1960. JÚNIUS 4., SZOMBAT
A Huaylas-völgyben minden feljövő hajnal egy egészen különös vonzerőt rejt magában. A Csendes-óceánba folyó bővizű Santa folyó már olyan mélyen bevágta magát a hegybe, mintha hideg vizével a Föld forró szívét akarná megérinteni. Abban a szándékában, hogy olyan közel férkőzzön hozzá, amennyire csak lehet, a folyó hegyeket és magaslatokat vágott át, és így a keleti Kordillerákat két hegyláncolatra osztotta: az egyiket örök hó fedi, a másik meg tele van széles fennsíkokkal és legelőkkel. És középen folyik az Andok büszke fia a Csendes-óceánba bölcsőjétől fogva körbeölelve a két hegylánc által, melyek csúcsai a kék égbe merednek.
Június első szombat reggele olyan ígéretesen indult, mint a többi. A nap sugarai sütöttek rá a Fehér Kordillerrák hegyeire, melyek visszaverték a fényt a Santa folyóra. Csillogó felülete harmonikus ellenpárját képezte a virágzó réteknek és mezőknek. Az elmúlt három hét alatt többször jártam ezen a vidéken, anélkül, hogy találkoztam volna az idegenekkel. A részükről történt helyszínváltásnak tudtam ezt be, és tulajdonképpen még örültem is neki. Ma pedig a hajnal első pírjára felkeltem, és a felkelő nappal egy időben már kapaszkodtam is fel a hegyekbe a Millwaqocha irányába. Az út egyre magasabbra vitt a kis Cedros és Kitaraqsa folyók mentén. Ezúttal nem kísért senki, és így akadálytalanul választhattam a legnehezebb ösvényeket, ami kíséret esetén nem mindig volt lehetséges.
Pontosan 10 óra volt, amikor elértem a Huaylas-völggyel szemközti csúcsot a Del Pato-kanyon hegyi szakadékában. 5 óra óta voltam úton, és ekkor egy pihenőt iktattam be, hogy távcsövemmel megnézzem a környék hegycsúcsait. Egyszer csak kb. 1 kilométer távolságban észrevettem az idegen látogatóknak egy olyan azonos színű repülő szerkezetét, amilyet 4 héttel azelőtt már láttam, amikor Ivánkával ismerkedtem meg. Ennek a fordulatnak egyáltalán nem örültem, de ha már ott voltam, elhatároztam, hogy közelebbről megvizsgálom a dolgot. Egy kis pihenés után elindultam az űrhajó irányába. Már néhány 100 méterrel korábban láttam, hogy egy sziklatömb mögött emberek egy kis csoportja üldögélt. És most mégiscsak hiányzott nekem a kísérő, mint fordítási segítség, hisz én nem beszéltem kecsuául. Vajon hogy értessem meg magam a helybeliekkel? Ez az idegenekkel nem volt probléma, mivelhogy ők minden nyelven beszéltek. E bizonytalanság ellenére mentem tovább. Amikor odaértem a csoporthoz, az egyik idegen fogadott. Korábban őt még sohasem láttam. Egy kicsit izgatottan kezdtem vele beszélgetni, folyamatosan arra törekedve, hogy elkendőzzem idegességemet.
„Nem kell izgulni”, mondta az idegen, „az eljárásod egyáltalán nem zavar minket. Hisz csak szorgos keresés által jutunk el az igazságra, egy kielégítő eredményre.
Kisebb zavaromban nem reagáltam részletesebben a megnyilvánulására. Az első pillanatban az se tűnt fel nekem, hogy a rendőrségen nemrég tett feljelentésemre célzott.
Amikor aztán már az űrhajó előtt voltunk, kinyílt az ajtó és Ivánka jött ki. Habár az idegenek nem voltak nagyon ínyemre, Ivánka láttára megnyugodtam, bizonyára azért, mert vele már többet beszélgettem. Mosolyogva adta értésemre, hogy örült annak, hogy újra találkoztunk, és bemutatta nekem azt az idegent, aki fogadott: „Ő Zen!”
„Ő is Apuról származik?”, kérdeztem komolyan.
