1960. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT
A nap fátyolos esőben ébredt. Fekete felhők álltak a hófödte hegyek csúcsai fölött, és úgy tűnt, mintha el akarnák azokat nyelni. A múlt héten egy fiatal emberrel, név szerint Velasco-val jöttem össze, aki a Huari melletti San Luis-ból származott, a Fehér Kordillerák másik oldaláról. Ő egy jó dolgozó volt, és néha összeszedte a bátorságát és beszélt velem a földönkívüliekről és azok földi látogatásairól.
Én ezzel szemben egyetlen szóval sem említettem, hogy ismerős volt számomra ez a téma, és teljesen tudatlannak, de nagyon érdeklődőnek állítottam be magam. Kértem őt, hogy szombaton kísérjen el engem egy gyalogtúrára a hegyekbe.
A borús és esős idő ellenére Velasco már nagyon korán megjelent nálam. A hegymászást élvezte a fiatalember, ezt tudtam már az idegenekről mondott elbeszéléseiből. Így hát nem akartam elvenni a lelkesedését, és nem mondtam vissza megbeszélt kirándulásunkat. Összekészítettem a dolgaimat, és elláttam magamat megfelelő esőkabáttal. Elindultunk, és Velasco javaslatára a Cedros és Kitaraqsa folyók vidékén a Millwaqocha magaslataira mentünk.
Mialatt még kaptattunk felfelé, egy kicsit felszakadozott a felhőzet és helyenként kiderült az ég. Eltűntek a fenyegető fekete felhők és helyükre bárányfelhők léptek. Ezáltal a gyaloglásunk kicsit kellemesebbé vált. Nem volt meleg, de legalább nem esett. Néhány óra múlva egy széles fennsíkra értünk a Cedros folyó jobboldalán lévő szurdok bejáratánál. Hirtelen egy róka ugrott elő egy bokorból, szaladt egy pár száz métert, majd leült egy kőre. Nézett ránk, mintha üdvözölni akart volna minket. „Hello”, intettem felé nevetve, és kézzel üdvözöltem őt.
Velasconak nevetnie kellett.
„Maga szereti az állatokat, ugye?” Kérdezte.
„Nézetem szerint minden élőlénynek meg van a joga az életre, és fajuknak megfelelően tiszteletben kell őket tartani. A mi naprendszerünk minden élőlénye agresszív, és maga a nap is hozzájárul ehhez a negatív magatartáshoz. De mindez ellenére tiszteletet kell tanúsítani az állatok iránt, mert nekik is meg van a jogos helyük az életben, és nem érdemlik meg, hogy mások üldözzék vagy megvessék őket.”
„Ön különösen beszél”, mondta Velasco és csodálkozva nézett rám.
„Mi van abban olyan különös, ha azt mondom, hogy minden élőlény egy és ugyanazon forrásból származik, és egyenlő joga van az életre?” Ezzel a kérdésemmel rá akartam jönni, hogy ez a gondolatmenet megfelelt-e az övének, vagy másképp gondolkozott-e.
„Természetesen kicsit különös azt állítani, hogy az állatoknak ugyanolyan joga van az életre, mint nekünk. Így csak nagyon kevesen gondolkoznak. Ezzel ön ugyanúgy beszél, mint a földönkívüliek. Én csak tőlük hallottam ilyen dolgokat. Az ember elpusztítja az állatokat, és azok ezért félnek tőle annyira”, mondta ő.
A további beszélgetésünk során megtudtam Velascotól, hogy már gyakrabban találkozott az idegenekkel, és egy más gondolkodásmódot hallott tőlük, mint ahogy az emberek gondolkodnak. Hisz sokan úgy vélik, hogy az állatok csak a mi ellátásunkra teremtettek. Ahogy így tűnődtem az élet és az univerzum titkain, egyszer csak nem nagy távolságban azt láttam, hogy az idegenek egyik űrhajója ereszkedik le függőlegesen a Földre. Ez egy számomra addig ismeretlen típus volt, és úgy nézett ki, mint egy háromtagú lóherelevél.
Az arckifejezésemben sok megdöbbenés lehetett, mert Velasco nevetésben tört ki.
„Miért nevetsz úgy?”, kérdeztem.
„Mert maga olyan ijedős. De ezek is barátok. Ők még sokkal messzebbről jönnek, és jóakaratú lények, akik valóban mindenkihez ugyanazzal a szeretettel fordulnak. Nemsokára maga is megállapíthatja, hogy mennyire igazam van.”
