A Földet halványkék ködfelhő vette körül, mely meglehetősen sűrűnek látszott közelről, de néhány mérföld után teljesen elhalványult.
A Föld továbbgördült, lustán forogva, mint egy sólyom, mely lassan repül az égen.
A széles-ember azt mondta:
„Szándékosan jöttetek a Földre, de most az egész Univerzum előttetek van. Megér egy pillantást, nem?”
Ez rögtön felélénkített minket, és felnéztünk.
Fölöttünk teljes feketeség volt, megdöbbentően élénk fénypontokkal.
A távoli bolygók élesen kereknek és sokféle árnyalatúnak látszottak, míg a közelebbi bolygókon felszínük jellegzetességeit is meg tudtuk különböztetni.
Hogy a Napot nézhessük, a széles-ember leárnyékolta a képernyő egy részét.
Így tisztán láthattuk a Napot, mely hatalmas volt, és látványa rémültet okozott nekünk, mert azt hittük, hogy az egész egy roppant nagy tűzben ég.
Hatalmas lángnyelvek törtek ki a pereméből, míg felszíne vonagló masszaként tűnt fel előttünk, amelyet sötét foltok tarkítottak (Ford. megj: nyilván elsőször megdöbbentő közelről látni teljes életnagyságban a Napot!)
„Van egy bázisunk a ti Holdatokon”, mondta a széles-ember, ”a Hold mindig az egyik oldalát mutatja a Földnek. A bázisunk viszont a másik oldalon van, most oda megyünk."
A szűrőt elhúzták, és megpillanthattuk a Hold vakítóan fényes korongját, azt a világot, amelynek felszínén még mindig van élet.
Olyan sebességgel közeledtünk hozzá, ami teljesen érthetetlen volt, mert nem volt meg számunkra a mozgás érzése.
„Ti sokat tanultatok rólunk”, mondta a széles-ember, „ám a Földön azt tanítják az embereknek, hogy mi nem létezünk.
Ezt a vallásaik miatt kell tenniük, akik azt tanítják, hogy az ember Isten képmására van teremtve, ezért a földi ember azt gondolja, hogy ember csak a Föld bolygón él.
Ha ma a Földön elismernék azt a lehetőséget, hogy az emberi lény más bolygókon is létezik, bebizonyosodna, hogy a különböző vallások tévednek.
Ismétlem: azok, akik most az élet és a halál urai a nemzetek felett a Földön, nem merik tudatni a népeikkel, hogy vannak még nagyobb hatalmak is felettük, mert ha így tennének, az csökkentené a hatalmukat a rabszolgaságban tartott nemzetek felett.” (Ford. megj: mondták ezt 100 évvel ezelőtt!)
Űrhajó-meghajtás
Később körbevezettek minket az űrhajóban, és bemutattak a nagy létszámú legénységnek.
Nagyon tudatlannak éreztük magunkat jelenlétükben, de mindent megtettek, hogy válaszoljanak kérdéseinkre és megnyugtassanak bennünket.
Engem az űrhajó meghajtásának problémája nagyon érdekelt, ezért részletes választ kaptam erre.
Nincs egyetlen módszer, mondták, a különböző célra használt hajók különböző meghajtási rendszerrel rendelkeztek.
Azon, amelyen utaztunk, valamiféle mágnesességet használtak, amely taszította a Föld mágnesességét.
Azt mondták nekünk, hogy a Földön jelenleg használt elektromosság a legdurvább energia.
Az űrhajókban használt mágnesesség a kozmikus energián alapul.
Ebben az űrhajóban az energiát a hajó felszínén lévő speciális gyűjtők veszik fel a kozmoszból, és a „motortérbe” vezetik. Innen indukciós tekercseken keresztül az energiát a hajó két felére szállítják.
Az űrhajó Földnek néző fele erősen taszítja a Földet, míg a célégitesthez, jelen esetben a Holdhoz erősen vonzódik.
Ha az űrhajó egy bolygó légkörében tartózkodik, a taszító erőt be lehet állítani úgy, hogy a hajó lebegjen, emelkedjen vagy süllyedjen.