„Igen, természetesen. A Földön lévő legtöbb földönkívüli látogató az Apuról jött. Más civilizációk számára a Föld kevésbé érdekes, de számunkra a Föld a mi történelmünk egy részét jelenti, lakói pedig a testvéreink.” Ivánka szavaiban volt egy árnyalatnyi irónia is.
„Menjünk be az űrhajóba vagy üljünk le itt?”, kérdezte.
„Ahogyan te akarod”, feleltem.
„Akkor menjünk inkább be, azt hiszem az jobb lesz. Keresgélhetünk a képernyőben, hogy van-e valami érdekes látnivaló a számodra.”
Az űrhajó belseje hasonlóan volt berendezve, mint amit már ismertem. Leültem az egyik karosszékbe, Ivánka pedig velem szembe ült.
„Az, hogy nemrég feljelentettél minket, minket egyáltalán nem zavar, a magatartásod abszolút normális”, mondta Ivánka vidáman.
Lehengerelve éreztem magamat és mintha megbénultam volna a félelemtől és szégyentől. Vajon ki informálhatta őket? Honnan tudták ezt? Nem bírtam felfogni az egészet. És mi van, ha az őrmester is esetleg bűntársuk?! Némán vártam és kiutat kerestem magamban ebből a szorult helyzetből.
Erre Ivánka hangosan nevetni kezdett : „Ha az ember előre akar jutni az igazsághoz, a haladáshoz és a bölcsességhez, akkor dolgoznia és tanulnia kell. Te a ti társadalmatok által felállított szabályokat követted. Ha ez nem így lenne, nem keresnéd olyan buzgón a mi eredetünket. Az az igazi fáradozás, hogy kikutassuk az ismeretlent, felderítsük a homályosat, a láthatatlan mögé tekintsünk és megvalósítsuk az elképzelhetetlent, az egyetlen út, ami a bölcsességhez vezet. A fejlődés és a haladás minden civilizációban az egyszeri dolgok állandó keresésének az eredménye.”
Ivánka egy szeretetteljes gesztussal adott nyomatékot ezen gondolatainak, hogy bátorítson engem.
„Ki beszélt nektek a feljelentésemről?”
„Ugyan, ne foglalkozz többet vele. Az ezzel kapcsolatos véleményünket már elmondtam neked. Felejtsd el, jó?”
„Hát jó, de épp te beszéltél az imént arról, hogy jó és hasznos, ha a kusza dolgokat kiderítjük. Miért nem adsz tehát akkor választ a kérdésemre?”
„Ha pontosan tudni akarod, akkor nézz a képernyőre”, felelte Ivánka mosolyogva. És odanézve láttam, ahogy elbúcsúztam azon az estén Quispétől, miután az idegen bevilágította nekünk az utat. Majd aztán láttam az összes többi részletet: a hazamenetelemet, ahogy értékelgettem magamban a történteket, és ami a feljelentéshez vezetett, az őrmesterrel folytatott beszélgetésemet, és azt is, hogy a beosztottjaival hogy mulatott rajtam, miután én elmentem.
Amikor mindezeket láttam, a szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Alig mertem Ivánkára nézni. Ő észrevette a zavaromat és barátságosan szólt hozzám:
„Miért nyomaszt ez téged annyira? Hisz nem tettél semmi rosszat!”
Lassan-lassan kezdtem jobban érezni magam és arról kezdtem beszélni vele, mintha mi sem történt volna.
„Való igaz, azért akartam feljelenteni benneteket, mert nem világos számomra, hogy kik vagytok ti és mit kerestek itt. És akár megint feljelentenélek titeket, de az nem lenne jó semmire, mert senki sem hinne nekem.”
Ivánka megint nevetni kezdett. Majd néhány pillanat múlva együttérzéssel folytatta:
„Kedves barátunk. Beszélhetsz bárkinek a mi jelenlétünkről, de most nem fog neked hinni senki. De ez egyelőre nem olyan fontos. Kényszeríteni nem kell senkit, hogy higgyen a mi létezésünkben. Kérlek, ne próbálj meg soha valakit meggyőzni arról, hogy mi létezünk, vagy hogy látogatjuk a Földet vagy valamely másik bolygót.”
„Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok többet ilyet megpróbálni”, válaszoltam őszinte szándékkal, és visszaemlékeztem az őrmester olyan ironikus-szarkasztikus megjegyzéseire és arra, ahogy reagált a feljelentésemre.
Egy ideig mindketten hallgattunk. Ivánka egy perui költeményeket tartalmazó könyvben lapozott. Zen a tiahuanacoi Nap-kapu központi figuráját nézegette egy miniatűr szobron, amit egy itteni művész készített. Ez egy pontos mása volt az eredetinek, ami a nagy központ bejáratánál van felállítva. Csodálkoztam, hogy nála láttam ezt a tárgyat, mert korábban nem láttam azt ebben a térben. Úgy tűnt, hogy Zen olvasta a gondolataimat. A karosszéke alól kihúzott egy fiókot, ami látszólag bársonnyal volt bélelve, és tele volt miniatűr dísztárgyakkal különböző korokból. Az jutott eszembe, hogy biztos az én karosszékemnek is ilyen ’kettős talapzata’ volt, és éppen rá akartam kérdezni, amikor előjött egy fiók abból is, és az Ivánka karosszékéből is. Az enyémben különböző fák levelei voltak, fűszálak és viráglevelek, az Ivánkáéban könyvek, színes folyóiratok és kézműves minták. Úgyszólván mindegyik karosszék egyben komódként is szolgált több fiókkal. Ivánka megértette kielégített kíváncsiságomat és mosolygott. Akart valamit mondani, de Zen megelőzte.
„Itt minden bútordarabnak dupla talapzata van. Így több helyünk van különböző dolgok elhelyezésére. És a dupla falak védelmül szolgálnak az atmoszférikus zavarok ellen.”
„Miért viszitek magatokkal mindezeket a dolgokat, ha szétszedéssel is ugyanolyan jól tudnátok őket szállítani?”
„Erre több okot megadhatnánk. Az stimmel, hogy az anyagot szét tudjuk szedni a legkisebb alkotóelemeire és össze is tudjuk rakni; hosszú életet értünk el, majdnem megszüntettük az időt, fantasztikus sebességeket érünk el és még sok minden mást. De ez nem minden. Minden pillanat formájában, időtartamában és a cselekvésben különbözik egymástól. Össze vagyunk kapcsolva a természeti törvénnyel, ás annak megfelelően telnek a napok, hónapok és évek is, a munka és minden szükséges dolog ahhoz, hogy ellensúlyozni tudjuk a negatív hatásokat. Ami tegnap volt, az ma már nincs, és a mai dolgok holnap már másként néznek ki, vagy megszűnnek létezni. Semmi sem azonos valami mással, és minden változik minden pillanatban. Így a mozgás minden létezésben egy lényeges tényező.”
Az, hogy ennyi filozófiát halljak az idegentől, szokatlan volt számomra, és mindebből elég keveset értettem csak. Ezért kérdeztem tőle valami mást, hogy témát váltsak.
„Meg tudod nekem mondani, hogy mi a tulajdonképpeni oka földi látogatásotoknak?”
Ivánka megint mosolygott. Nem tudom, hogy a mosolygását könyvének a versei váltották-e ki vagy az, amit kérdeztem, de ez nem tetszett nekem. Zen azonban derűsen a szemembe nézett, és szólt hozzám:
„Egy apui számára a legelső kötelesség a sejtek védelme és ezzel minden leendőnek segíteni a világegyetemben. Ez a tulajdonképpeni oka a mi ittlétünknek, a látogatásainknak. Ha ezt elmulasztanánk, nem lenne jogunk a létünkre. Meglátogatunk minden bolygót és segítünk azoknak, akikkel utazásainkon találkozunk. A földi látogatásaink gyakorisága szoros összefüggésben áll az apuiak sok idővel ezelőtt létesített építményeivel. Ezek az Apun bekövetkezett robbanás előtt és után keletkeztek. Ugyan az időképernyő pontos betekintést nyújt ezekbe a dolgokba is, de itt közvetlenül érintkezésbe kerülhetünk ezekkel a régi remekművekkel. Kérlek nézz csak rá a képernyőre!”