Miután átbotladoztunk néhány hegyes sziklatörmeléken, a szerkezet közelébe értünk, amelynek már nyitva volt az ajtaja. Előtte a földön 3 idegen ült. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nők voltak azok. Én addig női idegenként csak Ivánkát ismertem, ezért kissé meglepődtem. Szemeimmel egy férfi lényt kerestem, esetleg az űrhajó pilótáját. Velasco, úgy tűnt, nem tulajdonított jelentőséget ennek a dolognak, és már oda is telepedett melléjük.
„Jöjjön uram, üljön le.” Kezével intett nekem. „Én ismerem őket, korábban már láttam őket.”
Az egyik nő üdvözölt engem, és a kezét nyújtotta. „Engem Key-nek hívnak.” Én is üdvözöltem őt, és mondtam a nevemet.
„És ezek itt a barátnőink, Venis és Lun”, mondta barátságosan. Leültünk a kövekre.
„Csodálkozol azon, hogy az űrhajót csak nők irányítják. Ez a viszonyulás tipikus e Föld lakóinál, ahol a nők csak alárendelt szerepet töltenek be. Apun mi csak egyetlen különbséget ismerünk a férfiak és nők között, és az anatómiai. Minden más jogban és képességben egyenlő mértékben osztoznak, mert ez felel meg számukra az életnek és a nemzésnek, amelyben mindkét fél részt vesz.”
Ezt én kissé nehezen tudtam elfogadni. Magam - habár a 2. világháború alatt többször meggyőződtem arról, hogy a nők a férfiakhoz hasonló intelligenciával és hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy nehéz helyzeteket megoldjanak - az idegeneknek ezzel a felfogásával egy kicsit ellenkeztem. A mostani társadalmi formánk kialakulásának kezdetén a nőket arra kényszerítették, hogy mindenben rendeljék alá magukat a férfiaknak, ami náluk kisebbségérzéshez vezetett, melyet csak nehezen lehet feloldani.
Key olvasta a gondolataimat, és mosolyogva vette át a szót:
„Nagyon jól gondolkodsz. Kozmikus jelenségek és a napsugarak negatív hatása egy időre megszakította az apuiak beavatkozását az emberek fejlődésébe – és az ember egyre egoistább és agresszívebb lett. Egyszer aztán a nőknek alárendelt helyet rendelt ki, lealacsonyította őket élvezet tárgyává és szülőgéppé. És diszkrimináló módon csökkentették a nők részvételét a felsőbb tanulmányokban, a kutatásban és a munkában. Én még vissza tudok emlékezni, hogy a saját apám anyámat naponta kétszer megverte, csak azért, hogy a faluban érvényes szokásnak eleget tegyen, bár az anyám nem tett semmit, ami ilyen büntetést követelt volna meg.”
„Mi? Azt akarod ezzel mondani, hogy egyes apuiak ütik a feleségüket?” kérdeztem aggodalommal.
„Természetesen nem. Apun nem ismerünk semmiféle agressziót vagy vitát. Ott a növények, az állatok és az emberek tökéletes harmóniában élnek egymással, és mindannyian úgy érzik a másik fájdalmát, mintha az a sajátjuk lenne. Én a földi életről beszéltem, mert én a Földön születtem, és 21 évet itt töltöttem el.”
Key ezen válaszára nem számítottam, és az irritált engem.
„Hol születtél?”, kérdeztem megint kétkedve.
„Párizsban, az 1850-es év februárjában. Egy Vossen nevű zsidó család lánya vagyok. Lehet, hogy ez meglehetősen valószínűtlennek hangzik, de biztosítalak, hogy így igaz.”
„És hogy kerültél Apura?”
„Részt vettem a Párizsi Kommün kezdetén majd Versailles-ban fogságba estem. 1871. április 28-án a börtön hóhérai két hegyes rúddal átszúrták a mellemet, majd köteleket kötöttek a rudak végeihez és így egy fához kötöztek, hogy kínozzanak. Az a szörnyű fájdalom, amit a rudak okoztak, volt az utolsó, amire vissza tudok emlékezni, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Pedro, az apui ott volt akkor, aki elvágta a köteleket és elvitt az Apura. Amikor magamhoz tértem, ismeretlen embereket pillantottam meg. Körülöttem minden más volt, különös, de valahogy bizalom és nyugalom volt a levegőben. Azt hittem, hogy álmodok. Fokról fokra megszoktam a másfajta életet, és néhány hónap múlva már nehézség nélkül illeszkedtem be az apui társadalom életébe. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ott nincs semmilyen agresszió, háború, egoizmus vagy pénz. Még mielőtt eltelt volna egy év, hogy Apun éltem, több olyan képesség birtokában voltam, amelyek ismeretlenek a földi emberek számára és amelyeket természetfölöttinek neveznek.”
