogy
kényszerítsék az Ügynökséget az UFO-aktáinak kiadására. 1978. december 20-án egy
sajtóközleményt osztottak szét a hírmédiának Washington, DC-ben, amely bejelentette: „A

238
CIA UFO dokumentumokat ad ki”. Ezt a Polgárok az UFO Titoktartás Ellen (CAUS)
készítette, egy szervezet, amelyet pár hónappal korábban alapított Todd Zechel.
Úgy vélik, hogy több mint 10 000 oldalnyi titkosított UFO dokumentum van a CIA
központjában Langley-ben, Virginiában, mégis az Ügynökség csak ötvenhét dokumentum
visszatartását ismerte el. Peter Gersten 1980-ban azt mondta nekem, hogy a CIA
elmulasztotta felfedni 200 vagy annál is több dokumentum létezését, a már kiadott iratokban
található hivatkozások alapján. Ez talán azzal magyarázható, hogy 1980-ban a Képviselőház
elfogadta a Külügyi Bizottság törvényjavaslatát, amely gyakorlatilag mentesítette a CIA-t az
FOIA (Információszabadságról szóló törvény) alapján beérkező kérelmek többsége alól.
Mégis, az FOIA alóli kilenc kivétel közül egy sem vonatkozik az UFO-aktákra. Amikor a
hozzám hasonló kutatók bizonyos UFO-aktákat kérnek a CIA-tól, az NSA-tól, a DIA-tól és
más ügynökségektől, gyakran azt a választ kapjuk, hogy azok nem adhatók ki
nemzetbiztonsági okokból, vagy hogy „az aktákat nem lehet kiadni, mert megsemmisítették
őket”, illetve hogy „az információ megfelelően minősített, és nem hozható nyilvánosságra”.
Milyen különös tehát, hogy az Amerikai Légierő hivatalos álláspontja szerint „egyetlen, a
Légierő által jelentett, kivizsgált és kiértékelt UFO sem utalt arra, hogy veszélyt jelentene
nemzetbiztonságunkra”.
A NYILVÁNOSSÁGRA HOZOTT CIA DOKUMENTUMOK
A CIA nyilvános álláspontja az UFO-kkal kapcsolatban – a dokumentumok nyilvánosságra
hozatala előtt – legjobban egy Bill Spauldingnak írt, 1976. március 26-i levélben foglalható
össze:
Hogy tisztában legyen a valós tényekkel a CIA részvételét illetően az UFO-jelenségek
kivizsgálásában, engedje meg, hogy rövid történeti áttekintést adjak. 1952 végén a
Nemzetbiztonsági Tanács (National Security Council) azt a követelményt támasztotta a CIA-
val szemben, hogy határozza meg, vajon az UFO-k létezése veszélyt jelent-e az Egyesült
Államok biztonságára. A Tudományos Hírszerzési Hivatal (Office of Scientific Intelligence)
létrehozta a Hírszerzési Tanácsadó Bizottságot az ügy tanulmányozására. Ez a bizottság tette
meg ajánlásait a Robertson-bizottság jelentésében. A CIA sem a Robertson-bizottság
megalakulása előtt, sem a bizottság jelentésének kiadását [1953. január] követően nem
foglalkozott az UFO-jelenségek tanulmányozásával. A Robertson-bizottság jelentése az
Ügynökség ezen ügyben való érdekeltségének és részvételének összegzése.
A nyilvánosságra hozott dokumentumok, amelyek többsége a birtokomban van,
kategorikusan megmutatják, hogy a CIA érdeklődése az UFO-k iránt megelőzte a
Nemzetbiztonsági Tanács utasítását a Robertson-bizottság felállítására. Valójában a CIA volt
az, amely sürgette az NSC-t (Nemzetbiztonsági Tanácsot) a vizsgálat lefolytatására, amint az
nyilvánvaló a következő kivonatokból, amelyek egy négyoldalas memorandumból
származnak, amelyet H. Marshall Chadwell, a Tudományos Hírszerzés igazgatóhelyettese írt
a CIA igazgatójának (DCI), Walter Bedell Smith tábornoknak, 1952. szeptember 24-i
dátummal:
1. Nemrégiben vizsgálatot folytatott a Tudományos Hírszerzési Hivatal annak
megállapítására, hogy vannak-e nemzetbiztonsági vonatkozásai az „azonosítatlan repülő
tárgyak”, azaz a repülő csészealjak problémájának; hogy jelenleg folyik-e megfelelő
tanulmányozás és kutatás e probléma kapcsán, annak nemzetbiztonsági vonatkozásaival
összefüggésben; és milyen további vizsgálatokat és kutatásokat kellene indítani, kinek a
részéről és milyen égisze alatt.

239
2. Megállapítást nyert, hogy a kormányzat egyetlen egysége, amely jelenleg tanulmányozza a
problémát, az USAF (Légierő) Hírszerzési Igazgatósága, amely a Légi Műszaki Hírszerzési
Központot (ATIC) bízta meg az észlelésekről szóló jelentések kivizsgálásával. ... Világméretű
jelentési rendszert vezettek be, és a nagyobb légierőbázisok parancsot kaptak az azonosítatlan
repülő tárgyak elfogására....
3. 1947 óta az ATIC körülbelül 1500 hivatalos jelentést kapott észlelésekről. ... Csak 1952-
ben a hivatalos jelentések száma elérte a 250-et. Az 1500 jelentésből a Légierő 20 százalékot
tart megmagyarázatlanként, az 1952 januárja és júliusa között érkezetteknek pedig 28
százalékát....
4. ... a közvélemény aggodalma a jelenségekkel kapcsolatban ... azt jelzi, hogy lakosságunk
egy szép hányada mentálisan kondicionálva van a hihetetlen elfogadására. Ebben a tényben
rejlik a tömeges hisztéria és pánik kirobbanásának lehetősége. ...
8. ... A pánik kockázatának minimalizálása érdekében nemzeti politikát kellene kialakítani
arra vonatkozóan, hogy mit mondjanak a nyilvánosságnak a jelenségekről....
11. Ezt a problémát olyan fontosságúnak tartom, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács figyelmébe
kell ajánlani, annak érdekében, hogy egy közösségi szintű, összehangolt erőfeszítést lehessen
kezdeményezni a megoldására.
Bár Marshall Chadwell a 2. bekezdésben kijelenti, hogy „a kormányzat egyetlen egysége,
amely jelenleg tanulmányozza a problémát, az USAF Hírszerzési Igazgatósága”, a CIA 1947
óta szorosan figyelemmel kísérte a jelenséget, ahogy azt a kiadott dokumentumok is
mutatják. Warren Smith oknyomozó újságíró szerint a CIA először még az 1947-es
megalakulása előtt kezdett érdeklődni az UFO-jelentések iránt, amikor még Stratégiai
Szolgálatok Hivatala (OSS) néven volt ismert, William („Vad Bill”) Donovan vezérőrnagy
vezetésével. A „foo-fightereket” (rejtélyes légi jelenségeket) egyre nagyobb számban
észlelték a második világháború utolsó szakaszaiban, és az OSS kezdetben meg volt
győződve arról, hogy ezek német pilóta nélküli szondák. Az OSS ügynökeinek európai
vizsgálatai azonban mást bizonyítottak, így Donovan és stábja úgy döntött, hogy a foo-
fighterek szokatlan, de ártalmatlan jelenségek.
Röviddel Kenneth Arnold híres, 1947. június 24-i észlelése után, Smith elmondása szerint az
OSS a tekintélyes New York-i Brooks Clubban találkozott, és megszervezett egy
finanszírozott erőfeszítést az igazság kiderítésére a repülő korongokról. Kezdetben azt hitték,
hogy az oroszok felelősek értük, elfogott német tudósok segítségével, de a jelentések
bizonyos jellemzői cáfolták ezt az elméletet. Az OSS aggódott, hogy az ilyen észlelések
pánikot okozhatnak, és hogy a telefonvonalakat és a katonai kommunikációs csatornákat
eláraszthatják a bejelentések. A repülő csészealjakat le kellett leplezni (meg kellett cáfolni).
Pszichológiai hadviselést és propagandát vetettek be, átveréseket, hamis észleléseket és vad
beszámolókat felhasználva. Repülő csészealjakat nevetségessé tevő cikkeket helyeztek el
országos újságokban és magazinokban.
Egy 1949. március 31-i CIA memorandum H. L. Bowerstől Dr. Machle-nek, „Jegyzetek és
megjegyzések az ’Azonosítatlan Repülő Tárgyakhoz’ – Project Sign” (egy korai amerikai
légierős tanulmány) tárgykörben, megerősíti:
Tanulmányok készültek a különböző lehetőségekről Dr. Langmuir (GE), Dr. Vall (MIT), Dr.
Lipp (Project Rand), Dr. Hynek (Ohio State) és az Aero Medical Lab (Repülőorvosi
Laboratórium) részéről.
Annak valószínűsége, hogy a tárgyak a világűrből származnak, vagy egy idegen hatalom
fejlett repülőgépei, csekély, de a fenti csoport arra a következtetésre jutott, hogy...

240
A Wright Patterson Légierőbázison folytatott megbeszélés során Mr. Deyarmond úgy vélte, és
én egyetértek vele, hogy a „repülő korongokról” ki fog derülni: csupán újabb „tengeri
kígyók”. Mindazonáltal, mivel fennáll a távoli lehetősége annak, hogy bolygóközi eredetűek
vagy idegen repülőgépek, minden észlelést szükséges kivizsgálni.
Annak bizonyítékát, hogy a CIA már évekkel az 1953-as Robertson-bizottság előtt is figyelte
az UFO-jelenséget, több dokumentum is tartalmazza. Az egyik, „Eyes Only” (Szigorúan
bizalmas / Csak saját szemre) minősítésű memorandum Ralph L. Clarktól, a Tudományos
Hírszerzési Hivatal megbízott igazgatóhelyettesétől a Hírszerzési Igazgatóhelyettesnek, 1952.
július 29-i dátummal:
Az elmúlt hetekben számos radaros és vizuális észlelést jelentettek azonosítatlan légi
tárgyakról. Bár ez a hivatal az elmúlt három évben folyamatosan felülvizsgálta az ilyen
jelentett észleléseket, egy speciális tanulmányozó csoport alakult a téma eddigi
áttekintésére... Az O/CI [Office of Current Intelligence – Aktuális Hírszerzési Hivatal] részt
vesz ebben a tanulmányban az O/SI-vel [Office of Scientific Intelligence – Tudományos
Hírszerzési Hivatal] együtt, és a jelentésnek augusztus 15-re kell elkészülnie. [Kiemelés
hozzáadva]
Egy másik dokumentum, egy informális memorandum, amely csak néhány nappal később
íródott, Edward Tausstól származik, aki akkoriban a Fegyver- és felszerelési részleg
megbízott vezetője volt a Tudományos Hírszerzési Hivatal (OSI) Felszerelési Osztályától az
OSI igazgatóhelyettesének. Bár szkepticizmusának adott hangot még a megmagyarázatlan
jelentések megbízhatóságát illetően is, Tauss mégis hozzátette:
... amíg a jelentések egy sorozata megmagyarázhatatlan marad (mivel a bolygóközi
vonatkozásokat és az idegen eredetet nem zárták ki teljesen a megfontolásból), az óvatosság
megkívánja, hogy a hírszerzés folytassa a téma figyelemmel kísérését... Javasolt, hogy a CIA
folytassa a tárgykör megfigyelését, összhangban az elsődleges műveleti érdekeltséggel
rendelkező illetékes hatóságokkal az ATIC-nál [Légi Műszaki Hírszerző Központ]. Erősen
sürgetett azonban, hogy a CIA érdeklődésének vagy aggodalmának semmilyen jele ne jusson
el a sajtóhoz vagy a nyilvánossághoz, tekintettel azok valószínűsíthető riadalmat keltő
hajlamára, hogy az ilyen érdeklődést az USA kormánya birtokában lévő „publikálatlan
tények” helytállóságának „megerősítéseként” fogadják el. [Kiemelés hozzáadva]
A CIA különleges tanulmányozó csoportját 1952 augusztusában hozták létre, és a
tájékoztatóhoz kapcsolódó dokumentumok érdekes olvasmányok; ezeket akkoriban titkosnak
minősítették. Az első dátuma augusztus 14.:
Az elmúlt hetekben, a Repülő Csészealj jelentések számának fenomenális növekedésével, mind
a közvélemény, mind a hivatalos szervek érdeklődése hatalmas mértékben megnőtt a téma
iránt. Információkérések árasztották el a Légierőt, beleértve a Fehér Ház hivatalos
érdeklődését is...
Ezen a ponton az OSI úgy vélte, időszerű lenne értékelni a Légierő tanulmányát, annak
módszertanát és lefedettségét, következtetéseinek viszonyát a különféle felvetett elméletekhez,
és megpróbálni valamilyen következtetésre jutni a probléma hírszerzési vonatkozásait illetően
– ha vannak ilyenek. Tekintettel az Ügynökségen belüli széles körű érdeklődésre, ezt a
tájékoztatót úgy szerveztük, hogy beszámolhassunk a felmérésről. Meg kell említeni, hogy az
Ügynökség Repülő Csészealjak iránti érdeklődésének kiszivárgása azzal a kockázattal jár,
hogy a problémát még súlyosabbá teszi a köztudatban, mint amilyen már most is, amit – a
Légierővel egyetértésben – el kell kerülni. [Kiemelés hozzáadva]

241
A jelentés hozzáteszi, hogy „áttekintettük saját hírszerzési adatainkat, visszamenőleg az
1946-os svéd észlelésekig”, és felsorolja a Légierőnek jelentett különféle UFO-típusokat:
Széles körben vizuális, radar, valamint kombinált vizuális és radar kategóriákba sorolva, az
ATIC két fő vizuális osztállyal rendelkezik – az első: gömb vagy ellipszis alakú tárgyak,
általában fényes fémes csillogással; némelyik kicsi (2-3 láb [kb. 60-90 cm] átmérőjű), a
legtöbbet 100 láb [kb. 30 m] átmérőjűre becsülik, néhányat pedig 1000 láb [kb. 300 m]
szélesre. Ebben a csoportban vannak változatok, mint például torpedó, háromszög, ceruza,
sőt matrac formájúak is. Ezek mind nappali észlelések.
A második vizuális csoport, csupa éjszakai jelentés, fényekből és különféle fényjelenségekből
áll, mint például zöld, lángvörös vagy kékesfehér tűzgömbök, mozgó fénypontok és fénylő
csóvák.
Mindkét kategóriát jelentették egyedülálló tárgyként, aszimmetrikus csoportokban és
különböző számú formációkban.
A jelentett jellemzők három általános sebességszintet tartalmaznak: lebegés; mérsékelt
sebesség, mint a hagyományos repülőgépeknél; és elképesztő, akár 18 000 mérföld/óra [kb.
29 000 km/h] a White Sands-i incidens során. Erőszakos manőverezést az esetek valamivel
kevesebb mint 10%-ában jelentettek. A gyorsulásokat akár 20 g-re is becsülték. Kevés
kivételtől eltekintve teljes volt a hang és a kondenzcsík hiánya. A megközelítésre adott kitérő
válasz gyakori.
A radarok sok azonosítatlan „jelet” (blip) mutattak, de nincs jelentett eset a maximális
hatótávolságon belüli és azon túli teljes követésre, és nincs jelentés állomásról állomásra
történő követésről. A jel szinte minden esetben áthaladt a képernyő középpontján.
Számos radar/vizuális észlelési esetet idéznek, köztük egyet, amely „néhány nappal ezelőtt
történt a Wright Fielden, és még nem elemezték teljesen. Két kamerával felszerelt F-94-est
irányítottak rá egy jelre. Mindkét pilóta észlelte a tárgyat, és az egyik befogta az AI [fedélzeti
radar] berendezésével. Maximális engedélyezett magasságát elérve elindította a kameráját, és
a negatívon látható ’egy tárgy’.”
A CIA megvizsgálta annak valószínűségét, hogy az UFO-k amerikai fegyverek, és arra a
következtetésre jutott, hogy ez a hipotézis tarthatatlan:
Ezt hivatalosan a legmagasabb kormányzati szinten tagadták, és a biztonság kedvéért
megkérdeztük Dr. Whitmant, a Kutatási és Fejlesztési Tanács elnökét. Szigorúan titkos alapon
ő is tagadja ezt. Azonban, tekintettel a Manhattan körzet korai szuperbiztonsági
intézkedéseire [az első amerikai atombombával kapcsolatban], két tényezőt említhetünk,
amelyek megerősítik tagadását – először is, a hivatalos intézkedést, amely minden Légierő
parancsnokságot riasztott az elfogásra, másodszor pedig az ilyen repülések hihetetlen
kockázati tényezőjét a kijelölt légi folyosókon.
A CIA kizárta annak lehetőségét is, hogy az UFO-k szovjet titkos fegyverek lennének. „Bár
tudjuk, hogy az oroszok dolgoztak elliptikus és delta-szárny elveken” – állítja a jelentés –,
„egyáltalán nincs hírszerzési adatunk olyan technológiai előrelépésről, amely itt akár a
tervezésben, akár az energiaforrásban megmutatkozna. Továbbá, úgy tűnik, nincs logikus ok
arra a biztonsági kockázatra, amivel ez járna, és nem volt jele felderítési mintázatnak sem.”
A földönkívüli hipotézist ezután vizsgálta felül a CIA/OSI különleges tanulmányozó
csoportja:
Még ha el is ismernénk, hogy értelmes élet létezhet máshol, és hogy az űrutazás lehetséges,
jelenleg nincs egy szikrányi bizonyíték sem, ami alátámasztaná ezt az elméletet. Nem voltak

242
csillagászati megfigyelések, amelyek megerősítenék – a legcsekélyebb jele sincs a
keringésnek, amely valószínűleg szükséges lenne, és nincs követés. Megjegyzendő azonban,
hogy McLaughlin parancsnok (a White Sands-i jelentésből), számos General Mills ballon-
szakértő és sokan mások a jelentések szerint meg vannak győződve erről az elméletről.
Bár a CIA különleges tanulmányozó csoportja kijelentette, hogy nincs egy szikrányi
bizonyíték sem a földönkívüli hipotézis alátámasztására, valójában egy lezuhant korongot
találtak az új-mexikói Roswellben 1947 júliusában, amelyről az érintett vizsgálók azt hitték,
hogy nem földi eredetű. Bármilyen abszurdnak is tűnhet ez, ma már hatalmas dokumentáció
áll rendelkezésre az esetről, amelyet a 11. fejezetben áttekintettem. De ha találtak egy
korongot, miért nem tájékoztatták róla a CIA-t? Mivel van bizonyíték arra, hogy az FBI
ismerte a lezuhant repülő korongokról szóló történeteket abban az időben, ez meglehetősen
rejtélyesnek tűnik. Nézetem szerint a magyarázat az, hogy a roswelli koronggal (és esetleg
másokkal) kapcsolatos valós tényeket a kicsi és szigorúan titkos csoportra, a Majestic 12-re
korlátozták, amelyet az elnök tájékoztatására és a vizsgálatok lefolytatására hoztak létre. Az
egyik tag Roscoe Hillenkoetter altengernagy volt, a CIA első igazgatója (1947–50), akinek az
UFO-k valóságát és nem földi eredetét tanúsító nyilatkozatai később szerepelnek ebben a
fejezetben. A hírszerzés szigorú kompartmentációja (elkülönítése) miatt erősen kétlem, hogy
az 1952-es CIA különleges tanulmányozó csoport tisztában volt-e a földönkívüli hipotézis
mellett szóló összes bizonyítékkal. Biztos vagyok benne, hogy a lezuhant korongokról szóló
jelentések dokumentációja létezik a CIA-n belül, de nagyon valószínűtlen, hogy azt még
sokáig nyilvánosságra hozzák.
Ami a CIA különleges tanulmányozó csoportjának azon állítását illeti, hogy nem voltak
csillagászati megfigyelések vagy bizonyítékok a keringésre, amelyek alátámasztanák a
földönkívüli hipotézist, Warren Smith egy érdekes történetet mesél el ezzel kapcsolatban.
Smithnek állítólag egy CIA informátor azt mondta, hogy 1953-ban az Amerikai Légierő
kifejlesztett egy kifinomult radarkövető rendszert, amely abban az évben tizenhárom
alkalommal észlelt hatalmas, azonosítatlan tárgyakat keringeni 100-500 mérföld [kb. 160-800
km] magasságban a Föld felett. Ezt a riasztó információt továbbították a Védelmi
Minisztériumnak és a CIA-nak, és egy követőállomást állítottak fel a White Sands-i kísérleti
terepen, Új-Mexikóban, a kiváló csillagász, Dr. Clyde Tombaugh irányítása alatt (aki 1930-
ban felfedezte a Plútót, és akinek magának is volt több megmagyarázhatatlan UFO-észlelése
az 1940-es évek végén).
Tombaugh megerősítette, hogy létezett ilyen követőrendszer egy 1954 februárjában a
Csendes-óceáni Csillagászati Társaság számára közzétett cikkben, de kijelentette, hogy a
projektet a Hadsereg Fegyverzeti Kutatási Osztálya szponzorálta az „űrben lévő természeti
jelenségek” pontos ellenőrzése céljából.
Végül ott van az 1952-es CIA csoport megjegyzése a negyedik fő elméletről, amelyet akkor a
Légierő vallott, miszerint az észlelések, megfelelő adatok birtokában, megmagyarázhatók
lennének ismert tárgyak félreértelmezésével vagy még kevéssé ismert természeti
jelenségekkel. Ezt az elméletet támogatta egy hosszabb tájékoztatóban egy Mr. Eng, aki
ennek ellenére arra a következtetésre jutott: „... UFO-észleléseket jelentettek Los Alamosból
és Oak Ridge-ből, egy olyan időszakban, amikor a háttérsugárzás szintje
megmagyarázhatatlanul megemelkedett. Itt kifogyunk még a képtelennek tűnő („blue
yonder”) magyarázatokból is, amelyek tarthatóak lehetnének, és még mindig marad számos
hihetetlen jelentésünk hiteles megfigyelőktől.”

243
A CIA/OSI tanulmányozó csoport megállapításainak egy másik áttekintése található egy
1952. augusztus 19-i keltezésű, eredetileg titkos minősítésű, hatoldalas dokumentum
cenzúrázott másolatában. A CIA-t zavarba ejtette, hogy nem talált „egyetlen jelentést vagy
megjegyzést, még szatirikusat sem, az orosz sajtóban. Ez csak egy hivatalos politikai döntés
eredménye lehet, és természetesen felveti a kérdést, hogy miért, és hogy vajon
felhasználhatják-e ezeket az észleléseket pszichológiai hadviselés szempontjából akár
támadólag, akár védekezésképpen”, és így folytatja:
A Légierő tisztában van ezzel, és kivizsgált számos civil csoportot, amelyek a téma követésére
alakultak. Az egyik – a Civil Csészealj Bizottság Kaliforniában – jelentős pénzeszközökkel
rendelkezik, erősen befolyásolja számos újság szerkesztőségi politikáját, és olyan vezetői
vannak, akiknek kapcsolatai megkérdőjelezhetőek lehetnek. A Légierő figyeli ezt a szervezetet,
mivel képes tömeges hisztériát és pánikot kiváltani. Talán nekünk, hírszerzési szempontból,
figyelnünk kellene az orosz erőfeszítések bármilyen jelére, hogy kihasználják ezt a jelenlegi
amerikai hiszékenységet.
Még nagyobb jelentőségű a második veszély. Légi előrejelző rendszerünk kétségtelenül mindig
a radarpásztázás és a vizuális megfigyelés kombinációjától fog függeni. Feltételezzük
Oroszországról, hogy képes légi támadást indítani ellenünk, ugyanakkor most bármelyik
pillanatban előfordulhat tucatnyi hivatalos azonosítatlan észlelés plusz számos nem hivatalos.
A támadás pillanatában hogyan fogjuk azonnali alapon megkülönböztetni a valós eszközt a
fantomtól?
A válasz természetesen [törölve az eredetiben] az, hogy amíg nem szerzünk sokkal nagyobb
tudást az észlelések mögött meghúzódó okokról – a [törölve] által leírt kevéssé ismert
jelenségekről –, addig a hamis riasztások növekvő kockázatát futjuk, és azt a még nagyobb
veszélyt, hogy a valódit hamisnak minősítjük.
Mindez teljesen érthető, és a CIA-t továbbra is kísértette a rémálom, hogy a szovjet
rakétáknak vagy repülőgépeknek nézett UFO-k miatt kirobbanhat a harmadik világháború. A
Tudományos Hírszerzési Hivatal továbbra is figyelemmel kíséri az orosz kutatás-fejlesztést
az érintett tudományos területeken – zárta a jelentés.
Néhány nappal később egy titkos memorandumban, amelyet George G. Carey, a műveleti
igazgatóhelyettes küldött a hírszerzési igazgatóhelyettesnek 1952. augusztus 22-i dátummal,
bizonyítékot idéztek arra vonatkozóan, hogy Oroszország először említette a témát. A
második bekezdés így szól:
Az FBID [Külföldi Adások Információs Osztálya] rendelkezik egy adással ebben a témában,
1951. június 10-i dátummal, amelyet az alábbiakban idézünk:
Összefoglaló – Abban, ami úgy tűnik, Moszkva első említése a Repülő Csészealjakról, a
„Hallgatók Postafiókja” válaszol a témával kapcsolatos kérdésekre, miszerint „Az USA
Haditengerészeti Kutatóirodájának Magfizikai Főnöke” nemrégiben úgy magyarázta őket,
mint amiket sztratoszféra-kutatásokhoz használnak. Az amerikai kormánykörök mindvégig
tudtak e tárgyak ártalmatlan természetéről, de ha tartózkodtak a „hamis jelentések”
cáfolatától, az ilyen taktika mögötti cél a háborús hisztéria szítása volt az országban.
1952. december 2-án H. Marshall Chadwell, a Tudományos Hírszerzés igazgatóhelyettese
titkos memorandumot küldött a CIA igazgatójának, amelyben a korábban említett
Nemzetbiztonsági Tanácsi Irányelv előkészítését tárgyalta. A 4. bekezdés különösen érdekes
olvasmány:
A CIA-hoz érkező legutóbbi jelentések azt jelezték, hogy további intézkedések kívánatosak, és
november 25-én újabb tájékoztatót tartottak az illetékes A-2 [Légierő Hírszerzés] és ATIC

244
[Légi Műszaki Hírszerző Központ] személyzet részvételével. Ekkorra az incidensekről szóló
jelentések meggyőztek bennünket arról, hogy valami olyan dolog történik, ami azonnali
figyelmet követel. A nagy magasságban és nagy sebességgel haladó megmagyarázhatatlan
tárgyak észlelése a jelentős amerikai védelmi létesítmények közelében olyan természetű, hogy
nem tulajdonítható természeti jelenségeknek vagy ismert típusú légi járműveknek. [Kiemelés
hozzáadva]
A ROBERTSON-BIZOTTSÁG JELENTÉSE
A helyzet nyilvánvalóan annyira aggasztóvá vált a CIA számára 1952 végére, hogy a
Tudományos Hírszerzési Hivatal tudósokból álló bizottságot hívott össze, és a titkos üléseket
a Pentagonban tartották 1953. január 14. és 17. között. Bár cenzúrázott másolatok elérhetőek
voltak bizonyos CIA-n kívüli hivatalnokok számára több éven át, a Robertson Panel Jelentés
(amelyet néha Durant-jelentésnek is neveznek) nem került teljes egészében nyilvánosságra
1975-ig, és még ma is vannak, akik úgy vélik, hogy a jelentést nem hozták nyilvánosságra
teljes terjedelmében. 1975-ben levelet írtam a CIA-nak, kérve egy példányt (a FOIA alapján),
és néhány hónappal később meg is érkezett.
A Tudományos Tanácsadó Testület tagjai voltak: Dr. H. P. Robertson (elnök), akinek
szakterülete a fizika és a fegyverrendszerek volt; Dr. Luis Alvarez (fizika és radar); Dr. Lloyd
V. Berkner (geofizika); Dr. Samuel Goudsmit (atomszerkezet és statisztikai problémák); Dr.
Thornton Page (csillagászat és asztrofizika). Társult tagok voltak Dr. J. Allen Hynek
(csillagászat) és Frederick C. Durant (rakéták és lövedékek).
A meghallgatott személyek Brigadier William H. Garland voltak, az Air Technical
Intelligence Center parancsnoka; Dr. H. Marshall Chadwell, az OSI/CIA igazgatójának
helyettese; Ralph L. Clark, az OSI/CIA igazgatóhelyettesének helyettese; C. C. Oder és D. B.
Stevenson alezredesek, az OSI állományának tagjai; Philip G. Strong, az OSI műveleti
törzsének vezetője; Stephen T. Possony, megbízott vezető, Special Study Group, a Légierő
Hírszerzési Igazgatóságán; William A. Adams és Wesley S. Smith ezredesek, szintén a
Légierő Hírszerzésétől; Dewey Fournet őrnagy, a Légierő Hírszerzési Megfigyelője az UFO
Projektben; Edward J. Ruppelt százados, az ATIC Légköri Jelenségek Osztályának vezetője;
R. S. Neasham hadnagy és Henry Woo az Amerikai Haditengerészet Fotóértelmező
Laboratóriumától; valamint Albert M. Chop, a Légierő sajtótisztje, aki az UFO-ügyekkel
foglalkozott.
Tizenkét órányi ülés után, amelyek során a testületnek UFO-filmeket vetítettek,
esettanulmányokat mutattak be az ATIC által készített észlelésekről, hírszerzési jelentéseket a
Szovjetunió amerikai észlelések iránti érdeklődéséről, valamint számos diagramot – például
az észlelések gyakoriságáról és földrajzi elhelyezkedéséről –, a testület nagyrészt szkeptikus
álláspontra jutott az UFO-helyzettel kapcsolatban, és a jelentés IV. részében, „A testület
megjegyzései és javaslatai” címmel, arra a következtetésre jutott, hogy „ésszerű
magyarázatok adhatók a legtöbb észlelésre … dedukció és tudományos módszer révén, és
következtetni lehet (további adatok birtokában) arra, hogy más esetek is hasonló módon
magyarázhatók.”
A testület egyhangúlag arra a következtetésre jutott, hogy „nem volt bizonyíték a
nemzetbiztonságot közvetlenül fenyegető veszélyre az észlelt objektumokban”, és hogy
„bármiféle ‘hardver’ hiánya a megmagyarázatlan UFO-észlelésekből egy ‘lidércfény’ jellegű
problémává teszi az ATIC számára.” Vizsgálatuk eddigi eredményei erősen azt mutatják,

245
hogy nincs bizonyíték ellenséges cselekményre vagy veszélyre.” A testület azt sem találta
bizonyítottnak, hogy a megfigyelt, megmagyarázatlan objektumok földönkívüli eredetűek
lennének, mindazonáltal megjegyezte:
Fournet úr előadásában bemutatta, hogyan zárta ki az észlelések ismert és valószínű okait,
így sok esetben az „földönkívüli” maradt az egyetlen fennmaradó magyarázat. Fournet
repülőmérnöki és műszaki hírszerző tiszti (Project Officer, BLUEBOOK, 15 hónapon át)
hátterét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A testület azonban nem fogadta el az általa
bemutatott eseteket, mert azok nyers, ki nem értékelt jelentések voltak. … Dr. Page
megjegyezte, hogy a Naprendszer jelenlegi csillagászati ismeretei alapján az intelligens
lények létezése a Földön kívül rendkívül valószínűtlen, és hogy a figyelem bármely
ellenőrizhető eszközzel való összpontosítása a Föld egyetlen kontinensére meglehetősen
képtelenség.
A testület tagjai egyetértettek az OSI véleményével abban, hogy bár nem volt bizonyíték az
észlelésekből fakadó közvetlen fenyegetésre, kapcsolódó veszélyek származhatnak a
következőkből: „(a) valódi ellenséges eszközök téves azonosítása a védelmi személyzet
részéről. (b) a sürgősségi jelentési csatornák túlterhelése ‘hamis’ információkkal … (c) a
közvélemény szubjektivitása tömeghisztériára és nagyobb sebezhetősége az esetleges
ellenséges pszichológiai hadviseléssel szemben.”
A testület egyik ajánlása az volt, hogy indítsanak politikát az UFO-jelentések „cáfolására”:
A „cáfolás” célja a „repülő csészealjak” iránti közérdeklődés csökkentése lenne, amely ma
erős pszichológiai reakciót vált ki. Ezt az oktatást tömegmédia – legalább televízió,
mozgóképes filmek és népszerű cikkek – segítségével lehetne megvalósítani. Az ilyen oktatás
alapja valós esettörténetek lennének, amelyeket először rejtélyként, majd később
megmagyarázva mutatnának be. Mivel a bűvésztrükkök esetében is így van, a „titok”
ismeretében sokkal kevésbé izgalmas a dolog. Egy ilyen program célja a közvélemény
hiszékenységének, és ezáltal az ügyes ellenséges propaganda iránti fogékonyságának
csökkentése lenne. A testület megjegyezte, hogy az orosz propaganda általános hiánya egy
olyan témában, amely annyi nyilvánvaló kihasználási lehetőséget kínál, esetleg lehetséges
hivatalos orosz politikára utalhat.
A testület megvitatta azokat a különféle alattomos módszereket, amelyekkel egy ilyen
program végrehajtható. „Erősen javasolták, hogy a tömeglélektanban jártas pszichológusok
adjanak tanácsot a program jellegéről és kiterjedéséről” – áll a jelentésben, és három konkrét
pszichológust javasoltak tanácsadóként. Dokumentumfilmek és rajzfilmek (az utóbbihoz a
Walt Disney Inc.-et ajánlották) kerültek javaslatra, és „úgy vélték, hogy az üzleti klubok,
középiskolák, főiskolák és televízióállomások szívesen együttműködnének dokumentum
jellegű mozgóképes filmek vetítésében, ha azokat érdekes módon készítik el. Valódi esetek
bemutatása, először a ‘rejtély’, majd a ‘magyarázat’ formájában, hatásos lenne.” Dr. Allen
Hynek javasolta, hogy az Egyesült Államok amatőr csillagászai lelkes és tehetséges forrást
jelenthetnének az „ige terjesztésében”.
A testület egy másik baljós ajánlása az volt, hogy a civil UFO-csoportokat figyelemmel kell
kísérni „mivel potenciálisan nagy befolyással lehetnek a tömeggondolkodásra, ha széles körű
észlelések történnek. A látszólagos felelőtlenséget és az ilyen csoportok esetleges felforgató
célokra való felhasználását szem előtt kell tartani.”

246
A testület arra a következtetésre jutott, hogy „e jelenségek jelentésének folyamatos
hangsúlyozása ezekben a veszélyes időkben veszélyt jelent az államszervezet védelmi
szerveinek rendezett működésére”, és a következőket ajánlotta:
a. Hogy a nemzetbiztonsági ügynökségek haladéktalanul tegyenek lépéseket annak érdekében,
hogy megfosszák az Azonosítatlan Repülő Tárgyakat attól a különleges státusztól, amelyet
kaptak, valamint attól a misztikum aurától, amelyet sajnálatos módon megszereztek;
b. Hogy a nemzetbiztonsági ügynökségek vezessenek be hírszerzési, kiképzési és közoktatási
politikákat, amelyek célja az ország anyagi védelmének és moráljának felkészítése arra, hogy
a lehető leggyorsabban felismerje és a leghatékonyabban reagáljon az ellenséges szándék
vagy cselekmény valódi jeleire.
Javasoljuk, hogy e célok egy integrált program révén érhetők el, amelynek célja a
közvélemény megnyugtatása a jelenségek mögött álló ellenséges erők bizonyítékának teljes
hiányáról, a személyzet kiképzése a téves jelzések gyors és hatékony felismerésére és
elutasítására, valamint a rendszeres csatornák megerősítése az ellenséges intézkedések valódi
jeleinek értékelésére és azonnali reagálására.
Egy, az üléseken jelen lévő Légierő Hírszerzési ezredes később panaszkodott, hogy a CIA
csupán el akarta temetni az ügyet. „Több mint száz erősen igazolt jelentésünk volt” – mondta
Donald Keyhoe őrnagynak. „Az ügynökök megkerülték a legjobbakat. A tudósok mindössze
tizenöt esetet láttak, és a CIA megpróbált lyukakat ütni rajtuk. Fournetnek magas rangú
katonai és légitársasági pilótáktól – sőt tudósoktól – származó észlelései voltak. Az ügynökök
úgy állították be, mintha a tanúk balekok lennének, így a tudósok félresöpörték Fournet teljes
jelentését. … Tudom, hogy ezek a CIA-ügynökök csak parancsot követtek, de egyszer-
kétszer majdnem felrobbantam.”
Dr. Allen Hynek, aki a Légierő csillagászati tanácsadója volt az UFO-k terén a Kék Könyv
Projektnél (Project Blue Book) a Robertson-bizottság előtt és után is 1986-ban bekövetkezett
haláláig a világ egyik vezető UFO-kutatójának számított, szintén kritikát fogalmazott meg.
„Társult tagja voltam annak a testületnek” – jelentette ki –, „de nem hívtak meg, hogy vegyek
részt minden ülésen. Már akkor is elégedetlen voltam azzal, ami számomra az adatok
rendkívül felületes vizsgálatának tűnt, és az előítéletes hozzáállással, amit a Testület
kíváncsiságának hiánya és a téma mélyebb feltárására való hajlandóság hiánya sugallt.”
Lehet, hogy elégedetlen volt, de Hynek láthatóan felajánlotta együttműködését a CIA-nak a
leleplező programban, ahogy a jelentés is mutatja.
Edward J. Ruppelt százados, az ATIC Légi Jelenségek Ágának vezetője azt mondta, hogy a
CIA utasította a Légierőt az észlelések megcáfolására és a szemtanúk hiteltelenítésére. „Azt a
parancsot kaptuk, hogy rejtsük el az észleléseket, amikor csak lehetséges” – mondta Keyhoe
őrnagynak –, „de ha egy erős jelentés mégis kiszivárog, gyors magyarázatot kell
közzétennünk – ki kell találnunk valamit, hogy gyorsan megöljük a jelentést, és nevetségessé
kell tennünk a szemtanút is, különösen, ha nem tudunk hihető választ adni. Még a saját
pilótáinkat is hiteltelenítenünk kell.”
Dr. David R. Saunders, aki a Coloradói Egyetem UFO Bizottságának tagja volt (lásd később
ebben a fejezetben), mielőtt undorodva lemondott volna a téma iránti elfogultság miatt, úgy
véli, hogy a Robertson-bizottság jelentése – ahogy azt nyilvánosságra hozták – nem más,
mint egy fedősztori, „amelyet kettős céllal találtak ki és hajtottak végre: a külföldi hírszerzés
megtévesztésére és a saját establishmentünk (vezetésünk) megnyugtatására. Bőséges
precedens van a biztonság ilyen kettős és hármas rétegeinek alkalmazására az igazán fontos

247
projektekkel kapcsolatban. Például maga a Manhattan Projekt létezése titok volt, de a projekt
természete és fontossága még nagyobb titok volt.”
TOVÁBBI DOKUMENTUMOK
A feloldott titkosítású CIA UFO-dokumentumok közül sok a világ minden tájáról származó
észlelési jelentésekre vonatkozik, amelyeket többnyire külföldi újságokból, folyóiratokból és
adásokból szereztek be. Mivel e jelentések közül sokat már publikáltak a Clear Intent (Tiszta
szándék) című könyvben, itt nem fogom őket szerepeltetni, néhány eset kivételével. Azok
számára, akik nem ismerik a hírszerző ügynökségek működését, meglepetést okozhat, hogy a
hírszerzési információgyűjtés körülbelül ötven százaléka nyílt forrásokból származik, mint
például újságok, filmek és beszédek. További negyven százalék felderítő műholdakról és
kémrepülőgépekről, lehallgató eszközökről és egyéb kütyüktől származik, míg csak tíz
százalék függ az emberi hírszerzéstől (HUMINT).
Zavarba ejtő hiányosság a kiadott CIA (és más hírszerző ügynökségi) jelentésekben külföldi
országokból Nagy-Britannia és Ausztrália. Mivel ezekben az országokban sok jelentős
észlelés történt, csak arra tudok következtetni, hogy hivatalos megállapodás született az ilyen
információk kizárásáról. Vajon a brit Védelmi Minisztérium hírszerzési főnökei
megvétózhattak minden hivatkozást az FOIA keretében feloldott dokumentumokban?
Bármilyen fantasztikusnak is tűnik a felvetés, a Titkos Hírszerző Szolgálat (SIS vagy MI6) és
a CIA közötti kapcsolat például majdnem olyan szoros, mint a Kormányzati Kommunikációs
Főhadiszállás (GCHQ) és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) közötti. Gordon Creighton
volt hírszerző tiszt megerősítette nekem, hogy az 1950-es években volt kapcsolat UFO-
ügyekben a CIA és a Védelmi Minisztérium között, és logikusnak tűnne, hogy ez a kapcsolat
folytatódik Nagy-Britanniában, talán a CIA Közös Jelentési és Kutatási Egységével az USA
londoni nagykövetségén, amely hírszerzési értékeléseket cserél a Kabinetiroda Közös
Hírszerzési Törzsével. Erre azonban nincs bizonyítékom.
KANADA, 1950 ÉS 1955
Bár az UFO-jelentések többségét a CIA nyílt forrásokból szerezte be, néhányat közvetlenül
gyűjtöttek, mint például a következő esetet, amely egy észlelést foglal magában egy hajó
fedélzetén az Észak-Atlanti-óceánon, útban Új-Skóciából (Nova Scotia) egy kelet-amerikai
kikötő felé, 1950. augusztus 4-én. A jelentés forrását törölték, ahogy a szemtanúk neveit is,
akiket mind kihallgattak a hírszerző tisztek. Ez a harmadik tiszt beszámolója:
1950. augusztus 4-én délelőtt 10:00-kor, miközben az iránytűt ellenőriztem a középső hídon
egy hajóablakon keresztül, egy repülő tárgyat figyeltem meg a jobb oldali orr irányában.
Azonnal kiáltottam a kapitánynak, aki a térképszobában volt, és az első tisztnek, aki lent volt a
bal oldali fedélzeten, az észlelésemről, és magam is kimentem a repülőhídra. A tárgy
körülbelül 70 fokkal a horizont felett volt, 12 mérföld távolságban. Felénk tartott, majd a
miénkkel ellentétes irányra váltott, és eltűnt a horizonton északkelet felé. Tisztán láttam az
árnyékát a vízen. A benyomásom a tárgyról az volt, hogy elliptikus, alakjában nem
különbözött egy japán gyémánt alakú dobozsárkánytól. Nincs elképzelésem a méretéről, de a
hossza körülbelül hatszorosa volt a szélességének, és a mélysége (vastagsága) két-öt láb [kb.
0,6-1,5 m] lehetett. Nem adott ki hangot, és elképesztő sebességgel haladt. Miközben a
levegőben haladt, forgó vagy imbolygó mozgást végzett. Miután eltűnt a horizonton, néhány
másodperccel később láttam újra felbukkanni, még nagyobb sebességgel emelkedve, mint
amikor először megfigyeltem. Fogalmam sincs, mi volt ez a tárgy, soha nem láttam még hozzá
hasonlót, és ez volt az egyik legijesztőbb élményem, ami valaha történt velem. Durva

248
becslésem szerint a tárgy 28 mérföldet tett meg azalatt a 15 másodperc alatt, amíg
megfigyelés alatt tartottam.
A jelentés begyűjtőjének megjegyzése szerint „hatalmas eltérés volt a kapitány
sebességbecslése és a két tiszt becslése között, amit nem lehetett megmagyarázni, mivel
nagyon körültekintőek voltak nyilatkozataik megtételekor, és állították, hogy megfigyeléseik
helyesek voltak”, de arra a következtetésre jutott: „Mindhárom férfit egészen nyilvánvalóan
felzaklatta az észlelés. Az ellentmondásoktól eltekintve, a férfiakat kihallgató hírszerző
tisztek számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy bizonyosan láttak valami nagyon szokatlan
tárgyat, amelyet nem tudtak azonosítani, de amely ugyanolyan bizonyossággal nem
hagyományos típusú repülőgép volt.”
Egy 1955. július 12-i memorandum, amelyet a CIA Tudományos Hírszerzési Hivatal (OSI)
Fizikai és Elektronikai Osztályának vezetője, T. M. Odarenko írt a Tudományos Hírszerzésért
felelős megbízott igazgatóhelyettesnek, egy fontos radar/vizuális UFO-jelentést idéz, amelyet
a Pepperell Légierő Bázis (Új-Fundland) küldött az Ügynökségnek:
Lényegében a „tárgyat” látszólag egyidejűleg figyelte meg egy tartályrepülőgép (KC 97)
pilótája (vizuálisan) és egy földi radar (típusa ismeretlen) állomás (elektronikusan). Bár ilyen
kettős (vizuális és elektronikus) UFOB [Azonosítatlan Repülő Tárgy] észleléseket időről időre
jelentenek, ez a konkrét jelentés némileg egyedülálló abban, hogy:
a. Az Archie 29 pilótája fenntartotta a vizuális kapcsolatot a tárggyal, rádión bemondva a
tárgy irányváltoztatásait a (radar) állomásnak. Az irányváltoztatások pontosan korreláltak
azokkal, amelyeket az irányító a képernyőn látott.
b. A korábbi esetekben a kettős (vizuális és elektronikus) észlelések legfeljebb néhány percig
tartottak. Ezt az esetet radaron legalább 49 percig figyelték meg.
UFÓK – „MAXIMÁLIS BIZTONSÁG”
1954-ben Thomas Eickhoff kutató kísérletet tett arra, hogy George Adamski „kapcsolattartót”
szövetségi bíróság elé vigye, hogy utóbbi annak a két tudósnak a tanúvallomásával
bizonyíthassa be, akik Adamski állítása szerint szemtanúi voltak egyik állítólagos
űrutazásának, hogy valóban járt egy űrhajó fedélzetén. Ez a kormánynak is lehetőséget adott
volna az ügy kivizsgálására – érvelt Eickhoff –, és így, amikor Adamski (feltehetően)
képtelen lett volna előállítani a tudósokat, vádat emelhettek volna ellene „az amerikai
postarendszer illegális használatával elkövetett csalás bűntette miatt”.
Az ügyvédem [mondta Eickhoff] azt javasolta, hogy küldjünk egy érdeklődő levelet egy
bizonyos washingtoni ügynökségnek [a CIA-nak]... és behívott az irodájába. Megkapta a
választ, amely utasításokat is tartalmazott minden érintett fél számára, hogy tagadjanak
mindennemű kapcsolatot a nyilatkozattal, [amely] egy bizonyos Mr. [Allen Dullestól]
származott egy bizonyos washingtoni csúcsügynökségtől. [Dulles] ezt mondta: „Igen, valóban
volt egy ügyem a Szövetségi Bíróság számára.” Azonban [azt mondta], szükség esetén
bírósági végzéssel megakadályozná, hogy bárki tanúskodjon a bíróságon ezzel a könyvvel
[Inside the Space Ships – Az űrhajók belsejében] kapcsolatban, mert maximális biztonsági
fokozat van érvényben az UFO-k témakörében. [Kiemelés hozzáadva]
Allen Welsh Dulles 1953 és 1961 között volt a CIA igazgatója (DCI), és egy 1984-es, az
Ügynökséghez benyújtott FOIA-kérelem nyomán kaptam egy másolatot egy levélről, amelyet

