Kapcsolat az Itibi Ra II bolygó civilizációjával
(Timothy Good 1998-ban kiadott ’Idegen bázis’ c. könyvének - kissé módosított - teljes 15. fejezete)
Az ültetvényesek
A két utas elhelyezkedett fülkéjében a Bombay és Madrász között közlekedő éjszakai expresszen. 1964 októbere volt. Ludwig F. Pallmann, egy német üzletember, aki élelmiszerek tömegtermelésére szolgáló gyárberendezések forgalmazásával és üzembe állításával foglalkozott, szemügyre vette útitársát. A férfi nyilvánvalóan egy szahib, aki még a brit megszállásból maradt itt, gondolta Pallmann.”Nagyon elegánsan volt öltözve, és magán viselte a tekintély félreismerhetetlen bélyegét.” A mintegy öt láb tíz hüvelyk (177 cm) magas idegennek karcsú testalkata és rendkívül hosszú lába volt.
Pallmann angolul beszélgetésbe is bocsátkozott a férfival, felajánlva számára egy pohár whiskyt. „ Csak útitársam és én tartózkodtunk a vonatnak ebben a szakaszában, és a bemutatkozó poharazás követően mindketten letelepedtünk egymással szemközt, és figyeltük a tovahaladó tájképet.”
Nem sokkal ezt követően Pallmann felfigyelt az idegen szokatlan vonásaira, nem utolsósorban a szemére, mely roppant kifejező volt. A férfinak ezenfelül szokatlanul hosszú, keskeny ujjai voltak, melyeknek végét valami gyűszűféle védte; ilyet Pallmann azelőtt sosem látott. „Amit a többit illeti, arca csak jóindulattal volt fehérnek mondható... ami azt illeti, inkább világosbarna volt; ahogy a haja is. Kétlem, hogy ruházatával együtt többet nyomhatott 100 fontnál (45 kg), bár vékony testalkatát figyelembe véve sem tűnt gyenge fizikumúnak. Éppen ellenkezőleg.” De valami más is magára vonta Pallmann figyelmét.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy valahányszor lélegzetet vesz, a keze görcsösen összerándul. Valóban úgy tűnt, mintha minden egyes levegővételért keményen meg kellene küzdeni, vagy még inkább mintha légzőszervi problémái lennének. Nem mintha ennek bármilyen más külső jele lett volna; mint említettem, nagyon is egészséges lény benyomását keltette.
Amikor az idegen beszélt, Pallmann elképedve fedezte fel, hogy a hang nem a torkából jön, hanem sokkal inkább egy apró „beszélőgépből”, mely a mellkasára volt csatolva. A beszéde is sajátos volt. Bár az angolsága hibátlannak tűnt, mindig rövid habozás után szólalt csak meg. „Olyan volt, mintha komoly lelki erőfeszítésébe kerülne kimondania az első szót, mely után a többi már magától jön. Az első szót gondosan megválogatta. Olyan beszédtrükk volt ez, mely egyáltalán nem volt ellenére...”
Az idegen „Satu Ra” néven mutatkozott be.
Szürkületkor a vonat egy nagyobb állomáshoz ért. A peronon nagyobb csapatban verődtek össze az éhesnek tűnő, nyomorúságos emberek, köztük egy rongyos asszony és nyűgös csecsemője, akik láthatóan krónikus alultápláltságban szenvedtek. Satu egyetlen szó nélkül elhagyta a fülkét, a pár felé indult, majd egy pénzérmét nyomott az asszony kezébe, és egy tablettát a gyermek szájába. Ezután visszatért a vonatra. „Kérem, jöjjön velem”, szólt oda csendesen Pallmann-nak. „Oly sok a tenni való.”
Satu vezetésével átmentek az utolsó ( harmadik osztályú ) kocsiba, mely zsúfolásig tömve volt utasokkal. Elérve egy csoport kisgyermekhez Satu ismét osztani kezdte a pasztilláit, és mindeközben hindiül, makulátlan kiejtéssel beszédbe is elegyedett velük. Ezután, meglátva egy földön ülő öregembert, Satu gyengéd hangon megszólította , és neki is átnyújtott egy tablettát. És ez így ment tovább. Akármi is volt a tabletta összetétele, szinte varázslatos hatást gyakorolt fogyasztóira.
Megérkezve Madrászba, Pallmann megkérdezte Satutól, honnét érkezett, miután képtelen volt betájolni a származási helyét. „Nincs bennem semmi különleges, barátom”, jött a válasz. Cotosotiból jöttem.”
„Soha nem hallottam még róla”, felelte Pallmann. „Merrefelé van az? Közép-Amerikában?”
„Nem, nem, barátom. Az Itibi Ra II-n”
„Most biztosan tréfál.”
„Biztosíthatom afelől, hogy nem.”
„Keresztül-kasul beutaztam már ezt a világot, de még életemben nem hallottam erről a helyről. Mégis merrefelé van?”
Válaszul Satu Ra felmutatott a keleti égboltra.
