ÚJRA A FÖLDI EMBEREK KÖZÖTT
Dr. Jânsle hosszú elbeszélése alatt észrevettem, hogy az űrhajónk belsejében a levegő hőmérséklete és a fényerő kissé megemelkedett. Kétségtelenül ez a kinti napfénynek volt köszönhető, azonban még csak időm sem volt arra, hogy részletesebben érdeklődjek efelől!
Az ajtó kinyílt, és kiszálltunk.
Szomorú voltam, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Valami különös dolog történt bennem: a környezetemet nyugtalanítónak, saját világomat idegennek találtam!
Mert hamar megszoktam a meglátogatott bolygó csodálatos tájait, leírhatatlan szépségét, és most úgy éreztem magam, mint aki egy gyönyörű szalonból kilépve hirtelen a vidéki kunyhójában találja magát.
Meglepett az a hely, ahol leszálltunk. Itt a mezőt satnya növényzet borította, sovány cserjékkel és ritkás fákkal, melyek egy barátságtalan környezetben nőttek.
- A folyó a közelben arra felé van – mondta Dr. Jânsle, és a megfelelő irányba mutatott.
Ugyanakkor megmérte a pulzusomat, a szemembe nézett, gyorsan megvizsgált, ahogy korábban is tette, majd megszólalt:
- Minden rendben van. Kevesebb mint egy kilométerre vagy attól a helytől, ahol felvettünk, ami felfelé van a folyón. Most már látom, mennyire örülsz, hogy meglátogattál minket. Ahogy ígértem, boldogan és egészségesen hoztalak vissza, és közben semmi rossz nem történt veled!
Tudtunk a jóságos szívedről, amelyben béke és alázatosság is volt, és örülünk, hogy lehetővé tehettük neked ezt az utat!
A másik két legénységi tag is elbúcsúzott tőlem; én is kezet nyújtottam Dr. Jânsle-nak, és az utolsó szavaim ezek voltak hozzá:
– Azt mondtad, hogy egy őszinte kézfogás többet ér egy halom gazdagságnál, ugye? Íme tehát az én őszinte kézfogásom.
– Kétségtelenül ez így van! – mondta.
Majd visszatértek a repülő csészealjba, és a bejáratánál állva barátságosan mosolyogtak rám.
Végül integettek, majd eltűntek a jármű belsejében, amely aztán körülbelül 20 méter magasra repült felettem a levegőben. Még mindig láttam őket, mert a csészealj ablakán keresztül felém néztek.
Majd a csészealj lenyűgöző sebességgel ért el egy bizonyos magasságot, kékes fénygömböt alkotva a perzselő égen, és másodpercek alatt eltűnt a szemem elől.
Nagy volt az az boldogság, ami ekkor elöntötte a lelkemet: könnyek szöktek a szemembe, mert felismertem: vannak emberek, igazi angyalok, akiknek a szívéből Isten örök és tiszta nagysága, a JÓSÁG sugárzik.
Néhány percig mozdulatlanul álltam, meggyőződve arról, hogy már értelmetlen a környéket felfedeznem, így csak a pontos időt próbáltam megtudni. Ránéztem az órámra, az 17 óra 6 percet mutatott. Megállt! Azt az időpontot jelezve, amikor előző nap délután felszálltam a repülő csészealjra!
A Nap magasságából itélve úgy délelőtt 10 óra lehetett!
Megpróbáltam a jelzett irányba haladni, és könnyű volt megtalálni a folyót a tájékozódáshoz. Végigsétáltam a partján, és hamarosan megtaláltam a horgászhelyemnél a mélységmérő kötelemet, ami egy kis bokorhoz volt kötve.
Egykori szendvicseim papírcsomagolásával a szél játszott a parton. Felkaptam a kötelet és folytattam a gyalogösvényt, amíg meg nem pillantottam a négy társam által felállított kunyhót.
Éppen egy kiugró lejtőn kapaszkodtam lefelé, amikor az egyikük, amikor meglátott, felkiáltott:
- Nézzétek, itt van Rossi! - rám mutatva.
Erre a másik három társam is kijött a kunyhóból, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy ott vagyok-e.
