Dagolo azt is elmagyarázta nekem, hogy ezen űrrepülőnek a parancsnoka szintén az Arian bolygóról származik, annak északi oldaláról, amely lényegesen melegebb, mint bolygójuk déli oldala.
Biztosan régóta beszélgethetünk, mert közben az anyahajó most már szinte az egész nagy képernyőt betöltötte. Az egész fantasztikus látvány volt számomra.
Egy óriási repülő szerkezetet pillantottam meg.
Dagolo, az ariáni elmagyarázta nekem, hogy ez csak egy speciális anyahajó, vagyis inkább szállítóhajó, amely most 150 km-re parkol tőlünk.
Tehát ez egy olyan szállítóhajójuk volt a sok nagy űrhajójuk között, amely a Földtől tizenkét fényóra messzeségben parkolt, vele együtt a hozzátartozó más kisebb repülőcsészealjakkal is, mint amiben mi utaztunk.
Megtudtam, hogy ez a szállítóhajó nem csak a mi kedvünkért van itt, hanem sok fontos párhuzamos feladatot is ellát.
Néha volt ideje olyan speciális feladatok megoldására is, mint amiért engem is felvettek a Földön és elhoztak ide.
Jelenleg fontos személy voltam nekik az ő kutatási programjukban.
- Istenem - gondoltam -, ha ez csak egy kisebb szállítóhajó, akkor mekkora lehet a tényleges anyahajójuk? Ez teljesen felfoghatatlan az emberi elmének!
Ettől kezdve tisztában voltam vele, hogy még ez a 800 méter hosszúságú test is milyen óriási méretű!
Érthetetlen volt számomra, hogyan tud ez a hengerszerű szerkezet repülni és óriási sebességre felgyorsulni.
Közben koncentráltan figyeltem a nagy képernyőt.
Izgatottan vártam, hogy mi fog történni.
Dagolo éppen egy számítógéppel beszélt, amely egy vagy több képernyőt irányított.
Amikor befejezte kommunikációját, a kép a monitoron jól láthatóan megváltozott.
Néhány másodperc múlva csodálatos közeli képet kaptam erről a szállítóűrhajóról.
Jól láthatóan mozdulatlanul lebegett az űrben.
Ez töltötte be a nagy képernyő közepét.
Felette és alatta számtalan elkápráztató csillag ragyogott.
Ennek a különös repülőszerkezetnek henger alakja volt, amelynek közepén egy hatalmas téglatest helyezkedett el.
A tárgy hirtelen megváltoztatta a helyzetét.
- Nézd, Andreas, most új pozícióba kerül - magyarázta Dagolo. - Néhány másodperc múlva a szállítóhajó készen áll az emberek befogadására.
Most nincs védőpajzs körülötte, mert a fordulási manőverhez kell az energiája.
Ennek ellenére el lehet hárítani ezt a fenyegető helyzetet, mert a navigációs számítógépek pontosan kiszámítják a manőver idejét és azonnal felismerik a lehetséges veszélyeket.
- Ott középen, a nagy négyszögben - folytatta a nő – van az energiaellátás szíve.
Két meghajtómotor található ott: fúziós motor, és vákuumfúziós motor.
Különlegesen védettek, ezért speciális anyagokból készülnek.
Ha ezek a motorok be vannak kapcsolva, néhány hétig melegedniük kell, mielőtt átállnának a hosszú távú űrrepülésre.
Ha nem rendelkeznénk ilyen meghajtással, nem tudnánk nagy távolságokat megtenni.
Tehát nekünk teljesen meg kell bíznunk a technológiánkban.
Azonban ennél egy anyahajó meghajtómotorjai lényegesen erősebbek, nagyobb teljesítményűek.
Most kissé hozzáigazodunk a szállítóhajó sebességéhez. Ha ez megvan, újra át fogjuk venni az irányítást.
A szállítóhajó már befejezte függőleges fordulatát.
Még mindig a képernyő közepét foglalta el, de már nem érte el a széleit.
A kép a nagy képernyőn többször változott.
Fokozatosan eltűnt a szállítóhajó, de parancsnoknője egyre inkább megjelent rajta.
Élénk beszélgetés kezdődött a parancsnoknő és Dagolo között.
Meg voltam győződve, hogy először rólam beszélnek, majd más dolgokról. Mivel a nevemet néhányszor megemlítették, de azt a parancsnoknő nem tudta helyesen kiejteni. Erre Dagolo ismét elmosolyodott.
Majd felém fordult: "Nos, Andreas, most már felkészülhetünk az átlépésre!"
Megfogta a kezem, és együtt elmentünk abba a helyiségbe, amit már szupermodern zuhanykabinnak minősítettem.
Kihúzott a zsebemből a sárga sapkát, és a fejemre tette.
