Pedro inkarnációi a Földön
„Ugyanezt mondta VI. Kelemen pápa is, amikor 1348-ban csináltam neki egy ebédet. Abban az időben Franciaországban, Avignonban tartózkodtam, a katolikus pápák akkori rezidenciáján.”
„Hogy mondtad, melyik évben volt ez?”
„1348-ban.”
„Jaj, mindig elfelejtem, hogy 7000 éves vagy. De mit csináltál akkor Avignonban?”
„Azokban az években szakács voltam az olasz költő, Petrarca házában. És épp abban az évben kitört Avignonban a pestisjárvány. Szörnyű volt, sok ember halt meg. Mivel ebben a városban volt a pápa akkori székhelye, ott élt VI. Kelemen pápa. A magas pápai tisztségviselők arra sürgették Pierre Rogert, akit VI. Kelemennek hívtak, hogy hagyja el a várost, így akarták megőrizni a fertőzéstől. Ő azonban minden biztatást elutasított. Petrarca, a költő, aki barátja volt a pápának, elhatározta, hogy a fenyegető életveszély ellenére meglátogatja őt. Személyesen akarta arra kérni, hogy hagyja el Avignont, amíg elmúlik a veszély. Így megtettük a szükséges előkészületeket és útnak indultunk.
Megérkezésünkkor a pápát nagyon megindult állapotban találtuk. Az, hogy nagyon rövid idő alatt olyan sok ember halt meg, mélyen érintette őt. Leginkább az nyomasztotta, hogy nem tudott az embereken segíteni. A szakadatlan misézés annyira legyengítette, hogy attól lehetett tartani, hogy bármelyik pillanatban összeesik. Munkaadóm, Petrarca elhatározta, hogy egy kicsit felvidítja és megbízott engem, hogy készítsek egy ebédet francia módra. Én meg eltökéltem, hogy egy ízletes ételt csinálok neki. Ő feláldozta magát a többiekért és ezáltal nagy veszélynek tette ki az életét. Ez tiszteletet és csodálatot váltott ki a többiekben. És bár annak ellenére, hogy a pápai konyhán szép számú személyzet nyüzsgött, ideiglenes szétszórtságukat arra használtam fel, hogy az étel legnagyobb részét a magam módján készítsem el; éspedig sütés-főzés hőhatás nélkül a legnagyobb mennyiségű pozitív rezgéssel. Ily módon készítettem el az ebédet, és a személyzet szolgálta azt fel. A pápa és Petrarca együtt fogyasztották el az ebédet. Az evészet végén hivatott engem a pápa. Megjelentem előtte és letérdeltem, hogy üdvözöljem. Ő megérintette a vállamat és azt mondta:
’Állj csak fel. Te egy kitűnő szakács vagy, köszönetem, jó ember. Még sosem ettem ennél finomabbat’, fűzte hozzá és megsimogatta a fejemet. Amikor felálltam, belenézett a szemembe és megkérdezte:
’Szeretnél itt maradni, és személyes szakácsomként dolgozni?’
’Ha az uram megparancsolja nekem, akkor megteszem’, válaszoltam vonakodás nélkül.
’A beszéded tetszik nekem’, felelte ő. ’Isten áldjon meg téged! Köszönöm azt a pompás étket, amit csináltál nekem.’
Ekkor visszamentem a konyhába. Ott mindenki csak nézett rám, mintha valami furcsa teremtmény lennék. Odaléptem a személyzet főnökéhez, és megkérdeztem:
’Miért néz rám mindenki ilyen furcsán? Valamit nem jól tettem?’
Egy pillanatra elmélázva nézett rám, miközben elveszetten simította végig a szakállát:
’Én idestova 23 éve dolgozom itt és egyik szentatya sem hivatott soha, hogy megdicsérjen egy elkészített különlegességért, nemhogy azért, hogy megköszönje azt. Ma meg jöttél te, és veled szemben meg barátságos. Őszintén megvallva a te jelenléted nem tetszik nekünk. Ugyanolyan vagy, mint a pestis. Alig, hogy itt van, már mindenki fölött hatalma van. Ne gondolj arra, hogy itt maradsz. Tűnj el, te rendbontó, minél hamarább, annál jobb.’
’Jó uram, ezt fogom tenni’, feleltem én és tovább dolgoztam. A következő napon munkaadóm, Petrarca hivatott a szobájába. Amikor beléptem, éppen Platon egyik könyvét olvasta.
’A pápa azt szeretné, hogy a szolgálói közt dolgozzál. A személyes szakácsa kellene, hogy legyél. Én már nagyon megszoktalak téged, de hát a pápa kívánságának meg kell felelni. Ő nagyon ki van merülve. Ezért azt tanácsoltam neki, hogy hagyja el Avignont, de ő hajthatatlan. Itt akar maradni, és a többiekkel együtt akar meghalni. Egy nagylelkű magatartás, nemde?’
’Igen uram, nagyon nemes dolog és megérdemli, hogy dicsérjük.’
’Na jó, szeretném a véleményedet hallani. Akarsz itt maradni?’
’Ahogy Ön kívánja, uram’, válaszoltam.
’Akkor pedig maradsz, barátom. Mi mást tehetnék. Az ő kívánságának engedelmeskedni kell’, mormolta halkan és rosszkedvűen. Aztán búcsúzásul a kezét nyújtotta:
’Élj jól, és sok szerencsét.’
’Éljen Ön is jól, jó ember’, feleltem, és ez nem volt hazugság, mert Petrarcát az apuiak feltöltötték pozitív ionokkal. Szerette a környezetében lévőket és akin tudott, segített. Pozitív ember volt. Két nappal később Petrarca visszatért Itáliába, én pedig Avignonban maradtam.
A pápa nagyon aggódott a pestis miatt, meg a hosszan tartó háború miatt, miután az angolok megszállták Franciaország különböző területeit. Az a rossz bánásmód, amiben az új felettesem, a konyhafőnök részesített, nem érdekelt. Úgy viselkedtem, mint aki mindent mormogás nélkül elfogad ( az ilyen személyeket a Földön passzívnak nevezik ). De ettől eltekintve kerültem azt, hogy ingereljem a hozzám viszonyuló kevésbé szép hozzáállását és elkezdtem őt fokozatosan besugározni pozitív ionokkal. Ő azonban ott ártott nekem, ahol csak tudott.
