Elhallgatott tények

3. FEJEZET

NEMZETBIZTONSÁGI ÜGY (1960-79)

Az Egyesült Királyságban a következő néhány évben az észlelések száma jelentősen csökkent, és az újságcikkek is ennek megfelelően ritkábbá váltak, ami bizonyos körökben arra a gyanúra adott okot, hogy a hivatalos szervek cenzúrázzák őket. Roger Muirfield újságíró például ezt írta 1960-ban:

„Bár nem tudom megmagyarázni, miért hallgatják el az igazságot, biztos vagyok benne, hogy ez csupán egy utóvédharc, amelyet tudatosan vagy tudat alatt azok vívnak, akik a közvélemény formálásáért felelősek. Valahol, biztos vagyok benne, már leesett a tantusz, de a nyilvánosságnak nem szabad elmondani.”

De Waveney Girvan, a Flying Saucer Review akkori szerkesztője meg volt győződve arról, hogy nincs sajtócenzúra, mint olyan; inkább a média unta meg a témát, amely sokak számára nevetségessé vált, és már nem számított hírértékűnek. Ezeket az érzéseket visszhangozta 1962-ben Robert Chapman, a Sunday Express tudományos tudósítója és az Unidentified Flying Objects (Azonosítatlan Repülő Tárgyak) című könyv szerzője. Ő biztosított arról, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy D-Notice-t (biztonsági figyelmeztetést) alkalmaztak volna az UFO-kkal kapcsolatban a sajtóban, és más újságírók és szerkesztők is megerősítették ezt.

A D-Notice és a Hivatali Titkokról szóló Törvény

A D-Notice egy formális kérőlevél, amelyet bizalmasan köröznek az újságszerkesztők között, figyelmeztetve őket, hogy egy hír, amely a Hivatali Titkokról szóló Törvény védelme alatt állhat, a védelmi hatóságok szerint olyan titoknak minősül, amely érinti a nemzetbiztonságot. Nincs jogi ereje, és csak tanácsadó vagy kérő levélnek tekinthető, de figyelmeztet arra, hogy „függetlenül attól, hogy a közzététel tényéhez kapcsolódna-e jogi szankció, a közzététel a nemzeti érdekekkel ellentétesnek minősül”.

A Hivatali Titkokról szóló Törvény tiltja a kémkedés minden formáját, és megtiltja a kormánytisztviselőknek a titkok kiszivárogtatását, valamint az illetéktelen személyeknek azok átvételét. A törvény elválaszthatatlanul kapcsolódik a D-Notice rendszerhez és mivel egy D-Notice figyelmezteti a szerkesztőt, hogy egy adott hír közzététele sértheti a törvényt, a hatás hasonló a cenzúrához.

Van bármilyen bizonyíték arra, hogy néhány UFO-król szóló hír tárgya volt ennek az eljárásnak? 1980-ban levelet írtam több vezető országos újság szerkesztőjének, de egyikük sem tudta ezt megerősíteni. Ezután írtam Chapman Pinchernek, a jól ismert írónak és újságírónak, aki számos könyvet írt Nagy-Britannia hírszerzési és biztonsági szolgálatairól. „Biztosíthatom Önt” – válaszolta –, „hogy az UFO-k nem minősülnek titkosnak az OSA (Hivatali Titkokról szóló Törvény) alapján, és soha nem alkalmaztak D-Notice-okat a róluk szóló jelentésekre”. Chapman Pincher azt is kijelentette, hogy a világ egyik hírszerző szolgálata sem vesz részt UFO-kutatásban, ami teljesen ellentmond a tényeknek, de azt hiszem, igaza van a D-Notice alkalmazásának hiányát illetően. Ami a Hivatali Titkokról szóló Törvényt illeti, az egy teljesen más kérdés, és van néhány bizonyíték arra, hogy használták tanúk elhallgattatására.

A D-Notice alkalmazására vonatkozó bizonyítékok hiánya nem zárja ki annak lehetőségét, hogy hivatalos nyomást gyakoroltak a médiára az UFO-k tekintetében. Tony Gray szabadúszó újságíró például elmondta nekem, hogy egy kollégáját egyszer „valaki a kormányból” lebeszélte egy sztoriról. Bár ez csak egy a számos pletyka közül, amely eljutott hozzám, és arra utal, hogy finom nyomást gyakoroltak szerkesztőkre és újságírókra, nem tudtam ezeket alátámasztani. Ha ilyen nyomást valaha is széles körben alkalmaztak volna, az önmagában is szenzációs sztori lenne, amiből a Fleet Street (a brit sajtó) kis időveszteséggel tőkét kovácsolt volna – ami kontraproduktív lépés lenne a Védelmi Minisztérium részéről, mivel véleményem szerint ők igyekeznek elkerülni az elhallgatás bármilyen gyanúját. A hiteltelenítés (debunking) sokkal hatékonyabb fegyver.

El kell azonban mondani, hogy feltűnően kevés televíziós és rádiós hír hangzik el a témában. Tekintettel arra a tényre, hogy a BBC World Service (Világszolgálat) például rendszeres külföldi hírszerzési anyagokat kap, amelyeket az MI5, az MI6 és a GCHQ (Kormányzati Kommunikációs Főhadiszállás) állít össze – ami a BBC egyes munkatársait arra a gyanúra vezette, hogy a Külügyminisztérium torzíthatja a tudósításokat azzal, hogy szelektív a saját hírszerzési adatainak bemutatásában –, az UFO-cenzúra lehetőségét a műsorszolgáltatásban nem lehet figyelmen kívül hagyni.

RAF COSFORD, 1963

A Wolverhampton melletti Cosfordban lévő Királyi Légierő Műszaki Kiképző Intézménye volt a helyszíne egy állítólagos UFO-leszállásnak 1963. december 10/11-én éjjel. Este 11:30 és éjfél között két újonc jelentette, hogy egy fényes, kupola alakú objektum tűnt fel az égen, és bement egy hangár mögé, miközben zöld fénysugarat bocsátott ki, amely pásztázta a területet. A két szemtanú körülbelül két percig figyelte, majd elszaladtak, hogy szóljanak az ügyeletes tisztnek. A fiúkat hosszan kihallgatta a parancsnok és tiszttársaik, és az észlelést ténylegesen jelentették a tábornak a saját zárt láncú rádióján keresztül.

A Flying Saucer Review felvette a kapcsolatot a RAF Cosforddal, amely azonnal tagadta, hogy bármilyen ilyen incidens történt volna. A további kérdésekre válaszolva a londoni Légügyi Minisztérium elismerte, hogy két fiatal diák, akik nem voltak teljesen józanok, karácsony előtti csínyt követett el. Amikor megszorongatták őket, a Légügyi Minisztérium azt mondta, hogy vizsgálatot fognak indítani az incidens ügyében, mivel készült néhány vázlatrajz. A FSR szerkesztője, Waveney Girvan megkérdezte, láthatná-e a vázlatokat. Nem, a RAF-nál nincsenek meg, hangzott a válasz.

Akkor hogyan tudnak vizsgálatot tartani? – kérdezte Girvan. A válasz erre a kérdésre látszólag érthetetlenségbe fulladt. Néhány nappal később Girvan újra felhívta a Légügyi Minisztériumot. A „részeg diákokból” mostanra „józan tanoncok” lettek, akik átverést követtek el. Milyen átverést? – kérdezte Girvan. A fiúk megépítették a saját csészealjukat, és ez volt a magyarázat az incidensre – jött a válasz. 1964. január 9-én Wilfred Daniels nyomozó interjút készített Henry repülőhadnaggyal, a RAF Cosford lelkészével, aki megerősítette, hogy a fiúk valóban tanúi voltak egy UFO-leszállásnak, amely megrémítette őket. „Addig futottak, amíg be nem értek egy épületbe, és el nem tudták mondani valakinek. Azt mondták nekik, hogy ’józanodjanak ki’, de nem voltak részegek, és teljesen épelméjűek és értelmesek” – magyarázta a lelkész, hozzátéve, hogy szerinte biztonsági zárlatot fognak elrendelni az incidenssel kapcsolatban.