249
Dulles írt a tiszteletreméltó Gordon H. Scherernek, a Képviselőház tagjának (Washington,
DC), 1955. október 4-i dátummal:
A kérdések, amelyeket Mr. Eickhoff felvetett levelében Önnek, nagyrészt kívül esnek ezen
Ügynökség joghatóságán. Az 1947. évi Nemzetbiztonsági Törvény 102(d) szakasza előírja,
hogy a CIA nem rendelkezhet rendőrségi, idézési, bűnüldözési jogkörrel vagy belső biztonsági
funkciókkal. Amennyiben Mr. Eickhoffot a postai csalás problémája érdekli George Adamski
„Inside The Space Ships” című könyvével kapcsolatban, úgy tűnik, ez bűnüldözési probléma,
amelytől a törvény kifejezetten eltilt minket.
A CIA, irányelvei szerint, nem kommentálja a könyvekben vagy más közzétett
nyilatkozatokban szereplő anyagok igazságtartalmát vagy hamisságát, ezért nincs abban a
helyzetben, hogy véleményt mondjon Mr. Adamski könyvéről vagy az abban található képek
hitelességéről.
Úgy tűnik, Mr. Adamski könyvének tárgya inkább a Védelmi Minisztérium és a Nemzeti
Tudományos Alapítvány hatáskörébe tartozik.
A CIA nem talált további dokumentumokat Adamskival kapcsolatban. Lehetséges, hogy
léteznek még, lehetséges, hogy nem, de az biztos, hogy az FBI-nak kiterjedt aktája volt róla,
és ezeket a dokumentumokat mostanra az FOIA keretében nyilvánosságra hozták.
1956-ban egy „Memorandum az irattárnak” (Memorandum for the Record) készült a CIA
Tudományos Hírszerzési Hivatal (OSI) Alkalmazott Tudományok Osztályának (ASD)
vezetője, W. E. Lexow tollából, megerősítve, hogy az ASD átvette a felelősséget az OSI-n
belül a „Nem Hagyományos Típusú Légi Járművekért”. Az ASD aktákat fog vezetni a
„beérkező nyers jelentésekről, ahol megítélésünk szerint a tárgykör információt szolgáltathat
külföldi fegyverrendszerek kutatásáról vagy fejlesztéséről”. Az ebbe a kategóriába tartozó
jelentéseket továbbítani kellett az „Alapvető Tudományok Területére” (Fundamental Science
Area – FSA) felülvizsgálatra, és azokat, amelyek nem illettek oda, az FSA-nak kellett
továbbítani megőrzésre vagy megsemmisítésre. A memorandum így folytatódott (2.
hivatkozás):
e. Az Egyesült Államok U.F.O. programjával kapcsolatos minden OSI levelezésről és
intézkedésről időrendi aktát tart fenn az ASD.
f. Az Egyesült Államok hírszerző közösségének tagjai által U.F.O. témában közzétett,
befejezetlen hírszerzési jelentések aktáját az ASD tartja fenn.
Az Alkalmazott Tudományok Osztálya igyekezett elkerülni az olyan jelentések
felhalmozását, „amelyekről a tapasztalat és a 2. hivatkozás megmutatta, hogy nem
elemezhetők az OSI számára hasznos módon küldetése teljesítése során. ... Javasolták, hogy
az Elektronikai Osztályon jelenleg nyilvántartott nyers hírszerzési anyagokat és az elavult
kész UFO-jelentéseket semmisítsék meg.”
Brad Sparks kutató szerint 1957. november elején a Kongresszus titokban nyomást gyakorolt
a CIA-ra egy akkor zajló országos UFO-„hullám” értékelése miatt. Az OSI utasította a
Műveleti Hivatal Kapcsolattartó Osztályát, hogy területi irodáival gyűjtessen UFO-adatokat a
következő egyhetes időszakra. Ennek a vizsgálatnak az eredményeit még nem oldották fel a
titkosítás alól.
SOCORRO, 1964

250
A CIA 1956-tól kezdve továbbra is figyelemmel kísérte az UFO-jelenséget, és a Fawcett és
Greenwood által a Clear Intent-ben idézett számos érdekes jelentés közül az egyik egy
leszállt UFO észleléséről szól, két kis utassal együtt, amelyet Lonnie Zamora őrmester
jelentett 1964. április 24-én. Az esetet akkoriban a Légierő és az FBI vizsgálta ki, és Dr.
Allen Hyneknek is része volt a vizsgálatokban, csakúgy, mint más nyomozóknak, például
Ray Stanfordnak.
Zamora őrmester, az új-mexikói Socorro Rendőrkapitányságról, éppen egy gyorshajtó autót
üldözött a 85-ös számú amerikai főúton, amikor morajlást hallott és lángokat látott egy olyan
területen, ahol tudomása szerint egy dinamit raktárépület állt. Felhagyva az autós üldözéssel,
a terület felé vette az irányt, hogy felkutassa a zaj és a lángok okát. Végül rábukkant
valamire, amit felborult autónak vélt, és két utasra, akik mindketten kezeslábast viseltek.
Zamora rádiózott a rendőrkapitányságnak, és jelentette, hogy ki fog vizsgálni egy általa
autóbalesetnek vélt esetet. Továbbhaladva az úton egy olyan pontig, ahonnan megfigyelhette
a tárgyat, amely egy vízmosásban volt, Zamora megállította az autót, kiszállt, és a tárgy felé
indult. A dátum nélküli CIA-jelentés így folytatódik:
A tárgy gerendaszerű lábakon állt, fehér volt... és tojás vagy ovális alakú. Ahogy közeledett a
tárgyhoz, zajok hallatszottak, és láng és füst kezdett kijönni a jármű aljából. A zaj mély
tónusúról magasra váltott, különbözött egy sugárhajtású gép vagy helikopter hangjától, és
nem hasonlított semmihez, amit Zamora őrmester valaha hallott. A láng kék volt, mint egy
hegesztőpisztolyé, a végeinél narancssárgára vagy sárgára váltva. Azt gondolva, hogy a tárgy
fel fog robbani, megijedt. ... Megfordult, visszaiszkolt, hogy a rendőrautó mögé bújjon,
útközben beütötte a lábát és elvesztette a szemüvegét. Leguggolt, karjával eltakarva a szemét,
miközben a zaj további 10 másodpercig folytatódott. Ekkor a zaj megszűnt, és ő felnézett. A
tárgy felemelkedett egy, a talaj felett kb. 15-20 láb [kb. 4,5-6 m] magasan lévő pontra, és a
láng már nem jött a tárgyból. A tárgyon volt egy vörös jelzés, körülbelül 1 láb [30 cm] vagy
talán 18 hüvelyk [45 cm] magas, amely félhold alakú volt, függőleges nyíllal és alatta egy
vízszintes vonallal. A tárgy ezen a ponton lebegett néhány másodpercig, majd délnyugati
irányban elrepült, követve a vízmosás középvonalát. A dinamit raktárépületet legfeljebb 3
lábbal [kb. 1 m] kerülte el. Figyelte, ahogy a tárgy eltűnik a távolban a 85-ös főút egy pontja
felett, körülbelül 6 mérföldre [kb. 9,6 km] onnan, ahol ő állt. A tárgynak körülbelül 3 percébe
telt megtenni ezt a távolságot. Az eltűnés a távolba veszéssel történt, és egyetlen alkalommal
sem figyelte meg, hogy a tárgy 20 lábnál [kb. 6 m] magasabbra emelkedett volna a talajról.
Zamora rádiókapcsolatban maradt a rendőrkapitánysággal, miközben a helyszínre tartott, és
mivel az Állami Rendőrség ugyanazt a frekvenciát használja, hívását Chavez őrmester, az Új-
Mexikói Állami Rendőrség munkatársa is hallotta. Zamora megpróbálta a helyszínre
irányítani Chavezt, de az rossz úton ment, és lemaradt az észlelésről. Amikor végül elérte
Zamorát, három perccel a tárgy eltűnése után, azt tapasztalta, hogy „Zamora őrmester sápadt
volt és zaklatott a látottak miatt...” Chavez őrmester szkeptikus volt a helyzettel kapcsolatban,
és odament, ahol Zamora az UFO-t látta. „Itt nyomokat és égésnyomokat talált” – állítja a
CIA-jelentés. „Füst látszott felszállni egy bokorból, amely megégett, de lángok vagy parázs
nem voltak láthatók... A nyomok frissek voltak, és nem voltak más nyomok a területen. A
négy benyomódás átlói merőlegesen metszik egymást, és a nagyobb távolság körülbelül 13
lábnak [kb. 4 m] tűnik. Chavez őrmester biztosította a területet, és felvette a kapcsolatot a
helyi katonai hatóságokkal.”
Ennek a fontos esetnek a teljes körű megismeréséhez elengedhetetlen elolvasni Ray Stanford
kiváló könyvét, a Socorro „Saucer” in a Pentagon Pantry-t (Socorroi „Csészealj” egy

251
Pentagon-kamrában). Stanford például fémmintákat fedezett fel a leszállás helyszínén, és a
következő fejezetben elmesélem, mi történt ezekkel a mintákkal.
Bár nincs hivatalos megerősítés az incidensre, később megjelent egy cikk egy CIA
kiadványban, amelyben Hector Quintanella, a Légierő Kék Könyv Projektjének (Project Blue
Book) akkori vezetője utalt a socorroi esetre. A „Diagnózis: Megoldatlan” című bekezdésben
Quintanella kijelentette: „Kétségtelen, hogy Lonnie Zamora látott egy tárgyat, amely mély
benyomást tett rá. Zamora megbízhatósága sem kérdőjelezhető meg. Komoly tiszt,
egyházának oszlopa, és olyan ember, aki jól ismeri a légi járművek felismerését ezen a
területen. Értetlenül áll azelőtt, amit látott, és őszintén szólva mi is. Ez a legjobban
dokumentált eset a feljegyzésekben.”
A szkeptikus Philip Klass úgy véli, hogy a socorroi jelentést kitalálták, hogy fellendítsék a
helyi turizmust, és számos érvet sorol fel hipotézise alátámasztására. Rámutat például, hogy
az állítólagos leszállás Holm Bursum, Socorro akkori polgármestere és egy prominens bankár
tulajdonában lévő területen történt. Egy 1983-as interjúban Bursum nevetett ezen a
feltételezésen. „Az ember butaságokat beszél” – mondta. „Persze, az én földemen történt... és
én is ugyanolyan izgatott voltam, mint mindenki más. De biztos, hogy nem én terveztem el.”
Bursum azt az elképzelést is elveti, hogy Zamora találta volna ki a történetet. „Tudomásom
szerint Lonnie nem álmodozó típus. Nem egy tréfamester. Nagyon komoly ember, és mindig
is az volt.”
A COLORADÓI EGYETEM UFO PROJEKTJE
1966-ban az Amerikai Légierő megbízta a Coloradói Egyetemet, hogy készítsen tudományos
tanulmányt az UFO-król, Dr. Edward Condon vezetésével. 1967. február 20-án Dr. Condon,
Dr. Richard Low, Dr. David Saunders, Dr. William Price és Dr. Rachford társaságában
meglátogatta a CIA Nemzeti Fotóértelmező Központját (NPIC), hogy megismerkedjenek az
„NPIC kiválasztott fotóelemzési képességeivel”. A következő rövid kivonat egy 1967.
február 23-i CIA-memorandumból megmutatja, mennyire óvatos volt az Ügynökség azzal
kapcsolatban, hogy Condon csapata felfedje a CIA „nem hivatalos” érdeklődését az
ellentmondásos UFO-probléma iránt:
Az NPIC által Dr. Condon vizsgálatának segítésére végzett bármilyen munkát nem lehet a
CIA által elvégzett munkaként azonosítani. Mr. Lundahl azt tanácsolta Dr. Condonnak, hogy
ne hivatkozzon a CIA-ra ezzel a munkával kapcsolatban. Dr. Condon kijelentette, hogy ha
szükségesnek érzi hivatalos CIA-kommentár beszerzését, akkor külön, elkülönített
megkereséssel fordul a CIA-hoz, amely nem kapcsolódik az NPIC-vel való
kapcsolattartásához.
Azon pletykák, miszerint a CIA volt a felelős Dr. Condon elfogult, negatív
következtetéseiért, bőven keringtek azóta, hogy bizottságának Scientific Study of Unidentified
Flying Objects (Az azonosítatlan repülő tárgyak tudományos tanulmányozása) című
munkáját 1969-ben publikálták. Tagadhatatlan tény, hogy Condon és bizottságának néhány
kulcsfontosságú tagja szándékosan arra törekedett, hogy a tudományos pártatlanság képét
közvetítse a nyilvánosság felé, miközben szisztematikusan cáfolták (leleplezték) a témát,
ahogyan az kiderült egy Low-tól Condonnak írt kiszivárgott memorandumból, valamint Dr.
David Saunders könyvéből, amely a Coloradói Egyetem UFO-tanulmányának belső történetét
tárja fel.

252
Amikor a Coloradói Egyetem vizsgálata a következtetések levonásának folyamatában tartott,
Dr. Condon megkérdezte Dr. James Harder UFO-kutatót, mit tenne, ha ő lenne a felelős egy
olyan projektjelentésért, amely azt a következtetést tükrözhetné, hogy az UFO-k a
földönkívüli intelligencia megnyilvánulásai.
Azt mondtam, úgy gondolom, hogy lennének a tudományosakon kívül más kérdések is
[mondta Dr. Harder], különösen nemzetközi következmények és nemzetbiztonsági kérdések.
Olyan ember mosolyával mosolygott, aki saját véleményét látja visszaköszönni mások
véleményében, és azt mondta, hogy sokat gondolkodott az ügyön, és úgy döntött, ha a válasz
az ETH [Földönkívüli Hipotézis] pozitív megállapítása lenne, akkor nem hozná
nyilvánosságra a megállapítást, hanem elvinné a jelentést az aktatáskájában az elnök
tudományos tanácsadójához, és Washingtonban hozatná meg a döntést.
A CIA ÉS A NICAP
A kormányzati titkolózást ellenző leghangosabb civil UFO-kutató szervezet az ötvenes és
hatvanas években a National Investigations Committee on Aerial Phenomena (NICAP – Légi
Jelenségek Országos Vizsgálóbizottsága) volt, amelyet egy korábbi haditengerészeti fizikus,
Thomas Townsend Brown alapított 1956-ban, és sok éven át Donald Keyhoe őrnagy
(nyugalmazott tengerészgyalogos) vezetett. A NICAP Kormányzótanácsának egy időben
tagja volt a CIA korábbi igazgatója, Roscoe Hillenkoetter altengernagy is, aki a második
világháború alatt a hírszerzés csendes-óceáni parancsnoka volt.
Miközben a NICAP igazgatótanácsában tevékenykedett, számos rendkívüli nyilatkozatot tett,
amelyekben tanúsította az UFO-jelenség valóságát és komolyságát. Meg volt győződve arról,
hogy az UFO-k ismeretlen tárgyak, amelyek intelligens irányítás alatt működnek, és hogy „a
Légierő még mindig cenzúrázza az UFO-észleléseket. Veterán pilóták és más, műszakilag
képzett megfigyelők több száz hiteles jelentését nevették ki, vagy magyarázták félre
tévedésként, téveszmeként vagy átverésként... Elengedhetetlen, hogy megtudjuk...honnan
jönnek az UFO-k, és mi a céljuk. A nyilvánosságnak joga van tudni”.
Egy 1960. augusztus 22-i keltezésű, a Kongresszusnak küldött aláírt nyilatkozatában
Hillenkoetter a következőket mondta:
Ideje, hogy az igazság napvilágra kerüljön... A színfalak mögött magas rangú légierő-tisztek
komolyan aggódnak az UFO-k miatt. Ám a hivatalos titkolózás és nevetségessé tevés miatt sok
állampolgárt arra vezetnek, hogy azt higgye: az ismeretlen repülő tárgyak képtelenségek... Sürgős
kongresszusi intézkedést szorgalmazok az Azonosítatlan Repülő Tárgyakkal kapcsolatos
titkolózásból eredő veszélyek csökkentése érdekében... Két veszély növekszik folyamatosan:
1. A véletlen háború kockázata, amiatt, hogy az UFO-formációkat tévesen szovjet
meglepetésszerű támadásnak vélik.
2. Annak a veszélye, hogy a szovjet kormány egy kritikus pillanatban hamisan saját titkos
orosz fegyverének állítja be az UFO-kat, amelyekkel szemben védelmünk tehetetlen.
Ám 1962-ben Hillenkoetter hirtelen lemondott a NICAP-ban betöltött tisztségéről.
„Véleményem szerint a NICAP vizsgálata eljutott addig, ameddig lehetséges” – írta
lemondólevelében. „Tudom, hogy az UFO-k nem amerikai vagy szovjet eszközök. Most már
nem tehetünk mást, mint várunk valamilyen lépésre az UFO-k részéről. A Légierő a jelenlegi
körülmények között nem tehet többet. Nehéz feladat volt ez számukra, és úgy vélem, nem
kellene tovább bírálnunk a vizsgálataikat”. Keyhoe meg volt győződve arról, hogy

253
Hillenkoettert „nagyon magas szinten” helyezték nyomás alá, hogy mondjon le. Bármi is volt
az igazság, ez súlyos csapást mért a NICAP presztízsére, és Keyhoe keserűen csalódott volt.
A NICAP igazgatótanácsának egy másik volt CIA-tisztviselő tagja Joseph J. Bryan III
ezredes volt, a CIA Pszichológiai Hadviselési Törzsének alapítója és eredeti vezetője,
valamint a légierőért felelős államtitkár korábbi különleges tanácsadója és a NATO repülési
tanácsadója. Egy Keyhoe-nak írt levelében Bryan ezredes a következő pozitív kijelentést tette
az UFO-problémáról:
Tudatában vagyok annak, hogy katonai és légitársasági pilóták, repülőtéri személyzet,
csillagászok, rakétakövetők és más kompetens megfigyelők százai jelentettek UFO-
észleléseket. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezen UFO-k közül sokat formációban
manőverezve jelentettek, és hogy sokat közülük egyidejűleg követtek radarral. Véleményem
szerint:
A kompetens megfigyelők által jelentett UFO-k intelligens irányítás alatt álló eszközök.
Sebességük, manővereik és egyéb műszaki bizonyítékok igazolják, hogy felülmúlnak bármilyen
ismert, jelenleg a Földön gyártott repülőgépet vagy űreszközt. Ezek az UFO-k bolygóközi
eszközök, amelyek szisztematikusan megfigyelik a Földet, akár személyzettel, akár
távvezérléssel, vagy mindkettővel.
Az UFO-kra vonatkozó információkat, beleértve az észlelési jelentéseket, hivatalosan
visszatartották és még mindig visszatartják. Ez a politika veszélyes, különösen mivel az UFO-
k titkos orosz támadásként való téves azonosítása véletlenül háborút robbanthat ki. Hacsak
nem változtatják meg ezt a politikát, kongresszusi vizsgálatot kell tartani ezen és más
veszélyek csökkentése vagy kiküszöbölése érdekében.
Ez a nyilatkozat 1960-ban hangzott el, röviddel azután, hogy Bryan csatlakozott a NICAP-
hoz. Keyhoe nem tudott Bryan CIA-s érintettségéről, amely tényre csak 1977-ben derült fény,
amikor Bryan elismerte, hogy az Ügynökség korábbi fedett tisztviselője volt, és kérte, hogy
ezt ne hozzák nyilvánosságra, mivel „kínos lehetne a CIA számára”. Tagadta, hogy
bármilyen kapcsolata lett volna a CIA-val abban az időszakban, amikor a NICAP
igazgatótanácsában szolgált.
Beszivárgás
Todd Zechel számos bizonyítékot tárt fel arra vonatkozóan, hogy a CIA beszivárgott a
NICAP-ba. Bár a „leleplező” Philip Klass megpróbálta hitelteleníteni Zechel hírszerzési
területen szerzett hátterét, saját vizsgálataim megállapították, hogy Zechel valóban a
Hadsereg Biztonsági Szolgálatánál (Army Security Service), a Nemzetbiztonsági Ügynökség
(NSA) elődjénél, valamint magánál az NSA-nál is dolgozott. Emellett publikált cikkei széles
körű ismereteket tükröznek a hírszerző közösségről, ezért habozás nélkül szerepeltetem itt
vitatott anyagait. (A jegyzőkönyv kedvéért: Zechel azzal vádolja Klasst, hogy ő egy CIA
„ügynök/eszköz” [asset].)
Zechel szerint számos fedett CIA-ügynök dolgozta be magát kulcsfontosságú pozíciókba a
NICAP-nál. Az egyik a már elhunyt Nicolas de Rochefort gróf volt, aki a CIA Pszichológiai
Hadviselési Törzsének tagja volt, és aki a NICAP alelnöke lett az alapítás évében (1956). Egy
másik Bernard J. Carvalho volt, aki közvetítőként tevékenykedett olyan titokban birtokolt
cégek számára, mint a Fairway Corporation, egy charter légitársaság, amelyet CIA-vezetők
használtak. Carvalho-t egy időben a NICAP tagsági albizottságának elnökévé nevezték ki. Az
1960-as években Karl Pflock, a CIA korábbi eligazító tisztje (briefing officer) lett a NICAP

254
washingtoni albizottságának elnöke. Állítólag tagadta, hogy a CIA valaha is információt kért
volna tőle akár az UFO-król, akár a NICAP-ról.
Zechel továbbá azt állítja, hogy egy dátum nélküli, névtelenül írt CIA-dokumentum
ismeretséget jelez G. Stuart Nixonnal, a NICAP elnökének, John L. Acuffnak a korábbi
asszisztensével, és kijelenti, hogy az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején a NICAP
napi naplói azt mutatják, hogy Nixon találkozott számos korábbi és jelenlegi CIA
alkalmazottakkal. A CIA tisztviselők között állítólag ott volt Art Lundahl, a CIA Nemzeti
Fotóértelmező Központjának akkori igazgatója, Frederick Durant, a CIA Tudományos
Hírszerzési Hivatalának korábbi rakétaszakértője és a Robertson-bizottság jelentésének
szerzője, valamint Dr. Charles Sheldon, egy CIA tanácsadó.
Zechel szerint Keyhoe őrnagyot szándékosan távolították el a CIA beszivárgói 1969-ben, ami
után a Fényképészeti Tudósok és Mérnökök Társaságának egy korábbi vezetője (állítólagos
CIA kapcsolatokkal), John Acuff vette át az elnökséget. Zechel így következtetett:
Talán véletlen egybeesés, hogy a CIA Pszichológiai Hadviselési Törzsének alapítója közel
húsz éve az igazgatótanácsban [a NICAP-éban] van. Talán egy másik véletlen, hogy Charles
Lombard, egy korábbi fedett CIA alkalmazott (saját állítása szerint) egy nyugdíjas CIA
vezetőt keresett meg a szervezet vezetésére (azaz miután Jack Acuffot leváltották a nyugdíjas
CIA ügynökre, Alan N. Hallra 1979-ben!). ... Vagy talán mindannyian paranoiások vagyunk.
... Talán Keyhoe megérdemelte, hogy kirúgják abból a szervezetből, amelyet saját verítékével,
vérével és áldozatával épített fel. Az időzítés mindenesetre nem is lehetett volna jobb. Keyhoe
végül is kezdett a CIA-ra fókuszálni 1969-ben, a Légierő elleni csőlátású támadásai helyett...
ha el akarták volna pusztítani az 1960-as évek vezető titokellenes szervezetét, akkor sem
végezhettek volna jobb munkát, ha próbálták volna.
Egy dokumentált kapcsolat a NICAP és a CIA között egy 1973. szeptember 19-i levél Larry
Bryant kutatónak John Maurytól, a CIA Törvényhozási Tanácsától, amely az Ügynökség
Richard H. Hall-lal való 1965-ös kapcsolatfelvételére utal:
1965 januárjában az Ügynökség érdeklődött az UFO-észlelésekkel kapcsolatos kutatások
iránt, és kapcsolatba lépett Mr. Hall-lal, a Légi Jelenségek Országos Vizsgálóbizottsága
[NICAP] akkori megbízott igazgatójával. Mr. Hall elmagyarázta, hogyan működik a
szervezete, és kölcsönadta az Ügynökségnek több kiadványukat, amelyeket áttekintettek, majd
visszaküldtek. Nem készítettek kivonatokat a kiadványokból, és az Ügynökség nem jutott
semmilyen következtetésre a bennük foglaltak lényegét illetően. Nem volt további kapcsolat
Mr. Hall-lal vagy szervezete bármely más képviselőjével, és az Ügynökség nem mutatott
további érdeklődést az UFO-k témája iránt.
Ez a levél látszólag a NICAP CIA általi beszivárgása ellen szól, bár mutatja az Ügynökség
érdeklődését a szervezet iránt 1965-ben. Miért kellett volna Hallnak elmagyaráznia, „hogyan
működik a szervezete”, ha a CIA már 1956 óta beépült? Ha John Maury igazat mondott,
akkor feltételeznünk kell, hogy vagy (a) a bizonyított CIA-kapcsolatokkal rendelkező NICAP
tisztviselők hosszú listája teljesen a véletlen műve – azaz kizárólag személyes okokból
csatlakoztak a NICAP-hoz, vagy (b) hogy Maury nem volt tisztában a Hall-lal való találkozó
valódi céljával, és semmit sem tudott a CIA/NICAP háttérről. Természetesen az is lehetséges,
hogy Maury félrevezetett: a CIA végül is szükségszerűen nincs abban a szokásban, hogy
felfedje tetteit és indítékait!

255
Egy 1965. január 25-i memorandum, amelyben az író és a címzett nevét kitakarták („A
Kapcsolattartó Osztály Főnökének, Figyelem [törölve], a [törölve] Főnöktől”), további fényt
vet a Hall-lal való találkozóra. Így kezdődik: „Ez megerősíti [törölve] 1965. január 19-i
beszélgetését, amelynek során a NICAP-tól beszerzett különféle mintákat és UFO-észlelési
jelentéseket átadták [törölve]-nak az OSI részére történő továbbításra. Az információra az
OSI-nak volt szüksége, hogy segítse őket egy UFO-król szóló tanulmány elkészítésében
[törölve] számára.”
Ezután a NICAP vizsgálati eljárásainak leírása következik, különös tekintettel a Légierő
jelentéseire:
„A Légierő által a NICAP használatára készített nyomtatott űrlapot használják az interjú
során ... Úgy értesültünk, hogy ezen jelentések másolatai közvetlenül a különböző
légierőbázisokra kerülnek. Úgy tűnik, erős az az érzés a NICAP tisztviselői, azaz Kehoe [sic]
és Hall részéről, hogy a Légierő hajlamos leminősíteni az UFO-észlelések fontosságát, mert
ők (a Légierő) nem szeretnék, ha az amerikai sajtó túl nagy ügyet csinálna az észlelésekből...
Mr. Hall elmondta nekünk, hogy voltak esetek, amikor a Légierő megpróbálta megfélemlíteni
a tanúkat, és rávenni őket, hogy hamis nyilatkozatokat írjanak alá az UFO-észlelésekkel
kapcsolatban.”
Ezt követi a NICAP vizsgálatának részletes leírása az UFO-k radarkövetéséről a Patuxent
Tengerészeti Légibázison 1964 decemberében, valamint egy észlelésről „az elmúlt héten
vagy 10 napban” a Constitution Avenue-n, Washington DC-ben. A feljegyzés így zárul:
„[törölve] tájékoztatott minket, hogy biztonsági átvilágítást kér Mr. Hallra a [törölve] által
megadott életrajzi adatok alapján.”
Brad Sparks kutató szerint, aki a CIA témában való érintettségének tanulmányozására
szakosodott, John A. McCone korábbi CIA igazgató értékelést kért a Tudományos
Hírszerzési Hivataltól (OSI) az akkori washingtoni UFO-észlelési hullámról, valószínűleg –
mondja Sparks – a kongresszusi képviselők magánúton kifejezett aggodalmai miatt. Az OSI
utasította a CIA helyi Kapcsolattartó Osztályát, hogy keresse meg a NICAP-ot ezen
észlelések rövid összefoglalása érdekében. A Légierővel folytatott konzultáció után az OSI
tájékoztatta McCone-t a hullámmal kapcsolatos negatív következtetéseiről.
Magától értetődő, hogy a CIA már 1965-re – ha nem korábban – érdeklődni kezdett a NICAP
(Nemzeti Vizsgálóbizottság a Légi Jelenségekért) tevékenysége iránt. Egy dátum nélküli
CIA-memorandum, amelyről a Clear Intent szerzői azt állítják, hogy a korai 1970-es években
íródott, rendkívül részletes összefoglalót ad a NICAP szervezetéről és tanácsadó csoportjának
lenyűgöző megbízóleveleiről, továbbá megerősíti, hogy volt CIA-személyzet is helyet kapott
közöttük:
Ez a testület nagyban támaszkodik egy lazán szervezett tanácsadó csoportra és egy
meglehetősen jól elhelyezett nyomozói hálózatra. A tanácsadó csoport számos tudományág
szakértőiből áll, beleértve a fizikát, csillagászatot, antropológiát, orvostudományt és
pszichológiát. A csoportban találhatók volt CIA-s és védelmi hírszerzési szakemberek is, akik
tanácsot adnak a nyomozati technikák és a NICAP/kormányzati kapcsolatok terén.
A nyomozói rendszer jó... Néhány hónappal ezelőtt mintegy 35 nyomozó volt az ország
különböző pontjain, és a NICAP éppen továbbiak bevonásán dolgozott. A hátterük
megoszlása a következőképpen nézett ki: 7 PhD, 2 MA vagy MS, 23 BA vagy BS diploma, 1
AA, és 2 fő főiskolai végzettséggel, de diploma nélkül. Foglalkozásukat tekintve volt köztük 4
természettudós, 13 mérnök, 3 egyetemi professzor, 13 egyéb szakember, köztük orvos,

256
technikus, számítógép-programozó és üzletember. A 35 főből öten pilóták. [Kiemelés
hozzáadva]
Feltételezésem – amelyet más kutatók is osztanak – az, hogy a CIA-t aggasztotta az a
hatalmas befolyás, amelyet a NICAP kétségtelenül gyakorolt a közvéleményre abban az
időben. Egyetlen más UFO-szervezet sem kérdőjelezte meg azóta sem ilyen következetesen
és hatékonyan a téma hivatalos, lejárató kísérleteit. A CIA-nak szüksége volt arra, hogy a
NICAP képességeit és energiáját a saját céljai szolgálatába állítsa.
Nem meglepő, hogy a NICAP befolyása 1970-től kezdve jelentősen csökkent, bár ehhez más
tényezők is hozzájárulhattak, például a Condon-jelentés 1969-es negatív megállapításai. De
ahogy Lawrence Fawcett és Barry Greenwood rámutat, Keyhoe-t 1969 decemberében
távolították el a NICAP igazgatói székéből egy olyan frakció vezetésével, amelyet a testület
elnöke, Joseph Bryan III. ezredes, a CIA Pszichológiai Hadviselési Stábjának korábbi
vezetője irányított.
Helyét John Acuff vette át, aki gyenge szálakkal kötődött a CIA-hoz, őt pedig Alan Hall, egy
nyugdíjas CIA-alkalmazott követte, aki látszólag azt követően fogadta el a pozíciót, hogy
számos más volt CIA-személyzetnek is felajánlották az állást. A NICAP elnökségi tagja,
Charles Lombard, egy korábbi fedett CIA-alkalmazott, állítólag teljes támogatását adta
Hallnak. Súlyos vezetési problémák merültek fel, és a NICAP végül annyira hatástalanná
vált, hogy feloszlatták; aktáit 1973-ban Dr. Allen Hynek újonnan alapított UFO
Tanulmányok Központja (CUFOS) vette át az illinoisi Evanstonban.
A Clear Intent szerzői azon véleményüknek adnak hangot – amelyet én is osztok –, hogy a
CIA-nak a következő okokból volt szüksége a NICAPba való beépülésre: "(1) Hírszerzési
információk gyűjtése a NICAP nyomozói hálózatán keresztül. (2) A kormányzati forrásokból
származó kiszivárogtatások azonosítása és megszüntetése. (3) Más ellenséges hírszerző
ügynökségek megfigyelése (a NICAP több megkeresést kapott a szovjet KGB-től)."
Fawcett és Greenwood továbbá azt feltételezik, hogy miután a NICAP a rossz vezetés miatt
CIA-fedőszervezetként elvesztette hatékonyságát, az Ügynökség hagyta, hogy a CUFOS
átvegye azt. Nem mennek el odáig, hogy azt sugallják, a CUFOS-ba is beépült vagy azt is
befolyásolta a CIA, de elméletük szerint ez bármelyik prominens UFO-csoporttal
megtörténhetne, ha túl hatékonnyá válna. Nem szabad elfelejteni, hogy a CIA Robertson-
panel jelentésének egyik ajánlása az volt, hogy a civil UFO-csoportokat figyelni kell, "mivel
széles körű észlelések esetén potenciálisan nagy befolyást gyakorolhatnak a
tömeggondolkodásra". Világszerte szerzett ismereteivel az UFO-csoportokról Dr. Hynek
felbecsülhetetlen értékű tanácsadója lehetett volna a CIA-nak, és lehetséges, hogy ebben a
minőségben tevékenykedett már azóta, hogy 1953-ban részt vett a Robertson-panel ülésén.
MEGFIGYELÉS
Egy másik csoport, amely szintén a CIA megfigyelése alá kerülhetett, az Aerial Phenomena
Research Organization (APRO - Légi Jelenségek Kutatási Szervezete), a világ legrégebb óta
működő UFO-csoportja, amelyet 1952-ben alapított Jim és Coral Lorenzen. Az APRO volt az
egyike annak a két civil csoportnak, amelyet a CIA Robertson-panel jelentése külön
megfigyelésre jelölt ki, így a feltételezés távolról sem légből kapott.

257
Az APRO egyik legkorábbi támogatója egy férfi volt, aki adományokkal és javaslatokkal
segítette a szervezetet. Azt is állította, hogy hírszerzési múlttal rendelkezik. Egy 1953
februárjában a Lorenzen házaspárnak írt levelét látszólag alátétként használták egy olyan
dokumentumhoz, ami hírszerzési jelentésnek tűnt Coralról, és véletlenül átütött a papírra. A
jelentés felsorolta korábbi lakhelyeit, majd személyes jellemével kapcsolatos benyomásokat
tartalmazott.
Más alkalmakkor különböző ügynökök jelentek meg a Lorenzen otthonban, akik azonban
csekély érdeklődést mutattak üzletük népszerűsítése iránt, ehelyett inkább beszélgetésbe
elegyedtek a házaspárral. De ahogy Lorenzenék gyorsan rámutatnak, ezek az esetek csak
közvetett bizonyítékot szolgáltatnak. Nincs bizonyíték arra, hogy a CIA érintett volt.
Lorenzenék azonban megállapították, hogy egy időben a helyi Légierő Különleges Nyomozó
Hivatala (AFOSI) megfigyelte őket, Coral egy munkatársa szerint, de a dosszié látszólag
kedvező volt, mivel sem őt, sem a férjét nem akadályozták meg abban, hogy megszerezzék a
magas szintű biztonsági engedélyeket, amelyeket akkori légierős munkájuk megkövetelt.
1974-ben Dr. Allen Hynek meglátogatta az APRO központját az arizonai Tucsonban, és
megpróbálta rávenni az igazgatótanácsot, hogy adják át neki az APRO terepi nyomozóinak
listáját, címeikkel és telefonszámaikkal együtt. Hynek indítékai lehettek ártatlanok, és talán a
javára kellene írnunk a kétséget, különösen, hogy 1986 áprilisában elhunyt. Mégis, bizonyos
kérdések megválaszolatlanok maradnak.
Dr. Robert Creegan, az APRO egyik társadalomtudományi tanácsadója szintén gyanújának
adott hangot Hynek UFO-színtéren betöltött szerepével kapcsolatban. "Hynek professzort
soha nem kérték fel, hogy legyen tagja sem az 1953-as Robertson-panelnek, sem az 1966-
1969-es Condon-bizottságnak. Mégis részt vehetett mindkettő legalább néhány ülésén" – írta
1985-ben. "Nem fogalmazott meg nyilvánvaló kritikát a következtetések kitérő jellegével
kapcsolatban egyik esetben sem. Sőt, a csillagász képes volt részt venni számos vagy a
legtöbb UFO-konferencián az USA-ban és külföldön, és elutazott a nagyobb észlelési
hullámok helyszíneire is. Nyilvánvalóan a források megfelelőek voltak."
Nem tudom, hogy Dr. Hynek ténylegesen a CIA tanácsadójaként volt-e alkalmazva a
Robertson-panel után, de nyilvánvalónak tűnik, hogy ő volt a legjobb helyzetben egy ilyen
funkció betöltésére, mivel hivatalos és nem hivatalos szinten is világméretű kapcsolatokkal
rendelkezett. Számos kutatótársam több országból egyetért velem abban, hogy bár Hynek
mindig érdekelt volt az információgyűjtésben, vonakodónak tűnt, hogy cserébe sokat adjon.
Ugyanakkor el kell mondani, hogy hozzájárulása e vitatott téma elfogadtatásában a
szkeptikus tudományos közösséggel hatalmas volt, amiért hálával tartozunk neki.
Saját tapasztalataim a CIA általi esetleges megfigyelésről szintén közvetettek. 1976
márciusában például írtam a CIA Információszabadság és Adatvédelmi Koordinátorának,
Gene F. Wilsonnak, megköszönve, hogy elküldte a Robertson-panel jelentésének egy
másolatát, és hozzátettem, hogy éppen egy egyesült államokbeli turnéra indulok a Londoni
Szimfonikus Zenekarral, amelynek során március 19. és 23. között Washingtonba is
ellátogatok. Amikor március 19-én délután megérkeztem a Statler Hilton Szállóba, a hallban
lefényképezett egy férfi egy nagy formátumú fényképezőgéppel és vakuval. Mielőtt
lehetőségem lett volna odalépni hozzá, sietve távozott. Lehet, hogy véletlen egybeesés volt,
de felmerült a gyanú, hogy a CIA volt a felelős, mivel szándékosan tájékoztattam őket a
közelgő látogatásomról, hogy lássam, mi történik.

258
1985-ben kérelmet nyújtottam be az Adatvédelmi Törvény (Privacy Act) alapján, hogy
betekinthessek az Ügynökségnél esetlegesen rólam vezetett aktába, és később közjegyző által
hitelesített nyilatkozatot küldtem személyazonosságom igazolására, a CIA adatvédelmi
szabályzatának megfelelően. Az Adatvédelmi Törvény értelmében az egyénnek joga van
megtekinteni a róla szóló aktát (ha létezik ilyen), hogy a benne lévő pontatlanságokat javítani
lehessen. Az Ügynökség Műveleti Igazgatóságának fő névjegyzéke állítólag mintegy 7,5
millió nevet és körülbelül 750 000 egyéni személyi aktát tartalmaz. A belföldi forrásokból
származó hírszerzési adatok gyűjtésére a CIA-nak állítólag van egy másik indexe is, amely
mintegy 150 000 nevet, valamint 50 000 "aktív" forrásról szóló aktát tartalmaz, míg a
Biztonsági Hivatal állítólag mintegy 900 000, főként egyénekre vonatkozó aktával
rendelkezik – beleértve a Kongresszus 75 tagját az 1970-es évek közepén –, valamint
nyilvántartást arról az 500 000 emberről, akik CIA-létesítményekben jártak.
Nem tartottam teljesen kizártnak, hogy tekintettel az Ügynökséggel folytatott tízéves
levelezésemre és az UFO-kutatásban való részvételük iránti több mint futólagos
érdeklődésemre, létezik rólam akta. Tévedtem – legalábbis látszólag. Közel egy évvel az
eredeti FOIA-kérelmem benyújtása után levelet kaptam Lee Stricklandtől, az Információs és
Adatvédelmi Koordinátortól, 1986. július 29-i dátummal, amely részben így szólt:
"Feldolgozásunk magában foglalta a nyilvántartások keresését az 1986. február 25-i elfogadó
levelünk dátumáig bezárólag. Kérelmének megfelelő iratokat nem találtunk... Köszönjük
türelmét és megértését a kérelem feldolgozásához szükséges idő alatt." A keresési költségek,
amelyek két online számítógépes keresésből, negyedóra szakmai munkaidőből és egy óra
adminisztrációs keresési időből álltak, szerencsére viszonylag szerény összeget tettek ki.
HIÁNYZÓ BIZONYÍTÉKOK
Bőségesen vannak olyan esetek, amelyek hiányzó filmekkel, fényképekkel és UFO-
észlelésekhez kapcsolódó tárgyi bizonyítékokkal foglalkoznak, de nehéz bizonyítani, hogy a
CIA a felelős. Mindazonáltal a szövetségi és katonai hírszerző ügynökségek határozottan
"kölcsönvettek" vagy elvittek olyan anyagokat, amelyeket soha nem adtak vissza, ahogy azt
könyvem más részein is említettem.
Todd Zechel azt állítja, hogy a Légierő Kék Könyv (Blue Book) projektjének aktáiból
hiányzó fényképészeti bizonyítékok végül az 1950-es években a CIA Tudományos
Hírszerzési Hivatalához kerültek, és számos filmfelvételt sorol fel, amelyek az új-mexikói
White Sands kísérleti telepen készültek: egy cine-teodolit (követőkamerás) felvételt, amelyet
egy kamerás követőállomás készített 1950. április 27-én; egy cine-teodolit felvételt, amelyet
két kameraállomás készített 1950. május 29-én, és amely állítólag két hatalmas, 2000
mérföld/órás sebességgel haladó UFO-t mutat; és egy 35 mm-es filmet, amelyet egy katonai
pilóta készített 1951. július 14-én. Zechel megemlít továbbá egy 16 mm-es fedélzeti
fegyverkamera-felvételt, amelyet egy katonai pilóta készített a dél-karolinai Rapid Citynél
1953. augusztus 12-én, egy 8 mm-es filmet, amely Port Moresbyben, Új-Guineában készült
1953. augusztus 31-én (lásd a 7. fejezetet), valamint egy felderítő fényképet, amelyet egy
RB-29-es repülőgép pilótája készített 1954. május 24-én Dayton (Ohio) közelében.
Zechel egy másik esetet is idéz, amely Ralph C. Mayher, a tengerészgyalogság fényképésze
által 1952. július 29-én Miamiban (Florida) készített 16 mm-es filmre vonatkozik. Mayher
azonnal előhívatta a filmet, és benyújtotta a Tengerészgyalogság Légi Állomására. Néhány
kockát kiadtak a helyi sajtónak és közzé is tettek, de néhány napon belül a Légierő és a CIA
nyomozói keresték fel Mayhert, és állítólag azt mondták neki, hogy hallgasson az incidensről.

259
Július 31-én a filmet átadták a Légierőnek elemzésre, és azóta soha többé nem látták. A
sajtónak átadott néhány kockát visszaküldték. 1975 júniusában William Spaulding, a Ground
Saucer Watch (Földi Csészealj Megfigyelő) igazgatója levelet írt a CIA-nak, amelyben
információt kért a filmről, és hosszadalmas levelezés következett. Spaulding nem járt sikerrel
a kívánt adatok megszerzésében, de a számára kiadott CIA-memorandumokból sikerült
felfedeznie, hogy a Mayher-filmre vonatkozó információk egy része még mindig titkosított.
A birtokomban lévő CIA-memorandumok nem tartalmaznak utalást arra, hogy az Ügynökség
megvizsgálta volna a filmet, de nyilvánvaló, hogy öt állóképet tanulmányoztak, és egy 1957.
november 7-i feljegyzés kijelenti, hogy "az eredeti negatívok a Légierő kezében vannak".
Egy másik, 1957. december 12-i feljegyzés hozzáteszi, hogy az "[törölve]-től kapott öt repülő
csészealj fényképet" visszaküldték, és hogy "[törölve] megkérdezte, lehetséges-e benyújtani
neki bármilyen értékelést, amely esetleg készült ezekről a fényképekről, amire azt
válaszoltam, hogy ez nagyon kétséges, de továbbítom a kérést a központnak".
A válasz 1957. december 20-án érkezett:
Nem kaptunk értékelést a forrás által benyújtott fényképanyagokról. Kizárólag az Ön
tájékoztatására: az anyagot "magas szinten" áttekintették, és megjegyzések nélkül
visszaküldték nekünk. Az UFO téma csak korlátozott ideig állt a CIA felülvizsgálata alatt. Ezt
egy "a dombról" (a Kongresszusból/Kormányzatból) érkező kérés okozta, amely a
közelmúltbeli UFO-észleléseknek adott nagy nyilvánosságból fakadt. Feltételezzük, hogy a
kérést teljesítették, mivel az ügyet lezárták, és a témát a CIA ejtette... Javasoljuk, hogy a
forrás minden témába vágó levelezést a Légierőhöz irányítson. Úgy tűnik, a forrás
megpróbálja magát helyi UFO-észlelési központként beállítani. Ha a forrás be akarja mutatni
fényképeit a TV-ben, ez az ő joga, természetesen bármilyen CIA-ra vonatkozó közlés nélkül, és
nekünk nem lehet ellene kifogásunk.
A kiadott dokumentumokban nincs bizonyíték arra, hogy a tényleges filmet átvizsgálták vagy
elkobozták volna. Valószínűleg az írók nem voltak tisztában a teljes képpel – a CIA UFO-
kutatásban való részvételével kapcsolatos megjegyzéseik jelentős tudatlanságról árulkodnak
–, vagy pedig a Légierő tartotta meg a filmet. A bizonyítékok önkényesek, de a filmet nem
adták vissza.
Warren Smith szabadúszó újságíró egy meglehetősen baljós találkozásról számol be
állítólagos CIA-ügynökökkel az 1970-es években, amikor kényszerítették, hogy adjon át egy
fémdarabot, amelyet egy farmertől szerzett. A gazda azt követően találta a töredékeket, hogy
egy UFO-t látott lebegni a gyümölcsöse felett Wisconsinban. Az eset híre elterjedt, és a
farmer arról számolt be, hogy később meglátogatta egy "műtrágyaügynök", akit jobban
érdekeltek a minták, mint a műtrágya eladása. A gazda közölte az "ügynökkel", hogy az
egyik darabot odaadta Smithnek.
Az ügynök azt mondta a farmernek, hogy egy motelben szállt meg, és megjegyezte, hogy
talán ugyanabban, mint Smith. Amikor utóbbi erről tudomást szerzett, elővigyázatosságból a
fémdarabot a Madison-i Holiday Inn motel szobájában lévő televízió belsejébe rögzítette.
"Egy napon belül én voltam a legnépszerűbb ember Madisonban, különösen, amikor házon
kívül voltam" – mondta Smith. "Megkértem a szobalányokat és a motel karbantartóját, hogy
figyeljék a szobámat távollétemben. Két férfi szobakulccsal költözött be, amint elmentem.
Egy szobalánynak volt bátorsága bemenni a szobába azzal az ürüggyel, hogy ellenőrzi a
tisztaságot. Elnézést kért, amikor látta, hogy a két férfi a bőröndömet kutatja át."