„Nos, mondd meg nekem Key, mi az oka annak, hogy az apuiak olyan gyakran ellátogatnak a Földre?” válaszára vártam, mert össze akartam azt hasonlítani a többiek válaszával.
Key a szemeimbe nézett. „Kedves barátom, az apuiak csak akkor fogják befejezni utazásaikat, ha az űrben és a Földön minden élőlény megtanul békében élni a többiekkel. Ha nem lesz többet egoizmus, agresszió vagy kizsákmányolás. Számunkra, apui földlakók számára öröm, ha meglátogatjuk testvéreinket a Földön és újra felélesztjük szunnyadó mentális képességeiket, amelyeket csak azért vesztettek el, mert nem gyakorolták őket.”
„Nem segítetek nekünk egy kicsit sokat?” kérdeztem vissza ironikusan. „Az I. világháború emberek millióinak az életébe került, a II. még sokkal többe. A III., ki tudja, talán el is fogja pusztítani az egész emberiséget, ti meg … ti meg utaztok a világűrben … Ha aztán egy napon visszatértek, akkor mindent porrá válva találtok majd.”
„Mi nem tiltjuk meg neked, hogy így gondolkodjál”, vélte Key. „Teljesen pozitívnak tekintjük, ha úgy fejezed ki gondolataidat, ahogy a sejtjeid diktálják neked. Nem könnyű úgy beszélni a földi emberekhez, ahogyan gondoljuk. Ők mindent rögtön az egoista oldalról fognak föl. De számunkra itt a legnagyobb jelentősége van annak, hogy mindent, amit gondolunk, spontán módon fejezzünk ki.
Az I.világháborúban az életet ágyúkkal, gépfegyverekkel és gyorstüzelő fegyverekkel semmisítették meg, a II.-ban a levegőből történt bombatámadásokkal, és legutoljára még az atombombát is bevetették. És a jövőben a tudomány legnagyobb felfedezései a fegyverekre irányulnak majd. A Földön az élet egészen addig van veszélyben, amíg az emberek meg nem tanulják a felebaráti szeretetet és össze nem fognak, hogy kutassák a kozmikus és földi jelenségeket. Te az idő képernyőjén megfigyelhetted korábbi korok pusztításait. Mi, apuiak minden eszközzel meg akarjuk akadályozni, hogy ez tovább folyjon. És már több csoport szerveződött, akik önzetlenül azon dolgoznak, hogy egységre szólítsák fel az embereket. Ezek megpróbálják megállítani az agressziót és helyette a munkát és a kutatást részesítik előnyben.”
„Milyen csoportokat értesz ezalatt?”
„Például az Egyesült Nemzeteket”, válaszolta Key.
„Hát nagyon sok fantáziával kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elhiggye, hogy ti segédkeztetek az Egyesült Nemzetek keletkezésekor. De mégis érdekelne, hogy véleményetek szerint hogyan vittétek ezt véghez.”
„Mi senkit sem kényszerítünk arra, hogy higgyen a beszámolóinknak, de ez tényleg megtörtént, és barátnőnk, Lun fogja ezt legjobban elmondani nektek, mert neki ez volt a feladata.” Egy kézmozdulattal odahívta Lunt, aki Velasco kíséretében jött oda.
„A barátunk itt szeretné hallani, hogy volt az, amikor részt vettél az Egyesült Nemzetek megalapításában”, mondta Key Lunnak egy tréfás felhanggal. Erre Lun szembeült velem.
„Pozitív feladatok felebarátok javára történő végrehajtása a mi legfelsőbb parancsolatunk és a létünk alapja. Nem félünk attól, hogy később esetleg beperelnek és elítélnek ezért minket.”
