Megérkezés Kyoodo városába
Az űrhajó lassan leereszkedett a talajig. Alif működésbe hozott egy nyomógombot a mellényén, amire különös módon egy ajtó nyílt meg a padló közepén. Ivánka nem értette ennek mechanizmusát, hanem egyszer csak látta a megjelenő nyílást. Az ajtó mindkét oldalán zöld fény gyulladt ki. A lépcső a korláttal úgy jelent meg, mintha valaki oda varázsolta volna őket, és Alif intett Ivánkának, hogy menjen le a lépcsőn. Ő felállt, ráállt a mozgólépcsőre és egy pillanat alatt már lent is volt. A talajt tarka gyep borította, ami kellemes illatot árasztott. Ivánka legszívesebben bele ült volna, hogy soha többet ne kelljen onnan felkelnie. Maga előtt egy széles, fűvel benőtt utcát látott, ami három párhuzamos sávra volt osztva piros, zöld és fehér színnel. Ez olyan benyomást keltett, mintha egy festő pingálta volna azokat oda fel.
A látvány szépsége leplezetlen csodálkozást váltott ki belőle. Sajnálta, hogy az űrhajó súlya megkárosítja a gyepet. Amikor azonban ránézett az óriási leszállólábakra, látta, hogy azok nagy felfújt léggömbökben végződtek, és így nem bántották a gyepet.
Úgy tűnt Ivánkának, mintha e csodaszép széles felület fölé, ami egyébként gyógynövényekkel és ezer színben pompázó bokrokkal volt fedve, egy óriási átlátszó lepedő lett volna kiterítve, ami a szivárvány minden színében csillogott. A közepén húzódott az a három színű utca, amit már a leszállás alatt látott. A távolban erdőkkel borított hegyeket és dombokat lehetett látni pontosan úgy, mint a Földön, csak azzal a különbséggel, hogy ezek itt betűk alakjában terültek el, és ügyes kezek virágokkal ültették tele őket. A levegőben több embert lehetett látni, mint a földön. Ők néhány száz méter magasságban repültek, és úgy néztek ki, mint a játékos pillangók.
„Csodálkozol a mi Apu bolygónkon, ugye?”, kérdezte Alif.
„Igen, meglehetősen”, felelte Ivánka és csendben azt kérdezte magától, hogy vajon a földi emberek miért nem hoznak létre szintén ilyen csodaszép dolgokat, holott képesek lennének rá. Alif kitalálta a gondolatát és anélkül, hogy Ivánka kérte volna, reagált rá:
„Meg tudom válaszolni a gondolatodat. Az ember nagyon intelligens, azonban az egoizmusa majdnem teljesen uralma alatt tartja. Ezért ugyan nem ő a felelős, de fejlődésének története során meg se próbált ez ellen küzdeni. Kényelmes életet akart lehetőleg kevés munkával. Így kezdte el kizsákmányolni a többieket és nem sokkal később feltalálta a pénzgazdálkodást, amellyel annak rabszolgájává tette önmagát. Egy idő után csak arra ügyelt, hogy a legrövidebb időn belül lehető legtöbb pénzt halmozzon fel, hogy kellemes életet élhessen, és kihasználja a fajtáját és uralkodjon fölötte. A pénz az embereket kizsákmányolókká és kizsákmányoltakká, szegényekké vagy gazdagokká alakította, gyűlölködőkké vagy gyűlöltekké, dolgozókká és szükséget szenvedőkké és olyanokká, akik kipihenik magukat és élvezik az életet.
Nincs szomorúbb a Földön, mint a szegények közé tartozni. Amikor a földi ember a világra jön, tiszta, ártatlan és tudatlan. Tudást és ismereteket szeretne elsajátítani, de nem mindenki születik ugyanolyan szellemi és fizikai képességekkel. A tanítás és speciális fejlesztő programok által sokat javulhatna a helyzet, de ez a mindenkori társadalomtól függ. Az újszülötteket a Földön nem vizsgálják meg alaposan, hogy miben szenvednek hiányt és azokat hogyan lehetne korrigálni. Mindenki úgy nő fel, ahogyan az világra jött. A gyermek utánozza az apját vagy a szomszédot, ha meg nagyobb lesz, akkor a barátaihoz igazodik. A jellemben és szellemileg gyengébbek elfogadnak egy vezetést, igyekeznek követni a példaképüket vagy ha nagyon muszáj, akkor hagyják, hogy kihasználják őket. A jobb adottságokkal megáldottak megpróbálnak a többiekre rátelepedni, uralkodni rajtuk, és a kizsákmányolás egyre újabb formáit keresik, hogy anyagilag még jobban álljanak és még kényelmesebb életet élhessenek.