260
Amikor Smith újra meglátogatta a farmert, megtudta, hogy két légierős egyenruhát viselő
férfi rávette őt, hogy váljon meg a fémdarabjától, "nemzetbiztonsági okokra, a világot
fenyegető veszélyre és arra hivatkozva, hogy a kormány meg akarja szerezni azt a
fémdarabot". Smith visszatérésekor a két férfi már várta a motelben – egyikük az ágyon
hevert, a másik az íróasztalnál ült. Némi hamis bájcsevej után az egyik férfi azt mondta: "Van
önnél valami, ami nekünk kell. Egy farmer adott önnek egy fémdarabot a minap. A mi
feladatunk, hogy elvigyük."
Smith ameddig csak lehetett, mellébeszélt, azt színlelve, hogy elküldte a töredéket valaki
másnak, de a férfiak fenyegetőzni kezdtek, figyelmeztetve, hogy gondoljon a feleségére,
gyermekeire és karrierjére. Smith igazolványt kért. "Nevezze meg az ügynökséget, és mi
felmutatjuk" – válaszolták. "A Légierőt, az FBI-t vagy talán a NORAD-ot [Észak-Amerika
Légtérvédelmi Parancsnokság] szeretné?" Smith végül beleegyezett, hogy átadja nekik a
fémdarabot, azzal a feltétellel, ha válaszolnak néhány kérdésre, és a beszélgetést a motel
éttermében folytatták kávé mellett. A férfiak természetesen nem voltak hajlandók válaszolni a
kérdésekre, de távozás előtt elárulták, hogy "az UFO-k többet jelentenek, mint amit ön vagy
bármely civil felfoghat. Ezek a legfontosabb dolgok, és talán a legnagyobb veszély, amellyel
az emberiség valaha szembesült."
Ahogy a férfiak elhajtottak, Smith megjegyezte a rendszámot, és végül rendvédelmi
kapcsolatokkal rendelkező barátai segítségével kiderítette, hogy a ki nem adott
rendszámtáblát egy chicagói férfinak adták, aki szoros kapcsolatban állt a CIA-val.
Vagy legalábbis ezt állítja Smith. Nehéz eldönteni, mennyi hitelt érdemel a történet. Smith
elmulasztja megemlíteni a dátumot vagy a farmer nevét, akivel beszélt, így a tények
ellenőrzése nehéz. A Smithnek küldött levelem, amelyet New York-i kiadója címére küldtem,
"Ismeretlen" jelzéssel érkezett vissza, és brit kiadójának küldött másolatra sem kaptam még
választ. Ugyanakkor 1986-ban megvitattam az állítólagos incidenst Brad Steiger kutatóval és
szerzővel, akit Smith közvetlenül az eset után telefonon hívott. (Steiger korábban próbálta
elérni Smitht a motelben, de azt mondták neki, hogy nincs ott regisztrálva.) Brad elmondta
nekem, hogy bár Smith hajlamos volt alkalmanként túlozni a történeteiben és megtréfálni
másokat, ebben a konkrét esetben őszintén rémültnek hangzott az átélt élmény miatt.
DEZINFORMÁCIÓ
Miles Copeland, a CIA korábbi szervezője és hírszerző tisztje elmesélt nekem egy érdekes
történetet arról, hogy az Ügynökség egy alkalommal kitalált UFO-észleléseket próbált
felhasználni dezinformáció terjesztésére. A cél ebben az esetben az volt, hogy
"elkápráztassák" és "megrészegítsék" a kínaiakat, akik maguk is több alkalommal
bolondították a CIA-t, hogy küldjön csapatokat a nyugat-kínai Hszincsiang tartomány
sivatagába nem létező földalatti "atomenergiák" felkutatására.
A gyakorlat a korai 1960-as években zajlott, mondta Copeland, és kitalált UFO-észlelési
jelentések elindítását foglalta magában számos különböző területről. A projektet Desmond
Fitzgerald vezette a Különleges Ügyek Stábjától (aki arról vált ismertté, hogy hajmeresztő
terveket eszelt ki Fidel Castro meggyilkolására). Az UFO-gyakorlat "csak arra szolgált, hogy
kibillentsük a kínaiakat az egyensúlyukból, és elhitessük velük, hogy olyan dolgokat
csinálunk, amiket valójában nem" – mondta Copeland. "A projekt emlékeim szerint elérte a
kívánt eredményt, kivéve, hogy valahogy felkapta egy csomó vallási fanatikus Iowában és

261
Nebraskában vagy valahol ott, akik elég komolyan vették ahhoz, hogy egy extra fejezettel
egészítsék ki az Újszövetség-verziójukat!"
"Nem tulajdonítanék ennek túl sok machiavellista hátsó szándékot" – tanácsolta Copeland –,
"mert azokban a napokban a CIA egyszerűen mindenféle dolgot csinált, amire jellemző volt,
hogy egy csomó gazdag fickó túl sok John Buchan-könyvet olvasott, és csak hülyéskedtek!"
Miles Copeland azt mondta, hogy nem emlékszik semmi másra a CIA UFO-kkal kapcsolatos
részvételéről, de ez aligha meglepő, hiszen ahogy ő maga is elismeri:
"Függetlenül attól, hogy mekkora bizalmat élvez egy alkalmazott, csak annyit tudhat,
amennyire a munkája elvégzéséhez szüksége van." Ráadásul ezek az ügynökségek úgy vannak
megszervezve, hogy titkaik szigorúan el vannak különítve. Még a Központi Hírszerző
Ügynökség igazgatóját is "védik" a tudnivaló-szükséglet (need-to-know) szabályai, amelyek
elzárják tőle mindazokat az információkat, amelyek nem elengedhetetlenek a munkájához, és
ez a szervezetében tárolt részletes információk szinte teljes egészét jelentené.
Warren Smith azt állítja, hogy rengeteg ismeretet szerzett a CIA UFO-kutatásban való
részvételéről egy ügynökségi forrástól, bár szabadon elismeri, hogy lehet, hogy hamis
információkkal etették. Smith informátora szerint a CIA világméretű megfigyelést tart fenn
az UFO-helyzettel kapcsolatban. A külföldi folyóiratokat például elküldik az Ügynökség
külföldi fordító osztályaira, és lefordítva betáplálják a számítógépekbe. "Az adatokat
keresztindexelik, és könnyen visszakereshetők" – mondja Smith. "Ha valaki tudni akarja,
hány alacsonyan szálló repülő csészealj-észlelést jelentettek egy adott országban vagy
világszerte, a számítógép összefoglalót ad... Több alkalommal is szereztem adatokat a
számítógéptől. Mindig nagyon precíz. Még mindig kicsit szkeptikus vagyok az informátorom
által nyújtott 'segítséggel' kapcsolatban. De mindig tényszerűnek bizonyult."
Smith állítólag sok információt kapott a CIA következtetéseiről a jelenséggel kapcsolatban.
Úgy hangzik, mintha egyenesen a The Invaders (A megszállók) című sorozatból vették volna,
de úgy érzem, mégis itt a helye. Smith informátora szerint az UFO-k egy fejlett technológiát
képviselnek egy másik bolygóról, amely sok tekintetben hasonlít a Földhöz. A probléma az,
hogy a napjuk haldoklik, és bolygójuk elkezdett lehűlni. "Az idegenek úgy döntöttek, hogy a
túlélés egyetlen módja, ha egy másik világba vándorolnak, amelynek környezete hasonló a
saját bolygójukéhoz" – mondták állítólag Smithnek. "A mi bolygónk jelenti az egyetlen
lehetőséget civilizációjuk fennmaradására. Az emberiség problémája az, hogy mi itt élünk."
Smith forrása elmagyarázta, hogy – nem meglepő módon – civilizációnk számára lehetetlen
lenne befogadni egy másik bolygóról érkező bevándorlókat.
"A társadalmi zűrzavar felfoghatatlan lenne. A gazdasági káosz, ami ezzel járna, lerombolná
életünk alapjait" – mondták Smithnek.
A CIA állítólag olyan adatokat szerzett, amelyek azt mutatják, hogy az UFO-k szisztematikus
megfigyelési tervet hajtottak végre, kezdve a növényi és állati minták gyűjtésével, majd
véletlenszerű kapcsolatfelvétellel az emberekkel. "Jelenleg biológiai tanulmányokat
folytatnak az embereken, hogy meghatározzák, miben különbözünk" – ajánlotta fel az
információt az informátor. "Azt vizsgálják, hogy a két fajunk képes-e szaporodni egymással,
és ha igen, hogyan fog kinézni a mutáns, milyen lesz a genetikai összetétele, és így tovább.
Azt is tudjuk, hogy tesztelték a védelmünket, hogy lássák, ellen tudunk-e állni egy
inváziónak. Ezért a jövőben arra számítunk, hogy az UFO-k egyre ellenségesebbé válnak."

262
Smith tudni akarta, hogy a világ kormányai tudnak-e erről a riasztó helyzetről. "Néhányan
igen" – mondták neki. "Mások csak a szükséges mértékben vannak tájékoztatva. Fenntartjuk
a titkosságot, mert az igazság elpusztíthatna minket." Miért kapta meg akkor Smith ezt az
információt? "Nincs rajta a hivatalos pecsét" – volt a válasz. "Nem ön az egyetlen személy,
aki információkat kap. A tények lassú, fokozatos kiszivárogtatása megakadályozza a
pánikot."
Smith rákérdezett az UFO-kkal való találkozásokról szóló vadabb történetekre. "Ezek egy
része a kormányunktól származik, hogy összezavarja a tényeket" – mondta az informátor.
"Sok jelentést az idegenek generálnak ugyanezen célból. Az elmúlt néhány év hihetetlenül
vad kapcsolattartói beszámolókat eredményezett. Úgy véljük, a földönkívüliek a
pszichológiai hadviseléssel szembeni ellenállóképességünket tesztelik. Eddig a kiválasztott
emberek nem szerepeltek túl jól ebben a tekintetben."
A tisztviselő hozzátette, hogy a bizarr kapcsolattartói esetek növekedésére számít, mint
például azok, ahol a szemtanúkat UFO-k közelítették meg, majd törölték az emlékeiket.
(Mivel ez a beszélgetés a korai 1970-es években zajlott, az ilyen esetek száma valóban
megnőtt.) "Tudjuk, hogy cél van a tetteik mögött, és a végeredmény nem feltétlenül az
emberiség javát szolgálja" – mondta.
"Hihetünk a CIA történetének?" – kérdezi Warren Smith. "Vagy ez az ügynökség újabb
kísérlete a tények összezavarására az ufológiában?"
CSÖKKENŐ CIA ÉRDEKLŐDÉS?
A CIA Belföldi Gyűjtési Osztályának (Domestic Collection Division - DCD) 1976-ban írt,
nyilvánosságra hozott feljegyzései azt a benyomást keltik, hogy az Ügynökség ekkor már
nem foglalkozott aktívan UFO-kutatással, bár egy április 14-i feljegyzés megerősíti, hogy az
Ügynökség továbbra is alkalmazott szakértőket a témában: "A forrás útmutatást kér a CIA
UFO-szakértőitől arra vonatkozóan, hogy jelentésének mely részei maradjanak titkosítva."
Egy április 26-i feljegyzés megerősíti, hogy a CIA folytatta a jelenségek megfigyelését, de
nem hivatalos alapon:
Úgy tűnik, a kormánynak nincs folyamatban lévő hivatalos programja az UFO-jelenségek
azonosítására/megoldására. Dr. [törölve] úgy véli, hogy a független kutatók, [törölve],
erőfeszítései létfontosságúak a további előrelépéshez ezen a területen. Jelenleg vannak olyan
irodák és személyek az ügynökségen belül, akik figyelik az UFO-jelenségeket, de ismétlem,
ez jelenleg nem hivatalos alapon történik. Dr. [törölve] úgy véli, a legjobb megközelítés az
lenne, ha kapcsolatban maradnánk, és valójában jelentési csatornákat alakítanánk ki ezen a
területen, hogy tájékoztassuk az ügynökséget/közösséget minden új fejleményről. Különösen
minden olyan információ érdekes lenne, amely fenyegetési potenciálra utalhat, valamint az
UFO-kutatás külföldi fejleményeire vagy alkalmazásaira vonatkozó konkrét jelzések... Ismét
hangsúlyozni kívánjuk, hogy jelenleg úgy tűnik, nincs semmilyen speciális UFO-program a
hírszerző közösségen belül. [Kiemelés hozzáadva]
Egy másik CIA/DCD feljegyzés, amely egy hónappal később (1976. május 27.) íródott,
kijelenti:
Forrásunk úgy vélte, hogy [törölve] munkája érdekelheti az amerikai kormányt, és hogy azt
az Ügynökségnek kellene értékelnie. A forrás úgy vélte továbbá, hogy munkáját szükség

263
esetén elemezni lehetne az UFO-kapcsolat kontextusán kívül is, hogy ne keverjék egy vitatott
témával.
Mint korábban, most is azzal a problémával szembesülünk, hogy értékelnünk kellene olyan
UFO-val kapcsolatos adatokat, amelyeket S&T [Tudományos és Technológiai] forrásaink
potenciálisan fontosnak tartanak az USA számára. Mint tudja, jelenleg nincs olyan csatorna
vagy munkacsoport, amelyhez fordulhatnánk ilyen típusú elemzésért és terjesztésért. Így, ha
Önnek megfelel, továbbra is időszakosan tájékoztatjuk Önt vagy megbízottját minden új vagy
potenciálisan fontos FI [Külföldi Hírszerzési] fejleményről, amely az UFO-jelenségekkel
kapcsolatos jelenlegi független tudományos kutatásokból merülhet fel.
Végül egy 1976. július 14-i CIA/DCD feljegyzés további fényt vet a CIA témához való
akkori látszólagos hozzáállására:
Egy közelmúltbeli megbeszélésen, ahol [törölve]-től származó anyagokat értékeltünk, Ön
említette személyes érdeklődését az UFO-jelenségek iránt. Amint emlékezhet rá, én is
említettem saját érdeklődésemet a téma iránt, valamint azt a tényt, hogy a DCD UFO-val
kapcsolatos anyagokat kapott számos S&T forrásunktól, akik jelenleg kapcsolódó kutatásokat
végeznek. E tudósok között vannak olyanok, akik évek óta kapcsolatban állnak az
Ügynökséggel, és akiknek megbízóleveleik kiemelik őket a "bolondok" kategóriájából.
A csatolt anyag ezen források révén jutott el hozzám, és úgy tűnik, rendelkezik némi legitim FI
[Külföldi Hírszerzési] vagy közösségi érdeklődésre számot tartó potenciállal.
Dr. [törölve] által végzett [törölve] munkát S&T [Tudományos és Technológiai] forrásaink
nézete szerint az Ügynökségnek vagy a közösségnek értékelnie kellene.
Tekintettel az Ön hivatala által képviselt szakértelemre, valamint saját érdeklődésére a téma
iránt, úgy gondoltam, talán szeretné látni az anyagot.
Ezek a Belföldi Gyűjtési Osztálytól (Domestic Collection Division - DCD) származó
feljegyzések a CIA csökkenő részvételét jelzik az UFO-kutatásban, bár nyilvánvaló, hogy az
Ügynökség továbbra is figyelemmel kísérte a témát. Mivel a hírszerzés szigorúan rekeszekre
osztott (kompartmentalizált), fennáll a valószínűsége annak, hogy a DCD feljegyzések írói
nem fértek hozzá a Tudományos és Technológiai Igazgatóság vagy az Ügynökség más
részlegei által a témában megszerzett összes információhoz. Az is valószínű, hogy a DCD
tisztviselői nem voltak tisztában semmilyen hipotetikus, szigorúan titkos kutatással, amelyet a
CIA-n és más hírszerző ügynökségeken belül még mindig folytattak.
Az egyik utolsó CIA dokumentum, amelyet az Információszabadság Törvény (Freedom of
Information Act - FOIA) alapján kiadtak, egy értékeletlen Külföldi Hírszerzési Információs
Jelentés, amely a British Airways egyik repülőgépe személyzetének 1976. szeptember 10-i
észlelésére vonatkozik, amelyet a 10. fejezetben is szerepeltettem. Ezért nyilvánvaló, hogy az
Ügynökség továbbra is szoros figyelemmel kísérte az UFO-jelentéseket, és más ügynökségek
– például a Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) – által kiadott frissebb dokumentumokból
nyilvánvaló, hogy a CIA továbbra is figyelemmel kísér minden UFO-jelentést, mivel ezeknek
a más ügynökségeknek látszólag parancsba adták, hogy a részleteket azonnal továbbítsák az
CIA-nak.
1983-ban írtam a CIA Információs és Adatvédelmi Koordinátorának, Larry R.
Strawdermannek, és a következő kérdéseket tettem fel: Még mindig részt vesz a CIA az
UFO-jelentések tanulmányozásában? Hány – vagy a jelentések hány százaléka – maradt
megmagyarázatlan? A megmagyarázatlan jelentések közül talált-e az Ügynökség bármilyen
bizonyítékot földönkívüli tevékenységre, abban az értelemben, hogy intelligensen irányított
járművek működnek a légkörünkben? A következő választ kaptam:

264
Nincs szervezett Központi Hírszerző Ügynökségi erőfeszítés az UFO-jelenségekkel
kapcsolatos kutatásra, és az 1950-es évek óta nem volt szervezett erőfeszítés az UFO-kkal
kapcsolatos hírszerzési adatok gyűjtésére sem. Azóta szórványos esetekben fordult elő a
témával foglalkozó levelezés és különféle UFO-észlelésekről szóló jelentések beérkezése.
Az Ügynökség érdeklődése az előrejelzési felelősségében rejlik. Ez az érdeklődés elsősorban
annak lehetőségére irányul, hogy egy ellenséges hatalom új fegyvert fejleszt vagy egy olyan
UFO-t, amely olyan jelenségeket mutathat, amelyeket egyesek [törölve]-ként
kategorizálhatnak.
Az Információszabadság Törvény értelmében hivatalom egyetlen szerepe az, hogy olyan
Ügynökségi nyilvántartásokat bocsásson rendelkezésre, amelyek leírhatók, így fellelhetők és
felülvizsgálhatók a minősítés feloldása és a nyilvánosság számára történő kiadás céljából.
Tekintettel erre, valamint arra a tényre, hogy ez az Ügynökség sok évvel ezelőtt megszüntette
az UFO-jelenségekkel kapcsolatos bármilyen vizsgálatban való aktív részvételt, sajnálattal
közlöm, hogy nem áll módomban foglalkozni a levelében feltett egyéb kérdésekkel.
Brian Freemantle, a CIA című könyv szerzője megerősítette nekem, hogy információi szerint
az Ügynökség részvétele az UFO-kérdésben főként az 1950-es évek elején volt jellemző, és
azóta jelentősen csökkent. Freemantle fontolgatta, hogy könyvében egy fejezetet szentel az
Ügynökség UFO-k iránti érdeklődésének, de nem tudott elegendő információt szerezni. "A
probléma az volt, hogy a CIA vizsgálatait nagyrészt a Tudományos és Technikai Részlegük
végezte, akikkel nem volt kapcsolatom" – magyarázta nekem."
Amint tudja, a hírszerző ügynökségek szigorúan rekeszekre osztottak, és azok az emberek, akik
segítettek nekem, nem fértek hozzá a sajátjukon kívüli részlegekhez. Egy szakaszban azonban
azt mondták nekem, hogy az Ügynökség kutatásainak egy részét a Stanford Egyetemnek (Palo
Alto, Kalifornia) adta ki szerződésben. Valamint az, hogy a megkeresések súlypontja – mind
az 1950-es évek elején, mind az azt követő időszakban – inkább a Légierő hírszerzésének és a
Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) az ernyője alá tartozott – utóbbi elektronikai
szakértelme révén –, mintsem közvetlenül a CIA-hoz."
Todd Zechel, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) korábbi alkalmazottja azt állítja, hogy
az NSA ebben a tekintetben mindig is alárendelt szerepet játszott a CIA-val szemben, és
bármilyen UFO-adatot is gyűjtött, azt továbbította a [törölve], ahol a Tudományos
Hírszerzési Hivatal elemezte azt, miközben az NSA-t sötétben tartották a következtetéseket
illetően. Stansfield Turner tengernagy, a Központi Hírszerzés korábbi igazgatója (DCI)
megerősíti, hogy az NSA lényegében alárendeltje a Központi Hírszerzés igazgatójának, de
voltak olyan alkalmak, amikor saját elemzést végzett, és elmulasztotta átadni az anyagot a
CIA-nak. Turner kijelenti:
Az NSA feladata a hírszerzési adatok gyűjtése, nem azok elemzése. Csak annyi elemzést kell
végeznie az összegyűjtött adatokon, hogy eldöntse, mit gyűjtsön legközelebb. Az elemzésnek
ezt a szintjét "feldolgozásnak" nevezik. A feldolgozást az NSA rendszeresen kiterjeszti teljes
körű elemzéssé.... Bár az NSA kiváló elemzőkkel rendelkezik a feldolgozás elvégzésére, nem
rendelkezik a felelős elemzéshez szükséges elemzői tehetségek skálájával, sem az összes
releváns adatokkal a többi gyűjtő ügynökségtől, amelyek egy átfogó munkához szükségesek...
és kevésbé valószínű, hogy figyelembe veszi a fényképészeti vagy humán hírszerzést.
A szakmai rivalizálás úgy tűnik, jelentős problémákat okozott a két ügynökség között, jelenti
Turner.
Hogy ez a rivalizálás milyen mértékben okozott problémákat az UFO-kérdés elemzésével
kapcsolatban, nem tudom, és Turner tengernagynak az üggyel kapcsolatos megjegyzéseimre

265
adott válaszlevelei nem tértek ki erre. A tengernagytól a következőket is megkérdeztem: (a)
kapott-e tájékoztatást a témáról a DCI-vé való kinevezését követően; (b) lehetséges-e, hogy
hivatali ideje alatt visszatartottak tőle bizonyos szigorúan titkos információkat; és (c)
tudomása van-e a szigorúan titkos Majestic 12 csoportról. Barátságos és segítőkész
válaszaiban a korábbi DCI rámutatott, hogy nem kapott külön tájékoztatást a témáról, de
idővel megvizsgálta, milyen információkkal rendelkezik az Ügynökség. Úgy véli, hogy
megalapozatlan következtetéseket vonok le a rendelkezésre álló adatokból. Bármikor, amikor
UFO-észlelés történik – magyarázta –, a hírszerző ügynökségeknek érdeklődést kell
mutatniuk. A még mindig visszatartott információkkal kapcsolatban a tengernagy
hangsúlyozta, hogy csak viszonylag nemrégiben, az Információszabadság Törvény
értelmében oldották fel az addig titkos információk minősítését és hozták nyilvánosságra
azokat. A legcsekélyebb bizonyíték sem volt arra az elméletre, hogy érzékeny információkat
tartottak volna vissza tőle.
A tengernagy hangsúlyozott egy fontos és teljesen érthető pontot: valós aggodalomra ad okot,
hogy bármi, amit hírszerzési csatornákon írnak, és bármilyen hitelt ad az UFO-knak, a
nyilvánosságra hozatal során erősen eltorzítható. A Majestic 12-vel kapcsolatban semmilyen
módon nem kívánt nyilatkozni.
MIÉRT NINCSENEK KISZIVÁROGTATÁSOK?
A szkeptikus Philip Klass egyik fő kifogása az eltussolás-hipotézissel szemben az, hogy nem
szivárogtak ki információk hírszerzési forrásokból az UFO-k témájában, és hogy
Washingtonban szinte lehetetlen bármit is hosszú ideig titokban tartani. Eltekintve attól a
ténytől, hogy számos pozitív nyilatkozat hangzott el volt hírszerzési vezetőktől, alkalmanként
történtek kiszivárogtatások olyanoktól is, akik azt állították, hogy kapcsolatban állnak vagy
álltak hírszerző ügynökségekkel, amire ebben és más fejezetekben is utaltam.
Todd Zechel úgy véli, hogy az olyan korábbi hírszerzési alkalmazottak, mint Victor
Marchetti, John Marks és Philip Agee, akik rengeteg információt szivárogtattak ki
gyakorlatilag mindenről a CIA-val kapcsolatban, kivéve az UFO-kutatásban való részvételét,
soha nem fértek hozzá az UFO-adatokhoz. "Talán a terjesztés annyira korlátozott volt, hogy
nem voltak beavatva" – mondja. "Azok, akik tájékoztathatnának minket az UFO-król, nem
beszélnek – legalábbis nem nyilvánosan. Ez talán annak köszönhető – minden más
megfontolás mellett –, hogy a világ népességének nagy része pszichológiailag nem felkészült
a földönkívüli élet következményeinek kezelésére, és ezek az emberek úgy vélik, hogy most
nincs itt az ideje egy ilyen bejelentésnek".
Egy 1985-ben közzétett levélben Zechel meggyőzően érvel amellett, hogy a titkokat meg
lehet őrizni, egy olyan esetet idézve a Hadsereg Biztonsági Ügynökségénél (Army Security
Agency) töltött szolgálati idejéből, amikor egy szovjet rakétát és űrkapszulát szereztek meg,
részben épségben.
Összességében több száz ember vett részt a műveletben. A legtöbben nagyon magas biztonsági
engedéllyel rendelkező hírszerzők voltak. Egy idő után feltételezhetően akár 1000 ember is
hozzáférhetett a titokhoz. Mégis a mai napig egyetlen szó sem szivárgott ki a műveletről
sehová – kivéve, amit itt elárulok. Nyilvánvalóan az eseménynek nem volt ugyanolyan átütő
erejű hatása, mint egy lezuhant repülő csészealj megszerzésének, de modellt szolgáltat egy
hasonló nagy titokra, amelyet megőriztek. És ez bizonyítja, hogy a megfelelően motivált és
átvilágított személyzet képes titokban tartani valami szenzációs értékű dolgot.

266

EGY VOLT CIA-TISZTVISELŐ INDOKAI AZ ELTUSSOLÁSRA
1979-ben Victor Marchetti, a CIA igazgatóhelyettesének korábbi végrehajtó asszisztense és
az ügyvezető igazgató különleges asszisztense kijelentette, hogy az Ügynökségnél töltött
ideje alatt az UFO-kat általában nem vitatták meg, mert a téma a "nagyon érzékeny
tevékenységek" területéhez tartozott. Marchetti elmondta, hogy bár hallott pletykákat "magas
szintekről" az Ügynökségnél "kis szürke emberekről", akiknek a járműve lezuhant, és akiket
a Légierő a Wright-Patterson Légibázis Külföldi Technológiai Osztályán őrzött, nem látott
semmilyen meggyőző bizonyítékot az UFO-k valódiságára. De elismeri, hogy a CIA
próbálkozásai a jelenség leplezésére/lejáratására az eltussolás minden klasszikus jegyét
magukon viselik.
Marchetti úgy véli, hogy a kiadott CIA/UFO információk talán többet árulnak el nekünk,
mint amennyit a kormány gondol. A CIA az 1947-es kezdettől fogva szorosan figyelemmel
kísérte az UFO-jelentéseket világszerte. Bár a legtöbb FOIA-dokumentum csak rutinszerű
érdeklődést jelez a probléma iránt, amelyet nagyrészt a Külföldi Rádiós Hírszolgálat (Foreign
Broadcast Information Service), a Külföldi Dokumentumok Osztálya (Foreign Documents
Division) és a Belföldi Kapcsolattartó Szolgálat (Contact Service) kezelt – mind ártalmatlan,
nem titkos egységek –, ezekből következtetéssel kiderül a Tudományos és Technológiai
Igazgatóság állandó igénye az UFO-adatok gyűjtésére. Ez viszont más gyűjtőegységekre utal,
mondja Marchetti, mint például a Titkosszolgálat (Clandestine Services), a CIA azon
igazgatósága, amelynek feladata az volt, hogy a világ minden tájáról információkat
szolgáltasson az UFO-jelenségről. "Azonban" – teszi hozzá – "kevés ilyen jelentést adtak ki –
és ez eltussolásra utal!" Elmélete a következő:
valóban kapcsolatba léptek velünk – talán meg is látogattak minket – földönkívüli lények, és
az amerikai kormány, a föld többi nemzeti hatalmával összejátszva, elszántan titkolja ezt az
információt a nagyközönség elől. A nemzetközi összeesküvés célja a működőképes stabilitás
fenntartása a világ nemzetei között, és hogy azok viszont megőrizzék intézményi
ellenőrzésüket saját lakosságuk felett. Így, ha ezek a kormányok elismernék, hogy lények
vannak a világűrből... akiknek mentalitása és technológiai képességei nyilvánvalóan messze
felülmúlják a mieinket, az, ha egyszer az átlagember teljesen felfogná, alááshatná a Föld
hagyományos hatalmi struktúrájának alapjait. A politikai és jogi rendszerek, a vallások, a
gazdasági és társadalmi intézmények hamarosan mind értelmetlenné válhatnának a
nyilvánosság szemében. A nemzeti oligarchikus berendezkedések, sőt az általunk ismert
civilizáció is anarchiába süllyedhetne. Az ilyen szélsőséges következtetések nem feltétlenül
érvényesek, de valószínűleg pontosan tükrözik a nagy nemzetek "uralkodó osztályainak"
félelmeit, akiknek vezetői (különösen a hírszerzési üzletágban) mindig is a túlzott kormányzati
titoktartást szorgalmazták, mint ami szükséges a "nemzetbiztonság" megőrzéséhez.

15. FEJEZET
NASA
A Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA), amelyet 1958-ban alapítottak,
koordinálja és irányítja az Egyesült Államok repülési és űrkutatási programját. Egyedül az
űrtevékenységre fordított költségvetése nagyobb, mint számos fontos ország általános
költségvetése. Bár hivatalosan polgári ügynökség, a NASA együttműködik a CIA-val, a

267
Védelmi Minisztériummal, a Nemzeti Felderítő Hivatallal (NRO), a Nemzetbiztonsági
Ügynökséggel (NSA) és más ügynökségekkel, és személyzetének számos tagja magas szintű
biztonsági engedéllyel rendelkezik programjai érzékeny hírszerzési vonatkozásai miatt. Az
UFO-kutatás az egyik ilyen program.
1962. május 11-én Joseph A. Walker NASA-pilóta elismerte, hogy egyik kijelölt feladata az
azonosítatlan objektumok észlelése volt a rakétameghajtású X-15 repülőgéppel végzett
repülései során, és utalt öt vagy hat, hengeres vagy korong alakú objektumra, amelyeket az
abban az évben áprilisban végrehajtott, rekordot döntő ötven mérföld magas repülése során
filmezett le. Azt is elismerte, hogy ez volt a második alkalom, amikor repülés közben UFO-
kat filmezett le. "Nem akarok találgatni róluk" – mondta a Washington állambeli Seattle-ben
tartott Második Nemzeti Konferencián az Űrkutatás Békés Felhasználásáról tartott előadása
során. "Csak annyit tudok, ami a filmen megjelent, amelyet a repülés után hívtak elő".
A brit FSR magazin táviratot küldött a NASA központjának, további információkat és
másolatokat kérve a Walker által készített film állóképeiből." A Joseph Walker NASA-pilóta
által nemrégiben jelentett objektumokat most az X-15 repülőgépről leváló jégdarabkákként
azonosították" – válaszolta a NASA. "Az X-15 tetejére szerelt további filmkamerák elemzése
vezetett a korábban azonosíthatatlan objektumok azonosításához. ... Állóképek nem állnak
rendelkezésre". [Kiemelés hozzáadva]
1962. július 17-én Robert White őrnagy egy X-15-öst vezetett ötvennyolc mérföldes
magasságba, és visszatérésekor arról számolt be, hogy emelkedése csúcsán egy különös
tárgyat látott. "Fogalmam sincs, mi lehetett" – mondta. "Szürkés színű volt, és körülbelül
harminc-negyven lábnyira volt". Aztán a Time magazin szerint White őrnagy izgatottan
mondta a rádióján keresztül: "Vannak ott dolgok. Határozottan vannak!".
"Két évvel ezelőtt" – mondta egy NASA-tudós 1967-ben – "többségünk az UFO-kat a
boszorkányság egy ágának tekintette, a modern ember egyik hóbortjának. De annyi tiszteletre
méltó ember fejezte ki érdeklődését bizalmasan a NASA-nak, hogy a legkevésbé sem
lepődnék meg, ha az űrügynökség a következő tizenkét hónapban elkezdene dolgozni egy
UFO-tanulmányi szerződésen."
Az érdeklődők egyike Dr. Allen Hynek volt, aki azt szerette volna, ha a NASA felhasználja
kiváló űrkövető hálózatát az azonosítatlan objektumok földi légkörbe való belépésének
megfigyelésére és dokumentálására. A probléma akkor – akárcsak most – az volt, hogy a
NASA által követett UFO-észlelések mentesülnek a nyilvánosságra hozatal alól, mivel
szigorúan titkos minősítésűek. De voltak kiszivárogtatások.
1964 áprilisában a Cape Kennedy két radartechnikusa elárulta, hogy megfigyeltek olyan
UFO-kat, amelyek egy pilóta nélküli Gemini űrkapszulát üldöztek. 1961 januárjában pedig
arról számoltak be megbízhatóan, hogy a fokon lévő automatikus követőberendezés rázárt
egy rejtélyes objektumra, amely látszólag egy Polaris rakétát követett a Dél-Atlanti-óceán
felett.
Egy 1967-es NASA Vezetői Utasítás eljárásokat hozott létre az olyan objektumok
észlelésének jelentésére, mint például "űrjárművek töredékei vagy alkatrészei, amelyekről
egy megfigyelő tudja vagy azt állítja, hogy a földfelszínbe csapódtak biztonsági
megsemmisítés, repülés közbeni meghibásodás vagy a földi légkörbe való visszatérés
következtében", és magában foglalja a "nem űrjárművekkel kapcsolatos objektumok

268
észleléséről szóló jelentéseket" is. Ez kétségtelenül egy meglehetősen eufemisztikus
megfogalmazás, de a belső utasítás így folytatódik: "A KSC [Kennedy Űrközpont] irányelve,
hogy a lehető leggyorsabban reagáljon az űrjármű-töredékek és azonosítatlan repülő tárgyak
jelentett észleléseire... Az objektum eredetét semmilyen körülmények között nem vitatják meg
a megfigyelővel vagy a hívást kezdeményező személlyel." [Kiemelés hozzáadva]
Egy 1978-as NASA tájékoztató lap megadja az Ügynökség hivatalos irányelvét a témában:
A NASA a kapcsolattartó pont a Fehér Házhoz érkező, UFO-kkal kapcsolatos nyilvános
megkeresések megválaszolására. A NASA nem folytat kutatási programot ezen jelenségekkel
kapcsolatban, és más kormányzati ügynökség sem. Az Egyesült Államok légterébe belépő
azonosítatlan objektumokról szóló jelentések a katonaság számára érdekesek a rendszeres
védelmi megfigyelés részeként. Ezen túlmenően az amerikai légierő már nem vizsgálja az
UFO-észlelési jelentéseket.
1978-ban a CAUS (Citizens Against UFO Secrecy – Polgárok az UFO Titoktartás Ellen)
tájékoztatást kért egy UFO Study Considerations (UFO Tanulmányi Megfontolások) című
NASA-jelentéssel kapcsolatban, amelyet korábban a CIA-val együttműködésben készítettek.
Válaszában Miles Waggoner, a NASA Tömegtájékoztatási Szolgálatának munkatársa tagadta
ezt. "Nem voltak hivatalos találkozók vagy levelezés a CIA-val" – jelentette ki. A CAUS
újabb megkeresését követően a
NASA külső kapcsolatokért felelős helyettes adminisztrátora, Kenneth Chapman
elmagyarázta, hogy a NASA-jelentést kizárólag a NASA alkalmazottai készítették, de
telefonon konzultáltak a CIA-val annak megállapítására, "hogy tudnak-e bármilyen
kézzelfogható vagy fizikai UFO-bizonyítékról, amelyet elemezni lehetne; a CIA azt
válaszolta, hogy nem tudnak ilyen bizonyítékról, sem minősítettről, sem minősítetlenről".
A NASA 1978-as tájékoztatójában szereplő állítás, miszerint nem vesz részt UFO-kkal
kapcsolatos kutatási programban, "és más kormányzati ügynökség sem", bizonyíthatóan
hamis, akárcsak a Légierő vizsgálatainak tagadása.
CARTER ELNÖK MEGPRÓBÁLJA ÚJRAINDÍTANI A VIZSGÁLATOKAT
Választási kampánya során, 1976-ban, Jimmy Carter elárulta, hogy 1969-ben a georgiai
Learyben szemtanúkkal együtt látott egy UFO-t, mielőtt beszédet tartott volna a helyi Lions
Clubban. "Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha láttam" – mondta az újságíróknak. "Nagy
volt, nagyon fényes, változtatta a színét, és körülbelül akkora volt, mint a hold. Tíz percig
figyeltük, de egyikünk sem tudta kitalálni, mi az. Egy dolog biztos; soha nem fogok
gúnyolódni azokon az embereken, akik azt mondják, hogy azonosítatlan tárgyakat láttak az
égen."
Carter észlelését olyan szkeptikusok, mint Philip Klass és Robert Sheaffer, nevetségesnek
tartották. Bár úgy tűnik, vannak jogos indokok az incidens dátumának vitatására, Sheaffer
ítélete, miszerint az UFO nem volt egzotikusabb, mint a Vénusz bolygó, nem tartható.
Atomfizikai végzettséggel rendelkezőként, aki sorhajózó tisztként szolgált az amerikai
haditengerészet nukleáris tengeralattjáróin, Cartert nem tévesztette volna meg olyan prózai
dolog, mint a Vénusz, és egyébként is úgy írta le az UFO-t, hogy körülbelül akkora volt, mint
a hold.

269
"Ha elnök leszek" – fogadta meg Carter –, "az ország birtokában lévő minden információt az
UFO-észlelésekről elérhetővé teszek a nyilvánosság és a tudósok számára." Bár Carter elnök
mindent megtett választási ígéretének teljesítése érdekében, megakadályozták ebben, és
világos, hogy a NASA-nak szerepe volt a vizsgálatok újraindítására irányuló kísérleteinek
blokkolásában. Amikor Carter tudományos tanácsadója, Dr. Frank Press 1977 februárjában
levelet írt a NASA adminisztrátorának, Dr. Robert Froschnak, javasolva, hogy a NASA
váljon az "UFO-kérdés központi kapcsolattartójává", Dr. Frosch azt válaszolta, hogy bár kész
továbbra is válaszolni a nyilvános megkeresésekre, azt javasolja, hogy "a NASA ne tegyen
lépéseket kutatási tevékenység létrehozására ezen a területen, vagy szimpózium
összehívására ebben a témában".
Egy Charles Senn ezredes, a Légierő Közösségi Kapcsolatok Osztályának vezetője által
Duward Crow altábornagynak (NASA) írt, 1977. szeptember 1-jei levélben Senn ezredes a
következő megdöbbentő kijelentést tette: "Őszintén remélem, hogy sikerrel jár az UFO-
vizsgálatok újraindításának megakadályozásában." Így világos, hogy a NASA (valamint a
Légierő és szinte biztosan a CIA és a Nemzetbiztonsági Ügynökség is) arra törekedett, hogy
az elnök választási ígérete ne teljesüljön.
DR. JAMES MCDONALD
Dr. James McDonald, az Arizonai Egyetem Légkörfizikai Intézetének vezető fizikusa és
Meteorológiai Tanszékének professzora, aki 1971-ben szokatlan körülmények között
öngyilkosságot követett el, sikertelenül próbálta rávenni a NASA-t, hogy vállaljon elsődleges
felelősséget az UFO-vizsgálatokért. 1967-ben így számolt be erről:
Érdekes módon ezt elmondtam a NASA-nál és a tudományos kollégák előtt tartott,
meglehetősen széles körben ismertetett nyilvános vitákon is, a NASA válasza mégis nulla volt.
... Még az a kísérlet sem váltott ki semmilyen reakciót, hogy egy kis csoportot hozzanak létre a
NASA-n belül a rendelkezésre álló publikált erőfeszítések tanulmányozására. Természetesen
tisztában vagyok vele, hogy lehetnek olyan fél-politikai megfontolások, amelyek miatt a NASA
számára kényelmetlen jelenleg ezeken a vizeken halászni, de ha ez tartja vissza a komoly
tudományos figyelmet az UFO-problémára a NASA-nál, az még inkább ok arra, hogy a
Kongresszus alaposan megvizsgálja a problémát, és újraossza a lapokat. ... Számos nem
idézhető forrásból megtudtam, hogy a Légierő régóta szeretne megszabadulni a zavaró UFO-
probléma terhétől, és kétszer is megpróbálta "rásózni" azt a NASA-ra – sikertelenül.
Bár McDonald felismerte, hogy "fél-politikai megfontolások" befolyásolják a NASA
vonakodását, hogy nyilvánosan részt vegyen az UFO-vizsgálatokban, nem látta át, hogy az
UFO-k inkább hírszerzési, mint tudományos problémát jelentenek. Egyszerűen nem volt
tisztában a NASA titkos részvételének valódi mértékével.
AZ ÚTTÖRŐK
Az űrhajózás egyik nagy úttörője Dr. Hermann Oberth, akivel 1972-ben volt szerencsém
találkozni. 1955-ben Dr. Wernher von Braun meghívta Oberth-et az Egyesült Államokba,
ahol rakétákon dolgozott a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Ügynökségénél (Army Ballistic
Missile Agency), majd később a NASA-nál, a George C. Marshall Űrrepülési Központban.
Oberth nyilatkozatai az UFO-kérdésben mindig egyértelműek voltak, és nekem azt mondta,
meggyőződése, hogy az UFO-k földönkívüli eredetűek. Az alábbiakban kifejtette az UFO-
meghajtásra vonatkozó hipotézisét:

270
...ma nem tudunk olyan gépeket gyártani, amelyek úgy repülnek, mint az UFO-k. Ők
mesterséges gravitációs mezők segítségével repülnek. Ez magyarázatot adna az irány
hirtelen változásaira. ... Ez a hipotézis magyarázná ezen korongok egymásra
halmozódását egy henger vagy szivar alakú anyahajóvá a Föld elhagyásakor, mivel
ilyen módon csak egy gravitációs mezőre lenne szükség az összes koronghoz.
Nagyfeszültségű elektromos töltéseket hoznak létre, hogy kiszorítsák a levegőt az
útjukból... és erős mágneses mezőket, hogy befolyásolják az ionizált levegőt nagyobb
magasságokban. ... Ez magyarázná a fényességüket. ... Másodszor, ez magyarázatot
adna az UFO-repülés zajtalanságára. Végül, ez a feltételezés magyarázatot ad azokra
az erős elektromos és mágneses hatásokra is, amelyeket néha, de nem mindig,
megfigyelnek az UFO-k közelében.
Korábban Dr. Oberth arra utalt, hogy tudományos szinten tényleges kapcsolatfelvétel történt
az UFO-kkal. "Nem tulajdoníthatjuk magunknak az érdemet a rekordmértékű
előrehaladásunkért bizonyos tudományos területeken; segítettek nekünk" – idézték szavait.
Amikor megkérdezték, hogy kik, azt válaszolta: "Más világok emberei." Makacs pletykák
keringenek arról, hogy az USA tesztrepüléseket is végzett néhány fejlett járművel, olyan
információk alapján, amelyeket állítólag a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel és a
Földet ért UFO-k tanulmányozása eredményeként szereztek.
1959-ben Dr. Wernher von Braun, egy másik nagy űrkutatási úttörő, érdekes kijelentést tett,
amelyről Németországban számoltak be. Az amerikai Juno 2 rakéta pályáról való eltérítésére
utalva kijelentette: "Olyan hatalmakkal találjuk magunkat szemben, amelyek sokkal
erősebbek, mint eddig feltételeztük, és amelyek bázisa jelenleg ismeretlen számunkra. Többet
jelenleg nem mondhatok. Most azon dolgozunk, hogy szorosabb kapcsolatba lépjünk ezekkel
a hatalmakkal, és hat vagy kilenc hónap múlva lehetséges lesz pontosabban beszélni az
ügyről." [Kiemelés hozzáadva]
Az ügyben nem tettek közzé továbbiakat. Ahogy Dr. Robert Sarbacher megjegyezte (lásd a
16. fejezetet), von Braun valószínűleg részt vett a lezuhant UFO-k begyűjtésében az 1940-es
évek végén, és véleményem szerint a biztonsági esküje, amelynek alávetették, korlátozta
abban, hogy részletesebben kifejtse a témát. Természetesen ezt nem tudom bizonyítani,
ahogy azt az információt sem tudom alátámasztani, amelyet egy megbízható forrástól
kaptam, miszerint földönkívüliek szigorúan titkos kapcsolatot létesítettek az űrprogram
kiválasztott tudósaival. El kell ismerni azonban, hogy von Braun nyilatkozata közel áll ahhoz,
hogy ezt megerősítse. Mi másra gondolhatott volna, amikor azt mondta: „Most azon
dolgozunk, hogy szorosabb kapcsolatba lépjünk azokkal a hatalmakkal”? A szovjetekre?
A NASA VISSZATARTJA A FIZIKAI BIZONYÍTÉKOKAT
Azt, hogy a NASA a színfalak mögött UFO-kutatást folytatott, számomra legalábbis
bizonyítja a gyanús szerepvállalásuk azon fémminták elemzésében, amelyeket azon a
helyszínen találtak, ahol Lonnie Zamora őrmester egy leszállt UFO-val és annak utasaival
találkozott az új-mexikói Socorróban, 1964 áprilisában (lásd a 14. fejezetet). 1964. július 31-
én Ray Stanford és a NICAP (Nemzeti Nyomozó Bizottság a Légköri Jelenségekért) néhány
tagja ellátogatott a NASA Goddard Űrközpontjába (Goddard Space Flight Center) a
marylandi Greenbeltben, hogy a NASA tudósaival elemeztessenek egy kőzetet, amelyen
fémszemcsék voltak. Az elemzést Dr. Henry Frankel, az Űrhajó Rendszerek Osztályának
vezetője irányította. A szemcsék látszólag akkor kerültek a sziklára, amikor az UFO egyik
leszállótalpa végigszántotta azt. A kőzet mikroszkóp alatti első vizsgálatakor Dr. Frankel

271
kijelentette, hogy egyes szemcsék „úgy néznek ki, mintha olvadt állapotban lettek volna,
amikor a sziklára kerültek”, és kifejezte szándékát, hogy eltávolítja őket a kőzetről további
elemzés céljából. Stanford beleegyezett ebbe, de közölte, hogy a szemcsék felét meg akarja
tartani saját használatra.
A kutatókat ebédelni küldték, miközben a NASA mérnökei elvégezték az elemzést. Ebéd
után Stanford és a többiek (Richard Hall, Robert McGarey és Walter Webb) visszatértek a
laboratórium épületébe. Egy NASA technikus odavitte a követ a csoporthoz. „Ahogy
átnyújtotta nekem” – mondta Stanford –, „képes voltam alaposan megvizsgálni a helyiség
erős fényében. Az egészet tisztára kaparták. Valaki egy sűrű fogú fésűnek megfelelő
eszközzel ment végig azon a sziklán. Semmi sem maradt rajta, egyetlen fémszemcse sem; még
az a néhány apró részecske is eltűnt, amelyekről tudtam, hogy meglehetősen jól el voltak
rejtve”.
Amikor Stanford panaszt tett, a technikus ragaszkodott ahhoz, hogy a minták fele még
mindig a sziklán van, ahogy ígérték, de látva Stanford hitetlenkedését, sietve elhagyta a
szobát. Dr. Frankel ezután visszatért, és miután Stanford kérdőre vonta, elmagyarázta, mi
történt. „Nos, megpróbáltunk hagyni önnek valamennyit” – mondta –, „de elegendő
mennyiséget kellett szereznünk a pontos elemzéshez. A mintát ma délután sugárzásnak vetjük
alá, és egész hétvégén ott marad. Hétfőn kivesszük a röntgendiffrakciós vizsgálatokhoz. Ez
megmondja majd nekünk, milyen elemeket tartalmaz. Ha felhív engem, mondjuk szerdán,
már tudok valami nagyon határozottat mondani”.
Mielőtt újra kapcsolatba lépett volna Dr. Frankellel, Stanford és McGarey találkozott
Washingtonban egy amerikai haditengerészeti kapitánnyal, akit érdekelt a Socorro-ügy. A
kapitány azt mondta a kutatóknak, hogy soha nem kapják vissza a fémmintáikat Frankeltől.
„Ha az a fém bármilyen módon szokatlan” – mondta –, „soha nem fog adni semmilyen
dokumentációt ennek bizonyítására... Azok a fiúk a Goddardnál tudják, hogy minden olyan
fontos felfedezést, mint egy különös UFO-ötvözet, jelenteniük kell a NASA legfelsőbb
hatóságának”. „Amint ez a hatóság megkapja a hírt, az elnököt is tájékoztatják, mivel az ügy
nemzetbiztonsági és stabilitási szempontból lényeges. Egy biztonsági irányelv utasítani fogja
azokat az önjelölt tekintélyeket a Goddardnál, hogy kinek a kezében is van valójában az
ügy”.
1964. augusztus 5-én Ray Stanford felhívta Dr. Frankelt a Goddard Űrközpontban. „Örülök,
hogy hívott” – mondta a tudós. – „Van egy hírem, ami szerintem boldoggá teszi majd”. Így
folytatta:
„A szemcsék olyan anyagból állnak, amely természetes módon nem fordulhat elő. Konkrétan
túlnyomórészt két fémes elemből áll, és van valami, ami meglehetősen izgalmas abban a cink-
vas ötvözetben, amelyből a szemcsék állnak: A Földön – beleértve a Szovjetuniót is – gyártott
összes ismert ötvözet táblázata nem mutat semmilyen ötvözetet, amely az itt szereplő két fő
elem specifikus kombinációjával vagy arányával rendelkezne”. „Ez a megállapítás
határozottan erősíti azt az érvet, amely a Socorro-objektum földönkívüli eredete mellett
szólhat”.
Dr. Frankel hozzátette, hogy az ötvözet „kiváló, rendkívül képlékeny és korrózióálló
bevonatot képezne egy űrhajó futóművéhez, vagy nagyjából bármihez, ahol ezekre a
tulajdonságokra szükség van”. Azt is mondta, hogy szükség esetén kész nyilatkozatot tenni
egy kongresszusi meghallgatáson ebben az értelemben.

