1960. NOVEMBER 6., VASÁRNAP
Ez egy forró, felhőtlen nap volt. Már több hete nem esett, és a Huaylas-völgyben a mezőgazdasági földeket szárazság fenyegette.
Normális esetben a magasabb vidékeken az utolsó negyedévben kezdődik az esős évszak, de ez alkalommal szeptember óta nem esett eső. A parasztok aggódtak. Azonban számomra ez a helyzet a gyalogtúráim szempontjából természetesen előnyös volt. Napokkal korábban az egyik dolgozónkkal beszéltem a hegyi ösvények állapotáról. Az volt a szándékom, hogy José-val , így hívták a munkatársamat, a Kitaraqsa jobb partján kapaszkodunk fel a hegyekbe. Vasárnap reggel 7 órakor találkoztunk a transzformátorok csarnokában, és rögtön el is indultunk. Gyors tempóban egyeztünk meg, hogy még a legforróbb napszak előtt elérjük a csúcsokat. Szeptember második felében és egész október folyamán többször találkoztam az idegenekkel. Ezen alkalmakkor sokat magyaráztak nekem azokról a titkokról, amelyek a mindennapi életben körbevesznek minket. Az időképernyőn közösen megnéztük azokat a katasztrófákat és sorscsapásokat, amelyeket a földi lakosoknak a múltban el kellett szenvedniük. És láttunk olyan jövőre vonatkozó víziókat, dolgokat és történéseket, amelyek be kell, hogy következzenek, ha az emberek nem határozzák el, hogy egy munkával és kutatással telő békés életre térnek. Mert csak így lehetne ellenállni a Földön és a világűrben bekövetkező kedvezőtlen feltételeknek.
Annak ellenére, hogy időközben hozzá voltam szokva az előre nem látott és rendkívüli dolgokhoz, ez alkalommal nem számítottam arra, hogy személyes találkozásra kerül sor.Mivel az erő egy kicsit kifogyott belőlünk, egy kis időre leültünk egy hegycsúcson, hogy kipihenjük magunkat. Időközben dél lett, és a nap az ég közepén állt. Forró sugarai rövid időn belül kényszerítettek minket arra, hogy néhány fa árnyékába vonuljunk.
„Üljünk le inkább oda szembe, az alá a nagy fa alá.” José egy olyan helyre mutatott, ami nem messze volt attól, ahol épp voltunk. Egyetértettem, és felálltunk, hogy a hűvösebb árnyékba menjünk. A fák egy kicsit magasabban voltak, és így csak most vettük észre, hogy ott egy nagyobb fennsík kezdődött.
José leült egy kőre, és vidáman mondta:
„Innen még szebb a táj!”
Igazat kellett adnom kísérőmnek: „Igen, innen pompás kilátásunk van körös-körül messzire”
Elnéztünk a völgyek, folyók és magas, hófödte hegyek fölött, amelyek a természet egy titokzatos képévé álltak össze. Hirtelen egy mormota bukkant fel tőlünk nem messze két kicsinyével. A kicsik ugrándoztak az anyjuk körül, néha felmásztak a hátára, majd újra legurultak onnan. José csendesen oldalba bökött, és felhívta a figyelmemet az állatokra. – Hallgatagon, és anélkül, hogy megmozdultunk volna, figyeltük a kicsik játékát az anyjukkal, aki hasonlóan viselkedett, mint a világ összes anyja, ilyen helyzetben. Aztán hirtelen villámgyorsan eltűntek a bokrok között, és ott, ahol a fennsík véget ért, egy pár pásztort láttunk meg birkáikkal és kecskéikkel.
„Menjünk oda?”, kérdezett José.
„Azért, hogy megint elküldjenek?”
„Nem, ezek kedves emberek, én ismerem őket!”
„Mi, te ismered őket? Innen származol a környékről, José?” Fogalmam sem volt, hogy ő honnan származott.
„Yungayból származom, és úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet.”
„Miért nem mondtad ezt el nekem korábban? Ha tudtam volna, nem érdeklődtem volna olyan pontosan az utak állapota felől.”
„Jó célt választottunk ki magunknak, az egy szép hely.” mondta José.” E mögött a fennsík mögött van egy valamivel kisebb magaslat különböző kunyhókkal, amelyek a pásztoroké. Azok ott élnek a juhaikkal és kecskéikkel.”
