Ez a könyv Salvador Villanueva Medina, mexikói taxisofőr 1953 augusztusi vénuszi utazását írja le.
A könyv első 2 fejezetének a fordítása elkészült.
EGY MÁSIK BOLYGÓN VOLTAM
Az eredeti spanyol nyelvű cím:
Yo estuve en el Planeta Venus
Az első spanyol nyelvű kiadás Mexikóban 1958
Az első német nyelvű kiadás Ventla – Verlag 1962
A magyar fordítás a német nyelvű kiadás alapján készült
1. fejezet
Egy éjszakai kaland
1953 augusztus 21.-én sofőrként az volt a megbízásom, hogy két észak-amerikait, férjet és feleséget, a saját kocsijukban visszavigyem az USA-ba. Larego felé mentünk (Mexikó –USA határváros).
Az autó egy gyönyörű Buick 1952-es volt, amelyet könnyen és gyorsan lehetett vezetni. A házaspár gyorsan oda akart érni, ezért felváltva vezettünk. Még nem mentünk 500 km-t, egészen pontosan 484 km-t, amikor furcsa zajt hallottunk a differenciál-hajtóműben. Hogy ne okozzon nagyobb kárt, ezért megálltunk.
Utasaim úgy döntöttek, hogy egy szembejövő autóval visszamennek, hogy a Buickot el lehessen vontatni, mert nyílt országúton és a megfelelő szerszámok nélkül minden javítás lehetetlen lett volna. Miután mindketten elmentek, kivettem az emelőt, hogy megállapítsam, honnan jön a zaj. Felemeltem az egyik kereket, hagytam járni a motort, és bemásztam az autó alá, hogy jobban halljam a hangját.
Az autó alól lépteket hallottam az országút mentén felgyülemlő homokban. Ez gyanúsnak tűnt, mert amikor bemásztam az autó alá, nem láttam senkit közeledni, és a környék is teljesen lakatlan volt. Így hát megpróbáltam a lehető leggyorsabban kijutni, és már éppen megtettem volna, amikor egy furcsa hangot hallottam, tökéletes spanyolul, amint megkérdezi, hogy mi a baj az autóval. Először nem válaszoltam, hanem teljesen kikúsztam, és leültem a földre, háttal az autó karosszériájának.
Másfél méter távolságban egy apró termetű, furcsa ruhába ötözött férfit láttam. Nem volt magasabb 120 cm-nél.
Plüsshöz vagy gyapjúhoz hasonló anyagból készült egyenruhát viselt. Bőréből csak elefántcsont arca látszott. Ezüstös, hullámos haja a füle mögé hullott, alig ért le a válláig. Fülek, szemöldökök, szájak és orrok csodálatos egységet alkottak, melyet egy pár teljesen csillogó szem díszített, mint az éjszakában egy állaté. Széles, apró lyukakkal teli, lekerekített szélű övet viselt, látható csat nélkül.
Egyfajta rögbi sisak volt rajta, ami hátul kissé deformálódottnak tűnt. A nyaka magasságában a sisak cigarettásdoboz méretű dudorral rendelkezett, ami szintén lyukas volt, de inkább középen.
A fülek környékén két, egyenként 1 cm átmérőjű kerek lyuk látszott, amelyekből nagyszámú finom, remegő drót nyúlt ki, melyek a sisak felett lelapítva körülbelül 9 cm-es kört alkottak. Ezek a drótok és a sisak kidudorodása kékek voltak, akárcsak az öv, egy látszólag fémes szalag, amely az egyenruha gallérját alkotta. Maga az egyenruha és a sisak átlátszatlan szürke volt.
A férfi a szájához emelte a jobb kezét, hogy megkérdezze, nem tudnék-e beszélni. Elbűvölt a hangja dallamos, zengő tónusa, amely tökéletesen formált, két sor apró, nagyon fehér foggal teli szájából áradt.
Összeszedtem magam és felálltam, örülve, hogy rájöttem, fizikailag erősebb vagyok hozzá képest. Egy apró, gyengéd mosolyt küldött felém, de még így sem tudtam legyőzni azt a furcsa benyomást, amit ennek a különös lénynek a hirtelen megjelenése tett rám. Mivel nem éreztem kötelességemnek válaszolni a kérdésére, mégis megkérdeztem tőle, hogy pilóta-e. Rendkívül udvariasan igennel válaszolt, és a repülőgépe, ahogy azt mi neveznénk, nagyon közel volt.