272
Frankel elmondta továbbá, hogy további elemzéseket fognak végezni, és Stanford hívja őt
újra a következő héten. Augusztus 12-én Stanford telefonált Frankelnek, de a titkárnője
közölte, hogy „nem elérhető”, és azt javasolta, próbálja meg elérni másnap. Augusztus 13-án
Stanford újra telefonált. „Dr. Frankel ma egyszerűen nem elérhető” – jelentette be a titkárnő.
„Azt kérdezi, megpróbálná-e keresni a jövő hét elején?”.
Augusztus 17-én Stanford felhívta Frankel irodáját, de ismét csak azt a választ kapta, hogy
nem elérhető. Vészjóslóan a titkárnő hozzátette: „Dr. Frankel jelenleg nincs felkészülve arra,
hogy megvitassa az információt, amellyel kapcsolatban ön telefonál”. Augusztus 18-án
Stanford újra próbálkozott. „Sajnálom” – mondta a titkárnő –, „de Dr. Frankel egy magas
szintű biztonsági értekezleten van. Kétlem, hogy holnapig vagy holnaputánig beszélni tudna
önnel”.
Mivel másnap sem sikerült elérnie Frankelt, Stanford hagyott egy telefonszámot a
titkárnőnél. Augusztus 20-án Thomas P. Sciacca, Jr., a NASA Űrhajó Rendszerek Osztályáról
felhívta Stanfordot. „Engem jelöltek ki, hogy felhívjam önt, és közöljem a Socorro-minta
elemzésének hivatalos következtetését” – mondta. „Dr. Frankel már nem foglalkozik az
üggyel, így ismételt megkereséseire válaszolva el akarom mondani az elemzés eredményeit.
Minden, amit Dr. Frankel korábban mondott önnek, tévedés volt. A mintáról megállapították,
hogy szilícium-dioxid, SiO 2 ”.
1967-ben Dr. Allen Hynek meghívta Ray Stanfordot egy előadására Phoenixbe, és utána
Hynek megkérdezte: „Mi történt végül annak a fémmintának a Goddard-féle elemzésével,
amit a socorrói helyszínről származó sziklából vett?”. Hynek és Stanford is szorosan részt
vettek a leszállóhely vizsgálatában, de Stanford értetlenül állt azelőtt, honnan tudott Hynek a
NASA-elemzésről. „Nem voltam biztos benne, honnan értesült Hynek arról a tényről, hogy
elvittem azt a követ, amelyre Lonnie Zamora mindkettőnknek rámutatott, és amelyet a
csillagász figyelmen kívül hagyott” – mondta. „Érdekesnek találtam, hogy konkrétan tudta,
hogy a Goddardnál elemezték. Ezt a tényt soha nem publikálták”.
Stanford elmondta Hyneknek, hogy a NASA „hivatalos” elemzése szerint a minta közönséges
szilícium-dioxid volt. „Ez nem lehet igaz!” – kiáltott fel Hynek. „Ismerem az érintett
elemzési technikákat. A szilícium-dioxidot nem lehet összetéveszteni egy cink-vas ötvözettel.
Nem az igazat mondták önnek! Én elfogadnám Frankel eredeti jelentését, és elfelejteném a
későbbi cáfolatot”.
Feltételezve, hogy az eredeti elemzés pontos volt, érdemes feljegyezni Dr. Robert Frosch
NASA-adminisztrátor nyilatkozatát abban a levélben, amelyet Carter elnök tudományos
tanácsadójának, Dr. Frank Pressnek írt 1977-ben: „Hiányzik a kézzelfogható vagy fizikai
bizonyíték az alapos laboratóriumi elemzéshez…Ezért tudományos keretrendszer és feltáró
technika nélkül belevágni egy kutatási feladatba pazarló és valószínűleg terméketlen lenne”.
A SILVER SPRING-I FILM
Első könyvemben egy fejezetet szenteltem annak a vitatott 8 mm-es színes mozgóképnek,
amelyet George Adamski készített Madeleine Rodeffer és más meg nem nevezett tanúk
jelenlétében Madeleine otthona előtt a marylandi Silver Springben, 1965 februárjában.
Bírálatokat kaptam, amiért támogattam ennek a „bizonyított sarlatán” által készített
„nyilvánvalóan hamis” filmnek a hitelességét, de még nem láttam olyan meggyőző
bizonyítékot, amely arra utalna, hogy valóban hamisították volna. Társszerzőm, Lou Zinsstag

273
és én is feltártuk Adamski állításainak annyi ellentmondását, amennyi az írás idején
rendelkezésünkre állt, de az a rövid filmrészlet, amely néhány hónappal Adamski halála előtt
készült, véleményem szerint hiteles marad.
1965. február 26-án délután 3 és 4 óra között egy azonosítatlan jármű – abból a híres típusból,
amelyet Adamski 1952-ben (és mások később) lefényképeztek – manőverek sorozatát hajtotta
végre Madeleine előkertje felett, behúzva és leeresztve három talpának egyikét, miközben
lágy zümmögő és suhogó hangot adott ki. Adamski elkezdte filmezni a járművet Madeleine 8
mm-es kamerájával. „Néha feketésbarnának vagy szürkésbarnának tűnt” – mesélte nekem
Madeleine –, „de amikor közel jött, zöldesnek és kékesnek látszott, és alumíniumszerűnek:
attól függött, merre dőlt. Aztán egy ponton teljesen mozdulatlanul állt a lépcső alja és a
kocsibeálló között”. A jármű ezután eltűnt a szem elől, de újra megjelent a tető felett, és
ismét manővereket írt le, mielőtt végleg eltűnt volna függőleges irányban. Madeleine
elmondta nekem, hogy emberi alakokat tudott kivenni az ablakokban, de a részletek
elmosódottak voltak.
Amikor a filmet a következő héten előhívták, nyilvánvaló volt, hogy sok kockával valami
nincs rendben, és látszott, hogy belenyúltak. Ismeretlen személy vagy személyek
nyilvánvalóan hamisított kockákat cseréltek be. „Elvették az eredeti filmet” – véli Madeleine
–, „és szerintem azt csinálták, hogy az eredeti részeinek egy részét újrafotózták... és aztán
hamisítottak hozzá dolgokat. A film, amit visszakaptam, egyáltalán nem az eredeti film”.
Szerencsére a huszonöt lábnyi felvételből elegendő olyan kocka maradt meg, amely a
járművet úgy mutatta, ahogy ők emlékeztek rá, és ezeket William T. Sherwood optikai
fizikus elemezte, aki korábban az Eastman-Kodak Company vezető projektfejlesztő mérnöke
volt a New York állambeli Rochesterben. Sok órát töltöttem a film megvitatásával Bill-lel, és
1968-ban rövid technikai összefoglalót adott nekem az értékeléséről, amely az „eredeti”
filmről készített másolatokra vonatkozott.
Nehéz visszaadni az eredeti film árnyalatait. Egyik filmkópia sem jó: túl nagy a kontraszt. A
körvonalak „különösnek” tűnnek a torzítások miatt, amelyeket véleményem szerint az
„erőtér” okoz. A karima alatti ragyogást jelentősnek tartom. Mellékesen megjegyzem, a fa
[amelynek csúcsa közelében a jármű manőverezett] nagyon magas (90 láb/kb. 27 méter?).
Nagyjából a képalkotás geometriája a következő:
tárgy mérete/képméret = távolság/fókusztávolság
vagy
27 láb/2mm = 90 láb/9mm
1977-ben Bill Sherwood további részleteket küldött nekem az értékeléséről:
"A kamera egy Bell & Howell Animation Autoload Standard 8-as, 315-ös modell volt, f1.8-as
objektívvel, 9-29 mm-es tartománnyal, 9 mm-es állásban használva... Ahogy mérhető, a
filmkockán (eredeti) a kép maximum kb. 2,7 mm. Tehát egy 90 láb (27 méter) távolságra lévő
tárgy esetén [az átmérő] kb. 27 láb (8 méter) lenne... Nagy fa volt, és az ág, amelyet a
csészealj mintha „megérintene”, lehetett abban a távolságban a kamerától, de sajnos
egyetlen olyan kockát sem találtam, ahol a csészealj egyértelműen az ág mögött lenne. Így a
távolság, és ebből adódóan a méret tekintetében nem döntő erejű... Az eredeti néhány
kockáján ablakok láthatók".

274
Arra a kérdésemre válaszolva, hogy lehetséges-e a filmet egyértelműen hitelesíteni, Bill azt
mondta, nincs abszolút biztos módszer annak megállapítására, hogy egy fotó „valódi”-e vagy
sem. Az embernek egyszerűen mindent figyelembe kell vennie, beleértve mindazt, amit az
érintett személyről megtudhat, és ezután kell egy megalapozott feltételezést tennie. A végső
elemzésben – mondta – a kérdés erre a pontra szűkül le: „Olyan ember ez, akiről el tudom
képzelni, hogy veszi a fáradságot és a költséget, hogy szimuláljon valamit, amit csak egy jól
felszerelt, nagy költségvetésű stúdió tudna megközelíteni, és védi azt éveken át, látható
haszon nélkül és sok kellemetlenséggel?”.
A film egyik furcsasága, hogy a jármű körvonalai időnként különösen torznak tűnnek. Bill
Sherwood úgy véli, ez egy erős gravitációs mezőnek köszönhető, amely optikai torzításokat
okoz; ezt a véleményt osztja Leonard Cramp repülőmérnök és tervező is, aki a De Havilland,
Napier, Saunders-Roe és Westland Aircraft vállalatoknál dolgozott. Úttörő könyvében, a
Piece for a Jig-Saw-ban (Darab a kirakóshoz), Cramp egy elméletet javasolt ennek a különös
hatásnak a magyarázatára:
"Korábban, amikor a fényt a G [gravitációs mező] elmélet szempontjából tárgyaltuk, láttuk,
hogyan várhatjuk el egy ilyen mezőtől, hogy légköri lencsét képezzen...".
optikai hatásokat eredményezve, amelyeket más erőtér-hatások, valamint a fény gravitációs
elhajlása tovább fokozhatnak...
Ebből következik, hogy ha egy erős G-mező (gravitációs mező) miatt helyi légköri
nyomásnövekedés lépne fel, akkor hasonlóképpen számíthatnánk arra, hogy egy erős R-mező
(taszító mező) csökkenő légköri nyomással járna együtt. Ismét nem lepődnénk meg, ha optikai
hatásokat tapasztalnánk... most már mondhatjuk, hogy míg egy G-mező optikai nagyító
tulajdonságokat eredményezhet, addig egy R-mező optikai kicsinyítő tulajdonságokat hozhat
létre.
Leonard Cramp nem látta a Silver Spring-i filmet a könyve megjelenése előtt, és elragadtatva
tapasztalta, hogy az látszólag megerősíti hipotézisét. Bill Sherwoodhoz és hozzám hasonlóan
neki sincs kétsége afelől, hogy a film hiteles.
1967. február 27-én (két évvel a felvétel készítése után) a filmet bemutatták huszonkét
NASA-tisztviselőnek a Goddard Űrközpontban. Az ezt követő vita másfél órán át tartott, és
közvetlenül mielőtt Madeleine távozott volna, egyik kísérő barátjának állítólag azt mondták,
hogy ez „egy nagyon fontos filmfelvétel”, és hogy a jármű átmérője 27 láb (kb. 8 méter) volt
(ez az adat egyezik Bill Sherwood független számításaival). Sajnos ezt nem tudtam
megerősíteni.
Megkeresésemre válaszolva Paul D. Lowman Jr., a Goddard Geofizikai Osztályának NASA-
tudósa kijelentette, hogy az egyik jelenlévő, Herbert A. Tiedemann szerint mindenki
hamisítványnak tartotta a Silver Spring-i filmet. Dr. Lowman, aki segített megszervezni a
találkozót, de nem tudott részt venni rajta, a következő megjegyzéseket fűzte az általam
küldött, filmből származó színes fotókhoz:
Először is, nem lehetséges pontosan meghatározni az objektum méretét a Mr. Sherwood által
idézett (egyébként alapvetően helyes) összefüggésből. Ezen mennyiségek közül bármely három
ismeretében kiszámítható a negyedik. A fókusztávolság és a képméret nyilvánvalóan ismert, de
a távolság nem, amit csak durván lehet megbecsülni. Az egyenlet nem lehet pontosabb, mint a
legpontatlanabb mennyisége, így akár közvetlenül is megbecsülhetnénk a tárgy méretét. Saját
határozott benyomásom az, hogy ezek a képkockák egy kis méretű, talán 2-3 láb (60-90 cm)
széles tárgyat mutatnak, kis távolságra a kamerától. Mrs. Rodeffer házának fotójából ítélve

275
egy 27 láb (8 méter) átmérőjű UFO elfoglalta volna az előkert megtisztított területének nagy
részét, és ilyen kis távolságból nagyon nagy fényképészeti objektum lett volna.
Bár Bill Sherwood készséggel elismeri, hogy a kamerától való pontos távolságra vonatkozó
becslése önkényes, biztos abban, hogy ésszerűen pontos. A helyszínen végzett saját tesztjeim
pedig azt mutatják, hogy a nagylátószögre állított kameraobjektívvel (ahogy akkor is
használták) egy ilyen hozzávetőleges méretű és távolságú tárgy pontosan úgy nézne ki, mint a
filmen. Az, hogy Adamski vagy Madeleine (vagy mindketten) egy kis modellel hamisították
volna a filmet, majd lett volna bátorságuk bemutatni azt a NASA-nak, a végletekig
valószínűtlennek tűnik. Sőt, a torzítási hatások, valamint az egyik talp leeresztésének és
visszahúzásának előállítása egy kis modellel számomra elképzelhetetlen. Mint félprofi fotós,
magam is némi tekintéllyel szólhatok hozzá a témához.
Adamski halála után Madeleine Rodeffer sok gúnyolódásnak és zaklatásnak volt kitéve, és a
„hamisított” film szinte minden másolatát ellopták – az Egyesült Államokban és máshol is.
Két fényképet egy azonos járműről a fiatal Stephen Darbishire készített unokatestvére,
Adrian Myers jelenlétében az angliai Conistonban, 1954 februárjában. Azok számára, akik
azt állítják, hogy Darbishire hamisította a képeket és később visszavonta állításait, a
következő nyilatkozat, amelyet egy nekem írt levelében fogalmazott meg 1986-ban,
tanulságos:
...amikor azt mondtam, hogy láttam egy UFO-t, kinevettek, megtámadtak, és furcsa emberek
vettek körül... Kétségbeesésemben emlékszem, megcáfoltam az állítást, és azt mondtam, hogy
hamisítvány volt. Ellentámadásba lendültek, azzal vádoltak, hogy a „Sötét Erőkkel”
dolgozom... vagy leereszkedően „megértettek”, amiért valamilyen titkos kormányzati szerv
parancsait követem.
Volt ott valami. Ez nagyon régen történt, és nem kívánok újra belekerülni a labirintusba.
Sajnos a negatívokat ellopták, és az összes nagyítás eltűnt...
AZ ASZTRONAUTÁK
Az 1970-es évek elején több alkalommal volt szerencsém találkozni Nagy-Britanniában és az
Egyesült Államokban Scott Carpenterrel, az amerikai haditengerészet egykori
tesztpilótájával, hírszerző tiszttel és úttörő űrhajóssal, aki állítólag UFO-kat látott és
lefényképezte egyiküket a Mercury 7 kapszulával végrehajtott repülése során, 1962. május
24-én. Scott hevesen tagadta ezt, és gúnyosan nyilatkozott űrhajós társai észlelési
jelentéseiről. Észrevettem, hogy kényelmetlenül érezte magát a téma tárgyalásakor, és
valahányszor dokumentált bizonyítékot mutattam fel a hivatalos szervek aggodalmára ezen a
téren, láthatóan idegessé vált. Ám 1972 novemberében Scott kedvesen írt a nevemben
Gordon Cooper, Dick Gordon, James Lovell és James McDivitt űrhajósoknak, érdeklődve a
nekik tulajdonított jelentésekről.
James Lovell a következőképpen válaszolt:
Őszintén el kell mondanom, hogy négy űrrepülésem során nem láttam és nem hallottam olyan
jelenséget, amelyet ne tudtam volna megmagyarázni... Nem hiszem, hogy bármelyikünk az
űrprogramban hinne abban, hogy léteznek UFO-k... Ugyanakkor legtöbbünk hisz abban, hogy
léteznie kell egy csillagnak, mint a mi Napunk, amelynek szintén van bolygórendszere,
[amelynek] támogatnia kell az általunk ismert intelligens életet. Remélem, ez elegendő

276
információ Tim Good számára, és remélem, nem túl csalódott a válaszomban. [Kiemelés
hozzáadva]
A Lovell Gemini 7 repülésének átirata szerint azonban egy rendellenes objektummal
találkoztak:
ŰRHAJÓ: Bogey [ellenséges gép/azonosítatlan objektum] 10 óránál magasan.
CAPCOM (Földi irányítás): Itt Houston. Ismételje meg, 7-es.
ŰRHAJÓ: Azt mondtam, van egy bogey-nk 10 óránál magasan.
CAPCOM: Gemini 7, az a hordozórakéta vagy egy tényleges észlelés?
ŰRHAJÓ: Több is van, törmeléknek tűnik idefent. Tényleges észlelés.
CAPCOM: Becsült távolság vagy méret?
ŰRHAJÓ: A hordozórakétát is látjuk...
Franklin Roach, a Coloradói Egyetem UFO-tanulmányi csoportjának tagja (amelyet a
Légierő hozott létre 1966-ban), arra a következtetésre jutott, hogy az űrhajóhoz hasonló
pályán haladó hordozórakétán kívül „volt egy másik fényes objektum [a 'bogey'] sok
megvilágított részecskével együtt. Feltételezhető lenne” – mondta –, „hogy a bogey és a
részecskék a Gemini 7 indításából származó töredékek voltak, de ez lehetetlen, ha poláris
pályán haladtak, ahogyan az látszott”.
James McDivitt megerősítette, hogy bár látott egy azonosítatlan objektumot a Gemini 4
repülés során 1965. június 4-én, nem hiszi, hogy az rendellenes lett volna:
A Gemini 4 során, miközben sodródó repülésben voltunk, észrevettem egy tárgyat az űrhajó
elülső ablakából. Henger alakúnak tűnt, nagy karcsúsági viszonnyal. Az egyik végéből egy
hosszú, hengeres rúd állt ki, amelynek vékonysága egy ceruzáéhoz hasonlított. Fogalmam sem
volt a méretéről, vagy arról, milyen távolságra van a tárgy. Lehetett nagyon kicsi és nagyon
közel, vagy nagyon nagy és nagyon távol.
Megpróbáltam lefényképezni ezt a tárgyat a fedélzeten lévő mindkét kamerával. Mivel a tárgy
csak rövid ideig volt a látómezőmben, nem volt időm megfelelően beállítani a kamerákat, és
egyszerűen elkészítettem a képet azokkal a beállításokkal, amelyeken a kamera éppen állt. A
tárgy viszonylag közelinek tűnt, és vettem a fáradságot, hogy bekapcsoljam az
irányítórendszert, arra az esetre, ha kitérő manővereket kellene tennem.
Az űrhajó sodródó repülésben volt, és amikor a nap rásütött az ablakra, a tárgy eltűnt a szem
elől. Nem tudtam újra megtalálni, mivel az űrhajó helyzet-meghatározó rendszere is ki volt
kapcsolva, és nem tudtam, merre manőverezzek, hogy megtaláljam.
Leszállás után a Gemini 4 filmjét azonnal visszarepítették Houstonba, míg Ed White és én
három napig a repülőgép-hordozón maradtunk. Ez idő alatt a NASA egyik technikus
munkatársa értékelte a fényképeket, és kiválasztotta azt, amelyikről azt hitte, hogy erről a
bizonyos tárgyról készült. Sajnos, amit kiválasztott, az egy napfoltokról [tükröződésekről]
készült fénykép volt az ablakon, és semmi köze nem volt ahhoz a tárgyhoz, amit láttam. A
fényképet azelőtt hozták nyilvánosságra, hogy visszatértem volna, és esélyem lett volna
rámutatni a kiválasztás hibájára. Később magam is átnéztem a fényképeket, és nem találtam
egyetlen olyan képet sem, amely hasonlított volna az általam látott tárgyra. Úgy tűnik, a
kamerabeállítások nem voltak megfelelőek a képekhez.
Nem érzem úgy, hogy bármi furcsa vagy egzotikus lett volna ebben a bizonyos tárgyban.
Inkább csak annyi, hogy nem tudtam azonosítani. A Gemini 4 és az Apollo 9 során összesen
számos műholdat láttam, amelyek közül néhányat azonosítottunk, néhányat pedig nem. Sok
olyan tárgyat láttam, amit nem tudtam azonosítani, de még nem láttam egyet sem, amit

277
valamely más bolygóról származó űrhajóként lehetett volna azonosítani. Nem azt mondom,
hogy nincsenek ilyenek, csak azt, hogy én nem láttam egyet sem. Remélem, ez segít Timnek.
Bár a NORAD számítógépes központja nem tudott olyan műholdat nyomon követni, amely
elég közel lett volna ahhoz, hogy magyarázatot adjon az észlelésre, hajlamos vagyok azt
hinni, hogy amit McDivitt láthatott, az egy titkos amerikai felderítő műhold volt, amelyet a
NORAD természetesen nem fedhetett fel.
Úgy tűnik, sem Gordon Cooper, sem Dick Gordon nem válaszolt Scott levelére, és nekem
soha nem sikerült választ kapnom Coopertől, bár nyilvánosan beszélt a téma iránti
érdeklődéséről. Valójában Cooper UFO-k iránti érdeklődése volt az egyik oka annak, ami
arra ösztönözte, hogy űrhajós legyen. „Volt egy olyan elképzelésem, hogy talán vannak
érdekes életformák odakint az űrben, amelyeket felfedezhetünk és megismerhetünk” – írta
1962-ben. „Ami engem illet, túl sok megmagyarázatlan példa volt azonosítatlan objektumok
észlelésére e Föld körül... a tény, hogy sok tapasztalt pilóta számolt be furcsa látványokról...
valóban fokozta a kíváncsiságomat az űr iránt. Ez volt tehát a több ok egyike, amiért űrhajós
akartam lenni.”
1978-ban Cooper részt vett az ENSZ Közgyűlés Speciális Politikai Bizottságának ülésén,
hogy megvitassák az UFO-k kérdését. Később abban az évben felolvasták Cooper egyik
levelét egy másik ENSZ-ülésen:
...Hiszem, hogy ezek a földönkívüli járművek és legénységük más bolygókról látogatják ezt a
bolygót, amelyek nyilvánvalóan egy kicsit fejlettebbek, mint mi itt a Földön.
Úgy érzem, szükségünk van egy magas szintű, koordinált programra, hogy tudományosan
összegyűjtsük és elemezzük az adatokat az egész Földről bármilyen típusú találkozásra
vonatkozóan, és meghatározzuk, hogyan lehet a legjobban barátságos módon kapcsolatba
lépni ezekkel a látogatókkal.
…Továbbá, 1951-ben alkalmam volt két napon át megfigyelni számos repülésüket, különböző
méretekben, vadászgép-formációban repülve, általában keletről nyugatra Európa felett.
[Kiemelés]
Cooper azt mondta, hogy a legtöbb űrhajós vonakodott megvitatni az UFO-kat „azon
emberek nagy száma miatt, akik válogatás nélkül adtak el hamis történeteket és hamisított
dokumentumokat, habozás nélkül visszaélve a nevükkel és hírnevükkel”. De hozzátette, hogy
„többen vagyunk, akik hiszünk az UFO-kban”, és akiknek alkalmuk volt látni UFO-t a
földön vagy repülőgépből. „Csak egyetlen alkalom volt az űrből, ami talán UFO lehetett” –
árulta el Cooper levele, anélkül, hogy részletezte volna.
Egy UFO, amit egy űrhajós a Földön látott? Az egyetlen utalásom egy ilyen esetre egy
cikkben található, amelyet a néhai Lou Zinsstag fordított le nekem franciából 1973-ban.
Sajnos nincs meg sem az újság neve, sem a dátuma, de a cikket J. L. Ferrando írta egy
űrhajóssal készült interjú alapján egy New York-i kongresszuson 1973 közepén, amelyet
Benny Manocchia rögzített magnószalagra. Az űrhajós neve? Nem más, mint Gordon
Cooper! A következő részletek rendkívül jelentősek, ha igazak:
Sok éven át éltem egy titokkal, egy olyan titoktartásban, amelyet az űrhajózás minden
szakértőjére kivetettek. Most elárulhatom, hogy az USA-ban a radarműszereink minden nap
fognak olyan objektumokat, amelyek formája és összetétele ismeretlen számunkra. És ezernyi
tanúvallomás és egy rakás dokumentum van ennek bizonyítására, de senki sem akarja ezeket
nyilvánosságra hozni. Miért? Mert a hatóságok félnek, hogy az emberek Isten tudja milyen

278
borzalmas megszállókról gondolkodnának. Tehát a jelszó még mindig az: minden eszközzel el
kell kerülni a pánikot.
Továbbá tanúja voltam egy rendkívüli jelenségnek, itt ezen a Föld bolygón. Néhány hónappal
ezelőtt történt Floridában. Ott a saját szememmel láttam, ahogy a talaj egy meghatározott
területét elemésztik a lángok, négy benyomódást hagyva hátra egy repülő tárgytól, amely egy
mező közepén szállt le. Lények hagyták el a járművet (voltak más nyomok is, amelyek ezt
bizonyították). Úgy tűnt, tanulmányozták a terepviszonyokat, talajmintákat gyűjtöttek, és végül
visszatértek oda, ahonnan jöttek, hatalmas sebességgel eltűnve. Tudomásom van róla, hogy a
hatóságok nagyjából mindent megtettek, hogy ezt az incidenst távol tartsák a sajtótól és a TV-
től, félve a nyilvánosság pánikszerű reakciójától.
Azonnal írtam Coopernek az Aerofoil Systems Inc.-hez, Cape Canaveralba, Floridába,
megkérdezve, van-e bármiféle igazságtartalma ezeknek az állításoknak. „Ha az egész történet
átverés” – mondtam –, „valakit be kellene perelni.” De nem érkezett válasz tőle, még akkor
sem, amikor emlékeztetőket és felbélyegzett válaszborítékot küldtem. Ezután írtam Scott
Carpenternek, megkérve, hogy továbbítsa a levelet Coopernek, amit ő meg is ígért. A mai
napig semmit sem hallottam felőlük.
Ugyanabban a Scottnak írt levélben kértem a teljes történetét annak a fényképnek, amelyet a
Mercury 7 repülése során készített 1962. május 24-én. Egy kommentátor a BBC TV-ben
1973-ban azt állította, hogy Carpentert azért vonták vissza az űrhajós szolgálattól, mert az
idejét „napfelkelték” fotózására pazarolta. Ezt meglehetősen valószínűtlennek tartottam,
különösen mivel Scott barátja, André Previn azt mondta nekem, hogy Scottot egy enyhe
szívzörej miatt nem engedték újra az űrbe. A közzétett fénykép olyasmit mutat, amit egyesek
UFO-ként értelmeztek; mások lencsebecsillanásként, jégkristályokként, vagy szövet és
alumínium ballonként, amelyet az egyik szakaszban bocsátottak ki. Tudni akartam a tényeket.
Amikor egy évvel később emlékeztettem Scottot a kérésemre, azt válaszolta, hogy
nehezményezi „folytonos célzásomat, miszerint hazudok és/vagy elhallgatom az igazságot
előled. A repülő csészealjakba vetett vak, makacs hited egy ideig érdekes beszédtéma, de az a
képtelenséged, hogy racionálisan megfontolj bármilyen gondolatot, amely ellentétes a tiéddel,
a további vitát érdektelenné – sőt kilátástalanná – teszi számomra. Megjegyzés nélkül
elküldtem a leveledet Gordon Coopernek, leszámítva ennek a levélnek a másolatát. Legyünk
barátok, Tim, de beszéljünk inkább olyan dolgokról, mint a zene és a könnyűbúvárkodás,
amiből talán mindketten tanulhatunk valamit.”
Soha nem ragaszkodtam ahhoz, hogy Scott Carpenter lefényképezett egy UFO-t, de az
incidenst övező pletykák miatt tudni akartam az igazságot. Számomra ez észszerűnek tűnik.
Mindenesetre a Scott iránti barátságom és tiszteletem változatlan.
Egy titkos minősítéssel rendelkező névtelen forrás azt állítja, hogy Carpenter elmondta neki:
az űrhajósok az űrben soha nem voltak egyedül: az UFO-k folyamatos megfigyelés alatt
tartották őket. Dr. Garry Henderson, a General Dynamics vezető kutatója pedig
megerősítette, hogy az űrhajósok szigorú parancsot kaptak, hogy ne beszéljenek
észleléseikről senkivel. Dr. Henderson szerint a NASA-nak „számos valódi fotója van
ezekről a járművekről, amelyeket kézi- és filmkamerával készítettek közelről.”
1979 novemberében Lou Zinsstag és én nem hivatalos meghívást kaptunk a houstoni Lyndon
B. Johnson Űrközpontba. A meghívás Alan Holttól érkezett, egy fizikustól és űrhajózási
mérnöktől, akinek fő munkája akkoriban az űrhajósok és a repülésirányítók Spacelabhez
kapcsolódó kiképzési programjainak fejlesztésére irányult. Emellett elméleti kutatásokat is

279
folytat az űrhajók fejlett meghajtási típusairól, és régóta részt vesz egy nem hivatalos NASA
UFO-kutató csoportban, a Project VISIT-ben (Vehicle Internal Systems Investigative Team –
Jármű Belső Rendszereket Vizsgáló Csoport).
Rákérdeztem az űrhajósok által állítólagosan készített UFO-fotókra és filmekre, és
egyszerűen azt a választ kaptam, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) átvizsgál
minden filmet, mielőtt átadná azokat a NASA-nak.
Lehet, hogy véletlen egybeesés, de a Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi igazgatóját és a
CIA igazgatóhelyettesét, Lew Allent nevezték ki a NASA Sugárhajtású Laboratóriumának
(JPL) élére 1982 júniusában. A JPL irányítja a NASA pilóta nélküli bolygókutató programját,
amelynek fenomenális eredményei közé tartozik a Viking szondák marsi leszállása, és
újabban a Voyagerek, amelyek olyan látványos képeket küldtek a Jupiterről, a Szaturnuszról
és az Uránuszról. Allen a légierő vezérkari főnöke is volt, és a légi kémkedés egyik
úttörőjeként a Nemzeti Felderítő Hivatal (NRO) Különleges Projektek Igazgatóságának
tervezésért felelős igazgatóhelyettese, majd később az NRO Űrrendszerek Hivatalának
igazgatója volt. Az NRO – Amerika legtitkosabb hírszerző ügynöksége – szorosan
együttműködik a CIA-val, az NSA-val – és természetesen a NASA-val.
Egy 1986-os interjúban Lew Allen kijelentette, hogy a JPL munkájának akár egyharmadát a
Védelmi Minisztérium finanszírozza, de részleteket közölt különféle lenyűgöző polgári
projektekről is. „Ezek közül a jövőbeli programok közül az egyik legizgalmasabb, a Cassini”
– mondta –, „a Szaturnusz Titán nevű holdjának vizsgálata. Légköre túl sűrű volt ahhoz, hogy
a Voyagerek nyomokat adjanak arról, mi rejlik alatta. A Cassini-misszió... megszondázná ezt
a légkört... arra a következtetésre jutottunk, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amilyen a Földé
lehetett evolúciójának legkorábbi szakaszaiban.”
Maurice Chatelain, a NASA kommunikációs szakembereinek korábbi vezetője azt állítja,
hogy az összes Apollo és Gemini repülést távolról, sőt néha egészen közelről követték
földönkívüli eredetű űrjárművek, de a Küldetésirányítás teljes titoktartást rendelt el. Chatelain
úgy véli, hogy néhány UFO a saját naprendszerünkből származhat – konkrétan a Titánról.
Egy BBC rádióinterjú során 1972 decemberében Edgar Mitchell űrhajóst, az Apollo 14
Holdkomp-pilótáját egy hallgató arról kérdezte, hogy a NASA tett-e bármilyen előkészületet
a földönkívüliekkel való találkozásra a Holdon vagy a közeli bolygókon. Igennel válaszolt.
Amikor a riporter közbeszólt, és azt javasolta, hogy ha és amikor végül kapcsolatba lépünk
más civilizációkkal, az csak rádiócsillagászaton keresztül történhet, Mitchell határozottan
nem értett egyet, és külön ajánlotta Allen Hynek könyvét, a The UFO Experience-t (UFO-
észlelések), amely ellentmondott a téma hivatalos irányelvének.
Írtam Dr. Mitchellnek, és megkértem, hogy fejtse ki ezt és egy másik kijelentését, amelyet a
műsorban tett, miszerint nem titkolták el az UFO-észleléseket sem az úton, sem a Holdon, és
hogy az ilyen információk mindenki számára nyitottak. Mitchell asszisztense, Harry Jones
így válaszolt: „Dr. Mitchell megkért, hogy írjam meg önnek: tudomása szerint nem voltak
megmagyarázatlan UFO-észlelések. Minden megmagyarázatlan észlelést utólag
megmagyaráztak. Dr. Mitchell személyesen tanúsítja, hogy tudomása szerint soha nem
rendeltek el semmilyen titoktartást egyetlen NASA űrhajós számára sem.”
Bár értetlenül álltam ezen ellentmondásos válasz előtt, nem firtattam tovább az ügyet, mivel
az 1973-as UFO-jelentésekből származó nyilvánosság számos pozitív nyilatkozathoz vezetett

280
más űrhajósok részéről. „Én azon srácok közé tartozom, akik soha nem láttak UFO-t” –
mondta Eugene Cernan, az Apollo 17 parancsnoka egy sajtótájékoztatón. „De megkérdeztek,
és nyilvánosan elmondtam, hogy azt gondolom, ők valaki mások, egy másik civilizáció.”
1979-ben a korábbi Mercury űrhajós, Donald Slayton egy Paul Levy-vel készített interjúban
elárulta, hogy látott egy UFO-t, miközben 1951-ben tesztrepülést végzett egy repülőgéppel:
Éppen egy P-51-es vadászgépet teszteltem Minneapolisban, amikor észrevettem ezt a tárgyat.
Körülbelül 10 000 láb magasan voltam egy szép, fényes, napos délutánon. Azt hittem, a tárgy
egy sárkányrepülő, aztán rájöttem, hogy egy sárkányrepülő sem fog ilyen magasan repülni.
Ahogy közelebb értem, úgy nézett ki, mint egy meteorológiai ballon, szürke és körülbelül
három láb átmérőjű. De amint a dolog mögé kerültem, már nem hasonlított ballonra. Úgy
nézett ki, mint egy csészealj, egy korong.
Nagyjából ugyanekkor vettem észre, hogy hirtelen távolodik tőlem – én pedig ott voltam,
körülbelül 300 mérföldes óránkénti sebességgel haladva. Egy darabig követtem, aztán
hirtelen az az átkozott dolog egyszerűen elhúzott. Körülbelül 45 fokos emelkedő fordulatot
vett, felgyorsult, és egyszerűen eltűnt.
Pár nappal később együtt söröztem a parancsnokommal, és arra gondoltam: „Mi a fene.
Jobb, ha említek neki valamit erről.” Megtettem, és ő azt mondta, menjek le a hírszerzéshez,
és tegyek jelentést. Megtettem, és soha többé nem hallottam róla semmit.
TALÁLKOZOTT-E AZ APOLLO 11 UFO-KKAL A HOLDON?
Eddig meg nem erősített jelentések szerint Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin is látott
UFO-kat röviddel a történelmi Holdraszállás után az Apollo 11-gyel, 1969. július 21-én.
Emlékszem, hallottam, ahogy az egyik űrhajós egy „fényre” utalt egy kráterben vagy a
kráteren a televíziós közvetítés során, amit a küldetésirányítás kérése követett további
információkért. Többet nem lehetett hallani.
A korábbi NASA-alkalmazott Otto Binder szerint névtelen rádióamatőrök, akik saját VHF
vevőberendezéseikkel megkerülték a NASA műsorszóró csatornáit, a következő párbeszédet
fogták el:
KÜLDETÉSIRÁNYÍTÁS: Mi van ott? A küldetésirányítás hívja az Apollo 11-et.
APOLLO 11: Ezek a jószágok hatalmasak, uram... óriásiak... Istenem, el sem hinné! Mondom
önnek, más űrhajók is vannak odakint... a kráter peremének túlsó oldalán sorakoztak fel... a
Holdon vannak, és figyelnek minket...
A történetet a tudományos-fantasztikum világába sorolták első megjelenése óta, de 1979-ben
Maurice Chatelain, a NASA kommunikációs szakembereinek korábbi vezetője, és egyike
azoknak a tudósoknak, akik megalkották és tervezték az Apollo űrhajót, megerősítette, hogy
Armstrong valóban jelentette két UFO észlelését egy kráter peremén. „A találkozás közismert
volt a NASA-n belül” – árulta el –, „de mostanáig senki sem beszélt róla.”
Állítólag szovjet tudósok voltak az elsők, akik megerősítették az incidenst. „Információink
szerint a találkozást közvetlenül a modul leszállása után jelentették” – mondta Dr. Vlagyimir
Azsazsa fizikus, a Moszkvai Egyetem matematikaprofesszora. „Neil Armstrong továbbította
az üzenetet a Küldetésirányításnak, hogy két nagy, rejtélyes objektum figyeli őket, miután
leszálltak a Holdkomp közelében. De üzenetét a nyilvánosság soha nem hallotta – mert a
NASA cenzúrázta azt.”

281
Egy másik szovjet tudós, Dr. Alekszandr Kazancev szerint Buzz Aldrin színes mozgófilmet
készített az UFO-król a modul belsejéből, és folytatta a filmezést, miután ő és Armstrong
kimentek. Dr. Azsazsa azt állítja, hogy az UFO-k mindössze percekkel azután távoztak, hogy
az űrhajósok kiléptek a Holdfelszínre.
Maurice Chatelain azt is megerősítette, hogy az Apollo 11 rádióadásait több alkalommal
megszakították, hogy elrejtsék a híreket a nyilvánosság elől. A NASA főszóvivője, John
McLeaish tagadta, hogy az ügynökség cenzúrázott volna bármilyen hangátvitelt az Apollo
11-től, de elismerte, hogy némi késés történt az átvitelben, egyszerűen az elektronikus
berendezéseken való feldolgozás miatt.
Mielőtt elvetnénk Chatelain szenzációs állításait, érdemes megjegyezni lenyűgöző hátterét a
repülőgépiparban és az űrprogramban. Miután Franciaországból elköltözött, első munkahelye
a Convairnél volt elektronikai mérnökként, telekommunikációra, telemetriára és radarra
szakosodva. 1959-ben egy elektromágneses kutatócsoportot vezetett, új radar- és
telekommunikációs rendszereket fejlesztve a Ryan számára. Tizenegy szabadalma közül az
egyik egy automatikus radaros leszállórendszer volt, amely adott magasságban begyújtotta a
fékezőrakétákat, és amelyet a Ranger és Surveyor Holdrepüléseknél használtak. Később, a
North American Aviationnél Chatelainnek felajánlották az Apollo kommunikációs és
adatfeldolgozó rendszerének tervezését és megépítését.
Könyvében Chatelain azt állítja, hogy „minden Apollo és Gemini repülést földönkívüli
eredetű űrjárművek – repülő csészealjak vagy UFO-k... ha így akarják nevezni őket –
követtek, hol távolról, hol néha egészen közelről. Minden alkalommal, amikor ez előfordult,
az űrhajósok tájékoztatták a Küldetésirányítást, amely aztán teljes csendet rendelt el.” Így
folytatja:
Úgy gondolom, hogy Walter Schirra a Mercury 8 fedélzetén volt az első űrhajós, aki a
„Mikulás” kódnevet használta a repülő csészealjak jelenlétének jelzésére az űrkabinok
közelében. Bejelentéseit azonban a nagyközönség alig vette észre. Kicsit más volt a helyzet,
amikor James Lovell az Apollo 8 parancsnoki moduljának fedélzetén előbukkant a Hold
mögül, és mindenki hallatára azt mondta: „Tájékoztatom önöket, hogy létezik a Mikulás.”
Bár ez 1968 karácsonyán történt, sokan rejtett értelmet sejtettek e szavak mögött.
Megkérdeztem Dr. Paul Lowmant, a NASA Goddard Űrközpontjának munkatársát, mit
gondol az Apollo 11 történetéről. Így válaszolt:
Az Apollo legénységétől a felszínről érkező rádiókommunikáció nagy részét valós időben
közvetítették a Földre. Folyamatosan megdöbbentenek azok az emberek, akik azt állítják,
hogy eltitkoltuk a földönkívüli tevékenység felfedezését a Holdon. A földönkívüli élet igazolt
felfedezése, még ha csak rádión keresztül is, minden idők legnagyobb tudományos felfedezése
lenne, és túlzás nélkül beszélek. Az az elképzelés, hogy egy olyan civil ügynökség, mint a
NASA, amely a nyilvánosság reflektorfényében működik, eltitkolhatna egy ilyen felfedezést,
abszurd, még ha akarná is. Nemcsak a Holdra szállt tucatnyi űrhajóst kellene titoktartásra
kötelezni, hanem a küldetésekben és a kommunikációs kapcsolatokban közvetlenül részt vevő
mérnökök, technikusok és titkárnők százait is.
A pletykák mégis kitartanak. A NASA lehet, hogy civil ügynökség, de programjainak nagy
részét a védelmi költségvetésből finanszírozzák, ahogy arra rámutattam, és az űrhajósok
többsége katonai biztonsági szabályozások hatálya alá tartozik. Eltekintve attól a ténytől,
hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség átvizsgál minden filmet (és valószínűleg a

282
rádiókommunikációt is), ott vannak Otto Binder, Dr. Garry Henderson és Maurice Chatelain
nyilatkozatai, miszerint az űrhajósok szigorú parancsot kaptak, hogy ne beszéljenek
észleléseikről. És Gordon Cooper tanúvallomást tett az ENSZ egyik bizottsága előtt arról,
hogy az egyik űrhajós ténylegesen látott egy UFO-t a Földön. Ha nincs titkolózás, miért nem
hozták nyilvánosságra ezt az észlelést?
Nem minden kommunikáció nyilvános az űrhajósok és a földi irányítás között, ahogy azt a
NASA is elismeri. John McLeaish, a houstoni Emberi Űrhajózási Központ (ma Lyndon B.
Johnson Űrközpont) Tájékoztatási Főosztályának vezetője 1970-ben elmagyarázta nekem,
hogy bár nincs külön rádiófrekvencia, amelyet az űrhajósok a küldetésirányítással folytatott
magánbeszélgetésekre használnának, a magánbeszélgetéseket – „amelyek általában orvosi
problémák megvitatására szolgálnak” – átirányítják: „Amikor az űrhajósok
magánbeszélgetést kérnek, vagy amikor a földi tisztviselők szükségesnek ítélnek egy
magánbeszélgetést, azt ugyanazokon az S-sávú rádiófrekvenciákon továbbítják, mint
amelyeket általában használnak, de a Földön különböző hangáramkörökön keresztül
irányítják; és ellentétben az űrhajóval folytatott egyéb levegő-föld beszélgetésekkel, ezt nem
adják ki a nagyközönségnek.”
De van-e bármi igazság az Apollo 11 történetében? Egy barátom, aki korábban a brit katonai
hírszerzés egyik ágánál szolgált, váratlan megerősítéssel szolgált számomra. Nem fedhetem
fel forrásom nevét, sem a következő beszélgetés helyszínét és dátumát, amelyet barátom
hallott és amelyet utólag megerősített; ez elkerülhetetlenül kitesz annak a vádnak, hogy
kitaláltam a történetet, vagy átverés áldozata lettem. Mégis el kell mondani a történetet,
bármilyen kétes hitelességűnek tűnik is.
Egy bizonyos professzor (akinek neve ismert előttem) komoly vitát folytatott Neil
Armstronggal egy NASA szimpózium alatt, és barátom emlékei szerint a beszélgetés egy
része a következőképpen zajlott:
PROFESSZOR: Mi történt valójában odakint az Apollo 11-gyel?
ARMSTRONG: Hihetetlen volt... természetesen mindig is tudtuk, hogy van rá esély... a tény
az, hogy figyelmeztettek minket. Akkoriban szó sem lehetett űrállomásról vagy holdvárosról.
PROFESSZOR: Hogy érti azt, hogy „figyelmeztettek”?
ARMSTRONG: Nem bocsátkozhatom részletekbe, kivéve annyit, hogy az ő hajóik sokkal
jobbak voltak a mieinknél mind méretben, mind technológiában – Hű, azok aztán nagyok
voltak! ... és fenyegetőek... Nem, szó sem lehet űrállomásról.
PROFESSZOR: De a NASA-nak voltak más küldetései is az Apollo 11 után?
ARMSTRONG: Természetesen – a NASA akkoriban elkötelezett volt, és nem kockáztathatott
pánikot a Földön. ... De valójában csak egy gyors mintavétel volt, és vissza is jöttünk...
Később, amikor a barátom szembesítette Armstrongot, az utóbbi megerősítette, hogy a
történet igaz, de nem volt hajlandó további részletekbe bocsátkozni azon túl, hogy elismerte:
a CIA állt az eltussolás mögött.
Mit mond Neil Armstrong az ügyről hivatalosan? Megkeresésemre válaszolva egyszerűen
kijelentette: „Az Ön ’megbízható forrásai’ megbízhatatlanok. Az Apollo 11 vagy bármely
más Apollo-repülés során nem jelentettek, nem találtak és nem láttak semmilyen objektumot,
kivéve azokat, amelyek természetes eredetűek. Minden megfigyelést az összes Apollo-
repülésről teljeskörűen jelentettek a nyilvánosságnak.”

