1960. AUGUSZTUS 21., VASÁRNAP
Több hét telt el azóta, hogy Ivánkával együtt az idő képernyőjén láttam Cusco felépítésének azokat a képeit, és azt a pusztulást is, amit azok a katasztrófák okoztak, amelyeket maga az ember idézett elő felelőtlen és egoista magatartásával. Az utóbbi nekünk, mai földi embereknek a sajátja, ami elbizonytalanítja az emberiséget és megakadályozza a békés közösségekben történő életet és mindenki fejlődését.
Az idegenekkel történt többszöri találkozásaim által időközben jobban megismertem műszaki fejlettségüket, a földönkívüli életet, és kezdtem hinni néhány elképzelésüknek, ami az elmúlt korok egymásutániságára vonatkozott. Annak ellenére, hogy még mindig nem láttam tisztán az eredetükre vonatkozólag, és azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen kikkel van dolgom, az ő szeretet- és tiszteletteljes stílusuk azt a bizonyosságot alakították ki bennem, hogy valóban nem ártanak senkinek, és a származásukról sem akarnak meggyőzni senkit sem.
Júliusban és augusztus első felében összesen 5-ször találkoztam velük, csak épp Ivánkával nem, és nagyon hiányzott már a vele való bizalmas beszélgetés. Az is igaz, hogy hozzá alkalmankénti viccelődései ellenére több bizalmam volt, mint a többiekhez. Nagyon sokat törtem a fejem azon, hova tegyem magamban a champarai, örök hó födte romokat. Szívesen tanulmányoznám őket magam közelről a valóságban, anélkül, hogy a képernyőre vagy más módszerekre lennék utalva, amelyekben nem teljesen bíztam. És ez volt a tulajdonképpeni oka kutató vándorlásomnak ezen az augusztusi vasárnapon a champarai havas csúcsok közvetlen közelébe.
Napokkal korábban Quispével beszéltem erről. Megegyeztünk egy kora hajnali órában történő indulásban, hogy a hegyekben annyi időnk legyen, amennyi csak lehet. Elindultunk már az első napsugár felkelte előtt, és a Kitaraqsa folyó jobb partján emelkedtünk egyre magasabbra. Napfelkeltekor már 3000 m magason voltunk egy fennsíkon. Egy sziklatömb mellett egy kicsit pihentünk egyet, és figyelmesen pásztáztuk a környéket a távcsövünkkel, amit Quispe egy rokonától kért kölcsön.
„Itt van, vegye maga először”, mondta kísérőm és azzal kivette a távcsövet a tokjából.
„Most még nem, köszönöm, majd később”, mondtam neki, mert kicsit kimerültnek éreztem magam a hosszú gyaloglás után. Merthogy feltétlenül még napfelkelte előtt ide akartunk érni. Így hát Quispe odaült mellém, és elkezdte pásztázni a távcsővel a vidéket.
„Ott vannak a barátaink!” kiáltott aztán egyszer csak fel.
„Kire gondolsz?”, kérdeztem, mert nem volt világos, hogy a pásztorokra vagy az idegenekre gondolt-e.
„Azok, akiket maga ’idegenek’-nek nevez, épp azon vannak, hogy leszálljanak egy fényes repülőgéppel. Itt van, nézze meg maga!”
„Nem, most nincs kedvem. Figyeld csak te tovább. Ha leszálltak, akkor menjünk oda hozzájuk.” És mintha csak véletlenül, elnéztem a fennsík peremére és megláttam egy űrhajót, amint épp földet ért.
„Épp most szálltak le, uram!”, kiáltotta a kísérőm.
„Igen, igen, Quispe, látom már őket. Tehát rajta, menjünk oda!”
„Én is amondó vagyok, hogy menjünk”.
Visszatette a távcsövet a tokjába, én megragadtam a kenyeres-zacskómat és nekilódultunk. Amikor közel jártunk a repülő szerkezethez, annak ajtaja már nyitva volt. Egy férfi és egy nő léptek ki rajta. A férfit nem ismertem, a nőt viszont igen, Ivánka volt az. Beszélni akartam vele, ezért közelebb léptem.
„Milyen jó, hogy itt találkozunk veled, kedves barátunk, mindent a többiekért” Ivánka nyújtotta a kezét, hogy üdvözöljük egymást.
„Hello, kedves földim”, feleltem tréfásan. Ő mosolygott, és megértően megfogta a vállam.
„Bemutatok neked újból egy barátunkat, aki ez alkalommal elkísér engem. Zay-nak hívják”, mondta.
„Nagyon örvendek”, feleltem udvariasan és kezet nyújtottam felé. Ő ugyanazt tette, és közben kimondta a nevét.