Ez megnyugtatott, és meghívtam, hogy üljön be velem az autóba, mert elég kellemetlen, hideg szél fújt, ami még erősebbé vált, valahányszor egy jármű nagy sebességgel elhaladt mellettünk.
Gyorsan leszállt az éj, és a férfi ahelyett, hogy elfogadta volna a meghívást vagy megköszönte volna azt, megigazította a sisakját, ami olyan hangot adott ki, mint egy nagy sebességgel bőgő autó.
Az öv lyukaiban különféle ragyogó fények villantak fel szakaszosan, és fokozatosan felerősödtek.
A férfi felemelte a jobb karját, mintha búcsúzóul intett volna, könnyed léptekkel egy földhalom felé indult, és beugrott a bozótosba (erdőbe), amelyen keresztül az út fut. Néhány perc múlva én is felmásztam a földhalomra, és megpróbáltam megkeresni őt. És bizony, megláttam az övének világító csíkját a távolban, ami nekem nagyszámú szentjánosbogárnak tűnt. Ott álltam, amíg el nem tűnt az erdő sötétjében.
Visszatértem a kocsihoz, levettem róla az emelőt, és az arra haladó közlekedési rendőrök tanácsára az út szélére húzódtam az autóval.
Bekuporodtam a kocsimba, és azon kaptam magam, hogy ezen a furcsa teremtményen töprengek; végül arra jutottam, hogy talán tényleg valami pilóta lehet, aki lezuhant ide a bozótosba.
Végül elaludtam. Mély álmomból riadtam fel, amikor hangos kopogást hallottam a jobb első ajtó ablakán. Mivel első pillantásra két embert láttam kint állni, feltételeztem, hogy ők az autó tulajdonosai, így minden töprengés nélkül kinyitottam az ajtót.
De mekkora volt a meglepetésem, amikor az „ismerősöm” ott állt egy másik, pontosan ugyanúgy öltözött személy kíséretében! És anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, behívtam őket a kocsiba, amit azonnal elfogadtak.
Abban a pillanatban éreztem először, hogy ezek a lények felsőrendűebbek nálam. Mintha előre megfontolt figyelmeztetés lett volna tőlük, éles fájdalmat éreztem a jobb karomban, miközben átnyúltam felettük, hogy segítsek nekik becsukni az ajtót. Olyan volt, mintha hirtelen beütöttem volna a könyökömet, majd egy olyan merevség következett volna, ami egy pillanatra megbénítaná a karomat.
Ez annyira lenyűgözött, hogy önkéntelenül is balra húzódtam, hogy egy kis helyet hagyjak nekik.
Egy pillanattal később enyhe melegséget éreztem a testükből vagy az egyenruhájukból, ami nagyon kellemes volt, mivel ilyenkor ez az évszak nálunk hűvös.
Mindenféle bemutatkozás nélkül megkérdezte az első látogatóm, aki középen ült, hogy meg tudtam-e javítani az autót. Azt válaszoltam, hogy nincsenek nálam a megfelelő szerszámok, és csak arra várok, hogy a társaim segítsenek.
Egy pillanatnyi várakozás után észrevettem, hogy a két férfi alaposan megfigyelni próbál engem. Felkapcsoltam az autóban a belső világítást, és hogy csak mondjak valamit, megkérdeztem tőlük, hogy európaiak-e. Mivel tökéletesen formált arcuk alapján feltételeztem, hogy egy olyan fajhoz tartoznak, melyet itt a környéken nemigen lehet látni.
Egy halvány mosollyal a középen ülő – mivel ő vezette a beszélgetést – azt mondta, hogy sokkal messzebbről jöttek, mint azt el tudnám képzelni. Ez furcsának tűnt, de eszembe sem jutott más bolygókra gondolni, csak más országokra.
- A mi vidékünk – mondta – sokkal sűrűbben lakott, mint ez. Nehéz ennyi helyet találni az emberek között. – Aztán annyit kezdett beszélni, hogy egyszerűen zavarba jöttem. Furcsa ellentét volt a beszédessége és társa teljes hallgatása között.
Az utóbbi, akinek kerekded arca és egészében erős testalkata volt, csak röviden mozdította el a fejét szó nélkül, időnként felvillantva rendkívül fehér fogait.