A hajó egész belsejét vezetékek hálózzák be, így bármilyen helyzetben is van az űrhajó, a gravitációs erő mindig olyan az utasok számára, mint amit a saját bolygójukon megszoktak.
Megmutattak nekünk egy rendkívül egyszerű eszközt, amely automatikusan beállította az utasok számára a gravitációt.
De most nincs lehetőség több részletbe belemenni.
Mert tragédia, hogy a nyugati népek ennyire szkeptikusak, pedig nagyon sok a mondanivaló lenne ezzel kapcsolatban, de időpocsékolás még akkor belekezdeni valamibe, mikor az ember tudja, hogy nem fognak hinni neki. (Ford. megj: ez a könyv először 1959-ben jelent meg.)
A repülő csészealjak valóságosak. Nagyon is valóságosak.
Látogatásom a Vénuszra
Megint visszatértünk a Földre.
Az esti szelek lágyan sóhajtottak a Rejtett-völgy fái között. A béke, a harmónia légköre uralkodott itt, és a jót szolgáló földönkívüli emberek voltak körülöttünk.
A tábortűz mellett feküdtünk, Mingyar Dondup láma és öt társunk, velem együtt heten.
Messze utaztunk Lhaszától, a hegyek fagyos lejtőitől és a kopár földjétől.
Most csak heten voltunk, bár tizenegyen indultunk el. Néhány társunk a kimerültségtől esett össze, lavinák áldozatai lettek, a nélkülözés, a dermesztő hideg végzett velük.
Most azonban ennek a Rejtett Völgynek a melegében és békéjében pihenhettünk.
A csodákkal valóban szembesültünk, mióta először léptünk kapcsolatba a más világokból származó istenekkel, azokkal az istenekkel, akik vigyáznak a Földünkre és megóvják minden önpusztítástól.
Ma este, gondoltuk, korán lepihenünk.
Megérdemeljük most az alvást, mert egész nap annak a hatalmas városnak a titkait szemléltük, ami félig a gleccserben van temetve.
Eddig sokat tanultunk, de még többet kell tanulnunk.
Majd hirtelen egymásra néztünk, hogy ki beszél hozzánk, mert egy szelíd hang szólalt meg a fejünkben:
„Testvérek, készüljetek az utazásra, már várunk rátok"!
Habozva egymás után felálltunk, és körülnéztünk.
Senkit sem láttunk körülöttünk, de ismét felhangzott a határozott parancs:
„Testvéreim, errefelé várunk rátok!”
Így hát megérzéseinket követve eljutottunk abba a nyüzsgő táborba, ahol más világok űrhajói álltak, ahol különböző világok emberei szorgoskodtak, hogy elvégezzék a sokrétű feladataikat.
Ahogy közeledtünk az egyik nagyobb hajóhoz, egy férfi, az ismerősünk, a széles-ember ereszkedett le róla, és kezét a szívére téve a béke és az üdvözlés gesztusával jött szembe velünk.
„Ó, testvéreim, végre megjöttetek. Az elmúlt órában folyamatosan hívtunk. Azt hittük, hogy talán elaludtatok.”
Alázatosan meghajoltunk előtte, meghajoltunk egy világűrből jött felsőbbrendű lény előtt; majd a széles-ember megfordult, és a hajóhoz vezetett minket.
Megálltunk az űrhajó egy olyan része mellett, melynél az ember úgy érezte magát, mintha valami rendkívüli erő felkapná és felfelé lendítené.
„Igen”, válaszolt azonnal a gondolatainkra a széles-ember, „ez egy antigravitációs sugár, amit levitátornak hívunk. Megkímél a lépcsőzéstől.”
Az űrhajó belsejében egy szobába vezetett minket, ahol a fal mentén ülések voltak.
Ez egy kerek szoba volt, mely annak a hajónak a helyiségére emlékeztetett, amelyen nemrégen utaztunk.
Körülnéztünk, és úgy láttunk, mintha egyáltalán nem lennének falak (Ford. megj: átlátszóak voltak), és mégis tudtuk, hogy ezek a falak olyan szilárdak, mint a fém, keményebb fém, mint bármi, amit ismerünk.