„Ez az apui ember különböző időszakokban élt a Földön és pozitív módon hatott a földi emberekre. Az egyik utolsó életében Jézus volt a neve.” Quispe letérdelt.
„Akkor tehát ő volt Jézus Krisztus?”, kérdeztem csodálkozva.
„Igen, így van, kedves barátunk”, bólintott Ivánka beleegyezően.
A válasza olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy nevetésben törtem ki, éspedig olyan hangosan, mintha egy cirkuszi előadáson lennék. Quispe keresztet vetett.
’No, kíváncsi vagyok, hogy ma mit fogok látni az időképernyőn Jézus Krisztus jelenlétében,’ gondoltam magamban ironikusan.
„Én örülök az őszinteségednek”, mondta Zay, miközben együtt újra az űrhajó felé mentünk. Quispének intett, hogy emelkedjen fel. A létrát kijáratták, mi pedig felmentünk rajta. Ivánka ment először, aztán Zay és Quispe. Én követtem őket az űrhajó belsejébe, és ott leültünk. Zay a tőlem jobbra eső karosszékben foglalt helyet, Ivánka velem szemben ült le, Quispe pedig mellette.
„Meg tudom érteni a nyugtalanságodat. A mi találkozásaink majdnem mindig véletlenszerűek, és ezért olyan meglepőek. Próbáld meg egyszerűen elfogadni a helyzetet, akkor pozitívabb lesz a hatása”, beszélt tovább Zay egyfajta udvariassággal.
„Amióta az apuiak Földre látogatása kozmikus események által megnehezedett, körülbelül 500 millió év telt el. Csak ennek az évszázadnak ( a 20.-nak ) az elejétől lépett be ez a galaxis, amelyhez a Föld is tartozik, abba a pozitív fázisba, amely lehetővé teszi űrhajóink és szabadon lebegő városaink ( nagy anyahajók ) számára az akadálytalan közlekedést. Sok földi probléma meg lenne már oldva, ha hamarább tudtunk volna jönni. A mostani látogatásaink egyik fő oka az emberi értelem pozitív átalakítása, rávezetés egy meditációs életmódra, és segítség ahhoz, hogy az emberek a problémáikat értelmük és ne háborúk által oldják meg. Én az Özönvíz után a legnehezebb körülmények között többször inkarnálódtam a Földön, hogy segítsek a Föld lakosainak.”
„Milyen gyakran éltél a Földön más nevekkel?”
„504-szer, kedves barátom”, válaszolta, és elkezdte elmesélni nekem egyik-másik élettörténetét.
És miközben az apui a földi élethelyzeteit mesélte, egyre inkább megkönnyebbülve éreztem magam. Nem találtam magamban magyarázatot erre a sajátos érzésre, amely lehetővé tette, hogy a dolgokat egyfajta higgadtsággal fogadjam el. Az idegenek egyszerre olyan ismerősnek tűntek nekem, mintha mindig is közöttük éltem volna. Más találkozásoknál ezt a jóleső érzést csak akkor ismertem, amikor a testemben megszüntették a gravitációt. Most minden, amit láttam vagy hallottam, meglehetősen kellemesnek, de megmagyarázhatatlannak tűnt számomra. Mégis, ez az új benyomás sem volt képes kitörölni belőlem az esetleges hipnózisnak a feltételezését, ami ellenséges tartásomat kicsit meg kellett, hogy nyugtassa. Próbáltam visszatérni korábbi ellenzéki magatartásomhoz, de ez nem sikerült. Egész szervezetemet továbbra is egy korábban sose ismert vidámság hatotta át. Épp meg akartam Quispét kérdezni, hogy ő is így van-e ezzel, amikor kitalálta gondolatomat, és megelőzött:
„Egyszerűen leírhatatlan, ilyesmit még sosem éltem át.”
Most kezdtem volna csak igazán megint arra gondolni, hogy hipnotizálva vagyunk, és próbáltam valahogy védekezni is az ellen. De ez a kísérlet is csak néhány percig tartott. Azután újra belém állt ugyanaz a jóleső érzés, amit egyébként csak gyerekkori jó barátok társaságában érezni. Mosolyogva és jókedvűen figyeltem Zay életét, ami a képernyőn volt látható, és amelyben, mint ahogy maga elmondta, a Jézus Krisztus nevet viselte. A gyerekkorából láttunk jeleneteket, ahogy más gyerekekkel játszadozott.
Fák leveleit fűzte fel egy fonalra, amíg egy hosszú zsinór nem lett belőle, amiből aztán egy kis négyzetet formált. A végeket rákötötte egy hosszú fonálra, megfogta azt a másik végén és szaladni kezdett vele. Erre a zsinór felemelkedett a levegőbe, mint egy sárkány, ami a kis barátai csodálkozását váltotta ki. Mulatságos volt látni ezt a játékot és önkéntelenül nevetnem kellett.