A kisebbik folytatta, hogy az ő vidékét összefüggő városnak lehetne nevezni, amely mindent lefed, mivel utcái a végtelenségbe nyúlnak, és soha nem keresztezik egymást ugyanazon a szinten. Ráadásul olyan hatalmas mennyiségű, változatos fajtájú autók vannak ott, hogy egészen elámulnék, ha látnám őket.
Biztosított arról, hogy ezek a járművek sem ásványi, sem növényi üzemanyagot nem használnak fel, mivel ezeknek az anyagoknak a kipufogógázai károsak lennének az élő szervezetre.
Majd azzal folytatta, hogy hajtóerejüket bolygójuk központi hőjéből és a Napból nyerik, amelyek kimeríthetetlen energiaforrások. Végtelen szállítószalagok futnak a járdáikon, energiát takarítva meg a gyalogosoknak, és az emberek soha nem járnak az úton, mivel az fémből készült, és a számtalan közlekedési eszköz hajtóerejét tartalmazza.
- Ezek teljesen különböznek a tiédtől, mert nézd, a hat ember szállításához szükséges anyagokkal és hellyel mi 25-öt, néha akár 50 embert is el tudunk vinni, és ez csak az "első emeleten" van, de egy szállítóautóban akár 10 emelet is elférhet. -
Mindez, amit mondott, felbosszantott, mert nem ismertem olyan országot a világon, amely valamilyen hajtóerő nélkül tudta volna használni a közlekedési eszközeit. Lehet, hogy voltak túlnépesedett területek, de ilyen gépesítésről még soha nem hallottam.
Úgy tűntek nekem, mintha tréfacsinálók lennének! Majd megkérdeztem, hogy hol és hogyan termesztik a zöldségeiket, tekintve, hogy az egész területük túlnépesedett. Ezt ironikusan kérdeztem, de nyugodt hangon kaptam a választ: már régóta sokkal többet termesztenek, mint mi, és perforációkat használnak erre falakban, meg hogy belső vagy földalatti kertjeik vannak.
Némelyik válaszuk logikusnak tűnt számomra, mások viszont határozottan nem. Aztán, hogy jobban megértsem a földrajzi helyzetüket, megkérdeztem, hogy van-e a közelükben tenger. Az egyik úgy válaszolt, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a kérdésnek, hogy igen, de 1,3-szor mélyebb, mint a miénk.
Az egész egyre nevetségesebbnek tűnt számomra, ezt meg is mondtam neki. De mindketten csak nevetésben törtek ki, ami teljesen felbosszantott. De aztán arra gondoltam, hogy talán még tudatlanabbak, mint képzeltem, és így már nem éreztem magamat megsértve.
A férfi érzéketlenül rám nézett, és azt mondta: – Remélem, megérted, hogy EGY MÁSIK BOLYGÓRÓL beszélünk. –
- EGY MÁSIK BOLYGÓRÓL? - kérdeztem megdöbbenve és felháborodottan.
- Igen, természetesen, egy másik világból, ahogy te nevezed azt. Azt hiszem, te is tudod, hogy ilyen létezik, nem?–
– Persze, hogy tudom – válaszoltam gyorsan, mert a kérdés bántónak tűnt számomra. – Hogyne tudhatnám, hogy vannak más bolygók is! – És hogy demonstráljam csillagászati tudásomat, hozzá tettem, hogy tudósaink szerint egyetlen más bolygón sem lehetnek értelmes élőlények.
- Hogyan jutnak ilyen következtetésekre? - kérdezte. - Talán azért, mert nincs elég lehetőségük a meggazdagodásra? Nem tartják meglehetősen nagyképűségnek azt hinni, hogy ők az egyetlen emberek a világegyetemben?
Most a dolgok komolyabbá váltak, mint képzeltem. Hirtelen újra fájdalmat éreztem a karomban, és rádöbbentem, milyen különös teremtmények mindketten így az egyenruhájukkal, öveikkel és sisakjaikkal, furcsa bőrszínükkel, kifejező szemükkel és azzal a nagyon különleges hangjukkal, amelyet semmi máshoz nem tudtam hasonlítani.
Ez egyszerűen túl sok volt szegény fejemnek. Elhatároztam, hogy ellenállok nekik, ezért azt mondtam, hogy mindez hihetetlennek tűnik számomra.