Eközben megvizsgálta, hogy ruházatom megfelelően áll-e rajtam, majd egy pillanat alatt a titokzatos kabinban találtam magam, amit egy kattintással bezártak mögöttem.
Közben Dagolótól utasításokat kaptam arra vonatkozóan, hogyan viselkedjek, ha átvisznek a szállítóhajóra, ám furcsa bizsergést kezdtem érezni a tagjaimban…
Röviddel ezután minden elmosódott a szemeim előtt… pehelykönnyűnek éreztem magam, és századmásodpercekkel később az érzékeim teljesen elhalványultak.
Egy enyhe szédülés rövid ideig megbénította gondolataimat. Majd e furcsa érzés gyorsan eltűnt.
Éppen akkor kezdtem összeszedni magam, amikor Dagolo kinyitotta a kabinajtót, és egy 4X4 méteres szobába vezetett.
Mondhatni karantén szoba volt, mert ott maradtunk néhány percig.
Amint leültünk, mohaszagú köd ömlött ránk.
Pontosan az a fajta, amit már megkaptam, amikor beléptem az UFO-ba.
Tehát ez egy védőintézkedés volt minden lény számára, aki bármilyen ehhez hasonló repülő tárgyba belépett.
"Igazi fertőtlenítő intézkedés" – gondoltam magamban.
A fertőtlenítésem közben Dagolo egy lénnyel beszélgetett, és a beszélgetése végén ugató hangokat adott ki. De ezt nagyon ritkán tette. (Fordító megjegyzése: ezen az űrállomáson, mint a legtöbb nagyobb pozitív földönkívüli űrállomáson, nagyon sok földönkívüli faj él és dolgozik együtt, ezért nagyos sok nyelvet használnak egymás között,)
- Vicces ugatásod mégsem olyan, mintha fölényben lennél vele szemben" – gondoltam magamban.
Gondolataim még épp hogy végigcikáztak az agyamon, amikor Dagolo többször megsimogatta a vállamat.
- Ez így van, ez így van... - csak ennyit mondott.
Kezdtem rájönni, hogy ez egy megerősítés volt tőle, hogy jól gondolom.
De újra és újra elcsodálkoztam azon képességén, hogy hogyan tud belelátni az agyamba és abba beavatkozni.
Hogyan csinálja ezt, és honnan szerezte ezeket a készségeket?
Miután a köd megszűnt, együtt léptünk ki egy kis folyosóra, amelyet halvány vöröses fény világított meg.
A folyosó elkanyarodott, és egy mozgó járdánál végződött.
Mielőtt ideértünk, újra körülnéztem.
Észrevettem, mikor a kanyarnál haladtunk el, egy üvegszerű anyagból készült zár (megj: fotocellás ajtó) némán bezáródott mögöttünk.
A mozgó járdához vezető átjáró és minden, amit utána láttam, olyan anyagokból készültek, amelyek nyilvánvalóan még nem léteznek a Földön.
A padlók tükörszerű voltak, melyeken senki sem csúszhatott el, folyosók és különböző helyiségek művészi tervezésűek voltak.
Minden olyan csodálatos! Azt hittem, hogy egy művészeti galériában vagyok.
Dagolo villámgyorsan felfogta a gondolatom.
Észrevette, hogy környezet miatt mennyire kellemesen meglepődtem.
Megsimogatta az üstökömet, és a vállamra tette a karját.
Szóval az egyik folyosóról a másikra mentünk, és kétszer liften is utaztunk.
Aztán megtettünk még néhány métert, átmentünk egy keskeny folyosón, amely egy boltíves helyiségben ért véget, több üvegajtóval.
Megálltunk az egyik üvegezett ajtó előtt.
Attól függően, hogy milyen szögben néztem, gyönyörű virágdíszek csillogtak felém finom rózsaszín, kékes és zöldes színekben.
Középen egy kukoricacső volt, legalább két centiméter nagyságú magokkal. Ilyen növény nálunk a Földön is ismeretes.
Örültem felfedezésemnek. Kíváncsian végighúztam rajta az ujjaimat.
Dagolo huncutul nézett rám, és kecsesen bólintott.
- Jól megfigyelő vagy - mondta a lány. – Ebből a kukoricacsőből származik a ti kukoricátok is, csak a földi sokkal kisebb.
Amíg ezt mesélte, benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy lapos, háromszög alakú, fényes tárgyat, amelyet az ajtó melletti résbe helyezett.
Az ajtó azonnal kinyílt és beléptünk egy nagy szobába.
Ott valami nagyon figyelemre méltó dolog történt velem.
A semmiből hirtelen el kezdtek kavarogni az érzelmeim.
Egyszerre nagy vágyam volt arra, hogy boldog legyek.