Zay rám nézett: „Ezzel arra a gondolatra akartam ébreszteni az embereket, hogy építsenek repülő szerkezeteket. A kozmikus feltételek évezredeken át lehetetlenné tették, hogy a Földre jöjjünk; Az a terület, ami átszelte a galaxist, nagyon káros volt a sejtjeink számára. Ezen megszakítások által az emberek továbbfejlődése évbilliókra vissza lett vetve. Ezért sürgősen szükségessé vált sejtjei míniusz-részecskéinek az aktiválása, hogy az ember újra folytathassa evolúciós folyamatát és újra megtanulja használni időszakosan parlagon hevert képességeit. Ilyen kis hatásokra nyúlik vissza minden mai és holnapi technikai fejlődés, mint amilyet az imént láttunk.”
„És mégsem lehet a haladást mindig sikeresnek nevezni”, vetettem közbe.
„Az utóbbi évszázadokban az ember a tudomány majdnem minden területén tekintélyes haladást tudhat magáénak. Már ott tartanak, hogy az atomot szedik szét még kisebb részecskékre és ezzel közelítenek a míniusz-hoz, létünk fő tényezőjéhez. Vannak repülni képes gépek, és olyanok, amelyek képesek a vízfelszín fölött is és alatt is előrehaladni. Egész iparágak állítanak elő pozitív vitaminokat, amit ti ’gyógyszernek' neveztek, és amelyek bizonyos fokig újra meg tudják erősíteni a sejteket. Gyártanak már űrhajókat is, hogy lehetővé tegyék az űrrepüléseket, hozzánk hasonlóan.”
„De azt csak nem akarod elhitetni velem, hogy az emberek olyan repülő csészealjakat is előállítanak, mint amilyen nektek van!” A saját tréfámon is nevetnem kellett.
„Természetesen nem azonosak a mieinkkel, de a konstrukciók komoly mértékben közelítenek egymáshoz. Ez egyike a földlakók legfrissebb titkainak, és alig ismert. Ezeken a szerkezeteken még sok részletet meg kellene változtatni. Ha megnézed a képernyőt, akkor látni fogod.”
És ekkor valami hihetetlent láttam. Földünk valamelyik sarkában, egy rétekkel és erdőkkel tarkított vidéken tágas fegyverraktárakat láttam, és olyan repülő szerkezetek tucatjait, amelyek a repülő csészealjakra hasonlítottak. Az idegenek ilyetén járműveire nagyon hasonlítottak. Egyesek már elkészültek, mások még építés alatt voltak, és némelyekkel már próbarepüléseket végeztek. Láttam, ahogy tovasiklottak cikcakkrepülésben szurdokok, magaslatok és rétek fölött. A színük és külalakjuk is azonos volt azokéval, amelyeket az idegenekkel történt első találkozásaim alkalmával láttam. Fényességük és manőverező képességük azonban még messze alatta maradt.
Amit itt láttam, az csodálkozással töltött el. És megint arra a következtetésre jutottam, hogy az idegenek tehát mégiscsak kémek, éspedig a Föld azon részéről, amit az imént láttam. Egy bizonyos izgalom kerített hatalmába, és inkább hallgattam. És mindez olyannak tűnt nekem, mint egy szörnyű rémálom. De Zay kitalálta a gondolataimat. Megnyugtatóan rátette a kezét a vállamra.
„Nem kell felizgatni magad! Az ember egy új korszak kezdetén áll, és ezért vagyunk mi itt, az emberek között. Meg van annak a lehetősége, hogy az apuiak és a földlakók a nem túl távoli jövőben úgy éljenek egymással, mint egy család.”
„Utaltál arra, hogy a földlakók által előállított repülő szerkezetek még nem érik el az apuiak sebességeit. Vannak még más vonatkozások is, amelyekben különböztök a mi konstrukcióinktól?”
„Természetesen. A földi gépek sebessége csak tízszerese a hangsebességnek. Az apuiaké több százmillió kilométert ér el másodpercenként. Azonkívül az ember még nem tanulta meg megszüntetni a nehézségi erőt, ami abból látható, hogy mindig láthatóak leszállási nyomok. Az idő képernyője még ismeretlen, és ugyanúgy ismeretlenek azok a készülékek, amelyekkel tárgyakat szét lehet szedni és újra összerakni. Nem ismerik még pozitív fényerőt, és más dolgokat, amelyek a perfekt intergalaktikus közlekedéshez szükségesek. Mégis, a jövő embere meg fogja tudni szüntetni ezeket a hiányosságokat. Aztán majd ha még egy békében és egyetértésben történő élet mellett dönt, és figyelmét csak a munkára és a kutatásra fordítja, akkor hamarabb elérheti a célt. Itt! Nézd meg a jövő történését!” Egy másik képernyőre mutatott.