„Ez igaz” – válaszolta az egyik. - Neked is hihetetlennek tűnik. De mondd, miért??? –
2. fejezet
Szokatlan beszélgetések és a meghívás
A kérdés olyan váratlanul ért, hogy teljesen összezavarodtam. Végül megemlítettem, hogy hallottam, hogy a Naprendszerünkben egyes bolygók túl forrók, mások pedig túl hidegek – legalábbis a csillagászaink és matematikusaink így számolták ki.
– Rendben. Mondok egy egyszerű példát: vannak extrém hideg régióitok, mégis ott is élnek emberek mindenféle speciális mechanikai segédeszköz vagy egyéb más eszköz nélkül, pusztán a saját természeti erőforrásaiknak köszönhetően élnek túl.
Képzeld csak el ugyanezeket az embereket azzal a képességgel, hogy alapvetően befolyásolják az éghajlatukat vagy a környezetüket. Mit számít a Naptól való távolságuk, ha maga a Nap képessé teszi őket arra, hogy megvédjék magukat, sőt, arra is, hogy a káros dolgokat hasznossá alakítsák?
- Azt is tudod, hogy egy ember a ti levegőtöktől elszigetelten is létezhet, ha csak kis mennyiségű koncentrált, belélegezhető levegő van vele? –
Ez logikusnak tűnt számomra, és spontán módon megkérdeztem:
- Akkor valószínűleg valami mást lélegeztek be, mint ami itt szokásos.
- Valóban – mondta elégedetten.
– De én nem látok rajtad semmi különöset! –
– Nem látsz semmit, mert szerinted külsőleg látszani kellene; de érints meg itt... – és megérintettem a gyomrát, ami valahogy félig kemény volt, minden bizonnyal más, mint a miénk.
Így folytatta a magyarázatot:
- Itt van az, ami életet ad nekünk. Egyenesen a tüdőbe pumpál.-
- Ez fantasztikus!” – kiáltottam fel lelkesen. - De… - még mindig voltak kétségeim. - Természetesen észrevette ezt, és azt mondta, hogy csak kérdezzek bármit, amit akarok, ő majd válaszolni fog rá.
Először is megkérdeztem tőlük, hogy ha egy másik világból jöttek, milyen járművel érkeztek.
Azt válaszolta, hogy már elmondta, hogy a hajója nagyon közel van, és hogy azonnal megismerkedhetek vele, ha akarok.
Egy újabb kérdés kavargott a fejemben, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg anélkül, hogy megbántanám. Szerettem volna tudni, milyen náluk gyereknek lenni. És legnagyobb meglepetésemre, mintha olvasott volna a gondolataimban, így válaszolt:
– Mindent elmagyarázok, amit a gyerekekről tudni akarsz. Nálunk nincsenek gyerekeket az utcán. Születésüktől fogva a – nevezzük így – kormány védelme alatt állnak, és a kormányzat felügyelete alatt tartja őket, amíg el nem érnek egy bizonyos kort, hogy fizikai és mentális képességeik szerint szétválaszthatják őket. Ezután oda helyezik őket, ahol szükség van rájuk vagy hasznosak, általában párokban, egy fiút és egy lányt. –
Aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogyan lehet egy embert hideg zónából melegbe és fordítva akklimatizálni.
Nálunk egyáltalán nincs ilyen probléma, egyszerűen azért, mert az éghajlatunk kiegyenlített. Nem természetes, hanem mesterséges éghajlatunk van, és így az egyes régiók között nincsenek olyan nagy különbségek, mint nálatok. Továbbá a túlnépesedésünk miatt nem is engedhetnénk meg magunknak a nagy éghajlati körülmények luxusát.
Fokozatosan kezdtek meggyőzni; minden, amit mondott, logikusnak tűnt. Aztán egy másik kérdés merült fel bennem, az egyetlen tengerükkel kapcsolatban. De még nem jutottam el oda, hogy rákérdezzek, miközben megszólalt:
- Korábban megemlítettem, hogy csak egy óceánunk van, és annyi vízmennyiséget tartalmaz, mint a ti összes óceánotok együttvéve. Ebből az óceánból nyerjük az összes anyagot, amire a házaink építéséhez, a ruháink készítéséhez, a járműveink gyártásához szükségünk van, és az élelmünk 60%-át is vagy még többet.