Egy napon néhány másik munkatársammal búzát kellett vinnem a malomba, hogy megőröljék. Épp amikor megérkeztünk ott a zsákokkal, beért minket a konyhafőnök. Belépett a malomba, és megparancsolta a molnárnak, hogy menjen ki. Körülbelül egy óra múlva kinyílt az ajtó, és egyenként léptetett be minket. Mindenkinek bele kellett öntenie egy zsákot egy tölcsérbe, amelyből a magok lehullottak a felső malomkőre. Ugyanerre vártak ott már mások is. Megfogtuk a zsákjainkat és beléptünk. A belépéskor észrevettem, hogy egy csapdát állítottak elénk. Amíg a főnök egyedül volt a malomban, eltávolította a padló egy részét és csak egy gyenge deszkát helyezett az üregre, nekünk meg ezen kellett volna átmennünk, hogy beöntsük a magot a tölcsérbe. Ha lenéztünk, a deszka alatt egy hatalmas, víz által meghajtott és gyorsan forgó kereket lehetett látni. Egy kis ügyetlen mozdulat elég volt ahhoz, hogy lezuhanjunk a deszka mellett és a kerék másodpercek alatt szétmorzsoljon minket. A barátom, aki előttem ment, lépett először a deszkára, de úgy, hogy az visszaütött és engem a földhöz vágott. Ő meg ráesett a kerékre. Én lerohantam a folyóhoz, amibe a malom vize torkollt, és beugrottam a vízbe. Akkor megragadtam a szegény fickót, aki elaléltan és súlyosan megsérülve, törött végtagokkal úszott a vízben. Nagy együttérzés vett rajtam erőt. A felesége karján egy kis gyerekkel sietett oda, de elalélt, amikor ebben az állapotban látta meg a férjét. Sokan vettek akkor már körbe minket, én meg elhatároztam, hogy segíteni fogok. Arra koncentráltam, hogy összegyűjtsem a szükséges mennyiségű pozitív iont, amivel dematerializáltam majd újra rematerializáltam a barátomat. Egyszerre olyan egészségesen állt a kenyéradója előtt, mint amilyen korábban volt. Az esemény mindenkit csodálattal töltött el, hogy olyan vidámnak látták a barátomat újra, mintha épp akkor jött volna egy táncmulatságból.
A konyhafőnök azonban zavarba esett, és sírni kezdett, mint egy megijedt gyerek, és egyre másra kérte a bocsánatot. Én azt mondtam neki, hogy ne aggódjon a történtek miatt. Közben egyesek kiáltozni kezdtek: ’Egy csoda! Egy csoda!’ Gyorsan a kolostorba siettek, hogy elmondják a történteket a rendi embereknek. Mások meg a vállukra emeltek engem és úgy dicsőítettek, mint egy csodatévőt. Én azonban leugrottam róluk és elszaladtam onnan. Nem sokkal ezután hivatott a pápa. Amikor odaértem a dolgozószobájához, azonnal behívott. Miután megfelelően köszöntöttem, rám nézett, azt kérte, hogy álljak fel és azt mondta:
’Az emberek azt állítják, hogy egy csodát vittél véghez, így van ez?’
’Nem, Szentatya, nem tettem csodát. Kihoztam az embert a vízből és néhány lépésnyire vittem onnan. Akkor hirtelen eltűnt a kezeim közül, majd váratlanul újra megjelent olyan egészségesen, mint a baleset előtt. Még meg sem volt ijedve.’
’Téged hogy hívnak?’, kérdezett.
’Mihály arkangyal’, feleltem.
’A Mennyei Seregek vezetőjének a neve és Franciaország védőszentje!’ kiáltotta, majd felállt és keresztet vetett. Aztán elgondolkozva nézett rám.
’Ez valóban egy csoda. Isten általad hajtja végre a csodát, anélkül, hogy tudnál róla. Szent Mihály csodatévő, fiam, ez a lényeg. Isten áldjon meg téged… Nem kell tovább a konyhán dolgoznod. Meg kell, hogy változzon az életed, meditálnod kellene.’
( Megjegyzés : Hát ez a probléma! A földi emberiség tudati korlátottságának alapproblémája : a helytelen hitrendszeréből fakadó mérhetetlen önhittsége! És ez oly’ mérhetetlen – mellyel minden földi ember, legyen az szegény vagy gazdag, kivétel nélkül sújtva van, amely az egész univerzumunkban párját ritkítja!
És a beteges önhittsége miatt már az érzékszervei is ehhez a rögeszméhez idomultak, úgyhogy már a kézenfekvőt, az előtte állót nem hogy felismerni, de meghallani sem képes! – Ezért van az, hogy a Fény Hierarchiájának küldöttei évezredek óta a Földön csak álruhában tudnak járni-kelni közöttünk, mégpedig legtöbbször valami szolga alakjában, akibe mindenki beletörli a cipőjét! )
Én köszönetet mondtam a jóságáért és kimentem. Még azon az éjszakán beöltöztem szerzetes ruhába és kimentem a falvakba azzal a szándékkal, hogy annyi pozitív iont koncentráljak és aktiváljak, amennyi csak lehetséges, hogy feltartóztassam a természet halálos támadását Avignonban és környékén.”
„Azt említetted, hogy VI. Kelemen pápának az ebédet tűz nélkül készítetted el. Ez hogyan lehetséges?”, szakította meg Ivánka.
„Ezt a folyamatot hamarosan magad is meg fogod ismerni. Apun sok millió éve pozitív hullámokat használunk a táplálék elkészítéséhez és más munkák elvégzéséhez is.”
„És hogyan lehet létrehozni ezeket a hullámokat?”
„Ezek jelen vannak mindenhol. Csak koncentrálni, fókuszálni kell őket, hogy használni tudjuk őket. Erre különböző módszerek vannak Apun is és más bolygókon is.”
„Mennyi ideig voltál akkoriban Franciaországban?”
„Meglehetősen sokáig, egész addig, amíg a barátok, Zay tanításának prófétái máglya általi halálra ítéltek.”
„Máglyára!? Mit mondasz, Pedro?”, kiáltotta Ivánka megdöbbenten. Ránézett. Akkor eszébe jutott, hogy egy apui állt előtte, akit – ugyan férfi és nő közreműködése nélkül jött a világra – az anyatermészet az univerzum titokzatos és hasznos erőivel áldott meg. Számára semmi sem volt lehetetlen. Ő megtanulta a természet titokzatos nyelvezetét, összhangban állt azzal, az meg elárulta neki az összes titkot, amelyek Ivánkára olyan meglepetésszerűen hatottak.
„Igen, így történt”, szakította meg Pedro a gondolatmenetét.
„Akkor azok az emberek ítéltek tűz általi halálra, akik úgy vélték, hogy Zay tanítását prédikálják és élik, hogy az emberek úgy éljenek együtt, mintha testvérek lennének. És ezt csak azért tették, mert véget akartam vetni a 100 éves háborúnak, ami egy egész korszak fejlődését vetette vissza.”
„Ezt nem teljesen értem, Pedro. Hogy kerülhetett ilyenre sor? Tudod, hogy hiszek neked, és közelebbről meg szeretném ismerni földi életednek az eseményeit.”