283

16. FEJEZET
VISSZA A FÖLDRE
AZ AZTEC-I BEGYŰJTÉS, 1948
Frank Scully rovatvezető volt az első, aki felhívta a világ figyelmét a begyűjtött repülő
csészealjakról és kis emberekről szóló szenzációs történetekre, 1950-ben megjelent bestseller
könyvében, a Behind the Flying Saucers-ben (A repülő csészealjak mögött). Scully azt
állította, hogy addig az időpontig négy ilyen begyűjtés történt, amelyek közül az egyik
állítólag az új-mexikói Aztec közelében zajlott, amikor tizenhat humanoid testet találtak meg
sértetlen járművükkel együtt.
A történet nevetségesnek hangzik, és széles körben elvetik (a többivel együtt), mint egy
Scully ellen elkövetett átverést, és azóta is végtelen viccek céltáblája. De ebben a bizonyos
történetben sokkal több van, mint amit eddig feltételeztek. Az egyik pont, amelyet mindig
figyelmen kívül hagynak, hogy a titokzatos „Dr. Gee”, Scully fő információforrása, valójában
nyolc tudósból összegyúrt karakter volt, akik mindegyike különféle részletekkel látta el őt;
„Dr. Gee” csupán egy kényelmes irodalmi eszköz volt, valamint a források védelmének
módja. Íme tehát a történet.
Scully informátorai szerint az Aztec közelében leszállt korong átmérője 99,99 láb (30,48
méter) volt, külseje alumíniumra emlékeztető könnyűfémből készült, de olyan tartós volt,
hogy semmilyen hőmennyiség (akár 10 000 fokot is alkalmaztak) vagy gyémánthegyű fúrás
nem volt rá a legcsekélyebb hatással sem. A korong látszólag nagy fémgyűrűket tartalmazott,
amelyek egy központi, stabilizált kabin körül forogtak, ismeretlen áttételt használva. Nem
voltak szegecsek, csavarok vagy hegesztési nyomok. A vizsgálók végül úgy tudtak bejutni,
Scully elmondása szerint, hogy az egyik kabinablakon volt egy törés, amelyet kibővítettek,
feltárva egy gombot a kabin belsejében, amely (egy rúddal) megnyomva kinyitott egy rejtett
ajtót.
Állítólag tizenhat kis humanoidot, akiknek magassága harminchat és negyvenkét hüvelyk
(90-107 cm) között mozgott, holtan találtak a kabinban; testük sötétbarnára szenesedett.
Scullynak azt mondták, hogy a jármű sértetlen volt, mivel saját irányításával szállt le. A
járművet végül szétszerelték, miután a vizsgálók felfedezték, hogy szegmensekből készült,
amelyek hornyokba illeszkedtek, és az alap körül voltak rögzítve. A teljes kabinrészt,
amelynek átmérője tizennyolc láb (5,5 méter) volt, kiemelték a csészealj alapjából, amely
körül egy fogaskerék volt, ami a kabinon lévő fogaskerékhez illeszkedett. Ezeket a
szegmenseket, a testekkel együtt, ezután a Wright Fieldre (Wright-Patterson Légibázis)
szállították. A testek némelyikét később felboncolta és megvizsgálta a Légierő, és minden
tekintetben hasonlónak találták őket az emberi lényekhez, kivéve a fogaikat, amelyek
tökéletesek voltak.
Scully ténylegesen megvizsgált néhány tárgyat, amelyek a korongból származtak, köztük egy
„cső nélküli rádiót”, „néhány fogaskereket” és egyéb tételeket, és azt mondta, hogy még több
mint 150 teszt után sem tudták azonosítani a fogaskerekek fémét.

284
Ez tehát az egyik a Scullynak elmesélt hihetetlen történetek közül a begyűjtött korongokról; ő
élete végéig kitartott a hitelessége mellett, és soha nem fedte fel forrásai nevét, a nagy
készpénzes ajánlatok ellenére sem. De van-e bármi igazságalapja?
Új támogató bizonyítékok?
A William Steinman által 1987-ben közzétett fontos információk szerint az Aztec-történetben
van egy nagy adag igazság, és sikerült néhány egészen megdöbbentő támogató bizonyítékot
szereznie. Scullyhoz hasonlóan azonban ő sem hajlandó kiadni forrásait, ami
elkerülhetetlenül kiteszi őt a kitaláció vádjának.
Steinman felfedezte, hogy az Aztec-korong 1948. március 25-én ért földet, miután három
különálló radar egység is észlelte délnyugaton, amelyek közül az egyik állítólag megzavarta a
jármű vezérlőmechanizmusát (lásd a Függeléket az 527. oldalon). A becsapódás területét
háromszögeléssel számították ki, és ezt az információt azonnal továbbították a Légvédelmi
Parancsnokságnak (ADC) és George C. Marshall tábornoknak, az akkori külügyminiszternek,
aki állítólag felvette a kapcsolatot az MJ-12 csoporttal, valamint a Hadsereg Kémelhárító
Igazgatóságának Bolygóközi Jelenségek Egységével (IPU). Az IPU ekkoriban a coloradói
Camp Hale-ből működött, állítja Steinman, és fő feladata a mozgásképtelenné vált vagy
lezuhant korongok begyűjtése és bizonyos titkos helyszínekre szállítása volt.
A járművet órákon belül begyűjtötte az IPU felderítő csapata, mintegy tizenkét mérföldre
északkeletre Aztec-től. Marshall tábornok utasította a Légvédelmi Parancsnokságot, hogy
lépjenek ki a riadókészültségből, és a radarállomásokat értesítették, hogy téves riasztás
történt. Marshall ezután parancsot adott az IPU parancsnokának egy begyűjtő csapat
megszervezésére, és kapcsolatba lépett Dr. Vannevar Bush-sal – az MJ-12 vezetőjével –,
hogy gyűjtsön össze egy tudóscsoportot, akik elkísérik az IPU-t a lezuhant helyszínre.
Steinman megnevezte ezeket a tudósokat a következőképpen: Dr. Lloyd Berkner, Dr. Detlev
Bronk, Dr. Carl A. Heiland, Dr. Jerome Hunsaker, Dr. John von Neumann, Dr. Robert J.
Oppenheimer, Dr. Merle A. Tuve és Dr. Horace B. van Valkenberg.
Megjegyzendő, hogy a csoportból négy tudós tagja volt az eredeti MJ-12 testületnek, amelyet
1947 szeptemberében hoztak létre. Dr. Carl Heiland geofizikus és a mágneses tudományok
szakértője volt, aki a Colorado School of Mines vezetőjeként dolgozott, és Steinman szerint ő
szivárogtatta ki a begyűjtés részleteit Scully egyik forrásának, Leo GeBauernek. Dr. Horace
van Valkenberg szervetlen kémikus volt, a Coloradói Egyetem munkatársa. Dr. Merle Antony
Tuve a Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatalnak dolgozott a második világháború alatt,
és főként geofizikusként emlékeznek rá a rádióhullámok felső légkörben való terjedésével
kapcsolatos technikái miatt. Dr. Robert Oppenheimer elsősorban a Los Alamos-i
atombomba-projekt vezetőjeként tűnt ki, a világ legjobb fizikusainak hűségét élvezve. 1947-
től a princetoni Haladó Tanulmányok Intézete (Institute for Advanced Studies) igazgatója
volt, és az Atomenergia Bizottság Általános Tanácsadó Bizottságának elnöke lett. Dr.
Neumann János, a híres magyar származású matematikus 1943-ban lett az atombomba
(Manhattan terv) tanácsadója. Fő szakterülete a számítógépek tervezése és fejlesztése volt.
A tudósokat Dr. Bush Steinman szerint arra utasította, hogy a lehető legkisebb késedelemmel
gyülekezzenek a Durango repülőtéren (Colorado), harmincöt mérföldre északra Aztec-től. A
begyűjtésben részt vevő összes személyt „szigorúan titkosnál is magasabb” (above top secret)
eskütételre kötelezték.

285
Az IPU konvoj olyan útvonalat használt a helyszínre menet, amely elkerülte a főutakat, és
érkezéskor útlezárásokat állítottak fel stratégiai pontokon a begyűjtési terület két mérföldes
körzetében. Egy tanya tulajdonosát és családját állítólag elzárták a külvilágtól
(incommunicado), és közölték velük, hogy soha ne beszéljenek az ügyről (lásd Roswell-
incidens). A felszerelést szállító teherautókat olajfúró tornyoknak álcázták a művelet során.
A jármű belsejében
A tudóscsoport valamivel később érkezett a helyszínre, mint az IPU csapata, és megkezdte a
korong vizsgálatát. Steinman szerint egyenként léptek be a járműbe, a bejutás egy törött
ablakon keresztül történt, ahogy azt Scully beszámolója is leírta. Maguk az ablakok fémesnek
tűntek, és csak közelebbi vizsgálatkor látszottak áttetszőnek. A kabin belsejében két
humanoidot találtak, körülbelül négy láb (120 cm) magasak voltak, a műszerfalra borulva,
sötétbarnára szenesedve. További tizenkét test hevert kiterülve a padlón, a kabinon belüli
kamrában, így összesen tizennégy test volt (nem tizenhat, ahogy Scullynak mondták).
Egy műszerfalon állítólag több nyomógomb és kar volt hieroglifa-szerű szimbólumokkal,
valamint kis képernyőkön világító jelekkel. Bush és von Neumann felfedezték, hogy a
vezérlőpulton fiókok voltak, amelyek kigördültek, de vezetékelésnek nyomát sem találták.
Egy pergamen-szerű lapokból álló "könyv", amelynek textúrája a műanyaghoz hasonlított
(vö. Roswell), szintén tartalmazta a különös hieroglifákat – amelyek Oppenheimer szerint a
szanszkritra hasonlítottak. Ezt átadták Marshall tábornoknak, aki továbbította elemzésre két
vezető kriptológiai szakértőnek, William F. Friedmannek és Lambros C. Callihamosnak (akik
később mindketten előkelő karriert futottak be a Nemzetbiztonsági Ügynökségnél).
Dr. Bronk, egy fiziológus és biofizikus megvizsgálta a testeket, és megkérte Bush-t, hogy
szerezzen kriogén (mélyhűtő) berendezést a tartósításukhoz. Bush egyik kollégáját, Dr. Paul
A. Scherer kriogén specialistát keresték meg, aki azt tanácsolta Bush-nak, hogy szerezzen
szárazjeget. Eközben tudósok és katonai személyzet egy másik kis csoportja megvizsgálta a
járművet, és végül sikerült szétszerelniük, amikor számos egymásba illeszkedő
kulcsfontosságú eszközt találtak, amelyek meghatározott pontokon nyitották meg az
illesztéseket.
Három nappal később a szegmenseket három teherautóra rakták a testekkel együtt, és
"Robbanóanyag" feliratú ponyvával takarták le őket. A konvoj éjszaka, a legkevésbé feltűnő
és gyakran legnehezebb útvonalon indult el a Los Alamos-i korlátozott haditengerészeti
segédrepülőtér komplexuma felé, ahová egy héttel később érkeztek meg. Steinman állítása
szerint a roncsok több mint egy évig itt maradtak, mielőtt egy másik bázisra szállították volna
át őket.
A Testek
Dr. Paul Scherer végül speciális tartósítótartályokat szerzett a legkevésbé sérült testek
számára, meséli Steinman. Az egyik cég, amely a felszerelést biztosította, az Air Research
Corporation volt, ahol Scherer kutatási és fejlesztési igazgatóként dolgozott; ez a cég
szállította a folyékony nitrogén szivattyút, a keringető rendszert és a hűtőegységeket. Más
példányokon teljes boncolást végzett egy Dr. Bronk által vezetett csoport, amely
biofizikusokból, hisztokémikusokból és patológusokból állt. Az eredményeket egy
jelentésben rögzítették, amelynek egy része Steinman állítása szerint megjelent a Légierő
Project Sign 13. számú jelentésében, amelyet soha nem hoztak nyilvánosságra.

286
A jelentés szerint a testek átlagos hossza negyvenkét hüvelyk (kb. 106 cm) volt. Az
arcvonások erősen emlékeztettek a "mongoloid keletiekre", aránytalanul nagy fejjel, nagy
"ferde" szemekkel, kis orral és szájjal rendelkeztek. Az átlagos súly negyven font (kb. 18 kg)
körül volt. A törzsük nagyon kicsi és vékony volt, nagyon vékony nyakkal. A karok hosszúak
és vékonyak voltak, a térdig értek, a kezeken hosszú és vékony ujjak voltak, közöttük
úszóhártyával. Nem volt emésztőrendszer vagy gyomor-bél traktus, sem tápcsatorna vagy
bélcsatorna, és nem volt végbélnyílás. Szaporítószervek nem voltak láthatóak. Vér helyett
színtelen folyadék volt bennük vörösvértestek nélkül, amelynek ózonhoz hasonló szaga volt.
Ez a leírás eltér attól, amit Scully informátorai adtak, akik azt állították, hogy a humanoidok
minden tekintetben hasonlítottak az emberi lényekre, kivéve a méretüket. Ez az ellentmondás
magyarázható azzal a ténnyel, hogy Scully – vagy az informátorai – összekeverték az esetet
egy másikkal. Természetesen mindkét történet lehet teljes kitaláció is az elejétől a végéig.
William Moore biztos benne, hogy az Aztec-történet, ahogyan azt Scullynak elmesélték,
átverés. Ő például nem talált egyetlen helyi lakost sem, aki alátámasztotta volna. George
Bowra, a helyi Aztec újság sokéves tulajdonosa több mint 100 cowboyjal, indiánnal,
farmerrel és rendőrrel beszélt a történetről, és soha nem talált egyetlen embert sem, aki
emlékezett volna a csészealj begyűjtésére vagy az azt követő katonai mozgásokra. Moore
továbbá kijelenti, hogy Steinman több alkalommal is súlyos ferdítéseket tett az üggyel
kapcsolatban más kutatóknak. Bár nagyra becsülöm Bill Moore-t mint kutatót, ebben az
esetben nem győztek meg az ellenbizonyítékok; legalábbis egyelőre.
További bizonyítékok
A veterán kutató, Leonard Stringfield, a Légierő korábbi hírszerző tisztje, aki a világ vezető
szakértője az általa "Harmadik Típusú Begyűjtéseknek" nevezett témában, osztja aggályaimat
a Steinman könyvében található anyagok némelyikével kapcsolatban, de mindkettőnket
lenyűgözött az Aztec-üggyel kapcsolatos kiterjedt kutatása. Stringfield maga is további
bizonyítékokat tárt fel.
V. A. Postlethwait százados, aki 1948-ban a Hadsereg G-2 (Hírszerzés) részlegénél volt
különleges szolgálatban, elmondta Stringfieldnek, hogy engedélyt kapott egy szigorúan titkos
távirat megtekintésére, amely egy 100 láb (kb. 30 méter) átmérőjű és 30 láb (kb. 9 méter)
magas, csészealj alakú jármű lezuhanását írta le, amelynek egyik ablaka betört, ami az öt utas
fulladását okozta – akik ennek következtében elkékültek. A testek körülbelül négy láb (kb.
120 cm) magasak voltak, viszonylag nagy fejjel, emlékszik vissza Postlethwait. A csészealj
fémburkolata túl kemény volt ahhoz, hogy áthatoljanak rajta, bár olyan vékony volt, mint az
újságpapír. Az incidens állítólag a White Sands (Új-Mexikó) közelében történt. Néhány
eltéréstől eltekintve van néhány jelentős párhuzam az Aztec-üggyel. Postlethwait elárulta
Stringfieldnek például, hogy magánterületet vásároltak fel, hogy megkönnyítsék a jármű
elszállítását.
Leonard Stringfield beszélt Dr. Robert Spencer Carr-ral is, a Dél-Floridai Egyetem
nyugalmazott professzorával, aki azt állítja, hogy öt forrásból származó tanúvallomással
rendelkezik, köztük egy ápolónőtől és egy magas rangú légierő-tiszttől, akik részt vettek egy
lezuhant UFO és utasai begyűjtésében 1948-ban – feltételezhetően az Aztec-nál történt
esetnél (bár abban az évben volt egy másik állítólagos begyűjtés is, közvetlenül a mexikói
határ túloldalán, Laredo, Texas közelében). 1982-ben Stringfield megkérte Carrt, hogy fedje
fel fő forrásának nevét, "azon az alapon, hogy az életkorunk kevés időt hagy nekünk az
igazság keresésére".

287
"Amikor Carr professzor megnevezte a forrását" – mondja Stringfield – "döbbenten dőltem
hátra. Jól ismertem a nevét a kutatásból, és emlékeztem néhány megjegyzésére az UFO-król,
amikor a Légierő tisztjeként szolgált. 'Kérlek, Len' – könyörgött Carr – 'tartsd meg magadnak
a nevet; kérlek, kímélj meg minden bajtól, amíg élek... A kulcstanúm részt vett az 1948-as
begyűjtésben, és idegen testeket látott a helyszínen.'"
Bill Steinman szerint Carr forrásai közül ketten repülőmérnökök voltak, akik fontos
információkkal szolgáltak a csészealj szerkezetével és meghajtásával kapcsolatban. Egy most
megnevezett forrás Arthur Bray (nem tévesztendő össze a kanadai kutatóval), egy biztonsági
őr, aki részt vett a begyűjtési projektben. Carr interjút készített egy nővel is, akinek apja jelen
volt a begyűjtés során. A repülő csészealjakkal kapcsolatos információkat el kell hallgatni,
mondta a lányának. "Ha ennek a járműnek a víz meghajtású motorjának híre eljutna a teljes
tudományos közösséghez, az az olajipar végét jelentené." A megjegyzés természetesen puszta
hallomás, de ha van benne bármi igazság, akkor az eltitkolás egy további lehetséges oka kerül
napvilágra.
A még mindig elkerített lezuhanási helyszínen, egy fennsíkon, tizenkét mérföldre
északkeletre Aztec-tól, Bill Steinman különböző méretű megperzselt és lekopott sziklákat,
valamint néhány fém merevítőrudat tárt fel, amelyeket esetleg a jármű alátámasztására
használhattak. A területen tett egyik látogatása során két jelöletlen helikopter követte.
Ami George Bowra azon állítását illeti, hogy Aztec-ban senki sem emlékezett az incidensre,
Steinman legalább négy embert kutatott fel, akik tudták, hol volt a lezuhanás helyszíne, akik
közül az egyik, "V.A.", emlékszik rá, hogy valamikor 1948 és 1950 között egy hatalmas,
korong alakú repülő tárgy, tetején kupolával, körülbelül 100 láb (kb. 30 méter) magasan
siklott el a föld felett, nem messze tőle. A tanú megmutatott Steinmannak egy sziklafalat,
amely az Animas folyó fölé nyúlik.
"Az a dolog, vagy repülő csészealj, keményen próbálta elkerülni azt a sziklafalat, de
nekiütközött a legfelső sarkának ott fenn, szikrákat és köveket szórva minden irányba" –
állítja. "Végül derékszögű fordulatot tett a levegőben, és egyenesen északnak tartott [a Hart
Canyon-i állítólagos lezuhanási helyszín irányába]. Ez volt az utolsó, amit láttam belőle.
Beszaladtam a házba, és felhívtam a katonaságot Albuquerque-ben. Soha többé nem
hallottam felőlük az ügyben."
Steinman először 1981-ben kezdett érdeklődni az UFO-k iránt, amikor elolvasta Frank Scully
könyvét, és azóta idejének és forrásainak nagy részét az Aztec-ügynek és a Scully állításaival
kapcsolatos egyéb begyűjtéseknek szentelte, gyakran a csüggesztő esélyek ellenére is.
Steinman minőségbiztosítási és elemzői munkája a repülőgépiparban segítette őt abban, hogy
kivizsgálja azokat a bonyolult és szövevényes nyomokat, amelyeket követett.
Steinman UFO Crash at Aztec (UFO-lezuhanás Aztec-nál) című könyvének előszavában
Leonard Stringfield elmagyarázza, hogy sokakhoz hasonlóan ő is azt hitte, hogy a Scully-
történet átverés, mivel hitetlenségét hosszú ideig kondicionálta az ufólógusok sora, akik
évekig azt állították, hogy Scullyt "rászedte az ármánykodó Silas Newton és bűntársa, Leo
Gebauer". De most, köszönhetően Bill Steinman aprólékos kutatásának (valamint néhány
saját nyomának), kénytelen volt újraértékelni a bizonyítékokat.
PARADISE VALLEY, 1947

288
Scully egy másik története egy lezuhant korong begyűjtéséről szól Paradise Valley-ben, az
arizonai Phoenix-től északra, 1947-ben. Scully informátorai szerint a jármű harminchat láb
(kb. 11 méter) átmérőjű volt, és két humanoid testet találtak – az egyik bent ült, a másik félig
kilógott a "csapóajtón".
1987 januárjában beszéltem Selman E. Graves korábbi üzletemberrel és magánpilótával, aki
két barátjával együtt tanúja volt a mentési művelet egy részének egy nyúlvadászat során, egy
szombat reggelen, 1947 októberének elején. Az eset Cave Creek-nél történt, mondta el nekem
Graves, Paradise Valley északnyugati részén, barátja, Walt Salyer birtokán, akinek a fia
Graves sógora volt.
Graves négy másik emberrel érkezett a házhoz, arra számítva, hogy Salyer fogadja őket, aki
csatlakozott volna hozzájuk a vadászaton. "Amikor aznap reggel megérkeztünk" – mesélte
Graves – "Salyer és a felesége nem voltak otthon. Ő az alagsorban lakott, és éppen befejezett
egy emeleti részt, úgyhogy otthonosan éreztük magunkat. Körülbelül húsz perccel később jött
vissza, és... meglehetősen zaklatott volt, hogy ott talált minket, ami nem volt rá jellemző.
Elmondta nekünk, hogy nem mehetünk nyugati irányba, hogy ez nem alkalmas idő a
vadászatra ott, és hogy a Légierő korlátozta a területet ; hogy ha abba az irányba lövünk a
fegyvereinkkel, eltalálhatunk valakit, és így tovább.
"Mondtuk neki, hogy minket a Go John bánya érdekel, ami derékszögben van az akkori Cave
Creek úthoz képest. Ezt a helyet ma Carefree-nek hívják – akkor még nem létezett –, és Cave
Creek csak néhány rozoga házból állt."
Graves és két másik személy a vadásztársaságból lóháton indult előre, Salyert és két másik
férfit a háznál hagyva. "Azt mondtuk, találkozunk a River Roadnál, ami pont derékszögben
volt... és a birtoka ott feküdt a sarkon" – emlékezett vissza Graves.
"Volt ott néhány bányaakna – amit kibúvásnak nevezhetünk – és egy kis domb, felmentünk
oda, és mi hárman visszanézhettünk, és mindent láttunk, ami történt. Ebből a kedvező
helyzetből látható volt Salyer háza, és nagyon tisztán láttam a karámot... és a víztartályát,
szóval megvolt a perspektíva a méreteket illetően. És volt ott egy nagy – leginkább úgy
tudom leírni, mint egy nagy alumínium kupola alakú dolgot –, ami nagyjából akkora volt,
mint a ház – úgy mérték, hogy harminchat láb (kb. 11 méter) volt az átmérője.
"Láttuk, hogy felállított építmények voltak ott – sátrak és mozgó emberek. Akkoriban
fogalmunk sem volt róla, mit nézünk. Azt hittük, talán egy obszervatórium kupolája lehet, de
miért lenne ott lenn azon a földdarabon?
"Nem jöttünk el onnan valószínűleg este 10-fél 11-ig, szóval valójában jó tizenkét órát
voltunk ott a környéken" – mondta Graves. A három férfi később találkozott a többiekkel
Salyer házánál. "A többiek elkerültek minket az úton, és felmentek a Go John bányához. Mi
egyáltalán nem mentünk a bányához" – magyarázta.
Selman Graves elmondta nekem, hogy nem sokat gondolt az incidensre, amíg évekkel később
el nem olvasta Scully könyvét, és megdöbbenve értesült a Paradise Valley-i begyűjtésről.
Később találkozott Silas Newtonnal, Scully egyik informátorával, aki további információkkal
szolgált. "Állítólag volt ott pár kicsi humanoid – körülbelül négy és fél láb (kb. 137 cm)
magasak –, akiket a jelentések szerint ott találtak" – mondta Graves. "Amivel ezt
összekapcsoltam, az Salyer nagy aggodalma volt amiatt, hogy a mélyhűtő közelébe

289
megyünk! Ez abnormális volt... Arra gyanakszom, hogy valószínűleg az történt, hogy Salyer
– (egy volt katona) volt az első, aki látta ezt a tárgyat, és értesítette a hatóságokat. Ha
feltételezésekbe akarunk bocsátkozni, talán azt gondolták: 'Te jó ég! Mit fogunk csinálni
ezekkel a testekkel? Hogyan fogjuk tartósítani őket?'"
"A sógorom azt mondta, hogy később látott egy 'járművet', és azon tűnődött... hogy része
volt-e annak, amit láttunk – nem tudva, mi volt az –, és ez a katonai platós teherautó a Cave
Creek útról dél felé ment, ami abban az időben a leglogikusabb út lett volna a kijutásra
onnan. Úgy tűnik számomra, hogy valami köze kellett legyen a katonasághoz vagy a
Légierőhöz... Nem volt ott semmi más, így feltételezem, hogy valójában [a tárgy] részeit
szállították el teherautóval..."
Eltussolás
Azok az erőfeszítések, amelyeket a hatóságok tettek a leszállóhely szó szerinti eltüntetésére,
egészen figyelemre méltóak. "Közvetlenül a háború után," – mondta nekem Selman Graves –
"készítettek egy topográfiai térképet arról a területről kis negyed-négyszögekben, és
feltüntették rajta a helyszínt, mert a sivatagban a nyomok elég jól megmaradnak: hosszú
időbe telik, mire erodálódnak... Az alatt a rövid idő alatt készítettek egy másik
térképszelvényt, és az eredetit már nem lehetett beszerezni. Megváltoztatták a Cave Creek út
helyét: keletebbre tolták az egészet, és ma már nem is tudná az ember, hogy valaha volt ott
egy másik út, hacsak nem igazán ismerős és nem tanulmányozta át alaposan a környéket.
Továbbá voltak változtatások az új River Roadon és annak töltésén is..."
"A szövetségi kormány szponzorált egy projektet az államon keresztül... később az állam
bejött, és közölte a megyével a leendő Carefree területén, hogy ki kell jelölniük egy
megfelelő helyet szemétlerakónak... és amit tettek, az az volt, hogy fogták a leszállóhelyet, és
egy buldózerrel feltúrták."
Selman Graves, aki számomra teljesen hitelesnek tűnik, elmondta, hogy évekkel később
személyesen volt tanúja a dózerolási munkálatoknak. "Bementem, hogy megfigyeljem, mi
történik" – mondta. "Az árkok némileg össze-vissza voltak. Nem végeztek módszeres ásást,
égetést, temetést – vagyis nem ástak új gödröt. Kicsit kapkodva csinálták, vagy csak
összekavartak mindent, romboltak, és így tovább... Miközben figyeltem, egy fickó, aki egy
buldózerkezelőhöz képest meglehetősen ápolt volt, leállította a gépet, leszállt, odajött és
megkérdezte, segíthet-e. Azt mondtam: 'Nos, csak érdekel, mit csinálnak. Elég érdekesnek
találom, mert ahhoz képest, amit csinálniuk kellene, nem igazán használnak olyan rendszert,
ami illene hozzá.' 'Ó, dehogynem' – mondta. 'Nem, nem azt csinálják' – mondtam. 'Nézze
meg, mit művelnek itt. Mióta folyik ez egyébként?' 'Ó' – felelte –, 'valami nyolc éve.' 'Az
hosszú idő' – mondtam. 'Nem tűnik olyanfajta műveletnek.' 'Ó, igen' – mondta. 'Így
csináljuk.'"
"Azt mondtam: 'Biztos benne, hogy annyi ideje? Nem lehetett olyan régen.' 'Ó, nem' –
mondta –, 'teljesen biztos vagyok benne.' Mondtam: 'Hát nem furcsa. Körülbelül egy éve
voltam itt, és akkor még semmi sem folyt itt. Azt hiszem, téved.' Nevetett és azt mondta: 'Így
van. Azt hiszem, igaza van. Tévedtem.'
"Aztán beszédesebb lett, és elmesélte, hogy ezt a műveletet már elvégezte nekik egy helyen az
arizonai/kaliforniai határon, Kingman és Barstow között..." Ez a helyszín egy 1953
májusában történt begyűjtési művelet színhelye volt, ahogy hamarosan látni fogjuk.

290
A legmeggyőzőbb bizonyítékot arra, hogy Scully állításai alapvetően helytállóak, Wilbert
Smith kanadai kormányzati tudós szolgáltatta, aki egy 1950-es szigorúan titkos
dokumentumban kijelentette, hogy a repülő csészealjak témája magasabb titkosítási
fokozatba tartozik, mint a H-bomba, és hogy "működési módjuk ismeretlen, de egy Dr.
Vannevar Bush által vezetett kis csoport koncentrált erőfeszítéseket tesz [a megértésükre]."
Smith informátora Dr. Robert Sarbacher volt, a Kutatási és Fejlesztési Tanács tanácsadója, és
az interjú után készített kézírásos jegyzeteiben (lásd Függelék, 519-521. o.) Smith a
következőket rögzítette 1950. szeptember 15-i dátummal:
SMITH: ...Olvastam Scully könyvét a csészealjakról, és szeretném tudni, mennyi igaz belőle.
SARBACHER: A könyvben közölt tények lényegében helytállóak.
SMITH: Tehát a csészealjak léteznek?
SARBACHER: Igen, léteznek.
SMITH: Mágneses elven működnek, ahogy Scully sugallja?
SARBACHER: Nem sikerült reprodukálnunk a teljesítményüket.
SMITH: Más bolygóról származnak?
SARBACHER: Annyit tudunk, hogy nem mi készítettük őket, és elég biztos, hogy nem a
Földről származnak.
SMITH: Úgy tudom, az egész téma titkosított.
SARBACHER: Igen, két fokozattal magasabban titkosított, mint a H-bomba. Valójában ez a
legszigorúbban titkosított téma az Egyesült Államok kormányzatában jelenleg.
SMITH: Megkérdezhetem a titkosítás okát?
SARBACHER: Megkérdezheti, de nem mondhatom el.
EGY MÁSIK BEGYŰJTÉS 1948-BAN?
Todd Zechel interjút készített a Carswell légitámaszpont (Texas) egyik nyugalmazott tábori
csendőrparancsnokával [Colonel John W. Bowen], aki állítólag részt vett egy kilencven láb
(kb. 27 méter) átmérőjű korong begyűjtésében, harminc mérföldre a mexikói határtól, a texasi
Laredo közelében, 1948-ban (vagy esetleg 1950-ben). Láthatólag egy halott idegent, aki négy
és fél láb (kb. 137 cm) magas volt, találtak meg. Zechel felkutatott egy másik légierő-ezredest
is, aki egy F-94 Lockheed Starfire-t vezetett Albuquerque (Új-Mexikó) felett, amikor
jelentések érkeztek egy 2000 mérföld/óra (kb. 3200 km/h) sebességgel mért UFO-ról. Az
ezredes maga is látta a tárgyat, mielőtt az eltűnt volna a bázisa (Dyess AFB, Texas)
radarernyőiről. A tárgy feltételezések szerint Mexikóban ért földet, harminc mérföldre
Laredótól. A leszállás után az ezredes és egy másik pilóta felszállt egy könnyű repülőgéppel,
és a lezuhanás helyszíne felé vette az irányt, ahol sikerült leszállniuk. Katonák vették körül a
korongot, amelyet ponyvával takartak le. A pilótáknak megtiltották, hogy megnézzék, és
Washingtonba rendelték őket, ahol titoktartásra eskették fel őket.
Leonard Stringfield interjút készített egy férfival, aki azt állítja, hogy látott egy televíziós
híradást az eseményről (a WDEL-N csatornán, Wilmington, Delaware). "Körülbelül 1948-
ban volt, talán később, amikor a feleségemmel a híradót néztük" – mondta Leon Crice
Stringfieldnek 1980-ban. "Egy korong alakú tárgyat mutattak, amely elakadva, kissé
megdőlve állt egy homokdűnében. A tetején kupola volt, ablakok nélkül." A tárgy állítólag a
mexikói határon, a Rio Grande közelében zuhant le. Katonákat láttak mozogni a tárgy körül,
dzsipekkel és egy mélybölcsős trélerrel, valamint mexikói civileket a háttérben.

291
Abban a pillanatban, amikor a narrátor a testek begyűjtésére és a jármű egy kaliforniai
bázisra történő szállítására utalt, Crice állítása szerint a hang megszakadt, és a képernyő
elsötétült, magyarázat vagy bocsánatkérés nélkül. További megerősítés híján nehéz sok hitelt
adni a történetnek. Miért nem jelentkezett például a televíziós híradó stábja? Vagy őket is
titoktartásra eskették?
BEGYŰJTÉS ARIZONÁBAN, 1953
Raymond Fowler, aki korábban az USAF Biztonsági Szolgálatánál dolgozott és Amerika
egyik vezető kutatója, meg van győződve egy bizonyos UFO-begyűjtési történet
hitelességéről, amelyet személyesen mesélt el neki egy rendkívül jó hírű, kifogástalan
ajánlásokkal rendelkező tanú, aki azt állítja, hogy részt vett egy begyűjtött korong
elemzésében 1953 májusában. A tanú, akinek Fowler a "Fritz Werner" álnevet adta, számos
mérnöki és vezetői pozíciót töltött be a Wright-Patterson légitámaszponton 1949 és 1960
között, amely időszak alatt a Különleges Tanulmányok Hivatalában (Office of Special
Studies) dolgozott. Repülőgép-futómű tervezőként a Wright Air Development Center
Repülőgép Laboratóriumának egyik ágát vezette. Egy különleges megbízatás során, amelyet
a Légierő végzett az Atomenergia Bizottság szerződése alapján az "Operation Upshot-
Knothole" (nukleáris tesztsorozat) keretében Nevadában, 1953 májusában, Werner – akinek
akkori munkája a robbanás különböző típusú épületekre gyakorolt hatásának mérése volt a
nukleáris teszteket követően – egy este telefonhívást kapott Dr. Ed Dolltól, a tesztigazgatótól,
aki arról tájékoztatta, hogy másnap szükség lesz rá egy különleges munkához.
Werner jelentkezett szolgálatra, és az Indian Springs légitámaszpontra vitték, a kísérleti telep
közelébe, ahol körülbelül tizenöt másik szakértő csatlakozott hozzá. "Azt mondták nekünk,
hogy minden értéktárgyat hagyjunk a katonai rendőrség őrizetében" – emlékezett vissza
Werner. "Ezután feltettek minket egy katonai repülőgépre, és Phoenixbe (Arizona) repültünk.
Nem volt szabad barátkoznunk. Ott feltettek minket egy buszra más személyzettel együtt,
akik már ott voltak. A busz ablakai le voltak sötétítve, így nem láttuk, hová megyünk.
Becslésem szerint négy órát utaztunk. Azt hiszem, Kingman (Arizona) környékén voltunk,
ami Phoenix-től északnyugatra van, és nincs túl messze a nevadai atomkísérleti teleptől."
A buszút során Wernert és a többieket tájékoztatták, hogy egy szigorúan titkos légierő-jármű
lezuhant, és utasították őket, hogy vizsgálják ki a balesetet saját szakterületük szempontjából.
A helyszínre érkezéskor a személyzetet egy olyan területre kísérték, ahol két reflektor
világította meg a "repülőgépet". Eskü alatt tett vallomásában Werner így írja le az 1953.
május 21-i helyszínt:
A tárgy ismeretlen fémből készült, amely az alumíniumhoz hasonlított. 20 hüvelyknyire (kb. 50
cm) fúródott a homokba, szerkezeti sérülés jele nélkül. Ovális volt, és körülbelül 30 láb (kb. 9
méter) átmérőjű. Egy bejárati nyílást függőlegesen leeresztettek és kinyitottak. Ez körülbelül 3
és fél láb (kb. 1 méter) magas és 1 és fél láb (kb. 45 cm) széles volt. Lehetőségem volt röviden
beszélni valakivel a csapatból, aki csak egy pillanatra nézett be. Két forgószéket látott, egy
ovális kabint, valamint sok műszert és kijelzőt.
A tárgy közelében felállított sátor adott menedéket a jármű egyetlen utasa maradványainak.
Körülbelül 4 láb (kb. 120 cm) magas volt, sötétbarna bőrszínnel, 2 szeme, 2 orrlyuka, 2 füle
és kis kerek szája volt. Ezüstös, fémes ruhába volt öltözve, és ugyanolyan anyagból készült
fejre simuló sapkát viselt.

292
Werner feladata az volt, hogy kiderítse, milyen gyors volt a jármű előrehaladási és
függőleges sebessége, a becsapódás szögének és mélységének meghatározásával a
homokban.
Amint a szakértők mindegyike befejezte a munkáját, magnóra rögzített interjút készítettek
velük, majd visszakísérték őket a buszhoz. "Miután mindannyian visszatértünk a buszhoz" –
állította Werner –, "a légierő ezredese, aki a parancsnok volt, felemeltette velünk a jobb
kezünket, és esküt tétetett velünk, hogy nem áruljuk el, amit tapasztaltunk. Utasítottak, hogy
a jelentésemet kézzel írjam meg, és ne gépeljem le vagy sokszorosítsam." Werner elmondta
Fowlernek, hogy szimpatizált az eltussolással. A Légierő úgy vélte, hogy az UFO-k
bolygóköziek – mondta –, de nem tudták, honnan jöttek, és igyekeztek elkerülni a pánikot.
Leonard Stringfield megtudott még néhány részletet az incidensről Fritz Wernertől. Az
idegen testtel kapcsolatban például azt mondta, hogy nagyon vékony volt, aránytalanul
hosszú karokkal. "Mivel már 27 év telt el, az ilyen részletek meglehetősen ködösek, és lehet,
hogy befolyásoltak más leírások is, amelyeket időközben láttam vagy hallottam" – írta
Stringfieldnek 1980-ban. "Röviden, nem igazán emlékszem fülcimpákra; szemeket nem
láttam; a fej alakja ovális volt; nem emlékszem, hogy lett volna orra önmagában..." Werner
elmondta, hogy őt és a többi szakértőt megvizsgálták sugárzás és más esetlegesen káros
hatások szempontjából, de semmit sem találtak.
Ha csak néhány ilyen hihetetlen történet létezne, könnyű lenne őket egyszerű átverésként,
téveszmeként vagy a hírszerző közösség félretájékoztatásaként elvetni a téma lejáratása
érdekében. De több tucat eset van, és Leonard Stringfield és mások meg vannak győződve
arról, hogy ezek egy tekintélyes része teljesen hiteles. Stringfield a begyűjtési esetek
legszókimondóbb szószólója, és bár állhatatosan megtagadta forrásai nevének felfedését –
ami az információk átadásának előfeltétele –, alkalmanként halálos fenyegetéseket kapott,
amelyekben figyelmeztették, hogy ne tárgyalja az ügyet nyilvánosan.
IDEGEN TESTEK A WRIGHT-PATTERSON LÉGITÁMASZPONTON, 1959
Jean-Charles Fumoux Preuves Scientifiques OVNI (Monaco 1981) című könyvében elmeséli,
hogyan hívták meg Leon B. Visse-t, a hisztonok (a sejt genetikai anyagával kapcsolatos
elemek) állítólagos szakértőjét 1959-ben a Wright-Patterson légitámaszpont egyik katonai
létesítményébe, ahol megkérték, hogy végezzen el egy kísérletet bizonyos sejtek hiszton-
súlyán. Az első kísérletben Visse rendkívül alacsony hiszton-súlyt talált, sokkal
alacsonyabbat, mint az emberi sejteké. Vagy tévedett, vagy a genetikai elméletek teljes
felülvizsgálatára volt szükség, érvelt. De Visse ugyanazokat az eredményeket kapta, amikor
megismételte a kísérletet, ezért megkérte, hogy láthassa az organizmust, amelyből a sejtek
származnak. Megdöbbenésére Visse-t egy különleges szobába vitték, ahol két humanoid
holtteste feküdt.
A testek nagyon magasak voltak – valamivel több mint hét láb (kb. 210 cm) –, és szörnyű
sérüléseikből ítélve balesetet szenvedtek, bár a fejek épek voltak, meséli Fumoux, és így
folytatja: "a homlok magas és széles. Nagyon hosszú szőke haj. A szemek a halánték felé
húzódtak, ami ázsiai kinézetet kölcsönzött nekik."
Nagyon hosszú szőke haj. A szemek a halánték felé húzódtak, ami ázsiai külsőt kölcsönzött
nekik. Az orr és a száj kicsi volt. Az ajkak vékonyak, tökéletesen kirajzolódóak. Az áll kicsi
és enyhén hegyes volt. A két arc szakálltalan volt. Az arcvonásaikbeli enyhe különbségek

293
ellenére a két humanoid ikreknek tűnt." A testeket formalinban tartósították, de tökéletesen
fehérek maradtak, látszólag hiányoztak belőlük a keratin szemcsék, amelyek miatt a normális
emberek lebarnulnak az erős napfényben. A szemek nagyon világoskékek voltak, és nem
különböztek a normálistól, jelentette Visse. A kezek emberszerűek voltak, de vékonyak, míg
a lábfejeik teljesen laposak, kis lábujjakkal.
Dr. Jean Gilles, a Francia Tudományos Kutatóközpont (CNRS) munkatársa végül felkutatta
Leon Visse-t, aki azonnal tagadta, hogy személyesen részt vett volna az ügyben.
Mindazonáltal elismerte, hogy van némi igazság a történetben. Csak egy magasan képzett
biológus állhatott elő ilyen történettel, mondta Dr. Gilles-nek. Azt állították például, hogy az
idegenek teste a normálisnál sokkal fejlettebb nyirokrendszerrel rendelkezett, és Visse
elmagyarázta, hogy hipotetikusan a nyirokrendszer túlfejlettsége a földönkívüli lények
normális tulajdonsága lehet.
Egy másik állítólagos tanú, André Lwoff professzor szintén tagadta a részvételt, és azt
mondta, soha nem hallott Visse-ről. Tehát mit kezdjünk ezzel a rendkívüli történettel? Egy
egyszerű átverés? Dr. Gilles így foglalta össze érzéseit Visse-ről egy Leonard Stringfieldnek
írt levelében 1982-ben:
"Nincs határozott véleményem arról, hogy ő volt-e a megfelelő ember vagy sem; számomra ez
50% igen – 50% nem. Visse-nek valóban volt tudomása a titkos műveletekről... Úgy tűnt
számomra – de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem –, hogy hozzászokott a katonai
gondolkodásmódhoz és viselkedéshez. ... Visse-t egyáltalán nem hatotta meg a Fumoux-
történet, amikor elmeséltem neki... nem mutatott semmilyen meglepetést, egyáltalán nem
sokkolta a furcsa téma. ... Röviden, hiszem, hogy Fumoux tudott valamit az idegen/begyűjtési
ügyekről. De amit tudott, az biztosan torzított volt."
Dr. Gilles arra a következtetésre jutott, hogy vagy Dr. Visse, vagy Fumoux, vagy mindketten
tudták az igazságot a Wright-Patterson-i incidensről, de később dezinformációval fedték el
azt. Két további pontot érdemes megjegyezni. Visse-t állítólag tíz évre titoktartásra kötelezték
az amerikaiak, és pontosan tíz évvel később (1969-ben) fedte fel a történetet először, Fumoux
szerint. Maga Fumoux a francia légierőnél szolgált, és kapcsolatai voltak a hírszerző
közösséggel. Vajon a történet egy módja volt az igazság felszínre hozatalának – bár eltorzított
formában –, vagy egyszerűen egy átverés volt az elejétől a végéig? Mint oly sok kétes
hitelességű idegen-begyűjtési beszámolónál, itt is egyszerűen fel kell függesztenünk az
ítéletet addig a napig, amíg a hatóságok úgy nem döntenek, hogy felfedik a tényeket.
ŐRZÖTT UFO-T LÁT TÖBB AMERIKAI HADITENGERÉSZETI PILÓTA A
WRIGHT-PATTERSON LÉGITÁMASZPONTNÁL, 1962
Tommy Blann kutatónak köszönhetően Leonard Stringfield kapcsolatba tudott lépni egy
korábbi amerikai haditengerészeti tesztpilótával (ma kereskedelmi pilóta) – akit "P.J."-ként
azonosítottak –, aki más haditengerészeti pilótákkal együtt véletlenül bukkant rá egy csészealj
alakú "légijárműre", amelyet a Wright-Patterson légitámaszponton őriztek 1962-ben. Abban
az évben áprilisban, miközben ideiglenesen a 354. Taktikai Vadászezredhez volt beosztva
cserepilótaként, a 352. Taktikai Vadászezredet a Wright-Patterson légitámaszpontra küldték
hurrikán-evakuálás miatt a dél-karolinai Myrtle Beachről. A "B" raj, a "Kékmadarak"
repülőparancsnokaként P.J. szokása volt, hogy embereit fizikailag és mentálisan fitten tartsa
futás, érintős foci vagy kézilabda szervezésével.