Waveney Girvan ismét kapcsolatba lépett a RAF Cosforddal, és beszélt Stevens repülőhadnaggyal, aki elismerte, hogy vizsgálatot folytattak a hangár mögött, ahol az objektumot látták. Égésnyomokat látszólag nem találtak. Girvan ezután felhívta a Légügyi Minisztériumot, és megkérdezte, hogy az ügy számos magyarázata közül melyiket kell hivatalosnak tekinteni. A szóvivő, Mr. B. E. Robson, ingadozni látszott a „semmi az egész” és a valami között, ami valójában nem is számít átverésnek.

A RAF Cosfordnál 1964. március 6-án tett látogatás egy küldöttség részéről, amelyben benne volt Hugh Fraser légügyi államtitkár, számos légi almarsall és egy parlamenti képviselő, arra a gyanúra vezette Waveney Girvant, hogy a látogatás valamilyen módon kapcsolódik a decemberi incidenshez. A szóvivő tagadta ezt, de – írta Girvan: „Tekintettel a hosszú sorozatra a Légügyi Minisztérium félrevezetéseiből az UFO-k témájában, rámutattunk Mr. Robsonnak, hogy a nyilvánosságot nem lehet hibáztatni, ha a magyarázatokat és a tagadásokat nagyfokú fenntartással fogadják. Minden bizonnyal rendkívüli véletlennek tűnik, hogy a ’nagyfőnökök’ közül oly sokan éppen abban a pillanatban szállnak le egy olyan állomásra, amely csak egy kiképzőbázis, amikor a Flying Saucer Review és mások nyomást gyakorolnak az igazság kiderítésére”.

Kétlem, hogy a látogatás bármilyen módon összefüggött volna ezzel, mivel egy ilyen vizsgálatot nem légi almarsallok végeztek volna, és a légügyi államtitkár, valamint egy parlamenti képviselő sem lett volna jelen, tekintettel a látogatás által kiváltott figyelemre.

Egy másik UFO-leszállás 1963-ban magas szintű hivatalos vizsgálatokhoz vezetett. Egy közeli barátom, akit 1952 óta ismerek, szemtanúja volt egy azonosítatlan repülő tárgy leszállásának Derbyshire-ben 1963 szeptemberében, és később kapcsolatba került annak kezelőivel. Négy évvel később két férfi jelent meg a barátom lakásán Belügyminisztériumi (Home Office) igazolvánnyal, és udvariasan feltettek számos kérdést, amelyek egyértelműen jelezték, hogy ismerik az incidens aspektusait. Amikor a barátom nem volt hajlandó válaszolni bizonyos kérdésekre, a férfiak elégedettnek tűntek, és végül távoztak. Nem volt fenyegetés; a férfiak minden tekintetben teljesen normálisnak tűntek, és nem volt folytatás. Mint a legtöbb ilyen esetben, semmit sem lehet bizonyítani, de biztos vagyok a barátom tisztességében.

Amikor egy nyilvános gyűlésen 1963-ban megkérdezték, miért próbálja a kormány „eltussolni a repülő csészealjak észlelését”, a volt védelmi miniszter (1959-62), Harold Watkinson, egy érdekes választ adott, anélkül, hogy ténylegesen válaszolt volna a kérdésre: „Mielőtt elhagytam a Minisztériumot, alá kellett írnom számos papírt, amelyben megígértem, hogy soha nem fedek fel bizonyos tényeket, amelyeket védelmi miniszterként tudtam meg. A repülő csészealjak témája is ezek közé tartozhat”.

AZ ÚJ VÉDELMI MINISZTÉRIUM, 1964

1964-ben a Légügyi Minisztériumot, az Admiralitást és a Hadügyminisztériumot egyesítették az új Védelmi Minisztériumban, nagyrészt Lord Mountbatten ösztönzésére, aki abban az időben a Védelmi Vezérkar főnöke volt. A Légügyi Minisztérium a Légierő Osztály (Air Force Department) lett, amelyen belül működött egy S4 (Air) nevű titkárság, amelynek többek között az volt a feladata, hogy kezelje a nyilvánosságtól érkező panaszokat az állítólagos alacsony repülési szabálysértésekről, valamint foglalkozzon a nyilvánosság tagjai által tett UFO-észlelésekkel. A 8-as Védelmi Titkárság (DS8) a Központi Törzsön belü hasonló feladatokat látott el ebben az időben.

Az újonnan alakult DS8 átvette a 6-os Titkárság (Secretariat 6) felelősségi körét. „A jelentős változás az volt, hogy ahelyett, hogy a Légierő Minisztériumhoz tartozott volna, most az Államtitkárhoz tartozott” – magyarázta nekem Ralph Noyes, a DS8 korábbi vezetője:

Ez adott neki egy bizonyos tekintélyt, és ez volt Denis Healey egyik eszköze arra, hogy megpróbálja az összes információt mindhárom haderőnemtől a Központi Törzshöz gyűjteni. A régi S6 és a régi S4 között ugyanaz a kényelmetlen megosztottság állt fenn a lakossági jelentésekkel kapcsolatban, mint ami az új DS8 és az új S4 (Légierő) között, és ez így is maradt. Nagyon frusztráló volt számomra és a másik osztály vezetője számára is. Néha azt mondtuk egymásnak a folyosón: „Van itt valami. Ez a tiéd? Vagy az enyém?” És ha nagyon egyértelműen alacsonyan repüléssel kapcsolatos panasznak tűnt – valami, ami hirtelen megijesztett sok birkát egy walesi völgyben, és elég egyértelműen egy Lightning [elfogó vadászgép] vagy valami hasonló volt –, akkor az az S4 feladata volt, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam, hagytam, hogy az S4 intézze, és kiderítse az egységtől, hogy egy Lightning a kijelölt alacsony repülési területen kívül tartózkodott-e.

De elég gyakran érkeztek anyagok a DS8-hoz, mert az S4 – amely nagyon gyakran a fő belépési ponton kapta meg azokat – azt mondta: „Semmi közünk hozzá. Ez nem alacsony repülés. Ez nem gyakorlat volt. Nincs itt semmi, amiért felelősséggel tartoznánk a nyilvánosság felé. Átadjuk nektek.”

Így a DS8 hajlamos volt sok jelentést kapni, gyakran az S4-en keresztül, néha közvetlenül a lakosságtól. Az UFO-jelentések kezelésének és a lakosságnak való válaszadásnak az elsődleges feladata azonban akkoriban az S4-nél volt, ahogy azt Ralph Noyes is megerősítette. „Azt jelenti ez” – kérdeztem tőle –, „hogy nem feltétlenül ön látta a legjobb anyagokat?” „Ez bizonyosan így van” – válaszolta Noyes. „Ha a 'legjobb' anyag alatt a földön történt közeli találkozásokat érti – akkor nem.”

KÉRDÉSEK A KÉPVISELŐHÁZBAN (HOUSE OF COMMONS), 1964-66

1964 júliusában Mr. A. Henderson képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, Hugh Frasert: „Milyen mértékű az együttműködés a Királyi Légierő (RAF) és az Egyesült Államok Légiereje (USAF) között a repülő csészealjakkal vagy más azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatos tények megállapítása érdekében; és milyen információk állnak most a Minisztériuma rendelkezésére ebben az ügyben?” Mr. Fraser így válaszolt: „Általában véve tisztában vagyunk az Egyesült Államok Légierejének tapasztalataival. A minisztériumom által kivizsgált észlelések mintegy 90 százalékának teljesen racionális magyarázata volt. A fennmaradó 10 százaléknyi esetben a rendelkezésre álló információ nem volt elegendő egy megfelelő vizsgálatalátámasztásához. Nem fedeztünk fel bizonyítékot az úgynevezett repülő csészealjak létezésére. A Képviselőházat ismét szándékosan vagy véletlenül félretájékoztatták az észlelések tíz százalékának valódi természetéről.