Megfordultam, és egy óriási embertömeget láttam mozgásban. Kerek, olyan un. UFO-szerű repülőgépek és nagyon kis repülőgéphez hasonló szerkezetek repültek csak néhány méterrel a földfelszín felett. Ezek egyfajta légsugarat bocsátottak ki, amelyek eltüntették az akadályokat, pl. nagyobb köveket és bokrokat, és egyengették a talajt. Így fokozatosan egy több száz négyzetkilométeres nagy sík terület alakult ki, egy kész építési terület. Ezután nagy faragott kőtömbök mozogtak lebegve a levegőben és ereszkedtek le a számukra az építési tervben meghatározott helyre. Így keletkeztek a házak és az utcavonulatok. Csodálkoztam azon, ahogy ezek a ház nagyságú sziklatömbök olyan lassan ereszkedtek lefelé, mint a falevelek, és hogy egy személy képes volt több tömböt is megerőltetés nélkül egy kézzel irányítani és vezényelni.
Azt hittem, hogy hipnotikus szuggesszióról volt szó, és behunytam a szemeimet, hogy ne kelljen további fantazmagóriákat látnom. Ekkor egy kéz gyengéden megérintett a vállamon. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam Ivánkát, aki figyelmesen nézett rám.
„Kedves barátunk, csak gondold nyugodtan tovább azt, amit a te értelmed előír számodra. Rögtön el szeretném neked magyarázni, amit itt látsz. Az ereszkedő köveknél megszüntettük a nehézségi erőt, hogy azokat munka közben könnyedén lehessen mozgatni. Ez a mi egyik tipikus eljárásunk az építkezéseknél. Most időben előre szeretnék váltani, hogy megmutassam a kész várost, és későbbi elpusztulását is.”
Csak azért néztem újra a képernyőre, hogy eleget tegyek a kérésének. Egy hatalmas, különös felépítésű várost láttam. Sehol sem lehetett derékszöget látni. A város sokkal inkább egy repülő lepkére hasonlított erdőkkel és zöld felületekkel tarkítva, amelyek gyönyörködtették a szemet.
„Hogy hívták ezt a várost, és hogy hívják most?”, kérdeztem Ivánkát.
„Amikor elkészült, Kutzak volt a neve, építője nevéről elnevezve. Az idők során ez a név átalakult Qosqo-vá vagy Cusco-vá, és így hívják ma is. Ez egyike volt az apuiak három legnagyobb városának és leszállóterületének a Föld második benépesítése alatt. Kutzak városában létesítették az apuiak a Föld első ipari vegyi üzemét – ami a Világegyetem legjobbjai közé tartozott -, amíg az Özönvíz el nem pusztította.”
„Özönvizet mondtál?”, kérdeztem megdöbbenten.
„Igen”, válaszolta Zen, „az egoizmus és a mértéktelen becsvágy olyan szörnyűséges viharokat okoztak, hogy a bolygó kibillent egyensúlyából. A mai egyenlítő egy hosszúsági kör volt, és fordítva. Ez a szörnyű esemény pusztította el az apuiak legjobb építményeit.”
A képernyőn most az az iszonyatos légköri katasztrófa volt látható, ami gúzsba kötötte a bolygót, és hatalmas porhoz hasonló felhőkbe burkolta. Sok hurrikán, ciklon és vihar ereje nyomta a Földet ide-oda, mintha valami gumiszerű masszából lett volna. Amikor megszűntek ezek a halált hozó, pusztító örvények, egy sivár Föld maradt vissza, emberek, növények és állatok nélkül. A pólusok egyenlítővé váltak, az meg egy meridiánná. Ahol korábban egy sík terület volt és a virágzó város, Kutzak állt, ott most magas hegyek meredeztek szakadékokkal, amelyekben az egykor oly büszke építmények kövei szét voltak szórva. Csak 3 helyen lehetett látni nagyobb rommaradványokat, amelyek a szörnyűséges pusztulásra utaltak.
„Mily szörnyű esemény!”, kiáltottam spontán, megpróbálva rendet teremteni a gondolataimban, és nem tudtam, hogy mit szóljak az egészhez. Hihettem-e vajon mindazt, amit ebben a különös készülékben láttam? Ez volt, ami abban a pillanatban foglalkoztatott, és nem hagyott nyugodni.
