11. fejezet
A Nap-csoda
1980. június 29-én meghívtam a barátokat egy kirándulásra a Braccóra, és eljött velünk első alkalommal Gianna is. Tudtam, hogy a testvérek fogják jelezni jelenlétüket, ezért abban maradtam Tinával, hogy egyedül előre megyek be a hegybe, azzal a reménnyel, hogy legalább egy rövid közeli találkozást megéljek.
Délután három órakor hagytuk el az autópályát a levantói kijáratnál, hogy újra beautózzunk a hegyekbe.
Egy idő múlva egy-két pínealiget közötti helyre értünk. Otthagytuk a kocsikat és felmásztunk gyalog a meredek emelkedőn. Ott fent egy nagyon szép helyre bukkantunk, a szívünk örömtől izgult.
Miután megérkeztünk ott fent, leültünk a fűbe és ettünk abból, amit vittünk magunkkal, abban a várakozásban, hogy a mindenségbeli testvérek csak-csak adnak valamilyen jelet magukról. Majd egy idő múlva, miután addig nem történt semmi, én eltávolodtam a többiektől és egy kicsit még feljebb mentem. Ez alatt az égen szabálytalan felhőzetet vettem észre, és a Nap elbújt a felhők mögött. Egyre sűrűbb köd támadt, míg a hőmérséklet gyorsan lecsökkent. Aggódni kezdtem a testvérek hallgatása miatt; semmilyen kapcsolat nem jött létre. Így hát visszaereszkedtem Tinához és a többiekhez. Ott kevésbé volt hideg, de azért nem volt a legmelegebb a levegő és a páratartalom is kellemetlenné kezdett válni. Csendben kértem a testvéreket, hogy jelenlétüknek legalább csak valamilyen jelét adják meg nekünk, de a hallgatás eltartott délután ötig. Nem tudtam magyarázatot találni arra, ami történt, és erős kétely lett rajtam úrrá azt illetően, hogy nem értettem-e félre valamelyik üzenetüket. A többiektől elnézést kértem, és mondtam nekik, hogy nem tudom, mit gondoljak a történésről. A testvérek arra való utalást sem tettek, hogy észlelnék gondunkat. Közben egyre sűrűbb köd ereszkedett alá, és azt javasoltam, hogy menjünk vissza az autókhoz, és várjunk még valamilyen útbaigazításra.
Még ki sem mondtam teljesen ezt a javaslatomat, amikor telepatikus úton meghallottam Rafael jól ismert hangját, aki egy olyat mondott, amit már máskor is hallottam: „Te kishitű!”, utasított rendre jóságosan. „Egy ilyen kicsinység miatt vagy csalódott? Várjatok még! Addig is küldünk nektek egy kis napot!”
Néhány perc múlva a köd kezdett ritkulni, és enyhe napsütés kezdte visszamelegíteni a levegőt, úgy, hogy a hőmérséklet érezhetően megemelkedett. Én valóban egy gyenge hitű embernek éreztem magam, és mindenekelőtt türelmetlenségemet ismertem el.
Mindannyian feljebb kapaszkodtunk, egészen arra a helyre, ahova én egyedül már feljöttem. Az ég kékké vált, és a sötét felhőzet egyre távolodott. Vidámabbak lettünk, Nicónak még nevetgélő kedve is támadt, bizonyára afölötti örömében, hogy tudta, kapcsolatba került űrtestvérekkel. Újra leültünk a fűbe. Én csodáltam a píneák és páfrányok, a sok virág és cserjécske alkotta különleges, szép tájat. Csodáltam a fű színét, amely már nem volt olyan zsenge, mint tavasszal, de még megtartotta fiatalos frissességét. Miközben mindenki a maga módján részt vett a természetnek ezen az ünnepén, Gianna felkiáltott: „Nézzétek a Napot!”
A fény körben láthatóan gyengült, és a Nap előtt örvényszerűen egy nagy gömb keringett azt a látszatot keltve, mintha a Nap elkezdett volna saját tengelye körül forogni. Kezdetben a félelem érzése lopódzott belém, de aztán nyugodtan kezdtem szemlélni ezt a színjátékot, míg a fény továbbra is besugározta az egész vidéket.