Az apui gyerekek ezzel szemben már a terhesség alatt megkapják a szükséges támogatást, hogy optimálisan fejlődhessenek. A születést követően azonnal behatóan kivizsgálják őket, hogy hasznos és terhelhető élőlényekké fejlődjenek, akik nem okoznak problémát a társadalomnak.”
Ivánka ugyan nem értett meg mindent abból, amit Alif magyarázott neki, de azt felfogta, hogy az apuiak életmódja lényegesen különbözött a földiekétől. Fel akart tenni még neki néhány kérdést, de észrevette, hogy az mindig kitalálta a gondolatát, még mielőtt szavakba tudta volna foglalni azokat. Így hát csodálkozva hallgatott.
Nem sokkal később ezen a rejtélyes utcán – kb. 1 m-rel a talaj felett lebegve – egyszer csak feltűnt egy jármű és megállt előttük. Ez másképp nézett ki, mint az, amelyikben ideáig jöttek, és nagyjából egy olyan fényképre hasonlított, amit Ivánka az év elején egy dubrovniki újságban látott. Az alján kerekek helyett légpárnák voltak elhelyezve, afölött pedig egy lapos, ovális kabin volt 4 ülőhellyel. Ezek átlátszó anyagból készültek, ami különbözött a jármű karosszériájától. A kabin belsejében nem lehetett látni sem kormánykereket, sem sofőrt. Ivánka feltételezte, hogy az Alif mellényén lévő nyomógombokkal lehetett a járművet irányítani. Már épp kérdezni akart tőle valamit ezzel kapcsolatban, amikor az megnyomta az egyik gombot, mire az az űrhajó, amivel ideáig jöttek, nagy sebességgel a levegőbe emelkedett és eltűnt a szemük elől. Az az erős fénysugár, amit maga után hagyott, elvakította Ivánkát néhány másodpercre.
Aztán az új járművön oldalt kinyílt egy ajtó, hangtalanul félresiklott, anélkül, hogy hozzáértek volna. Alif megfogta Ivánka karját, beszálltak és az első üléseken foglaltak helyet. Az ülések egy gumiszerű anyagból készültek, a testhez alkalmazkodóak és puhák voltak, a színeik pedig az utas mindenkori ízléséhez igazodtak, és valahogy mintha valami vidám hangulatot árasztottak volna magukból. Ivánkának az volt az érzése, mintha a levegőben ült volna. Aztán az oldalfalból újra elősiklott az ajtó, majd automatikusan bezárult.
Alif megnyomott a mellényén egy másik gombot, mire a jármű felemelkedett kb. 1 m magasságra, megfordult és gyorsan elindult a gyep fölött. A sebessége kisebb volt, mint az űrhajóé, így Ivánka tudta élvezni a pompás vidékre való kilátást.
És amíg még tűnődött magában egy számára teljességgel ismeretlen társadalom vívmányain, a jármű már fékezett és megállt annak a titokzatos városnak a központjában, amelyet a levegőből látott. A csodálkozása csak nőtt, amikor az apuiak által megalkotott művek páratlan szépségét látta.
A két emeletesnél nem magasabb épületek szintén egy habszivacsszerű átlátszó építőanyagból készültek. Az építési stílus, ami fa- és viráglevelekből, lepkeszárnyakból és madártollakból állt, összhangban állt a sok kanyargó utcával. Mindennek, amit csak Ivánka meglátott, kerek, hajlított vagy ovális alakja volt; derékszöget sehol sem lehetett látni, sem az utcákon, sem a házakon, sem más tárgyakon.
Úgy tűnt, hogy éppen dél van. A járdákon pedig, amelyek ugyanabból az anyagból készülhettek, mint a házak, nyugodtan sétáló embereket látott. Ők vidám benyomást keltettek, mintha valami ünnepségre mentek volna. A szülővárosában, Dubrovnikban látott emberekkel összehasonlítva ott sosem látott ilyen látványt még a karneváli időszakban sem. Az a kevés jármű, amivel találkoztak, hasonlóan volt felépítve, mint amelyikkel jöttek, és a pázsit fölött lebegve közlekedtek, úgy, hogy nem értek hozzá.