1966. július 19-én Sir John Langford-Holt képviselő megkérdezte Harold Wilson miniszterelnököt a Képviselőházban, hogy mivel a védelmi miniszter csak az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló jelentések légvédelmi vonatkozásaiért felelős, kijelölne-e egy minisztériumot a szélesebb körű következmények értékelésére. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy nem tenné. Sir John ezután hozzátette, hogy rengeteg jelentés érkezik a kormányhoz olyan emberektől, akik nem mind bolondok. Helyénvaló lenne – mondta –, ha valaki a kormányban komolyan érdeklődne irántuk. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy komolyan veszik őket, amikor megfelelő információ áll rendelkezésre. Sok jelentés természeti jelenségekről szólt, és amik nem, azok léggömbök voltak, és így tovább.

1984-ben írtam Harold Wilson korábbi miniszterelnöknek (jelenleg Lord Wilson of Rievaulx), megkérdezve, mennyire volt tudatában az Egyesült Királyságban és az USA-ban a témában folytatott titkos tanulmányoknak, hivatkozva bizonyos birtokomban lévő dokumentumokra, amelyeket kész voltam elküldeni neki, ha szükséges. A következő választ kaptam: „Sajnos nincs tudomásom azokról az ügyekről, amelyekre hivatkozik, és sajnálom, hogy ezért nem tudok segítségére lenni a felvetett kérdésekkel kapcsolatban.” Hasonló hangvételű levelet írtam Edward Heath korábbi miniszterelnöknek 1982-ben, és nagyjából ugyanilyen választ kaptam. „Ami az UFO-kat illeti” – mondta –, „sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nincs ismeretem a témáról.” Egy Margaret Thatcher miniszterelnöknőnek 1985-ben küldött levelet továbbítottak a Védelmi Minisztériumnak, akik a hagyományos stílusban válaszoltak.

A BRIT ÉSZLELÉSI HULLÁM, 1967

Ez volt az egyik legforgalmasabb év az Egyesült Királyságban feljegyzett észlelések szempontjából, és a Védelmi Minisztériumot elárasztották a jelentések. Az egyik leglenyűgözőbb eset április 28-án délelőtt 11:30-kor történt, amikor nyolc parti őr Brixhamben (Devon) egy hatalmas, kúp alakú tárgyat jelentett, amely körülbelül 15 000 láb magasságban lebegett. A parti őrök egy állványra szerelt 25-szörös nagyítású távcsövön keresztül figyelték a tárgyat és észrevették, hogy az forogni látszott. Brian Jenkins parti őr jelentése:

Láttam, hogy a dolog kúp alakú, a hegyes végével felfelé. Fehér volt és fényesen ragyogott. Úgy tűnt, mintha üvegből vagy erősen polírozott fémből készült volna. Az alja közelében volt egy háromszög alakú nyílás vagy ajtó, fehér peremmel a tetején, amely sok napfényt vert vissza. Az alja gyűrött volt, nagyon fehér, és úgy tűnt, mintha fémcsíkok lógnának le róla.

Jenkins felhívta a plymouthi RAF Mount Batten állomást, akik azt mondták, kapcsolatba lépnek a londoni Védelmi Minisztériummal. Ezután visszatért a tárgy megfigyeléséhez, és vázlatokat készített a jegyzettömbjébe. A tárgy lassan sodródott északnyugati irányba, körülbelül 22 000 láb magasságba emelkedve és mintegy nyolc mérföld távolságra. És akkor: „12:40-kor egy vastag kondenzcsíkot húzó repülőgép közelítette meg a tárgyat ÉK felől, átrepült felette és elhaladt mellette, majd megfordult, lebukott és alulról közelítette meg a tárgyat, lelassítva, ahogy közeledett, amíg a kondenzcsíkja elhalványult, és a repülőgép eltűnt a szem elől. Néhány perccel később a tárgy eltűnt a felhőkben.”

A repülőgép olyan magasságban volt, hogy lehetetlen volt kivenni rajta bármilyen jelzést, de Jenkins feltételezte, hogy a RAF-től volt, mivel nem sokkal azelőtt telefonált nekik. Úgy gondolta, a gép egy Lightning lehetett, és ennek méretéből a tárgyhoz viszonyítva a kúp méretét 150 láb szélesnek és 200 láb magasnak becsülte.

David Smith repülőhadnagy, a plymouthi RAF vezető irányítója megerősítette, hogy megkapta a jelentést Jenkinstől, és elküldte a Védelmi Minisztériumnak. A repülőgépről kérdezve Smith így válaszolt: „Tudunk minden repülőgépről a körzetben, és nem tudunk arról, hogy egy is felment volna megnézni a kúpot... A radarunk nem követett UFO-t.” A Védelmi Minisztérium (MoD) szóvivője azt sugallta, hogy a tárgy „valami olyasmi lehetett, mint az autó fényszóróinak tükröződése vagy valamilyen meteorológiai jelenség. Nem tudok semmit a repülőgépről, amely a közelében repült. Nem kommentálhatom tovább.”

Harry Johnson, a parti őrség állomásparancsnoka nem volt lenyűgözve ezekkel a magyarázatokkal. „Ostobaság azt feltételezni, hogy jól képzett és tapasztalt megfigyelők egy autó fényszóróinak tükröződését UFO-nak hitték” – mondta. „Ne feledjék, ez dél körül volt. A központunk azt mondta, ne beszéljünk erről, de nem mondták meg, miért. Nem látom, mi kár származna belőle, és ha van is, a feletteseinknek el kellett volna mondaniuk nekünk.”

Néhány hónappal később Ronald Caswell nyomozó meglátogatta Brian Jenkinst, aki megerősítette, hogy a parti őröknek azt mondták, ne kommentálják tovább az észlelést. Jenkins erősen ellenezte ezt az irányelvet. „Ami engem illet” – mondta –, „az én munkám a partvonallal és a tengerrel kapcsolatos. Bármit is látok a levegőben, az nem feltétlenül a parti őrség ügye, és nem tartozik a szabályzata alá.”

Caswellnek sikerült felkutatnia Smith repülőhadnagyot is az otthonában, és megkérdezte a Sunday Express 1967. május 21-i számában neki tulajdonított nyilatkozatról, amely eltért a korábban idézett amerikai jelentéstől. „Minden részletet jelentettünk” – mondta. „Nem mondhatom el, honnan jött a repülőgép, és nehéz dolga lesz bárkivel is elismertetni, hogy küldtek fel egyet. Úgy tudom, az UFO-t radaron is követték.” Smith ezután megvizsgálta a Sunday Express cikket. „Ah, ez május 21-i dátumozású. Én akkor szabadságon voltam.” „Akkor ki volt az a vezető RAF irányító Plymouthban, aki ezt a nyilatkozatot tette a sajtónak?” – kérdezte Caswell. „Fogalmam sincs” – válaszolta Smith. „Fogalmunk sincs, ki lehetett ez a vezető irányító.” Az interjú során Ronald Caswell és két kollégája észrevette, hogy a repülőhadnagy kezei remegtek.

Volt egy másik eset is 1967-ben, amikor RAF sugárhajtású gépek kerültek kapcsolatba UFO-kkal, amelyet Robert Chapman, a Daily Express tudományos tudósítója vizsgált ki. Október 27-én délután a tizenhárom éves Timothy Robinsont és családját sugárhajtású repülőgépek robaja riasztotta meg a fejük felett. Timothy – aki lelkes repülőgép-megfigyelő volt – kirohant a Winchesterben (Hampshire) lévő otthonuk hátsó kertjébe. „Láttam [két] Lightningot elhúzni körülbelül a ház magasságának négyszeresén” – mondta Chapmannek. A repülőgépek előtt egy fekete, gomba alakú tárgyat látott elsuhanni az égen. „Farokkal lefelé lógott, nem forgott, de hatalmas sebességgel haladt” – mondta Timothy. „Nyugat felé tartott, majd hirtelen északnyugatra változtatta az irányt, és eltűnt egy felhőben, meredeken emelkedve. Úgy tűnt, mintha a repülőgépek bedőltek volna, hogy kövessék, de kijátszották őket.” A Védelmi Minisztérium tagadta, hogy bármilyen Lightning gépük lett volna Winchester felett abban az időben, és nem tudták megmagyarázni semmilyen más típusú repülőgép jelenlétét sem.

