1960. MÁRCIUS 10., CSÜTÖRTÖK
1960. március 10, csütörtök napja eltelt. A huallancai vízierőmű összes gépe üzemelt. Ez az erőmű egy a legmodernebb műszaki eszközökkel készített alagútban működött a perui Andok meredek sziklái között a Santa folyó jobb partján a Huaylas-völgyben. Mint szokásos volt, azt az éjszakai műszakot is mint a műszaki szakszolgálat vezetője különösebb zavarok nélkül tölthetném el, gondoltam. Remélhetőleg nem lesz áramkimaradás, amit néha azok az erős esőzések vagy heves széllökések okoznak, amelyek a Fekete Kordillerákban gyakorta előfordulnak. Mert épp itt halad el a Huallanca-ból a chimbotei áramfogadó központba tartó nagyfeszültségű távvezeték. Chimbote mintegy száz kilométerrel északabbra fekvő város.
Egyszer csak hirtelen egy karvaly repült el a generátorok fölött, és letelepedett egy magas falból kiálló vasrúdra. Hevesen forgatta a fejét az egyik irányból a másikba. Ez a magatartása meglepett engem, mert a madár minden valószínűség szerint cikkcakkrepülésben jött végig a normál esetben fényesen kivilágított, kábelekkel és más elektromos berendezésekkel ellátott alagútban, amely a Santa folyó hídjánál kezdődik és a gépteremig vezet. És ez mégiscsak 114 m hossz a sziklahasítékon keresztül. Kisebb állatok, mint denevérek és fecskék gyakrabban bejöttek már a második kábelalagúton keresztül a transzformátorokig.
Ezen az alagúton csak minden másnap mennek végig a munkások, hogy ellenőrizzék az elektromos berendezések működőképességét. A ragadozó madár alaposabb megfigyelésekor arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára az első gépterembe tett kirándulása lehetett, és ezért még nem volt hozzászokva a generátorok zajához. Amíg a telefonhoz mentem, hogy értesítsem a belső szolgálatot a váratlan látogatóról, hirtelen kialudt a villanyfény, és a gépterem teljes sötétségbe borult. Úgy gondoltam, hogy az ok egy fölösleges áramlökés volt, és az okozta az árammegszakadást a kapcsolótáblán. Gyorsan biztosítottam a nagyfeszültségű transzformátorok hűtését, azzal, hogy összekötöttem az ilyen esetekre rendszeresített segédmotorok vezetékét a szivattyú-berendezéssel. Megragadtam egy lámpást, amilyet ilyen alkalmakkor mindig használunk, és bementem a bejárati csarnokba, ahol a transzformátorok voltak, hogy meggyőződjek a rendeltetésszerű hűtésről. Az alagútból való kilépéskor egy meglepetés ért. Mert annak ellenére, hogy az áramszolgáltatás meg volt szakadva, és éjszakai sötétségre és borult égre számítottam, a környék kb. 500 méteres körzetben nappali fényességűre meg volt világítva. Mivel az erőmű bejárata sziklás, magas szakadékos hegyoldalak között van, az első pillanatokban nem tudtam megállapítani, hogy honnan jött ez a különös megvilágítás.
Bementem egész a híd közepéig, hogy jobban lássak, ugyanis a folyó irányába kicsit megnyílt a völgy. Tekintetem önkéntelenül a látóhatárra tévedt. Egy csillaghullás volt arrafelé épp látható az égen, és az a gondolatom támadt, hogy ez a világos fény tán egy meteoritból származik, amelynek a becsapódása okozhatta az áramszünetet. Amint azonban elértem a híd közepét, megállapítottam, hogy a fény egy ovális tárgyból jött, amely egy óriási lencsére hasonlított és egy kis földnyúlványon állt a Kitaraqsa és a Santa folyók összefolyásánál. Ez a földnyúlvány a két folyó vize által évszázadok alatt egy egyenlőtlen szárú háromszögűre lett alakítva. Ez része volt egy sík résznek, amely az erőmű és az alagút munkálatai alatt raktérként és anyag-lerakóhelyként szolgált, mígnem egy sárlavina az 50-es években mindent el nem söpört.