A személyek magasabbak voltak, mint a földi emberek, és karcsúak, hosszúkás, körtére hasonlító fejekkel. Csoportosan vagy párosával mentek, senkit nem lehetett egyedül látni. Mindegyikük, aki elhaladt mellettük úgy volt öltözve, mint Alif, és mind ugyanolyan mellényt viseltek, mint ő, kivéve a gyerekeket. Ez feltűnt neki. Mint már korábban is, Alif tudta a gondolatát és anélkül, hogy megvárta volna a kérdését így szólt:
„A mi bolygónkon mindenkinek van egy saját járműve. Azok a mellények, amelyeket az embereken látsz, ugyanolyanok, mint az enyém. Ezek kondenzátorok egy kombinációját tartalmazzák, amelyek a környezet elektromágneses energiáját abszorbálják, veszik fel és kis, a kezeknél, a lábaknál és a derékszíjnál elhelyezett hajtóműveket hoznak működésbe, amelyek a repülést teszik lehetővé. Az itt a mellényemen lévő gombok egyike a vezérlést szolgálja és a meghajtó mechanizmust lehet vele be- és kikapcsol-ni. Ez a sor - mutatta - az irányhoz és a gyorsuláshoz van, az meg az ellenkező irányba való megforduláshoz, azok meg a bolygóközi repülésekhez. Egy megint másik pedig a tranzisztorokat aktiválja, amivel intergalaktikus kapcsolatot lehet létesíteni, ami ahhoz szükséges, hogy a múltba vagy a jövőbe lássunk, vagy ahhoz, hogy növényekkel és állatokkal lépjünk kapcsolatba; eseményeket előzzünk meg; hogy szabályozzuk az időt és a klímát és még számos egyéb funkcióhoz, amelyeket nagyon hamar meg fogsz ismerni.
Az összes repülési manőver, az apuiak és a bolygóköziek valamint privátok is csak mindkét nem felnőttjei számára megengedettek, gyerekeknek nem. Nekik várniuk kell, amíg elérik a földi idő szerinti 20 éves életkort. Addig speciális vezetés alatt álló csoportokban vagy felnőttek kíséretében utaznak.”
„Nem fogom elfelejteni”, mondta Ivánka, hogy köszönetet mondjon.
„Nagyon jó. Örülök, hogy már alkalmazod ezt a kifejezést, ezzel fejezzük ki általában a hálánkat. Ez azt jelenti, hogy szép gyorsan fogsz beilleszkedni az itteni életbe.”
„Az a táj, amelyen át jöttünk néhány órával ezelőtt, gyönyörű. Szívesen visszatérnék oda még egyszer.”
„Az egész Apu bolygó hasonlóan néz ki. Mindenütt kultiváljuk a tarka növények és gyógynövények termesztését. A növények olyanok, mint az ember, ugyanúgy éreznek fájdalmat, mint örömöt. Ezért helyénvaló, ha így is kezeljük őket, hogy növekedjenek és jó gyümölcsöket teremjenek.”
Időközben a különös jármű megállt egy nagy, virágokkal díszített téren. Az ajtó kinyílott, Alif felállt, megfogta Ivánka karját, majd együtt kiszálltak. Ha nem lettek volna ott a repülő emberek, akik itt-ott landoltak, a teret egy földi parkhoz lehetne hasonlítani. A színpompás gyep is szokatlan volt, keskeny virágágyásaival és a színeivel, amelyek folytonosan alkalmazkodtak a szemlélő ízléséhez és a recehártya igényeihez. A tér a város alaprajzát alkotó emberi figurák egyikének mellkasában helyezkedett el. Mivel viszonylag kevés embert lehetett itt látni, Ivánka megkérdezte, hogy miért vannak ilyen kevesen ezen a gyönyörű szép helyen.
Gondolatát kitalálva Alif megválaszolta kimondatlan kérdését:
„Vannak még sokkal szebb terek is, mint ez itt, de jelenleg a legtöbb ember munkával van elfoglalva. Azok, akik épp relaxálnak, más helyeket keresnek fel, amelyek még jobban tetszenek nekik. Egyesek a folyók mentén sétálnak, a tengerparton, az erdőkben vagy mezőkön, mások a világűrben repülnek, megint mások meg egyszerűen csak pihennek és nem csinálnak semmit.”