„Valóban, ez iszonyatos volt és nagyon szomorú. Ez a katasztrófa sok problémát okozott nekünk, és egy visszaesést jelentett az emberiség fejlődésében. Sok természeti jelenség is ezáltal keletkezett, és a világmindenség egy része is kibillent az egyensúlyából. Az pedig komoly nehézségeket jelentett nagy repülő városaink tejúton keresztüli manőverezésében. És az egész több százezer évig eltartott. A világmindenségben lépten-nyomon találkozni ismeretlen titkokkal. Ez akadályozta e galaxisba tett látogatásainkat. De épp az utóbbi évtizedekben jár be a Tejút nagyon pozitív területeket az űrben, ezért kihasználtuk az alkalmat, hogy meglátogassuk lehetőleg minden bolygóját és naprendszerét. Innen ered többszöri megjelenésünk a Földön. Nem mindig ilyen egyszerű a hozzáférés egy galaxishoz.
„És mi történt a többi várossal, amelyek a második benépesítési fázisban épültek?”
„Részben vagy egészben azok is elpusztultak, egyesek több méteres sár alá kerültek. Nem lep meg bennünket, hogy a mai földlakók csodálkoznak a jelenlétünkön; ez más bolygók lakosainál is így van. Némelyek egykedvűen és nyugodtan reagálnak erre, a legtöbben azonban megijednek. Csak a legkevesebben értették meg, hogy nálunk csupán utazókról van szó, akiknek az a feladata, hogy az élet problémáit és nehézségeit kutassák a világegyetemben. Emellett azt is fel akarjuk mérni, hogy milyenek az életfeltételek az egyes bolygókon.”
Elment a kedvem a beszédtől. Összekuszálódott gondolatokat rendezni nem olyan könnyű, ha minden pillanatban valami újat és hihetetlent hall az ember. Az idegenek minden szava ismeretlen és hihetetlen eseményekről tudósított, amelyek sokkoltak engem. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
Ivánka két másik kísérője lépett be a helyiségbe, és bemutatták őket nekem.
„Itt van Amin és Dius”, mondta Ivánka szeretetteljesen.
Kézfogással üdvözöltük egymást. Mindketten leültek, és meséltek a kirándulásukon szerzett élményeikről. Dius a nadrágzsebéből előhúzott egy kis nyúlprémsapkát. Kicsit tűnődtem azon, vajon hogy jutott ehhez a tárgyhoz, és hogy egyáltalán miért hozta magával. Ivánka kitalálta gondolatomat, és így szólt:
„A Föld lakóinak már nincs szemük a valóban szép dolgok meglátására. És bár intelligenciájuk alapján csodás dolgokat hoznak létre, nem riadnak vissza attól, hogy idegen életeket áldozzanak céljaik megvalósításához. Sőt, megadják maguknak azt a jogot, hogy ilyeneket saját hasznukra tegyenek, és kiterjesztik azt minden élőlényre, még a saját fajtájukra is. Az ember nagy gonddal tenyészti az állatokat, mintha a barátairól lenne szó. Aztán meg fogja, és leöli őket. Kihasználja munkaerejüket, az ügyességük pedig a szórakoztatására szolgál. Hidegvérrel nézi az ember, hogy szenvednek az állatok, és megöli őket, hogy megegye a húsukat. Prémjükből pedig a legkülönfélébb tárgyakat készítik. Az ember egy pillanatig sem gondol arra, hogy minden élőlénynek ugyanolyan joga van az életre. És az állatok érzékeny természetükkel nagyon is éreznek fájdalmat, és különbséget tudnak tenni a jó és rossz bánásmód között. A mi társadalmunkban másképp van ez. Minden élőlény saját maga úr az élete fölött, amíg az a ciklus, amely tart neki, véget nem ér. Számunkra mások élete az első helyen áll, és csak azután jön a sajátunk. A növényeknek, állatoknak és embereknek ugyanaz az anyai eredete. És mindannyian ugyanazzal az életre szóló joggal rendelkeznek, anélkül, hogy másoknak szabad lenne kárt okozni bennük.”
„Ehhez kapcsolódó másik kérdésem: Hogyan táplálkoznak az apuiak?” És az időképernyőn már láttam is éttermeket és egyes apui ételeket, és ez kíváncsivá tett.