És mint mindig, ez sem kerülte el Dagolo figyelmét, de ebben az esetben nem avatkozott be.
Egy csúcsára állított, legalább 1,8–2,0 méter hosszú téglatest varázslatosan vonzott.
Óvatosan megérintettem ezt a furcsa tárgyat a sima felületén. Majd rátettem a kezem, erre bizsergő melegség áradt szét rajtam.
Váratlanul az volt a benyomásom, hogy egy meglehetősen magas hegyen állok, és felülről nézem a csarnokot.
Izgatottan körbejártam a téglatestet és megérintettem a másik oldalt.
Most az volt a benyomásom, hogy egy széles völgyben vagyok.
Dagolo hirtelen kiszakított abból, amit csináltam: - Gyere - kiáltott -, menjünk most enni!
Átmentünk a szobán, a művészileg megtervezett oszlopok mellett, amelyek között sok csodálatos zöld növényt, valamint a zöld minden árnyalatában izzó kis fákat ültettek ízlésesen.
Emellett színes virágok is, melyeket több ezer rovar népesített be, varázslatosabbá tették az egész szobát.
Különösen emlékszem két furcsa növényre, amelyek szokatlanok voltak az emberi szem számára:
Az egyik körülbelül három méter magas fa volt, fenyőtobozszerű törzzsel, amelynek végéből több, vékony, csőszerű zöld levél állt ki, amelyen viszont számtalan tüzes, vörös, szőrös, ökölméretű golyó lógott.
Dagolo keményen a fatörzsre ütött.
Ekkor a furcsa növény levélágai a földre estek, mintha megsérültek volna.
Tűzvörös golyóinak széttörésekor erős kaporszagot szagot árasztottak, Egy másik lenyűgöző, csodálatos növény óriási tök alakú volt, amelyen egy legalább 1,5 méteres fehér virág tárta fel szépségét.
Halvány rózsaszínű bibéje néhány centméterre nyúlt ki.
Ezúttal Dagolo egy kis szelet varázsolt a kezével, erre a finom, rózsaszín virágpor felfelé szállt, majd fokozatosan lesüllyedt.
Miután a por szabálytalanul eloszlott a növény körül, ragadós, szúrós szagú réteg jött létre, amely a legkülönfélébb rovarokat vonzotta.
Az utolsó oszlop után balra kanyarodtunk, és beléptünk egy körülbelül 80-100 négyzetméter nagyságú kör alakú szobába.
Középen egy hatalmas, fekete háromszög alakú asztal volt, négy karosszékkel.
Az asztal bőségesen meg volt terítve vegetáriánus ételekkel, főleg olyan gyümölcsökkel és zöldségekkel, amelyek számomra ismeretlenek voltak.
De voltak ismerősök is: burgonya, bab, kukorica, dinnye és sárgarépa.
Az edények és evőeszközök valamiféle fényes ötvözetből készültek. Alakjuk csak kissé különbözött azoktól az eszközöktől, amelyeket mi emberek a földünkön használunk.
Éppen helyet foglaltunk a gazdagon megterített asztalnál, mikor két meghívott vendég jelent meg.
Egy körülbelül 1,7 magas nő és egy körülbelül 1,5 méter magas férfi.
A nő bőrszíne kissé sárgásnak tűnt számomra. Hullámos haja a vállára hullott.
Nagyon markáns járomcsontjai voltak, domború ajka, hegyes álla és egy kis krumpliorra volt, amely alatt csak egy ovális nyílás volt.
Sötét, fényes, hasított, keskeny szemöldökű szemei voltak.
Járás közben csípőjét kecsesen előre-hátra mozgatta, akár egy manöken. Gyönyörű lény volt!
A másik, a gyönyörű lénnyel együtt belépő férfi nagyon kicsi volt, mégis energikus benyomást tett rám.
Bőrszíne nekem kissé világosszürkének tűnt. És noha kopasz volt, nagyon is jellegzetes európai vonásokkal rendelkezett.
Mindkét lény feszes, barnás ruhát viselt, mely deréktól lefelé kissé sötétebb volt.
Dagolo, a tündérem, nagyon kedvesen megmutatta vendégeinknek a helyet.
Majd miután letelepedtek, együtt élénken beszélgetni kezdtek; bár nem értettem belőle semmit, ennek ellenére nagyon jól éreztem magam köztük.
Ahogy élénk beszélgetésük elkezdődött, úgy gyorsan véget is ért, és minden lény nyugodtan vacsorázni kezdett egyetlen szó nélkül.
Sokat időt töltöttek az evéssel, mintha valami hosszú ünnep lenne.
Mindenesetre magam is sok ismeretlen gyümölcsöt, zöldséget, halat és italt kóstoltam meg.
Folyt. köv.