A jelenlegi hajóink nem olyanok, mint a tiétek; azok levegőben, a vízben vagy bárhol máshol a legkisebb veszély nélkül mozoghatnak. Az óceánunkban hatalmas gyárak vannak nagy mélységben, de teljesen más jellegűek, mint a tiétek. Ott a tenger lakóit (halakat stb-ket) tenyésztik, osztályozzák és tudományos célokra használják fel.
Legnagyobb meglepetésemre hozzátette:
– Meg kell értened, hogy a mi óceánunkban semmiféle viharok nincsenek. Az óceán értünk van, és a mi ellenőrzésünk alatt áll, ezért ilyen viharok egyszerűen nem léteznek. –
Aztán, hogy minél többet tudjak meg róluk, megkérdeztem, hogyan tudnak ilyen jól spanyolul. A válasza az volt, hogy rövid idő alatt bármilyen nyelvet el tudnak sajátítani, függetlenül attól, hogy milyen nehéz. Korábban ők, ahogy most mi is, sok-sok különböző nyelven beszéltek, de most már csak egyetlen egységes nyelvet használnak, amely a legegyszerűbb szavakból áll, és ezt nagyon hatékony és egyszerű módon érték el.
Amikor megkérdeztem, hogy ismeri-e az egész Földünket, így válaszolt:
- Igen, nemcsak a felszínét, hanem a teljes belső szerkezetét is – valamint az egyes régiók összes szokását és hagyományát, függetlenül attól, hogy mennyire távolinak tűnnek ezek számotokra. -
Először is ezt úgy érték el, hogy speciális szerkezetekkel érkeztek ide, amelyek minden járművükön megtalálhatók voltak; másodszor soraikból speciális embereket választottak ki, azokat, akik fizikailag a leginkább hasonlítottak ránk. Őket a felfedezendő hely közelében tették ki, folyamatosan gondoskodtak róluk, majd a megfelelő pillanatban ismét felvették.
Közben nagyon aggódtam, hogy mit akarnak tőlünk valójában, de a kérdésemre adott válasza egy kis történelemleckével kezdődött:
Azt a korszakot, amelyet most éltek, mi már több ezer évvel ezelőtt magunk mögött hagytuk. Világunkban is voltak háborúk, pusztítások, kudarcok, de fejlődés is; egy szép napon azonban fejlődésszerűen megjelent nálunk a higgadtság és az egység. A politikai vezetők hatalmát megdöntöttük, és bölcs embereket és kiemelkedő humanistákat ültettünk a helyükre. Az arrogánsok, becsvágyók és egoisták helyett, akik csak a saját hasznukat keresték, olyan emberek jelentek meg tehát, akik a közjóért dolgoztak.
Majd rövid szünet után hozzátette:
- Teljes változás állt be a közigazgatásban, lassan eltűnt a hiúság, amely minden kizsákmányoló hatalom legfőbb szövetségese, így az erkölcs minden tekintetben érvényre juthatott.
Ma már valóban bölcs emberek kormányoznak minket, akik törődnek azzal, hogy jobb ruházata, jobb táplálkozása és egyenlően jó oktatása legyen mindenkinek. A kiváltságoknak vége. Ma mindenki ugyanolyan szintű iskolában kap értelmi és fizikai képzést, akár a gazdagok, akár a szegények gyermeke. Azok, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, olyan körülményeket biztosítanak nekik, hogy szabadon és gondtalanul fejleszthessék ki a képességüket.
Majd hozzátette:
Amit ti nemzetnek vagy hazának neveztek, az nálunk teljesen eltűnt. Nem vagyunk mások, mint a világunk polgárai. Nincsenek zászlóink vagy bármilyen más azonosító jegyeink. Csak annyi, hogy minden gyermeket születésekor a lábán egy meghatározott ponton tetoválunk, és ez olyan, mint egy személyi igazolvány, amely a származásáról és a képességeiről ad tájékoztatást. Így egészségesen és szabadon nőnek fel, komplexusok nélkül.
Közben egy szempillantás alatt több óra elrepült. Már kezdett sötétedni, mire kiszálltunk az autóból. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy minden, ami velem történt, valóságos-e, de annak kellett lennie, mert csak néhány centire voltam ettől a két lénytől, akik készen álltak megerősíteni azt, amit mondtak nekem.
