( Timothy Good 'Idegen bázis' c. könyve alapján )
A második világháború során Walter Marino Rizzi repülőgép-szerelőként dolgozott, valamint tolmácsként az itáliai és német egységek között. A későbbiekben egy autóértékesítő cég kereskedelmi képviselőjeként dolgozott az olaszországi Bolzanoban, de az ő hatáskörébe tartoztak a dolomitok és Dél-Tirol is. 1968 júliusának egyik szombatján, éjfélkor, miután az estét San Cassianóban együtt töltötte holland barátnőjével, kocsijával a Gardena- és Selle-hágokon keresztül Campitellóba indult, ahol nagynénje a Sport Hotelt vezette. Úgy tervezte, hogy ott fogja tölteni az éjszakát.
„Az idő nem volt túl jó, és csak nagyritkán láttam egy-egy csillagot”, kezdte a beszámolóját Rizzi, melynek angol nyelvű verzióját 1980-ban adta át Lou Zinsstagnak. ( spiritufó megj: George Adamski egykori svájci munkatársának ) „ Minden sűrű ködbe burkolózott, és többször is meg kellett állnom, mert egyszerűen nem láttam az utat. Ezért egy idő után úgy döntöttem, hogy az első alkalmas helyen megállok, és a kocsiban alszom.” Miután elhagyta a Grödner-hágót, talált is egy megfelelő helyet - egy homokbányát az út menetén -, ahol leparkolt a kocsijával.
1.00 óra körül hirtelen felébredt. Erős égett szagot érzett. Azt gondolva, hogy Fiat 600-a fogott tüzet - talán egy rövidzárlat miatt -, ellenőrizte a motort, de mindent a legnagyobb rendben talált. Amíg azonban körbesétálta az autót, feltűnt neki, hogy az út felén, mintegy 500 méternyire tőle, egy erős fény szűrődik át a köd résein.
„Olyannak tűnt, mint egy kivilágított hotelterasz, de a környéken nem volt hotel - egyáltalán, semmi se volt. Nagyon jól ismertem a helyet, több száz alkalommal áthaladtam már itt. Ekkor egy pillanatra tisztán kivehetővé vált minden, és láttam, hogy hatalmas objektum fürdik abban a különös, fehér fényben.
Egy lejtő ereszkedett alá az út szélétől, én pedig megfogtam a zseblámpámat, és elindultam arra, amerre az óriási tárgyat láttam. Ahogy közeledtem, egyre többet és egyre tisztábban láttam, és a köd is egyre gyérebb lett. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem féltem ( soha nem féltem semmitől ), de borzalmasan izgatott voltam.
A csészealjnak gyönyörű ezüstös színe volt, nagyjából 80 méter lehetett az átmérője, és három lábon állva mintegy kétméternyire lehetett a talaj fölött.
A kiinduló pontjuknál a lábak átmérője is jó két méter volt. Minden abban a bolyhosan gomolygó fehér fényben fürdött, és intenzív égett szagot lehetett érezni. Amint háromméternyi közelségbe kerültem a koronghoz, hirtelen leblokkoltam, mintha a testem 1000 kilót nyomott volna; és még a lélegzetvétel is komoly nehézségekbe ütközött.
Az üvegkupola a korong tetején fényesen ki volt világítva, és láttam, hogy két „lény” néz le rám. A korong jobb oldalán egy ( hengeres testű ) robot állt, nagyjából 2,5 méter magas, három lábbal, és négy „karral”, a korong peremét fogva, és körbeforgatva. A korong aljában ekkor egy csapóajtó nyílt, ibolyaszínű és narancssárga fényt ontva magából, és egy testhez simuló ruhát és üvegsisakot viselő alak bukkant fel rajta keresztül. A figura öt láb négy hüvelyk ( 160 cm ) magas lehetett. Egy méternyi távolságban tőlem megállt, majd felemelte a jobb kezét.
Nem tudnám leírni azt az érzést, mely hatalmába kerített, amikor belenéztem ennek a teremtménynek a gyönyörű szemébe; különös lágy érzés volt; szabadnak éreztem magam, olyan könnyűnek, mint a tollpihe, és tökéletesen nyugodtnak… Miután feje és a nyaka szabadon volt az üvegsisak alatt, mely nem volt más, mint egy válláig érő kerek gömb ( két lapos csővel, ami a háta mögé vezetett ), tisztán láthattam a vonásait.