„Természetes, szívesen beszélek neked erről. Amikor elhagytam VI. Kelemen pápa lakhelyét, több hónapon keresztül minden segítségemet a pestis-betegeknek szenteltem. Végre aztán össze tudtam gyűjteni a szükséges mennyiségű pozitív iont és meg tudtam állítani a járványt. Nem ez volt azonban az egyetlen probléma, amivel az ottani lakosoknak meg kellett küzdeniük. Ugyanis a franciák és az angolok továbbra is háborúztak egymással. Abban az időben kevés pozitív ion volt a Földön, mindenütt negativitás ütötte fel a fejét és a káosz elharapózott. A Föld több vidékén sokáig tartó háborúk dúltak. Mi apuiak nagy mennyiségű ’kiélesített’ pozitív ionnal siettünk a bolygó segítségére. Én Európa nyugati részéért voltam felelős. Ott a franciák és az angolok már több, mint egy fél évszázada háborúztak egymással a francia trónért. Ez a konfliktus lefékezte az egész civilizáció fejlődését. Ezért elhatároztam, hogy véget vetek ennek a szörnyű bajnak. 1410-ben dematerializáltam magam és egy kislányba inkarnálódtam, akivel egy francia parasztasszony volt terhes. Így 1411.január 3-án, szomba-ton megszülettem egy kislány testében, aki később mint Jeanne d’Arc vált ismertté.”
„Te voltál Jeanne d’Arc?”
„Igen, Ivánka. Ismered a történetét?”
„Amikor még Savo pópa házában dolgoztam, annak a felesége elmesélte nekem az orléans-i szűz életútját. De azt sosem tudtam elképzelni, hogy egy férfiú egy női testbe inkarnálódjon.”
„Miért ne? Mi apuiak minden élőlénybe képesek vagyunk inkarnálódni, legyenek azok emberek vagy állatok.”
„Hogy, állatokba is?”
„Igen, minden élőlénybe.”
„Mikor tudod ezt megmutatni nekem? Szívesen látnálak egyszer nőnek.”
„Ha akarod, akkor most rögtön is lehet”, mondta az apui és megnyomott egy gombot a mellénye közepén. Abban a pillanatban a helyén megjelent egy csinos apui hölgy, rámosolygott és megszólalt:
„Hello Ivánka, hogy vagy?”
Ivánkában az a bizonyos pozitív erő már megnőtt, ami az ő történelmi tudását is bővítette. Azonkívül megnőtt benne annak a szükséglete is, hogy amennyit csak lehet, megtudjon az apuiak életéről. Ezért különösebben nem lepődött meg az új kísérőjén, aki Pedro helyett jelent meg. Hirtelen hangosan nevetnie kellett. Az apui hölgy különösen csinos volt, nagyon attraktív és szimpatikus. Ivánka komolyan megnézte magának, majd megkérdezte:
„Téged hogy hívnak?”
„Ed.”
„Honnan jössz?”
„Sehonnan! Egyszerűen itt vagyok és földi idő szerint még egy fél óráig maradok.”
„Ismersz egy Pedro nevű apuit”, kérdezte Ivánka belemenve a játékba.
„Nem, sose láttam.”
Ivánkának megint nevetnie kellett, és amikor egy kicsit félrenézett, a székben, amelyben az imént még az apui hölgy ült, újra Pedrot látta meg.
„Nem fogom elfelejteni. Ez egy mesés demonstráció volt.”
„Mindent a többiekért”, felelte ő mosolyogva és megkérdezte:
„Nos, meg vagy győzve?”
„Hát persze. Természetesen hiszek neked, de tetszik, ha valamit be is mutatsz. Így az elbeszélt dolgok természetesebbnek és hihetőbbnek hatnak.”
„Most figyelj tovább. Tehát megpróbáltam véget vetni annak az embereket elnyelő konfliktusnak, ami akadályozta a fejlődést. Tíz éves koromban kezdtem a pozitív ionok gyűjtését, hogy besugározzak velük néhány fontos személyiséget és követőket gyűjtsek magam köré. Az apámmal kezdtem. Amikorra végre meggyőződött annak lehetőségéről, hogy Franciaország felszabadul, sok minden leegyszerűsödött. Akkor megtettem ugyanezt néhány angol emberrel és így elértem, hogy végre ez a több, mint száz évig tartó háború véget ért.”
„És hogy érted el, hogy a hercegek, papok, sőt még a francia trónörökös is kész lett arra, hogy alávessék magukat egy egyszerű és képzetlen, írni és olvasni nem tudó parasztlány utasításainak?”
„Ez tényleg meglehetősen nehéz volt, de egy apui számára semmi sem lehetetlen. Olyan mértékben, amennyire rendelkezésemre álltak a pozitív ionok, mindkét oldalon feltöltöttem a parancsnokokat velük, és így megnöveltem a pozitív irányultságú személyek számát.”
„És miért választottál inkarnációdhoz egy pásztorlányt? Nem lett volna egyszerűbb, ha egy nemesi családban jöttél volna a világra?”
„Az apuiak abszolút pozitív lények, akik az egész ténykedésüket ennek megfelelően alakítják. A nemesség mindig magában rejti azt a titkos vágyat, hogy az utódaiból „képzett” emberek kerüljenek ki, vagy jövőbeli királyok és uralkodók, mivel az atyáik is betöltöttek már ilyen tisztségeket – akkor is, ha nem volt hozzá tehetségük – és így az alattvalóira ráerőlteti minden önfejűségét. Az emberi társadalom általános fejlődése szempontjából azonban sokkal hasznosabb, ha híres személyiségek vagy tudósok – ahogy a Földön szokás mondani – egyszerű körülmények közül származnak. Ennek kétszeres eredménye is van: először is egy kiegyensúlyozottság a nemesség és az egyszerű nép között, másodszor pedig az utóbbiak önérzetének növelése, hogy megmutassák, hogy az ő emberi értékük semmiben sem alábbvaló a nemesekénél. Csak egy valami tesz közöttük különbséget: a pénz és a vagyon, ami kizsákmányolókra és elnyomottakra osztja őket. Jeanne d’Arc édesanyja egy zsidó származású szegény analfabéta volt, de ő jobban kielégítette egy apui inkarnációjának feltételeit, mint bármely más asszony nemesi körökből. Johanna édesapjában azonban nem jó tendencia élt. Amikor megpróbáltam feltárni számára a küldetésemet, hihetetlenül megijedt. Egy délután kihívta magához a feleségét a kertbe.
’A lányunkat az ördög szállta meg. Jobb lenne, ha bevinnénk az erdőbe és átadnánk a farkasoknak és a medvéknek.’