A világító valami nem lepett nagyon meg, mert az ember technikai haladása napról napra fokozódik. Ami viszont különös volt, az a pislákoló színek és a fény erőssége volt.
Annak ellenére, hogy hosszabb időn keresztül néztem ezt a fénylő tárgyat, szemeimet nem zavarta a fény; ellenkezőképpen, minél hosszabb ideig néztem, annál jobban éreztem magam. Előbb egy pillanatig kavarogtak a gondolataim. Ki, mikor és miért vitte oda arra a jelentéktelen helyre azt a különös tárgyat? Tán a hadsereg állított fel speciális tudományos kutatási okokból egy színes üveggömbben egy rendkívüli reflektort? Kikapcsoltam a lámpásomat, amelyről időközben teljesen megfeledkeztem, és elindultam a világító tárgy felé. Közben nem felejtkeztem meg arról, hogy előbb leellenőrizzem a szivattyút a transzformátorok hűtéséhez és meggyőződjek arról, hogy minden rendben volt-e. Aztán tehát mentem tovább …
Az út végén találkoztam az éjszakai műszak ügyeletesével, név szerint Quiroz-zal, aki épp a körútján volt. Ő olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A nyugalma majdnem kibillentett egyensúlyomból. Azt gondoltam, hogy tán nincs valami rendben az értelmemmel és talán hallucinációim lennének. Ez nyugtalanná tett.
„Hello Quiroz, azt hittem, hogy sötétben leszünk”, mondtam normál hangon, hogy ne vegye észre izgatott állapotomat.
„Amint látja, én jobban ki vagyok világítva, mintha a limai San Martin téren állnék” válaszolta mosolyogva.
„Nem tudod, hogy mi van itt?” kérdeztem, miközben még néhány lépést tettem a fény irányába. Quiroz megfogta a bal karomat és nyugtalanul azt mondta:
„Kedves uram, ha fél, akkor ne menjen tovább. Néha kijönnek a repülő csészealjukból. Ezek jóakaratú lények, akik senkinek sem ártanak. A jóságukat el sem tudja képzelni. De kérem, hagyja őket békében, biztos nemsokára eltűnnek.”
A Quiroz által mondottakból két dologra következtettem: először arra, hogy ő is ugyanazt látta, amit én, másodszor pedig, hogy számára ismerős volt ennek a különös tárgynak a jelenléte, mert csak így tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ő tudta, hogy a tárgy személyzete nem rosszindulatú.
„Figyeljen már, Quiroz, meg tudja ezt nekem jobban magyarázni? Kik ezek, és mit akarnak itt?” kérdeztem egy kicsit emeltebb hangon.
„Ne kiabáljon már így, és ne haragudjon rám. Ezek azt állítják, hogy egy másik bolygón élnek. A fennsíkokon, ahol a birkapásztorok vannak, gyakrabban megjelennek.”
Quiroz megnyilvánulása azt hitette velem, hogy pszichikai zavarom van. Az Ég tudja, de most már még repülő csészealjakat is láttunk. Ez már sok volt nekem. Feldúlt lettem, de kitartóan mentem tovább.
A második világháború borzalmai, amelyekben kezdettől fogva egészen a keserű végéig nekem is részem volt, annyira aláásták a felebaráti szeretetbe vetett hitemet, hogy nem tudtam agresszívebb élőlényt elképzelni, mint az embert. Mivel ’támadásra és védekezésre’ voltam elkészülve, félelem nélkül haladtam az óriási világító lencse irányába. Quiroz állva maradt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és újból kért, hogy ne menjek tovább. Száz méterre a transzformátorok terétől és kb. 200 m-re a tárgytól egyszer csak két férfit láttam, hogy ott áll. Nagyok voltak, arányos testük volt lógó vállakkal. Az öltözékük a legfinomabb testhez tapadó szövetből készült, amelynek különös színe a fókák csillogó bőrére hasonlított. A tőlem balra álló férfi otthoni tájszólásommal ( montenegrói ) üdvözölt engem. Anélkül hogy erre reagáltam volna, spanyolul válaszoltam, és érdes hangon rögtön megkérdeztem:
„Kik vagytok ti, és mit akartok itt?”