Arra a kérdésemre válaszolva, hogy hány észlelést jelentettek a Védelmi Minisztériumnak RAF pilóták 1967-ben, azt a tájékoztatást kaptam, hogy csak egyet. Végül a MoD (Védelmi Minisztérium) felfedte, hogy az észlelést egy RAF Victor repülőgép pilótája tette július 13-án, de nem voltak hajlandóak további részleteket közölni velem. Mindenesetre világos, hogy ez nem az itt idézett jelentésekre vonatkozik.

A MOIGNE DOWNS-I INCIDENS, 1967

Az 1967-es hullám egyik legfigyelemreméltóbb észlelése J.B.W. (Angus) Brooksé volt, aki korábban a RAF hírszerző tisztje és a British Airways repülésirányítási tisztviselője volt. Miközben 1967. október 26-án reggel kutyáit sétáltatta, és rövid pihenőt tartott egy 8-as erősségű viharban Moigne Downsnál, a dorseti Ringstead Bay közelében, Angus Brooks észrevett egy tárgyat, amely villámgyorsan ereszkedett alá, majd hirtelen lelassult, és körülbelül negyed mérföldre az ő pozíciójától, nagyjából 200-300 láb magasságban vízszintesbe állt. Saját, rendkívül részletes jelentésében Brooks leírja a jármű alakját a kisimulás előtt:

...egy központi kör alakú kamra egy elülső törzzsel az elején, és három különálló törzzsel együtt a hátulján. A „lebegő” pozícióra lassítva a két hátsó külső törzs a „jármű” oldalára mozdult, hogy négy törzset alkosson egyenlő távolságra a központi kamra körül. Nem voltak látható hajtóművek, és nem volt zaja az alkalmazott erőnek a hátrameneti tolóerőhöz, a törzsek mozgatásához vagy a „lebegéshez”. A „lebegés” elérésekor a „jármű” 90 fokkal elfordult az óramutató járásával megegyező irányba, majd mozdulatlan maradt, a nagyon erős szél hatása nélkül.

A tárgy a következő huszonkét percben mozdulatlan maradt, miközben Brooks további részleteket jegyzett fel. A jármű, úgy tűnt, átlátszó anyagból készült, a központi kamra körülbelül 25 láb átmérőjű volt, a „törzsek” vagy nyúlványok pedig körülbelül 75 láb hosszúak, ami 175 láb teljes hosszat tett ki. „11:47-kor” – írta –, „két törzs körbefordult, hogy egy vonalba kerüljön a középső harmadik törzzsel, és a 'jármű' növekvő sebességgel emelkedett, majd eltűnt.”

A tárgy egyenlő távolságra lebegett a Winfreth-i Atomerőmű, a Portlandi Admiralitás Vízalatti Fegyverek Intézete és a Ringstead Bay-i USAF Kommunikációs Egység között. Sem az USAF, sem az Atomenergia Hatóság nem tudott megerősíteni semmilyen szokatlan tevékenységet a kérdéses időpontban. Angus Brooks egyik kutyája, egy németjuhász, nagyon zaklatottnak tűnt a találkozás alatt, kétségbeesetten kaparta őt, és nem volt hajlandó engedelmeskedni az „ül” parancsnak, bár mellette maradt. Brooks ezt spekulatívan a tárgyból áradó VHF (nagyon nagy frekvenciájú) hangoknak tulajdonította, amelyek zavarhatták az állatot, de a területre tett későbbi látogatások során is idegesség jeleit mutatta. A másik kutya, egy dalmata, érzéketlen maradt a tárggyal szemben, és elkóborolt vadat űzni. Hat héttel később a tizenkét éves németjuhász elpusztult hólyaghurutban; ami talán teljesen véletlen egybeesés.

1968 februárjában Angus Brookst a Védelmi Minisztérium egy csoportja hallgatta ki, amely Dr. John Dickisonból, a farnborough-i Királyi Repülőgép Intézet tudósából, Alec Cassie-ből, a RAF pszichológusából és Leslie Akhurstból, a Védelmi Minisztérium S4-es egységének munkatársából állt. A vizsgálatukat követően Mr. Brooksnak írt hosszú levelükben a csoport azt a véleményét fejezte ki, hogy amit valójában látott, az egy „üvegtesti homály” vagy elhalt sejt volt a szemgolyó folyadékában, amely drámaibb arányokat öltött annak a valószínűségnek köszönhetően, hogy Brooks „elaludt vagy alvásközeli állapotba került”, és a többit álmodta.

Bár igaz, hogy Brooks szaruhártya-átültetésen esett át néhány évvel a Moigne Downs-i észlelés előtt, ami a szokásosnál nagyobb homályokat eredményezhetett a szemgolyó üvegtestében, a válaszlevelében azzal érvelt, hogy „a muscae volantes [üvegtesti homályok] felfelé és lefelé mozognak, és mivel a jármű a látómezőbe a 030. foknál lépett be, leereszkedett a látómező közepére, huszonkét percig lebegett, majd kilépett a látómezőből a 320. foknál, ez aligha egyezik...”. Brooksot a Védelmi Minisztérium álomelmélete sem győzte meg, rámutatva, hogy az üvöltő szélvihar és a kutyája, amely fájdalmasan karmolta őt, aligha segítette elő az „elszundítást”. Nehéz elfogadni, hogy a Minisztérium ténylegesen hitt ezekben az ostoba elméletekben.

A hatóságok által eltussolt UFO-nyomok 1967.

november 6-án kora hajnalban, az A338-as (ma B3347-es) út egy szakaszán Avon és Sopley (Hampshire) között Karl Farlow sofőr azt tapasztalta, hogy dízel teherautójának lámpái hirtelen és megmagyarázhatatlanul kialudtak. Ahogy félreállt, egy izzó, tizenöt láb széles, tojás alakú UFO-t figyelt meg, amely lassan átmozgott lassan az úton jobbról balra, majd felgyorsult és eltűnt. A tárgy olyan hangot adott ki, mint egy hűtőszekrény, és olyan szagot árasztott, mint amikor fúró fúr a fába.

Mielőtt a tárgy eltűnt volna, egy Jaguar autó érkezett az ellenkező irányból, és annak lámpái és motorja leállt. „Járműveink 25-30 yardra álltak egymástól” – jelentette Farlow. „A tárgy közöttünk volt. A legszebb zöld színben izzott, amit valaha láttam. Semmihez sem hasonlított a földön. Megdermedve ültem a fülkében. Soha többé nem akarok hasonlót átélni. Ez nem hallucináció volt”.

A teherautó motorjára nem volt hatással a találkozás, és tovább járt (talán mert dízel volt). Miután a tárgy eltűnt a Jaguar sofőrje, egy állatorvos, azt javasolta Farlow-nak, hogy hívják a rendőrséget egy közeli telefonfülkéből (amelynek szintén nem égtek a lámpái). A rendőrség röviddel ezután megérkezett. „Mr. Farlow nagyon rémült volt” – mondta Roy Nineham rendőr, aki a járőrkocsiban volt. „Jelentésének legmegdöbbentőbb része az, hogy a lámpái kialudtak, majd újra kigyulladtak, amikor az általa látott tárgy eltűnt”. A szemtanúk észrevették, hogy nyomok vannak a földön az út mellett, és hogy az útfelület olvadtnak tűnt. A rendőrség Farlow-t és az állatorvost a bournemouth-i rendőrkapitányságra vitte, ahol külön-külön hallgatták ki őket hajnali 4:30-ig. Az állatorvos női utasát sokkos állapotban kórházba szállították.