„Key mesélt nekem a te segédkezésedről az Egyesült Nemzetek megalapításánál. Nagyon örülnék annak, ha egy kicsit többet tudhatnék meg erről a munkáról. Hogyan bocsátottad útjára ezt a pozitív művet?” A kérdésemből ki lehetett hallani a kételyemet. Velasco büntetően nézett rám. Key lehajolt egy kutyához és megsimogatta. Venis a parasztoknak a kutyák, lovak és delfinek pozitív kisugárzását magyarázta. Lun pedig azon volt, hogy újra felegyenesítsen egy fűszálat, amit valakinek a lépte nyomott le. Aztán rám nézett, és beszélni kezdett:
„Tudom, hogy nevetni fogsz azon, amit mondok, de ez nem tesz semmit, hisz teljesen természetes az, ha így reagálsz. Távol áll tőlem, hogy meggyőzzelek. Mert ha mindent, amit hallasz, egyszerűen elfogadnál, anélkül, hogy elgondolkoznál azon, ez azt jelentené, hogy nyomást gyakorolok az agysejtjeidre, vagyis azokat addig kínoznám, amíg engednének és elfogadnák a számukra ismeretlent. Nem maradna számukra más lehetőség, hogy logikus következtetéseket vonjanak le. Mi semmilyen módon nem akarunk hatást gyakorolni valakinek az agysejtjeire. Ezért kérlek, ne próbáld meg valahogy is elhinni azt, amit most el fogok mondani neked. De menjünk ehhez vissza az űrhajóba, hogy követhessed az eseményeket az időképernyőn.”
Felálltunk, és bementünk az űrhajóba. Lun mellém ült, Key velünk szembe, Velasco pedig tőle jobbra. Venis kint maradt a kutyákkal. Lun ekkor elkezdte tudósítását az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos élményeiről, és az egyik képernyőn nyomon kísérhettük mindazt, amit mondott.
„Az 1582-es esztendőben Hollandiában voltam, pontosabban szólva Rotterdamban, és azon fáradoztam, hogy azon vidéknek a lakosait rávegyem arra, hogy találjanak békés megoldást a spanyolokkal fennállt konfliktusaikra. Akkoriban szolgálóleányként dolgoztam egy rotterdami kolostorban. Ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat, lehetőleg sok emberrel kellett, hogy kommunikáljak. Egy napon elköltöztem Delftbe, onnan meg Den Haag-ba, ami egy olyan város volt, ahol sok tudós és intellektus tartózkodott. Abban az időben azonban nem volt szokásos, hogy egy nő egyedül utazzon, így a véletlen szolgálta az ügyemet.
Néhány barát azt a feladatot kapta, hogy utazzon el egy másik kolostorba Delftbe, és én ebbe kapcsolódtam bele. Kinyilvánítottam a főnöknőnek azt a kívánságomat, hogy szeretnék dolgozni a barátok számára Delftben, és ő beleegyezett bármilyen ellenvetés nélkül. A két szerzetes és én megtettük az utazási előkészületeinket. A rotterdami kolostor apátja, páter Simon a rendelkezésünkre bocsátotta a lovakat, és egy júliusi reggelen korán elindultunk. A Rotterdamból Delftbe vezető úthoz egy egész napra volt szükségünk.
A város akkor még nagyon kicsi volt, és csak egy templom létezett benne. Hamarosan a legtöbb városlakó is tudomást szerzett az érkezésünkről. Egy Groot nevű házaspár azokhoz az emberekhez tartozott, akik gyakrabban vásároltak a piacon és az üzletekben. A feleség terhes volt, és én a rendelkezésemre állt míniuszokkal megpróbáltam pozitivizálni az asszonyban lévő jövőbeli földi polgárt. A születendő gyermek későbbi feladata pedig az kellett, hogy legyen, hogy az embereket elvezesse egy olyan közösségbe, amit minden nemzet elismer majd. Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy az emberek egymás közti agresszióit leépítse, és az emberiséget egy közös családdá egyesítse, egyesülve a munkában és a kutatásban.