„Akkor hát menjünk.” Titokban örültem annak, hogy ismét új embereket ismerhetek meg, és az ő lakóhelyüket. Több, mint egy ½ órára volt szükségünk, hogy odaérjünk a pásztorokhoz, és ők szívélyesen fogadtak minket. Alig kezdtünk el beszélgetni, amikor már panaszkodtak is a szárazságra. Elmagyarázták nekünk, hogy emberre, állatra és a mezőgazdaságra milyen súlyos következményei lennének annak, ha továbbra sem esne eső. Ők ezt a helyzetet az „angyalok” távollétének tudták be, akik a napot és az esőt képviselték, és akik már több hónapja nem jelentek meg.
Én az elbeszélésüket e régió ősi, misztikus hitbeli elképzelésének tartottam. Mivel több mindent meg akartam még erről tudni, megbíztam Josét, hogy töltse be a tolmács szerepét.
„Nagyon szívesen, uram, csak előbb még fel szeretném hívni a figyelmét valamire, ami bizonyára ismeretlen az ön számára.”
„Na mondjad!”
„Ezt a vidéket bizonyos rendszerességgel felkeresik földönkívüli élőlények, akik egy nagyon messze lévő Apu nevű bolygóról származnak. Ezek jóakaratú, de hatalommal rendelkező emberek. Képesek esőt fakasztani, felhőket elűzni, betegeket a tekintetükkel meggyógyítani és más csodákat véghez vinni. Kérem, ne nevessen ezen. Hallgassa meg a parasztokat figyelmesen és minden tisztelettel. Mert ha ezt nem teszi, akkor azok idegesek lesznek, és tettlegessé is válhatnak.”
Miután az én földönkívüliekkel történt többszöri találkozásaim felvilágosítottak, nem tettem fel Josénak további kérdéseket. Rátettem kezemet a vállaira, hogy megnyerjem bizalmát és azt mondtam:
„Ne aggódj. Megígérem neked, hogy nem fogok nevetni. De kérdezd meg őket kérlek ezekről az angyalokról, hadd lássuk, mit mondanak.”
Amíg José beszélgetett a pásztorokkal, körbe néztem, és egy domb mögött néhány személyt pillantottam meg, akik felénk tartottak. Férfiak, nők és gyerekek voltak. Arra gondoltam, hogy a mögött a domb mögött voltak biztosan azok a kunyhók, amelyekről José már beszélt nekem. Biztos ki akartak kutatni minket ezek az emberek, gondoltam. Amikor értesíteni akartam Josét az érkezésükről, intett nekem, hogy ne szakítsam meg a beszélgetését. Több, mint 1 óráig beszélgettünk azután velük, amíg csak a nap elviselhetetlenül forróvá nem vált. Szemeink ismét árnyékos fákat kerestek. A parasztok tudtak ilyeneket a magaslat végén. Miközben mentünk át arra a helyre, a Champara-hegy mögött észrevettünk egy kis repülőgépet a levegőben. Az első pillanatban a hadsereg egyik felderítő gépének tartottam, de ahogy közeledtünk felé, észrevettem, hogy az idegenek egy űrhajójáról volt szó. Függőlegesen lefelé ereszkedett, majd hangtalanul leszállt a talajra. Az állatokat nem zavarta ez a manőver, de a jelenlévő parasztok és pásztorok örömkiáltásokban törtek ki.
„Ők azok! … Végre eső lesz! … Végre megjöttek! …” Az örömtől a levegőbe ugráltak, és ölelgették egymást. Aztán hirtelen mind letérdeltek a földre, és elkezdtek imádkozni. Úgy nézett ki, mintha egy templomban lettek volna. Én állva maradtam és figyeltem azt a képet, ami előttem volt. 3 személy szállt ki az űrhajóból, 2 férfi és 1 nő. Ahogy közelebb jöttek, az egyikükben felismertem Zayt. A nőről azt hittem, hogy Ivánka, de nem az volt. A parasztok viszont bosszúsak lettek, hogy én nem térdeltem le és hangosan tiltakoztak.