Egy kicsit előrébb sétáltak egy földkupac felé; majd hirtelen megfordultak, mintha valami gyanús mozdulattal meg akarnának lepni.
Észrevettem, hogy a sisakjaik és az öveik szakaszosan hangokat bocsátanak ki, némelyik olyan magas hangú volt, hogy fájt a fülemnek. Nem tudtam fékezni a kíváncsiságomat, és megkérdeztem, mire valók az öveik. Ez a kérdés látszólag kielégítette őket.
A kisebbik csak az övére nézett, a másik pedig megérintette az övét anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, és olyan arckifejezéssel tekintettek rám, mintha azt akarták volna üzenni, hogy ezzel a csodával mentesnek érzik magukat minden veszélytől. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom.
Rendkívül élénk és ragyogó szemeik szeretettel és magabiztossággal teltek meg.
Végül a kisebbik felemelte a tekintetét, és így szólt:
„Ez a szerkezet arra szolgál, hogy bármilyen mechanizmust vagy ellenséget megbénítson. De most mondd meg” – folytatta –, „örülnél, ha megismernéd a gépezetünket? Ha igen, akkor jöjj velünk!” – és ezt a meghívást széles, sugárzó mosollyal hangsúlyozta. Lehetetlen volt, hogy ezt visszautasítsam, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, követtem őket.
Sáros volt a talaj. A két férfi pocsolyákon gázolt át, és szárazabb talajt kerestek. Hirtelen észrevettem, hogy ahová a lábukat tették, a sár szétnyílt anélkül, hogy rájuk ragadt volna. Ránéztem a saját cipőmre: teljesen beborította a sár, és a nadrágszáram is koszos lett.
Ennél a felfedezésnél az az érzésem támadt, hogy két csodálatos lényt követek, és szándékosan kezdtem lemaradni, növelve a köztünk lévő távolságot, anélkül azonban, hogy teljesen felhagytam volna a követésükkel.
De ez csak a kezdete volt egy sor meglepetésnek, amelyeket soha nem fogok elfelejteni.
Néhány méterre magam előtt hirtelen megláttam azt a fenséges hajót. Ott feküdt ragyogva, zöld növényzettel körülvéve, mint egy gigantikus tojás egy hatalmas fészekben. Meglepődve megálltam, és csak bámultam ezt a valamit.
Egy hatalmas, lapos gömb állt három lábon, melyek háromszög alakban voltak elrendezve. A hajó felső része körül, enyhén befelé ívelve, körülbelül egy méter magas galéria húzódott hajóablakokra emlékeztető kerek nyílásokkal.
Az egész impozáns volt, és egy hatalmas erődítmény benyomását keltette. A színe acélkékhez hasonlított, de homályos átlátszósággal. Amikor a két férfi körülbelül másfél méterre volt a hajótól, felemelték a jobb kezüket és az övükre helyezték, mire azonnal egy nyílás jelent meg a gömb alján, amely kitágult és végül lépcsővé változott.
A korlát két hajlékonynak tűnő kábelből állt, mert meghajoltak, ahogy a két űrhajós rájuk támaszkodott. Körülbelül 7 méterrel lemaradtam mögöttük, de mivel a hajó egy mélyedésben feküdt, láttam, hogy a két férfi egy darabka földet sem hagyott maga után a lépcsőn, ami talán még a lábukon lehetett.
Azt is láttam, hogy az erősebb teremtű bement a hajóba, míg a másik félúton a lépcsőn visszanézett rám, hogy jöjjek közelebb, és bár valamilyen érzés az ellenkező irányba húzott, legyőztem magam, és előrementem, míg nem egy méter közelségbe kerültem a hajótól.
Valami biztosan megváltozott bennem, mert az addig érzett félelem és gyanakvás merészséggé változott. Kezdtem elképzelni, hogy amit látok, az nem is egy űrhajó, hanem csak egy átlagos cserkészsátor.
Így amikor a kisebbik megismételte a kérését, határozottan elindultam és felmentem mögötte a lépcsőn.
