Egy újabb könyv, amit rég elfelejtettek. Egy újabb fizikai ufó-kontakt könyv.
Az ötvenes évekből, mikor még majdnem minden fizika ufó-kontakt történet a pozitív világokkal való kapcsolatról szólt.
Akkor a gülü szemű kis szürkék még a fasorban sem voltak.
Nem voltak x-akták, nem voltak elrablások, nem volt missing time, kieső idő, hogy az alatt a leányzók méhébe a kötelező félméteres tűt beledöfjék egy ufó-boncasztalon.
Nem voltak állatcsonkítások (alien harvest), nem volt ufók által felszippantott tehenek, nem volt Star Wars a saját hálószobádban, hogy egy szürke éppen el akart rabolni, de jött egy szőke űrtestvér és megmentett, miközben a házad udvarán lézeres űrcsata kezdődött az két faj között.
Majd másnap bekapcsoltad a tévét, ahol Almár Iván csillagész elmagyarázta, hogy miért nem létezhetnek ufók... hogy az ufók csak a nyugati dekadens társadalmak fantáziájának a terméke...
Szóval az ötvenes években még olyan naiv volt az emberiség, hogy azt hitte, hogy a Naprendszerben is van élet.
Hogy a Marson és a Vénuszon is egy emberi civilizáció van.
Ezért amikor abban az időben egy ufó leszállt egy nagyjából lakatlan helyen, hogy embereket vigyen el a saját bolygójukra az ő szabad akaratukból, hogy bemutassák neki, és így az egész emberiségnek is, hogy hogyan is tud élni egy emberi társadalom, amely már megszabadult minden sötétségtől, akkor sokkal kevesebb akadály kellett leküzdeniük, mivel az emberekben még sokkal kevesebb félelem volt a földönkívüliek iránt.
Ebből a korszakból származik Antonio Rossi története is.
Egy olasz származású brazil fémmunkás kozmikus utazása, aki 1954 tavaszán (nálunk őszén) szabadidejében éppen horgászott egy Sao Paulo melletti folyóban, mikor két teljesen meztelen, 2 méter magas, kopasz, de jó indulatú lény hozzá közeledett...
A története könyvalakban 233 oldalon először portugálul jelent meg 1957-ben.
Hihetetlen, hogy ezt a fontos kontakt-történetet ez a világ mára szinte teljesen elfejtette, pedig Rossi nem csak röpke benyomásokat szerzett egy másik fejlett bolygó életéről, hanem napokon át minden megmutattak neki ott! Most, 71 és fél évvel a kapcsolata után, megpróbálom az egész könyvet magyarra lefordítani.
Ez az első fejezete:
Antonio Rossi
Repülő csészealjjal meglátogattam egy másik bolygót ,
1957
Egy lenyűgöző beszámoló egy repülő csészealjjal tett utazásról egy másik bolygóra. Egy fejlett emberiség evolúciójáról és fejlődéséről, amely minden elképzelést felülmúl!
HÁLAADÁS.
A nemes szíveknek, akik oly könnyen megértették e történetek jelentőségét, és önzetlenül hozzájárultak terjesztéséhez, csak annyit mondhatok:
A szívetek tartalma
MAGA A NAGYLELKŰSÉG!
Nem tudom, hol, mikor vagy milyen körülmények között fogom nektek visszafizetni!
A. Rossi.
ELŐSZÓ.
A szerzőt tökéletesen ismerjük. Egy fémipari munkás, egyszerű, dolgos, segítőkész ember, erényes jellemmel, aki otthon és az utcán is példát mutat, ezért Antônio Rossi története érdemes a tanulmányozásra, különösen az evangélium fényében, amely azt mondja, hogy "...az én Atyám házában sok hajlék van".
Ostobaság lenne elképzelni milliárdnyi fénylő csillag életét intelligens élet nélkül, amelyek csak a szemünk számára díszítik az univerzum keretét!
Ha a szerző által bemutatott tudományos rész nem elégíti ki teljesen belső vágyainkat, akkor használjuk ki a műben található egészséges erkölcsi fogalmakat, amelyek képesek egy újabb evolúciós lépcsőfokra emelni minket.