A felesége letérdelt előtte, és zokogva átölelte a lábát. Ő azonban durván ellökte magától és bement a házba, ahol Johanna épp játszott az öccsével. A vállára vette, mint egy vándorbotot és elindult az erdő irányába. Útközben találkozott egy lókováccsal, aki épp azon volt, hogy megpatkolja a lovát. Az apa félredobta Johannát és segített a patkolásban. Aztán megkérte a barátját, hogy adja kölcsön neki a lovát, hogy elvihesse a lányát egy gyógyászhoz, mivel megszállott lenne. A kovács együtt érzett vele, és beleegyezett. Akkor az apa újra megragadta Johannát, felszállt vele a lóra és elgaloppozott. A sötétség beálltakor beért az erdő közepébe. Lelökte Johannát a földre és ott hagyta, ahogy a feleségének mondta. Aztán hazagaloppozott. Mivel azonban én voltam az, aki Johanna személyében éltem, ez a helyzet számomra nem jelentett veszélyt. Amikor a farkasok kezdtek körbevenni, besugároztam őket pozitív ionokkal, felültem a legerősebbre és hazalovagoltam rajta.
Visszatértemkor az apa engem már otthon talált és az ijedségtől majdnem elájult. A feleségének semmit sem mesélt el abból, amit tett, de az világossá vált számára, hogy a lánya nem egy szokványos emberfia volt. Egy héttel később megint az erdőbe ment, hogy fadeszkákat készítsen egy kunyhó megépítéséhez. VII.Károly király egyik követe adta számára a megbízást, aki előtt később a környék parasztjait kellett, hogy képviselje. Az első fa maga alá temette, amikor azt kidöntötték. Lófogatok tucatjaira lett volna szükség ahhoz, hogy kiszabadítsák az apámat. Én épp a juhokat legeltettem, amikor megsejtettem a veszélyt, amibe keveredett és a segítségére siettem. Amikor megérkeztem a baleset helyszínére, pozitív ionokat kötöttem nyalábba, megemeltem a fát és kisegítettem az apámat alóla.
Ettől az esettől kezdve hű barátjává vált a lányának. Őt ilyen módon tudtam megnyerni és a segítségével juthattam el a francia trónörököshöz. Így történt az egész. 11 éves koromban egyszer magával vitt egy barátjához, aki katona volt. És ők ketten vittek el engem a trónörököshöz, akit sokkal nehezebb volt meggyőzni. Rám nézett és nyomatékkal mondta:
’Nem tudom, hogy te ki vagy, vagy hogy mit akarsz, de a szavaid tetszenek nekem. Te szereted Franciaországot és ez elég ahhoz, hogy bizalommal legyek a hited iránt. De az, hogy egy egész hadsereget a parancsnokságod alá helyezzek, az egyszerűen lehetetlen. Csak nem azt hiszed, hogy egy te korodban lévő kislány, aki sem olvasni, sem írni nem tud, képes lenne vezényelni a csapataimnak? Ezenkívül az én legjobb katonáim alábbvalónak bizonyultak az angol íjászoknál. És ugyan ki vagy te?’
’Mit bizonyítsak be Önnek, Sire?’
’Na mutasd meg, hogy mit tudsz, a stratégiádat és egy győzelem garanciáját. Szeretnék látni egy csodát, valamilyet, de most rögtön!’
Elmagyaráztam neki a támadási tervemet, amit nem fogadott el. Erre megkérdeztem, hogy egyetértene-e egy „csodával”, ami az ő személyét érintené, és hogy az nem ingerelné-e fel túlságosan. Beleegyezett és megparancsolta a tisztjeinek és a tanácsadóinak, hogy vonuljanak vissza. Egyedül maradtunk a dolgozószobájában. Én koncentráltam, pozitív ionokat kötöttem nyalábba, és a falon megjelentettem az Idő Képernyőjét.
’Sire, ígérje meg nekem, hogy soha nem fog beszélni arról, amit most látni fog.’
’A szavamat adom neked rá, kislány’, mondta teljes határozottsággal.
’Akkor nézzen előre’, szólítottam föl. A képernyőn azt látta, ahogy a francia katonák betörtek az ellenséges állásokba. A terveimnek megfelelően az angolok pánikszerűen vonultak vissza. A következő jelenet az ő koronázását mutatta. Amikor látta magát ott ülni az udvaroncok között, fején a koronával, vidáman mosolygott, megragadta a kezemet és majdhogynem suttogva mondta:
’Szűz, az egész hadseregem mostantól fogva a te parancsnokságod alatt fog állni.’ Az egész csak néhány pillanatig tartott, de az elég volt ahhoz, hogy meggyőzzem a trónörököst a győzelemről és a parancsnokságom alá helyezzem a katonáit.”
„De Pedro, hogyan voltál mégis képes megengedni, hogy elégessenek? Nem tudtál további győzelmeket biztosítani a franciáknak?”
„Az már nem volt szükséges. Johanna személye teljesítette a kötelességét. Aztán ennek meg volt a pozitív hatása mindkét oldal uralkodói számára, akik békére áhítoztak. A szerzetesek voltak azok, akik Johannát máglyára ítélték, mert attól féltek, hogy annak képességei csorbítani fogják az ő prédikálásuk hatását. De abban a pillanatban, amikor meggyújtották a tüzet, a leány dematerializálódott. Eltűnt a lángok közül, rematerializálódott egy másik helyen és élt tovább. A háború elhúzódott még néhány évig, amíg egy napon beállt a béke, ami az orléans-i szűz pozitív beavatkozásának az eredménye volt. Egy szabad és egyesült Franciaország jött létre, úgy, ahogy Jeanne d’Arc akarta.”
„Sose gondoltam volna, hogy egy napon szent Johannával beszélhetek majd.”
„Pedig pontosan így van, Ivánka. Vele beszélsz és sok más személyiséggel is, akikben sok évezred alatt a Földön inkarnálódtam.”
„Ez azt jelentené, hogy még sok másik személyben is inkarnálódtál?”
„Igen, összesen 139 személyiség volt ez, akik sok korszak alatt összesen 100.048 személy vezetéséért voltak felelősek.”
„Miben áll ez a vezetés?”
„Ez azt jelenti, hogy láthatatlanul egy személy mellett állunk, értelmét megtöltjük pozitív ionokkal, és útmutatásokat adunk bizonyos cselekedetekhez.”
„Pedro, hányszor inkarnálódtál európai személyiségekbe?”
„Többször, Ivánka, de az utóbbi ezer év során csak kettő volt nagyobb jelentőségű.”
„És kik voltak ezek?”
„Jeanne d’Arc és Kolumbusz Kristóf, vagy ahogy egyesek nevezik, Cristobal Colón.”
„Az a Kolumbusz, aki felfedezte Amerikát?”
„Pontosan ő.”
„Miért inkarnálódtál pont egy tengeri hajósba, holott annak feladatát könnyen elláthatta volna valaki más is?”