Isten szolgája
„Arra utalt”, folytatta Pallmann, „hogy egy másik világból érkezett; egy másik bolygóról, mely hatalmas távolságra van a miénktől. Én egész életemben konkrét dolgokkal foglalkoztam, konkrét tényekkel... Minden, ami ezeken túl van, ingoványos talaj számomra. Mégsem férhetett kétség hozzá, hogy az elmúlt huszonnégy órát egy hús-vér alakkal töltöttem, aki rendkívül figyelemreméltó tulajdonságokkal rendelkezik.”
Később a hotelban Pallmann meghívást kapott egy roppant kifinomult külsejű indiaitól, hogy látogasson el egy madrászi címre, és még „Mr. Satu Ra nevét is megemlítette. Így hát másnap reggel Pallmann taxiba szállt, majd egy palotaszerű lakótömbnél találta magát, mely múzeumgalériának és Satu lakhelyének bizonyult.
Miután köszöntötte Pallmannt, Satu Visnu, az egyik legfőbb hindu istenség egy ábrázolására mutatott, ahol a szent ruházatára egy különös légijármű képeit festették mintázatnak. „Ez is bizonyítja, hogy a régebben élt generációk nagyon is tanúi voltak az űrhajóink korábbi földet éréseinek”, mondta a megdöbbent Pallmann-nak, aki még nem volt teljesen meggyőzve Satu állítólagos származási helyének valódiságáról. Talán „Itibi Ra” olyasmi lenne, mint a mitikus Shangri-La, tűnődött el magában. Vajon csak megpróbálják félrevezetni? Vagy még inkább, megpróbálnak eladni neki valamit?
„Valahol mélyen azt gondoltam, hogy egy ilyen meghívásnak csakis kommerciális okai lehetnek, és arra számítottam, hogy házigazdám valami kereskedőszöveggel próbál majd megfűzni”, folytatta Pallmann. „Azonban semmi ilyesmi nem történt.” Egy kellemes délutánt töltöttek el kettesben, mely alatt Pallmann-nak alkalma nyílt alaposabban is megfigyelnie házigazdáját.
Világosbarna bőre volt, mint egy eurázsiainak, hatalmas, sötét szeme, meglehetősen apró szája és szokatlan állvonala. Állkapcsának alsó fele enyhén torznak tűnt. Azután ott voltak még az ujjhegyvédői, melyeket egy percre sem vett le, pedig az idő rendkívül meleg volt aznap. És mindezeken felül a beszédének az a sajátossága, hogy teljes egészében arra az elektronikus szerkezetre támaszkodott, mely a hangját reprodukálta.
Mielőtt a találkozónak vége lett volna, Pallmann informálta Satut útitervéről, mely magába foglalta Kasmírt, Kalkuttát és Benáreszt. Benáresz, mondta Satu, éppen megfelelő helyszín lenne, hogy újra találkozhassanak. De hogyan? Satu átadott neki egy különös gyűrűt, mely láthatóan színaranyból készült, középen egy parányi fénydarabkának tetsző anyagtöredékkel, mely gyémánthoz hasonlóan csillogott. „Talán ez majd jelzi a jelenlétünket Benáreszben”, mondta Satu titokzatosan, majd hozzátette, hogy az ősrégi gyűrű „egy emberi vallás szimbóluma, mely nagyon közel áll a miénkhez.”
Miután áradozva köszönetet mondott a váratlan ajándékért, Pallmann bátorkodott megkérdezni Satutól, mi a foglalkozása; ez a kérdés foglalkoztatta, mióta csak először találkoztak.
„Szolga vagyok”, felelte Satu mosolyogva. „Isten szolgája, ahogyan mindenki más is a népemből...”
Xiti
Benáreszi tartózkodásának második estéjén Pallmann a friss levegőt élvezte szállodája kertjében, amikor a gyűrű közepe izzani kezdett. Azt gondolva, hogy mindez csak a fény játéka, próbálta ide-oda mozgatni a gyűrűt, de sikertelenül. Bármit is tett, az izzás csak erősödött. Ekkor hirtelen Satu Ra mentális képe jelent meg előtte. „Az egész olyan nevetséges volt”, mondta Pallmann. „Egyszerűen nem történhetett volna meg. De mégis megtörtént...”
Röviddel 21.30 után Satu mással össze nem téveszthető alakja közeledett Pallmannhoz, és melegen üdvözölte. Ezt követően hosszasan elbeszélgettek, felölelve egy sor különböző témakört. Satunak remek humorérzéke volt, és tökéletesen értette a spanyolt is, mikor Pallmann időről időre átváltott arra a nyelvre. Bár Satu hangja önmagában véve nem volt sajátságos, Pallmann mégis felfigyelt rá, hogy beszédéből „a hallgató jobban kiérezhette a szavak belső jelentését.”