„A táplálék részben ásványok, magvak és gyümölcsök koncentrált kivonataiból áll”, válaszolta Amin.
„Korábban mutattam neked a képernyőn éttermeket és néhány étkezési szokást is, amelyekhez nekem is alkalmazkodnom kellett, mikor oda érkeztem”, mondta Ivánka és újra emlékeztetett engem korábbi beszámolóira.
„A földlakók egyik nagyon nem szép sajátsága, hogy állatokat ölnek meg táplálkozási céljaikhoz vagy valamely tárgyak előállításához. Ez a táplálkozási mód a nap beeső sugaraival együtt agressziókat és egoizmust vált ki és egyensúlyi zavarok egész láncolatát okozza az emberi szervezeten belül.”
„És mire jó nektek ez a sapka? Hát nem tudtok még eleget rólunk?”, kérdeztem Diust.
„Mi az univerzum majdnem minden titkát ismerjük. De ezek a tárgyak szemléltetési anyagként szolgálnak számunkra, ha más bolygók lakóinak a Föld negatív hatásait akarjuk bemutatni, és figyelmeztethetjük őket ily módon, hogy ne kövessék el ugyanezen tévedéseket és hibákat. Sokan vannak, akik a földihez hasonló körülmények között élnek, és mi minden rendelkezésünkre álló eszközzel megpróbáljuk rávezetni őket egy pozitív életvitelre. Ilyenkor legtöbbször kis csoportok jönnek létre, akiknek a sejtjei atomjaikban kevesebb negatívumot hordoznak, és akik pozitív hatást gyakorolnak közvetlen környezetükre.”
Amin egy puska néhány üres töltényhüvelyére mutatott. „És ez is itt ugyanolyan célt szolgál.”
„Honnan van neked az?” kérdeztem.
„Piura közelében találtuk ( város Peru északi részén ), ahol katonák a múlt héten egy manővert hajtottak végre.”
Témát akartam váltani, és Ivánkához fordultam. „Voltál az Apun, mióta legutoljára láttuk egymást?”
„Igen, tegnap jöttem vissza, de ők most itt először vannak a Földön. Együtt jöttünk.”
„És hogy tetszik nekik a helyzet? Mi a véleményük? Látnak valami javulást a jövőben, vagy még hosszabb ideig az lesz, ami most van?”
„Az a fontos a Földön minden élőlény számára, és a világegyetem minden részében, hogy egymással egységben éljünk, hogy együtt dolgozzunk, kutassunk és béke legyen. E tényezők nélkül csak áldozatok vannak, de nem élet a tulajdonképpeni értelemben. Ahhoz, hogy a földlakók elérjék ezt az ’életesszenciát’, a pénzt, az agressziót és az egoizmust fel kell, hogy váltsák ezekre a dolgokra.”
Ugyan, hogy lehetne már lemondani a pénzről? Ez a gondolat annyira mulatságos volt számomra, hogy nevetnem kellett. A mosolygása értésemre adta, hogy számolt értetlenségemmel és egoizmusommal. Ekkor megint nem nagyon jól éreztem magam a bőrömben, és az őrmester félreérthetetlen grimaszára emlékeztem vissza, ami néhány héttel azelőtt történt.
„Bocsássatok meg, de ez az én gondolkodásmódom. És a ti saját kijelentésetek szerint meg van a jogom arra, hogy így gondolkodjak.”
„Nem fogjuk elfelejteni”, válaszolták mindhárman majdnem egyszerre. Ivánka mosolyogva fűzte hozzá:
„Haladsz előre. Csak az ismerheti fel a hibáit, és keresheti azok kijavítását, aki valóban őszinte önmagához.”
Egy pillanatra hallgatás állt be. Az órámra néztem, és láttam, hogy már este 6 óra volt, az ideje annak, hogy elbúcsúzzak az idegenektől és hazamenjek. El kellett érnem Huallancát még a sötétség beállta előtt. A 3 apui az ajtóig kísért engem, és elbúcsúztak. A nap már eltűnt a havas csúcsok mögött.