294
Az első napon, ahogy P.J. öt fős repülőcsapatát vezette egy futógyakorlaton a bázison
keresztül, a csoport egy rendkívüli látványra bukkant, mesélte P.J. Stringfieldnek:
"Ahogy átvágtunk két baseballpályán, megközelítettük az első hangárt, amelyről habozás
nélkül azt tippeltük, hogy a Különleges Szolgálatok hangárja. Teljes sprintben rontottunk be
mindkét ajtón, hogy megkeressük a felszerelésraktárt, [hogy] felszerelést vételezzünk. Amint
bent voltunk, megdöbbentett minket a síri csend, és egy géppisztolyos légirendészeti őrszem
lépett hozzánk.
Körülbelül nyolc lábnyira (kb. 2,5 méter) állt egy furcsa kinézetű tárgy. Körülbelül 12-15 láb
(3,5-4,5 m) hosszú és nyolc láb (2,5 m) mély volt, és két összeragasztott tányérra hasonlított.
... Két hajtómű-tesztállványon volt felfüggesztve a föld felett. Nem voltak rajta jelzések vagy
felségjelzések, de a legszembetűnőbb az volt, hogy szegecsek nélkül készült. A tárgyat
elkerítették, és nyolc őr állt körülötte pihenj állásban.
Az őr ránk szólt: »Nem hiszem, hogy itt kellene lenniük, Uram.« Igenlően válaszoltam, és
hátra arcot csináltunk... Amint kiértünk, megnyugtattuk egymást, hogy a jó öreg USA
kifejlesztett, vagy mindvégig birtokában volt szolgálatban lévő repülő csészealjaknak.
Visszatérve a Myrtle Beach légitámaszpontra... egy héttel később felkértek, hogy jelentkezzem
a Harci Ezred dandártábornokánál. ... Közölte velem, hogy megsértettem a biztonsági
előírásokat. Csak egy kérdést tett fel: »Mit látott?« A válaszom ez volt: »Semmit!« A válasza
ez volt: »A helyes választ adta a kérdésre«, és elbocsátottak...
A Szigorúan Titkos (Top Secret) átvilágításom lehetővé tette számomra, hogy olyan értékes
információkhoz jussak, amelyeket egyébként lehetetlen lett volna megszerezni... egy rövid, 30
másodpercig tartó időre [láttunk] egy fémes színű, korong alakú tárgyat. ... Nem tudok mást
megerősíteni, csak azt, hogy ott volt.
P.J.-t zavarba ejtette a biztonsági intézkedések viszonylagos hiánya. "Nem is a Wright-
Patterson légitámaszpont tesztlétesítményében volt elhelyezve" – mondta. "A futópálya
közelében volt, épphogy megérkezett, vagy bevetésre várt. Ez csak az én tippem."
BEGYŰJTÉS ÚJ-MEXIKÓBAN, 1962
Tommy Blann interjút készített egy légierő-ezredessel, aki azt állítja, hogy jelen volt egy
lezuhant korong és humanoid utasai begyűjtésénél Észak-Új-Mexikóban, 1962 nyarán. "X"
ezredes szerint a jármű úgy nézett ki, mint két egymásra fordított csészealj, tompa alumínium
színű volt, a közepén egy sötét sávval, átmérője körülbelül harminc láb (9 méter), magassága
tizenkét láb (3,6 méter) volt. Blann-nek azt mondták, hogy nem volt észrevehető futóműve,
és a jármű látszólag megcsúszott a becsapódáskor, egy kis árkot vájva ki. "X" ezredes
elmondta, hogy egy nyolcfős csapat volt a helyszínen, kezeslábast és gázálarcot viseltek, és
mindenkinek meghatározott feladata volt. A begyűjtési helyszíneken csak előzetes elemzést
végeznek – jelentette ki az ezredes, majd így folytatta a helyszín leírását:
"Két testet emeltek ki a járműből, amelyeket egy nagy, jelöletlen ezüst furgonba tettek és
elszállítottak. Nem láttam jól a testeket; mindazonáltal kicsinek tűntek, és ezüstszínű,
testhezálló repülőruhát viseltek. A Holloman légitámaszpontra vitték őket, akárcsak a
járművet, majd a jármű részeit különböző kutatólaboratóriumokba küldték, többek között a
Los Alamos-i Laboratóriumba. Úgy hiszem, a testeket is Los Alamosba vitték, és mintákat
küldtek más helyszínekre is."
"X" ezredes felfedte, hogy a földalatti létesítmények, valamint a katonai területek elszigetelt
részei kifinomult műszerekkel felszerelt, jelöletlen helikopterekből álló századokkal

295
rendelkeznek, amelyeket azért küldenek ki, hogy figyeljék az UFO-tevékenységgel érintett
területeket, vagy meghibásodás esetén légi úton kimenekítsék azokat a környékről.
Tommy Blann megkérdezte az ezredest azokról a számos pletykáról, miszerint a lezuhant
korongokat és a testeket a Wright-Patterson légitámaszpontra küldték. "A korábbi években" –
válaszolta – "vittek néhány testet erre a bázisra, de később ez attól függött, hol találták meg
őket. Pokoli nehéz volt kidolgozni az eljárásrendet erre a műveletre, valamint arra, hogyan
juttassák ki a járművet a területről anélkül, hogy megfigyelnék őket. Ezt általában éjszaka
csinálták." "X" ezredes elmondta Blann-nek, hogy szerinte az utóbbi években a testeket az
USA-n kívülre, egy csendes-óceáni szigeten lévő titkos haditengerészeti létesítménybe
repítették.
A különleges, jelöletlen helikopterekből álló századokra való utalás érdekes, és számos
alkalommal alátámasztották, talán a legjelentősebben Betty Cash, valamint Vickie és Colby
Landrum esetében, akik látták, amint körülbelül huszonhárom helikopter "kísér" egy
azonosítatlan repülő tárgyat a texasi Huffman közelében, 1980. december 29-én (lásd a 12.
fejezetet). Leonard Stringfield több forrásból is megtudta, hogy ezt az egységet
"Kéksapkásoknak" (Blue Berets) hívják (vagy hívták), és személyesen beszélt ennek az elit
csoportnak egy volt tagjával, aki megerősítette, hogy egyik feladatuk az UFO-begyűjtési
műveletek segítése volt.
GOLDWATER SZENÁTOR MEGERŐSÍTI A VISSZATARTOTT UFO-ADATOKAT
A 13. fejezetben utaltam Bruce Cathie kapitány állítására, miszerint a Wright-Patterson
légitámaszponton állandó személyzettel működő titkos UFO-kutató központ található.
Leonard Stringfield további bizonyítékokat tárt fel ezen állítás alátámasztására, miután
beszélt egy hírszerző tiszttel (J.K.), aki kijelentette: "1948 óta a titkos információkat az
amerikai hadsereg részvételével zajló UFO-tevékenységről egy számítógépes központban
tárolják a Wright-Patterson légitámaszponton. Szerezd meg a teljes 'Dump File'-t
(adatkiürítést/adatállományt), mind a fő-, mind a másolatokat, és megkapod az összes elrejtett
UFO-adatot."
J.K. azt is állítja, hogy egyszer látott kilenc halott idegen testet a bázison, mélyfagyasztva,
vastag üvegburkolat alatt. A területet szigorúan őrizték, és J.K.-nak akkor (1966-ban) azt
mondták, hogy összesen harminc testet tartanak ott. Nem látott semmilyen idegen űrhajót, de
azt mondták neki, hogy néhányat a bázison és máshol is tárolnak, többek között a virginiai
Langley Légierő-bázison és a floridai McDill Légierő-bázison.
Egy másik forrásból Stringfield megtudta, hogy a Wright-Pattersonon a testeket 1953-ban a
18-F épület harmadik emeletén tárolták, majd később a Langley légitámaszponton, Hampton
Roads-ban, Virginiában. Barry Goldwater szenátor, a Szenátusi Hírszerzési Bizottság volt
elnöke ellátogatott a Wright-Pattersonra abban a reményben, hogy engedélyt kap Curtis
LeMay tábornoktól, hogy megvizsgálja az ott tárolt UFO-bizonyítékokat, de elutasították.
Goldwater különféle kutatóknak írt leveleinek másolatait (amelyek az irattáramban vannak)
érdemes itt idézni. Shlomo Arnonnak írt levelében, 1975. március 28-án, így írt:
"Az UFO-k témája olyan dolog, ami már régóta érdekel engem. Körülbelül tíz vagy tizenkét
évvel ezelőtt megpróbáltam kideríteni, mi van abban az épületben a Wright-Patterson
légitámaszponton, ahol a légierő által összegyűjtött információkat tárolják, és érthető módon
elutasították ezt a kérésemet. Ez még mindig Szigorúan Titkos (Top Secret) minősítés feletti.

296
Hallottam azonban, hogy van egy terv, miszerint a közeljövőben nyilvánosságra hoznak
valamennyit, ha nem is mindet ebből az anyagból. Ugyanúgy várom ezt az anyagot, mint Ön,
és remélem, nem kell sokáig várnunk."
1979. április 11-én Goldwater Lee Grahamnek írt: "Igaz, hogy megtagadták tőlem a belépést
egy létesítménybe a Wright-Pattersonon" – erősítette meg. "Mivel sosem jutottam be, nem
tudom megmondani, mi volt bent. Mindketten ismerjük a pletykákat." A szoba, amelyet a
szenátor megpróbált meglátogatni, a "Kék Szoba" (Blue Room) nevet viseli, és információim
szerint UFO-leleteket tartalmaz, de nem járműveket vagy testeket. Egy másik levélben Lee
Grahamnek, 1981. október 19-i dátummal, Goldwater ezt írta:
"Először is, hadd mondjam el, hogy már régen feladtam, hogy bejussak az úgynevezett kék
szobába a Wright-Pattersonon, mivel egyik főnöktől a másikig az elutasítások hosszú sorát
kaptam, így feladtam. ... Nem ismerek senkit, akinek bejárása lenne a kék szobába, a
tartalmáról sincs tudomásom, és arról sem, hogy bármit áthelyeztek volna. ... Hogy őszinte
legyek, Mr. Graham, ez a dolog annyira szigorúan titkosítva lett, még ha el is ismerem, hogy
sok minden nyilvánosságra került, hogy egyszerűen lehetetlen bármit is megtudni róla."
KIRTLAND LÉGITÁMASZPONT, ÚJ-MEXIKÓ, 1980
Az információ szabadságáról szóló törvény (Freedom of Information Act) alapján
nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumok szerint számos alacsonyan repülő,
azonosítatlan repülő tárgy behatolását észlelték a nukleáris fegyverraktárak közelében a
Kirtland légitámaszponton, Új-Mexikóban, 1980 augusztusában. Az észlelések
radarzavarással és elsötétítéssel jártak, amint azt ezek a Légierő Különleges Nyomozó
Irodájának (AFOSI) panaszűrlapjai is felfedik:
"1980. augusztus 13-án a 1960. Kommunikációs Század karbantartó tisztje jelentette, hogy a
radarközelítő irányító berendezés és a pásztázó radar üzemképtelen a magas...".
"...frekvenciás zavarás miatt, melynek oka ismeretlen. A teljes radaros megközelítési rendszer
elsötétítése, beleértve az Albuquerque Repülőteret is, érvényben volt 16:30 és 22:15 óra
között. ... A Védelmi Nukleáris Ügynökség rádiófrekvencia-figyelői vektoranalízissel
megállapították, hogy az interferenciát egy..." "...a Coyote Canyon Tesztterülettől
északnyugatra fekvő területről sugározták. Először azt hitték, hogy a Sandia Laboratórium,
amely a tesztpályát használja, a felelős. Azonban ... semmilyen tesztet nem végeztek a kanyon
területén."
1980. szept. 2-án a FORRÁS beszámolt arról, hogy 1980. aug. 8-án három, a KAFB (Kirtland
Légitámaszpont) 1608. SPS egységéhez tartozó biztonsági rendőr, akik a Manzano
Fegyverraktár Területen teljesítettek szolgálatot, egy azonosítatlan fényt észleltek a
levegőben, amely északról dél felé haladt a Védelmi Minisztérium Korlátozott Tesztterülete, a
Coyote Canyon felett. ... A biztonsági rendőröket, akiket STEPHEN FERENZ
törzsőrmesterként (területfelügyelő), MARTIN I. RIST első osztályú repülősként és ANTHONY
D. FRAZIER repülősként azonosítottak, később a FORRÁS külön-külön hallgatta ki. ...
Körülbelül 23:50-kor, miközben a Charlie szektorban, Manzano keleti oldalán teljesítettek
szolgálatot, a három férfi megfigyelte, amint egy nagyon éles fény nagy sebességgel halad,
majd hirtelen megáll az égen a Coyote Canyon felett. A három férfi először azt hitte, hogy
helikopterről van szó, azonban a furcsa légi manőverek (megállás és elindulás) megfigyelése
után úgy érezték, egy helikopter nem lett volna képes ilyen mutatványokra. A fény leszállt a
Coyote Canyon területén. Valamivel később a három [szemtanú] látta, amint a fény felszáll,
nagy sebességgel egyenesen felfelé indul, majd eltűnik....
1980. augusztus 11-én RUSS CURTIS, a Sandia Biztonsági Szolgálatától azt jelentette, hogy
1980. augusztus 9-én egy Sandia biztonsági őr (aki nem kívánta neve elárulását a zaklatástól

297
való félelmében) a következőket mesélte el: Körülbelül 00:20-kor kelet felé vezetett a Coyote
Canyon bekötőútján, egy riasztóval védett építmény rutinszerű ellenőrzése során. Ahogy
megközelítette az építményt, egy éles fényt észlelt a föld közelében, az épület mögött.
Megfigyelt egy tárgyat is, amelyről először azt hitte, hogy helikopter. De miután közelebb
hajtott, egy kerek, korong alakú tárgyat látott. Megpróbált rádión erősítést kérni, de a rádiója
nem működött. Ahogy sörétes puskával felfegyverkezve gyalogosan megközelítette a tárgyat,
az nagy sebességgel, függőleges irányban felszállt. ...
1980. augusztus 22-én három másik biztonsági rendőr ugyanazt a légi jelenséget figyelte meg,
amelyet az első három leírt. A tárgy ismét leszállt a Coyote Canyonban....A Coyote Canyon
egy nagy kiterjedésű, korlátozott tesztterület része, amelyet a Légierő Fegyverlaboratóriuma,
a Sandia Laboratóriumok, a Védelmi Nukleáris Ügynökség és az Energiaügyi Minisztérium
használ. ...
...egy másik biztonsági őr megfigyelte, amint egy tárgy leszáll egy riasztóval védett építmény
közelében valamikor augusztus első hetében, de csak nemrég jelentette a zaklatástól való
félelme miatt.
Paul Bennewitz, aki egy tudományos céget vezet Albuquerque-ben, sikerrel készített
fényképeket és több mint 2600 lábnyi (kb. 800 méter) 8 mm-es mozgófilmet az UFO-król,
amelyek a Manzano Fegyverraktár és a Coyote tesztterület közelében repültek, más AFOSI
dokumentumok szerint. Bennewitz, akivel kapcsolatban álltam, erős mágneses aktivitású
időszakokat is rögzített a Manzano/Coyote Canyon térségéből elektronikus
megfigyelőberendezésein, és úgy véli, hogy az UFO-k okozzák ezt nagyfrekvenciás
impulzusok kibocsátásával.
1980 végén az Aerial Phenomena Research Organization (APRO - Légi Jelenségeket Kutató
Szervezet) a következő névtelen levelet kapta, amely nyomokat szolgáltathat a Kirtland
légitámaszponton történt rejtélyes eseményekkel kapcsolatban:
"1980. július 16-án, délelőtt 10:30 és 10:45 között Craig R. Weitzel, [cím megadva] a
Dobbins légitámaszpont Polgári Légijárőr (Civil Air Patrol) kadétja... ...aki a Kirtland
légitámaszpontra, Új-Mexikóba látogatott, megfigyelt egy tompa fémes színű UFO-t repülni...
a Pecos, Új-Mexikó közelében... amely az 1550. Repülőszemélyzet Kiképző és Tesztelő Ezred
titkos kiképzőhelye a Kirtland légitámaszponton. ... WEITZEL tíz másik személlyel volt, köztük
az amerikai légierő aktív szolgálatos repülőseivel, és mindannyian szemtanúi voltak az
észlelésnek. WEITZEL készített néhány képet a tárgyról. WEITZEL közelebb ment az UFO-
hoz, és megfigyelte, ahogy az UFO leszáll egy tisztáson, körülbelül 250 yardra (kb. 230
méter) ÉÉNy-ra a kiképzési területtől. WEITZEL megfigyelt egy fémruhát viselő egyént, aki
elhagyta a járművet, és sétált néhány lábnyit. Az egyén csak néhány percig tartózkodott a
járművön kívül. Amikor az egyén visszatért, a jármű felszállt ÉÉNy felé.
Másnap este Weitzelt meglátogatta ideiglenes szállásán a Kirtland légitámaszponton egy sötét
öltönyt viselő férfi, folytatódik a levél. A férfit hat láb három hüvelyk (kb. 190 cm)
magasnak, vékony testalkatúnak írták le, sötét fekete hajjal és napszemüvegben. "Az egyén
Mr. Huckként mutatkozott be a Sandia Laboratóriumtól, amely egy titkos Energiaügyi
Minisztériumi beszállító a Kirtland légitámaszponton. ... Mr. Weitzel, mivel nem
Albuquerque környéki volt, nem tudta, mi az a Sandia". Miután magyarázatot kapott a
férfitól, Weitzel beengedte.
"Az egyén elmondta Weitzelnek, hogy olyasmit látott tegnap Pecos közelében, amit nem
kellett volna látnia. Az egyén kijelentette, hogy a jármű egy titkos jármű volt a Los Alamos-i
Új-Mexikóból, [és] követelte az összes fényképet. Mr. Weitzel elmagyarázta, hogy nála
nincsenek fényképek, mivel [azok] egy USAF repülősnél voltak, és Weitzel nem tudta az

298
illető nevét". Weitzelt figyelmeztették, hogy senkinek ne beszéljen az észlelésről, különben
komoly bajba kerül.
Hogy a férfi honnan tudott az észlelésről, zavarba ejtette Weitzelt, aki senkinek sem beszélt
az incidensről. Felhívta a Kirtland légitámaszpont biztonsági rendőrségét, és jelentette nekik
az ügyet, ők pedig továbbították azt a Légierő Különleges Nyomozó Hivatalához (AFOSI).
Egy AFOSI különleges ügynök, akire a levélben "Mr. Dody"-ként hivatkoznak, de
valószínűleg Richard C. Doty (akit a hivatalos AFOSI dokumentumok említenek abban az
időben), felvett egy vallomást Weitzeltől, és megszerezte az összes fényképet az UFO-ról. A
névtelen levél így zárult:
"Én egy USAF repülős vagyok, az 1550. Repülőszemélyzet Kiképző és Tesztelő Ezredhez
beosztva a Kirtland légitámaszponton. ... Weitzellel voltam az észlelés során, azonban nem
láttam a járművet leszállni....
Minden okom megvan azt hinni, hogy a USAF eltussol valamit. Sok időt töltöttem az ügy
vizsgálatával, és tudom, hogy több van a dologban, mint amit a USAF elmond. Hallottam
pletykákat, komoly pletykákat arról, hogy a USAF egy lezuhant UFO-t tárol a Manzano
raktárterületen. ... Ezt a területet a USAF biztonsági szolgálata erősen őrzi. Beszéltem a
Sandia Laboratórium két alkalmazottjával, akik szintén tárolnak titkos tárgyakat
Manzanóban, és ők elmondták nekem, hogy a Sandia több UFO-t is megvizsgált az elmúlt 20
évben. Annak [az UFO-nak] a részeit, amely Roswell (Új-Mexikó) közelében zuhant le... a
Sandia tudósai vizsgálták meg. Azt még mindig Manzanóban tárolják.
Okom van feltételezni, hogy az OSI nagyon titkos nyomozást folytat az UFO-észlelésekkel
kapcsolatban. Az OSI vette át [az ügyeket], amikor a Kék Könyv Projektet (Project Blue
Book) lezárták. Ezt a parancsnokom, Bruce Purvine ezredes mondta nekem. Purvine ezredes
azt is elmondta, hogy a nyomozás annyira titkos, hogy az OSI legtöbb alkalmazottja nem is
tud róla. De Purvine ezredes elmondta, hogy a Kirtland légitámaszponton, az AFOSI 17.
körzetének van egy speciális titkos különítménye, amely az észleléseket vizsgálja ezen a
környéken. Ők vizsgálták a szarvasmarha-csonkításokat is Új-Mexikóban....
Névtelennek kell maradnom, mert hivatásos repülős vagyok, és még van hátra időm az aktív
szolgálatból. Úgy érzem, megfenyegetnének, ha felfedném a nevemet".
KATONAI HÍRSZERZŐ TISZT VIZSGÁL MEG BEGYŰJTÖTT UFO-KAT ÉS
IDEGEN TESTEKET EGY TITKOS ARIZONAI BÁZISON
Az egyik leglenyűgözőbb történetet a begyűjtött UFO-kkal és humanoid utasaikkal
kapcsolatban egy volt katonai hírszerző tiszt mesélte el Dr. Berthold Schwarz pszichiáternek
és kutatónak az 1980-as évek elején. Dr. Schwarz a Dartmouth College-ban és a Dartmouth
Orvosi Iskolában végzett, orvosi diplomáját a New York-i Egyetem Orvosi Kollégiumában
szerezte; az Amerikai Pszichiátriai és Neurológiai Tanács nagykövete és tagja is. Mivel
tudom róla, hogy elemzéseiben teljesen objektív az UFO-esetekkel és tanúkkal kapcsolatban,
mellékelem a következő történetet, amely először az UFO Dynamics című könyvében jelent
meg.
A hírszerző tiszt ma sikeres magánember, aki számos dicséretet kapott a vietnámi háború
alatt tanúsított bátorságáért, és számos hiteles monográfiát írt biztonsági kérdésekről,
valamint folyékonyan beszél több keleti nyelven. "A tiszt ajánlólevelei éppolyan
kifogástalannak tűnnek, mint a névtelenség iránti igénye" – jelenti Schwarz. "Néhány olyan
emberrel készített interjú, aki jól ismeri őt, és akiket én is ismerek, kezeskedik a tisztességéért
és kiváló munkamoráljáért. ... A tiszt világosan, egyenesen beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy

299
nem élvezte az élményeinek megvitatását. Olyan volt, mintha megkönnyebbült volna, hogy
elmondhatta nekem, mi történt, és aztán semmi köze nem akart lenni többé a témához".
A tanú azt állítja, hogy miközben egy katonai hírszerző egységnél szolgált az 1970-es
években, találkozott egy hírszerző tiszttársával, aki meghívta őt, hogy nézzen meg néhány
begyűjtött idegen testet egy titkos arizonai bázison. Ezt mondta Schwarznak:
"Kétlem, hogy valaha is újra megtalálnám azt a helyet. Volt egy földfelszíni autópálya, amely
áthaladt a bázis felett, és a bejáratnál tett kanyar után a föld alá mentünk. Megszegtünk
minden létező biztonsági szabályzatot. Emiatt, és mivel abban az időben Szigorúan Titkos
(Top Secret) minősítésem volt, azon tűnődtem, vajon ez egy csapda-e – hogy egy harci
tapasztalattal rendelkező embert akarnak ebbe a helyzetbe hozni, és megnézni, mit csinál –,
hogy elvessék a kétely magvait. Túl nyilvánvaló volt. Szolgálati autót használtunk, nem
magánautót. Egy boltozatos területre léptünk be. Nos, ez hétvégén történt, és a biztonság[i
intézkedések hiánya] megdöbbentett, mert annyira laza volt.
A Humanoidok
Amikor beértünk, öt humanoid alakot figyeltem meg.... Emlékezzen, kételkedtem abban, amit
láttam. Nagyon-nagyon fehérek voltak. Nem voltak fülek; nem voltak orrlyukak. Csak
nyílások voltak: egy nagyon kicsi száj, és a szemeik nagyok voltak. Nem volt arcszőrzet, nem
volt hajuk, nem volt fanszőrzetük. Meztelenek voltak. Azt hiszem, a legmagasabb körülbelül
3 és fél láb (kb. 105 cm) lehetett – talán egy kicsit magasabb. Úgy emlékszem, három férfi és
két nő volt. A fejek nagyok voltak – nem teljesen aránytalanok –, de nagyok... nem volt
eltúlzott, más szóval. Vékony ujjak; vékony lábak. Kis csontszerkezetük volt.
"Látott nemi szerveket?" – kérdezte Dr. Schwarz. "Nem emlékszem, hogy láttam volna a
férfiaknál, vagy a női szerveket a nőknél. ... Nem emlékszem, hogy láttam volna melleket a
nőkön" – válaszolta a tiszt. Akkor honnan tudta, hogy némelyikük nő volt? Azt válaszolta,
hogy a barátja mondta neki (a nemet feltehetőleg a boncolás során határozták meg). "Amikor
megláttam a legkisebb nőstényt a csoportban, világos varratnyomokat láttam. A barátom azt
mondta, hogy történt boncolás, és az agyának vizsgálata alapján úgy becsülték, hogy 200
éves volt. A legkisebb nőn teljes boncolást végeztek, Y-metszéssel nyitották fel. Nem volt
zúzódás a testen. Egyik testen sem voltak sérülésre utaló jelek.... Azt mondta nekem, hogy
vegetáriánusok voltak. A fogak simák, laposak és nagyon kicsik voltak".
Dr. Schwarz ezután alaposabban kifaggatta a tanút az idegen testek fizikai részleteiről:
Schwarz: Mi a helyzet a szemekkel...?
Tiszt: Ó, az érdekes volt. Könnycsepp alakúak voltak, a dőlésszög kifelé tartott.
Schwarz: Körbeérő?
Tiszt: Nem, nem. Nem voltak azok. Nagyok voltak, nyitottak.
Schwarz: Voltak szemhéjaik? Meg tudta állapítani?
Tiszt: Nem, nem tudtam megállapítani.
Schwarz: Szemöldök? Vagy bármi ilyesmi?
Tiszt: Szemöldök nem volt. Két nyílás az orrlyukaknak és ugyanez a füleknek. Finomak
voltak. Úgy néztek ki, mintha......megérintené őket, eltörnének. Ráncosodásnak sem volt jele
rajtuk.
Schwarz: Hogyan tudta azt a tippet adni, hogy a hölgy több mint 200 éves volt?

300
Tiszt: Ezt kérdeztem tőle én is. Azt mondta, az agy barázdáinak számából. Soha nem
hallottam még erről.
Schwarz: Körülbelül mikor történt ez?
Tiszt: A 70-es évek közepén. De már több évvel korábban megszerezték ezt [a járművet és a
lényeket]....
A tiszt azt állította, hogy a járművet radaron követték, miközben a föld felé tartott, a helyszínt
háromszögeléssel határozták meg. "Amikor [a katonaság] kiért oda, találtak egy kis lyukat.
Nyilvánvalóan egy meteorit találta el a járművet, ami hirtelen dekompressziót okozott, és az
emberek ebbe haltak bele". A tiszt látta ennek a járműnek a részeit a titkos arizonai bázison,
beleértve az üléseket is. "Az ülések tompa bronzszínű fémből voltak – nem voltak hidegek
tapintásra. Mindenütt otthagytam az ujjlenyomataimat. Még mindig kételkedem mindenben.
Még mindig megvan nekik a jármű, de hogy hol, azt nem tudom".
Egy a bázison tárolt jármű
A hírszerző tiszt azt állítja, hogy látott egy teljes, visszaszerzett járművet a bázison, amely
Nevadában járt szerencsétlenül, és félig a homokba temetve találták meg, mégis teljesen
sértetlenül.
Alulról szinte teljesen lapos volt. Majdnem 20 láb (kb. 6 méter) széles volt – majdnem – mert
leléptem a távolságot. Volt egy enyhe kupolája, de csak fokozatos emelkedéssel. Matt
ezüstszínű volt, de nem festék borította. A jármű belsejében nem volt szövet, hanem tompa
barna anyag, mintha bevonat lenne rajta.... Volt egy szék egy képernyő előtt. Képernyőnek
tűnt. Valamilyen navigációs célt szolgálhatott. Erről nem akart beszélni nekem.
Voltak műszerek oldalt. Egyébként más nyílások is voltak oldalt, és egy nagy fémdarab
mozgott, számítógépes megjelenéssel. Voltak kapcsolók és fények. Láttam szimbólumokat. A
képernyő olyannak tűnt, mint egy TV – kör alakú, rácsvonalak nélkül. Bele tudta tenni a kezét
az ember. Több mint hét láb (kb. 2,1 méter) magas volt, ahogy megítéltem, amikor besétáltam,
és ezért úgy becsültem, hogy körülbelül négy láb (kb. 1,2 méter) a körfogata. Nem kérdeztem
a szimbólumokról, háromszögekről, körökről, téglalapokról, furcsa alakzatokról.
A kabin nem volt matt, hanem fényes. Minden egy síkban volt, semmi nem állt ki. Voltak karok
az ülések mellett – olyan dolgok, amiket nem tudok leírni. Nem voltak lyukak vagy szegecsek.
Egy tároló jött ki a falból, és az étel egy része ott volt. Bizonyára vegetáriánusok voltak. A
folyosó nagyon keskeny volt, vastag fekete szövettel borítva. Nem voltak csavarok, hegesztési
nyomok vagy szegecsek, sima volt, mintha festve lett volna, de nem volt festve. Nem fém volt,
mégis szilárd, nem szövet, műanyag vagy üvegszál... Tudták, hogyan kell nyitni és zárni az
ajtókat. Ez a fickó már egy ideje kezelte a dolgot.
Átverés volt?
Csábító lenne a hírszerző tiszt történetét átverésként elvetni, Dr. Schwarz azonban meg van
győződve arról, hogy ezzel semmit sem nyert volna. Maga a tanú folyamatosan kétségeit
fejezte ki, ahogyan bárki tenné, aki hasonló helyzetbe kerül. „Most, hogy visszatekintek rá,
kételkedem abban, amit láttam” – mondta. „Nehezemre esik elhinni. Úgy gondolom, hogy az
arizonai ügy egyfajta 'magvetés' (elterelő) manőver volt, hogy elhintsék a hitetlenséget a
tömegben. Valójában egy átkozottul jó manőver, ha belegondolunk, mert egy jó
referenciákkal rendelkező embertől származik, aki őrültségeket beszélt. Szóval, ha ebből a
szemszögből nézzük, igen, most már van értelme.”

301
Dr. Schwarz ugyanilyen meggyőződéssel vallja, hogy a hírszerző tiszt története nem egy
zavart elme szüleménye:
Amennyire tudomásom van róla, nem tapasztalt korábban érzelmi labilitást, nem használt
pszichoaktív vagy pszichedelikus szereket, és szolgálat közben nem érintkezett mérgező
vegyszerekkel. ... Ennek a személynek a felületes pszichiátriai vizsgálata nem tárt fel
nyilvánvaló pszichopatológiára utaló jelet, és ha amit mond, az apokrif vagy valótlan, fel
kellene tenni a kérdést, mi lehetett az indítéka, tekintve, hogy semmilyen anyagi hasznot vagy
presztízst nem szerzett a történetéből. Ha a beszámolója részéről egy csel része, vagy ha
tudatosan vagy titokban szervezetek használják fel jelenleg nem tisztázott célokra, akkor ez
egy rendkívül költséges művelet lenne, és sokakat megtévesztettek volna nyilvánvaló ok nélkül.
Zaklatás
A titkos arizonai bázison szerzett rendkívüli élmények után a tiszt családját hírszerző
kollégák látogatták meg. „Olyan érzésem van, hogy néhány kém testvérem végezte a
szokásos utánkövetést” – mesélte Schwarz-nak:
Bár megvolt a rangom, nem volt meg a „szükséges tudás” (need to know) szintem. Soha nem
mondtak semmit, csak kérdezősködtek... a családom kezdett hozzászokni ehhez. Apám jó tiszt.
Bár sokat látott és viselt el karrierje során, őt is eléggé megrázta. Három jellegtelen egyén
látogatta meg egy jellegtelen autóban, olyan igazolványokkal, amelyek nem voltak
hitelesítve... nem FBI... Ruházatukkal vagy beszédükkel nem hívták fel magukra a nyílt
figyelmet. Apa sosem látta a szemüket... napszemüveget viseltek... A karrieremről tettek fel
kérdéseket... Eljöttek és kérdezősködtek a környékemen, majd távoztak, mindenkit felzaklatva
maguk után. A családom hívásokat kapott Washingtonból. Most, hogy házas vagyok, és mivel
a feleségem rokonai Kelet-Európában élnek, elvesztettem a Szigorúan Titkos (Top Secret)
minősítésemet, és nincs már olyan hozzáférésem, mint régen.
További zaklatások is történtek, ahogy Bert Schwarz 1983-ban elmesélte nekem:
...röviddel azután, hogy sok izzadtság árán elmondta nekem a történetét, meglátogatta őt két
„Mutt és Jeff” [egy alacsony és egy magas] jellegű figura sötét öltönyben, akik azt mondták,
hogy a kormánytól jöttek, felmutatták a megfelelő igazolványokat, majd elmondták neki
mindazt, amit ő nekem mondott, plusz azt is, amit nyilvánvaló okokból nem mondott el nekem.
Röviddel ezután a duplán zárt acélajtós lakását feltörték, és különböző háborús kitüntetéseket,
pillanatképeket, negatívokat és egyéb emléktárgyakat vittek el. Ez egy meglehetősen bonyolult
és kényes helyzet, amint azt sejtheti.
1984-ben levelezést folytattam Dr. Eric Dingwall antropológussal és pszichikai kutatóval
erről az esetről. Mivel Dr. Dingwall (aki 1986-ban hunyt el) katonai hírszerzési háttérrel
(MI6) rendelkezett, és lelkesen érdeklődött a visszaszerzett UFO-k és utasaik történetei iránt,
úgy gondoltam, véleménye értékes lehet. Ő azonban szkeptikus volt. „Sokat tudok
Schwarzról” – mondta nekem. „Úgy hallottam, ő egy nagyon jószívű ember, aki meghatóan
hisz az emberi természet alapvető jóságában, és emiatt hatalmas hiszékenységgel viseltetik a
'természetfeletti' dolgok iránt. Nem fordult meg a fejében, hogy a visszaszerzett UFO-k és
utasaik története esetleg az informátora 'próbatétele' (try-on) volt, csak azért, hogy lássa,
mennyit hisz el?”
Ezt felvetettem Dr. Schwarznak. „Természetesen egy bájos, egyszerű elméjű bolondnak
tűnhetek, aki hisz az emberi természet alapvető jóságában” – válaszolta. „Ahhoz, hogy
terapeuta legyél, rendelkezned kell ezzel a hozzáállással, ez igaz. Másfelől, nem most jöttél le

302
a falvédőről, és látsz minden nyálkás, rothadt dolgot is, amire az emberi lények képesek.
Hidd el, ez még hihetetlenebb, mint néhány paranormális jelenséggel kapcsolatos állítás.”
Schwarz továbbra is meg van győződve a tiszt őszinteségéről és integritásáról, és időről időre
kapcsolatban maradt vele, „de, ahogy elképzelheti, szűkszavú azzal kapcsolatban, amit
nekem mondott. Egyszer azonban azt mondta, hogy valószínűleg jobb lett volna, ha semmit
sem mond.”
TOVÁBBI MEGERŐSÍTÉS A VISSZASZERZÉSEKRŐL
Bármennyire hihetetlennek is tűnnek a visszaszerzett UFO-król és utasaikról szóló történetek,
megbízható forrásokból megerősítést nyert, hogy számos ilyen eset valóban megtörtént. A
néhai Dr. Robert Sarbacher, a Kutatási és Fejlesztési Tanács (Research and Development
Board) korábbi tanácsadója, valamint a Washington Institute of Technology elnöke és az
igazgatóság elnöke 1983-ban levelet küldött William Steinman-nak, amelyben egyértelműen
elismeri ezt a tényt:
A visszaszerzett repülő csészealjakkal kapcsolatos saját tapasztalataimat illetően: nem álltam
kapcsolatban a visszaszerzésben részt vevő személyek egyikével sem, és nincs tudomásom a
visszaszerzések időpontjairól.
Azt illetően, hogy az Ön által felsorolt személyek részt vettek-e benne, csak annyit mondhatok:
John von Neumann határozottan részt vett. Dr. Vannevar Bush határozottan részt vett, és úgy
gondolom, Dr. Robert Oppenheimer is.
A Kutatási és Fejlesztési Tanáccsal való kapcsolatom Doktor Compton alatt az Eisenhower-
kormányzat idején meglehetősen korlátozott volt, így bár meghívást kaptam több, a jelentett
visszaszerzésekkel kapcsolatos megbeszélésre, személyesen nem tudtam részt venni az
üléseken. Biztos vagyok benne, hogy megkérték Dr. von Braunt, és a többieket is, akiket
felsorolt, valószínűleg megkérdezték, és vagy részt vettek, vagy nem. Ez minden, amit biztosan
tudok.
Körülbelül az egyetlen dolog, amire jelenleg emlékszem, hogy bizonyos anyagok, amelyekről
azt jelentették, hogy repülő csészealj-balesetekből származnak, rendkívül könnyűek és nagyon
ellenállóak voltak. Biztos vagyok benne, hogy laboratóriumaink nagyon alaposan elemezték
őket.
Voltak jelentések arról, hogy a gépeket kezelő műszerek vagy lények szintén nagyon kis
súlyúak voltak, ami elegendő volt ahhoz, hogy ellenálljanak a gépezetükkel járó hatalmas
lassulásnak és gyorsulásnak. Emlékszem, hogy az irodában beszélgetve néhány emberrel az a
benyomásom támadt, hogy ezek az „idegenek” bizonyos, a Földön megfigyelt rovarokhoz
hasonlóan épültek fel, amelyeknél az alacsony tömeg miatt a fellépő tehetetlenségi erők
meglehetősen alacsonyak lennének.
Még mindig nem tudom, miért adták ki a magas szintű titkosítást, és miért tagadják ezen
eszközök létezését. [Kiemelés hozzáadva]
Tehát, bár Dr. Sarbacher nem vett részt közvetlenül a visszaszerzésekben, megjegyzései nem
hagynak kétséget afelől, hogy több visszaszerzés is történt, és hogy a Steinman által az azték
(Aztec) ügyről szóló jelentésében idézett tudósok némelyike határozottan érintett volt.
George C. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke a második
világháborúban, valamint külügyminiszter (1947-49) szintén megerősítette, hogy a hatóságok
UFO-kat és azok utasait szerezték meg. 1951-ben Marshall tábornok beszélt Dr. Rolf

303
Alexanderrel, a Mexikóvárosi Repülőtéren történt észleléseket követően, amikor számos
filmfelvétel és fénykép készült, miközben az újságírók a tábornok érkezését várták.
Marshall később felfedte Dr. Alexandernek, hogy az UFO-k egy másik bolygóról
származnak, és barátságosak; a védelmi létesítmények és repülőterek feletti lebegésüket úgy
értelmezték, hogy képesek lennének mindannyiunkat darabokra robbantani, ha bármilyen
gonosz szándékuk lenne. Marshall kijelentette, hogy kétségtelenül azon dolgoznak, hogy
kidolgozzanak egy módszert az életben maradásra a légkörünkben, mielőtt leszállnának és
baráti kapcsolatot létesítenének, és hogy az amerikai hatóságok meg vannak győződve arról,
hogy a Földnek nincs félnivalója tőlük.
A leszállásokról kérdezve Marshall elismerte, hogy tényleges kapcsolatfelvétel történt az
UFO-kban lévő lényekkel, és hogy három alkalommal olyan leszállás történt, amely
katasztrofálisnak bizonyult az utasok számára. Elmondása szerint mindhárom alkalommal a
Föld erősen oxigéndús légkörének belélegzése szó szerint elégette belülről a látogatókat, és
ropogósra égtek. Ez az utolsó információ nem teljesen egyezik az általam idézett korabeli
jelentésekkel, amelyekben azt állítják, hogy az idegen testek némelyike jó állapotban maradt
fenn. De mit kezdjünk azzal a megjegyzéssel, hogy „tényleges kapcsolatfelvétel” történt?
Sajnos Marshall nem fejtette ki bővebben ezt az izgalmas kinyilatkoztatást.
Amikor Dr. Alexander megkérdezte tőle, miért fektetnek ekkora hangsúlyt az UFO-k
létezésének tagadására és a jelentések cenzúrázására, Marshall azt válaszolta, hogy az USA
azt akarta, hogy népe a valódi fenyegetésre – a kommunizmusra – koncentráljon, és ne
vonják el figyelmüket az űrből érkező látogatók. Folytatta azzal, hogy H. G. Wells Világok
harca című sci-fi történetének híres, Orson Welles általi háború előtti rádióközvetítése
megmutatta, milyen reakció várható, ha a valódi tények általánosan ismertté válnának:
hisztérikus képtelenségek zűrzavara és a kéznél lévő feladatoktól való teljes elfordulás. A
pletykák és találgatások olyan légkört teremtenének, amelyet a Kreml propagandistái
biztosan kihasználnának – mondta.
Nem tudom, mennyire pontosan számolt be Dr. Alexander a Marshall tábornokkal való
találkozójáról, de azt tudom, hogy néhány korabeli kutató megbízott benne és tisztelte őt,
ezért valószínűtlen, hogy kitalálta volna a történetet. Továbbá megtagadta, hogy Marshall
nevét kapcsolatba hozzák a hírközléssel akkoriban, és azt nem is publikálták egészen az ő,
valamint Marshall haláláig.
Derek Dempsternek, az FSR (Flying Saucer Review) első szerkesztőjének írt levelében Dr.
Alexander egy olyan megjegyzést tett, amely ma éppoly aktuális, mint akkor volt. „A baj az,”
– írta – „hogy az UFO-k sajnos már nem számítanak hírnek, hacsak nem sikerül egyet
leszállítani és lefényképezni, a legénységével pedig interjút készíteni a sajtó számára. Lehet,
hogy ez nem lehetetlen, de eddig még senkinek sem sikerült.”
(Képek és képaláírások)
Balra fent: Frederick Valentich, a fiatal ausztrál pilóta, aki Cessna repülőgépével együtt tűnt
el, közvetlenül azután, hogy jelentette, egy UFO lebeg felette 1978. október 21-én. (Guido
Valentich)
Jobbra fent: „Az azonosítatlan repülő tárgyak nagyon komoly témát jelentenek, amelyet
alaposan tanulmányoznunk kell . Kérjük minden nézőnket, küldjék el nekünk a Szovjetunió

304
területe felett látott különös repülő szerkezetek részleteit. Ez komoly kihívás a tudomány
számára, és szükségünk van minden szovjet állampolgár segítségére...” Felix Zigel professzor
a Moszkvai Repülési Intézetből, Moszkvai Központi Televízió, 1967. november 10. (Henry
Gris)
Lent: 1984-ben a Szovjet Tudományos Akadémia égisze alatt megalakult a Rendellenes
Légköri Jelenségeket Vizsgáló Bizottság Moszkvában. A bizottságot Pavel Popovics vezette,
aki elmondta, hogy évente több száz UFO-jelentés érkezik a Szovjetunióban, és bár a legtöbb
megmagyarázható, mások nem . (Popperfoto)
(Képek és képaláírások)
Balra fent: Dr. Vannevar Bush, aki a háború után a Kutatási és Fejlesztési Tanácsot vezette,
Wilbert Smith 1950-es említése szerint egy UFO-kat vizsgáló kis csoport vezetője volt. Ez a
csoport volt a Majestic 12, amelyet titokban hoztak létre 1947-ben. (Popperfoto)
Jobbra fent: Nathan Twining tábornok, aki a Légianyag Parancsnokság (Air Materiel
Command) parancsnokaként 1947-ben aláírt egy dokumentumot, amely tanúsítja az UFO-k
valóságát. Twining tábornok szintén a Majestic 12 tagja volt. (Popperfoto)
Lent: Truman elnök (jobbra) átadja a Kiváló Szolgálatért Érdemrendet James Forrestal
védelmi miniszternek 1949 márciusában. Két hónappal később Forrestal öngyilkosságot
követett el. Ő volt a Truman alatt létrehozott Majestic 12 csoport egy másik tagja.
(Popperfoto)
(Képek és képaláírások)
Balra fent: Hoyt Vandenberg tábornok, a Központi Hírszerzés igazgatója (1946–47) és egy
másik Majestic 12 tag. 1948-ban, az amerikai légierő vezérkari főnökeként elrendelte a
Légitechnikai Hírszerző Központ (Air Technical Intelligence Center) által készített
„Helyzetértékelés” (Estimate of the Situation) megsemmisítését, amely azt sugallta, hogy az
UFO-k bolygóközi eredetűek. (Imperial War Museum)
Jobbra fent: „Itt az ideje, hogy az igazság napvilágra kerüljön. ...De a hivatalos titkolózás és
nevetségessé tétel miatt sok állampolgárral elhitetik, hogy az ismeretlen repülő tárgyak
badarságok...” Roscoe Hillenkoetter tengernagy, a CIA igazgatója (1947–50) és a Majestic 12
tagja, a Kongresszusnak írt levelében, 1960. (CIA)
Balra lent: „A Központi Hírszerző Ügynökség áttekintette a jelenlegi helyzetet... 1947 óta
körülbelül 2000 hivatalos jelentés érkezett észlelésekről, és ezek közül mintegy 20% még
mindig megmagyarázatlan. Véleményem szerint ennek a helyzetnek lehetséges
nemzetbiztonsági következményei vannak, amelyek túlmutatnak egyetlen fegyvernem
érdekein...” Walter Bedell Smith tábornok, a CIA igazgatója (1950–53), a Nemzetbiztonsági
Tanácsnak írt 1952-es memorandumában. (Imperial War Museum)
Jobbra lent: „...Az ügy az Egyesült Államok kormányának legszigorúbban titkosított témája,
még a hidrogénbombánál is magasabb besorolású. Repülő csészealjak léteznek. Működési
elvük ismeretlen, de egy kis csoport, Dr. Vannevar Bush vezetésével, koncentrált
erőfeszítéseket tesz...” Wilbert Smith, egy szigorúan titkos kanadai kormányzati
memorandumban, 1950. november 21. (Van's Studio Ltd)

305

(Képek és képaláírások)
Balra fent: Egy UFO, amelyet az amerikai tengerészgyalogság egyik repülőezredének
pilótája fényképezett le az Északkelet-kínai-tenger felett a koreai háború alatt. A tárgy
viszonylag közel került a repülőgéphez, majd több mint 1000 mérföld/óra sebességgel
elrepült, gyorsított és eltűnt. (W. Gordon Allen)
Jobbra fent: Mel Noel, az amerikai légierő (USAF) pilótája, aki 1953-ban és 1954-ben
géppuska-kamerával filmfelvételeket készített UFO-król, miközben speciális felderítő
küldetéseken repült UFO-k után kutatva. (Szerző)
Lent: Egy F-86 Sabre sugárhajtású gép, amilyennel Noel is repült.
(Képek és képaláírások)
Balra fent: Donald Keyhoe őrnagy a CBS TV-ben 1958 januárjában, amikor adás közben
megszakították a közvetítést, miközben éppen nyilatkozatot tett az UFO-k valóságáról, amit
Pentagon-források is megerősítettek számára. (CBS)
Jobbra fent: „...több napon át sorozatban fémes, csészealj alakú járművek csoportjait
észleltük nagy magasságban a bázis felett [Németország, 1951], és megpróbáltuk
megközelíteni őket, de gyorsabban tudtak irányt változtatni, mint a mi vadászgépeink.
Hiszem, hogy az UFO-k léteznek, és hogy az igazán megmagyarázhatatlan esetek valamilyen
más, technológiailag fejlett civilizációtól származnak.” Gordon Cooper, korábbi USAF pilóta
és NASA űrhajós, ENSZ UFO-vita, 1978. november 27. (Popperfoto)
Balra lent: Joe Walker X-15 pilóta, miután új sebességrekordot állított fel (3370
mérföld/óra) a rakétameghajtású repülőgéppel 1961. május 25-én. Egy évvel később Walker
elismerte, hogy feladatai közé tartozott az UFO-k keresése is az X-15-ös repülései során, és le
is filmezett néhány tárgyat egy másik rekorddöntő repülés során 1962 áprilisában.
(Popperfoto)
Jobbra lent: Scott Carpenter űrhajós a sajtótájékoztatón, a problémás Mercury 7 orbitális
repülését követően, 1962. május 24-én. A pletykák szerint Carpenter UFO-val találkozott a
repülés során, de ő ezt tagadja. (Popperfoto)
(Képek és képaláírások)
Balra fent: Neil Armstrong, aki „Buzz” Aldrinnal együtt megbízható források szerint UFO-
kkal találkozott az Apollo-11 holdraszállása során 1969 júliusában. Armstrong határozottan
tagadja ezt. (NASA)
Jobbra fent: „Én azon fickók közé tartozom, akik sosem láttak UFO-t. De megkérdeztek, és
nyilvánosan elmondtam, hogy úgy gondolom, ők valaki mások; valamilyen más civilizáció.”
Eugene Cernan, az Apollo-17 parancsnoka, 1973. (NASA)
Balra lent: 1974-ben Hermann Oberth professzor, az űrutazás nagy úttörője ezt írta az UFO
News-ban: „Arra a következtetésre jutottam, hogy az UFO-k léteznek, nagyon is valóságosak,
és űrhajók egy másik vagy több másik naprendszerből. Lehetséges, hogy intelligens

306
megfigyelők irányítják őket, akik egy olyan faj tagjai, amely évszázadok óta hosszú távú
tudományos vizsgálatokat folytat a Földünkön...” (Szerző)
Jobbra lent: Egyike annak a négy polaroid fényképnek, amelyet Jeff Greenhaw rendőrfőnök
készített az alabamai Falkville közelében 1973. október 17-én. Az „űrlény” ezután elszaladt
hatalmas lépésekkel, és a rendőr nem tudta utolérni a járőrkocsijával. Greenhawt
balszerencse-sorozat sújtotta az incidenst követően: valaki felgyújtotta a lakókocsiját; az
autójának motorja felrobbant; megkérték, hogy mondjon fel a munkahelyén, és a felesége is
elhagyta. (Jeff Greenhaw)
(Képek és képaláírások)
Fent: „A tisztán pszichológiai magyarázat kizárható... a korongok intelligens irányítás jeleit
mutatják, kvázi-emberi pilóták által... a fontos információk birtokában lévő hatóságoknak
nem lenne szabad habozniuk, hogy a lehető leghamarabb és legteljesebb mértékben
felvilágosítsák a nyilvánosságot.” Dr. Carl Gustav Jung, 1954. (Douglas Glass/Popperfoto)
Lent: A Zimbabwei Légierő egy British Aerospace Hawk gépe. 1985. július 22-én két
Hawkot riasztottak a Thornhill légibázisról, hogy vizsgáljanak ki egy UFO-t, amelyet radaron
követtek és sokan láttak. Amikor a Hawkok megérkeztek Bulawayo fölé, az UFO
függőlegesen gyorsult 7000 lábról 70 000 láb magasságra kevesebb mint egy perc alatt. A
Hawkok visszatértek a bázisra, ahol a tárgy még néhány percig látható volt, mielőtt nagy
sebességgel eltűnt. (Air Force of Zimbabwe)
(Képek és képaláírások)
Balra fent: „...Abban a szilárd meggyőződésben, hogy az amerikai közvélemény jobb
magyarázatot érdemel annál, mint amit eddig a légierő adott, határozottan javaslom, hogy
legyen egy bizottsági vizsgálat az UFO-jelenségek ügyében. Úgy gondolom, tartozunk
annyival az embereknek, hogy hitelességet teremtsünk az UFO-kkal kapcsolatban, és a lehető
legnagyobb felvilágosítást nyújtsuk ebben a témában.” Gerald Ford korábbi elnök, levelében,
amelyet képviselőként küldött.
Jobbra fent: „Ha elnök leszek, minden információt, amivel ez az ország rendelkezik az
UFO-észlelésekről, elérhetővé teszek a nyilvánosság és a tudósok számára. Meg vagyok
győződve arról, hogy az UFO-k léteznek, mert láttam egyet...” Jimmy Carter korábbi elnök a
választási kampánya során, 1976 májusában. (Popperfoto)
Lent: Ülés az Egyesült Nemzetek Szervezeténél 1978. július 14-én, hogy megvitassák egy
ENSZ UFO-ügynökség szükségességét. Balról jobbra: Gordon Cooper, Claude Poher, J.
Allen Hynek, Sir Eric Gairy grenadai miniszterelnök, Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár és
(jobbra, közel) David Saunders. 1967-ben U Thant korábbi ENSZ-főtitkár barátainak
bizalmasan elárulta, hogy az UFO-kat a legfontosabb problémának tartja, amivel az
emberiség szembenéz, a vietnami háború után.