Térjünk tehát rá, kedves olvasó, annak leírására, hogy mi az, amit, ha velünk történne meg, másoknak nehéz lenne elhinniük.
São Paulo, 1957. április 12.
LEVINO CORNÉLIO WISCHRAL tábornok
ELŐSZÓ.
Ezt a kozmikus utat példátlan körülmények jellemezték, a festői és szinte hihetetlen módon lezajlott kirándulásnak köszönhetően! Először is szeretném világossá tenni: nem áll szándékomban semmit senkire ráerőltetni vagy bármit misztifikálni.
Ha elfogadjuk azt az illuzórikus feltételezést, hogy a világegyetem végtelensége teljes dicsőségében csak azért van, hogy gyönyörködtesse a szemünket – akkor makacsul kitartunk a tévedésünk mellett!
Épp úgy, ha a kozmikus nagyszerűséggel szemben kicsinyesek magunkat, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni annak teljes valóságát, akkor megpróbáljuk becsapni magunkat azzal az illúzióval, hogy mi vagyunk az egyetlen intelligens lények a világegyetemben!
Így hát mi, akik felvilágosultaknak, kiváltságosoknak gondolják magukat, továbbra is inkább az ellentmondásokhoz ragaszkodunk, továbbra is elutasítva azt, ami mindig is logikus és egyetemes volt!
Megtanultam, hogy az igazságot mindenkinek hirdetni lehet és kell is, bármikor és bármilyen körülmények között, ezért született meg ez a könyv.
Ezért igyekeztem egyszerű nyelven és szerény tudásommal elmesélni a velem történteket, valamint azokat a lenyűgöző dolgokat, amelyeket ezen a csodálatos és különös bolygón láttam.
Így biztos vagyok benne, hogy Dr. Jânsle-n, e nagyszerű és testvéri földönkívüli barátomon keresztül meg tudom osztani e könyv tanítását, melynek szövege még így is messze elmarad a magasszintű világokból származó, fejlett lények valódi érdemeitől és nagylelkűségétől, amikben élnek.
Próbáljuk meg követni őket!
A. Rossi.
1. FEJEZET
A VÁRATLAN TALÁLKOZÁS.
Hogy enyhítsem az élet nehéz óráit és egy kis friss levegőt szívjak, havonta egyszer-kétszer, néhány barátommal Paraibunába, Sao Paulo állam nyugati részén fekvő városba utazom, abban a reményben, hogy horgászhatok azon folyóban, amelyről Paraibuna város a nevét kapta.
Halfajokban gazdagok azok a vízek, ahol gyönyörű és ízletes példányok vannak, melyek elérik a 12 kilogrammot is.
Zöld és gyönyörű hegyekkel és hatalmas kőbányákkal körülvéve a Paraibuna folyó szeli át a várost, amely 100 kilométerre fekszik Sao Paulo városától. (Megjegyzés: Sao Paulo-tól nyugatra, majdnem a tengerparton.)
A hegyek tetejéről káprázatos panoráma tárul elénk. Lent a kőmedrű folyó hömpölyög, csábít minket, hogy horgainkat a vizébe dobjuk, és fizikai pihenést, valamint órákig tartó zavartalan lelki békét kínáljon a fák barátságos árnyékában.
Egyszer egy átlagos szombaton, amikor megérkeztünk a folyópartra, miközben a társaim a sátrat állították fel, fogtam néhány szendvicset, egy machetét, csalit és zsinórokat, és elindultam, hogy megfelelőbb helyet keressek a horgászathoz.
Még nem találkoztam olyan horgásszal, akinek ne lennének technikai preferenciái és egy adott hely iránti vonzalma. Így hát egy ilyen helyet kerestem én is, távol a társaimtól.
Hamarosan rábukkantam egy ilyen hívogató helyre, letettem magam mellé a machetémet és a szendvicseimet, leültem és elmerültem a vízek látványába.
Áldott az ilyen idő, mikor letelepszik egy ilyen helyre az ember!