Nemsokára összebarátkoztam a Groot házaspárral, és folytattam a feladatomat. 1583. április 10-én Groot asszony egy fiút szült, akit a Huig névre kereszteltek. A fiú már legkisebb korától kezdve és egész ifjúságán át altruista magatartást tanúsított, és rendkívüli intelligenciája volt. Alig 8-évesen már megírta első verseit latinul. 18 éves korában filozófiai műveket jelentetett meg görögül és latinul, amit az akkori tudósok nagyon csodáltak. Humanisztikus irányultságú tanai terjedni kezdtek, és fenyegették a holland egoistákat és tekintélyeket azok érdekeiben. Ezért üldözni kezdték, börtönbe vetették és végül kiutasították az országból. 1626-ban sikerült létrehoznia az un. ’Nemzetközi Konzílium’-ot, ami minden nemzet egyesülése volt. Ezzel minden olyan ember testvéri egyesülésének útját járta, akik az agressziók leépítésével egy jobb élet kialakulásához akartak hozzájárulni. Abban az időben nehéz vállalkozás volt az, ha valaki az emberek egységét próbálta szorgalmazni, mert az emberi értelmet egy egoista és diszkrimináló gondolkodás uralta. De ez mindenesetre egy kiindulópont volt, ami sok embert vitt arra, hogy elgondolkozzon a Föld összes embere közötti barátság értékéről. Groot vagy latinul Hugo Grotius filozófiájáról sokat beszéltek az emberek, és annak megvalósítása a következő évszázadok során sok pozitív gondolkodó figyelmének középpontjában állt. Ezek mindig összecsaptak az erősebb és az egoista törvényével, az akkori gazdasági rendből és annak következményeiből fakadóan. Úgy tűnt ezért, hogy csak a háborúk jelentik az egyetlen megoldást az önző érdekek által keletkezett meg-nem-értésekre. És a szükség nagyon sokféleképpen ejtette túszul az emberi társadalmat. Az ember a saját maga rabszolgája maradt. Így elhatároztam, hogy újfent bekapcsolódok a történésbe és az embereket rávezetem Groot tanainak további kiépítésére.”
Kíváncsi lettem, és megkérdeztem: „Mennyi idős vagy tulajdonképpen, Lun?”
„985 éves vagyok”, válaszolta, és jól tudva, hogy válasza mulatságos lesz számomra, mosolygott.
„Nem kell tartanod semmitől, Lun”, mondtam. „Egy hasonló alkalommal megkérdeztem Zayt a koráról, és ő 1.013.012 évet adott meg nekem. Így a te korod számomra jelentéktelen.”
Hirtelen magába fordult egy kicsit, mintha megkérdezte volna magától, hogy higgyen-e nekem. Valamit hozzá akart volna még fűzni e témához, de elvettem tőle a szót: „Te Apun születtél-e vagy a mindenség egy másik bolygóján?” Én simán lehetségesnek tartottam, hogy származhatott a Földről is.
„Jól sejtetted. London közelében születtem a 975-ös esztendőben. A szüleim ír származásúak voltak. A mártír király, II.Edvárd katonái egy napon megölték a szüleimet és a testvéreimet. Én elbújtam a ház egyik sarkában a nyergek alá. Amikor felgyújtották a házat, próbáltam kimenekülni a lángok elől, és akkor megégtek a szemeim. Az utolsó, amire emlékezni tudok, az iszonyatos fájdalom volt az arcomban. Egy apui talált rám eszméletlen állapotban a füstölgő romok alatt, és magával vitt. Apun ébredtem fel. Amikor újra egészséges lettem, az időképernyő által tudtam meg mindazt, ami velem történt.”
„A mostani neved földi vagy apui eredetű?”
„Ezt a nevet Apun kaptam, miután pozitívvá váltam. A Földön Leonornak hívtak.”
„Miért egyeztél bele egy idegen névbe? Ennek is pozitív jelentése van?”
„Apun sok nőt hívnak Lun-nak. Ez a név egyszerűen tetszett nekem. Amikor megismertem az apuiak szokásait és kifejlesztettem a sejtjeim képességeit, elhatároztam, hogy űrutazásokra fogok vállalkozni, hogy segíthessek másoknak. Már többször voltam a Földön, és minden alkalommal találkozom a földlakókkal a háborúk esetén. Többek között ez az oka annak, hogy miért szeretnék megpróbálni lelkesíteni embereket az egymással való harmonikus életre, egy nagy családban történő életre, ahol a munka és a kutatás egyesíti az embereket. Az elmúlt évszázad, a 19. század vége felé pozitív módon befolyásoltam egy földlakót, aki fontos lépéseket tett az emberiség egyesülésének irányában.”
„Él még az illető ma is?”
„Nem, 15 évvel ezelőtt meghalt”, válaszolta Lun. „Nézz a képernyőre!”
„És hogy hívták őt?”
„Franklin Delano Roosevelt.”