Ha fájdalomról beszélt, akkor az ember szinte összerándult a szavaira. Ha szerelemre, akkor eltöltött a szerelem érzete. Nehéz dolog ezt elmagyarázni. Az a szerkezet egy új dimenzióval gazdagította a hangját, olyan árnyaltsággal, mely nem hallható ki más ember szájából. Valahogy megindított...
Pallmann mutatott Satunak néhány fotót a különböző templomokról, melyeket Kasmírban felkeresett; különféle istenségek képmásait, papok és hívők fényképeit. „Járt már ezeken a helyeken?”, kérdezte Pallmann.
„Igen”, felelte Satu. „De tudja, barátom”, tette hozzá szomorúan, „a vallás is vak, akárcsak a szerelem.”
A két férfi a hotel főbejárata mellett, egy padon foglalt helyet, és innen megfigyelhette az arra haladókat is. A hotel személyzetének egyenruhába öltözött tagjai a bejárat mellett őgyelegtek, és figyelték a lányokat. Amikor egy különösen vonzó lány, egy légikísérő jött le a lépcsőkön, a nézelődők reakciója mosolyt csalt Satu arcára. „Mit meg nem tennének a férfiak egy szép arcért és egy formás alakért. Így van ez a világegyetemben mindenhol...”
Amikor Satu megkérdezte, hogy elhívhatja-e nővérét, Xitit is a beszélgetésre, Pallmann készségesen beleegyezett a kérésbe, „Akkor idehívom”, mondta Satu. Pallmann, aki természetszerűleg azt hitte, hogy Satu telefonon szól majd oda a nővérének, döbbenten látta, ahogy a férfi transzba esett. „Teljesen megváltozott az arckifejezése. Olyan volt, mintha a torz állkapcsa hirtelen szájzárat kapott volna... A szeme szélesre tágult. Érdekes módon még a fény is elhagyta a szemét, mintha valaki leoltotta volna a villanyt a látóhártyája mögött.” Néhány pillanat múlva Satu éppoly hirtelen visszanyerte normális külsejét, mintha semmi szokatlan nem történt volna.
„A magam részéről úgy éreztem, hogy rám férne egy ital”, jegyezete meg Pallmann, ezért odarendeltem a pincért, és mindkettőnknek kértem egy whiskyt szódával.” Amint a pincér elindult a dolgára, egy vonzó fiatal hölgy közeledett a két férfi felé, akit Pallmann Xitinek gondolt. Ahogyan feléjük sétált, furcsállotta, hogy nem figyelt fel rá korábban. Szinte az volt a benyomása, mintha egyszerűen csak „materializálódott” volna a két férfi előtt. „Tudatalatti lényem önkéntelenül is ezt a szót társította a jelenséghez”, folytatta Pallmann. „Úgy gondoltam rá, mint materializációra.” Egy nagyon is jól kivilágított területről érkezett. A hotel bejáratának közelében egy teremtett lelket sem lehetett látni. Mégsem láttam meg egészen addig, míg közel nem ért a padhoz, ahol Satu Ra és jómagam ültünk.
Xiti mindenesetre nagyon valódinak bizonyult, és Pallmann már a kezdetektől fogva ellenállhatatlan vonzalmat érzett irányába. A lány „könnyed, hullámzó mozdulatokkal haladt; keze és teste olyan ritmikus összhangban mozgott, melyet csak testvére esetén láttam.”
Nem lehetett kétségem, hogy Satu Ra testvére. Ugyanaz a jellegzetes állforma, ugyanaz az ellenállhatatlan tekintet, az igézet és tekintély ugyanazon légköre. Amikor bemutattak minket egymásnak, tekintete egyenesen belefúródott az enyémbe, és úgy pillantott rám, ahogy csak kevés nő tud. Mégsem volt csöppet sem közönséges az a tekintet, sokkal inkább könnyedség és végtelen őszinteség tükröződött benne.
(Festmény Xitiről)
Minden egyes mozdulata külön tanulmányt érdemelt volna. Csillogó estélyi ruhába volt öltözve, mintha csak egy nagyon formális partiról érkezett volna. És jóllehet, a látvány a végletekig egzotikus volt, nyoma sem volt benne a keletiességnek, kivéve talán, hogy parányi lábát aranyszínű szandálba bújtatta. A narancsszínű félfátyol sokkal inkább kiemelte, mint elrejtette páratlan szépségét.
Bár Xiti átlagosan beszélt, nyilvánvaló volt, hogy ugyanazt a technikát alkalmazza a kommunikációra, mint a testvére. Az apró, ékkövekkel díszített melltű feltehetőleg egy hasonló szerkezetet rejtett. „A hangja abból a szépen megmunkált, parányi melltűből érkezett, mégis tökéletes összhangban volt ajkának mozgásával. Ez volt a legnagyszerűbb ebben az apró masinában. Az ajkak mozgása sohasem volt fáziskésésben a hanghoz képest.”
