„Sírjatok a sírókkal…”
„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek…”
(Timothy Good 1998-as Idegen bázis c. könyvének egy fejezete nyomán)
Jozef Wanderka, ma nyugdíjas ékszerész, 1929-ben született, Bécsben. 1944-ben egy antifasiszta partizáncsoport aktív tagja volt, míg Ausztria 1945-ben fel nem szabadult a német megszállás alól.
1954 májusában Wanderka vásárolt magának egy 1,5 lóerős, egyhengeres motort, melynek segítségével egy motor meghajtású kerékpárt épített magának.
„Rengeteg szabadidőm volt akkoriban” – mesélte – „melyet felhasználva motoros kerékpárommal számos kirándulást tettem Bécs környékén, élvezve a város erdőinek jó levegőjét” Wanderka első ízben 1954 nyarának egy éjszakáján figyelt meg egy ismeretlen repülő szerkezetet.
„A Hördl erdő közelében haladtam, a Joseph Lister úton, Bécs XIII. kerületben”, írta beszámolójában. ”Arról a helyről akkoriban csodálatos panoráma nyílt az egész városra.
Hirtelen egy szivar alakú, ezüstösen fénylő tárgyra lettem figyelmes, mely Bécs felé úszott a levegőben, észak-déli irányban haladva.” A szovjet hadsereg néhány katonája, aki a városnak abban a körzetében állomásozott, szintén látta az objektumot.
Azután egy évvel később Josef Wanderka igazán közeli kapcsolatba került egy ismeretlen repülő járművel, ezúttal fényes nappal.
1955-ben, egy gyönyörű nyár végi napon, (Wanderka nem tudta a pontos napot, vagy augusztus végén, vagy szeptember elején) útnak indult motorizált biciklijén.
„Bécstől délkeletre az erdőben haladtam Arbesthal felé, ami 25 km-re fekszik Bécstől”, emlékezett vissza.” A találkozóra velük úgy délután 2 és 3 óra között került sor.”
„Mit látott meg először?”, kérdeztem. (Timothy Good)
„Hirtelen egy fémes, ezüstös fényt láttam keresztülszűrödni a bokrok között”, felelte.” Elindultam a bokrok felé, hogy keressek egy rést, ahol át tudok hatolni köztük. Amikor sikerült átérnem, egy tisztáson találtam magam.”
„A fűvön egy fémes, korong alakú, körülbelül 2,5 méter magas, és 10-12 méter széles objektum állt. Nem láttam ablakokat, kémlelőnyílást vagy fényeket az egyenes és ívelt felszínein. Nem tudtam kivenni kerekeket, vagy alvázat sem, de volt ott egy nagyjából négy méter hosszú és két méter széles rámpa, négyszögletű nyílással a végén. Nem láttam ajtót, csak két, félhold alakú nyílást, kifelé egy rámpával. A távolság köztem és a korong között olyan 20 méter lehetett. Ezután úgy döntöttem, hogy behajtok a motoros kerékpárommal egyenesen az űrhajóba a rámpán át…”
„De hogy az ördögbe gondolhatott arra, hogy megpróbálkozik ilyen mutatvánnyal?”, kérdeztem hitetlenkedve. (Timothy Good)
„Akkoriban nem sokat törődtem azzal, hogy mi történik velem. Belefáradtam az életbe. Boldogtalanná tett az új osztrák államszerződés, és személyes problémáim is akadtak a barátnőmmel.
Már-már arra gondoltam, hogy a korong egy másik bolygóról jött, és talán éppen azért, hogy megmentsen!”
„A korong belseje hívogatóan ki volt világítva, és semmi okot nem láttam az aggodalomra. Leállítottam a motort, és a meredek rámpán keresztül egyszerűen begurultam az űrhajóba.
Amikor megálltam, egy 5 vagy 6 lényből álló csoport előtt találtam magam; a teremtmények mindegyike nagyjából 180 cm magas lehetett. A váratlan társaságom valamennyi tagjának makulátlan, gyönyörű arca volt, mint amilyet csak 6-10 év körüli gyermekeknél lehet látni.
Ruhájuk egy szürkés színű overallból állt, melyen nem láttam illesztéseket, zsebeket vagy bármilyen nyílást. A ruházat magában foglalta a cipőt is; melyen azonban nem látszottak át a lábujjak. Kezüket ujjatlan kesztyűvel takarták el, mely szintén a ruha része volt.
Miután a kezeslábasok lazán fogták körbe alakjukat, nem tudtam megállapítani a nemüket, mert nem voltam képes kivenni a mellek körvonalait. A nyakukat egyfajta fodros selyemgallér fogta körbe. Hajuk középhosszú volt és szőke; fejük hátsó felét pedig főkötő takarta el.”