„Mit mondasz te itt?”, kérdeztem csodálkozva.
„Kérlek, nézz csak a képernyőre”, kért Lun nyomatékkal.
Láttam, ahogy Lun teniszezett a képernyőn egy csinos fiatalemberrel. És akkor megjelent a képernyőn a két személy neve is: Leonor Stewart és Franklin Delano Roosevelt. Vajon hol játszódott le ez a jelenet? Egy várost láttam kertekkel és parkokkal. És akkor már megjelent a neve is: Croton. Elállt a szavam.
„Tudnod kell, hogy számotokra, földi emberek számára az apui élet állandó meglepetéseket tartogat.” Lun rám nézett. Megkönnyebbülve éreztem magam, és lassan visszatért a magabiztosságom is. Key mosolygott, Velasco pedig torkaszakadtából nevetett. Lun akkor folytatta:
„Barátunkat, Franklint egy crotoni főiskolán ismertem meg. Kellemes meglepetés volt számomra az ő altruista beállítottsága és próbáltam neki segíteni a másokért végzett munkáiban. Próbálkozásaim pozitív gyümölcsöket hoztak, és a fiatal Franklin kezdett aktivizálódni az emberiség jóléte érdekében.”
És amíg a kilencszázvalahány éves fiatal hölgy a beszámolóját mondta nekem, az időképernyőn annak az embernek az életét láttam elvonulni, aki a felebarátok iránti szeretetével az emberiség történelmének néhány legszebb lapját írta. Sok részlettel nézhettem végig az életét. Diákéletét, szónoki éveit és elnökségét. Láttam őt, mint munkásküldöttet és mint az Egyesült Nemzetek szervezőjét. De ami a leginkább megérintett, az ő béke utáni vágyakozása volt, az, ahogy az emberek megelégedettségét kereste, és az a bizalom, amit a gyerekek, felnőttek és idős emberek vetettek belé. Minden szociális rétegből és fajból és a Föld minden részéről származó emberek tisztelték őt.
„Meg tudom érteni, hogy el vagy csodálkozva. Nem feltétlenül kell komolyan venned, amit látsz, minden a sejtjeid döntésétől függ. Viszont egy valós történetet láttál, úgy, ahogy lejátszódott.”
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, és hallgattam.
„Nem tudtam, hogy az Egyesült Nemzetek ilyen döntő jelentőségű az emberiség fejlődésének szempontjából”, mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.
Lun ismét rám nézett. „Kedves barátunk, ez a szervezet egyfajta pozitív úttörő az emberiségnek a boldogsághoz vezető útján, mióta az ember lakja a Földet. Azok a nemzetek, amelyek a tagjai, segítenek megvalósítani a legmagasabb vágyálmot. Ezek igazságosságért és egyenlőségért harcolnak minden ember számára. Az egész emberiségnek csatlakoznia kellene az Egyesült Nemzetekhez, mert csak így lehet hamar megoldást találni a jelenlegi emberiség problematikájára.”
„Mi lehetne a te véleményed szerint az Egyesült Nemzetek egy első közös pozitív munkája?”
„Fel lehetne szólítani egységes iskolai szövegek előállítására, hogy a Föld minden népe részese lehessen a legújabb tudományos felfedezéseknek.”
„És hogyan?”
„Ha az összes nemzet tudósai összeülnének, hogy tanítási egységeket dolgozzanak ki, amelyek minden fokozat számára érvényesek, és aztán azokat az Egyesült Nemzetek által osztanák szét, hogy a megfelelő nyelveken kiadhassák őket, az egy egységes nevelés lenne. Pillanatnyilag minden országban más a képzési rendszer, és az ország fejlettségének felel meg. Egyszerűen optimális lenne összefoglalni az emberi intelligencia vívmányait, és elterjeszteni azokat az egész világon. Lehetne például tudományos szövegekkel kezdeni, és azokat áttenni egységes, univerzális nyelvezetre. Minden munka, ami hozzá tud járulni ehhez, nagy jelentőségű. A földi lakosok nagy része az egységben zajló élet mellett van, de még sok az akadály. De egyszer el kell kezdeni, annak a kornak megfelelően, amelyben élünk.