„Ha nem akarnak esőt csinálni nekünk, akkor maga a bűnös”, mondta José fenyegetően és ökölbe szorította a kezét. Én ugyan fel voltam fegyverezve, de azt tartottam a legjobbnak, ha elkerülöm az összetűzést, és egy kisfiú mellett én is letérdeltem. Időközben a földönkívüliek odaértek hozzánk. Zay rám mosolygott, és nyújtotta felém a kezét, hogy álljak fel. Üdvözöltem őt és felálltam.
„Nem kell letérdelned, nekünk nincs szükségünk erre a megtiszteltetésre, ezt nagyon jól tudod”, mondta szelíd hangon. Én tudom, hogy a földlakók ilyen módon fejezik ki a tiszteletüket, de mi már évbilliókkal ezelőtt elhagytuk ezt. Az Apun az ókorban bekövetkezett robbanás után az elődeink még nem ismerték a hosszú élet titkát, és a katasztrófa annyira megrázta őket, hogy napkultuszba kezdtek. De a tudósaink hamar megértették, hogy jó eredményeket csakis békés munkával lehetett elérni. És így az apuiak elhagytak minden ceremóniás magatartást, figyelmüket a tudományra fordították, ami titkos tudás napvilágra kerülése és alkalmazása révén egyre átláthatóbbá vált.
A földlakók még mindig érzik életükben annak az apui korszaknak a visszhangját. Akkoriban, amikor az elődeink először népesítették be a Földet, az emberek emlékezetében még a mítoszok működtek.”
Az apui nő odalépett a parasztokhoz, és kérte őket, hogy álljanak fel. Ők azonnal engedelmeskedtek.
A nőt Zay mutatta be: „A barátnőnket Lyn-nek hívják, és őt pedig már ismeritek, ő Pedro.”
Mi oda ültünk a parasztok mellé, azok pedig esőt kértek az idegenektől. Az órám 1 órát mutatott, és a nap teljes erejével tüzelt az égből. Egy idősebb asszony oda térdelt Lyn elé, és esdeklően kérlelte: „Esőt! Esőt!” Lyn felemelte, megpuszilta az orcáját és az idős asszony visszaült a többiekhez.
Pedro eltávolodott néhány lépésre, megnyomott egy gombot a mellényén lévő készüléken, és felemelkedett nagy sebességgel, míg csak el nem tűnt a szemünk elől.
„Hova repül Pedro?”, kérdeztem Zayt.
„Azon van, hogy esőt csináljon erre a területre”, felelte ő és keresztülnézett nagy, hitetlen tekintetemen.
„Valóban alig tudom elhinni, mert még sosem voltam jelen egy ilyen ’munkánál’, és kétlem, hogy sikerülni fog.” A mosolygása bizonyossá tett engem afelől, hogy mulatott a válaszomon.
„A te rólunk alkotott véleményed nem meglepő. A földlakók csak akkor tudnak valamit elfogadni, ha azt a logikus gondolkodásuk igazolja. De a legjobb az lesz, ha megnézed magad, hogy mi történik odafönt”, javasolta barátságosan.
Egy roppant méretű felhőgyülemlést láttam az égen, ami azt a benyomást keltette, mintha a felhők közvetlenül egy nagy kéményből jöttek volna. Több kilométer hosszon lebegett tova a Fehér Kordillerák hegyei fölött. Néhány pillanattal később Pedro leszállt és betársult közénk. A felhők szétterjedtek az egész terület fölött, amíg csak a szem ellátott. Aztán egyre sötétebbek lettek, végül nagy esőzéseket okoztak.
„Hogy csináltad ezt?” akartam megtudni Pedrotól. És gyorsan odasiettünk a repülőgéphez, hogy ne ázzunk meg.
„Egyszerűen megrezegtettem a ’míniuszokat’ és a pozitív ionokat különböző sebességfokozatokon belül. Így pillanatnyi hőfokváltozások jöttek létre, ami felhőképződéshez vezetett. Azok annyira kondenzálódtak, hogy eső lett belőlük.”
„Végre lehet ilyet hajtani bárhol, vagy csak a hegységben?”
„A tér minden pontján lehet felhőket és esőt létrehozni”, válaszolta Pedro.
„És miért kezdted a felhőcsinálást a hegyek fölött?”