17. FEJEZET

307

SZIGORÚAN TITKOS FELETT
A NEMZETBIZTONSÁGI ÜGYNÖKSÉG (NSA)
Az 1952-ben, Truman elnök alatt alapított amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) a
világ legnagyobb lehallgató birodalmává nőtte ki magát, amelynek becsült éves költségvetése
1985-ben elérte a 2 milliárd dollárt. A Maryland állambeli Fort George Meade-ben, egy 1000
hektáros területen székelő NSA saját főiskolával (a legutóbbi számláláskor 18 000
hallgatóval), saját erőművel, televízióállomással és stúdióval, valamint összesen 50 000 fős
személyzettel rendelkezik. Tíz fő osztályra oszlik, köztük négy műveleti részlegre, öt törzs-
és támogató részlegre, valamint egy kiképző egységre. Alapvető funkciói: Jel Hírszerzés
(SIGINT), Elektronikus Hírszerzés (ELINT), Radar Hírszerzés (RADINT), Kommunikációs
Biztonság (COMSEC) és Humán Hírszerzés (HUMINT).
1982-ben James Bamford szenzációs könyve, a The Puzzle Palace (A rejtélyek palotája)
rengeteg, addig titkos információt tárt fel az NSA-ról – egy olyan ügynökségről, amely
annyira titkos volt, hogy néha „No Such Agency” (Nincs Ilyen Ügynökség) néven
emlegették. Az UFO-k témájára azonban egyetlen utalás sem található benne. A közelmúltig
a hírszerző közösségen kívül keveseknek volt bármi fogalma az NSA UFO-kkal kapcsolatos
érintettségéről. Amikor Robert Todd 1976-ban levélben fordult az NSA-hoz, kérve
információt az UFO-kutatásban betöltött szerepükről, nyers választ kapott: „...tájékoztatjuk,
hogy az NSA semmilyen módon nem érdekelt az UFO-kban”.
A Citizens Against UFO Secrecy (CAUS – Polgárok az UFO-titkolózás Ellen) szervezetnek
köszönhetően a CIA elleni peres eljárás során tizennyolc, az NSA-tól származó, UFO-kkal
kapcsolatos dokumentum létezését ismerték el. Peter Gersten ügyvéd az
információszabadságról szóló törvény (FOIA) alapján kérelmet nyújtott be ezek kiadására, de
arról tájékoztatták, hogy a dokumentumok mentesülnek a közzététel alól – az 5.
törvénykönyv 552 (b)(1) szakasza alapján – a nemzetbiztonság érdekében. Egy újabb
sikertelen FOIA-kísérlet után Gerstennek végül 1980 januárjában sikerült elérnie két
dokumentum kiadását. Az NSA elismerte, hogy az eredeti tizennyolcon felül más UFO-
dokumentumokat is visszatartanak, és hogy további hetvenkilenc dokumentumot átadtak más
származtatási ügynökségeknek felülvizsgálatra. Később abban az évben Eugene Yeates, az
NSA képviselője elismerte egy bírósági meghallgatáson, hogy az NSA összesen 239 olyan
UFO-kkal kapcsolatos dokumentumot talált, amelyek relevánsak voltak a FOIA
(Információszabadságról szóló törvény) kérelem szempontjából.
Miután ismét megtagadták további dokumentumok kiadását, Peter Gersten pert indított az
NSA ellen a CAUS (Polgárok az UFO-titkolózás Ellen) nevében a washingtoni kerületi
bíróságon 1980 tavaszán, hogy megszerezze azt a 135 dokumentumot, amelyről az
ügynökség elismerte, hogy visszatartja. Gesell bíró in camera (zárt ajtók mögött)
tanulmányozta az NSA huszonegy oldalas eskü alatti nyilatkozatát, és úgy döntött, hogy az
ügynökség teljesen jogosan tartja vissza a dokumentumokat teljes egészében:
A visszatartott anyagok nagy része kommunikációs hírszerzési jelentésekből áll, amelyekről az
alperes azt állítja, hogy az Információszabadságról szóló törvény 1. és 3. kivételei védik őket.
... A Bíróság először gondosan áttekintette a Nemzetbiztonsági Ügynökség tisztviselőjének,
Eugene Yeatesnek a nyilvános eskü alatti nyilatkozatát, majd miután megkapta a felperes
ellenvéleményét, személyesen megvizsgált egy szigorúan titkos eskü alatti nyilatkozatot
Yeatestől, amelyet az alperes in camera nyújtott be . ... Ezen eskü alatti nyilatkozatok alapján

308
a Bíróság úgy találja, hogy a hivatkozott mentességeket megfelelően és lelkiismeretesen
alkalmazták.
A kommunikációs hírszerzési jelentések egyértelműen az alperes legérzékenyebb
tevékenységeire vonatkoznak...
Az anyagok áttekintése során a Bíróság végig tudatában volt az UFO-k kérdése iránti
közérdeklődésnek, valamint annak, hogy ezt az érdeket egyensúlyba kell hozni az ügynökség
titoktartási igényével. Az in camera eskü alatti nyilatkozat olyan ténybeli megfontolásokat
mutat be, amelyek segítették a Bíróságot annak megállapításában, hogy a közzétételhez
fűződő közérdeket messze felülmúlja az anyagok érzékeny természete és a nemzetbiztonságra
gyakorolt nyilvánvaló hatás, amellyel a kiadásuk járhat. ... Az ügyet elutasítom. [Kiemelés
hozzáadva]
Maga az in camera eskü alatti nyilatkozat (lásd a függeléket, 535-539. o.) a szigorúan titkos
szintnél is magasabb minősítésű volt – Top Secret Umbra, ami akkoriban a SIGINT
(jelhírszerzési) dokumentumok legmagasabb minősítése volt. A „Szigorúan Titkos” (Top
Secret) olyan hírszerzési anyagokra vonatkozik, amelyek nyilvánosságra hozatala az állam
érdekeire nézve súlyosan károsnak minősül. A további bélyegző (mint például ROYAF,
COSMIC, vagy az MJ-12 esetében a MAJIC) tovább korlátozza a hozzáférést azokra, akik
rendelkeznek „jeggyel” a „rekeszhez” (compartment) – azaz ismeretszükséglettel (need to
know) az adott hírszerzési üggyel kapcsolatban. Ebből tehát nyugodtan következtethetünk
arra, hogy az NSA eskü alatti nyilatkozatának tárgya a legnagyobb hírszerzési
érzékenységgel bír. Bár nem tagadja az UFO-kutatásban való részvételét, az NSA kijelenti,
hogy a titkolózás fő oka az, hogy a dokumentumok felfednék azokat az eszközöket,
amelyekkel a COMINT és SIGINT információkat megszerezték.
Az eskü alatti nyilatkozata szerint (amelyet cenzúrázott formában küldött meg nekem az NSA
1983-ban):
A felperes FOIA-kérelmének feldolgozása során összesen kétszázharminckilenc
dokumentumot találtak az NSA irattáraiban. E dokumentumok közül hetvenkilenc más
kormányzati ügynökségektől származott, és az NSA továbbította azokat ezekhez az
ügynökségekhez, hogy közvetlenül válaszoljanak a felperesnek. … Az egyik dokumentum …
beszámoló egy olyan személy részvételéről egy UFO-szimpóziumon, akit az NSA jelölt ki, és
nem tekinthető a felperes által keresett típusú iratnak. Egy másik dokumentumot …
nemrégiben feloldottak a titkosítás alól és kiadtak a felperesnek. Két további nem-COMINT
iratot is kiadtak … a kivételesen védett részek törlésével. …
A fennmaradó százötvenhat irat, amelyet visszatartanak, kommunikációs hírszerzési
(COMINT) jelentések, amelyeket 1958 és 1979 között készítettek. Jelen tárgyalásom céljaira e
jelentések a forrás szerint három csoportba rendezhetők.
Az eskü alatt tett nyilatkozat következő tizenhárom oldala szinte teljes egészében ki van
takarva. Az egyetlen információ, amelyet az NSA politikai főnöke, Eugene Yeates közöl
velünk, a következő:
Amint azt nyilvános eskü alatt tett nyilatkozatomban kijelentettem, ha tudomást szereznének
az NSA képességeinek mértékéről, és olyan információt kapnának, amelyből következtetni
lehetne az alkalmazott feldolgozási módszerekre, a külföldi hírszerző szolgálatok képesek
lennének kikerülni vagy meghiúsítani az NSA jelenlegi külföldi hírszerzési erőfeszítéseinek
egyes részeit. … Más, itt szóban forgó iratok nyilvánosságra hozatala a hírszerzési
információk elvesztéséhez vezetne. … Az e forrásokból gyűjtött hírszerzési adatok értéke
nyilvánvaló.

309

Az eskü alatti nyilatkozat utolsó két oldalán azt mondják nekünk, hogy:
… az itt szóban forgó, százötvenhat [törölt] jelentés a COMINT tevékenységekhez
kapcsolódik, amelyek külföldi kormányok lehallgatott kommunikációján vagy SIGINT-
műveleteken alapulnak, és így továbbra is megfelelően minősítettek. E felülvizsgálat során
mérlegeltem a kormányzat nyitottság iránti jelentős igényét a nemzetbiztonság esetleges
károsodásának valószínűségével szemben, és megállapítottam, hogy minden egyes iratnak
továbbra is minősítettnek kell maradnia. A dokumentumokból semmilyen érdemi rész nem
különíthető el anélkül, hogy ne fedne fel minősített információt a COMINT-jelentések alapjául
szolgáló lehallgatott kommunikációkról.
Az eskü alatti nyilatkozat 502 sorából 412 teljesen vagy részlegesen törölve van. Bár teljes
mértékben támogatom, hogy az NSA védje hírszerzési képességeit ... nehezemre esik
elfogadni, hogy a törölt részek kizárólag ezekre az ügyekre vonatkoznak. És miért nem
mutatott be az NSA egyetlen dokumentumot sem a bírónak vizsgálatra, ahogyan az szokásos
olyan vitákban, ahol az anyag megfelelő titkosítása a kérdés?
Az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságához benyújtott fellebbezés 1981 októberében
nem vezetett eredményre. Ahogy William Moore megjegyzi:
Egy rövid, alig egy héttel a szóbeli érvelések bemutatása után kiadott határozatban (az ilyen
döntések szokásos ideje körülbelül két hónap), a tanács... gyakorlatilag kommentár nélkül
helybenhagyta az alsóbb fokú bíróság álláspontját. Mindhárom bíró, valamint Cheryl M.
Long amerikai védőügyvéd (de Gersten felperes ügyvédje nem) különleges biztonsági
engedélyt kapott, hogy megtekinthessék ugyanazt a titkosított NSA eskü alatti nyilatkozatot,
amelyet egy évvel korábban Gesell bírónak is bemutattak.
Peter Gersten 1982-ben kérvényt nyújtott be, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága
tárgyalja a CAUS kontra NSA ügyet. A nyolcvannégy oldalas beadvány érvelt az NSA
„minden UFO-adatot átfogó titkosítása” ellen, de 1982 márciusában a Legfelsőbb Bíróság
helybenhagyta a Kerületi Bíróság korábbi döntését.
A Központi Biztonsági Szolgálat (Central Security Service)
Minden, az NSA-hoz benyújtott információ-szabadság iránti kérelmemmel a Központi
Biztonsági Szolgálat (CSS), az ügynökség „belső szentélye” foglalkozott. Az 1972-ben
Nixon elnök alatt létrehozott CSS James Bamford szerint „Amerika kriptológiai
intézményrendszerének szeme és füle. Ők azok a katonák, tengerészek, tengerészgyalogosok
és repülősök, akik hosszú sorokban ülnek fülhallgatóval, tárcsákat forgatnak, magnókat
aktiválnak, és üzeneteket gépelnek be hatrétegű, tarka szénpapírra.
„Mielőtt az NSA kódot rendelhetne hozzá vagy elolvashatna egy üzenetet” – magyarázza
Bamford –, „először el kell fognia és rögzítenie kell a megfoghatatlan jelet. Ez a Központi
Biztonsági Szolgálat feladata, egy láthatatlan szervezeté, amely gyakorlatilag ismeretlen Fort
Meade-en kívül.”
Már felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy az NSA 1953 óta kap UFO-jelentéseket a
hadseregtől. Miért? Mert az NSA-nak a lehető legtöbb információt kell összegyűjtenie
huszonnégy órás alapon fő ügyfele, a CIA számára. Az NSA mára olyan mértékben
fejlesztette lehallgatási képességeit, hogy gyakorlatilag bármilyen kommunikációt képes
megfigyelni, amelyet a világ bármely pontjáról – és azon túlról – sugároznak. Kódolt és

310
rejtjelezett üzeneteket, adásokat, telexet, műholdas átvitelt, sőt, szükség esetén még a
kereskedelmi és magántelefon-hívásokat is megfigyelik. Így az NSA, más hasonló
ügynökségekkel együtt, különösen a brit GCHQ-val (amellyel nagyon szoros kapcsolatot
ápol), abban a helyzetben van, hogy szinte bármilyen elektronikusan továbbított, hírszerzési
szempontból jelentős dologról tudomást szerezzen. A közös NSA/GCHQ megállapodás révén
például bármely Nagy-Britanniába érkező vagy onnan induló telefonhívás megfigyelhető,
mivel a megfelelő számítógépek úgy vannak programozva, hogy minden nemzetközi
áramkört átvizsgáljanak a különösen érzékeny nevek és számok után kutatva. Legalábbis ez
az állítólagos képessége. Az NSA tudja például, ha egy pilóta rádión UFO-észlelést jelent, és
figyelemmel kísérheti az incidensről szóló későbbi híradásokat. A CIA készen áll arra, hogy
biztosítsa, hogy egy potenciálisan jelentős történetet minimális késedelemmel megcáfoljanak:
feltéve persze, ha a média egyáltalán komolyan veszi a történetet. (A CIA különböző időkben
több tucat újságot, hírszolgálatot és rádióállomást birtokolt vagy támogatott.)
Példák az NSA érintettségére
Miközben 1964-ben az NSA-nál dolgozott, Todd Zechel látott üzeneteket, amelyeket a
Légierő Különleges Biztonsági Szolgálata (egy NSA/USAF leányvállalat) továbbított a CIA
Különleges Biztonsági Hivatalának – amely egy CIA fedőszervezet az NSA kommunikációs
hálózatán belül. Az átvitelek egy UFO radarképeit tartalmazták, amely szabálytalan módon
repült egy bizonyos ország határa közelében, és amelyet egy felderítő repülőgép fogott be egy
követő küldetés során.
Zechel feltételezi, hogy a CIA utasítást adott az NSA-nak, hogy jelentsenek minden általuk
követett UFO-t. „Az a tény, hogy az üzeneteket a CIA állomásra irányították, minden
bizonnyal egy erre vonatkozó előzetes megállapodást jelez” – véli. „Azt hiszem, nyugodtan
feltételezhető, hogy a CIA, amely egyébként is szorosan együttműködött a Légierő
Különleges Biztonsági Szolgálatával, utasította az egységet, hogy tájékoztassák őket minden
észlelésről.”
Zechel elmeséli, hogy az NSA-nál dolgozók közül senkit sem ért meglepetésként, hogy UFO-
k léteznek, vagy hogy a CIA érdeklődik irántuk. „Valójában” – mondja – „a legtöbb
személyzet, akivel együtt dolgoztam, meg volt győződve az UFO-k valóságáról, és sokuknak
voltak személyes tapasztalatai ezekkel a rejtélyes járművekkel munkájuk során.” Kijelenti,
hogy bár az NSA bizonyos munkatársai sokat tudnak az UFO-jelenségről, és sok
fényképészeti és radarhírszerzési (PHOTINT és RADINT) anyaggal találkoztak, az NSA-t
nagyrészt tájékozatlanul hagyják az elemzéseket illetően. „Az NSA mindig is alárendelt
szerepet játszott a CIA-hoz képest” – állítja –, „és bármilyen adatot is gyűjtöttek, azt
továbbították a CIA-nak. Ezért az adatok elemzését a CIA személyzete végezte; konkrétan a
CIA Tudományos Hírszerzési Hivatala, miközben az NSA-t tájékozatlanul hagyták a
következtetésekről.”
Stanton Friedman atomfizikus, Amerika egyik vezető UFO-kutatója részleteket szerzett meg
egy riasztó incidensről, amely magában foglalta a Légierő Biztonsági Szolgálatának egyik
egységéhez tartozó biztonsági szakértő nyilatkozatát is, aki a 6947. Biztonsági Századnál
állomásozott, amelynek feladata az összes kubai katonai kommunikáció megfigyelése volt:
1967 márciusában... a kubai radarállomások egy ismeretlen célpontot (bogey) jelentettek,
amely északkelet felől közeledett a kubai szárazföld felé. 2 MiG-21-es elfogóvadászt emeltek a
levegőbe, amikor az ismeretlen célpont körülbelül 10 000 méteres magasságban és közel 1

311
Mach sebességgel átlépte a kubai légteret. Az elfogóvadászokat a kubai földi irányítás vezette
rá a célpontra, és 5 kilométerre meg is közelítették az objektumot.
A rajparancsnok jelentette, hogy a tárgy egy fényes fémgömb, látható jelzések vagy
nyúlványok nélkül. Miután sikertelenül próbáltak kapcsolatba lépni az objektummal
azonosítás céljából, a kubai légvédelmi parancsnokság utasította a rajparancsnokot, hogy
élesítse fegyvereit és semmisítse meg a tárgyat. A rajparancsnok jelentette, hogy rakétái
élesítve vannak, és a radarja befogta a célt.
Másodpercekkel később a kísérő pilóta (wing man) kiabálni kezdett a földi irányítónak, hogy
a rajparancsnok gépe felrobbant. Miután visszanyerte lélekjelenlétét, továbbá jelentette, hogy
nem volt füst vagy láng; a repülőgép szétesett (megsemmisült). A kubai radar jelentette, hogy
az objektum gyorsan felgyorsult és 30 000 méter fölé emelkedett, és az utolsó jelentés szerint
dél-délkeleti irányba tartott Dél-Amerika felé.
Azonnali jelentést küldtek a Nemzetbiztonsági Ügynökség központjába, ami szabványos
eljárás minden olyan esetben, amely egy ellenséges ország repülőgép-veszteségével jár. Az
NSA köteles visszaigazolni egy ilyen jelentés kézhezvételét, azonban ők nem tették, ezért
küldtünk egy utánkövető jelentést. Órákon belül parancsot kaptunk, hogy minden szalagot és
vonatkozó hírszerzési anyagot küldjünk el az Ügynökségnek, és azt mondták, hogy az
incidenst a század aktáiban berendezés-meghibásodás miatti repülőgép-veszteségként
tüntessük fel. [Kiemelés hozzáadva]
Brad Sparks, a hírszerzési ügyek szakértője – amennyiben azok az UFO-kérdésre
vonatkoznak – rámutat, hogy az NSA-nak küldött adatok irányméréseket is tartalmaztak,
amelyeket az ügynökség később kombinálhatott más lehallgató állomások adataival, hogy
„háromszögelje a MiG-21 repülési útvonalának helyzetét és magasságát. Ha az AFSS
berendezése Floridában [Key West Tengerészeti Légibázis] elég érzékeny volt” – véli Sparks
–, „az UFO-t követni lehetett a kubai földi és fedélzeti radarokról visszaverődő jelek
alapján.”
Az NSA-hoz, CIA-hoz, a Légierőhöz és a Haditengerészethez benyújtott, az incidensre
vonatkozó FOIA kérelmek eredményeként Robert Todd kutatót kihallgatta az FBI – részben
azért, mert éppen azon a ponton volt, hogy megfogadja a CIA javaslatát, és további
részletekért a kubai kormányhoz fordul! Az egyik FBI ügynök elmagyarázta Toddnak, hogy
az Iroda (FBI) felkérést kapott az NSA-tól az ügy kivizsgálására, mivel az NSA nem
rendelkezik bűnüldözési jogkörrel. Az ügynökök megfélemlítették Toddot a kémkedési
törvények felolvasásával, emlékeztetve őt, hogy ezek életfogytiglani börtönbüntetést, vagy
bizonyos esetekben akár halálbüntetést is vonhatnak maguk után. Vádat azonban nem
emeltek ellene.
Ez az eset rávilágít számos okra – amelyek közül néhány teljesen egyértelmű és ésszerű –,
hogy a hírszerző közösségnek miért kell eltussolnia az UFO-jelentésekkel kapcsolatos
vizsgálataik eredményeit. De egy riasztó jelentés egy sugárhajtású gép UFO általi
megsemmisüléséről – függetlenül attól, melyik légierőhöz tartozott – minden bizonnyal a
legsúlyosabb aggodalomra ad okot a magas hivatalokban, és nem sorolható semmilyen
hagyományos titkosítási kategóriába. Szem előtt kell tartanunk, hogy néhány más
visszatartott NSA-dokumentum is hasonló incidensekre vonatkozhat. Már dokumentáltam
nyugtalanító eseteket repülőgépek eltűnéséről UFO-k közvetlen közelében, bár az
összefüggés nem mindig bizonyított.
Talán az NSA egyik visszatartott dokumentuma a következő jelentésre vonatkozik, amelyet
egy védelmi forráson keresztül szereztem 1981-es dél-afrikai látogatásom során. 1977. június
18-án a Dél-Afrikai Légierő (SAAF) két pilótája – mindketten tizenöt éves tapasztalattal és

312
7000 repült órával – eltűnt Lüderitztól (Namíbia) negyven mérföldre északnyugatra, francia
gyártmányú Mirage F1CZ repülőgépeikkel együtt. Az utolsó rádiókapcsolat 10:48-kor volt,
és körülbelül 11:15-kor a gépek egyszerűen eltűntek a radarernyőről. Nyilvánvaló volt, hogy
a pilóták kétségbeesetten próbáltak kommunikálni a bázissal: a rádióhívó gombot nyomták,
de adás nem hallatszott.
Egy egyszerű baleset – talán összeütközés? Mindkét gép fel volt szerelve életmentő
felszereléssel. Egy haditengerészeti hajó egy órán belül, egy helikopter pedig két órán belül a
térségben volt. Az időjárási körülmények jók voltak: 3/8-ad altocumulus 25 000 lábon és
magas cirrus 45-50 000 lábon – abban a magasságban, ahol a gépek repültek. Soha nem
találták nyomát sem a pilótáknak, sem a gépeknek.
Tudomásom szerint nem jelentettek UFO-kat a térségben, bár világossá tették számomra,
hogy a Légierő úgy vélte, semmilyen hagyományos magyarázat nem adhat számot az
eltűnésről. A SAAF rendkívül komolyan veszi az UFO-kat, a világ többi légierejével
egyetemben. Már 1953-ban a Védelmi Főparancsnokság szóvivője Pretoriában felfedte, hogy
voltak megbízható észlelések SAAF tisztek részéről, és hozzátette:
"Jelenleg rendszeres információcsere zajlik a mi Légierőnk és a Királyi Légierő között.
Jelentéseket utaltak át a katonai hírszerzésnek is." 1955-ben a légierő vezérkari főnöke,
Melville dandártábornok elismerte, hogy a dél-afrikai Védelmi Minisztérium a témára
vonatkozó hivatalos információkat "Szigorúan titkos – Nem nyilvánosságra hozható"
minősítéssel látta el.
UFO hipotézis és túlélési kérdések
1983 végén írtam az NSA politikai igazgatójának, James Devine-nek, megkérdezve, hogy
hajlandó-e elismerni, hogy az NSA továbbra is figyelemmel kíséri az UFO-helyzetet, és
milyen következtetésekre jutottak. Egyrészt – mondtam – azt mondják nekünk, hogy az
észlelések túlnyomó többsége megmagyarázható, és nincs bizonyíték arra, hogy a
megmagyarázatlan jelentések bármelyike védelmi fenyegetést jelentene, míg másrészt a
FOIA (információszabadságról szóló törvény) alapján kiadott dokumentumok azt mutatják,
hogy sok észlelés nagy teljesítményű, strukturált járművekre vonatkozik, amelyekről szóló
jelentéseket rendkívül komolyan kezelnek magas szinten.
"Megértem a frusztrációját, amellyel információt próbál szerezni egy ilyen összetett témában"
– válaszolta Mr. Devine. "Sajnos azonban semmit sem tudok hozzátenni Mr. Yeates eskü
alatti nyilatkozatában foglalt információkhoz."
Természetesen nem számítottam arra, hogy az NSA tudatja velem a témával kapcsolatos
következtetéseit, mivel a huszonegy oldalas eskü alatti nyilatkozatból nyilvánvalónak tűnik,
hogy ezek szigorúan titkos feletti minősítésűek. De az NSA által a témában kiadott maroknyi
dokumentum egyike foglalkozik az UFO-jelenségekkel kapcsolatos "emberi túlélési
vonatkozások" problémájával. Az "UFO hipotézis és túlélési kérdések" című dokumentumot
az NSA 1984-ben küldte el nekem. Eredetileg titkosított volt – magyarázta az NSA politikai
igazgatóhelyettese, Frederick Berghoff –, "mert bizonyos részei érintőlegesen az NSA/CSS-
hez tartozó védett tevékenységeket tárgyaltak. A dokumentum fennmaradó részeinek nagy
része nyílt forrásból származó információkat tükrözött az UFO-król. Ennek a
dokumentumnak a szövegét teljes egészében kiadjuk önnek. A törlések olyan minősítési

313
jelzéseket tükröznek, amelyek már nem alkalmazhatók, valamint egy NSA/CSS alkalmazott
nevét."
Az 1968-as hétoldalas NSA cikk megvitatja az UFO-kra vonatkozó különféle hipotéziseket,
amelyeket az alábbiakban foglalom össze:
 Csalások: Mivel ősidők óta világszerte észlelik a jelenséget, és manapság is jelentős
számú tekintélyes tudós számol be róluk, megkérdőjelezhetetlen, hogy nem
mindegyik jelentés csalás. A tudomány emberei saját szakmai minőségükben eljárva
ritkán követtek el csalást.
 Hallucinációk: Számos eset létezik, amikor emberek csoportjai és radarok is
egyszerre érzékelik ugyanazt, vagy épp egy személy és egy fegyverkamera erősíti
meg egymás vallomását. Ezek a bizonyítékok erősen cáfolják, hogy az összes UFO
hallucináció lenne.
 Természeti jelenségek: Ha az UFO-k csupán természeti jelenségek lennének, az
komoly kérdéseket vetne fel a légvédelmi rendszereink megbízhatóságával
kapcsolatban. Sok képzett megfigyelő szerint az objektumok nagy sebességű, nagy
teljesítményű, nagy magasságú rakétákhoz vagy repülőgépekhez hasonlóan
viselkednek. A tárgyak látszólagos szilárdsága és formája gyakran radaros
megerősítést nyert, máskor viszont dacolnak az érzékeléssel és hatalmas
elektromágneses interferenciát okoznak.
 Titkos földi projektek: Kétségtelen, hogy minden UFO-t alaposan meg kell vizsgálni
az esetleges ellenséges (vagy baráti) projektek kiszűrése érdekében. Ellenkező esetben
a nemzet azzal a valós kockázattal néz szembe, hogy egy új, titkos "ítéletnap
fegyverrel" félemlítik meg.
 Földönkívüli intelligencia: Ha "ők" fedeznek fel minket, az a régi ökölszabály
szerint azt jelenti, hogy "ők" a technológiai feletteseink. Az emberiség történelme újra
és újra megmutatta a technológiailag fejlett és az alsóbbrendű civilizációk
találkozásának tragikus kimeneteleit.
Bár a jól tájékozott NSA szerző mélyen belemerül a technológiailag fejlett társadalom és egy
földi alsóbbrendű társadalom közötti konfrontációval kapcsolatos problémákba, nincs
következtetés arra vonatkozóan, hogy az UFO-k lehetnek-e földönkívüli eredetűek vagy sem.
Az NSA egy erősen cenzúrázott, háromoldalas monográfiát és egy UFO-król szóló
függeléket is küldött nekem ugyanezen szerzőtől. "Hangsúlyozni kívánjuk" – írta Mr.
Berghoff –, "hogy ezeket a tervezeteket soha nem tették közzé, nem adták ki hivatalosan,
nem cselekedtek azok alapján, és egyetlen kormányzati tisztviselő vagy ügynökség sem
reagált rájuk. Ráadásul ezek nem NSA/CSS jelentések, és semmiképpen sem tükrözik a
hivatalos NSA/CSS álláspontot az UFO-kkal kapcsolatban. Csak azért esnek a FOIA
rendelkezéseinek hatálya alá, mert az Ügynökség történelmi referencia céljából megőrizte
őket."
Vízöntő, Szigma és Hómadár projektek
Egy kiszivárgott dokumentumban, amely állítólag az Egyesült Államok Légierejének
Különleges Nyomozó Hivatalától (AFOSI) származik – melynek hitelességét mind az
AFOSI, mind a NASA tagadta nekem –, található egy érdekes utalás a "Vízöntő Projektre".
Egy másik kiszivárgott feljegyzés megemlíti a "Szigma Projektet", amelyet állítólag 1954-
ben indítottak a földönkívüliekkel való kommunikáció megteremtése céljából. "Ez a projekt

314
pozitív sikerrel járt" – állítja a hamisnak tűnő dokumentum, és folytatja annak leírásával,
hogy egy USAF hírszerző tiszt hogyan "találkozott két idegennel egy előre megbeszélt
helyen Új-Mexikó sivatagjában. ... ez a projekt egy új-mexikói légitámaszponton
folytatódik." Ugyanez a dokumentum sorolja fel a "Hómadár Projektet" (amelyre a 12. fejezet
hivatkozik), amelyet állítólag 1972-ben hoztak létre; küldetése egy helyreállított idegen
repülőgép tesztrepülése volt. A projekt állítólag Nevadában folytatódik.
A második dokumentum határozottan hamisnak tűnt számomra, és mégis van bizonyíték arra,
hogy a projektek léteznek (vagy léteztek). Egy kutató NSA-hoz benyújtott FOIA kérelmére,
amely a projektek részleteit tudakolta, a következő válasz érkezett: "Felhívjuk figyelmét,
hogy a Vízöntő Projekt nem foglalkozik azonosítatlan légi objektumokkal. Ezért nem tudunk
információval szolgálni Önnek az ügyben." A válasz, Dennis Chadwicktől, az NSA
információs politikai vezetőjétől, így folytatódik:
Levelében a Szigma és a Hómadár projektekről is információt kér. A FOIA biztosítja, hogy
egy személynek joga van hozzáférni a szövetségi ügynökségek nyilvántartásaihoz, kivéve
abban a mértékben, amilyen mértékben ezeket a nyilvántartásokat a kilenc mentesség egyike
védi a nyilvánosságra hozataltól. Nem írja elő, hogy egy ügynökségnek kérdésekre kelljen
válaszolnia. Ahogy a február 29-i levelemben említettem, a Szigma és a Hómadár nem NSA
projektek; ezért nem tudunk információt adni Önnek ezekről a témákról.
Mivel levelében jelzi, hogy nem fogja kifizetni a 15 000 dolláros díjat a Vízöntőhöz
kapcsolódó nyilvántartások kereséséért, ez a válasz befejezi a kérésével kapcsolatos
intézkedésünket.
Egy 15 000 dolláros díj minden mércével mérve felháborító. A kutató ennek megfelelően
leszűkítette a Vízöntő Projektre vonatkozó FOIA kérelmét, és 1986 áprilisában Julia Wetzel,
az NSA politikai igazgatója így válaszolt:
Az Ön március 7-i levelében megfogalmazott kérvényére válaszul megtalált dokumentumot ez
az Ügynökség a FOIA által megkövetelt módon felülvizsgálta, és úgy találta, hogy jelenleg is
megfelelően minősített, és továbbra is SZIGORÚAN TITKOS marad... A dokumentum azért
minősített, mert nyilvánosságra hozatalától észszerűen elvárható, hogy kivételesen súlyos kárt
okozzon a nemzetbiztonságnak. ... az információ egyetlen része sem különíthető el észszerűen.
Tehát, bár nincs bizonyíték arra, hogy a Vízöntő Projekt kapcsolatban áll az UFO-kkal,
legalább van most némi bizonyíték, ami erre utal. Továbbra is lenyűgöz a kiszivárgott AFOSI
dokumentum, amelynek egy része így szól: "A HIVATALOS KORMÁNYZATI POLITIKA
ÉS A VÍZÖNTŐ PROJEKT EREDMÉNYEI TOVÁBBRA IS SZIGORÚAN TITKOSAK,
HIVATALOS HÍRSZERZÉSI CSATORNÁKON KÍVÜLI TERJESZTÉS NÉLKÜL, ÉS AZ
'MJ TWELVE'-RE KORLÁTOZOTT HOZZÁFÉRÉSSEL."
Az NSA most megerősítette a Vízöntő Projekt létezését, és azt, hogy továbbra is szigorúan
titkos minősítésű. Vajon a szigorúan titkos Majestic 12 bizottság létezését is hasonlóan
megerősítik majd kellő időben?
A HOZZÁÁLLÁS NÉHÁNY MÁS ORSZÁGBAN
A szuperhatalmak talán monopóliummal rendelkeznek az UFO-król szóló szigorúan titkos
információk felett, de a hivatalos szervek hozzáállása a kevésbé hatalmas nemzeteknél sem
kevésbé jelentős. Az évek során néhány nagyon leleplező kijelentést tettek a védelmi vezetők,
bár újabban kifejezett vonakodás mutatkozik a komoly vizsgálatok elismerését illetően. 1986-

315
ban negyven ország nagykövetségének írtam, nyilatkozatot kérve a témával kapcsolatos
hivatalos álláspontjukról. Csak mintegy tucatnyi választ kaptam, a többségük jelezte, hogy
nem folytatnak hivatalos politikát.
Brazília
A 13. fejezetben két hivatalos irányelvet idézek, amelyek bizonyítják, milyen komolyan
veszik az UFO-kat Brazíliában. "Ez nemzetbiztonsági kérdés, és minden sajtóközleményt a
Brazil Légierő Közönségkapcsolati Osztálya fog kiadni" – mondja az egyik, amelyet 1969-
ben adtak ki, míg egy 1973-as São Paulo állami irányelv megtiltja a médiának, "hogy UFO-
jelentéseket tegyenek közzé a Brazil Légierő előzetes cenzúrája nélkül."
Dr. Olavo T. Fontes volt Brazília egyik úttörő kutatója még az 1950-es években, és
kapcsolatban állt a Haditengerészeti Hírszerzés forrásaival, akik nem hagytak benne kétséget
a témának tulajdonított magas prioritás felől. A Légi Jelenségeket Kutató Szervezetnek
(APRO) 1958. február 27-én küldött levelében Dr. Fontes néhány leleplező információval
szolgált:
A Brazil Haditengerészet például havonta kap minősített jelentéseket az Egyesült Államok
Haditengerészetétől, és visszaküld nekik minden itt elérhető információt.... Brazíliában csak
azok a személyek ismerik a valódi helyzetet, akik a problémán dolgoznak: hírszerző tisztek a
Hadseregben, a Haditengerészetben és a Légierőben; a Főparancsnokság néhány magas
rendfokozatú tisztje; a Nemzetbiztonsági Tanács és néhány tudós, akiknek a tevékenysége
ehhez kapcsolódik; és bizonyos katonai projektekhez kutatásokat végző civil szervezetek
néhány tagja.
A katonaságtól származó, az UFO-témáról szóló összes információ nemcsak minősített vagy
hivatalos használatra fenntartott, hanem szigorúan titkos. A polgári hatóságok és a
katonatisztek általában nem jogosultak ezeket megismerni. Még a mi elnökünk sincs
tájékoztatva a teljes igazságról.
A katonai hatóságok szerte a világon egyetértenek abban, hogy az emberek nem jogosultak
semmit sem tudni a problémáról. Egyes katonai csoportok úgy vélik, hogy egy ilyen tudás
óriási sokkot jelentene – elég nagyot ahhoz, hogy sok jövőbeli évre megbénítsa az életet
hazánkban.
Dr. Fontes úgy hitte, az embereknek joguk van tudni, mit titkolnak előlük. "A titkolózás
olyasvalami, ami nem biztonságot, hanem félelmet szül" – írta. "Hozhatnak-e a katonák olyan
döntéseket, amelyek az egész emberiség jövőjét befolyásolhatják?" Ezzel kapcsolatban
eszembe jut Groucho Marx egy megjegyzése. "A katonai hírszerzés" – jegyezte meg egyszer
– "egy önellentmondás....”
Történtek azonban bizonyos biztató új fejlemények Brazíliában, amelyek arra utalnak, hogy a
katonai hatóságok most már hajlanak arra, hogy nyitottabbak legyenek a lakossággal. Amikor
1986. május 19-én éjszaka UFO-k árasztották el a radarképernyőket, és hét repülőgép pilótái
látták őket, az incidenseket a Légügyi Miniszter nyilvánosan is megerősítette, és az egész
világon beszámoltak róluk.
Az első incidens 21:10-kor történt, amikor Ozires Silva ezredest, az Embraer repülőgépgyártó
cég korábbi elnökét és a Petrobras olajipari vállalat jelenlegi vezetőjét, valamint Alcir Pereira
da Silva parancsnokot a São Paulo-i radar riasztotta a közelükben lévő azonosítatlan forgalom
jelenlétére. A pilóták – akik egy Embraer Xingu-val repültek – egy "táncoló" fénypontot

316
láttak az égen, amely, amikor közelebb repültek, fényes vöröses-narancssárga fényként jelent
meg, amely 10-15 másodpercre kigyulladt, majd kialudt, és egy másik helyen jelent meg újra.
Ez körülbelül 30 percig tartott.
A Brazil Védelmi Központ (CINDACTA) teljes készültségbe lépett, mivel a térség
radarképernyői telítődtek ismeretlen célpontokkal, ami zavart okozott a légi forgalomban.
Három F-5E Tiger lökhajtásos vadászgépet indítottak a São Paulo melletti Santa Cruz
légitámaszpontról, majd három Mirage III vadászgépet az Anápolis légitámaszpontról.
Az egyik F-5 pilótát, Kleber Caldas Marinho hadnagyot egy célponthoz irányították, de
eleinte semmit sem látott. A földi és légi radarok megerősítették, hogy egy objektum
harmincöt mérföldre van, és amikor Marinho megpillantotta, egy intenzív vöröses fényről
számolt be, amelynek színe fehérre, zöldre, majd vissza vörösre változott. Marinho kísérletei,
hogy megközelítse a célpontot, hiábavalók voltak. Ez – mondta – "olyan volt, mintha a
végtelenben próbáltam volna elérni egy pontot."
Marcio Jordão századosnak, egy másik F-5 pilótának sikerült 12 mérföldre csökkentenie a
távolságot a célponttól, de az aztán a Santa Cruz-i 200 mérföldes határon túlra, a tenger fölé
mozgott.
A Mirage pilóták egyike, Armindo Souza Viriato de Freitas százados további részletekkel
szolgált:
…az irányítás figyelmeztetett, hogy több célpont van előttem, 20 mérföldes távolságban,
számuk 10 és 13 között mozog. Arról is tájékoztattak, hogy a célpontok közelednek a gépem
felé, végül pedig, hogy 2 mérföldes távolságból követnek engem [sic]. Lejjebb kellett vinnem a
gépemet, mivel a fények ereszkedtek, de onnantól kezdve függőlegesen emelkedtek. Ez volt az
egyetlen vizuális kapcsolatom, de a radaromon 12 mérföldes távolságból láttam őket.
Az Anápolis légitámaszpont radarirányítója arról tájékoztatta Viriato századost, hogy egy
ponton tizenhárom célpont volt a gépe mögött - hét az egyik, hat a másik oldalon. Az
objektumok hihetetlen, 180 fokos fordulatokat tettek a pilóta radarján, bár a levegőben nem
tudta megpillantani őket. "Egyetlen általam ismert repülőgép sem képes ilyen fordulatokra
óránkénti 1000 kilométeres sebességnél" - mondta. Az objektumok sebessége máskor 150 és
800 km/h között változott. Valdecir Fernando Coelho hadnagy, az egyik légiforgalmi irányító
szintén tanácstalanul állt a több mint három órán át tartó incidensek magyarázata előtt.
"Radaroperátorként szerzett 14 éves tapasztalatom során még soha nem láttam ilyet" -
mondta.
Otávio Júlio Moreira Lima légügyi miniszter, dandártábornok később tájékoztatta Brazília
elnökét, José Sarneyt a behatolásokról. A sajtótájékoztatón a légügyi miniszter kijelentette,
hogy "a radar nem esik áldozatul optikai csalódásoknak. A radarvisszhangokat szilárd
tárgyak vagy masszív felhők okozzák, amelyek azon az éjszakán nem voltak jelen" (az
időjárás tiszta volt).
Egy jelentés szerint Brazília elnöke személyesen engedélyezte a történet nyilvánosságra
hozataláról szóló döntést.
Világszerte immár több millió észlelést jelentettek, és minden beszámoló szerint Brazília az
egyik leginkább elárasztott terület. Ez elvezet egy gyakran felvetett kérdéshez: Miért nem

317
látnak többen UFO-kat? "Bármit megadnék, hogy lássak egyet. Miért nem látok?" - kérdezik
tőlem gyakran. Ismerem az érzést. Egy 1965-ös dél-amerikai észlelési hullám során éppen
Argentínában, Brazíliában, Chilében, Kolumbiában, Peruban, Uruguayban és Venezuelában
turnéztam, sok időt töltve a levegőben. Abszolút semmit sem láttam, amit anomális UFO-
ként lehetett volna értelmezni. Egy 1966-os ausztráliai turné az észlelések sokasága idején
ebből a szempontból ugyanolyan frusztráló volt. Összességében is több évet töltöttem
utazással az Egyesült Államokban (1963-86), és csak egyszer láttam UFO-t (Madeleine
Rodefferrel közösen az ő otthonában, a marylandi Silver Springben, 1967-ben). Csak a
véleményemet tudom felajánlani, miszerint ez úgy tűnik, azon múlik, hogy jó helyen legyünk
jó időben. Bár életemben három olyan légi objektumot láttam, amit nem tudok
megmagyarázni, úgy tűnik, mintha meglehetősen sokszor lettem volna rosszkor rossz
helyen…
Indonézia
"Az Indonéziában észlelt UFO-k megegyeznek a más országokban észleltekkel" - jelentette ki
Roesmin Nurjadin légimarsall, az Indonéz Légierő főparancsnoka 1967-ben. "Néha
problémát jelentenek a légvédelmünk számára, és egyszer kénytelenek voltunk tüzet nyitni
rájuk."
Az UFO-jelentések legaktívabb időszakai Indonéziában 1953-54 és 1964-65 voltak J. Salutun
légügyi sorhajókapitány, parlamenti képviselő és az Indonéz Köztársaság Nemzeti Repülés-
és Űrkutatási Tanácsának titkára szerint. Salutun megerősítette a Nurjadin légimarsall által
említett incidenst: "A leglátványosabb indonéziai UFO-incidens akkor történt, amikor
Sukarno elnök Malajzia elleni konfrontációjának tetőpontján UFO-k két héten át
egyfolytában behatoltak egy jól védett területre Jáván, és minden alkalommal talán a
történelem legsúlyosabb légvédelmi zárótüzével fogadták őket." [Kiemelés hozzáadva]
"Meggyőződésem, hogy az UFO-problémát komolyan kell tanulmányoznunk szociológiai,
technológiai és biztonsági okokból" - mondja Salutun. "Az UFO-k tanulmányozása új és
forradalmi koncepciókhoz vezethet a meghajtásban és általában az űrtechnológiában,
amelyekből a jelenlegi technikai fejlettségünk is profitálhat." Így folytatja: "Az UFO-k
tanulmányozása az egész világ biztonsága érdekében szükségszerű, arra az esetre, ha a
legrosszabbra kellene felkészülnünk az űrkorszakban, függetlenül attól, hogy mi leszünk
Kolumbusz vagy az indiánok.
Japán
Sosem fogom elfelejteni azt a lenyűgöző vendéglátást, amelyben a japán ufókutatók
részesítettek első, 1964-es látogatásom alkalmával abban az országban. Bár a megbeszélések
a téma általánosabb aspektusaira összpontosítottak, akkoriban semmilyen információt nem
tudtam szerezni a hivatalos álláspontról, és a londoni japán nagykövetségtől kapott
nemrégiben érkezett válaszom sem derített több fényt a kérdésre. "Bár a magánszektorban
jelentős az érdeklődés az UFO-k iránt" - mondták nekem -, "a japán kormány még nem
hozott létre semmilyen kutatóintézetet vagy részleget számukra." Mégis vannak bizonyítékok
a hivatalos aggodalomra Japánban.
1967-ben Kanshi Ishikawa tábornok, a Japán Légi Önvédelmi Erők légierő vezérkari főnöke
a következő fontos kijelentést tette:

318
Ha az UFO-k az égen lebegő repülő objektumok, akkor a radarnak be kellene fognia őket. Sok
bizonyíték utal arra, hogy követték már őket radarral; tehát az UFO-k valódiak, és
valószínűleg a világűrből érkeznek. El tudom képzelni, hogy kétféle UFO létezik; kis méretűek
felderítésre, és nagy hajók a csillagközi utazásra, amelyek elektromágneses mezőket
használnak.
Pilótáink álma a gravitáció-szabályozás technikájának elsajátítása, amely tökéletesen szabad
manőverezhetőséget tesz lehetővé. Úgy gondolom, a csészealj forma a legjobb dizájn a
hidrodinamika szempontjából... Az UFO-fényképek és a különböző anyagok tudományosan
bizonyítják, hogy fejlettebb emberek vezetik a csészealjakat és az anyahajókat.
"Az UFO-kat lehetetlen letagadni" - mondta Fujio Hayashi ezredes, az Iruma [Irima]
Légiszázad Légi Szállítási Ezredének parancsnoka az 1960-as évek végén. "Amikor mi,
pilóták elfogásra indulunk, egyértelműen azonosítanunk kell az objektumot, függetlenül attól,
hogy ellenséges-e vagy sem.... Bár azt mondják, hogy ezek az ismeretlen objektumok esetleg
bizonyos hatalmak titkos fegyverei lehetnek, nagyon furcsa, hogy több mint két évtizede
sosem tudtuk kideríteni a forrásukat.”
1977 szeptemberében Akira Hirano altábornagy, a JASDF vezérkari főnöke elismerte:
"Gyakran látunk azonosítatlan objektumokat az égen. Csendben vizsgáljuk őket." Másnap
azonban megmagyarázták, hogy a tábornok tévedett: Hirano stábja tagadta, hogy hivatalos
vizsgálatokat említett volna. "Ha ellenségesek, teljes magyarázatot akarunk kapni, mielőtt
felzaklatnánk a nagyközönséget" - ismerte el később egy tisztviselő, azzal a feltétellel, hogy
nevét nem hozzák nyilvánosságra.
Shiro Kubota őrnagy azt állítja, hogy riasztó találkozása volt egy UFO-val, amely Toshio
Nakamura alezredes halálához vezetett, aki vele együtt repült egy F-4EJ Phantommal 1974.
június 9-én, amikor az incidens állítólag megtörtént. Nakamura egy riporternek elmondta:
Először azt hittük, hogy egy szovjet bombázó elfogására szállunk fel, olyan típusúra, amelyik
néha teszteli az északi légvédelmünket. Miután Toshio a levegőbe emelt minket, a Földi
Vadászirányításunk (GCI) elmagyarázta nekünk, hogy azért megyünk fel, hogy ellenőrizzünk
egy élénk színű fényt, amelyet több tucat megfigyelő jelentett, és amely a radaron is látszott.
Néhány perccel később kibukkantunk a felhőkből, és 30 000 láb magasságban vízszintbe
álltunk egy tiszta, holdtalan éjszakán. Ekkor vettük észre a fényt néhány mérfölddel előttünk.
Már elsőre úgy éreztem, hogy ez a korong alakú, vöröses-narancssárga objektum egy repülő
jármű, amelyet intelligens lények készítettek és vezetnek. Úgy tűnt, körülbelül 10 méter
átmérőjű, oldalán négyzet alakú jelzésekkel, amelyek ablakok vagy hajtómű-kivezetések is
lehettek. Toshio egyenesen felé irányított minket, és ahogy egyre nagyobbra nőtt a
célkeresztünkben, egy lapos fordulóba ereszkedett, mintha érzékelte volna a jelenlétünket.
Toshio élesítette a 20 mm-es gépágyúnkat, és közeledett az UFO-hoz. Hirtelen az objektum
irányt váltott, és egyenesen ránk lőtt ki.... Toshio balra rántotta a botkormányt, és hirtelen,
heves zuhanórepülésbe kényszerített minket. Az izzó vörös UFO elsuhant mellettünk -
centiméterekkel tévesztve el minket. Aztán egy éles kanyart vett, és újra felénk indult. Az UFO
gyors, nagy sebességű rárepüléseket kezdett végezni felénk, egyre közelebb és közelebb
húzódva. A furcsa objektum többször is csak éppen, hogy elvétett minket.
És aztán - ha a jelentésnek hinni lehet - az UFO nekiütközött a Phantom vadászgépnek.
Mindkét pilóta katapultált, de Nakamura ejtőernyője tüzet fogott, és a halálba zuhant. Az
UFO vagy eltűnt, vagy megsemmisült.