Ránéztem az órámra, 17 óra 20 percet mutatott ezen a gyönyörű tavaszi délutánon. A nap nyugaton kezdett lemenni, közben a hőséget némileg csökkentette néhány megjelenő felhő.
Ezután felhúztam a zsinórt, hogy ellenőrizzem, ráharapott-e a csalira valamilyen apró hal, majd megpróbáltam odébb dobni, közben csendben és figyelmesen vártam a megfelelő pillanatra.
Ebben a nyugodt lelkiállapotban voltam, amikor két furcsa, a miénktől eltérő lényt láttam lassan közeledni hozzám.
A távolság közöttük körülbelül harminc méter volt. Egy pillanatra nem tudtam, mit tegyek; csak nagy félelmet éreztem!
Amikor kb. 10 méterre voltak, talpra ugrottam, és el akartam menekülni előlük, de nem tudtam. A lábaim olyanok lettek, mint az ólom: teljesen a földhöz ragadtak. Kábultan és izzadva láttam, hogy felém jönnek. Az egyik két méterrel megállt előttem, a másik kissé hátrébb!
Rám meredtek, és a tekintetük az enyémbe szegeződött, miközben én ámulva néztem őket.
Képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni, cselekvőképtelen állapotban voltam – így telt el egy drámai, véget nem érő perc!
Nem szóltak semmit, de széles mosollyal továbbra is engem bámultak.
Rám szegezték a tekintetüket, mintha a gondolataimban próbálnának olvasni.
Aztán gondolkodni kezdtem. Fokozatosan visszanyertem az önuralmamat, és némi nehézség árán megkockáztattam egy igen kifejezéstelen üdvözlést motyogva: Jó napot!
Legnagyobb meglepetésemre azonban nem kaptam választ, de a mosolyuk kifejezéséből ítélve láttam, hogy az arcukon atyaibbá vált és elégedettség tükröződött.
Mikor a félelem első benyomásait legyőztem, láttam, hogy más fizikai alkatú emberekről van szó, mivel teljesen meztelenek voltak.
Nem voltak nemi szerveik, nagyon magasak voltak, és körülbelül 120 kilót nyomhattak.
Csak két ujjuk volt mindkét kezükön és lábukon, és kopaszok voltak!
Mosolyogtak, és tekintetükből különös és kedves légkör áradt. Így hát összeszedtem a bátorságomat, egy „kissé halvány” mosolyt küldtem feléjük, és megkérdeztem:
- Akartok valamit?
Válaszul az elől álló, miután tagadóan megrázta a fejét, felemelte a karját, és a saját szemére mutatott.
Mivel nem értettem a gesztusát, rábámultam, és próbáltam értelmezni a titokzatos viselkedését.
Egy idő után a szemeimet valamiféle furcsa tisztaság járta át, amit az agyam érzékelt.
Az agyam szavak formájában vette azokat a gondolatokat, amiket azok a furcsa látogatók hozzám intéztek!
Nem szóltak semmit, mégis tisztán éreztem gondolataik kisugárzását, melyeket úgy fogtam fel, mintha artikulált mondatok lennének!
Egyetlen hang kimondása nélkül képesek voltak arra, amit mi „vizuális beszédnek” nevezhetnénk!
Tehát a néma tekinteten keresztül kommunikáltak a vizuális beszédet vagy vizuális telepátiát közvetítve!
Miközben igyekeztem figyelmemet intenzíven feléjük fókuszálni, elkezdtem megérteni, mit közvetítenek felém.
- Isten békéjével jöttünk! Egy másik bolygó lakói vagyunk, és ne félj, mert semmi baj nem érhet téged. Küldetésünk minden szempontból hasznos mind számodra, mind embertársaid számára.
Mivel pontosan megértettem, mit mondanak, felálltam a horgászszékemből, és ők folytatták a monológjukat.
- Bízz bennünk, csak azért jöttünk, hogy meghívjunk a mi világunkba. Nem kényszerítünk erre, csak meginvitálunk. Ha elfogadod ezt, néhány órán belül ott leszünk!
Ezen a ponton az agyam még jobban tudta követni a szavaik jelentését. Megmagyarázhatatlan módon tehát, anélkül, hogy képes lettem volna megmondani az okát, egyre könnyebben megértettem őket. Így tovább közvetítették felém vizuális beszédüket.
