(Michael Hesemann UFOs: die Kontakte c. 1998-as könyvének egy fejezete nyomán)
1962-ben egy orosz biológus, Dr. Viktor Kastrikin a kaukázusi Nalcsikból, még nem hitt az ismeretlen repülő tárgyak létezésében. De mindez azonnal megváltozott számára, amikor 1962 augusztusában egy szovjet Szputnyik-műhold repülési pályát követette egy tiszta, csillagos éjszakán a kaukázusi Blagovesenka falu közelében.
Ahogy nézte a műholdat, hirtelen figyelmét az égen egy másik fényes pont terelte el: egy csillag méretű objektum volt, amely villódzás nélkül cikcakk-alakban repült át az égen északkeleti irányba, a mozgásával szinkron fényváltakozással.
Kastrikin rögtön felismerte: a fizika törvényei szerint ez lehetetlen! Egyetlen földi repülőgépben tartózkodó ember sem képes túlélni a repülést ilyen hirtelen váltakozó fordulatokkal. A furcsa égi történések azonban lenyűgözték az akkor 33 éves tudóst, mivel ezt a jelenséget egyetemi tudásával nem volt képes megmagyarázni.
Ezután mindig a saját szemével próbálta elemezni a látottakat. Eszébe jutott, hogy a nagymamája egyszer mesélt neki a Nalcsik felett megfigyelt "tűzgolyókról" még a forradalom előtt, és úgy döntött, hogy kutatni kezd a rejtély után.
Ettől kezdve Dr. Kastrikin szinte minden estéjét azzal töltötte, hogy ismeretlen repülő tárgyakat keresett az eget, és térképeken ábrázolta a pályájukat.
Hamarosan fel tudott fedezni egy rendszert a megjelenésük mögött - úgy tűnt, mindig rendszeres időközönként jelennek meg -, és pontosan meg tudta jósolni megjelenésüket!
Sőt, talált olyan régiókat, amelyeket nyilvánvalóan kedveltek e titokzatos repülő objektumok pilótái, és amelyek felett különböző repülési útvonalak keresztezték egymást.
Dr. Kastrikin mesélt barátainak is ezekről a felfedezéseiről, és egyre gyakrabban vitt fel egész csoportokat a hegyekbe, akik a megjósolt időpontban valóban UFO-kat láthattak. De ami nem tetszett neki:
barátai nem vették komolyan az egészet, így szinte mindegyik kirándulásuk tábortűzzel, énekléssel és vodkával végződött.
Kastrikin magányos lett. Egyre gyakrabban vonult vissza, ismét egyedül ment a hegyek közé, ahol megtalálta a belső békéjét. Néha azonban ijesztő volt számára a magány, eluralkodott rajta a félelem – de többnyire a kíváncsisága győzött.
1968. július 6-ról 7-re virradó éjszaka Kastrikin elérte a Kabard-Balkházi ASSR (Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság) Khustosyrtim Csegem körzetének hegyi faluját. A »Khustosyrt« balkár nyelven azt jelenti, hogy »Khustova dombja«.(Ford. megjegyzése: vagyis magyarul Kustova szirtje!)
A falu a Kaukázus egyik emelkedőjénél található. Onnan lehet felkapaszkodni a magasabb hegyi rétekre. Ott, Dr. Kastrikin így hallotta, gyakran láttak ismeretlen világító tárgyakat, és valami azt súgta neki, hogy aznap este is sikeres lesz.
Leült egy szénakazal mellé, megfigyelő pozícióba helyezkedett, és élvezte a friss széna illatát. Ülve vagy fekve az egész éjszakai égboltot megfigyelhette. A csillagok gyönyörűen ragyogtak a tiszta hegyi levegőben. Viktor Kastrikin számára az egész olyan volt, mintha az univerzum mélyére nézne.
Hajnali 2 óra körül járt az idő, amikor Kastrikin hirtelen felriadt ebből az álmodozásából. Az égen észrevett egy tűzgömböt, mely merőlegesen zuhan lefelé a földre egyre lassulva és a fénye fokozatosan halványodva. Úgy tűnt, mintha a tőle nem messze lévő hegyoldal mögé ereszkedett volna le.
Lélegzet visszafojtva nézte az égi látványt, ahogy egy füstcsóva gomolygott fel a lezuhant égitest helyszínéről. Kastrikin várta a robbanás követő mennydörgést, de minden csendben maradt. Kísérteties csend feküdt a tájon, amit csak szívének dobbanása zavart meg.
Figyelt, ahogy csak az érzékei képesek voltak erre, mikor Kastrikin rájött, hogy figyelik. Valaki néz rá a közeli erdőből. Megfordult: 100-150 méterrel arrébb volt egy férfi volt látható, aki mintha égett volna, de nem mozdult.