Egyfajta fedélzeti ablakon, egy körülbelül ötven centiméter átmérőjű kerek lyukon keresztül jutottunk be egy vízszintes emelvényre. Mielőtt észbe kaptam volna, az a lyuk, amelyen átjöttünk, váratlanul újra bezárult. Természetesen ez nagy hatással volt rám, és jóllehet most már be voltam zárva ebbe a valamibe, mégsem találtam sötétnek, mert a fény mindenhová behatolt, és az a rész, amely a létra felett volt, amelyen bementünk, üvegszerűnek tűnt, mivel át lehetett látni rajta.
Körülnéztem.
Egy fal ereszkedett le a mennyezetről, szöget zárva be az emelvénnyel.
Azt várhatta volna az ember, hogy ebben a falban egy háttámla lesz, bár ahhoz túl magas volt. A sarokban, ahol ezt a formátlan háttámlát láttam – másnak nem is lehetne nevezni –, található volt még valami, ami ülésnek nézett ki, és jóllehet elölről nézve három részre volt osztva valamilyen fedéllel, most az ülés oldalra volt hajtva.
Biztosan furcsának tűnhettem nekik, mint „borjú az új kapu előtt”, mert semmi mást nem tettek, csak néztek. Végül a spanyolul beszélő barátom meghívott egy kis repülésre velük, de most hirtelen úgy tűnt nekem az egész, hogy ez a dolog egy centimétert sem tud felemelkedni a földről a súlyom alatt, ezért ironikusan azt mondtam nekik:
- Szeretném azt látni! -
Erre a középső ülésre mutattak, hogy üljek le, míg ők az oldalsó üléseken foglaltak helyet.
Az ülés oly módon volt párnázva, amilyet még nem tapasztaltam meg; pedig állítom, hogy életem legalább kétharmadát eddig autóban töltöttem. Csodálatos lenne egy ilyen ülés a taximban is.
De ha az ülés elképesztően puha volt, akkor a háttámla még kényelmesebb, és elég volt egy kicsit hátradönteni a testet, hogy a legkényelmesebb pozícióban találjam magamat.
Valami leereszkedett és azonnal enyhe nyomást éreztem a lábaimon és a testem egy részén. Minden olyan szorosan illeszkedett, mintha egy habszivacsba ragadtam volna.
Észrevettem, hogy ami a lábamnál volt, az nem volt más, mint egy műszerfal. Három egyforma panelből állt, és bármelyikről lehetett irányítani a gépet.
Szeretném leírni ezeket a paneleket, és azt, ahogy kipróbáltam őket.
Olyanok voltak, mint egy kis téglalap alakú asztal, enyhén felém döntve. A mellkasom előtt egy műszer különösen kiemelkedett: egy fluoreszkáló képernyő, nem nagyobb, mint egy autó fényszórója, domború felülettel, elképesztő tisztasággal és fényerővel. Mellette, az elülső rész oldalán, két kerek kiemelkedés volt, az egyik fehér, a másik fekete. Hozzá kell tennem, hogy az összes műszer színe élénk volt, világosabbak, mint a mi fluoreszkáló fényeink. Elöl, a fluoreszkáló képernyő mellett, három kis kerék volt, kettő közülük függőleges, a középső pedig vízszintes.
A jobb oldalon egy sor billentyű volt látható, amelyek közül az első széles, a többi keskeny volt. Ez a billentyűzet egy széles, fehér billentyűvel kezdődött, majd fokozatosan sötétedett a másik vége felé, míg az utolsó billentyű csillogó feketévé nem vált.
A bal oldalon, a billentyűzettel megegyező területen, tenyér alakú apró karok helyezkedtek el, amelyeket előre lehetett mozgatni. Végül, a fluoreszkáló képernyő előtt, nagyjából a műszerfal közepén, négy, oldalukon fekvő félholdakra emlékeztető fogantyú helyezkedett el. Ezek egy kereszttengelyen lengtek, mindössze két mozdulatot tettek lehetővé, és kereszt alakban voltak elrendezve.
Minden vezérlőpanel hátsó végén egy henger volt. Ezeken a hengereken belül öt rész mozgott különböző sebességgel; átlósan olvasták le őket. A színük fehérről feketére változott az oszcillációtól függően.
Szóval nagyjából ez volt a műszerfal, ahonnan le lehetett olvasni a gép mozgását, ha akartuk.
Mivel mindezt ilyen közelről figyeltem meg, észre sem vettem, hogy emelkedni kezdtünk. Sima, lassú, függőleges emelkedés volt.