Másnap mindkét férfit a christchurchi rendőrkapitányságra vitték, és a Védelmi Minisztérium egyik embere hallgatta ki őket. Később aznap Farlow-t a rendőrség visszavitte a helyszínre, hogy összeszedje a holmiját a teherautóból, és észrevette, hogy egy csoport ember műszerekkel vizsgálja a helyszínt, egy buldózer egyengeti a talajt, és egy férfi újrafesti a telefonfülkét. Egy héttel később Farlow megfigyelte, hogy az út egy 200 láb hosszú szakaszát teljesen újraaszfaltozták, mintha el akarnák tüntetni a bizonyítékok minden nyomát.

Ahogy Hilary Evans, egy vezető szaktekintély megjegyzi: „400 font értékű [elektromos] kár keletkezett a teherautóban: a Jaguart ért kárról semmit sem tudni. Ez a részletes eset bővelkedik megválaszolatlan kérdésekben. Sok minden valamilyen katonai eszközre utal, de ha így van, a hatóságok sikeresen titokban tartották további tizenhat évig! Akár ember alkotta, akár földönkívüli, az avoni UFO nyilvánvalóan képes volt néhány nagyon figyelemre méltó fizikai hatás kifejtésére”.

KÉRDÉSEK A KÉPVISELŐHÁZBAN, 1967-1968

Az 1967-es nagy-britanniai észlelési hullám októberben tetőzött, amikor több száz jelentés született, beleértve egy „repülő kereszt” híres észlelését, amelyet két rendőr üldözött Devonban október 24-én, és ami november 8-án kérdésekhez vezetett a Képviselőházban. Peter Mills, Torrington (Devon) parlamenti képviselője először a saját megyéjében történt észlelésekről kérdezett, és biztosítékokat kapott Merlyn Reestől, a védelemért felelős államtitkár-helyettestől:

A tárgyakról... a vizsgálat során bebizonyosodott, hogy vagy repülőgépek, vagy fények voltak. A fények közül a többség a Vénusz bolygó volt, de néhány fény forrását nem sikerült pozitívan azonosítani. Azt azonban elmondhatom, hogy ezen azonosítatlan fények egyike sem volt idegen tárgy. Vannak állandó intézkedések arra, hogy a RAF állomások jelentsék a szokatlan tárgyakat, és hogy az ilyen jelentéseket kivizsgálják. Nem gondolom, hogy bármilyen további intézkedés szükséges lenne.

Peter Mills további kérdéseket sürgetett, és megkérdezte Merlyn Reest, hogy tud-e biztosítékot adni arról, hogy a Védelmi Minisztérium tudósokkal konzultál tanácsért az UFO-észlelésekkel kapcsolatban. Rees így válaszolt: „Megadhatom ezt a biztosítékot. Ez nem csupán légvédelmi ügy. Hozzáférésünk van nagy hírű tudósokhoz – konzultáltunk velük mindezekről az ügyekről, és pszichológusokkal is”.

Két héttel később, november 22-én Patrick Wall őrnagy, parlamenti képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, hogy milyen információcserére vagy egyéb együttműködésre kerül sor minisztériuma, valamint az UFO-k problémájával foglalkozó hivatalos amerikai és orosz vizsgálatok között. Rees így válaszolt: „Kapcsolatban állunk az amerikaiakkal ebben a témában, de az oroszokkal nem. Úgytudom, hogy a következtetések, amelyekre az amerikaiak jutottak, egybeesnek a miénkkel”.

Bár igaz, hogy a brit kormány akkoriban nem állt kapcsolatban az oroszokkal a témában, csupán két héttel később a moszkvai brit nagykövetséget London arra utasította, hogy „tovább vizsgálja a témát az oroszokkal való együttműködés céljából az UFO-k megfigyelőcsapataiban”, egy 1985-ben nyilvánosságra hozott Védelmi Hírszerző Ügynökségi (DIA) dokumentum szerint (lásd 10. fejezet).

1968 elején Edward Taylor parlamenti képviselő megkérdezte a védelmi államtitkárt, hogy „hány jelentés érkezett azonosítatlan repülő tárgyakról 1967-ben; e jelentések közül hánynak bizonyult később természetes magyarázata; és hogy tesz-e nyilatkozatot”. Egy január 22-i írásbeli válaszban Merlyn Rees kijelentette:

Az 1967-ben beérkezett jelentések teljes száma az UFO-k iránti közérdeklődés hullámát tükrözi, amely az év vége felé érte el a csúcsot. Az alább közzétett jelentések elemzése azt mutatja, hogy az előző évekhez hasonlóan a túlnyomó többségről kiderült, hogy hétköznapi magyarázatuk van; a jelentések fennmaradó része nem tartalmazott elegendő információt a perdöntő vizsgálathoz, de semmi sem utalt arra, hogy olyan incidensekre vonatkoznának, amelyek lényegileg különböznek azoktól, amelyeket megmagyaráztak.

A MoD átadott Reesnek egy statisztikai listát 1959. január 1-től 1967. december 31-ig. Az 1967. évi 362 jelentésből mindössze 46-ot soroltak a „megmagyarázatlan” kategóriába az „elégtelen információ” miatt. Ezt a képtelenséget rendszeresen előadták a Képviselőházban, és ritkán kérdőjelezték meg. Az általam idézett jelentésekre vetett pillantás megmutatja, hogy a valóság távol állt attól, hogy hiányozna az elégséges információ és azok rendkívül részletesek és egyértelműen anomáliák, függetlenül attól, hogy mi lehet a végleges magyarázat. Az 1963-as évre a MoD-nak jelentett összesen ötvenegy jelentésből csak kettőt soroltak a megmagyarázatlan/elégtelen információ kategóriába. Valóban elégtelen volt az információ a RAF Cosford-i, brixhami, moigne downs-i és avoni incidensekben, vagy a Minisztériumot zavarba ejtették és megrémítették ezek a jelentések, és inkább azt állították, hogy „semmi sem utalt arra, hogy olyan incidensekre vonatkoznának, amelyek lényegileg különböznek azoktól, amelyeket megmagyaráztak?”

1968. június 11-én Sir John Langford-Holt megkérdezte Harold Wilson miniszterelnököt, „tudatában van-e annak, hogy a jelenlegi intézkedések szerint az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló egyes jelentéseket a Védelmi Minisztériumnak teszik, a rendőrségi jelentéseket pedig a Kereskedelmi Tanácsnak; és elrendeli-e, hogy minden ilyen jelentést egyetlen minisztériumnak tegyenek meg”. A miniszterelnök így válaszolt: „Nem, nem vagyok ennek tudatában. A bármilyen forrásból származó jelentéseket, beleértve a Kereskedelmi Tanácshoz beérkezetteket is, továbbítják a Védelmi Minisztériumnak.” A miniszterelnököt helyesen tájékoztatták. A rendőrség által tett minden UFO-jelentést első fokon a Védelmi Minisztériumnak kell küldeni, de valószínű, hogy időről időre egyes jelentéseket más kormányzati szerveknek küldenek.

1968 májusában a RAF Fylingdales korai előrejelző állomásának egyik alezredese kijelentette, hogy a Királyi Légierő sok időt pazarol az úgynevezett UFO-jelentések kivizsgálására, amelyek mindegyike teljesen eredménytelennek bizonyult. Mégis a Védelmi Minisztérium – és különösen a RAF – továbbra is komolyan veszi az észlelési jelentéseket, és a polgári tanúknak feltett kérdéseik némelyike arra utal, hogy tisztában vannak a jelenség bizonyos mintázataival. A szabványos MoD jelentési űrlapokon szereplő kérdések között vannak az észlelés közelében lévő létesítményekre, elektromos vezetékekre és víztestekre vonatkozó kérdések (Lásd Függelék, 458. oldal).