Egységesíteni lehetne minden tudós munkáját is, ha építenének egy tudományok városát, amelynek nemzetközi jellegűnek kellene lennie. Mindenki beléphetne, és minden ország tudósai együttműködhetnének, mint ahogy korokkal ezelőtt az esszénusok tették. Ennek a városnak a neve lehetne ’Tudomány’ vagy ’Bölcsesség’. És egy rögzített napon ünnepelni lehetne a ’Tudományok napját’, hogy a Föld minden lakosát emlékeztessünk az építő közös munkára. Apun van egy ilyen nap, és mi azt a ’Bölcsesség Napjának’ nevezzük.”
Nem találtam választ mindarra, amit Lun mondott. Az idegenekkel való találkozások minden alkalommal több szokatlanságot és meglepőt hoztak magukkal. És sajnos nem volt senkim, akivel a mi szokásos, logikus módunkon megbeszélhettem volna mindezeket.
Az apuiak biztosítottak afelől, hogy minden, amit mutattak, megfelelt az igazságnak, de senki sem akarja majd elhinni nekem ezt a történetet, hanem egy pszichikai zavar eredményének tekintik majd.
Mindennek ellenére elkezdtem gondolkodni a jövőről, és elképzeltem azt. Az emberiség holnapjára gondoltam, és úgy sejlett nekem, hogy azok a jelenetek, amelyeket az idegenek űrhajóiban láttam, bármilyen hihetetlennek tűnnek, nagyon megközelítették az emberiség jövőjét. Az a vágyam, hogy összefoglaljam mindezeket az élményeket és az emberek számára hozzáférhetővé tegyem, egyre inkább testet öltött. Akkor utánajárhatnának, hogy bármi ezek közül hasznos lehet-e az emberek számára. Előfordult-e már vajon valaha a történelemben, hogy egy tudóst megihletett egy hihetetlen esemény? Az utóbbit hangosan gondoltam, ami miatt Velasco szemrehányással telt tekintetét éreztem magamon.
„Van még egy kis időnk, uram?”, kérdezte.
„Most 5 óra van és még egy hosszú út áll előttünk. Jobb, ha még világosban tesszük meg az utat.”
„Én ismerek egy rövidebbet, amellyel 20 perc alatt elérhetjük a Los Cedros erőművet. Onnantól meg mehetünk éjszaka is az országúton.”
A kísérőm javaslata meglepett. A szolgálatunk 20 órakor kezdődött, és pontosan ott kellett lennünk. Láttam, milyen megigézve nézte a képernyőt, ahol egy hajó kikötését lehetett látni. Az emberek ruházatából és a hajó felépítéséből egy régen letűnt civilizációra lehetett következtetni.
„Mit nézel épp?”
„Azoknak a megérkezését, akiket Nagy Sándor Makedóniából az amerikai kontinensre deportált.”
„Mit mondasz???”
„Igen, így volt. Nagy Sándor mindenkit Amerikába deportált, aki szembe fordult vele. Abban az időben Amerika lakosait atlantiaknak hívták, és azok nem indiánok voltak. Nézze csak meg!”
Újra leültem, és makedóniai Sándorra gondoltam. A titokzatos gép elkezdett válaszolni a kérdő gondolataimra. Megtudtam dolgokat a születéséről, a gyerekkoráról, a fiatalságáról. Láttam őt, amikor trónra lépett, a hadseregének összeállításakor, a szomszéd országokba történt betöréseinél, csaták közben, vereségek és győzelmek során. De a legmegdöbbentőbb mégis az a mód volt, ahogy az ellenségeit a mai amerikai kontinensre deportálta, amit ő ironikusan ’földi paradicsom’-nak nevezett. Megnéztem az életét utolsó leheletéig, és aztán elbúcsúztunk Luntól, Venistől és Keytől és megkezdtük haza utunkat.
Velasco útközben mesélt nekem azokból a benyomásaiból, amiket a képernyő keltett benne. Én hallgatva figyeltem, amit mondott. Roosevelt élete és az emberek jólétéért tett pozitív fáradozásai csodálatba ejtettek. Próbáltam logikus értelmet felfedezni mindamögött, amit ma láttunk. Roosevelt élete csak pontatlanul volt ismeretes számomra, de mindaz, amit a II.világháború alatt különböző publikációkban róla olvastam, megerősített annak feltételezésében, hogy Lun igazságot beszélt. Mily nehéz lenne másokkal beszélni erről, ha minden pillanatban gúnyos megjegyzésekkel kellene számolni. Így gondolkoztam magamban, miután elbúcsúztam Velascotól és megérkeztünk Huallancába.