„Ha korábban felnéztetek volna a Napra, már korábban láthattatok volna minket” mondta Rafael kozmikus kapcsolatban. „Most azonban át akarjuk nektek adni az Atyaisten üdvözletét, azon Nap alkotójáét, amelyik életet ajándékoz a Földnek az Ő akarata szerint.”
Elképedve figyeltük a szokatlan színjátékot és néha-néha csodálkozó megjegyzéseket tettünk. Nicónak vele volt a napszemüvege, és mindannyian azzal próbáltuk figyelni a forgó gömböt. A napszemüvegen keresztül még jobban látszott, hogyan forgott körbe-körbe a korong a Napkorongon belül. Ha egy ideig valaki egyfolytában nézte ezt, egyszer csak úgy tűnt, mintha maga a Nap forgott volna a saját tengelye körül.
Mivel úgy tűnt, hogy a jelenség nem szűnik meg, leültem a fűbe. Tina mellém ült, és félhangosan mondogattuk megjegyzéseinket erről a Nappal kapcsolatos jelenségről.
„Az ’apokalipszis’ szó félelmet kelt bennem” mondta, „annak ellenére, hogy jól elmagyarázták nekünk, hogy nem kell semmitől sem félnünk. Csak az a fontos, hogy sok ember belássa, hogy fel kell hagynia a gonoszsággal ahhoz, hogy megmenekülhessen.” Hogy bátorítsam, azt mondtam neki: „Ha gondolatainkat a teremtés csodálatos dolgain tartjuk összpontosítva, és együtt maradunk a szeretet és megmentés szolgáló közvetítőivel, akkor fogunk tudni segíteni a többieknek, és előtte még magunknak is.”
Gianna azt mondta, hogy ő hisz az Egyetemes Szeretet győzelmében, hiszen az erősebb minden gonoszságnál. Nicó hangsúlyozta, hogy ő nehezen érti meg azt, hogy az igazságosságot büntetésként is fel lehet fogni. És így mindenki hozzátett egy gondolatot.
A Nap folytatta a színjátékot, és azt a korongot, amely előtte forgott, egyre egyértelműbben lehetett látni. Azt a javaslatot tettük, hogy mondjunk egy imát az Atyához. Gianna improvizált egyet, ami a szívéből jött. Köszönetet mondott Neki azért, hogy megajándékozott minket az élettel, a Földdel és a Nappal, valamint az űrtestvérekért, akik olyan fenségesek és olyan jóságosak.
Tina arra kérte, hogy az Egyetemes Szeretet világosítsa meg az emberek értelmét, és hagyjanak föl az egész Földön a gonoszságokkal, hogy megkezdődhessen a Béke új korszaka.
Elimádkoztuk a Miatyánkot. Mindannyian meg voltunk indulva, és mindegyikünk érezte a saját szívében ennek az Atyának a szeretetét és erejét, aki oly hatalmas és oly irgalmas.
Hirtelen Nicó kiáltott fel: „Nézzetek a Nap mellé!” Most a Nap arrébb ment, hogy megforduljon, de az előtte lévő korong nélkül, amely félreállt, de még mindig a tüzes körön belül maradva. Most már nem volt olyan könnyű tekintetünket rajta hagyni azon a tűzön, de még lehetséges volt. Aztán a Nap és a korong újra két különböző dologgá vált, és minden visszaállt normális állapotába, beleértve a környezet fényét is.
„Ez Istennek, az Atyának egy ajándéka volt számunkra”, kiáltotta Gianna.
„Ezeknek az égi jeleknek mégiscsak el kellene gondolkoztatnia az embereket”, mondta Tina. De a többiek nem tudták megérteni mindazt, amit nekünk már részletesebben elmagyaráztak.
Visszatértünk a völgybe, mikor már beesteledett, és nem kis fáradságunkba tellett, hogy megtaláltuk azt a helyet, ahol az autóinkat hagytuk.