„Az égő Almasty!” – gondolta Kastrikin. Az "Almasty" a jeti vagy hegyi ember kabard kifejezése, amit a Kaukázusban is sokszor láttak.
Azonnal felugrott és el akart menekülni, de nem tudott, karjai és lábai lebénultak. A haja égnek állt az elektromosságtól, a szíve kalapált, de az elméje tiszta volt. A félelem hamarosan átadta helyét a nagy könnyedség és az öröm érzésének, amely mélyen eltöltötte.
Valaki magához hívta Kastrikint, hirtelen újra meg tudott mozdulni – és már rohant is lefelé.
A domb mögött egy hatalmas, korong alakú, fényes, fémből készült szerkezet állt, amelyről Viktor biztos volt, hogy nem erről a Földről származott.
A külsejét erős fények vették körül, amelyekről később felfedezte, hogy olyan nyitott csövek, amelyek mint a kerék küllői vezettek a tárgy belsejébe. Meleg, tejfehér fénnyel izzottak, amely gubóként burkolta be a tárgyat.
Előtte egy olyan lény állt, aki külsőleg teljesen egy emberi lényre hasonlított. Ezüst overall volt rajta, körülötte pár lámpa parázslott, ami hamar kialudt.
Fényes aura vette körül a fejét és a kezét. A férfi karcsú és arányos volt, és valamivel magasabb, mint Kastrikin. Mozdulatai feltűnően lassúak és méltóságteljesek voltak. Az idegen egy mozdulattal meghívta dr. Kastrikint az űrhajójába.
Miután belépett, az űrhajó belsejében melegebb volt, mint kint a hegyi réten. A fény belül enyhe volt, nem olyan vakító, mint a nappali világosság, ami felülről töltötte be a szobát anélkül, hogy Viktor látott volna fényforrást (A szerző megjegyzése: ezt a részletet sok más kapcsolattartó is leírta, akinek könyveit Dr. Kastrikin a Szovjetunióban természetesen soha nem olvashatta).
A teremben hátul polcok álltak színesen izzó lámpákkal. A falak általában üresek voltak. Öt másik emberi lény volt még az űrhajóban, mindegyik egyformán öltözött, és úgy néztek ki, mintha mind ikertestvérek lettek volna.
Ekkor mélységes öröm töltötte el Viktort, mikor észrevette szépségüket és szeretetteljes lényüket. Fejük nagy volt, arcuk hosszú. Nagy, kissé ferde szemeik egy macska szemeire emlékeztették. Úgy tűnt, hogy csak ránéznek, és máris ismerik Viktor gondolatait. Gyorsan, bármilyen irányban képesek voltak nézni, hasonlóan a madarakhoz, ami elég furcsa volt.
A fejükön valamilyen süvegszerű, drágakövekkel borított arany anyagú koronát viseltek, amelyet elmondásuk szerint telepatikus kommunikációra használtak.
Alatta a hajuk rövidnek és szürkének tűnt. Az arcuk viszont fiatalos volt, ráncok nélkül. Valamennyien ugyanazt a ruhát viselték: világos színűt, testhez álló overallt, redők, varrások, gombok és rögzítők nélkül. Cipőjüknek vastag volt a talpa.
Hosszú, finom ujjaik voltak, melyeken koromfekete kesztyűt viseltek, szorosan a kezükre tapadva.
Viktor tisztán, tökéletes orosz nyelven hallotta a hangjukat anélkül, hogy megmozdították volna az ajkukat. Még akkor is hallotta őket, ha befogta fülét.
„Hevsurynak” nevezték magukat, és megkérték dr. Kastrikint, hogy foglaljon helyet egy széken, amely abban a pillanatban kiemelkedett az űrhajó padlózatáról. "Most a hegyekbe repülünk" - közölték vele.
Finoman megfogták a kezét, megcsavarták, és a fekete kesztyűs férfi pillanatok alatt eltávolított egy bőrdarabot a hüvelyk- és mutatóujja között anélkül, hogy Kastrikin fájdalmat érzett volna.
– Most már tudom, mit jelent a fekete kesztyű – mondta Kastrikin –, gyógyászati célra szolgál.
Az űrhajósok eközben hallgattak, majd a fekete kéz váratlanul mind az öt ujjával a mellkasába hatolt, a szíve környékére!
Egy pillanatra rettenetes félelem kerítette hatalmába dr. Kastrikint: se az inge, se bőr, se bordák, se izmok nem akadályozták meg őket abban, hogy bejussanak a teste belsejébe.
Rémülten felkiáltott – de nem érzett semmit.
Amikor a fekete kéz ismét kilőtt a mellkasából, semmi jele nem volt beavatkozásnak.
Amint Kastrikin később megtudta, akkor gyógyították ki abból a szívelégtelenségéből, amitől fiatal kora óta szenvedett.