EGYÜTTMŰKÖDÉS A VÉDELMI MINISZTÉRIUMMAL

Számos UFO-kutató közvetlenül megkereste a Védelmi Minisztériumot az együttműködés bizonyos fokának kialakítása céljából. 1967. szeptember 29-én Antony Pace és Roger Stanway, a Brit UFO Kutató Társaság (BUFORA) munkatársai meglátogatták a MoD főépületét a londoni Whitehallban, és belső telefonon felvették a kapcsolatot az illetékes hivatallal. Először azt mondták nekik, hogy bárkivel való találkozás nem szolgálna hasznos célt, mivel egy bizonyos Mr. W. F. Allen, aki látszólag ideje nagy részét... ...az UFO-problémának szentelte, a következő hétfőig távol volt. Ismételt kérések után azonban a BUFORA kutatói interjút kaptak Mr. Allen kollégájától, Mr. Cassells-től az S4-ből. Később kiderült, hogy Cassells valójában W. F. Allen közvetlen felettese volt.

Stanway és Pace részleteket meséltek el olyan észlelésekről, amelyeket személyesen vizsgáltak ki Staffordshire környékén az előző két hónapban, és amelyek később a témáról szóló könyvük alapját képezték. Cassells azzal kezdte, hogy elmagyarázta a Minisztérium álláspontját a témában, biztosítva a kutatókat arról, hogy a MoD minden UFO-jelentést komolyan kezel, de érdeklődése kizárólag a védelemmel kapcsolatos szempontokra korlátozódik; következésképpen a MoD-ban nincs olyan osztály, tudós vagy más személy, aki kizárólag az UFO-kérdéssel foglalkozna. Hozzátette, hogy a Minisztériumtól senki sem végez helyszíni érdeklődést vagy terepi vizsgálatot UFO-jelentések esetén, az emberi erőforrás és a pénzügyi források hiánya miatt.

Könyvük megjelenését követően, amelyet elküldtek Leslie Akhurstnak az S4-hez, Stanway és Pace 1968. június 20-án ismét ellátogattak a Whitehallba, ezúttal időpontra. Az interjúra egy hatodik emeleti irodában került sor, és Mr. Akhursthoz csatlakozott Dr. John Dickison és Mr. Alec Cassie. (Ez a csoport ugyanabból a csapatból állt, amely februárban kivizsgálta a Moigne Downs-i észlelést. Nyilvánvalóan a MoD emberi és pénzügyi forrásai időközben bővültek.) Stanway és Pace megkérdezték, rögzíthetik-e az interjút, de az engedélyt megtagadták, mivel a magnó felvehetne bizonyos hangokat az épület más részeiből, amelyek minősített jellegűek, magyarázták. A találkozó több mint egy órán át tartott, és „mindhárom úriember kivétel nélkül barátságos, segítőkész és olyan őszinte volt, amennyire csak lehetséges volt a körülmények között”. Roger Stanway-t különösen megdöbbentette az a tény, hogy Alec Cassie azonnal képes volt felidézni a könyv pontos oldalszámát, ahol egy bizonyos esetleírás kezdődött.

Semmi különösebben jelentős dolog nem derült ki a találkozóból. A következő hónapban Leslie Akhurst összegezte a Minisztérium hozzáállását egy Roger Stanway-nek írt levélben, amely megismételte a szokásos irányelvet, dicsérte a két kutatót a könyvükért, de hozzátette: Eddig nem találtunk bizonyítékot légvédelmi vonatkozásokra vagy földönkívüli irányítás alatt álló járművekre. Nyitottak vagyunk az új bizonyítékok lehetőségeire, és érdeklődünk az olyan komoly tanulmányok eredményei iránt, mint az önöké. Jelentésüket gondosan megvizsgáltuk, és bár sok érdekeset találtunk, nem találtunk benne új tudományos bizonyítékot.

Ritkák az olyan esetek, amikor a Védelmi Minisztérium polgári kutatók együttműködését kéri, de 1972-ben a MoD megkereste Derek Mansellt, a Contact (UK) – Nagy-Britannia egyik vezető UFO-szervezete – adatkutatási igazgatóját, és megkérdezte, hajlandó lenne-e elküldeni a legjobb eseteit az S4 (Air) részlegnek a Whitehallba. Mansell készségesen beleegyezett, és kapott 500 nyomtatott borítékot a jelentések postázásához, amelyekről azt a tanácsot kapta, hogy ne legyenek egy hónapnál régebbiek. A minisztérium emberei, Anthony Davies és Leslie Akhurst azt javasolták, hogy a Contact jelentési űrlapjait módosítani kellene, hogy jobban összhangban legyenek az ő saját űrlapjaikkal. Derek Mansell elmondta nekem, hogy a két férfi a Contact informális „átvilágítását” is elvégezte. „Soha nem titkoltunk semmit” – mondta. „Elmondtam nekik minden forrásunkat, beleértve az oroszokat és a rendőrséget is”. Mansell azóta is folyamatosan küldi a legjobb eseteit a MoD-nak.

HATÓSÁGI NYOMÁS

Számos olyan eset fordult elő, amikor a Védelmi Minisztérium munkatársai állítólag figyelmeztették a szemtanúkat és a nyomozókat, hogy ne hozzák nyilvánosságra vagy ne folytassák az ügyet, bár az esetek többségében a bizonyítékok korántsem meggyőzőek arra vonatkozóan, hogy ténylegesen a MoD volt a felelős.

Egy helyi újságban 1974 nyarának végén megjelent UFO-észlelést követően a négy szemtanú közül egyik este hármat meglátogatott „egy kormányzati ember”, aki arra kérte őket, írjanak alá egy nyomtatott űrlapot, amelyben beleegyeznek, hogy nem tárgyalják meg az incidenst az országos médiával. „A férfi egyszerűen megjelent a házamnál, felmutatta az igazolványát, és kérte, hogy bejöhessen” – mesélte nekem a fő szemtanú 1986-ban. „Hárman voltunk, akik láttuk a jelenséget, és a kislányom. A férfit a kislányom nem érdekelte – csak én, a volt feleségem és a barátom, aki sajnos már halott”. A kihallgatások összesen körülbelül két órán át tartottak:

Hosszan, külön-külön hallgattak ki minket. ...Különböző típusú UFO-k rajzait mutatták nekünk; mellékesen megjegyzem, ezek nyomtatva voltak – valójában minden papírmunka nyomtatott volt, nem írógéppel írt... a papírokon bizonyosan voltak kódok, amelyek egyikünknek sem jelentettek semmit. ...Ezután közölték velünk, hogy UFO-t láttunk, de nem szabad elmondanunk vagy tájékoztatnunk az [országos] médiát. Ekkor elővett három dokumentumot, és mi mindannyian aláírtuk, hogy nem tesszük. Ezután betette a papírjait egy fekete táskába. ...Jobb szeretném, ha a nevemet kihagynák ebből, mivel félek a megtorlástól a dokumentum aláírása után. (Kiemelés hozzáadva)

1986. november 23-án a szemtanúval interjút készítettem szülővárosában, Mark Birdsall-lal, a Yorkshire-i UFO Társaság kutatási igazgatójával, Nagy-Britannia egyik vezető nyomozójával együtt. Mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy a tanú igazat mond.

Mit szól az incidenshez a Védelmi Minisztérium? „Ez teljes képtelenség” – mondta nekem David Ross, a MoD AS2 titkárságáról. „Kinek másnak jelentette volna az észlelést? Biztosan nem a MoD-tól jött. ... Úgy értem, mi alkalmanként meglátogatjuk [a tanúkat], és megkérjük őket, írják le, mit láttak. ... A Védelmi Minisztériumban senkinek sincs felhatalmazása arra, hogy azt mondja: 'Ne beszéljen erről senki mással'”.

„Lehetséges” – kérdeztem Mr. Rosst néhány hónappal később –, „hogy más osztályok is érintettek, amelyekről ön nem tud?” „Erre kategorikusan azt mondanám, hogy nem” – válaszolta –, „mert az Egyesült Királyságban ez az UFO-jelentések központi gyűjtőhelye, tehát ezen az irodán keresztül kellene jönnie. Ezért tudjuk mindig azt mondani, hogy nincs eltussolás, mert minden ezen az irodán keresztül jön, és mi mindenről tudunk, ami történik”. „Még akkor is, ha a biztonsági szolgálatok lennének érintettek?” – vetettem fel. „A biztonsági szolgálatok nem lennének érintettek” – válaszolta Mr. Ross. „Nincs okuk arra, hogy érintettek legyenek”.