„A repülő korong belseje alapjaiban véve megfelelt a külső formájának, bár a belső korong nem tűnt olyan íveltnek, minden bizonnyal az üreges belső tér miatt”, idézte fel Wanderka.
Közvetett sárga fény világította meg, mely az intim nappali atmoszféra ideális megvilágítására emlékeztetett, melyre napjainkban annyira törekszünk. A mennyezet enyhén íveltnek tűnt a középpontjában, akárcsak a külső felület, emiatt a mennyezet és a falak azt az optikai illúziót keltették, mintha egymásba mosódnának. Nem láttam semmiféle kart, műszerfalat, vagy panelt, illetve széket vagy ágyat az utasok részére. Lehetséges, hogy a székek vagy az ágyak a falba, vagy a padlóba voltak elrejtve.”
„Az volt a benyomásom, hogy a földönkívüliek sokkal kevésbé komplikált pilótafülkét használnak, mint mi.”
Wanderka helyzetéből, a bicikli nyergében ülve – ahonnan le se szállt a találkozó időtartalma alatt – úgy tűnt, hogy a műszereket – ha egyáltalán voltak – a legénység előtte álló tagjai takarják előle.
„Bemutatkoztam nekik, közölve a nevemet és lakhelyemet, és elnézést kértem, amiért betörtem hozzájuk a járgányommal. Ők erre azt mondták nekem, hogy a Kassziopeia csillagkép legmagasabb sarkának naprendszeréből jöttek ide (ez az a W-alakú csillagkép), legalábbis a földi felfogás szerint.
Amikor rákérdeztem tőlük, hogyan képesek megérteni a nyelvemet, csak ennyit válaszoltak: ’Megtanultuk.’
„Hangjuk erősen hasonlított a felnőtt, éles női hangra. Az egyes német szótagokat hasonló akcentussal ejtették, mint ahogyan az angol anyanyelvűek beszélik a németet.
Habár nem sokat tudtam akkoriban a csillagászatról, de a Föld és a Kassziopeia csillagkép távolsága irdatlan nagynak tűnt a szememben – összehasonlítva a mi földi lehetőségeinkkel. Mindazonáltal sokkal fontosabbnak tűnt számomra megtudakolni azt, hogy ők miféle társadalomban élnek.
Utaltam először a mi földi társadalmi berendezkedésünkre, hangsúlyozva a szociális és faji különbségek nyilvánvaló dominanciáját.
A legénység nagyon nyíltnak és érdeklődőnek tűnt. Elmondták, hogy az ő rendszerük már nem tagolódik különböző osztályokra, és hogy mindent tudnak a Föld bolygó elavult társadalmi struktúráiról.
Megragadva a lehetőséget, beszéltem nekik a küzdelemről, mellyel megpróbálunk úrrá lenni a nehézségeken. Rámutattam a szenvedésekre, betegségekre, és az éhségre, mely emberek millióit pusztítja el…” Ekkor hangzott el az a meglepő javaslat a legénység részéről, hogy magának Wanderkának kellene elindítani egy szociális forradalmat a Földön!
A férfi töprengés nélkül visszautasította az indítványt, rámutatva arra az áthidalhatatlan nehézségekre, melyekkel szembe kell néznie, és Wanderka beszélt nekik arról a meggyőződéséről, hogy a földönkívüliek sokkal jobb helyzetben lennének ahhoz, hogy segítsenek rajtuk.
„Különös fontosságot tulajdonítottam annak, hogy az interplanetáris lények nincsenek kitéve a földi kísértésnek, és hogy nyomasztó fölényben vannak velünk szemben technikai tudásuk tekintetében.”
„Amint a ’Paradicsom’ és a ’pokol’ fogalmát elmagyaráztam nekik, a ’jó’ és ’gonosz’ fogalmával azonosítva őket, a motorom szaga kezdte elvonni a figyelmüket. Az olaj kicsepegett a hengerhez közeli szelepnél, beborítva a henger külsejét egy olajréteggel, amely a hő hatására égett szagot adott.
Gyorsan témát váltottam, és elmagyaráztam nekik a kis motorom működését – melyet szemmel látható érdeklődéssel hallgattak végig.”
Miután Wanderka kifejtette a motor működési elvét, megkérte a személyzetet, hogy most ők beszéljenek a saját hajójukról.