A haja nagyon rövid volt, világosbarna színű, és szinte prémként hatott. A miénknél kissé távolabb elhelyezkedő, gyönyörű, enyhén ferde metszésű szeme volt, mint a macskának; a fehérje a világos mogyorószínűre hasonlított, a szivárványhártyája zöldeskék volt, a pupillák pedig megállás nélkül összehúzódtak és kitágultak ( amúgy kerek alakjuk volt, de amikor összehúzódtak, oválisak lettek, mint a macskáké ). Az orra nagyon apró volt, szintén mint a macskáké. Parányi volt az ajka is, és nagyon feszes; valahogy Greta Garbóra emlékeztetett, amikor pedig elmosolyodott, láthatóvá váltak hihetetlenül fehér és szabályos fogai is. A világos, olíva színű bőr simasága a gumit idézte fel bennem; amikor elfordította a fejét ( erre képes volt egészen a derékszögig ), nem jelentek meg ráncok a nyakán.
A válla nagyon széles volt, míg a csípője keskeny. Legelőször mégis a karja és a lába vonta magára a figyelmemet, miután kissé különbözött a miénktől: a csípőtől a térdig húzódó szakasz jóval hosszabb volt, mint a térd alatti; a boka formája pedig leginkább a lovakat idézte. A karja is jócskán hosszabb volt - a felső szakasz itt is aránytalanul hosszabbra nyúlt az alsóbbhoz képest -, de a kezét nem láthattam túl jól, mert kesztyűt viselt, bár úgy tűnt, nagyon hosszú ujjai vannak.
Olaszul megkérdeztem tőle, honnan érkezett, és amint kiejtettem a kérdést, a válasz máris ott volt az agyamban, mintha mindig is tudtam volna. A planéta, ahonnét érkezett, nagyon távol van a mi galaxisunktól, és mint egy tízszer akkora méretű, két nappal: egy óriásival, és egy kisebb másikkal. ( spiritufó megj: azaz a Földnél 10szer nagyobb bolygójuk egy távoli galaxis kettős csillagrendszere körül kering ) A napjaik hosszabbak, mint a miénk, és egyharmadával kevesebb világosság jut nekik, bár az éjszakák nagyon rövidek. A bolygójuk növényzete nagyban hasonlít a miénkére, de nekik roppant erdőségeik és nagyon magas hegyeik vannak. Náluk is megtalálható a két fagyott sarok, a köves sivatagok, és a miénkhez hasonló állatok, bár ezek méretében és testfelépítésében van némi differencia.
Gondoltam, megkérdezem, hogyan is élnek, és abban a pillanatban már meg is kaptam a választ; egy kicsit mozdította ugyan a száját is, de a hangját nem hallottam. A válasz az agyamban formálódott - azt hiszem, mentális telepátia útján. Elmondta nekem, hogy ők nem dolgoznak; minden automatizált, mindenki egyenlő és mindenki megkapja, amit akar, vannak majomhoz hasonló lények, akik elvégzik az olyan alantasabb munkákat, mint a gyümölcsök és zöldségek termesztése, a terménybetakarítás, és így tovább… Elmagyarázta azt is, hogy nekik nincs szükségük fogazatukra, mint nekünk, miután nem fogyasztanak húst, hozzátéve, hogy velük összehasonlítva mi olyanok vagyunk, mint az állatok. Gyümölcsökön, magterményeken élnek, és vannak olyan apparátusaik, melyek energiát gerjesztenek. Betegségek nem léteznek.
Megkérdeztem tőle, miért olívazöld a bőre, ő pedig elmondta, hogy a szín, amit látok, nem a valóságos, miután a mi rendszerünk magnetikus színérzékenysége nem azonos övékkel ( bár nem értettem pontosan, hogy ezzel mit akart mondani ).
Azt is elmondta nekem, hogy az ő szervezetük jóval egyszerűbb a miénknél: egyetlen emésztő csatornájuk van csak, és nélkülözik a belső zsigereket, amik nálunk megtalálhatóak. Szívük és tüdejük viszont jól kifejlett, miután nagy mennyiségű levegőre van szükségük, hogy táplálják agyukat és megtisztítsák az ereikben áramló folyadékot, melynek összetétele nagyban különbözik a vértől. Ezen túl roppant erős az izomzatuk, hogy ellenálljanak a bolygójuk jócskán erősebb atmoszférikus nyomásának. Valóban, amikor kilépett a korongból, és elindult felém, szinte ugrándozva közeledett, ahogy a Holdon sétáló űrhajósaink.