Ott nem kevésbé meglepő történéseket láttam meg. Az ember űrhajókkal a Holdra repült, és problémamentesen leszállt a Hold felszínére. Repülő városokat vezényelt az űrben a világmindenség felkutatására. Az emberek utazásaik során más bolygókat látogattak meg és benépesítették azokat. A Földön osztályharcra került sor, a munka- és kutatási módok totális átalakulására, aminek a kiindulópontja a pénz negatív hatásaiban rejlett. Aztán láttam, ahogy egy új életforma alakult ki a Földön, ami véget vetett minden korábbi szenvedésnek. Egy polarizáció ment végbe. A nyomor jólétbe ment át, ami egy olyan közösségben kezdődött el, amelyben a harmónia vált az összes élőlény összekötő elemévé. Az egykor oly kellemetlen földi élet egy fénylő generátorrá változott, ami bölcsességét messze kisugározta a galaxisba és az univerzumba.
Jó és borzasztó jelenetek tűntek fel szemeim előtt, amelyek a jövőt nézték. Láttam, hogyan áldozták fel magukat emberek a háborúban, és hogy próbálták megvalósítani jó ötleteiket, hogy másokat egy jobb életmódhoz segítsenek, és azt is, hogy szenvedték el ezért a halált és hogy végezték ki őket szörnyű módon.
Félelem kerített hatalmába, és nem tudtam, hogy mindazt elhihettem-e, amiket itt láttam. És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon el fog-e jönni az a nap, amikor az emberek egymás barátaivá válnak.
„Ez a nap el fog jönni. Persze egy időbe még beletelik, de akkor a szeretet és az egység minden rosszaságot legyőznek majd.”
Quispe keresztet vetett. Ivánka pedig mosolyogva mondta:
„Remélhetőleg nem nagyon ijedtél meg mindazok miatt, amiket láttál. Ha nincs ellenedre, akkor nézzük most meg azokat az eseményeket, amelyek itt állnak előttünk ezen a területen.”
„Nem vagyok félénk, kedves barátnőm. Én ugyan nem erről a vidékről származom, de mégis szeretném látni, mi várható itt. Ez a terület az én hazámmá vált.”
„Akkor nézz oda!”, mondta Ivánka. És most a Huaylas-völgy vidékét láttuk. A Santa folyó vált láthatóvá titokzatos síkságával és az abban lévő 160 tóval, melyeket a Fehér Kordillerák magas hegyei vettek körül. Szemeink előtt elvonultak a múlt katasztrófái. Az Apun bekövetkezett robbanással kezdődött, aminek sok galaxis létrejötte volt a következménye. Ezután mutatta nekünk a képernyő azokat a változásokat, amelyekre a jövőben ezen a vidéken sor fog kerülni.
Egy óriási lavina, amit a Huascarán-gleccser egyik jégrétegének leválása okozott, maga alá temette Ranrahirca falut. Arra óriási jégtömegeknek egy olyan földcsuszamlása következett, amelyek olvadásnak indultak a megemelkedett hőmérséklet által, és egy halált hozó sárlavinává változtak. Ez magával ragadott köveket, sziklákat és fákat, végighömpölygött szurdokokon, megtöltötte azokat hordalékkal és földdel, és a halál leplével fedte be Yungay városát és annak lakosait. De ezzel a szerencsétlenség még nem ért véget. A Fehér Kordillerákat egy óriási méretű földrengés rázta meg. Jég- és hótömbök zuhantak bele a tavakba, melyek ennek hatására kiöntöttek. Széltében hosszában sár és hordalék öntötte el a lejtőket és völgyeket. Az egykor oly pompás táj lepusztult és szomorú látványt nyújtott. Ahol egykor piacterek, parkok és természeti szépségek voltak láthatóak, ott most sziklák hevertek és új, félelmetesen mély szakadékok keletkeztek. Iszonyú látvány volt, ami szemünk elé tárult.
Megrendülve néztem Zay-ra és megkérdeztem:
„Nem kerülhető el ez a katasztrófa?”
„De. Az emberek becsületes viselkedése által meg lehetne előzni ezt a katasztrófát és a hasonlókat.”
„És hogyan?”
Zay egy kicsit gondolkodott, majd így szólt:
„Evakuálni lehetne az ott található falvak és városok lakosságát. Aztán el kellene olvasztani a hófödte hegyek csúcsait vegyi termékekkel, vagy egyszerűen fel lehetne őket robbantani. És ezután a földcsuszamlást követően meg kellene erősíteni a kár-tavak falait, majd vissza lehetne telepíteni az embereket. Ez természetesen sok fáradtsággal járna, de ez lenne az egyetlen mód, hogy megelőzzük a katasztrófát és nyugodt életet biztosíthassunk néhány ezer évre.”