„Nem, Ivánka, nem csak egy egyszerű tengerészről volt szó. Több tízezer év telt el, amely idő alatt az óceán elválasztotta egymástól az embereket, úgy, hogy nem tudtak kapcsolatba lépni egymással. A tulajdonhoz és hatalomhoz és más nem jó szándékhoz fűződött személyes érdekből az európaiak egyetlen gondja csak a háborúskodás volt. A maguk által előidézett káosz azzal fenyegetett, hogy elpusztítja őket. A két kontinens kapcsolatának megszakadását Atlantisz elmerülése okozta. Ez addig maradt így, amíg Nagy Sándor flottája el nem érte Amerika partjait. Ez a kapcsolat azonban több évszázadon keresztül megszakadt, amelynek okait a következőkben fogom elmagyarázni neked. Az amerikai kontinenst sok évszázaddal Kolumbusz előtt csak alkalomadtán keresték fel ázsiai tengerészek és kalandvágyók. Ezért feltétlenül szükséges volt létrehozni egy új kapcsolatot e között a kontinens és Európa között és az Amerikával való egyesülés által véget vetni az idő zűrzavarának.
Miután akkoriban Jeanne d’Arc testéből egy másikban inkarnálódtam, Nizzában éltem és egy jelentős üzletemberrel dolgoztam együtt, aki időszakonként Egyiptomba tett utazásokat. Akkoriban Nizza a spanyol katolikus királyok által üldözött zsidók menekülési helyévé vált. 1438-ban megismertem ott egy zsidó házaspárt. A fiatalasszonynak, Susanne Fontanellének öt évvel azelőtt kellett a szüleivel együtt elhagynia Sevillát. A férje, egy Dominique Colum nevű francia ember foglalkozását tekintve kendőkereskedő volt. Susanne földi fogalmak szerint egy rendkívül tisztességes és jó asszony volt. Dominique nagy örömére egy évvel az esküvő után szült egy kislányt, két évvel később pedig egy fiúgyermeket. De az öröm nem tartott sokáig. Amikor a fiú két éves volt, Nizzában kitört egy járvány, amiben sokan meghaltak, köztük a házaspár mindkét gyermeke. Gyászba burkolóztak. Susanne azonban mégsem fáradt bele abba, hogy önfeláldozó módon törődjön a honfitársaival, a Spanyolországból jött emigránsokkal, amint megérkeztek Nizzába. És így döntöttem úgy, hogy megjutalmazom ennek az asszonynak a jóságát és inkarnálódtam a fiába, akit a méhében hordott.
1439. április 13-ának hajnalán, 1ó 35p-kor megszült a jó Susanne egy apui szellemiségű fiút, akinek Amerika felfedezőjévé kellett válnia. A szülők a ’Kristóf’ nevet adták a fiúnak, és hogy megakadályozzák, hogy ezt a fiukat is, mint az előzőeket megölje a járvány, elhatározták, hogy elhagyják Nizzát, amint Susanne kipiheni magát a szülésből. Még ugyanabban az évben, július 28-án áttelepültek Genova királyságába, ahol Susanna apjának néhány barátja segített férjének, Dominiquenak berendezni egy takácsműhelyt és egy gyapjúfésülő üzemet. Annak érdekében, hogy a neveiket az olasz nyelvérzékhez illesszék, megváltoztatták a neveiket. Ezáltal kaptak hitelt Genova legnagyobb üzleti központjaiban, ami az áruik nagyobb forgalmát tette lehetővé, valamint szerződéseket köthettek a gyapjú nagykereskedőkkel. A fiú, aki immár a ’Cristofero’ nevet viselte, a Ligur-tenger partján nőtt fel, és minél idősebb volt, annál élesebbé vált a sasszeme, amellyel meglátta, hogy mi volt a tengereken túl. Az édesanyjától spanyolul tanult, az édesapjától franciául, az utcai játszópajtásaitól pedig olaszul. Így három nyelvűen nőtt fel, de a legnagyobb érdeklődése aziránt mutatkozott, hogy hogyan lehet a tenger másik végére kerülni. Martin Fontanelle, anyai nagyapja és egy sokat hajózott tengerész a kalózokkal vívott harcban elvesztette az egyik lábát. Ő tanította meg Cristoferonak a társadalom első erkölcsi alapelveit és az abc első betűit. Egy napon megmutatott neki egy kerek szélrózsát 32 különböző jelentésű ponttal, amit maga tervezett és készített el.
’Mi ez, nagyapa?’, kérdezte a kicsi látható érdeklődéssel, bár már magában hordta a tengerekről és égitestekről meglévő összes tudást.
’Ez fiam egy szélrózsa.’
’És mire használják ezt?’
’Ez tájékozódásul szolgál a tengerészeknek amikor kint vannak a tengeren, hogy a legjobb útvonalon érhessék el a céljukat.’
Amit hallott, azon felkiáltott a fiú:
’Ezt meg akarom tanulni, nagyapa. Én is tengerre szeretnék szállni, és el szeretnék jutni arra a földre, ami Atlantisz elsüllyedésekor elszakadt tőlünk.’
’Miféle elsüllyedésről beszélsz? Az ember évezredek óta ismeri ennek a Földnek minden szegletét.’
’Bocsáss meg nagyapa, de ebben a kérdésben más véleményen vagyok és meg is akarom neked mondani, hogy miért. Több mint 10 000 évvel ezelőtt a Föld egyik hatalmas része, amit Atlantisznak hívtak, egy földrengés következtében elsüllyedt. A helyén megjelent az Atlanti-óceán, ahogy ma nevezik és leválasztott Európáról nagy lakott területeket. Létre kellene újra hozni egy kapcsolatot az ottani emberekkel.’
’Honnan tudod ezeket. Mit beszélsz itt?’
Kolumbusz egy pillanatra elgondolkozott. Nagyapjának a nagy és idegenül néző szemei elárulták számára, hogy az öreg fejében különös gondolatmenetek mehettek végbe. Talán elvarázsoltnak hitte őt és máglyahalálra gondolt. Ezért így válaszolt:
’Ja, ezt álmodtam, nagyapa. De kérlek, segíts nekem felkutatni minden könyvet és térképet a tengerekről. Meg szeretném tanulni a tengerészetet és olyan tengerész szeretnék lenni, mint amilyen te voltál.’
Örült, hogy elterelte a nagyapa figyelmét a fenyegető gondolatokról. Az öreg kinyitott egy nagyon nehéz, régi ládát és komoly, parancsszerű hangon így szólt:
’Nézz ide, kicsim, itt rendelkezésedre bocsátom az egész tudásomat. Ebben a ládában térképek, könyvek és tengerészeti műszerek vannak. Olvass és tanulj, mert csak intenzív tanulmányok által juthatsz előre a tudás útján, ami a győzelemhez vezeti az embert.’
Kolumbusz rászabadult a papírtekercsekre, hogy kielégítse a nagyapját és elhitesse vele, hogy az unokája leghőbb vágya az, hogy egyszer tengerész legyen. Két évvel később a nagyapa magához hívatta, megsimogatta a fejét és azt mondta:
’Fiam, eljutottál addig, hogy el tudsz vezetni egy hajót a legénységével. Fogd ezt a levelet és add át a kikötő kapitányának. Ez az ajánlásom, hogy adjon neked egy hajót.’