A sógorom elém rohant, alig várva, hogy kikérdezhessen:
- Mi történt veled, fiú? Hol töltötted az éjszakát?
Mindenhol keresünk.
Mibe keveredtél? -
Mivel Dr. Jânsle-nek megígértem, hogy nyolc napig titokban tartom a váratlan utamról szóló információkat, csak ennyit válaszoltam:
- Semmi sem történt velem. Csak lementem egy kicsit, és egész éjjel horgásztam!
- És hol vannak a halak, nem fogtál semmit?
- Bár úgy nézett ki, mint egy horgászhely, nem fogtam semmit!
- Nem úgy tűnsz, mintha egész éjjel kint lettél volna. Másképp nézel ki – mondta.
A sógorom kérdéseire, amennyire csak tudtam, válaszoltam, három társam pedig a sátor bejáratánál várt rám.
– Megtréfáltál minket – mondta az egyik.
– Azt hittük, meghaltál – mondta a másik.
Az egész folyóparton kerestünk, és nagyon aggódtunk érted!
Az elítélő vélemény egyhangú volt, a vádak ellenem egymás után záporoztak, keményen elítélték a viselkedésemért, és soha nem fáradtak bele, hogy a történtek miatt szemrehányást tegyenek nekem.
- Hát ez szép! Tegnap eltűntél, és most 10:30-kor újra felbukkansz; úgy nézel ki, mintha valami olyasmit ettél volna, amit nem szeretsz. Képzeld csak el, mekkora rémületet okoztál nekünk ezzel. Éppen be akartuk jelenteni az eltűnésedet a rendőrségen, azzal a feltételezéssel, hogy megfulladtál.
Rossi! Itt egy maradék szendvics meg egy kis alkohol. Egyél, mert délben indulunk.
Miközben ezt mondta, mutatott nekem néhány halat, amit sikerült kifognia. És nyomatékkal hozzátette:
- Ilyen az élet horgászként. Kilométereket gyalogolsz, és nem fogsz semmit. Legközelebb adok neked egy pár leckét, hogyan kell horogra akasztani egy dorádót!
- Nem akarok semmit, nem vagyok éhes – válaszoltam.
- Nem vagy éhes?! Hiszen egész éjjel ébren voltál! Ezt nekem most ne add be! Úgy szoktál enni, mint egy szörnyeteg, és most semmit sem akarsz? – hitetlenkedett az egyikük.
- Nézd - jelentette ki a másik. - Szerintem te valami vidéki lúzer házába mentél a folyóparton, és biztosan találtál egy vidéki lányt. A képed nem hazudik. Akármit is mondsz!
– Egy kicsit rosszul érzem magam – jelentettem ki, hogy lezárjam a beszélgetést.
– Attól, hogy rosszul érzed magad, még senki sem tűnik olyan furcsának, mint te. Állapotod aggasztó; biztosan valami csínytevést műveltél tegnap este! -
Segítettem nekik összepakolni a csomagjaikat, hogy betegyék az autóba, de São Pauloba való visszamenet belefáradtam a társaim fecsegésének a hallgatásába. Ez ment az egész út folyamán, bár útközben új dolgok is felmerültek, de valahányszor csak lehetőség nyílt rá, elismételték a feltételezéseiket rólam, hangsúlyozva közben azt a tényt, hogy rosszkedvű vagyok.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Másnap reggel, ahelyett, hogy a szokásos munkába mentem volna, a városban bolyongtam, gondolataim mindig arra a bolygóra tértek vissza, ahová elvittek.
A város utcáin sétálva elmélkedtem a történteken; minden olyan valószerűtlennek és hihetetlennek tűnt számomra, mintha egy varázslat alól szabadultam volna fel!
Miután megvacsoráztam egy étteremben, elmentem egy moziba kikapcsolódni. Amikor a film véget ért, gondolataimba merülve távoztam, még mindig magamban merengtem mindazon, amit láttam.
Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet vagy becsapni magam, a rögeszméim elárultak!
Eltelt a hét, és a jelenlétemben folyamatos megjegyzéseket tett a környezetem azzal a szándékkal, hogy valamit kiszedjenek belőlem. Éreztek valami rendelleneset körülöttem, de én úgy döntöttem, hogy csendben maradok!