"Nagyon sok információt tudunk kinyerni egy kis bőrdarabkából" - magyarázták neki - "akár emberi testeket is kialakíthatunk belőle.
A közeljövőben az emberek akkora károkat okozhatnak fizikai testükben, hogy az hamarosan képtelen lesz megfelelően működni. Az emberek radioaktivitásnak, környezetszennyezésnek és vegyi anyagoknak való kitettsége évről évre növekszik, és ez katasztrofális kimenetel lehet az elkövetkezendő időkre nézve.
A közeljövőben ellenőrzéseket fogunk végezni, mert ez a baljóslatú mérgezés gyorsan és egyre nagyobb adagokban terjed minden kontinensen.
Vérvizsgálatokat és egyéb vizsgálatokat nemcsak embereken, hanem állatokon is végzünk. A földi genetikai állományt folyamatosan megújítjuk és kiegészítjük. A földi látogatásainkor mindezt nagyon alaposan megvizsgáljuk.
Ennek ellenére a földi hatóságok rosszindulatúan arra törekednek, hogy lelőjenek minket, miközben megpróbáljuk minimalizálni az emberiséget érő borzalmakat.” (A ford. megjegyezése: és ez csak egy a sok száz pozitív civilizáció közül, akik azért dolgoznak láthatatlanul nap mint nap körülöttünk, immár 70-75 év óta, hogy megmentsenek minket, miközben a légierő fenn, alul meg a hatóságok vadásznak rájuk! – miközben a tömegnek az mondják, hogy nem léteznek, hogy egyedül vagy az egész világegyetemben, ergo csak az elnyomó rémállam segítségére számíthatsz!)
Felhívták a figyelmet arra, hogy szörnyűségek várhatnak ránk, amint az emberiség kibővíti a radioaktív anyagok iránti potenciálját:
"Ha a felhalmozott radioaktív anyagok kritikus egyensúlya már nem tartható fenn, akkor nagy robbanás indulhat el, amely elpusztíthatja az egész bolygót. Minden radioaktivitás hatás kölcsönhatást hoz létre, legyen az bombában, tengeralattjáróban, atomerőműben vagy nukleáris hulladéklerakóban!”
A Földön élők nagyon közel vannak ehhez a kritikus tömeghez (A szerző megj: és ezt már 1968-ban megmondták!).
A pozitív földönkívüliek igyekeznek mindent ellenőrzés alatt tartani, és minden stratégiai objektumot felügyelni, mert a földi emberek nemcsak önmaguk életét, de bolygójuk életvilágát is pusztulással fenyegetik, ami veszélyezteti a kozmosz egyensúlyát!
Kastrikin megkérdezte a földönkívüli űrhajósokat, hogy honnan jöttek.
Azt válaszolták, hogy hazájuk egy "távoli csillagországban" van, amely galaxisunkhoz csatlakozik, és egyfajta folyosóval kapcsolódik hozzá. (Ford. megjegyzése: ez valószínűleg az Androméda galaxis!) Azt mondták, hogy hosszú életük van, és hogy civilizációjuk már nincs kitéve a felemelkedés és pusztulás ciklusainak.
Aggasztja őket a földi emberek sorsa, akiket a testvéreiknek tartanak, ezért szakadatlan és változatos ellenőrzéseket hajtanak végre a bolygónkon. De szükség esetén villámgyorsan képesek beavatkozni.
A következő esemény, amire dr. Kastrikin emlékszik, hogyan ébredt reggel a harmattól teljesen elázva egy szénakazalon. Mellette egy országút vezetett, melyen autók haladtak.
Ismerte ezt a helyet: nem Khustosyrt volt, ahol a földönkívüliekkel találkozott, hanem a Kurkursinszkij, ami a karbar nyelvben olyasmit jelentett, hogy a "Hajnali szellemek fennsíkja".
Kimerült és levert volt, ahogy lassan visszatértek neki az éjszakai élmények emlékei... Nyilvánvalóan a földönkívüliek tették le ide az út mellé, hogy gyorsabban hazataláljon.
Viktor felkelt és hazaindult.
Mikor később Viktor elmesélte a tapasztalatait barátainak, csak hitetlenséggel és értetlenséggel találkozott.
Ez egyre inkább a magány felé terelte. Nem akarta többé látni és hallani az emberek butaságát. A családtagjai sem értették meg… Miközben hihetetlen képességek fejlődtek ki nála.
Hallotta, mit beszélnek egymással a távolban az emberek, ránézésre olvasott az emberek gondolataiban, minden nehézség nélkül megtalálta az elveszett tárgyakat. Álmában a múltba és a jövőbe utazott.
Szinte varázslatosan kezdte lerajzolni az állatokat, nyitott ablakán madarak repültek be, harapós kutyák nyaldosták a kezét-lábát.