„Nem tudnátok valahogy megakadályozni ezt a pusztulást, vagy valahogy megálljt parancsolni neki?”
„Ha véletlenül itt járunk a közelben, akkor bizonyára; már több alkalommal beavatkoztunk. De ha épp az űrben tartózkodunk, akkor nem tudunk tenni semmit. Mindenütt, az egész világegyetemben léteznek akadályok. Ezek is, mint minden létező dolog, egy oknak a következményei. Hirtelen és váratlanul jelennek meg, megnyilvánulnak, és valami változást okoznak. Nekünk, akiknek el kell viselnünk ezek negatív hatásait, az a kötelességünk, hogy tudományosan vizsgáljuk őket, hogy ellensúlyozhassuk őket. A természet erői Apun is okoztak szörnyű dolgokat, és még mindig ily események túszai lennénk, ha nem vetettük volna őket alá szigorú tudományos vizsgálatoknak. Bölcsek és tudósok egy csoportja azzal van megbízva, hogy kivizsgálja a negatív jelenségeket és megakadályozza azokat, mert a hatásaik a galaxis Apu körüli részén is érezhetők lennének. Az élet védelme minden atmoszférikus adottság folyamatos ellenőrzését kívánja meg, és különleges intézkedések megtételére kényszerít minket. Fertőtlenítjük az űrt, ellenőrzés alatt tartjuk a fényt és a légköri eseményeket és a sejtek megtermékenyítése által egy kémiai szintézissel hozzájárulunk a fajfenntartáshoz: …”
„Mit értetek ’fajfenntartás’ alatt?”, kérdeztem Zayt kíváncsian.
Miközben a galaxisok mozognak az űrben, néha negatív zónákba érnek, amelyek különböző módon megtámadják a sejteket. Ennek pszichikai és fizikai degenerációk a következményeik, amelyek hátrányukra befolyásolják a géneket, és csak nehezen korrigálhatóak.”
„És ti hogyan oldjátok meg ezeket a problémákat?”
„A kérdéseid azt bizonyítják, hogy pozitív érdeklődésed van mindezen szövevényes probléma iránt, és én ezt nagyra értékelem benned. Nos, az egyetlen mód, hogy segítsünk e helyzeten, az élőlények mesterséges szaporítása.”
„És ez hogy történik?”
„Mi Apun az utódlásnak két módját ismerjük. Az egyik a koitus általi, amit a Földön csupán egy egyéni szórakozásnak tekintenek, a másik pedig az, amikor mesterségesen, laboratóriumban termékenyítünk meg sejteket. Számunkra, apuiak számára a szaporodás mindkét módon egy szent történés, mert az egy teremtő értelemben vett sejtszaporodás. De a továbbiakat nézd meg a képernyőn.”
Ekkor egy laboratóriumot láttam egy ismeretlen felszereléssel. Egy kellemes külsejű férfi csinált valamit a munkaanyaggal és különböző adalékokat kevert össze egy tartályban, ami egy szivacshoz hasonlított és egy vízszintesen fekvő nagy vesére hasonlított az alakja. Aztán beletette az edényt egy másik átlátszó tartályba.
„Mit csinál?”
„Ez a felszerelés a még meg nem születettek tartózkodási helyéül szolgál a terhesség alatt, és pozitív ionjai alapján alkalmasabb a magzat számára, mint a méh.”
„Nézzen oda, uram!”, kiáltotta Quispe megindultan és a képernyőre mutatott.
Megigézve figyeltem, ahogy a laboráns előhúzott a különös tartályból egy gyönyörű kis csecsemőt. Férfiak és nők léptek be egymás után a terembe, hogy nevetéssel, puszikkal és gyengédségekkel üdvözöljék az újszülöttet és köszöntsék új életében. Mily sajátos szokás egy újszülött számára, gondoltam magamban csendben.
„Így fogadunk minden gyermeket, amikor megszületik”, mondta Zay, mintha meg akarta volna válaszolni a gondolatomat. „Egy gyermek, aki az Apun megszületik, egyben mindenkinek a kisfia vagy a kislánya is.”
„Úgy gondolom, ez azokra érvényes, akik a mesterséges szülés révén látják meg a napvilágot, nem?”
„Nem, ez mindenkire érvényes kivétel nélkül. Ennél a nemzés módja nem számít.”
„Akkor tehát nincs szülői szeretet vagy vonzódás?”, kérdeztem majdnem felháborodva.
„Dehogy nincs, kedves barátunk, sőt, még inkább van, minta Földön. Minden apui, akár férfi, akár nő, osztatlan szeretetet és gyengédséget tanúsítanak a gyermek iránt, mert számukra társadalmuk legkisebb polgáráról van szó, akinek különleges, pártatlan gondozásra van szüksége.”