„Megtudtam, hogy a meghajtó és az irányító rendszerek a padló alatt helyezkednek el, valamint a külső és belső fal közötti résekben. Amennyire vissza tudok tekinteni a legénység magyarázatából, a gravitáció és a gravitációs erő felhasználásával ’ segítettek magukon’, mely lehetővé tette számukra a galaxisok közötti roppant távolságok megtételét is… ez messze meghaladta a térről és időről alkotott fogalmainkat.”
Wanderka elmondta, hogy a találkozó idején a tudása a csillagászatból, valamint más, alapvető tudományokból meglehetősen korlátolt volt, de az esetet követően tanulmányozni kezdte azokat, melyek rokoníthatók voltak tapasztalatával, és ez sokat segített neki abban, hogy felidézze a legénység által elmondottakat.
„Akkoriban nem fogtam fel a technikai szakkifejezések értelmét, melyekkel a látogatók bombáztak engem. Akkor csak arra figyeltem, hogy később felidézhessem a szavaikat.”
Wanderka meggyőződése szerint a paranormális „teleportációs” jelenség – mely során szilárd tárgyak szemmel láthatóan ’átkerülnek’ egyik helyről a másikra, vagy egyszerűen előtűnnek a semmiből anélkül, hogy bármi jele lenne az ehhez felhasznált eljárásnak – talán vezérfonalként szolgálhat ahhoz, hogy megértsük, miként kerekedtek a földönkívüliek a tér és az idő fölé.
„Az anyag áthatol valamiféle anyagon”, magyarázta. ”Ettől azonban nem pusztul el, és nem hagy nyomot maga után. A jelenség olyan határesete a tudománynak, mely – ha igazolást nyer – a még hihetetlenebb lehetőségek új dimenziója felé irányíthatja a kutatásokat.”
Wanderka szenvedélyes, az emberiség igazságtalan viselkedéséről szóló előadásának a vége felé a személyzet tagjai könnyekben törtek ki!
„Ezért aztán elhatároztam, hogy ugyanolyan informálisan hagyom el az űrhajót, ahogy 20 perccel ezelőtt megjelentem itt.
Gyorsan intettem a kezemmel, jó napot kívántam nekik, amire ők meghajoltak előttem, mintegy távol-keleti módra. Megfordítottam a motoromat, melyen egész idő alatt ültem – ez olyan könnyedén ment, mintha tükörsima jégfelületen álltam volna – és legurultam a rámpán, ki az űrhajó előtti gyepszőnyegre.
Az az igazság, hogy ekkor meglehetősen csalódott voltam, miután a személyzet részéről sokkal nagyobb segítőkészségre számítottam.
Nem mondták el nekem, hogyan kerekedhetnénk felül a Föld társadalmi problémáin. Én nem éreztem magam képesnek arra, hogy vezető szerepet vállaljak egy szociális forradalomban. Ezért azután még csak vissza se néztem, hogy lássam az űrhajó felszállását, hanem a legrövidebb úton hazamentem.
Azt gondoltam, az lesz a leghelyesebb, ha ráhagyom a legénységre, hadd döntse el maga, kinek kellene megoldani a Föld gondjait. Akkor tökéletes biztos voltam benne, hogy újabb találkozásnak kell következnie, ezért egyáltalán nem tekintettem lezártnak a beszélgetést.
Megkérdeztem Wanderkát (Timothy Good), mi volt az általános benyomása ezekről az űrbéli látogatókról.
„Úgy néztek ki, mint a gyerekek”, felelte, „és volt egy olyan benyomásom, hogy nem is akarnak a közelünkbe jönni, mert annak talán végzetes következményei lennének rájuk nézve. Talán egyszerűen csak egy primitív törzsnek tekintettek bennünket.”
Hogyan érzi mindezt most, több évtizeddel e rendkívüli találkozás után?
„Fellelkesített ez a tapasztalat, és elvezetett például oda is, hogy tanulmányozni kezdjem a tudományos dolgokat. A tudatalattimban még mindig friss ez az élmény. Mindig jelen van, és kiváltotta nálam azt, amit mások vallásosságnak hívnak.”
Végül megkérdeztem Josef Wanderkát, hogy tudatában van-e annak, hogy némely találkozás földönkívüliekkel egyáltalán nem jóindulatú jelenség.
„Sokszor állítják róluk, hogy rosszak, de én nem így látom; legalábbis az én tapasztalataim nem ezt mutatják. Akárhogy is van, nem hiszem, hogy bárhol is létezne még egy olyan rossz civilizáció, mint a miénk. Nehezen tudom elképzelni róluk, hogy olyan népirtásokat rendezzenek, mint itt a Földön.”
Vége