David Ross őszintén kifejezett biztosítékai ellenére nem tudom elfogadni, hogy a MoD Titkársága mindenről tud, ami történik. Erősen kétlem, hogy az AS2 – a DS8 utódja – kapna bármilyen jelentős katonai észlelési jelentést; Ralph Noyes biztosan nem kapott, amikor az egységet vezette. Az AS2 nem feltétlenül lenne tisztában a rendőrségi Különleges Osztály (Special Branch) – amely szorosan együttműködik az MI5-tal – vagy akár a Védelmi Hírszerző Törzs által végzett titkos nyomozásokkal sem: a hírszerzés elkülönítése gondoskodna erről. Amerika Központi Hírszerző (CIA), Nemzetbiztonsági (NSA) és Védelmi Hírszerző (DIA) ügynökségeinek, valamint más hivatalos szerveknek a mostanra bebizonyított részvétele az UFO-kivizsgálásokban (amelyek mindegyike kapcsolatban áll brit megfelelőivel) arra a gyanúra vezet, hogy Nagy-Britanniában is folynak titkos vizsgálatok, amelyekről kevesen tudnak. Ha tévedek, az egyetlen alternatíva az, hogy bizonyos emberek hamis kormányzati igazolványokat és dokumentumokat használnak, hogy bejussanak a tanúk otthonaiba, elhitessék velük, hogy a kormányt képviselik, és eltántorítsák őket jelentéseik további terjesztésétől. Ez bizonyos esetekben igaz lehet.

Joyce Bowles, aki azt állítja, hogy (egy másik tanúval együtt) találkozott egy leszállt UFO-val és annak utasával Winchester (Hampshire) közelében, 1976. november 14-én, egy héttel később telefonhívást kapott valakitől, aki azt mondta neki, hogy a „kormányt” bosszantotta a történet által generált nagy nyilvánosság, hogy egy tisztviselő meg fogja látogatni, és hogy nem szabad senkivel sem tárgyalnia az ügyről. A névtelen hívó kicsivel később visszatelefonált, és figyelmeztette, hogy legközelebb „elvihetik és drótokra köthetik”. Mrs. Bowles azt mondta a hívónak Frank Wood, a BUFORA nyomozója jelenlétében: „Ez egy szabad ország, és azzal beszélek, akivel akarok, és sem ön, sem a kormány nem fog megállítani”.

Joyce Bowles a BBC „Out of This World” (Evilági) című televíziós dokumentumfilmjében mesélte el ezt az incidenst, és őszinte, valóban zavart tanúnak tűnt. Nehéz összeegyeztetni ezt a történetet bármilyen komoly kormányzati kísérlettel a hallgatásra bírására. Ráadásul soha nem látogatta meg senki a Védelmi Minisztériumtól, sem más kormányzati szervtől, bár a névtelen hívásokat követően egy ideig furcsa zavarokat észlelt a telefonján.

Maureen Hall volt rendőrnő elmesélt nekem egy esetet 1978 októberéből, amikor meglátogatta őt egy férfi a MoD-tól, aki udvariasan azt tanácsolta neki, hogy hagyjon fel egy nyomozással, amelyet akkoriban a BUFORA számára végzett. Az eset egy hatszögletű tárgy észlelését érintette Chingford (Essex) felett 1978. szeptember 20-án. A férfi középkorú volt, szemüveget viselt, és felmutatott egy igazolványt. Azt mondta, hogy Belvedere-ben, Délkelet-London környékén lakik, de sajnos Mrs. Hall, mivel akkoriban kezdő volt az UFO-nyomozásban, elkeverte a férfi nevét és címét.

Charles Bowen, a Flying Saucer Review volt szerkesztője egyszer beszélt a British Airways egyik vezető kapitányával, aki arról tájékoztatta, hogy a légi személyzet általi UFO-észleléseket csak a Védelmi Minisztériumnak szabad jelenteni, és nem szabad információt közölni a nyilvánossággal vagy a médiával. A kapitány bizalmasan elmesélte saját találkozását egy ismeretlen repülő tárggyal, és hozzátette, hogy sok kollégájának szintén voltak észlelései. Egy RAF tesztpilóta – aki Bowen szomszédja volt az 1960-as évek közepén – önként tett hasonló kinyilatkoztatást, elismerve, hogy érdeklődése a téma iránt saját tapasztalatából ered.

1981-ben interjút készítettem egy férfival, aki azt állította, hogy a Heathrow Légiforgalmi Irányításánál dolgozott 1966 szeptemberében, amikor a hajnali órákban egy UFO-t figyeltek meg. Az irányítótorony teljes személyzete látta a tárgyat alacsony magasságban lebegni a repülőtér felett, egy olyan időpontban, amikor nem volt repülőgép-mozgás. Az UFO-t radaron követték, és távozási sebességét 3000 mérföld/órában mérték. Értesítették a Védelmi Minisztériumot, és állítólag nyomozók érkeztek a helyszínre, akik azt mondták a szemtanúkna, hogy „nem láttak semmit”, és a Hivatalos Titkokról szóló Törvény (Official Secrets Act) szerinti vádemeléssel fenyegették meg őket, ha nyilvánosan felfedik az észlelést. A MoD-hoz intézett megkeresésre a következő nyilatkozatot kaptam: „Mint bizonyára tudja, a Hivatalos Titkokról szóló Törvény a hivatali kötelesség teljesítése során szerzett információk kiadására vonatkozik. Nyilvántartásunk azonban nem mutat olyan alkalmat, amikor a Hivatalos Titkokról szóló Törvényt kifejezetten az UFO-jelentések kezelésére alkalmazták volna”. Titoktartás övezte azt az esetet is, amikor a Gatwick Repülőtér légiforgalmi irányítói észleltek egy azonosítatlan tárgyat 1978. augusztus 16-án. „Az irányítók határozottan láttak valamit” – idézték a repülőtér szóvivőjét –, „de elzárkóztak attól, hogy elmondják, pontosan mi volt az”.

Az 1978-as év volt az egyik legforgalmasabb év az Egyesült Királyságban valaha feljegyzett észlelések szempontjából, amit sokan a Harmadik típusú találkozások című filmnek tulajdonítottak, amelyet először márciusban mutattak be. Hogy ez igaz-e vagy sem, vitatható marad, de bizonyára sok szemtanú érezhette magát bátorítva arra, hogy jelentkezzen, míg eddig gátolhatta őket a nevetségessé válástól való félelem. A Védelmi Minisztérium összesen 750 jelentést kapott – több mint kétszer annyit, mint 1967-ben –, és a hivatalos eltussolásra utaló jelek továbbra is fennmaradtak. Amikor egy riporter a Heathrow repülőtér közelében szeptemberben történt észlelésekről kérdezte, a Polgári Repülési Hatóság szóvivője tagadta, hogy bármilyen UFO-t követtek volna a Heathrow radarján, de hozzátette: „A nemzetbiztonság érdekében áll, hogy ne csapjanak túl nagy hűhót az ilyesmi körül”.

Talán a nemzetbiztonság is érintett volt annak a leszállt UFO-nak a jelentésében, amelyet két tizennégy éves lány látott Meanwoodban, Leeds egyik külvárosában, 1979. február 22-én. Aznap este, miközben a lányok a lakótelepüket körülvevő lejtőkön szánkóztak, megriasztotta őket egy légi tárgy, amely hangos visító hangot adott ki, miközben ereszkedni kezdett. Leszálláskor a zaj zümmögéssé változott, amely aztán elhalt, ahogy a tárgy megpihent a havon. Szürke és tojás alakú volt, két „uszonnyal” a két oldalán, a mérete pedig egy kisautóénak felelt meg. Rémülten a lányok visszakapaszkodtak a lejtőn, majd futásnak eredtek, megállva a tető közelében, hogy még egy pillantást vessenek a tárgyra. Körülbelül három percig pihent a földön, majd újra zümmögve a levegőbe emelkedett, és a lányok felé indult, majd ismét leszállt a lejtő egy meredekebb részén, körülbelül nyolcvan lábnyira. Néhány perc múlva a tárgy imbolyogni kezdett, majd felszállt.