A javarészt angolul folyó beszélgetés továbbhaladtával Pallmann úgy határozott, hogy megejt egy kísérletet. Igaz, hogy Satu és Xiti kiválóan ért és beszél spanyolul, de vajon hogyan reagálnak egy helyi akcentusra? „Kísérletképpen tovább beszéltem spanyolul, de fokozatosan áttértem egy olyan tájnyelvre, amit a Peru közelében élő őslakosok beszélnek.”
Az arckifejezésük azonnal megváltozott, ahogy módosítottam az intonáción. Láttam a szemükben tükröződő értetlenséget. Sokatmondóan egymásra pillantottak, mintha különös, ismeretlen hangokat hallgatnának... Úgy tűnt, teljesen elmerülnek valami mentális tevékenységbe, melyet egyfajta feszültség és kényelmetlenségérzet kísért. Mindenesetre késedelem nélkül visszaváltottak angolra. Ebből megtudhattam, hogy valóban nem többnyelvűek, csak arra a mechanikus szerkezetre támaszkodnak... amit mind Satu Ra, mind Xiti ott viselt a nyakában.
Az érinthetetlenek
Másnap reggel Pallmann Benáreszben a szent folyó, a Gangesz partján sétálgatott, amikor váratlanul Satu Ra csatlakozott hozzá. Hogy hogyan volt képes megtalálni Pallmannt annyi ember között, rejtély marad. Satu mindenesetre a Rámakrisna szerzetesház felé terelte a sétát. „Bizonyos, az indiai társadalomban jelen lévő primitív elemek és kasztok miatt”, mondta Pallmann, „meglepődtem, hogy barátomat a legszegényebb és legnyomorúságosabb teremtmények, az érinthetetlenek között találom.” Hamarosan más kasztok között is elvegyültek, a mahabhinishkama ) ( „Út a végső lemondáshoz” ) közepén, „ezen a határtalan lerakóhelyen, ahol a halál kapujában lévők, fiatalok és öregek, férfiak és nők, vártak a megváltásra” Satu neki is kezdett papi teendőinek.
„Még nem láttam senkit, se férfit, se nőt, se hivatalos, se amatőr szociális munkást, aki olyan részvéttel és gyengédséggel végezte volna a könyörületesség munkáját, mint Satu Ra”, folytatta Pallmann. Satu egyenesen egy maszatos, síró gyermekhez lépett, aki nemrégiben meghalt anyja testéhez próbált bújni. Satu határtalan figyelemmel, legjobb képességei szerint megmosdatta a gyermeket, és közben halkan csitítgatta.
Röviddel ezután, zöld száriba öltözve Xiti is feltűnt a színen. A lány is a nincstelen gyermekeket vette pártfogásba. Látva, hogy egy fiatal lány testét nyílt fekélyek borítják, Xiti elővett egy sárga krémet, és beborította vele a sebeket. „A hatás csodába illő volt”, mesélte Pallmann. A lány abbahagyta a sírást, és még egy halvány mosolyt is kipréselt magából. „A balzsam ugyanolyan általános gyógyírnak bizonyult, mint a tabletták, melyeket Satu Ra osztogatott a vonaton.”
Az igazság pillanata
Aznap este, miután Xiti elhagyta a helyszínt, Satu Ra leintett egy riksát, és közölte Pallmann-nal, hogy ellátogatnak „Isten gyermekeihez”, mely néven egy nyomorúságos és primitív krematóriumot illettek a Gangesz partján. „Mintegy negyven halotti máglyát számoltam meg; némelyikük olyan közel volt a másikhoz, hogy folyamatosnak tűntek”, jegyezte meg Pallmann. ”Apró, elkínzott tagokat láthattunk előtűnni a gomolygó lángok között, míg a tűz azokat el nem emésztette. A gyászolók néha megfogták az elszabadult karokat és lábakat, és visszalökték a lángok közé, mintha újabb gallyakkal táplálták volna a kerti tüzet. Rettenetes élmény volt mindezt látni...”
„Az élet ezeknek a gyermekeknek nem jelentett mást, mint szenvedést és kétségbeesést. Mi mást is kaphattak volna egy szegénység és éhínség sújtotta országtól, egy félelemmel, gyűlölettel, háborúkkal teli világ közepén? Ezért kellett a névtelen gyermekeiket éjszaka elégetni, egy fenségesen hömpölygő indiai folyó partján.”
Szomorúan, magukba fordulva tértek vissza a szállodába. Ekkor volt csak hajlandó Pallmann elfogadni mindent, amit Satu állított...
Egészen az igazság pillanatáig enyhe kétkedéssel fogadtam el a kijelentéseit. E megvilágosodást követően azonban kész voltam szentírásnak venni mindent, amit mond. Ekkortól értettem meg, hogy ő, és ami azt illeti, Xiti is, az igazságot mutatták meg nekem. Nem tudom, milyen varázslat hozta el számomra a megvilágosodást... Bármi is legyen az oka, azon az emlékezetes éjszakán értettem meg, hogy Satu valóban egy másik bolygóról jött, melyet Itibi Ra II-nek hívnak, és hogy hasonlóképp fedezték fel a Földet, ahogyan Kolumbusz az Újvilágot: egy előre eltervezett felfedező út során.