- Biztosítjuk, hogy ugyanolyan testi-lelki egészségben hozzunk vissza, mint ahogy most vagy, és majd mindent elmesélhetsz embertársainak, amit ott láttál és tanultál.
Gondolj bele, ez egy nagyszerű lehetőség számodra!
Közben gyanakodva oldalra pillantottam a machetémre – arra gondolva, milyen kiváló védekező fegyver –, amikor igazi meglepetésemre az egyikük, körülbelül három lépést téve felém, illendően és bizonyos eleganciával, lehajolt a fegyverért és felvette a földről!
Anélkül, hogy megértettem volna ennek a viselkedésnek az okait, láttam, hogy mosolyogva közeledik felém, és átnyújtja nekem a machetét, amit szorongva visszaakasztottam az övemre.
Ezzel a bizalomteljes gesztussal szembesülve elkezdtem tisztábban gondolkodni, és azon tűnődtem: ha akarnának, erőszakkal is elrabolhatnának, mert ők sokkal erősebbek, mint én; persze, békések, vagy talán nem ismerik a machetét?
Ezt mondtam magamnak, miközben továbbra is rájuk szegeztem a tekintetemet.
Szemükből együttérzés és derű áradt, amikor beszélgetőpartnerem a sziklák között az útra mutatva így szólt:
- Menjünk!
Innentől kezdve sor került az első párbeszédünkre is.
Bár szokatlan lelkiállapotban voltam, mégis feltételeztem, hogy nem agresszívek, hanem békés lények.
Megkérdeztem tőlük, miközben a tekintetemet rájuk szegeztem:
- Hogyan jutok el a ti világotokba?
- Hallottál már repülő csészealjakról?
- Igen, mondtam.
- Mi vagyunk az egyik ilyen korong legénysége.
Szeretnél te is vele menni? A hajónk a közelben vár!
Ez a mi járművünk, amit ti repülő csészealjaknak vagy repülő korongnak hívtok!
Elgondolkoztam; gyorsan rájöttem: sokkal intelligensebbek lehetnek nálunk, és nem kényszerítenek arra, hogy velük menjek, csak meghívnak.
- Gyere velünk, ha szeretnél! – tette hozzá a másik.
Majd megfordultak és elindultak, én pedig még vártam kicsit, miközben egyre inkább távolodtak tőlem.
Miután megtettek egy kis távolságot, úgy döntöttem, követem őket, hogy lássam, hová tartanak.
Utánuk mentem. Bármennyire is féltem, egy rövid távolságot megtettem a sziklák között, ügyelve arra, hogy lépést tartsak velük. Aztán, miután megkerültem egy nagy sziklát, életem legnagyobb meglepetése ért!
Egy mélyen fekvő helyen egy hatalmas és ismeretlen szerkezetre bukkantam!
Megdöbbentem, és tehetetlen voltam, hogy bármit is tegyek – megtorpantam!
Ámulva néztem arra a kolosszusra, amely áhítatot váltott ki belőlem, és kicsinynek éreztem magam a megismerhetetlen előtt.
Aztán rájöttem, hogy az a valami egy másik világból származik.
Természetesen egy anyagilag sokkal fejlettebb néptől kellett származnia!
Néhány percig megilletődött szemlélődőként vártam valami előre nem látható eseményre.
Különös szerkezet volt, semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam a 35 éves létezésem során! Egy teljesen polírozott tárgy volt, halványszürke színű, lekerekített alakú, és körülbelül 30 méter átmérőjű!
Magassága – a kupola felső részéig – körülbelül 9 méter lehetett.
A levegőben lebegett a talaj felett nagyjából fél méter magasságban!
Kifogástalan vonalai, aerodinamikus kontúrjai repülőmérnökeink legmerészebb terveire emlékeztettek. Soha nem tudtam volna elképzelni egy ilyen esztétikusan szép gépet - ilyen harmóniát, stílust és nagyszerűséget!
Ott azonban egy igazi, hiteles repülő csészealjjal találtam szemben magam!