„Mindez nagyon megragadó”, válaszolta Ivánka és tovább szemlélte a látnivalókat. Amin mindenesetre ebben a pillanatban a leginkább csodálkozott, az a körülöttük lévő házak különös építési módja volt. Tiszta sorokba voltak rendezve számokkal és jelekkel, mint a Földön, az alakjuk azonban sportos jachtok vitorláira hasonlított. Színes festésük a lakók fantáziájához igazodott, mint ahogy az itt majdnem minden tárgynál így van.
Ahogy Ivánka megfigyelte a térről, a házak mind nagyon alacsonyak voltak ( természetesen felhőkarcoló nem volt – a fordító megjegyzése ), az ablaksorokból arra lehetett következtetni, hogy egyik sem volt több két emeletnél magasabb. Széles utcák és a házsorok közötti terek kanyarokat és köröket alkottak. A házak között elültetett fáknak tarka lombozata volt, és a zöld területekkel és virágokkal együtt élvezték azt a szokatlan nappali fényt, ami titokzatos harmóniát és vidámságot árasztott e szomszédos galaxis ezen különös bolygójának lakóira.
„Micsoda óriási különbség a földi élethez képest!”, mondta Ivánka magában újra elcsodálkozva a környezetében lévő tárgyak és épületek lekerekített formáján, ahol nem voltak sarkok.
„Menjünk oda át”, biztatott Alif, és egy kis, tarkán kövezett útra mutatott, ami puha, fénylő és átlátszó anyagból készült. Ez az utacska úgy tekergett, mint egy kígyó és olyan színekben csillogott, amelyek a Földön ismeretlenek voltak. Együtt mentek végig ezen az úton egészen egy házig, amely egy nagy virág levelének az alakjában épült és kerek bejárati ajtaja volt. Majd egymásután két személy szállt le egy nagy kör közepén, amely piros, fehér, fekete és kék fűvel volt beültetve. Annak ellenére, hogy mindketten ugyanolyan ruhát viseltek, Ivánka felismerte a mellükön, hogy az egyikük egy nő volt. Mindkettőnek ugyanolyan repülést szolgáló meghajtó készülékeik voltak. A leszálláskor nem keletkezett füst és nem lehetett hallani semmi zajt sem.
És amíg Ivánka még továbbra is Apu titokzatos világán tűnődött, mindketten meg is érkeztek a ház bejáratához. A lány alig tudta elkendőzni az izgalmát, amit a sok szokatlan dolog váltott ki benne. Alif viszont olyan kötetlennek és vidámnak mutatkozott, mintha egy táncmulatságra mentek volna. Majd Alif ismét vette Ivánka gondolatait:
„Csodálkozol, hogy az összes ember jókedvű, akivel csak találkozol? Nos, Apu lakói nem ismerik a gondokat. Mindenki munkája EGY közös célra irányul: különböző javakat állítanak elő, és örülnek azoknak. Ez a közösségi viselkedés vagy életmód még elegendő időt enged nekik arra, hogy valamit tanulmányozzanak és tanuljanak, vagy más galaxisokat ismerjenek meg és az ottaniak segítségére legyenek.”
Ez a válasz hálás csodálkozásra késztette Ivánkát, hisz úgy tűnt, hogy ez volt az alapja ennek a csodálatos életnek. Alif előre ment, és az ajtó megint anélkül nyílt ki, hogy valaki hozzáért volna. A kerek lakótér fotelekkel volt berendezve, melyek ugyanabból az anyagból készülhettek, mint amilyet az űrhajóban látott. A kerek, egyfajta habszivaccsal borított asztal színei mindenkor az ott lévők személyes ízléséhez igazodott. Ivánka megcsodálta az átlátszó falakat. Az ablakok helyén rácsszerű nyílások voltak, amelyeken keresztül levegő áradt be és a különböző növények illata. Látott ott mozgó űrhajó-modelleket olyan űrhajókról, amilyeneket már korábban látott, valamint nagy, különböző kialakítású képernyőket, amelyek képek özönét mutatták. Ember azonban nem volt a teremben.
„Menjünk tovább”, biztatott Alif és egy Ivánkától balra épp megnyíló ajtóra mutatott.