További különbözőségek
Volt valami Satu Ra mosolyában, ami zavarta Pallmannt: sohasem látszottak a fogai. Talán ez is az állkapocs különbözősége miatt lehetett, illetve amiatt, hogy hosszú, keskeny és finom ajka, úgy tűnt, teljesen elfedte a fogait. Pallmann kíváncsisága végül felhívta magára a figyelmet. Satu kifejtette, hogy a férfiak és a nők az ő bolygóján már évezredek óta fogak nélkül élnek, miután fokozatosan szükségtelenné vált a használatuk. A Földön azonban egyfajta mesterséges pótlást használnak, hogy a szájuk formája hasonlítson az emberekéhez. Közelebbről megvizsgálva Pallmann azt is felfedezte, hogy Satunak és Xitinek meglehetősen parányi a nyelve is.
Pallmann-nak az a kérése is meghallgatásra talált, hogy megvizsgálhassa barátai ujjait. Amikor a védő kupakokat eltávolították, a különbözőségek egyből szembeötlők lettek.
A női kézzel ellentétben a férfi ujjhegyei laposak és kerekek voltak, mint afféle parányi korongok. Rendkívül érzékenynek kellett lenniük, miután nem voltak körmeik, és minden ujjuk rózsaszín, finom, puha szövetekben végződött. Xiti keze a természet mestermunkája volt: hegyes és hihetetlenül vékony ujjakból állt, nagyon hosszú volt és teljességgel különbözött testvére kezétől.
Mind Satu, mind Xiti láthatóan remekül szórakozott Pallmann ámulatán. „Kedvességük és őszinteségük folytán hamar belopták magukat a szívembe. Úgy kezeltek, mint igazi barátjukat és kifejtették a különbözőségek okait is.”
„Képesek voltak a hang elemzésére, és talán még a ’hallásra’ is az ujjvégek érzékeny idegein keresztül. A későbbiekben arról is megbizonyosodhattam, hogy úgy használják az ujjukat, ahogyan mi használnánk a nyelvünket az ízlelésre és felfedezésre - különösen amikor biológiai tárgyú kutatásokat végeztek...”
A Yavari folyó története
Ludwig Pallman Indiában nem találkozott többet Satuval és Xitivel.
Zürichben elvitte a gyűrűt egy ékszerészhez, aki megjegyezte, hogy ilyen ősi formavilágot és Isten-ábrázolást még nem látott, és javasolta, hogy mutassa meg a műtárgyat egy szakértőnek is. „A szakértő véleménye szerint a gyűrű a maga nemében felbecsülhetetlen értékű mestermunka volt, mely az egyik legkorábbi dinasztiához tartozott. A szakértők érdeklődését leginkább a befoglalt fémtöredék keltette fel, mely meggyőződésem szerint földönkívüli eredetű lehetett.”
Eltelt néhány év. Pallmannt teljesen lekötötte a munkája: malmokat és poríró üzemeket állított fel Argentínában, Mexikóban, Kolumbiában és Peruban. Míg a perui Iquitosban tartózkodott, érdekes történetet hallott egy osztrák idegenvezetőtől, aki sok időt eltöltött az ország azon részében elterülő távoli őserdőkben. „A Yavari-folyó túlsó oldalán, számos fehér felfedezőt láttam, akiből helybéli lett”, számolt be róla a vezető, felidézve egy esetet, mely akkoriban történt, amikor ő váltóláztól szenvedett. „Ezek a legmulatságosabb emberek, akikkel valaha találkoztam; olyan furcsa kezekkel, hogy már azt hittem, egy másik világból származnak.”
Pallmann ezen a ponton kezdte hegyezni a fülét.
„Lehet, hogy sok sületlenséget beszélek”, folytatta az idegenvezető, de nagyon értenek a gépekhez. Még az egyik eltört oldalsó légcsavaromat is megjavították, így vissza tudtam térni Yavariba. Ami a legnagyobb őrület, hogy közben az orvosláshoz is értenek.” Pallmann gyorsan fizetett egy italt a vezetőnek, és megpróbált minél több információt kiszedni belőle, az osztrák fel is oldódott.
„Az a fickó azzal a mókás szájjal - gondolom, valami trópusi láz következménye - adott egy tablettát, hogy azonnal nyeljem le. Szinte azonnal jobban éreztem tőle magam. Aztán adtak valamilyen gyümölcslevet. Fehér emberek voltak, akikből bennszülöttek lettek, igen. Mondtam is nekik, hogy adják fel, és térjenek vissza velem a civilizációhoz, de visszautasítottak...A határ brazil oldalán aztán elmondtam a misszionáriusoknak, mit láttam a Yavari-folyónál. Egy árva szót sem hittek abból, amit mondtam. Azt mondták, csak a láztól láttam őket. Hogy nincs az a fehér ember, aki elmerészkedne az olyan kannibálok közé...”