Önkéntelenül a saját lányomra kellett gondolnom. Habár jó az, ha más élőlény iránt gyengédséget érzünk, nekem mégsem tetszett ez a sajátos szokás. Zay megint kitalálta a gondolatomat, és mosolygott: „Szabad vagy abban, hogy úgy gondolkozz erről, ahogy helyesnek tartod, és ahogy a sejtjeid diktálják neked. De én a gyengédség kimutatásának ezt a módját pozitívabbnak tartom. Hisz szeretnünk kell minden élőlényt, mint önmagunkat. Erre a feladatra születtünk.”
Fanyalgásom Zay szavainak hatására kicsit tompult, és nemsokára már nem tartottam olyan különösnek az idegenek magatartását a gyermekekkel szemben. Eszembe jutottak Zay korábbi szavai: „Aki képes arra, hogy a saját gyerekei iránti szeretetével viszonyuljon a többi gyerekhez is, az betölti azt a nagy feladatot, amire megszületett.”
A nap lassan közeledett a látóhatárhoz, arra törekedve, hogy befejezzen egy újabb napot, amelyen oly sok váratlan dolgot éltem meg és láttam. Tűnődve gondoltam még egyszer végig az átélt jeleneteket, és arra a következtetésre jutottam, hogy az idegenek mégiscsak hipnotizáltak bennünket. Mert azt egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy az ember a ’60-as évek elején a Holdra szállhatna, vagy bármilyen újszerű repülőtesteket gyártana. És hogy az elkövetkezendő évek alatt az átlagpolgárok népeik pozitív vezetőivé váljanak és hogy tragikus módon életükkel kellene, hogy fizessenek - ezt teljesen valószínűtlennek tartottam.
Ugyanilyen kizártnak tűnt számomra Huascarán katasztrófája. Az egyszerűen nem volt lehetséges, hogy egy eddig nem ismert méretű lavina végighömpölyögne a magas hegyeken, hogy néhány másodperc múlva maga alá temessen egy olyan várost, mint Yungay. Senki sem hinne ilyen utópikus képeknek és elképzeléseknek!
Egy csodálkozásból és ijedségből álló komplex érzés hatott át. Kacérkodtam magamban azzal a lehetőséggel, hogy egy könyv alakjában rögzítsem ezeket az élményeket, egy csodákkal telt álomra való emlékezésként. Zay mosolygott, és szelíden szólt:
„Ha valóban akarod, írhatsz könyveket és beszámolókat.”
Hangosan felnevettem. Ez a válasz olyan hihetetlennek tűnt számomra, mint minden egyéb, amit az imént hallottam. Hisz már az is nehezemre esett, hogy egy levelet írjak a rokonaimnak. Ugyan hogy lennék képes ilyen körülmények között arra, hogy egy egész könyvet írjak!
Quispe bosszankodva hallgatta a nevetésemet. Ő nem értett egyet a magatartásommal, és rá akart beszélni, hogy változtassam azt meg. De én csak vidáman az órámra néztem, és láttam, hogy már ½ 7 volt, a legfőbb ideje annak, hogy hazamenjünk. Így hát elbúcsúztunk, és szó nélkül elindultunk haza. Amit az időképernyőn láttunk, semmiképpen sem inspirált beszélgetésre, inkább nyomasztó volt.
Amikor elbúcsúztam Quispétől, egyszer csak arra éreztem indíttatást, hogy egy füzetet vásároljak és egy ceruzát. Meglepett, hogy ilyen írási szándék bontakozott ki bennem. Alighogy beértem a városba, beszereztem a következő üzletben egy ceruzát és egy vastag, 200 oldalas füzetet. Otthon pedig elkezdtem valamit leírni abból, amit délután láttam. A feleségem úgy hitte, hogy a munkámhoz jegyzetelgetek valamit, és úgy vélte, hogy ideje lenne lefeküdni.
„Gondolkozz már, Mila”, mondtam neki, ennek itt semmi köze a munkámhoz.”
„Hát akkor ugyan mihez van köze?”
„Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, és ez az eleje.”
Elkezdett vihogni, majd végül mind a ketten nevettünk. A történtekről nem mondtam neki semmit, mégis egy megmagyarázhatatlan kívánságot éreztem, hogy írjak. Másnap kezdtem komolyan belegondolni a Huaylas-völgy jövőképeibe, abba, ami Yungay városára várna. Hirtelen készen állt az elhatározásom, hogy odautazok és mindenről értesítem az illetékes hatóságot. Augusztus 25-én, hétfőn volt egy szabad napom. Kora reggel felkeltem, elindultam, és dél körül elértem Yungay-t. A rendőrőrsön megérdeklődtem, hogy hol van egy bírói iroda, mert azon a véleményen voltam, hogy az lenne az alkalmas szerv, aminek minden polgár engedelmeskedik. A bíró tudná bevezetni a szükséges lépéseket, amelyek egy esetleges evakuáláshoz kellene, hogy vezessenek.