Gyógyító képességeket is felfedezett magán. Egyszerű kézrátétellel megszüntette a fej- és fogfájást, érintés nélkül meg tudta állítani a kifolyó vért.
Ráadásul az étrendje is megváltozott is: teljesen lemondott a húsról és a halról.
Tudósként dr. Kastrikin fontosnak tartotta, hogy ezeket a változásokat és az újonnan megszerzett képességeit mások is tanulmányozzák és feltárják.
Levelezést folytatott egy Moszkva melletti dubnai kutatóintézet tudósaival és Prof. Felix Zigellel, a szovjetkorszak első ufó-kutatói egyikével.
Tíz napot szándékozott a fővárosban tölteni, hogy választ találjon a kérdéseire – de nem jutott el oda.
A rendőrség közben letartóztatta Viktort, és 50 napig fogva tartotta magyarázat és vádemelés nélkül.
Kastrikin ezután kiszámolta, hogy a következő UFO-látogatásnak 1970. július 31. és augusztus 30. között kell megtörténnie.
Erős és titokzatos belső erők akkor arra ösztönözték, hogy újra hegyekbe menjen, ugyanazon az útvonalon, mint korábban, a Khustosyrt melletti régi megfigyelőállomásához.
1970. július 31-én este tehát visszatért a korábbi helyére, újra lefeküdt egy szénakazal mellé, és szeretett volna hamarosan találkozni "velük".
22 óra körül aztán arabul beszélő hangokat hallott. Viktor ebből csak egy szót értett meg: "marhaba", ami mi hellónkhoz hasonló üdvözlet volt, olyan módon, mint egy müezzin ritmikus éneke.
Aztán cikkcakkos repülés közben egy űrhajó kezdett leszállni az égből. Kastrikin lassan közeledett az izzó koronghoz, miután az landolt előtte az űrhajó. Hallotta, hogy valaki a családi nevén szólítja, de emberformájú lényt nem látott sehol.
A korong alakú tárgy a földön hevert, a kapuja tárva-nyitva volt, hogy könnyedén bemenjen oda.
Összeszedte a bátorságát, és belépett. Varázslatos zene töltötte be a fényesen megvilágított termet. De bárhová is ment, senkit sem látott. Majd megpillantott egy nyitott könyvet az asztalon, ami elkerülhetetlenül felkeltette a figyelmét.
A sorokat függőlegesen írták, a kézírása gyorsírásra emlékeztette. Valahányszor azon töprengett, mit jelentenek a jelek, hallotta magában a fordítást. Nagyon tisztán megjegyzett mindent, amit mondtak neki.
Az egyik rész így szólt: „Az univerzum lakható része”, melyet számos kereszt követett. Aztán ott volt az "élet szimbóluma", ami azt jelenti, hogy két galaxis találkozik egymással.
- Ez nem okoz halált és pusztulást? – kérdezte Viktor a benne szóló hangot.
- Nem! – hangzott a válasz. - A galaxisok mindig arra törekednek, hogy egyesüljenek. Ez a kozmikus ciklus vége. És a pusztulásból új élet születik.
A "hanggal" beszélt még az életről, halálról, szintézisről, a túlvilági életről és az örök visszatérésről is.
- Mindenkit – magyarázták neki – élete végén szembesíteni fogják a tetteiért, és a következő körben megkapja, ami jár neki. Bizonyos keretek között az ember szabad a tetteiben, de a helyzetek mégis előre meghatározottak. Minden egyén jelenlegi életét az előző határozza meg, és alakítja a következőt. Az élet olyan, mint egy film, és benne az ember a színész.
Minden új filmmel növekszik a körülményeknek, helynek és időnek megfelelő szerepvezetés, tehetség és szerep elsajátítása.
Aztán két lényt látott, egy fénylényt és egy sötét alakot. Minél erősebben imádkozott Viktor, az „fényangyal” annál erősebben tudta kiűzni a „démont”: ez a pozitív gondolatok erejének bemutatása volt számára.
Majd elájult. Amikor magához tért, ismét a Kurkursinszkij-fennsíkon, a Hajnali szellemek fennsíkján találta magát.
Ekkor augusztus 2. volt. 30 óra telt el az ájulása óta. Majd eltelt még két nap, Viktor nem érezte jól magát, nem akart senkit sem látni. Aztán augusztus 5-én, mikor éppen enni készült, hirtelen meghallotta a müezzin énekét fentről.
Ugyanaz a dallam volt, mint amit az űrhajó fedélzetén hallott. Ekkor megszólalt egy férfihang. Ezúttal meg tudta érteni őt, mert oroszul beszélt, és nagyon személyes üzenetet közvetített neki.
Viktor Kastrikin azóta telepatikus kapcsolatban áll a földönkívüliekkel, de - mint mondták neki - már nem szabadna újra UFO-leszállást átélnie.