Egy bizonyos távolságban sok pásztor álldogált, akik mintha rám vártak volna. Tőlük is elbúcsúztam, és elindultam a legrövidebb úton. Az egyik paraszt utánam jött, és azt mondta:
„Ha Huallancába megy, elkísérhetem, mert nekem is oda kell mennem.”
„Ez összepasszol, menjünk akkor együtt.” Egy kíséret számomra az adott körülmények között nagyon kellemes volt, mert végre megint beszélgethettem egy ’igazi’ földlakóval.
„Jobb ebbe az irányba menni, mert az az út, amerre ön ment, egy kerülő, túlságosan kikanyarodik jobbra.”
„Ahogy gondolod. Csak siessünk, mert kevés az időnk.”
„Mit gondol a látogatókról? Sokáig beszélgetett velük.”
„Majdhogynem túl sokáig” válaszoltam udvariasan.
„Jó emberek. Olyan sok mindent tudnak és amellett olyan egyszerűek és szerények.” Az ember helyi nyelvjárásban beszélt.
„Téged hogy hívnak?”
„Manuel-nak”.
„Tudod, Manuel engem az foglalkoztat, hogy honnan jönnek ezek a jó emberek, és miért ide, erre a magányos és kieső vidékre. Nem tudod, milyen nemzetiségűek?”, próbáltam kipuhatolni, hogy tud-e valamit.
„Hogyhogy, nem mondtak önnek semmit az ő földönkívüli eredetükről?”
„De, természetesen mondtak. De kit akarnak bepalizni ezzel a történettel?”
„Ilyet egyáltalán nem akarnak. Ők csak elmondják mindenkinek, hogy az Apu bolygóról jöttek, ami a mi galaxisunkon kívül van. Nagyon jóakaratúak, és rendkívüli képességekkel rendelkeznek.”
Világossá vált számomra, hogy ettől az embertől többet nem fogok megtudni az idegenekről.
Manuel pontosan ugyanúgy gondolkodott róluk, mint ezen a vidéken mindenki. Nehéz lenne általa valami többet megtudnom az idegenek identitásáról, gondoltam. Az út hátralévő részén hallgatag mentünk egymás mellett, amíg el nem búcsúztunk egymástól Huallancában.
Ismét megtapasztaltam tehát, hogy milyen nehéz volt más emberekkel kommunikálnom az élményeimről, és nagy kedvvel indultam neki ismét a munkámnak, ami most 20 órakor kezdődött. És minden meglepő esemény és a kétségem ellenére elhatároztam, hogy nem adom fel addig, amíg többet meg nem tudok ezekről a különös emberekről. Sajnos azonban a pásztorokkal, parasztokkal és a szolgálati környezetem dolgozóival folytatott beszélgetéseim alapján az egyetlen biztos eredmény az volt, hogy a jelenlétük reális tényállás volt. Hogy a Földről származtak-e vagy nem, az nyitott kérdés maradt. Arról is sokat gondolkoztam, ahogyan reagáltak az idegenek az általam megkísérelt feljelentésre. Mint normális földi emberek, meg lettek volna sértődve eljárásom miatt, akármi is lett volna látogatásuk oka. A rendőrség beavatkozását arcátlanságnak tekintették volna. De úgy tűnt, hogy az esemény nem jelentett számukra semmit. Ellenkezőképpen, látszólag még mulattak is a feljelentésemen, mintha azzal valamit jót akartam volna tenni számukra. Az ő véleményük szerint én csak a velük kapcsolatos véleményre voltam kíváncsi, és ezt még csodálták is bennem.
Így vagy úgy, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy egyetlen földi ember sem reagált volna így. Az ő finom módjuk, és az a higgadtság, amellyel az én fenyegető magatartásomra reagáltak, csak jól nevelt emberekre engedett következtetni, akiknek a képességeihez az is hozzátartozott, hogy olvasták mások gondolatait, és akiknek nem mindennapi elképzelésük volt a szeretetről, a munkáról és a kutatásról. Ekkor volt az első alkalom, hogy lehetségesnek tartottam a földönkívüli származást; egy másik bolygón zajló életet, ahol az egoizmusnak, a félelemnek, agresszivitásnak és egyéb rossz szándékoknak nem volt helye. Szomorú voltam az irántuk történt eddigi viszonyulásom miatt, és megbántam azt.