Egy barátságos őrmester fogadott.
„Mivel lehetek szolgálatára?”
„Meg tudná nekem mondani, hol lakik egy bíró? Ismer-e egyet személyesen?”
„Igen”, felelte, „menjen végig ezen az utcán. A szálloda közelében van Osorio bíró irodája. Ő nagyon ügyes és már a legnehezebb esetekben helytállt.”
„Sok köszönet”, válaszoltam, és mentem a megadott irányba. A nap magasan állt az égen, csak kevés árnyék esett az utcákra. Asszonyok jöttek a piacról telt kosarakkal és siettek haza, hogy elkészítsék az ebédet. Helyenként lehetett látni gyerekeket is, akik a kutyákkal játszottak és szaladgáltak. Fiatalok egy csoportja egy kis téren egy hegedűs körül gyűlt össze, és hallgatta annak népies játékát.
A Huandoy hegymasszívum lejtőin birkák bégettek, és valahol felhangzottak egy pánsíp hangjai, amit egy pásztor játszott saját kedvtelésére. Mindenütt virágzó gyümölcsfákat láttam, szántóföldeket friss vetéssel, és a hívogató tájat a fejedelmi havas csúcsokkal. Időközben pedig megérkeztem Osorio bíró irodájához. Kopogás nélkül léptem be a nyitott ajtón. A berendezés két íróasztalból és négy székből állt. A bíró ott ült szembe az ajtóval az egyik íróasztal mellett. A falon néhány bekeretezett diplomája lógott, meg egy Jézus-kép. Egy vastag könyvben lapozott, időszakonként pedig jegyzetelt valamit egy füzetbe. Amikor beléptem, egy pillanatra felkapta a fejét és üzleti stílusban csak annyit mondott:
„Kérem, foglaljon helyet”. Vele szemben ültem le. Egy idő után újra felemelte a fejét, unottan rám nézett és türelmetlenül annyit szólt:
„Mit szeretne?”
„Bocsásson meg, Osorio bíró úrral szeretnék beszélni.”
„Az én vagyok. Mi hozta ide?”
Tudósítottam őt arról, amit a képernyőn láttam. Kezdetben a bíró alig figyelt rám, aztán abbahagyta a lapozást, és látszólag ideges lett, mintha egy vadállat támadásától kellett volna tartania. Ebben a leselkedő állásban maradt egészen addig, amíg be nem fejeztem a mondókámat. A tudósításom megszakította a munkáját, ezért én egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Ezt akarta aztán szeretetteljes hangjával áthidalni:
„Figyeljen már jól ide. A Huascarán és Yungay városa között található egy több száz méter magas hegy, és e hegy és a Huascarán között pedig egy szakadéknyi mély szurdok. 5 akkora hegy, mint a Huascarán nem lenne elegendő kövekkel, földdel, hordalékkal és jéggel együtt, hogy feltöltse azt. Még sokkal kevésbé tudnának a heggyel együtt egy földtömeget képezni, ami képes lenne Yungay elárasztására. Az lenne a legjobb, ha most szépen hazamenne, holnapig kipihenné magát, és akkor meglátjuk, hogyan tovább.”
Azt hiszem, a bíró arcán egy leheletnyi gúnyt fedeztem fel, és biztos részegnek tartott engem. Mivel nem akartam mélyebben a lelkivilágába hatolni, csak röviden köszöntem, és elmentem.
Bár sürgős volt, hogy újra Huallancában legyek, mégis Yungay-ban éjszakáztam. Másnap újra megpróbáltam meggyőzni a bírót a közelgő veszélyről.
Ő ismét személyesen fogadott, és jókedvében volt.
„Tegnap mesélt nekem arról a vészről, ami Yungay városára leselkedne. Emlékszik még erre egyáltalán?”, mondta nevetve.
„Sose fogom elfelejteni, amit tegnap mondtam el önnek. Ellenkezőképp, még részletesebben szeretném azt elmondani. Képzelje el, hogy egyszer tényleg bekövetkezne. Emberek ezrei élnek itt, és ők mind meghalnának. Tegyen kérem valamit, hogy megmentse az életüket!”
Meglepetten nézett rám, majd hallgatott egy pillanatig. Megragadott egy ceruzát és játékosan forgatta az ujjai között.
„Kedves Vich úr, vagy hogy is hívják magát. Beszélt már pszichiáterrel Yungay ilyen elpusztulásáról?”
„Nem”, feleltem, és kitaláltam a szándékát.