A lányok, Lynsey Tebbs és Susan Pearson hazafutottak, ahol a jelenlévő felnőttek azonnal szétválasztották őket, és megkérték, hogy rajzolják le a tárgyat. Vázlataik gyakorlatilag azonosak voltak. Graham és Mark Birdsall, a Yorkshire-i UFO Társaság vezető kutatói három nappal később meglátogatták a leszállás helyszínét, és – két helyen is – furcsa benyomódásokat találtak a még mindig érintetlen hóban, amelyek látszólag összhangban voltak a tanúk vallomásával. A talajminták nem mutattak sugárzás jeleit.

Ugyanezt vagy egy nagyon hasonló UFO-t látták a következő reggel korai óráiban a mentősök, Michael Duke és Leslie Evans a South Kirkby mentőállomásnál, Hemsworth közelében, húsz mérföldre Meanwoodtól.

Nem sokkal azután, hogy a történet két nappal később megjelent a sajtóban, a lányokat meglátogatta „a kormány egyik tisztviselője”, akiket külön-külön, magánbeszélgetés keretében húsz percig kihallgatta, és kivizsgálta a leszállóhelyet. A férfi igazolványt mutatott fel, mondta nekem Lynsey apja, de nem tud visszaemlékezni a nevére vagy bármilyen részletre róla. „Miután befejezte a beszélgetést velük, felém fordult és azt mondta: ‘Nos, maga hisz benne?’ Én azt mondtam: ‘Nem igazán — kicsit szkeptikus vagyok.’ Erre ő azt mondta: ‘Biztosíthatom, hogy láttak valamit, ez biztos, mert az általam feltett kérdésekre nem tudtak volna válaszolni, hacsak meg nem történt volna.’ Nem mondta el, mik voltak ezek a kérdések, és a lányok sem tudtak rájuk visszaemlékezni, amikor később előjött a téma — akkoriban még fiatalok voltak” — mondta nekem Mr. Tebbs 1986-ban. „A feleségemet és engem nem engedtek be a szobába, amíg a kihallgatás zajlott.”

A tisztviselő, aki azt mondta, hogy egy olyan kormányzati osztálytól jött, amely „mindent nyilvántart” a témában, azt tanácsolta a lányoknak, hogy az esetről ne beszéljenek tovább.

A LORDOK HÁZÁNAK VITÁJA, 1979

1979. január 18-án történelmi vita zajlott az UFO-król a Lordok Házában, első alkalommal 700 éves története során, hogy ezt az ellentmondásos témát ott megvitatták. A vitát Clancarty grófja (Brinsley Le Poer Trench író, kutató) kezdeményezte. A számos főrend közül, akik támogatták azt a vádat, hogy kormányzati eltussolás történt, az egyik legvehemensebb Kimberley grófja volt, a repülőgépipar volt liberális szóvivője:

„Úgy gondolom, hogy a széles nyilvánosságot ösztönözni kell arra, hogy bizonyítékokkal álljon elő. Sokan nem teszik ezt, attól félve, hogy kinevetik őket. Legyenek nyitottak; legyenek őszinték; zaklassák képviselőiket a Parlamentben és a kormányt, hogy legyenek nyitottak velük, és hagyjanak fel azzal, amit meggyőződésem szerint eltussolásnak nevezhetünk. Nagy-Britannia népének joga van tudni mindazt, amit kormányuk tud az UFO-król, és nemcsak ennek az országnak, hanem a világ más országainak is.”

A vádat Lord Rankeillour is támogatta, aki hangsúlyozta, hogy minden évben sok UFO-észlelés történik, és hogy a tanúkra gyakorolt hatás mindig aggodalomra ad okot; ezt a nagyon fontos pontot mégis a világ legtöbb kormánya figyelmen kívül hagyja és nevetségessé teszi. Ami az Egyesült Királyságot illeti, hozzátette:

„… azokat, akik UFO-k látásáról számolnak be, tájékozatlannak, félrevezetettnek és az intelligencia szintje alatt állónak tekintik. Ha ez így van, miért kaptam az információim egy részét a Technológiai Minisztériumtól? Miért pazarolná a Minisztérium az idejét hamis információk összegyűjtésére? Természetesen nem hamis információkról van szó: ezek polgári és a légierő pilótái, rendőrök, tengerészek és a nagyközönség tagjai által jelentett adatok, akik mind személyes tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyek megzavarták és/vagy megrémítették őket …

Gyanítom, hogy a brit kormánynak valóban van egy osztálya, amely az UFO-észleléseket tanulmányozza; ha ez így van, miért foglalkoznak azzal, hogy nyilvánosan megcáfolják a bejelentett eseteket, ha azok nem érdeklik őket? Eltekintve attól a ténytől, hogy a kormány nem ismerte el az UFO-k létezését, ezek a gépek potenciálisan veszélyesek …”

Lord Rankeillour azon kijelentése, miszerint az információinak egy részét a Technológiai Minisztériumtól kapta, valóban érdekes, és az a gyanúja, hogy a kormánynak van egy külön osztálya, amely a jelenséget tanulmányozza (a Whitehallban működő, nyilvánosan elismert titkárságon kívül), nem alaptalan, amint azt a könyv későbbi részében tárgyaljuk. Túl sok éven át a parlamenti képviselőket és a nyilvánosságot arra vezették, hogy azt higgyék, csupán egy kis iroda kezeli az UFO-jelentéseket, és hogy ez az iroda pusztán egy olyan osztályon belül található, amely többek között az alacsonyan repülő repülőgépekkel kapcsolatos panaszokat kezeli, ezzel azt a benyomást keltve, hogy a Minisztérium nagyon alacsony prioritást tulajdonít a problémának.

Lord Strabolgi, Őfelsége kormányát képviselve, a vita lezárásakor ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem győzte meg a kormányt arról, hogy bármely UFO-jelentés idegen űrhajók látogatására utaló bizonyítékot tartalmazna, és így folytatta: „A vita során felvetődött, hogy kormányunk egy állítólagos elhallgatási összeesküvésben vesz részt. Biztosíthatom Főrendjeiket, hogy a kormány semmiféle ilyen összeesküvésben nem vesz részt … Nincs szó semmilyen elhallgatási összeesküvésről.”

Vajon Lord Strabolgi eltussolta a dolgokat a kormány számára, vagy csupán a saját személyes véleményét fejezte ki? Állításom szerint nem kapta meg az összes, a Védelmi Minisztériumban tájékoztatást nyújtók által ismert tényt, és hogy az a kevés információ, amelyet kapott, a saját meggyőződésének alátámasztására szolgált, így a hivatalos álláspont melletti kiállása véletlenszerű volt.

Bár Clancarty grófjának indítványát leszavazták, a vita iránti óriási érdeklődést mind a főrendek, mind a nyilvánosság részéről mutatta az, hogy a vonatkozó Hansard minden példánya elfogyott. A Lordok Házának Összpárti UFO Tanulmányi Csoportját röviddel ezután Clancarty grófja hozta létre, mintegy harminc főrend részvételével, és első ülését 1979 júniusában tartotta. Azóta havi ülésein vendégelőadóként a világ minden tájáról érkezett neves ufókutatók szerepeltek, és nekem is megadatott a megtiszteltetés, hogy 1980. június 24-én felszólalhattam a csoport előtt. Sajnos már nem működik, részben alapítójának sajnálatos betegsége, részben — gyanítom — az UFO-kutatást 1983 óta sújtó általános apátia miatt, amelyet a jelentős észleléshullám hiánya okozott. A flotta nyugalmazott admirálisa, Lord Hill-Norton, a Védelmi Törzs egykori főnöke, azonban rendületlenül nyomást gyakorolt a kormányra annak elismerése érdekében, hogy valóban történt elhallgatás, amint azt még látni fogjuk.