Továbbra is óriási hatással volt rám a szeme, és meg akartam tőle kérdezni, hogy férfi-e vagy nő. A szeme felcsillant egy pillanatra, majd mosolyogva kifejtette, hogy egyik sem, miután az ő fajfenntartási rendszerük nem a párosodáson alapul, mint a miénk.
Miután közelebbről is megvizsgáltam, hogy lássam a felépítését, megértette velem, hogy a felépítése a bolygó által támasztott követelménynek megfelelően alakult ki. A koponya teteje nagyobb volt, mint a miénk, miután a miénknél kétszer nagyobb agynak kellett helyet adnia. Pusztán a gondolatai és az agyhullámai segítségével képes volt olyan dolgok megtételére, melyeket mi még el sem tudunk képzelni…
Minthogy mindössze egyméternyire álltam tőle, többször is megpróbáltam megérinteni, de mindannyiszor megakadályozott ebben. Mindeközben a robot továbbtevékenykedett a korong külsején, ahol egyfajta „rotor”vagy „gyűrű” helyezkedett el… kétméternyire kinyúlva a hajó törzséből. Olyan volt, mint egy sokszínű, gyűrű alakú szivárvány.
Bizonyos időközben lebillent, a közepe pedig ponttá zsugorodott, miközben egyik fele az egyik, a másik a másik irányba fordult. Megkérdeztem, hogy a hegyes csúcs a meteorok megsemmisítésére való-e… Megint elmosolyodott, és elmagyarázta, hogy ők nem semmisítik meg a meteorokat, hanem kikerülik őket… A külső gyűrűnek nem volt más feladata, mint hogy lehetővé tegye számukra a meglátogatni kívánt bolygó légkörébe való belépést…
Az űrben egy központi szállítóhajóval utaznak, mely a mágneses mezőn kívül helyezkedik el, és egy másik energiaforrást hasznosít; az alakja hasonló ugyan, de az átmérője nagy, gondolom, olyan öt kilométernyi. El van látva kiszögellésekkel az olyan kisebb hajók hordozására, mint amilyet nekem is volt alkalmam megfigyelni, vagy az olyan nagyon kicsi korongok részére, melyek kezelők nélkül utazva a felderítési célokat szolgálják, miután ezek magnetikus meghajtórendszerrel vannak ellátva, és így a sebességüket nem korlátozza az atmoszféra, és immúnisak a hőmérsékleti és egyéb környezeti viszonyokkal szemben. A központi korongon százával élnek a népükből ( spiritufó megj: itt Rizzi, egy kicsit esetlen módon a földönkívüliek központi anyahajójáról beszél ), mintha otthon élnének: kimeríthetetlen tartalékaik vannak energiából és minden másból, amire szükségük lehet. Ezen túl a világűrben „semleges csatornákon” utaznak, így nem fenyegeti őket a veszély, hogy a bolygók magukhoz vonzzák őket, és így kerülik el az aszteroidákat és a halott planétákat.
Megkérdeztem tőle, milyen védekező eszközöket használnak, mire az válaszolta, hogy képesek bármit lebomlasztani, akár hatalmas távolságokból is. Intett, hogy vegyek fel egy követ, és kétméternyiről próbáljam megdobni vele a korong kupoláját. Felszedtem a követ - olyan alakja volt, mint egy hatalmas burgonyának, és jó egy kilót nyomott -, kicsit hátrébb mentem, hogy jobb legyen a becsapódási szög, és eldobtam. Ahogyan a kő közeledett a koronghoz, egy ibolyaszínű fénysugár csapott le rá, és a kő szétrobbant, teljesen megsemmisülve.
Megkérdeztem tőle, miért nem részesítenek bennünket is a technológiai jótéteményeikből, és maradnak egy ideig a bolygónkon, és hogy mennyi ideig tart eljutni a technikai fejlettség e fokára. Először is világossá tette: lehetetlen számukra beavatkozni bármelyik bolygó evolúciós folyamatába; hogy a Naprendszerünkben eltöltött idő idő előtt megöregítené őket; és végül, hogy az ő szintjükre soha nem érhetünk e, mert a mi bolygónk kérge alapvetően más, a közeljövőben el fognak mozdulni a sarkok. Ez a Föld kérgén egy hatalmas szakadást fog előidézni, melynek következtében a kataklizmatikus változások kipusztítják a teljes népesség 80 százalékát, és csak egy keskeny földsávot hagynak meg lakhatónak a kevés túlélő számára.