„Azért tettem így, hogy e vidék lakosai azt higgyék, hogy a felhők a hegyek fölött keletkeztek, és nem egy élőlény közreműködésével. Az emberi értelmet még mindig az autoszuggesszió uralja, és a mítoszok hatását is változatlan módon meg lehet állapítani. Ezért kell megpróbálni a folyamatot természetesnek ábrázolni. És a sejteket addig pozitivizáljuk, amíg az emberi értelem egy másik fázist ér el, amelyben lehetővé válik számára, hogy felismerje, hogy az élet kémiából és mozgásból ered. Ez pedig igazi munka és kutatás eredménye.”
A képernyőn követni tudtam, hogyan nedvesítette át az ömlő eső a köveket, a földet és a fákat. Mégis szívesen meggyőződtem volna arról, hogy valóságról volt szó és nem hipnózisról. De akkor megláttam, hogy a juhok és kecskék védelmet keresve az eső elől hogy tömörültek a nagy fa alatt, és ugyanezt tették a pásztorok is.
Tehát mégiscsak igazi esőzésről kellett, hogy szó legyen. Az eső délután 5 óráig tartott, és ez idő alatt José és én ott ültünk a képernyő előtt és tájékozódtunk az univerzum titkai felől, a benne létező életről és lakosokról.
„Ha érdekel benneteket, akkor meg tudnék nektek valamit mutatni az apui életünkből”, vélte Lyn és sokatmondóan nézett ránk.
„Ennek nagyon örülnénk, kedves barátnőnk, sose fogom elfelejteni”, válaszoltam. José meglepetten pillantott rám. Az a szóhasználat, hogy ’sose fogom elfelejteni’ értésére adta, hogy én azt az apuiaktól tanultam. Zaynak és Pedronak nevetnie kellett.
Lyn megnyomott egy gombot a székén, és egy új képernyő nyílt meg. Különböző fajtájú pillangókat láttunk, amelyek művészi módon a repüléseikkel tárgyakat rajzoltak, mint erdőket, tavakat és színpompás mezőket. Az apui pillangók intelligens munkamódja elcsodálkoztatott, hisz a mieink csak arra voltak képesek, hogy különböző lárvákat hozzanak létre, amelyek részben még károsak is voltak a környezetre. Lyn értette a gondolataimat, és azt mondta:
„Igazad van. A Földön a pillangók messze nem olyan érdekesek, csak a gyerekek örülnek nekik. A szaporodásuk tojások révén megy végbe, és azok első stádiumukban csak kis hernyók, amelyek alkalomadtán ártanak a növényeknek. Az apui pillangók emlősállatokként szaporodnak, és az egyetlen ott létező rovart képviselik.”
Aztán tudósított még Apun lévő más állatokról is, amelyek különböztek a földiektől. Amikor kezdett besötétedni, eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Elbúcsúztunk Pedrotól és Zaytól és elindultunk.
A visszaúton beszélgettem Joséval mindarról, amit átéltünk. Leginkább az eső és a pillangók voltak ránk nagy hatással. Ahogy haladtunk, megfogtam az egyes bokrok leveleit és ágait, mert meg akartam győződni arról, hogy tényleg vizesek lettek-e az esőtől, amit a földönkívüliek rejtélyes körülmények között hoztak létre. Amikor egy faluba értünk, mindenkinek az arcáról visszatükröződött az eső miatti öröm. A lakosok elmondták, hogy az egész Huaylas-völgyben erős csapadékra került sor éspedig délután 1 és 5 óra között. És miután bőségesen végiggondoltam mindent, arra az eredményre jutottam, hogy ez az eső egyszerűen nem lehetett a fantázia szüleménye, de hipnózis vagy valami más hasonló paranormális jelenség terméke sem. Egy vagy több személy esetleg beképzelhette magának az esőt, de több száz négyzetkilométeres területen ez egyszerűen lehetetlen volt. A kis száraz folyócskák, amelyek már hónapok óta nem szállítottak vizet, most duzzadt vízfolyásokká változtak.
Még mindig nem tudtam, hogy kik voltak ezek az élőlények, azt sem, hogy valóban honnan jöttek, de kezdtem megérteni, hogy rendkívüli képességekkel rendelkeztek és hogy a lezajlott esemény valóságos volt.