Kórházi látogatás
1967 elején Pallmannt beutalták a limai Maison Français Kórházába, hogy megoperálhassák a jobboldali veséjét. Szerencséjére egy kellemes földszinti szobát kapott, külön fürdővel, és egy külön kijárattal az előtérre, és azon keresztül a belső sétálóudvarra. Betegsége miatt a műtét előtt háromnapos fekvésre volt kárhoztatva.
A második éjjel Pallmann kíntól elgyötörten nyúlt a csengő után. Hajnali három órára járt az idő. „Tapogatózó ujjaimmal nem találtam a csengő gombját, ami segítséget és megkönnyebbülést hozhatott volna. Találtam azonban mást: egy kezet, amely elősiklott az éjszakából, és ráfonódott az enyémre. Bármilyen fájdalmak között is vergődtem, megrémültem, ahogyan a kezemhez egy másik, meleg kéz ért.” Xiti volt az.
Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, Xiti elmosolyodott, lehúzta a gyűrűt Pallmann ujjáról, és adott neki egyet gyógyító tablettáiból. Az átélt kínok miatt a férfi mindeddig nem figyelt fel rá, hogy a fémberakás milyen erősen izzik. A hunyorgó fény megcsillant Xiti beszélőgépén. A lány, továbbra is szótlanul, végigsimított a lázas homlokon. A fájdalom és a láz azonnal alábbhagyott, a férfi pedig hálásan ölelte át a lányt, aki az éjszaka hátralévő részére is vele maradt.
Beszélgetésük során Xiti megemlített egy nővért a kórházból. Maria Navidadot, akit már régóta meg akart látogatni, de ezt több okból is habozott megtenni. Történt ugyanis, hogy ezt a fiatal hölgyet még csecsemő korában a meszticek és egy osztrák idegenvezető mentették meg, közel az Ucayali-folyó partján fekvő Pucallpo városhoz, és a katolikus apácák nevelték fel, akik a kórházat is üzemeltették. Satu és Xiti ismerték Maria édesanyját, akit ők mentettek meg, miután rettenetesen összeverve ráakadtak első leszállóhelyük közelében. Miután megmentői meggyógyították, magyarázta Xiti, magukkal vitték őt a szülőbolygójukra, ott azonban nem sokkal ezután meghalt, feltehetően azért, mert képtelen volt alkalmazkodni a teljesen más körülményekhez.
Xiti előre megmondta, hogy Pallmann hat hónapig mentes lesz a kínoktól. Így is történt. „Én lettem a híres Maison Français Kórház csodabetege”, jelentette ki Pallmann. „Amikor a doktorok eljöttek értem, hogy műteni vigyenek, már jó nehéz reggeliket fogyasztottam, pedig ilyet már három hete nem csináltam. Új emberként keltem fel az ágyból, és leginkább egy alapos fürdőre vágytam. Miután tökéletesen jól éreztem magam, még a városba is kimerészkedtem, hogy az egyik kínai kávézóban étkezzem, egy ’chifasban’, ahogy ők hívták...”
Látniuk kellett volna a felhúzott szemöldököket, az orvosok hitetlenkedő pillantásait, amikor - ahelyett hogy tolókocsin tolattam volna be magam a műtőbe - közöltem velük, hogy gyógyultként távozást kérek a kórházból. Már csak ránézésre is megállapíthatták, hogy összehasonlíthatatlanul jobban vagyok, és bár beleegyeztek az operáció elhalasztásában, ragaszkodtak hozzá, hogy még egy napig kórházban maradjak, hogy egy sor kimerítő tesztet hajthassanak végre rajtam, és megbizonyosodjanak róla, nem következik be visszaesés.
Pallmann készségesen beleegyezett az ajánlatba. A nap hátralevő részében a létező összes vizsgálatot végrehajtották rajta. Valamennyi negatívnak bizonyult.
Pallmann még aznap megkérte Marta nővért, hogy találkozhasson Maria Navidaddal. A találkozás rövid volt, és meglehetősen megrendítő. Amikor Pallmann megemlítette, hogy hallott gyermekkori hányatottságairól és anyjáról, a nővér csak megkövülten állt, majd könnyek kezdtek peregni az arcán. Nem szólt egyetlen szót sem, Pallmann pedig szégyenkezett, amiért további információkat akart megtudni tőle.
Földönkívüli kapcsolat
Másnap reggel Pallman elhagyta a kórházat, és bejelentkezett a limai Savoy Hotelbe, miután képtelen volt helyet szerezni a Hotel Crillonban, ahová pedig találkozót beszélt meg Xitivel aznap estére.
A lány belépője komoly kavarodást okozott. A parányi kék fátyol ellenére, amit viselt, az emberek azonnal értékelték azt az árnyalatnyi különbséget közte és maguk között - „a mi fajtánk”, a mi bolygónk lakói között. Ezzel nem csak a kulturált peruiakra, vagy a híres első osztályú hotelben tartózkodó számos európaira és észak-amerikaira gondoltam; még a tanulatlan boyok és liftes fiúk is mind Xitire meredtek. Őt azonban ez a legkisebb mértékben tette zavarttá vagy félénkké, mindenkire a lehető legnagyobb lelki nyugalommal nézett.” Pallmann ezután italt rendelt, és az est nagy részét kettesben töltötték.