Ekkor megkérdeztem tőle, hogy hisz-e Istenben. Kezdetben egy kissé zavartnak tűnt, aztán elmondta, hogy Isten mindenütt jelen van: bennünk, a növényekben, a kövekben, a fűben és a természetben – mindenben ott él.
Arra is rákérdeztem, hogyan halnak meg és milyen soká élnek. A kozmikus energia kimerülésével halnak meg, közölte, és a mi fogalmaink szerint százszor annyi ideig élnek, mint mi. ( Eszerint legalább 7000 - 10.000 évig élnek! )
Mindeközben a robot is befejezte ténykedését; egyre kisebb lett, a henger is elkeskenyedett, majd a korong ( az űrhajó ) közepéhez ment, ahol narancsszínű fény vetült rá, amitől lebegni látszott, végül felszállt a fedélzetre. Nyilvánvaló volt, hogy az induláshoz készülődnek.
A kupolából a másik lény időről időre intett felém. Nem láthattam túl jól, de olyannak tűnt, mint előttem álló társa. A korong egész idő alatt abban a gomolygó, fehér fényben fürdött, mely nem vetett árnyékot, és nem is bántotta a szemet. Amikor azután érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg valamilyüket ( azaz valamilyen emléktárgyat ), a lény visszautasított, mondván, hogy az veszélyes lehetne számomra.
Akkora hatást gyakorolt rám, hogy még arra is megkértem, hogy vigyenek magukkal; még az sem számít, ha többé nem térünk vissza. Annyira felkavart a gondolat, hogy soha többé nem láthatom viszont, hogy sírva fakadtam: még le is térdeltem előtte, és úgy könyörögtem, vigyen magával.Valahányszor meg akartam ölelni, „leblokkoltak”. Ekkor intett, hogy álljak fel, és miközben a szeme különös fényben ragyogott, melytől melegség öntötte el a tagjaimat, az alábbiakat mondta:
„Nagyon bátor vagy, és kétségkívül nagyon szerencsés is, mert ha egy méternél közelebb jöttél volna, közvetlenül a korong alá, te is lebomlottál volna, ugyanis a rotor javítása folytán a mágneses mező nem nyúlt túl a korong peremén; másodszor, mert lehetőséged nyílt rá, hogy szemtől szembe találkozz és beszélj velünk. Akárhogy is, se te, se más a bolygódról nem maradhat velünk – legkevésbé azért, hogy az űrhajónkon utazzon.”
Ekkor újra felemelte a karját, ahogyan korábban is. Éreztem, ahogyan egy ismeretlen erő hátrébb taszít, majd a lény visszasétált a korong alá, és eltűnt a fényesen világító kerek nyílásban. A kupolában még mindig ott volt a másik, aki felém integetett. Az erős fény fakulni kezdett, én pedig megálltam – vagy még inkább megállítottak – 300 méternyire a korongtól; a kupola ekkor ibolyaszínben kezdett játszani, és a korong külsejét is átitatta az ibolya- és narancsszínű ragyogás.
Ezután körfűrészhez hasonló hangot hallottam, a korong két-három méter magasságba emelkedett, a lábak visszahúzódtak, majd a fények világosibolyára váltottak, és egyre fehérebbek és fehérebbek lettek. Egy pillanatig egy olyan éles füttyszó harsant, hogy azt hittem, berepeszti a dobhártyámat; a korong rázkódni kezdett, mintha búcsút intene, majd a hajó lassan 300 méter magasságba emelkedett, ahonnét iszonyatos sebességgel kilőtt az égbolt felé.
Csak álltam reszketve, az arcomon pergő könnyekkel, és teljesen vigasztalanul éreztem magamat. Azután kezdtem ráébredni, hogy izzadságban úszok, és a levegő melegnek tűnt. Megérintettem a földet: az is melegnek bizonyult. A köd felszívódott, az égbolt csillagos volt, az éjszaka koromsötét. Megpróbáltam felkapcsolni a zseblámpát, de az sem működött, úgyhogy anélkül botorkáltam vissza az autóig. Megpróbáltam összeszedni magamat azután, ami történt. Egy tűvel meg is böktem magam, hogy lássam, ébren vagyok-e, majd könnyítettem magamon. Végül elindultam a Sella-hágó felé, hogy eljussak nénikémhez a Fassa völgybe."
https://www.youtube.com/watch?v=YYON25awkw8