Kolumbusz kitörő örömmel fogadta a levelet, sokszor megölelte és megpuszilta a nagyapját és elindult a kikötőbe. Három hétre rá már kifutott a tengerre. Miután a nyílt tengeren megküzdött a kalózokkal, Portugália irányába ment tovább. Ott Cristofero megismert egy fiatal, erényes nőt, Felipa Muniz de Perestrellot. Ő egy egykori katona és tengerész lánya volt, akinek ősrégi térképei voltak, anélkül, hogy tudta volna, hogy azok Zay ( Jézus ) két tanítványának eredetijeiről készült másolatok voltak. Ezek mondák övezte dokumentumok voltak, melyek a glóbusznak az európaiak számára addig ismeretlen részét ábrázolták.
„Pedro”, szakította félbe Ivánka az apuit, „miért beszélsz mindig harmadik személyben, amikor a saját kalandos inkarnációidról tudósítasz, mikor tulajdonképpen rólad van szó?”
„Ezt el tudom neked magyarázni Ivánka. Az inkarnált személyiségnek megvan a sajátos, pozitív jelleme. Az szeretetre méltó, megbízható és a legnagyobb intelligenciával van megáldva. De mindezek a tulajdonságok ellenére egy földi élőlényről van szó és ezt tiszteletben tartjuk. Ugyan az én énem volt az, amelyik ezzel az összes rendkívüli tulajdonsággal inkarnálódott egy földi testbe, de mindent, amit az a dematerializálódás pillanatáig tett, ami legtöbbször a földi halállal jár együtt, egyedül a földi személyiségnek köszönhetett. Amikor mi apuiak erről beszélünk, akkor a harmadik személyben tesszük ezt, mint ahogy hamarosan te is így leszel ezzel.”
„Nem fogom elfelejteni, Pedro. Annyit szeretnék megtanulni az apui életről, amennyi csak lehetséges.”
„Ez dicséretre méltó és örülök neki, Ivánka. Annak a jele, hogy egyre pozitívabb leszel.”
„Kérlek, Pedro, meséld tovább, érdekel, hogy mit történt ezek után Kolumbusszal.”
„Ahogy magyaráztam neked, az apuiak a saját személyükben is cselekedhetnének, de akkor az eredményt nem a földiek könyvelnék el. Megmaradnának egy alacsonyabb szinten és nem lenne meg az a vágyuk, hogy fejlődjenek. Természetesen mint Pedro akkoriban egy ugrással Amerikában lehettem volna, és nem lett volna szükségem arra, hogy segítségül hívjam ahhoz a királyokat. De egy földi ember, akkor is, ha egy tudósról van szó, azzal igazolja a tetteit, hogy segítséget kér azoktól, akik úgy hiszik, hogy többet tudnak, mint amennyit ténylegesen tudnak. Úgy akarta a véletlen, hogy Felipa apjának barátai voltak a kasztíliai udvarban. Ez a támogatás szükséges volt ahhoz, hogy bevezessenek a királyi udvarba, különösen úgy, hogy az illető személy a királyi családot és különösen Erzsébet királynőt, aki ugyan már nagyon jó tulajdonságokkal rendelkezett, de mégis pozitív ionokkal akarta besugározni. Ezzel a hasznot hozó szándékkal házasodott össze Kolumbusz Perestrello lányával. Először Puerto Santo szigetén éltek, ahol elgondolkodhattak jövőbeli terveikről. Kolumbusznak meg kellett győznie Felipát arról, hogy mindkettejük együttműködésére szükség volt, ha meg akarták győzni a nehézkes királyi párt a Föld golyó-mivoltáról és egy Európán túli távoli kontinens létezéséről.”
„Miért kellett pont a spanyol királyoknak finanszíroznia ezt a kutató expedíciót? Hisz voltak más uralkodók is, akik ilyen győzelemre vágytak.”
„Hát Kolumbusz édesanyja egy igazi spanyol asszony volt, bár zsidó származása miatt el kellett hagynia a hazáját. Minden alkalommal, amikor beszélt a fiával, azt mondta:
’Óh, bárcsak lehozhatnám a csillagokat az égből, akkor egy arany fonalra fűzném fel őket, egy láncot csinálnék belőlük, hogy feldíszíthessem vele az én szeretett Spanyolországomat. Így be tudnám bizonyítani a spanyol királyoknak, hogy a zsidók is szeretik azt a földet, ahol születtek.’
És bár Kolumbusz még egy kisfiú volt, amikor így hallotta beszélni az anyját, de a lelke mélyén megőrizte ezeket a szavakat és elhatározta, hogy valóra váltja anyja e titkos vágyát.”
„Jó fiú volt, nemde Pedro?”, mondta Ivánka és lopva mosolygott rá.
„Hát legalábbis szerette az édesanyját.”
„És mi történt aztán még a szigeten?”
„Ott terveket szőttünk arra, hogy hogyan tudnánk bizonyítékokat szerezni a még felfedezetlen országok létezéséről. Egy éjszaka mozgásba hoztam a tengert, és épp akkor, amikor egyes halászok és a portugál királyi ház hozzátartozói tartózkodtak ott: háznyi magas hullámok egy halálán lévő matrózt sodortak a partra. Én kihoztam őt a tomboló hullámok közül és még mielőtt ’meghalt’ volna, elmondta Felipának és a körülöttük állóknak, hogy az óceán másik oldalán ismeretlen földön járt. A következő napon még napfelkelte előtt a hajótöröttet ugyanolyan módon hagytam eltűnni, mint ahogy idehoztam. A halászoknak azt mondtam, hogy meghalt és Felipával együtt eltemettük a parton.
A többség azonban nem akarta elhinni, hogy a tengerész belehalt a hajótörésbe. Sokkal inkább arra gyanakodtak, hogy megöltem őt, így megakadályozva, hogy bárkinek is beszéljen az útirányról vagy más hasznos adatról, ami a felfedezésre vágyó portugál tengerészek számára jelentőségteljes lett volna. Annak érdekében, hogy ezután a kellemetlen eset után kikerüljenek az izgalomba jött és szószátyár tömeg hatóköréből, Kolumbusz és Felipa kényszerítve érezték magukat, hogy fiukkal, Diegoval együtt visszatérjenek Lisszabonba. Ott Kolumbusz anyósának házába költöztek be, és amíg a nagymama órákon keresztül foglalkozott az unokájával, Diegoval, Kolumbusz és Felipa eltervezték a további eljárásukat. Felipa már nagyon sokat fejlődött az előnyére, Kolumbusz pedig fixen számíthatott rá. Együtt döntötték el, hogy az asszony Lisszabonból egy zsidó kereskedő ajánló írásával egy José nevű másik zsidó emberhez utazzon Kasztíliába. Az abban az időben a Cabrera család, azaz a Moyai őrgróf utazó tanácsadója volt. Felipa átváltoztatta a nevét ’Beatriz’-ra azzal a szándékkal, hogy beléphessen Erzsébet királyné udvarába és befolyásolja a katolikus királyokat, hogy egyezzenek bele Kolumbusz tervébe. És mindenki javára ott mindenkorra el akartak válni egymástól.