Az elkövetkezendő néhány napban Pallmann egyre többet kezdett megtudni az Itibi Ra II”-ről származó barátairól. Xiti biztonságérzete például abból a fejlett spirituális és mentális érzékenységből fakadt, melyet alaposan begyakorolt az emberekkel kapcsolatban - ez volt az, amire Xiti a saját nyelvükön „amat maynaként”, avagy „lélek tudományaként” hivatkozott. „Képesek olvasni a legbenső gondolataimban is”, bizonygatta Pallmann, ”és talán befolyásolni is tudják azokat, amennyiben saját biztonságuk azt kívánja.”
Xiti határtalan érdeklődést mutatott a muzsika iránt is. Amikor például elhaladtak egy limai lemezbolt előtt, látható élvezetet talált a kolumbiai cumbia ritmusában. „Ritkán láttam nagyobb boldogságot valakinek az arcán, mint ami felcsillant ezen a különös lányén, ahogy elhaladtunk a lemezbolt előtt”, jegyezte meg Pallmann.
Hogy a helyi valutára szert tegyenek, Xiti, átadott Palmann-nak néhány aranyrudat, melyet az Union Streeten váltottak át. Bár akkoriban jócskán akadtak olyan „kalandorok”, és bizonyos Bolíviából, Ecuadorból, Peruból származó indián őslakosok, akik arannyal üzleteltek, Pallmann állítása szerint „azok a gyönyörűen öntött és metszett rudak még a specialistákat is meglepték.”
A repülőcsészealj belsejében
Pallmann boldogan elfogadta Xiti meghívását, hogy újra találkozzék testvérével Huancayóban, az Andok egy magasan fekvő településén, 130 mérföldnyire keletre Limától. Megérkezve az állomásra, 1967. február 17-én, Pallmann először nem ismerte meg Satu Rát. „Teljesen úgy öltözött, mint az őslakosok, nehéz gyapjú ruhadarabokba. Nem volt sok különbség közötte, és a taxisofőr között, aki segített kipakolni a csomagjainkat.” (Xiti, jegyezte meg Pallmann, „táskaszám hozta magával a könyveket, lemezeket, magokat, és csak a jóisten tudja, még mit.”)
Valamennyivel Huancayo előtt a taxisofőrt kifizették, és ők hárman magukra maradtak. Miközben a békés tóparton a lenyugvó napban gyönyörködtek, Pallmann állítása szerint meglátta élete első „repülő csészealját”. Megdöbbentő tapasztalat volt.
„Oly sok mindent leírtak és elmondtak már az azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatban, olyan hatalmas pénzeket beleöltek már a különböző katonai és polgári kutatásokba; mégis meggyőződésem, hogy mindezek ellenére milliónyi tudományos kutató sem lenne képes megmagyarázni azt a fantasztikus érzést, amit az ember akkor érez, amikor életében először meglát egy repülő csészealjat.”
Pallmann további leírása a hajóról olyannak hangozhat, mintha egy tudományos-fantasztikus regényből szedtük volna. Bizonyos szempontból sokkal fantasztikusabb, mint bármely más kapcsolatba került által adott leírás, mégis rendkívül lenyűgöző, és feltétlenül kihívást jelent a kritikusoknak, akik gyakorta találják az ilyen leírásokat gyanút keltőnek.
Finom, bár fájdalmas zaj, vagy még inkább hangvisszaverődés hallatszott, ahogyan a csészealj siklani kezdett a tó széle felé, pontosan oda, ahol mi várakoztunk... Ahogyan a zaj a fájdalmasról néhány decibellel lehalkulva „elviselhetővé” vált, a csészealj lebegésbe kezdett, és ívelt felülete alsó részén egy nyílás jelent meg. Mint egy óriás begörbített kisujja, egy behajózó szerkezet, puha és határozott egyszerre, kanalazott fel bennünket, majd tett le egy „fertőzésgátló fogadóhelységben”.
Azonnal felfigyeltem a biológiai, sejtszerű - puha polietilénre hasonlító struktúrára - struktúrára, melyet különböző minták és szimbólumok borítottak. Csak a padló volt valamivel szilárdabb; felteszem, erre a tükörszerű minőségre szolgált magyarázatul. A padlón keresztül milliónyi ideget és véredényt láthattam (szinte mi is látjuk magunk előtt)...
A hajó belsejében tompa zümmögés hallatszott csak, ilyen hangot társítanánk a magasfeszültségű vezetékekhez, vagy a turbinákhoz. Nyilvánvaló volt, hogy a hangvisszaverődés, amit korábban hallottam, amikor először láttam a csészealjat leszállás közben, egy adott műveletet kísért csak, vagy pusztán külső hangjelenség volt.