„Kérlek, ne izgasd fel magad, kedves barátunk” mondta a férfi továbbra is az anyanyelvemen, „mi földönkívüliek vagyunk és az Apu bolygóról jövünk. Utazunk a világmindenségben, és ha ebben a galaxisban vagyunk, barátságos szándékkal meglátogatjuk a Földet is. Kérlek, bocsáss meg nekünk. Nemsokára elmegyünk innen.”
„Ugyan, menjetek a búbánatba, és ezt a ’földönkívüliséget’ meséljétek el a nagyanyátoknak, meg azt is, hogy képesek vagytok újra megfiatalítani őt, mint egy öregasszonymalom. De ne kerüljetek újra ide, mert boszorkakészüléketekkel az áramkimaradás révén nagy kárt okoztatok a chimbotei erőműnek.”
Így beszéltem hozzájuk, mert nem hittem a más világból jövő történetüknek és hogy ide jöjjenek látogatóba, egy olyan eldugott helyre, mint Huallanca. Sokkal inkább azt gondoltam róluk, hogy ezek egy műszakilag fejlett nemzet kémei, akik viccelődni akartak velem a „földönkívüliekről” szóló meséjükkel.
„Mondj nyugodtan, amit akarsz, de az áramkimaradás nem a mi hibánkból jött létre; egyébként az erőművedben újra van fény. Kedves barátunk, ne ítélj el magadban minket. Bocsáss meg nekünk, nem fogjuk elfelejteni. Mindent a többiekért.” Mondták végül mindketten majdnem egyszerre, majd visszatértek az űrhajóba.
Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy az űrhajó 3 óriási fényspirálon állt, melyek mindegyike nagy fényerejű méretes fénypárnákban végződött. Egy létrához hasonló valami szolgált a talajfelszínnel való összeköttetésre. Az ismeretlenek felmentek ezen a mondjuk létrán, majd maguk után húzták azt az űrhajó belsejébe. Ezután azonnal visszahúzódtak a fényspirálok is. Egy finom hangot lehetett hallani, mint egy szélfuvallatot. A szerkezet függőlegesen felemelkedett a magasba majd ide-oda szállva eltűnt a felhők között.
„Vajon milyen nemzetiségűek lehettek, mi a véleményed?” kérdeztem Quirozt, miközben mentünk vissza a transzformátorok terére.
„Uram, ezek a férfiak nem tartoznak egyetlen földi országhoz sem. Ezek földönkívüliek, ahogy mondták. Ott fenn Champara és Millwaqocha vidékén a parasztok és pásztorok gyakrabban látják őket. Se nem valami trükkről van szó, és ez számunkra nem is újdonság”, fűzte hozzá nyomatékkal.
„Na, ne izélj, Quiroz, csak nem hiszed komolyan, hogy ezek földönkívüliek. Tisztában vagy azzal, hogy mit beszélsz?” mondtam hangosabban.
Az a mód, ahogy Quiroz válaszolt nekem, azt juttatta eszembe, hogy el akarta titkolni ezeknek a különös lényeknek a jelenlétét, ami számomra még nevetségesebbé tette a dolgot, de azt megtartottam magamnak. Amikor elbúcsúztam tőle, az ismeretlenek szavai jutottak eszembe, akik, mielőtt mentek azt mondták, hogy „Mindent a többiekért!” Ez olyan viccesnek tűnt számomra, hogy hangosan fel kellett nevetnem. Minél többet tűnődtem ezen a váratlan találkozáson, annál inkább nőtt az a meggyőződésem, hogy az ismeretlenek egy hatalmas szervezet megbízásából kémkedtek, amely rendelkezett a csészealj alakú repülőgépek konstrukciójának titkával, és hogy Quiroz az egyik megbízottjuk volt. És tehát azért próbálta meg őket földönkívülieknek beállítani, hogy elterelje a gyanút róluk. Amikor visszaértünk az erőműbe, a villanyszerelő közölte velem, hogy az áramkimaradást egy karvaly okozta, amelyik rövidzárlatot okozott, amikor rászállt a nagyfeszültségű kábel egyik oszlopára a chimbotei erőmű közelében.