Felipának először a Cabrera családdal kellett kapcsolatot felvennie, hogy az ő segítségükkel bekerülhessen az udvarba. Azután az volt terv, hogy baráti kapcsolatba kerül Erzsébet királynéval. Ha mindezt eléri, akkor követné az apui utasítását, hogy feltöltse az udvaroncok többségét pozitív ionokkal. Amint Felipa az udvar alkalmas hangulatáról értesítené őt, Kolumbusz halottá akarta nyilvánítani a feleségét és a fiával, Diegoval együtt Lisszabonból Spanyolországba akart költözni. És így is történt. Amint Felipa a moyai őrgróf ajánlásának segítségével felvételt nyert a katolikus királyok udvarába, meglehetősen hamar el is nyerte a királyné bizalmát.
Kolumbus portugál barátaival közölte a felesége hirtelen halálának hírét és elutazott Spanyolországba. Ott összebarátkozott egy pappal, Juan Pérez páterrel, aki azt tanácsolta neki, hogy változtassa a nevét spanyolra, hogy természetesebben hangozzék. Ő elfogadta ezt a javaslatot és ’Cristoforo Colombo’ helyett ’Cristobal Colón’-nak nevezte magát. Egy napon aztán Pérez páter közbenjárására kapott egy írásbeli meghívást a már pozitivált Erzsébet királynétól, hogy adja elő az ügyét és a terveit az udvarnak.
Az udvaroncok többsége nem hitt Kolumbusz fejtegetéseinek, hogy ugyanis a tengereken túl is van szárazföld. Erzsébet királynő azonban megpróbálta megnyerni a férjét, Aragónia királyát arról a kínálkozó lehetőségről, hogy birtokba vegyenek egy új kontinenst és ezáltal nagyhatalommá növekedjenek. Ő összehívta legközvetlenebb tanácsadóit egy belső ülésre, hogy elmondja nekik a királynő alapgondolatait. Mindenki előadta a véleményét, de nem jutottak egyezségre. Így elnapolták az ügyet, hogy még egyszer elgondolkodjanak rajta. Egy ilyen jelentős beruházás egy bizonytalan kalandba nagy rizikót jelentett, mindenekelőtt azért, mert Spanyolország még hadiállapotban volt. Az ülés után Pedro Martir, az ’intellektuális udvari orákulum ránézett Fernando de Talavera testvérre – a királynő gyóntatójára – és megkérdezte:
’Mi a véleménye az ügyhöz, barátom?’
Az mintha egy mély álomból ébredt volna fel, halk hangon fordult oda Pedro Martirhoz:
’Azt hiszem, megtaláltam annak a problémának a megoldását, amellyel az a tudós lepett meg minket.’
Ezzel Kolumbuszra gondolt.
’Dicsértessék az Isten, Talavera testvér, és mi lenne az?’
’Nem tudunk pontosat ennek az idegennek a nemzetiségéről, sem a vallásáról. Nem tudom, hogy keresztény-e, eretnek vagy egy zsidó.’
’Zsidót mondott, Fernando testvér?’
’Igen, azt mondtam’, adta feleletül és rögtön hozzátette, hogy ’rizikót jelent ennyi pénzt beleölni egy ilyen merész kalandba.’
’És milyen megoldásra gondol?’
’Királyságunkban van még elég zsidó polgártárs, akiket bizonyos érdekek miatt még nem utasítottunk ki. Meg lehetne számolni, hogy hányan vannak, hogy közöttük osszuk el az utazás költségeit. Egy dekrétum kibocsátása által, például egy speciális adó értelmében mindegyikük kényszerítve látná magát, hogy hozzájáruljon az ügyhöz. Az igazi háttér természetesen rejtve maradna előttük. Rá kell vennünk a királynőt arra, hogy adjon ki egy nyilatkozatot, hogy az ékszereivel fedezi ezt a vállalkozást. Ezzel három legyet ütünk egy csapással: az utazást végre lehet hajtani, a gazdaságunkat nem veszélyezteti semmi és a királynőnk tisztességes marad a világ szemei előtt.’
’Dicsértessék az Isten, Fernando de Talavera testvér! Ezzel most egy isteni sugallatot közölt velem. Tájékoztassuk erről azonnal a királyunkat.’
Alig néhány órával később már egy beszélgetésben voltak a királlyal. Az jóváhagyta a javaslatot és megbízta Diego Prietot, Palos polgármesterét, hogy bocsásson ki egy ennek megfelelő dekrétumot és azt olyan gyorsan, ahogy csak lehet, ismertessék a néppel, melynél az igazi szándékot feltétlenül titokban kell tartani. Ezt a megbízást két héten belül teljesítették. A befolyt pénz majdnem kétszer annyi volt, mint amennyire szükség lett volna. Fernando testvér értesítette erről a királynőt és azt szorgalmazta nála, hogy az közölje az udvarral és a spanyol lakossággal, hogy az ékszerei adományozásával lehetővé tette Kolumbusz utazását. A királynő azonban vonakodott ettől. Ekkor újból összeült a bizottság. A király nem hívta meg a nejét erre az ülésre, annak befejeztével viszont elküldte hozzá Fernando testvért. Annak a királynő értésére kellett adnia, hogy ha újból ellenkezik, tetemes házassági és politikai problémával kell szembenéznie. Végül a királynő engedett, viszont nem volt hajlandó aláírni azokat a dokumentumokat, amelyek az ékszereinek a vállalkozás számára történő beáldozását fogalmazták meg. Az összes Kolumbusz utazásával foglalkozó iratot egy arab származású szobalánya írta alá, akivel megtanították az aláírás utánzását.
Így tudta összeállítani Kolumbusz a flottáját, majd elindult első útjára és felfedezte a mai Amerikát, amit Nagy Sándor ’földi paradicsom’-nak nevezett egykor”, fejezte be elbeszélését az apui.
„Azt akarod ezzel mondani, hogy Nagy Sándor már Kolumbusz előtt járt Amerikában?”
„Igen, így volt. Neki sok fontos kikötője Dél-Amerikában volt, egy pedig Észak-Amerikában. Ő volt az első európai, aki felkereste ezt a kontinenst Atlantisz elsüllyedése után.”
„Melyek voltak ezek a kikötők?”, kérdezte Ivánka csodálkozva.
„Dél-Amerikában három volt, az egyik Buenos Aires területén a mai Argentínában, egy második Ilo-ban, ami ma Peru része, a harmadik pedig Guayaquil-ben, ami ma Equadorhoz tartozik. Végül Észak-Amerikában a mai Miami területén.”
„Azt jelenti ez, hogy Nagy Sándor elérte az amerikai kontinenst, és ez nem jutott a történetírók tudomására?”