A gyárban, a kávészünetben gyakoriak voltak az ilyen történetek.
— Észrevetted, mennyit változott Rossi azon éjszaka után, amikor eltűnt a folyóparton?
Azt hiszem, szellemet látott! – mondták egyesek.
- Így van, azóta ez a fiú elvesztette az életkedvét. Szegény, még mindig olyan szomorú, semmit nem mond magáról, egy kicsit elveszettnek tűnik! - mondták mások.
Egy este eszembe jutottak bizonyos részletek, amiket még Dr. Jânsle említett egyik beszélgetésünkben:
“... a Föld termékenyebbé válna, ha nők járnának rajta! A nő küldetése sokkal magasabb rendű, mint a férfié! Biztosíthatlak, hogy küldetésük rendkívül magas erkölcsi szintű, mivel veleszületett nemes érzésekkel rendelkeznek. Nem szabadna dolgozniuk sem az iparban, sem a kereskedelemben. Egészségük szempontjából elengedhetetlen lenne, hogy kedvező munkakörülményeket biztosítsatok számukra. Arcuk lebarnulna, egészségük pedig virágozna, ha tevékenységeiket főleg vidéken végeznék, és így testalkatuk karcsúsága hangsúlyosabbá válna. A természettel való folyamatos érintkezésén keresztül a nők egy napon felszabadulnának.”
“A növények pompásabbak, a virágok illatosabbak, a gyümölcsök pedig édesebbek lennének, ha nők gondoznák őket.” – órákat töltöttem azzal, hogy felidéztem Jânsle úr nagyszerű előadásait.
Azonban nem álltam el a hallgatásra tett ígéretemtől, herkulesi erőfeszítéseket tettem, hogy betartsam a szavamat. Úgy döntöttem, megvárom a jövő hétfőt, amikor lejár a határidő.
Azon a hétfői napon, a 15 perces kávészünetben összegyűjtöttem a gyár tíz művezetőjét, valamint a horgászbarátaimat, és mintha csak egy kerekasztal-beszélgetés részesei lennének, úgy döntöttem, összefoglalom nekik a történetemet!
Mondani sem kell, hogy kevés volt az idő a beszámolóra, hamarosan megszólalt a jel a visszatérésre.
Közben kérdések a kétséggekkel együtt özönlöttek hozzám.
Néhányan így szóltak:
– Nézd, én csak a saját nőinket részesítem előnyben, és nem akarok onnan egy gyönyörű hajadont!
Vagy:
– Nem tetszik az ötlet, hogy csak folyadékot igyak! Nekem nem.
Nincs is jobb, mint egy jó sült csirke farofával (pirított manióka körítéssel), vagy egy finom sertéskarajnál. Hát ez az élet! – kiáltotta egy másik!
Vagy:
– Azt hiszem, álmodtál. A folyóparton elaludtál, és most erről a másik világról mesélsz, ahol az embereknek csak két ujjuk van, a nőknek pedig nincs semmijük. Ezt nem hiszem el – mondta egy másik barátom.
Vagy:
Figyelj, amikor velem horgászni mész, nem fogsz elmenni mellőlem, érted? Ha megjelennek azok a férfiak, én is el akarok menni velük arra a bolygóra. Velem nem lesz félreértés, vagy megmondják, honnan jöttek, vagy megverem őket. – mondta az egyik horgásztárs.
A történetem azonnal elterjedt a gyárban, és kifelé menet egy maroknyi kíváncsi kollégával kellett szembenéznem, akik a részletek felől érdeklődtek. Válaszolnom kellett a kérdéseikre; ez egy igazi kihallgatás volt.
Otthonomban néhányan kerestek, kíváncsiak voltak a különös utazásom részleteire, így kénytelen voltam aprólékosan beszámolni nekik mindenről, ami velem történt a szombati 17:06-os indulásomtól vasárnap 10:20-i érkezésem időpontjáig.
Általánosságban elmondható, hogy míg egyesek hittek nekem, mások szkeptikusak voltak, megint mások pedig hitetlenkedtek. Én azonban teljesen meg voltam győződve arról, hogy mi történt velem!