„Testvéreim, a ti mértéketekkel mérve messziről jöttetek, és rendkívül sokat kibírtatok”, mondta a széles-ember,"ezen az éjszakán most messzebbre viszünk titeket a Földtől, egy olyan bolygóra, amit ti Vénusznak neveztek".
Elviszünk titeket oda, csak azért, hogy megmutassuk: léteznek civilizációk azon kívül is, mint amit a Földön ismertek, elviszünk titeket, hogy földi életetek napjait bevilágosítsa annak ismerete, hogy ténylegesen mi van és mi lehetséges.
De először is együnk. Úgy tudom, éppen vacsorázni készültetek.”
A széles-ember telepatikusan parancsot adott, erre kísérők léptek be, akik edényeket hoztak magukkal..
Az egyik a falhoz ment, és különböző gombokat nyomott meg.
A padló egy részéből egy asztal emelkedett ki, és vele együtt olyan ülések jelentek meg, amelyeken régi keleti módon dőlhettünk hátra, és nem kellett nyugati stílusban feszesen ülnünk.
A csillogó edények fedelét – amelyek úgy néztek ki, mintha legtisztább kristályból készültek volna – levették, és, mint a pincérek, segítettek nekünk kiszedni belőle az ételt.
Az étel számunkra valóban csodálatos volt.
Különböző színű gyümölcsök, majd lésűrítmények kristályüvegekben. Vendéglátóink nagyon figyelmesek voltak.
A széles-ember azt mondta:
„Itt csak azt esszük, amit a természet ad. Olyan gyümölcsök ezek, amelyeket nem ismersz a Földön, olyan gyümölcsök, amelyeket kenyér- és húspótlásra és mindent másra használjuk fel.
Ezek a növénysűrítmények, amelyeket igazán finomnak találtatok, e Naprendszer más bolygóiról származó diófélékből készültek.”
Mint mondta, „igazán finomak” voltak, és valóban nagyon jókat ettünk. Az ízek ugyan furcsák voltak számunkra, de teljesen kellemesek, és amiket ittunk, ismét gyümölcslevek voltak.
Úgy láttuk, hogy ezek az emberek még a tibetieknél is emberségesebbek. Nem ölnek meg semmit, és nem tartanak rabságban állatokat sem, hogy a tejüket el lehessen venni.
Étkezésünk végén az edényeket elvitték, és az asztal és az étkezőszékek pedig ismét eltűntek a padlóban.
A széles-ember azt mondta:
„Ezúttal veletek maradok. Már emelkedünk.”
Erre megfordultunk és átnéztünk a falon.
Nem volt semmi mozgásérzet, semmi hang, mégis egyre csak emelkedtünk.
Egyre gyorsabban elhagytuk a sötétedő Földet, és kimentünk az űrbe, hogy lenézve újra láthassuk a látóhatár fölött megcsillanó Napot a Föld görbülete fölött a messzi-messzi távolban.
Egyre feljebb mentünk, ki az űr mély feketeségébe. A Föld már csak akkora volt, mint egy kis kerek gyümölcs, kékesszürke fénnyel csillogott, egyáltalán nem olyan volt, mint a Hold, amelynek sárgás fénye volt, de a Földnek kékesszürke, valóban furcsa színű.
Száguldottunk tovább és tovább az űrbe, és az előttünk lévő csillagok színt váltottak, épp úgy az előttünk lévő Nap arany sugarai is vérvörössé.
A Föld eltűnt mögöttünk.
Legnagyobb döbbenetünkre mögöttünk nem volt semmi, csak sötétség, feketeség, a teljes üresség feketesége.
Csodálkozásomtól elakadt a lélegzetem, és a széles-ember felé fordultam, de ő csak nevetett, és így szólt:
„Ó, testvérem, gyorsabban haladunk a fénynél, így hát mögöttünk nincs fény, mert gyorsabban megyünk nála, előttünk pedig utolérjük a fényt, tehát az egész látható spektrum megzavarodott.
Így egy bolygó fehér csillogása helyett vöröset látsz, egyre sötétebb vöröset, amíg a vörös lilává nem válik, a lila pedig feketévé, és a fény, amit látsz, egyáltalán nem fény, hanem csak az érzékek illúziója."
Folytatás: Lobsang Rampa - Látogatásom a Vénuszra 4. rész