„Az akkori időben a történetírók nagyon rossz körülmények között dolgoztak. Azok, akik fel tudtak jegyezni ilyen eseményeket, nagyon kevesen voltak, kb. minden millióból egy. Mert minden tudósításukat cenzúrázták a hadurak. Amikor Nagy Sándor legyőzte Egyiptomot, megparancsolta, hogy az egyiptomi parancsnokokat deportálják egy olyan kontinens kikötőire, amit ’földi paradicsomnak’ nevezett. A szállításhoz majdnem az egész flottára szükség volt. Egyiptomiak, görögök és más nemzetek fiainak ezreit, valamint politikai ellenzőket vittek el hajón a ’földi paradicsom’ kikötőibe, legtöbbjüket az északi régióba. A ’nemkívánatos elemeket’ ilyen módon deportálták távoli országokba, ahonnan véleménye szerint sem visszatérni nem tudtak, sem neki ártani nem tudtak többé. Ez az eljárás később véget ért Nagy Sándor és utódainak a politikájával.
De még az utolsó alkalommal ez történt: makedón katonák deportáltak egy ilyen szállítmányt az észak-amerikai kikötőbe. Alig hajózták ki az embereket, amikor teljesen váratlanul egy súlyos orkán tört ki, amely nagy pusztítást végzett és megsemmisítette Nagy Sándor hajóit. A legénységből senki sem élte túl a szerencsétlenséget. Miután senki sem tért vissza, az ingerült felettes hatóság azt hitte, hogy szökésről volt szó, és utánuk küldtek egy nagy hadiflottát, hogy megbüntessék a hűtleneket. Amikor azonban megérkezett a kikötőbe a büntetőexpedíció, látták, hogy nem zendülésről, hanem a vihar által okozott hajótörésről volt szó. Dolguk végezetlenül indultak a visszaútra. Azonban alig távolodtak el valamennyire a parttól, amikor az óceán újból feltámadt és egy szokatlanul heves vihar tört ki. Csak egyetlen egy hajó menekült meg, és tudott visszatérni Egyiptomba. Az akkori bölcsek és tudósok egy gyűlést hívtak össze, amelyen megegyeztek abban, hogy az ilyen deportációk az istenek nemtetszését váltották ki. Így azt a határozatot hozták, hogy jövőben kerülik ezt a kontinenst, és a történetírásban semmit sem említenek meg ezekről a történésekről. És így merült fokozatosan feledésbe az amerikai kontinens a lakóival együtt, amíg Kolumbusz újra közelebb nem hozta őket a maradék világhoz.”
„Voltak Nagy Sándor seregében apuiak is?”
„Igen, Ivánka. Az apuiak ugyan természetüknél fogva pozitív irányultságúak és kerülik a veszekedést és a harcot, mivel azonban emberekben inkarnálódnak, ennek következtében katonának is behívják őket. Mindenesetre a cselekedeteik mindig igenlő értelműek. A példájuk által próbálják korrekt cselekvésre késztetni az embereket, a művelődés és a tudomány területére orientálják őket és segítenek nekik a haladás szolgálatában álló felfedezéseknél.”
„Milyen ember volt Nagy Sándor? Netán ő is apui volt?”, akarta tudni Ivánka és ezzel azt akarta kifejezni Pedro számára, hogy Nagy Sándor az intelligenciája ellenére nagyon hátrányos cselekedetekre is képes volt. Pedro nagyon is jól értette őt és nevetve válaszolt neki:
„Értem, amit mondasz, és ezzel teljesen igazad van. Valójában azonban másról van szó. A szaporodás természeti törvénye nem egy merev képlet, amelynek alkatrészeit mint egy laboratóriumban bizonyos mértékadatokkal lehetne összeadni, hogy mindig ugyanazt az eredményt kapjuk. Ez a terhesség alatt sokfajta feltételtől függ, és a rendezetlen földi életben csak nehezen ellenőrizhető. Így van az, hogy egyesek kedvezőbb adottságokkal születnek, mint mások. A Nap kellemetlen hatásai miatt a Földön nincs két egyforma élőlény vagy dolog. Az olyan férfiak értelme, mint Nagy Sándor, lényegesen fejlettebb volt az átlagnál. Az olyan emberek, mint ő, képesek új gondolatokat kitermelni, újat alkotni és másokat vezetni, de ha ezek a képességek kezdettől fogva nem jó irányúak, akkor csak negatív dolgokat szülnek. Ilyen emberek mindig is voltak, most is vannak, és továbbra is tevékenykednek majd, egészen addig, amíg korrigálják az életmódjukat és azzal megálljt parancsolnak a Nap káros befolyásának. Az egoizmus, a pénzgazdaság és más káros okok képezik a földi emberek fő ellenségeit. Ha sikerülne csak egyet megszüntetni közülük, akkor a többiek is idővel maguktól eltűnnének. Akkor megkezdődhetne a Föld számára egy boldog korszak problémák nélkül. Lenne idő a gondolkodásra és a kreatív alkotásra.” Pedro megfogta Ivánka kezét és mosolygott.
„Vannak az apuiak között is különböző képességű és tehetségű emberek?”
„Nem, Ivánka, ezt a problémát már ősidők óta leküzdöttük.”
„Ezt hogy értétek el?”
„Lombik-terhesség által és a természetes terhesség alatti pozitív ion besugárzás által. Ezzel vezérelni és korrigálni lehet az adottságok fejlődését, valamint a fizikai és pszichikai erőket. Ezek a folyamatok, amelyeket nagyon hamar magad is meg fogsz figyelni, egészséges, erős és tehetséges élőlények megszülését teszik lehetővé.”
„Én alig hiszem, hogy a Földön is el fogják ezt érni az emberek”, felelte Ivánka és felsóhajtott.
„Én azonban azon a nézeten vagyok, hogy a Föld lakói további ezer év során ki fogják fejleszteni ugyanazokat a képességeket, mint az apuiak. Ennek feltétele lenne mindenesetre a pénzgazdálkodás megszüntetése a harmadik évezred első felében.”
„És ha ez nem következik be, akkor mi történhet?”
„Nos, az Idő Képernyőjén láttad azt a két lehetőséget, amelyek bekövetkezhetnek”, mondta Pedro.
A felszolgáló készülék kinyújtotta mesterséges kezét és mindkettőjük elé egy pohár szikrázó folyadékot tett, ami a kötőhártya tetszése szerint változtatta a színét.
„Mi ez?”
„Egy pozitív gyümölcsökből készült lé. Szokás szerint naponta kétszer iszunk belőle. Ez az anyag megerősíti a szervezetet és a vért. Egy űrutazás után mindenesetre nagyobb adagot kell belőle fogyasztani, de azoknak, akik itt maradnak, kevesebbre van szükségük belőle.”
„Pedro …”
„Mi van, Ivánka?”
„Fáradt vagyok. Lehet itt aludni valahol? Szívesen lepihennék egy kicsit.”