„Akkor kérem, keressen fel egyet ezekben a napokban, én tudok magának néhányat ajánlani, akik állítólag nagyon jók. Néha jót tesz, ha kibeszéljük magunkat, és a legtöbbjük nagy megértéssel viszonyul az ilyesmihez.”
Megértettem, hogy ez a bíró is csendben mulatott rajtam. Biztos pszichikailag sérültnek tartott engem. Ezért tovább nem kísérleteztem azzal, hogy meggyőzzem őt az ügyről.
De abban a pillanatban újra megjelent a szemeim előtt a szerencsétlenségnek az a szörnyű jelenete, amit néhány nappal azelőtt a képernyőn láttam. Láttam, ahogy a sárlavina mindenkit magával ragadott, és betemette a köveket, a fákat, az asszonyokat, a gyerekeket és férfiakat. A kétségbeesett segélykiáltások hasították a fülemet. És semmi sem nyomaszt egy embert jobban, mint ha valakit vészhelyzetben lát, és nem tud segíteni. Pánikba estem. Legszívesebben rákiabáltam volna erre az emberre, de ő érthetően egyáltalán nem reagált volna erre. Dühösen haraptam össze a fogaimat, szorítottam ökölbe a kezeimet, és próbáltam megnyugtatni idegeimet, hogy elkerüljek egy botrányt. Teljesen világossá vált számomra, hogy ez az ember egy agyrémnek tartotta a tudósításomat, és nem hitt neki. Így felálltam, és még egyszer utoljára hozzá fordultam:
„Reméljük, hogy soha se lesz oka arra, hogy visszagondoljon erre az idióta részegemberre. Nagyon kívánom, hogy soha ne történjen meg, de attól félek, hogy ez elkerülhetetlen. Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig igénybe vettem az idejét.”
„Viszontlátásra, és ne felejtse el a pszichiátert. Tényleg el kellene mennie hozzá, komolyan gondolom.”
„Fogok rá gondolni, köszönöm.”
Vettem jegyet egy buszra Huallancáig, ami Yungayba vitte az embereket meg a Huaylas-völgy környékére. 10 órakor indult a busz. Menet közben elkezdett esni. A gumik cuppantak az esővel telt kátyúkban, és a felvert víz bespriccelte a szélvédőt, úgy, hogy az ablaktörlő nem győzte letörölni a vizet. Emiatt többször meg kellett, hogy álljunk, hogy a sofőr megtisztítsa a szélvédőt. Carazban álltunk egy kicsit, mert a busznak sürgősen új üzemanyagra és vízre volt szüksége. Egy vendéglő előtt állt meg a Plaza de Armas bejáratánál.
„Itt megállunk 15 percre. Talán valaki szeretne enni valamit”, mondta a sofőr barátságosan.
Mindenki kiszállt. Én elálmosodtam a buszozástól és bementem a vendéglőbe, hogy igyak valamit. Amikor beértem, a legtöbb asztal foglalt volt, de a pult mellett volt még egy asztal, amely mellett csak két személy ült, egy férfi és egy nő. Épp engedélyt akartam tőlük kérni, hogy leüljek, amikor mindketten udvariasan felálltak és kértek, hogy foglaljak helyet. Ki tudná leírni meglepetésemet, amikor felismertem mindkettőt: Zay és Ivánka voltak azok. Ritka módon a helyihez illeszkedő öltözék volt rajtuk, és ugyanúgy néztek ki, mint a legtöbben itt, mint az itteni középosztály emberei. Mindketten a kezüket nyújtották felém, és hívtak, hogy üljünk le. A váratlan viszontlátás egy kicsit olyan volt számomra, mint egy kisebb sokk, és egy pillanatra félelem fogott el. Ez talán megmutatkozott volna a magatartásomban is, ha nem jön épp a pincér az asztalunkhoz, és hozott volna 3 italt. Ezáltal tudatossá vált bennem, hogy az egész jelenet valós volt, és ez megnyugtatott.
„Tudjuk már, hogy megint visszautasítottak, már másodszorra. Hogy vagy?”, kérdezte Zay.
„Hát nem valami kellemes dolog, ha kinevetik az embert, de ha az a másik javára van, hát egye fene.” És újra rajtakaptam magam azon a gondolaton, hogy az idegenek biztos kémek.
A többiekért szenvedni és kellemetlenségeket elviselni létünk legnagyobb értelme”, mondta Zay. Az én gondolataim is ebbe az irányba mozogtak. Zay utána töltött a poharába. Ekkor szólt a sofőr, hogy idő van, és szálljunk be újra a buszba. Elbúcsúztam Zaytól és Ivánkától és beszálltam … A kétségek azonban nem mentek ki belőlem. Kik voltam ezek az idegenek, és mit kerestek a Huaylas-völgyben? Ez a kérdés foglalkoztatott a hazaút egész további részében.