319
A japán légvédelmi hatóságok hosszas vizsgálatot folytattak az incidens ügyében, de a mai
napig semmilyen megállapítást nem hoztak nyilvánosságra, azon a beismerésen túl, hogy a
17-8307-es sorozatszámú Phantom lezuhant, megölve Nakamurát, miután összeütközött "egy
ismeretlen repülőgéppel vagy objektummal". Ahelyett, hogy hallgatott volna az incidensről,
Kubota visszavonult az aktív szolgálatból.
Hideki Komura vezérőrnagy, Japán legfőbb hírszerző ügynökségének, a Naicho-nak (Kabinet
Kutatási Hivatal) tanácsadója elismerte, hogy az UFO-kkal kapcsolatos vizsgálatokat
legfelsőbb szinten végzik. Elmondta, hogy kezdetben a JASDF nyíltan kért jelentéseket a
lakosságtól. "Ez az 1950-es évek végén volt, és őszintén szólva a maguk Project Blue
Bookját utánoztuk" - mondta az amerikai riporternek. "De elárasztottak minket. Az
érdeklődés olyan nagy volt, és annyi jelentés áramlott be, hogy képtelenek voltunk
elválasztani a 'jó' jelentéseket a garakudától [szeméttől]. Fel kellett adnunk. Egyszerűen nem
működött."
Komura tábornok vonakodott felfedni a védelmi és hírszerző ügynökségek által akkor (1977-
ben) folytatott vizsgálatok részleteit, de elárulta: "Nagyon szorosan együttműködünk az önök
[amerikai] kormányával. Emlékszik, hogyan hívtuk meg a Külföldi Technológiai Részlegük
tisztviselőit ide, hogy megvizsgálják azt a MiG-25-ös repülőgépet, amelyet egy disszidáló
szovjet pilótától kaptunk? [A brit MI6 fontos szerepet játszott Belenko hadnagy
disszidálásának biztosításában.] A Külföldi Technológiai Részleg az a szervezet, amely alatt
egykor a Project Blue Book működött. Sokszor működtünk együtt más kérdésekben, és egy
másik bolygóról érkező látogatók bizonyára jogos témát szolgáltatnának a vizsgálathoz."
A japán légitársaságok pilótái által tett számos észlelési jelentés közül a legújabb példa a
Japan Air Lines egyik teherszállító járatának személyzetéé 1986. november 17-én éjjel. A
JAL 1628-as járat 39 000 láb magasságban lépett be az amerikai légtérbe, és Kenju Terauchi
kapitány, valamint legénysége végső előkészületeket tett, mielőtt ereszkedni kezdtek volna az
Anchorage Repülőtérre. Hirtelen észrevettek néhány szokatlan fényt, amelyek a Boeing 747-
est kísérték. "Párhuzamosan repültek, majd hirtelen nagyon közel jöttek" - mondta Terauchi.
Egy pillanatra megpillantotta a fő objektum dió alakú sziluettjét, és úgy ítélte meg, hogy az
"kétszer nagyobb, mint egy repülőgép-hordozó."
A légiforgalmi irányítás arra utasította a pilótát, hogy ereszkedjen 4000 lábra és tegyen
fordulatokat, de az objektumok további harminckét percig követték a gépet, mielőtt eltűntek
volna. Az Egyesült Államok Szövetségi Légügyi Hivatalának (FAA) hatóságai elismerték,
hogy az objektumokat követték a radaron, de nem regisztrálták őket a radarszalagokon.
Az FAA kivizsgálta az incidenst, és úgy találta, hogy a személyzet "normális, professzionális
és racionális". Terauchi kapitány, aki huszonkilenc éve pilóta, elmondta, hogy hagyományos
fogalmakkal képtelen megmagyarázni a jelenséget, és úgy spekulált, hogy az esetleg
földönkívüli eredetű lehetett, mivel az objektumok olyan gyorsan és hirtelen mozogtak és
álltak meg. "Beaujolais-t szállítottunk Franciaországból Japánba" - mondta. "Talán meg
akarták inni."
Új-Zéland
"Az új-zélandi Védelmi Minisztérium nem kapott kifejezetten semmilyen formális
felelősséget az úgynevezett UFO-k kivizsgálására" - tájékoztattak 1985-ben -, "és semelyik
más kormányzati hivatal sem. A minisztérium azonban aktívan érdeklődik minden ilyen

320
jelentés iránt, és erőforrásainak korlátain belül szükség szerint vizsgálatokat folytat." A
minisztérium kedvesen elküldte nekem a híres (radaron követett és lefilmezett) UFO-
észlelések vizsgálatának eredményeit, amelyek 1978. december 20/21-én és 30/31-én
történtek a Déli-sziget keleti partja felett. De inkább egy olyan fontos esetet szeretnék
megemlíteni, amelyet nem ismertek el úgy, mint ami a Védelmi Minisztérium [MoD] szerint
megtörtént volna, és amelyet személyesen mesélt el nekem egy szemtanú.
Derek Mansell, a Contact UK adatkutatási igazgatója 1950 és 1955 között a Királyi
Légierőnél (RAF) szolgált, mielőtt öt évet töltött volna az Új-Zélandi Királyi Légierőnél földi
személyzeti repülősként. Valamikor 1956 vagy 1957 júniusában (sajnos a pontos dátumra
nem tud visszaemlékezni), Derek elmondta nekem, hogy egy Bristol 170 Mk 31M Freighter,
amelyen egy heti teherszállító járaton Dunedinből Aucklandbe egy UFO-val találkoztak
Wellington felett, bár a fedélzeten senki sem látta ténylegesen az objektumot.
Hirtelen úgy tűnt, mintha a repülőgép egy heves széllökésbe repült volna, az azzal járó
szokásos turbulenciával. "Egy árnyék burkolt be minket, mint egy felhő" – mondta nekem
Derek –, "a hajtóművek kezdtek rosszul működni, és a műszerek sem mutattak pontosan. Az
iránytű őrülten forgott, és a földi, valamint a többi repülőgéppel való minden kommunikáció
megszakadt." Körülbelül huszonöt perc elteltével minden visszatért a normális kerékvágásba.
Amikor a teherszállító leszállt Ohakeában, egy Douglas C-47 Dakota pilótája, aki szintén épp
akkor szállt le, és a teherszállítót követte, megkérdezte, hogy az utóbbi látott-e egy hatalmas,
körülbelül 250 láb átmérőjű fémkorongot, amelynek a tetején kék, az alján pedig piros fény
volt, és amely látszólag közvetlenül a teherszállító felett helyezkedett el. Nemet mondtak, de
megemlítették a hirtelen turbulenciát, valamint a műszerekkel és a kommunikációval
kapcsolatos interferenciát. A Dakota pilótája arról számolt be, hogy ebben az időben nem
tudott kapcsolatba lépni a teherszállítóval, és elmondta, hogy az UFO huszonöt percen át
árnyékként követte a másik gépet. Derek szerint a Dakota legénysége fényképeket készített
az objektumról, amelyeket soha nem hoztak nyilvánosságra.
A légiforgalmi tiszt megkérte az ohakeai légitámaszpont parancsnokát, hogy vegyen részt az
ezt követő, két órán át tartó eligazításon. Mind a teherszállító, mind a Dakota legénységének
megtiltották, hogy elhagyják a termet, miközben a parancsnok megkérte az adjutánst, hogy
hozzon be nyomtatványokat, amelyeket kötelesek voltak aláírni; ezekben figyelmeztették
őket, hogy senkivel ne vitassák meg az ügyet, és emlékeztették őket a Hivatalos Titkokról
szóló Törvény (Official Secrets Act) szerinti kötelezettségeikre.
Zimbabwe
1985. július 22-én 17:45-kor a zimbabwei légierő két Hawk repülőgépét riasztották a
Thornhill légitámaszpontról, miután Bulawayóból és a nyugati Matabeleland South
tartomány öt másik városközpontjából UFO-t észleltek. Az objektumot a bulawayói repülőtér
irányítótornyából is látták, és radaron is követték. "Ez nem egy közönséges UFO volt" –
mondta Azim Daudpota légimarsall. "Emberek tucatjai látták. Nem illúzió, nem megtévesztés
és nem képzelgés volt." A bulawayói repülőtér kiképzett megfigyelői úgy írták le az
objektumot, mint ami kerekded, és egy rövid kúp található felette. Nagyon fényesen
ragyogott a délutáni égen, és nehéz volt tisztán kivenni a formáját. A Hawkok Bulawayo fölé
érkezve úgy találták, hogy az UFO körülbelül 7000 láb magasságban lebeg, de hirtelen 70
000 láb magasságba gyorsult fel kevesebb, mint egy perc alatt. A Hawkok 31 000 lábnál

321
vízszintes repülésbe kezdtek, majd visszatértek Thornhillbe, ahol az objektumot még néhány
pillanatig látták, mielőtt nagy sebességgel, vízszintesen eltűnt volna.
David Thorne repülődandár-parancsnok, a hadműveletekért felelős főigazgató elmondta
nekem, hogy az UFO úgy tűnt, követte a Hawkokat vissza a bázisra. Sajnos nem készült
fegyverkamerás felvétel, mivel a gépeken akkor nem volt film – magyarázta. "Ez az első
olyan észlelés Zimbabwéban, amikor levegőben lévő pilóták megpróbáltak elfogni egy UFO-
t" – mondta. Bár a parancsnok a zimbabwei kormány nevében nem nyilatkozhatott, mégis
kijelentette: "Ami a légierőm vezérkarát illeti, feltétel nélkül hiszünk abban, hogy a
megmagyarázatlan UFO-k egy bolygónkon túli civilizációból származnak."
A TITKOLÓZÁS OKAI
Bár ebben a könyvben már számos okot felsoroltam az UFO-információk eltussolására,
ebben az utolsó fejezetben talán helyénvaló lenne áttekinteni a különböző szakértők
véleményét, és megosztani a helyzetre vonatkozó saját, személyes értékelésemet.
A hírszerzés védelme
Noha az NSA azt állítja, hogy a szigorúan titkos eskü alatt tett nyilatkozatában szereplő
törlések kizárólag a hírszerzési képességeinek védelmével kapcsolatosak, biztos vagyok
benne, hogy ez csak az igazság fele. 1946 óta bizonyára nyilvánvaló volt a skandináviai és
másutt tapasztalt "szellemrepülőgép"-hullámot tanulmányozó védelmi hírszerzési vezetők
számára, hogy ismeretlen eredetű és célú, intelligensen irányított objektumok
tevékenykednek a légkörünkben. Már 1942-ben, amikor rejtélyes objektumok jelentek meg
Los Angeles felett, George Marshall tábornok a hadsereg vezérkari főnökeként képtelen volt
hagyományos módon megmagyarázni az észlelést.
1947 júliusára, amikor az észlelések elszaporodtak az Egyesült Államokban, és egy korong
lezuhant az új-mexikói Roswellben, nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a "repülő csészealjak"
földönkívüli eredetűek. Azon túl, hogy egy ilyen beismerés közriadalmat keltene, a
hadseregnek minél többet meg kellett tudnia a járművek felépítéséről és meghajtásáról, arra
az esetre, ha egy másik nemzet (különösen a Szovjetunió) szerezné meg először ezt a tudást;
ebből fakad egy másik ok is, amiért a vizsgálatokat abszolút titoktartás övezi. Wilbert Smith
1950-ben megtudta Dr. Robert Sarbachertől, hogy a begyűjtött korongokról szóló történetek
tényszerűek voltak, hogy a témát akkoriban két fokozattal magasabbra titkosították, mint a
hidrogénbombát, és hogy egy kis csoportot – valószínűleg a Majestic 12-t – Dr. Vannevar
Bush vezetett azzal a céllal, hogy minél többet megtudjanak a csészealjak "működési
elvéről", és a megállapításokról csak azokat tájékoztatták, akiknek a munkájukhoz erre
feltétlenül szükségük volt. Egy olyan hírszerzési ügy, amelyet két fokozattal magasabbra
titkosítottak, mint a hidrogénbombát, valószínűleg csak azok előtt válik ismertté, akik nagyon
magas szintű biztonsági tanúsítvánnyal rendelkeznek: és a terjesztés foka még ezen a szinten
is szigorúan rekeszekre bontott lenne.
Stanton Friedman atomfizikus, aki a nukleáris ipar számos szigorúan titkos projektjében vett
részt, szintén biztos abban, hogy az UFO-kkal kapcsolatos titkolózás egyik fő oka
honvédelmi megfontolásokban keresendő:
Kormányzati és katonai szempontból a Földön tett, technológiailag kifinomult járművek általi
látogatások legjelentősebb aspektusa e technológia földi csoportok általi lehetséges katonai

322
hasznosítása. Bizonyára az az első kormány, amely képes lesz lemásolni a repülő csészealjak
hiper-manőverező, nagy sebességű repülését, ezt a képességet nukleáris és egyéb fegyverek
célba juttatására fogja használni... védelmi és támadási célokra. A 20. század végi
valóságban a repülő csészealjak – a levegőben lévők vagy az elfogottak – gondos tudományos
vizsgálatából származó potenciális információs nyereség nagymértékben háttérbe szorítja a
nagyközönség bármilyen filozófiai, vallási vagy humanitárius aggályát. Elég csak
megjegyezni, hogy a Föld országai együttesen évente mintegy 400 milliárd dollárt (1979-es
adat) költenek katonai cikkekre. Valóban csoda, hogy a kormányok nem akarják felfedni
azokat a kifinomult tudományos adatokat, amelyekkel a repülő csészealjakról rendelkeznek?
Donald Ware alezredes, a légierő volt vadászpilótája is osztja ezt a véleményt. Úgy véli, hogy
1947-re (a roswelli incidenst követően) a legfelsőbb katonai hatóságok arra a következtetésre
jutottak, hogy egyes UFO-k földönkívüliek. Ekkor rá kellett jönniük, mondja, "hogy ha
ellenfeleink előttünk szereznék meg az e járművek által képviselt technológiát, az súlyosan
veszélyeztetné a biztonságunkat. Az ilyen technológiára vonatkozó információknak a
legszigorúbb védelemben kell részesülniük."
Bár legalább negyven beszámoló szól arról, hogy az Egyesült Államokban és másutt UFO-
kat találtak, a bizonyítékok arra utalnak, hogy hosszú időbe – esetleg évtizedekbe – telt, mire
egyáltalán kezdtük megérteni az idegen technológiát. Ahogy Stanton Friedman fogalmaz:
Negyven évvel ezelőtt a kezébe adhattak volna Thomas Edisonnak egy mai zsebszámológépet,
semmi esélye sem lett volna arra, hogy rájöjjön hogyan működik. Tehát ha jelentősen fejlett
technológiával rendelkeznek, az nagyon sok erőfeszítést fog igényelni a részünkről. Még ha rá
is jövünk, hogyan működik, az nem jelenti azt, hogy le is tudjuk másolni. Ez olyan, mintha
tudnánk az atombombákról; hasadóanyag nélkül nem lehet megépíteni őket, függetlenül attól,
hogy mennyit tudunk róluk. Tehát ez egy sokrétű probléma, és nem is számítok arra, hogy a
titokban dolgozó emberek nyilvánosan beszélnének róla. Mert az, aki képes nagy
mennyiségben lemásolni a repülő csészealjakat, uralni fogja ezt a bolygót.
Katonai és politikai kellemetlenség
Egyetlen kormány sem ismeri be szívesen, hogy a légterünkbe behatoló idegen járművek
kényük-kedvük szerint jöhetnek-mehetnek, és hogy a velük szembeni védelmünk nem
megfelelő. Azt sem lehet nyíltan beismerni, hogy néhány UFO volt a felelős a repülőgépeink
eltűnéséért, sőt, megsemmisüléséért. Több ilyen riasztó incidenst is dokumentáltam, valamint
idéztem Benjamin Chidlaw tábornok 1953-ban magánbeszélgetésben tett kijelentését,
miszerint "sok embert és gépet veszítettünk el, miközben megpróbáltuk elfogni őket." Az
Egyesült Államok Kontinentális Légvédelmének akkori vezetőjeként vélhetően tudta, miről
beszél.
Senki sem szeret nevetségesnek tűnni. A nevetségessé válástól való félelem nagyon nyomós
ok arra, hogy a politikusok leleplezzék a témát, különösen, ha nem férnek hozzá minden
tényhez. George Ward brit légügyi miniszter 1954-ben tökéletesen megfogalmazta ezt.
Miközben a Képviselőházban nyilvánosan "léggömbökként" utasította el az UFO-
jelentéseket, magánbeszélgetésben elismerte: "Amíg nincs a Földön egy csészealj a Hyde
Parkban, és nem tudok a közönségtől hat pennyt kérni a belépésért, addig ezeknek
léggömböknek kell lenniük, különben a kormány megbukik, én pedig elveszítem az
állásomat!"

323
Ward elmagyarázta, hogy ha úgy ismerné el az UFO-k létezését, hogy nincs olyan bizonyíték,
amelyet a nagyközönség ténylegesen meg tudna érinteni, akkor úgy gondolnák, hogy a
kormány megőrült. Ez egy őszinte beismerés egy olyan légügyi miniszter részéről, aki
teljesen meg volt győződve az UFO-k valóságáról, és számomra azt bizonyítja, hogy
Őfelsége akkori kormányát nem tájékoztatták teljeskörűen a valós helyzetről azok az
amerikai hírszerzési körök, akik pontosan tudták, hogy már begyűjtöttek tényleges idegen
járműveket. Az amerikaiak nyilvánvalóan nem voltak túl lelkesek azzal kapcsolatban, hogy a
britek kiállítsanak egy repülő csészealjat a Hyde Parkban.
Nagyon kevés politikusnak – Nagy-Britanniában, az Államokban és világszerte – van a
leghalványabb fogalma is a témáról, és éppen ezért olyan meggyőzőek a jelentéseket
következetesen cáfoló nyilatkozataik. És az a néhány, aki vette a fáradságot, hogy
tanulmányozza az ügyet, talán annyira összezavarodott és akár meg is riadt a jelenség
félelmetes összetettségétől, hogy inkább egyáltalán nem mondanak semmit.
Továbbá nem valószínű, hogy a politikusok a választók felhatalmazása nélkül felszólalnának
egy ilyen ellentmondásos témában. Kiszámoltam, hogy Nagy-Britanniában mindössze
mintegy száz ember írt UFO-ügyben a parlamenti képviselőjének. Akkor miért csinálnának a
képviselők bolondot magukból egy ilyen ellentmondásos témában, amikor oly könnyen
nevetségessé tehetik magukat sokkal kevésbé vitatott ügyekben is?
A brit úttörő, Waveney Girvan 1955-ben ezt írta:
A "Kormány" és a "Légierő" csupán gyűjtőfogalmak egy tisztviselőkből álló csoportra. Bár
történetesen tudom, hogy az objektumokról készült fényképek megtalálhatók a légierő és az
admiralitás aktáiban, kétlem, hogy a bolygóközi elmélet hívői az ötven százalékot is
meghaladnák azoknak a magas rangú tiszteknek a körében, akik több információhoz férnek
hozzá, mint amennyit a nagyközönséggel megosztottak ...valószínűleg a hivatalos körökben is
ugyanakkora az egyetértés hiánya a témában, mint a kevésbé kiváltságosok körében.
Bár sokkal több információ került napvilágra azóta, hogy ezt leírták, a magas rangú
tisztviselők közül sokaktól még mindig megtagadják a hozzáférést a szigorúan titkos
adatokhoz, a hírszerzés rekeszesítése miatt. Erre is vannak precedensek. Egy magas rangú
védelmi tisztviselő elmondta nekem, hogy egyszer (nem UFO-kkal kapcsolatos) szigorúan
titkos információk birtokába jutott, amelyekhez csak körülbelül ötven embernek volt
hozzáférése. A titkos listán nem szerepelt sem a védelmi miniszter, sem a miniszterelnök. Ha
egy titkot meg akarsz tartani, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
Felfordulás a társadalomban?
A 15. fejezetben megvitattam Ray Stanford esetét és azokat a fémdarabokat, amelyeket az új-
mexikói Socorróban fedezett fel, azon a helyen, ahol Lonnie Zamora őrmester 1964-ben egy
leszállt UFO-val és annak utasaival találkozott. Stanford és kollégái a mintákat a NASA
Goddard Űrrepülési Központjába vitték, ahol az előzetes elemzés megállapította, hogy a
fémforgácsok egy rendkívül szokatlan típusba tartoznak: valójában annyira szokatlanok, hogy
azonnal elkobozták őket. Később Stanfordnak és Robert McGarey-nek alkalma nyílt
megvitatni az eltussolás okait az amerikai haditengerészet egyik kapitányával, aki
meglehetősen melodrámai hangnemben fejtette ki véleményét a kérdésről.

324
"Nem volt joguk az ilyen robbanásveszélyes anyaghoz" – mondta. "Mit akarnak csinálni?
Felrobbantani az egész gazdaságot, az egész társadalmi struktúrát, és minden más intézményt,
amit érdemes megtartani?" A kapitány így folytatta: "Azok, akik abban a helyzetben vannak,
hogy tudják a tényeket, nincsenek illúziókban. Ők ismerik a tényeket. Az emberek nem
állnak készen arra, hogy megismerjék a tényeket, és nincs is rá szükségük. Megőrülhetnének,
talán az emberek fele is."
Stanford megkérdezte, hogy a beavatottak összeroppantak-e a tények megismerésekor.
"Kétlem," mondták neki. "De ezek a férfiak arra vannak kiképezve, hogy elfogadják és
kezeljék a válságokat. Képesek racionális ítéletet hozni a váratlan helyzetekben is. ...
Döntéseik olyan tapasztalatokon alapulnak, amelyek nagy embercsoportok jólétének
mérlegeléséből származnak. Ez olyan tapasztalatot és tisztánlátást biztosít, amellyel az
átlagember, de még az UFO-kutató sem rendelkezik."
Nagyon is kétlem, hogy a társadalom szövete elpusztulna, ha bizonyos tényeket
nyilvánosságra hoznának. Miután a kezdeti hitetlenkedés alábbhagyna, minden bizonnyal
széles körű aggodalom támadna a látogatók indítékaival kapcsolatban, zavarok lépnének fel a
tőzsdén, de ugyanakkor hatalmas izgalom és talán az univerzális rendszerben elfoglalt
szerepünk újraértékelése is bekövetkezne. Ha egy ilyen bejelentés megtörténne, Stanton
Friedman úgy véli, "a tőzsde zuhanna, az elmegyógyintézeti felvételek és a templomba járók
száma megnövekedne, és a fiatalabb generáció részéről – akik még soha nem éltek olyan
korban, amikor ne lett volna űrprogram – azonnali igény mutatkozna egy teljesen új önképre;
amerikaiak, kínaiak, kanadaiak, izraeliek helyett földlakókként tekintenének magukra. Nincs
olyan kormány ezen a bolygón, amely azt akarná, hogy polgárai elsődlegesen a bolygóhoz
legyenek hűségesek egy egyedi kormány helyett. A nacionalizmus az egyetlen játék a
városban."
A lakosság reakciója arra a beismerésre, miszerint az egyik szuperhatalom szerint bizonyos
UFO-k földönkívüliek, attól függene, hogy mennyit mondanak el nekünk, és ez valószínűleg
félelmetes dilemmát jelent vezetőink számára. Egy ilyen beismerés kérdések özönét indítaná
el, amelyek közül néhányat egyszerűen nem lehet megválaszolni a létfontosságú védelmi
érdekek felfedése, az eltűnt repülőgépek riasztó esetei, emberrablások, genetikai kísérletek és
olyan bizarr esetek nélkül, amelyek még évszázadokig meghaladják a felfogóképességünket.
Ebben a tekintetben teljes mértékben együttérzek a jelenlegi hivatalos politikával.
"Hírszerzési szempontból," mondja Dr. James Harder, "az UFO-jelenségnek valóban
félelmetesnek kell lennie – a legrosszabb sci-finak, ami életre kelt. ... Az évek során azonban
a hírszerző ügynökségeknek valószínűleg rá kellett jönniük, hogy az űrből érkező idegenek
egyáltalán nem teljesen új keletűek – hogy a múltból származó bizonyítékok azt mutatják,
csak felerősödését tapasztaljuk annak, ami talán már évszázadok óta folyik."
A gazdasági és politikai frontra gyakorolt hatások is megérdemlik a figyelmet. "Minden
nemzet aggódik a világszintű, gazdaságokra és politikai hatalmi struktúrákra gyakorolt
hatások miatt, ha a világ kapcsolatba lépne egy eltérő technológiájú idegen civilizációval" –
véli Stanton Friedman. "Vajon a földben lévő olaj mostantól értéktelenné válik? ... A mai
nagyhatalmú embereket holnap letaszítják a trónról? A legjobb stratégia az, ha reméljük,
hogy az idegenek elmennek, vagy hogy a földi társadalom kapcsolatteremtése és
megrázkódtatása a következő adminisztráció uralkodása alatt következik be."

325
Talán a legátfogóbb összefoglalót az UFO-kkal kapcsolatos hivatalos titkolózás okairól az a
Majestic 12 tájékoztató anyag tartalmazza, amelyet állítólag Hillenkoetter tengernagy
készített a megválasztott Eisenhower elnök számára 1952-ben:
... A Nemzetbiztonságra vonatkozó következmények folyamatosan jelentősek, mivel e látogatók
indítékai és végső szándékai teljesen ismeretlenek maradnak. ... Ezen okokból kifolyólag,
valamint a nyilvánvaló nemzetközi és technológiai megfontolások, illetve a lakossági pánik
minden áron történő elkerülésének végső szükségessége miatt, a Majestic-12 Csoport
egyhangúlag azon a véleményen marad, hogy a legszigorúbb biztonsági óvintézkedések
fenntartásának megszakítás nélkül folytatódnia kell az új adminisztráció alatt is...
C. G. Jung hozzáállása
A nagy svájci pszichológus, Dr. Carl Gustav Jung alaposan tanulmányozta az UFO-kat azóta,
hogy 1946-ban először felkeltették az érdeklődését, és amellett, hogy tanácsadója volt az
Aerial Phenomena Research Organization-nek (APRO), írt egy könyvet Repülő csészealjak:
Az égen látott dolgok modern mítosza (Flying Saucers: A Modern Myth of Things Seen in the
Skies) címmel, ami a szkeptikusokat arra az elhamarkodott következtetésre vezette, hogy a
jelenséget teljes egészében pszichológiai eredetűnek tartotta. Semmi sem állhatna távolabb az
igazságtól.
Bár igaz, hogy Jung könyvében nagy teret szentelt a pszichológiai indokoknak, hogy az
emberek miért akarnak hinni a repülő csészealjakban, nem volt kétsége azok objektív
valóságát illetően; ezt a pontot figyelmen kívül hagyják a könyvében és egy 1954-ben
megjelent cikkében is:
A tisztán pszichológiai magyarázatot kizárja az a tény, hogy nagyszámú megfigyelés
természeti, sőt fizikai eredetre utal. ... Az amerikai légierő (ellentmondásos nyilatkozatai
ellenére), valamint a kanadai, valósnak tartja a megfigyeléseket. ... Ugyanakkor, a
"korongok" ... nem a fizikai törvényeknek megfelelően viselkednek, hanem mintha
súlytalanok lennének, és kvázi-emberi pilóták általi intelligens irányítás jeleit mutatják.
[Eredeti kiemelés]
Az eltussolással kapcsolatos álláspontja egyértelmű volt. "Ami a leginkább megdöbbent" –
írta – "az az, hogy az amerikai légierő, a birtokában lévő minden információ és a
pánikkeltéstől való úgynevezett félelme ellenére, úgy tűnik, módszeresen éppen ezen
dolgozik... mivel még soha nem tett közzé hiteles és biztos beszámolót a tényekről, csak
esetenként hagyta, hogy újságírók információt húzzanak ki belőle."
"Ha igaz, hogy az AAF vagy a kormány visszatartja az árulkodó tényeket," írta Donald
Keyhoe őrnagynak, "akkor csak azt lehet mondani, hogy ez a leginkább pszichológiát
nélkülöző és legostobább politika, amit csak ki lehet találni. Magától értetődő, hogy a
nyilvánosságnak meg kell mondani az igazságot, mert végül úgyis napvilágra kerül. Aligha
lehet nagyobb sokk, mint a hidrogénbomba, és mégis mindenki tud róla anélkül, hogy
elájulna."
Jung az UFO-k földönkívüli eredetének hivatalos megerősítése esetén a társadalomra
gyakorolt hatásokról alkotott véleménye érdemes a részletes idézésre:
Ha ... a jelenségek földönkívüli eredete bebizonyosodik ... az kétségtelenül a mai primitív
közösségek rendkívül bizonytalan helyzetébe sodorna minket, amelyek a fehérek felsőbbrendű

326
kultúrájával kerültek konfliktusba: a kormányrudat kivennék a kezünkből, és elveszítenénk
kellemes álmainkat.
Természetesen leginkább a tudományunkat és a technológiánkat kellene a roncstelepre
küldeni. Hogy egy ilyen katasztrófa mit jelentene morális síkon, azt valamiképpen
megítélhetjük a primitív kultúrák pusztulásából, amelynek mi is tanúi vagyunk. Az, hogy e
gépek megépítése egy tudományos technológiát bizonyít, ami mérhetetlenül felülmúlja a
miénket, nem tűr ellentmondást. Ahogy a Pax Britannica véget vetett az afrikai törzsek közötti
vitáknak, a mi világunk is felgöngyölíthetné a Vasfüggönyt, és ócskavasként használhatná a
több millió tonna ágyúval, hadihajóval és lőszerrel együtt. De minket "felfedeztek" és
gyarmatosítottak volna – ez elegendő ok az egyetemes pánikra!
Ha el akarjuk kerülni ezt a katasztrófát, a fontos információk birtokában lévő hatóságoknak
nem szabad habozniuk, hogy amint és amilyen teljeskörűen csak lehetséges, felvilágosítsák a
nyilvánosságot, és mindenekelőtt hagyjanak fel ezzel a nevetséges, rejtélyeskedő és homályos
utalásokkal teli bohóckodással. [Eredeti kiemelés]
MIÉRT NINCS NYÍLT KAPCSOLATFELVÉTEL?
Az újságírók megkérdezik tőlem, miért nem szállnak le a repülő csészealjak a Hyde Parkban
vagy a Fehér Ház pázsitján, miért nem tartanak televíziós sajtótájékoztatót, és miért nem
létesítenek velünk rendes diplomáciai kapcsolatokat, ahelyett, hogy ilyen megfoghatatlan
módon viselkednének? Eltekintve attól a ténytől, hogy harcias, megosztott és viszonylag
primitív bolygónk hosszú távú megfigyelése – nem beszélve arról az ellenséges fogadtatásról,
amiben időnként részük volt – meggyőzhette a látogatókat arról, hogy a nyílt leszállás talán
nem állna az érdekükben, vannak bizonyos jogi következmények is, amelyeket figyelembe
kell venni. Kezdjük azzal, hogy az az UFO, amely először landol nyíltan, egy halom
problémára számíthat a légiközlekedést szabályozó kormányzati ügynökségek részéről,
például azért, mert engedély nélkül repült át ellenőrzött légtéren, vagy mert engedély nélküli
légi járművel szállt le. A bevándorlási és vámszabályok is hasonlóan elrettentőek lennének,
bár Londonban van egy Külföldiek Regisztrációs Hivatala (Aliens Registration Office). Ami
a diplomáciai kapcsolatok felvételét illeti, egy férfit, aki a Regents Parkban próbált felállítani
egy marslakó nagykövetséget néhány évvel ezelőtt, a Legfelsőbb Bíróság bírája eltiltott a
terület megközelítésétől.
Arra a kérdésre Detroitban, hogy milyen reakciót kapnának az űrből érkező látogatók, ha
nyíltan leszállnának, a megkérdezettek többsége azt válaszolta, hogy barátságos fogadtatásra
számíthatnának. "Én szívesen látnám őket" – mondta az egyik. "Nem lehetnének furcsábbak,
mint amik Detroitban mászkálnak." Mások kevésbé voltak optimisták. "Ha Detroitban
landolnának, valószínűleg kirabolnák őket" – mondta valaki, míg egy másik határozottan
elutasító volt. "Megtanítanám nekik, hogy maradjanak a saját bolygójukon. Van elég
emberünk segélyen anélkül is, hogy egy csomó marslakót is támogatnánk."
Meggyőződésem, hogy a földönkívüliek több különböző csoportja is látogat minket, és bár
némelyikük talán nem barátságos velünk, a többségük alapvetően jóindulatú. Mindannyian
osztoznak a Földdel való nyílt kapcsolatfelvétel elkerülésére irányuló közös "külpolitikában",
ami számomra teljesen logikusnak tűnik. Az egész világra kiterjedő saját vizsgálataimból
azonban meggyőződtem arról, hogy több száz egyénnel is létesítettek már szelektív
kapcsolatot. A látogatóknak nincs szükségük a nyílt kapcsolatfelvételre, és azt sem akarják,
hogy a többségünk tudja, mit csinálnak itt.
Amikor Herbert Schirmer rendőrjárőr 1967. december 3-án a nebraskai Ashlandben
találkozott egy leszállt UFO-val, az utasok elmondták neki, hogy:

327
Hosszú ideje figyelnek minket, és úgy gondolják, hogy ha lassan adnak ki jelentéseket,
és a kapcsolataikkal elmondatják az igazságot, az segíteni fog nekik... Nincs mintájuk
az emberekkel való kapcsolatfelvételre. Ez tiszta véletlen, így a kormány nem tud
semmilyen mintát megállapítani velük kapcsolatban. Sokkal több kapcsolatfelvétel
lesz... bizonyos mértékig zavarba akarják ejteni az embereket. Tudják, hogy túl
gyakran látják őket, és megpróbálják összezavarni a közvéleményt.
HONNAN JÖNNEK ÉS MIÉRT VANNAK ITT?
Az UFO-k eredetére a földönkívüli hipotézisen kívül is számos elmélet létezik: titkos
repülőgépek és űrhajók; természeti jelenségek; egy földi titkos civilizáció; időutazók a saját
jövőnkből (ami jó hír, hiszen ez azt feltételezi, hogy van jövőnk); más dimenziók lakói; vagy
pszichológiai "projekciók". Ez utóbbit illetően pszichológiai és szociológiai hipotézisek
tömkelegét javasolták az UFO-észlelések magyarázatára. Ezen elméletek egyike sem közelíti
meg a tények összességének magyarázatát. A földönkívüli hipotézis talán nem felel meg
ennek a követelménynek, de ez az egyetlen, amely a tények többségére magyarázatot ad.
Csak a mi galaxisunkban körülbelül 100 000 millió csillag található. Hogy ezt a számot
perspektívába helyezzük: majdnem 3000 évbe telne megszámolni ezeket a csillagokat
másodpercenként eggyel. Sok csillag körül valószínűleg bolygók keringenek, és ezek
némelyikén az élet oly mértékben kifejlődhetett, hogy az űrutazás és a gyarmatosítás
mindennapos dolognak számít. Mivel nem tudom, honnan jönnek a látogatók, csak találgatni
tudok az eredetüket illetően, bár megbízható források arról tájékoztattak, hogy néhányuknak
a mi naprendszerünkben is vannak bázisai – akár itt a Földön is. Azt sem tudom, miért
vannak itt, bár számos okot tudok elképzelni a látogatásaikra. Turisztikai szempontból
például a Föld néhány látványos vonzerőt kínál. A Földben és erőforrásaiban való
érdekeltségük – ami egyedülálló a naprendszerben – egy másik, valószínűbb ok. "Nem
teljesen jótékonysági célból vagyunk itt" – mondták a legmegbízhatóbb
információforrásomnak.
Hiszem, hogy az emberiség fejlődését a Földön olyan lények kísérik figyelemmel, akiknek
technológiai és mentális erőforrásai mellett a mieink primitívnek, az övéik pedig
"természetfelettinek" tűnnek. Az a tény, hogy sok látogató fiziológiailag is hasonlít ránk, arra
utal, hogy van genetikai kapcsolat közöttünk. Lehetséges, hogy némelyiküknek köze volt a
mi evolúciónkhoz is?
Most, hogy technológiánk elérte azt a szintet, amikor veszélyeztetjük a bolygót és
kiterjesztjük az űrrel kapcsolatos érdekeltségeinket, a megfigyelés is intenzívebbé vált.
Pusztán véletlen lenne, hogy a modern észlelési hullám a második világháború alatt
kezdődött, amikor az atomfegyverek és a rakéták fejlesztésébe fogtunk? Az is véletlen lenne,
hogy az UFO-k olyan nagy érdeklődést mutattak a nukleáris rakétabázisaink iránt, és
demonstrálták azt a képességüket, amivel képesek megbénítani a kilövési rendszereket?
JOGUNK VAN AZ IGAZSÁGHOZ?
Ezen a ponton érdemes emlékeztetni magunkat az amerikai kormány hivatalos álláspontjára a
témában. Az 1986 végén nekem küldött USAF (Amerikai Légierő) tájékoztató szerint 1947
és 1969 között összesen 12 618 észlelést jelentettek a Project Blue Book-nak (Kék Könyv
Projekt). Ebből 701 maradt azonosítatlan. A Project Blue Book következtetései a következők
voltak:

328
(1) Egyetlen, a Légierő által jelentett, kivizsgált és értékelt UFO sem utalt soha arra, hogy
veszélyt jelentene nemzetbiztonságunkra;
(2) Nem nyújtottak be és a Légierő sem fedezett fel olyan bizonyítékot, amely arra utalna, hogy az
"azonosítatlanként" besorolt észlelések a jelenlegi tudományos ismeretek határait meghaladó
technológiai fejlesztéseket vagy elveket képviselnének;
(3) Nem volt olyan bizonyíték, amely arra utalna, hogy az "azonosítatlanként" besorolt észlelések
földönkívüli járművek lennének. Mivel a Project Blue Book [1969-ben] lezárult, semmi sem utal
arra, hogy a Légierőnek folytatnia kellene az UFO-k vizsgálatát.
Mindezek az állítások bizonyíthatóan hamisak. Egyrészt, a nemzetbiztonságot érintő UFO-
jelentéseket nem a Project Blue Bookhoz irányították, így nem szerepelnek a washingtoni
Nemzeti Levéltárban tárolt több mint 75 000 oldalas Blue Book aktákban. Ahogy Bolender
dandártábornok egy 1969-es légierős feljegyzésben megerősíti: „...a nemzetbiztonságot
esetlegesen befolyásoló azonosítatlan repülő tárgyakról szóló jelentések a JANAP 146 vagy
a Légierő 55-11-es kézikönyve alapján készülnek, és nem részei a Blue Book rendszernek.”
[Kiemelés hozzáadva]
Bár az 1985/86-ban nyilvánosságra hozott 1800 oldalas USAF hírszerzési dokumentumok
között található néhány olyan UFO-jelentés, amely érinti, de látszólag nem veszélyezteti a
nemzetbiztonságot, a feljegyzések szerint sok szigorúan titkos jelentés továbbra is mentesül a
nyilvánosságra hozatal alól. A CIA, a DIA, az NSA és más ügynökségek olyan szigorúan
titkos (és annál magasabb besorolású) UFO-kra vonatkozó információkat tartanak vissza,
amelyek nyilvánosságra hozatala veszélyeztetné a nemzetbiztonságot, és nyilvánvaló, hogy a
nyilvánosságra hozott adatok csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Azt az elvi nyilatkozatot, miszerint "semmi sem utal arra, hogy a Légierőnek folytatnia
kellene az UFO-k vizsgálatát", megcáfolják a nyilvánosságra hozott dokumentumok, amelyek
a Légierő Különleges Vizsgálati Hivatalának folyamatos vizsgálataira utalnak. Az az állítás,
hogy egyetlen észlelés sem "képvisel a jelenlegi tudományos ismeretek határait meghaladó
technológiai fejlesztéseket vagy elveket", puszta képtelenség, tekintve a vitathatatlan
forrásokból származó okirati bizonyítékok sokaságát, amelyek ennek ellenkezőjéről
tanúskodnak. Még ha a tanúvallomások önkényesek is, mi a helyzet a sok olyan fényképpel
és filmmel, amelyek az UFO-kat strukturált objektumokként ábrázolják, és amelyeket vagy
elkoboztak, vagy visszatartottak, nem is beszélve a begyűjtött járművekről és a bennük
utazókról?
Megtanultunk együtt élni – bár nyugtalanul – a nukleáris megsemmisülés fenyegetésével,
amely Damoklész kardjaként lebeg felettünk. Bizonyára semmi, amit a kormányok az UFO-
kkal kapcsolatban eltitkolnak, nem érhet fel ezzel a kilátással. Emlékeztetni kellene a
hírszerző közösséget arra, hogy elszámolással tartoznak a Kongresszusnak: még ha bizonyos,
a nemzetbiztonságot érintő kérdéseket egyszerűen nem is lehet felfedni, legalább az igazság
egy részét jogunk van tudni. "A nyilvánosságnak joga van tudni [ezeket]." – jelentette ki
Hillenkoetter admirális, a CIA korábbi igazgatója 1960-ban. "Itt az ideje, hogy az igazságot
nyílt kongresszusi meghallgatásokon tárják fel... a hivatalos titkolózás és nevetségessé tevés
révén sok állampolgárt hitetnek el azzal, hogy az ismeretlen repülő tárgyak képtelenségek."
Közel harminc évvel később még mindig félrevezetnek minket. Amíg nem ébredünk rá arra a
tényre, hogy egészen példátlan jelentőségű információkat tartanak vissza tőlünk, addig az
elkövetkező évtizedekben is tudatlanságban fogunk maradni. Hacsak a látogatók nem
döntenek úgy, hogy nyíltabban megmutatják magukat...

329

FÜGGELÉK

4. oldal: Marshall Tábornok Feljegyzése (1942)
Feljegyzés George Marshall tábornoktól Roosevelt elnöknek az 1942. februári Los Angeles-i
légiriadó részleteiről.
OCS 21347-66 FELJEGYZÉS AZ ELNÖKNEK: 1942. február 26.
+2
A következő információkkal rendelkezünk jelenleg a GHQ-tól (Főhadiszállás) a tegnap
reggeli Los Angeles feletti légiriadóval kapcsolatban: A jelenleg rendelkezésre álló részletek
alapján:
+1

1. Azonosítatlan, nem amerikai hadseregbeli vagy haditengerészeti repülőgépek
valószínűleg Los Angeles felett tartózkodtak, és a 37. CA dandár elemei tüzet
nyitottak rájuk hajnali 3:12 és 4:15 között. Ezek az egységek 1430 lőszert
lőttek el.

 2. Akár tizenöt repülőgép is érintett lehetett, amelyek a hivatalosan 'nagyon lassútól'
akár 200 MPH (mérföld/óra) sebességig, 9000 és 18000 láb közötti magasságban
repültek.
 3. Nem dobtak le bombákat.
 4. Csapataink körében nem voltak áldozatok.
 5. Egyetlen gépet sem lőttek le.
 6. Nem vettek részt amerikai hadseregi vagy haditengerészeti gépek az akcióban.
+1
A vizsgálat folytatódik. Ésszerűnek tűnik az a következtetés, hogy ha azonosítatlan
repülőgépek voltak érintettek, akkor azok kereskedelmi forrásokból származhattak, és
ellenséges ügynökök üzemeltették őket azzal a céllal, hogy riadalmat keltsenek, felfedjék a
légvédelmi állások helyét, és az elsötétítés révén lelassítsák a termelést. Ezt a következtetést
támasztja alá a változó működési sebesség és az a tény, hogy nem dobtak le bombákat.
+1
(Aláírva) G. C. MARSHALL Vezérkari főnök.
+1

330

5. oldal: Külügyminisztériumi Feljegyzés (1946)
Szigorúan titkos Külügyminisztériumi feljegyzés az 1946-os "szellemrakéta" hullámról.
Hivatali Feljegyzés • EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYA CÍMZETT: Mr. Lyon
FELADÓ: Worgan DÁTUM: 1946. szept. 4. SZIGORÚAN TITKOS
+4
Jack: Az alábbiakban a stockholmi követségünktől augusztus 29-én érkezett 1358-as számú
távirat szövege olvasható:
+1
Depta 1396, augusztus 27. Bár több mint 800 jelentés érkezett, és naponta jönnek újak, a
svédeknek még mindig nincs kézzelfogható bizonyítékuk. Az eddig kapott jelentések teljes
részleteit katonai és haditengerészeti attaséink továbbították Washingtonba. A saját forrásom
személy szerint meg van győződve arról, hogy valamilyen külföldi hatalom ténylegesen
kísérleteket folytat Svédország felett, és úgy véli, hogy az Oroszország. Megígérte, hogy
mindenki mást megelőzve értesít, ha bármi kézzelfoghatót fedeznek fel.