Pallmann ezután „anyaszült meztelenre vetkőzött”, hogy fürdőt vegyen. Fürdés közben elbóbiskolt, és amikor felébredt, egy nagyon kényelmes, puha fekvőalkalmatosságon találta magát, mely függőágyként fel volt rögzítve, de „több száz finom, sokszínű ’vénához’ és ’véredényhez’ csatlakozott. Ez, ahogy később elmondták nekem, része volt egy ’egészségmegőrző rendszernek’ (az alvás alatt végrehajtott testelemzés csak parányi részét képezte az egészségmegőrzést célzó rendszereknek)”.
Xiti, aki már korábban felkelt, vagy egyáltalán le sem feküdt, egy kimonószerű viseletet hozott Pallmann-nak. A „reggeli” azonban nem volt túlzottan ínyére.
A bolygójukról származó kocsonyás növényeket egyszerűen ehetetlennek találtam, ezért megpróbálkoztam a rafinált körülményességgel elhelyezett apróbb edényekkel, melyekből feltehetőleg innom kellett volna. Miután kíváncsi is voltam az edény tartalmára, véletlenszerűen kóstolgatni kezdtem őket. A többiek remekül szórakoztak a tudatlanságomon, kacarászva, mint a kisgyermekek. Az egyik asztronauta felesége mutatta meg nekem, hogyan kell csinálni. Végül gyakorlatilag üres gyomorral keltem fel az asztaltól.
A szem
Pallmann egyik legfigyelemreméltóbb felfedezése a mi fogalmaink szerinti ajtók, zárak, kulcsok vagy szobák hiánya volt (bár a későbbiekben hivatkozik a személyes lakrészekre). Nem történik említés mellékhelyiségről sem. Minden, még a „parancsnoki cella” is, amit „yanónak” vagy „a szemnek” hívtak, a hajó biológiai struktúrájának szerves részét alkotta.
Nem volt a szó szoros értelmében vett egyenes vonal az egész hajóban, ahogyan a körkörös vonalak sem formáztak „pontos” köröket. „A szem” is az egész része volt. Ez a központi egység annyira fel volt szerelve mindenféle instrumentummal, hogy az irányítása kiterjedt mindenhová. Más szavakkal, a „szem” egyfajta aktív memóriaként, továbbító- és fogadóegységként működött, hasonlóan a mi agyunkhoz... A későbbiekben megtapasztalhattam, hogy a „csészealj” különálló agya részévé válhatott a kozmikus generátoragyak gigantikus rendszerének, és különösen azt, hogy ezt a nagyszerű egységet csak elhanyagolhatóan parányi méretűnek tekintették, összehasonlítva a szülőbolygó komputerével.
A szülőbolygó
Pallmannt egész idő alatt arra bátorították vendéglátói, hogy kérdezzen, és tárja fel előttük a benyomásait. Egy „megfigyelőhelyről” képeket mutattak neki a szülőbolygójukról (amely, mint később megtudta róla, a mi galaxisunk közepe felé elhelyezkedő egyik naprendszerhez tartozott), valamint a közlekedési eszközeikről, élelemfeldolgozási eljárásaikról, „biológiai gépezeteikről, és más szerkezeteikről. „Még egy koncertjükbe is belehallgattunk, majd betolakodtunk néhány otthonba” - számolt be Pallmann. „Szándékosan használtam a „betolakodni” igét, mert a ’szem’ olyanná tette, mintha a valóságban is ott lettünk volna azokon a helyeken; mintha elmentünk volna egy koncertre, hogy utána meglátogassuk a barátainkat.”
Mindenki boldognak tűnt ebben az utópiaszerű társadalomban. „Mindenki mosolygós volt, fiatalok, öregek egyaránt. Nem láttam túl sok egészségtelen embert, bár voltak ’egészség-központoknak’ nevezett helyek, de még ott is mosolyogtak a paciensek.”
„A boldogság mindent átszövő légköre az Itibi Ra II-n a nyugalom és az önfeledtség atmoszférájával párosult. Senki sem tűnt türelmetlennek. Senki sem rohant sehová...”
Pallmann-ra nagy hatást gyakorolt az Itibi Ra II építészete is. A legtöbb ház a folyók partjára, a tavak mellé, és számos víziút közelébe épült. Ilyen építészetet nem látni a Földön, hacsak futurista kiállításokon nem. Hajlottak a domináns színek alkalmazására...”
A gyárbolygó
(Spiritufó megjegyzés: valójában gyárhold)
Az Itibi Ra II-vel kapcsolatban az tetszett leginkább Pallmann-nak, hogy a bolygó össze volt forrva két kisebb, holdként keringő planétával. Ezek egyike óriási mesterséges „szívként” üzemelt, erőt „pumpálva” az anyabolygóba, míg a másik „gyárként” funkcionált. Az Itibi Ra II-n, mint értesülünk róla, külön választották a mindenféle mesterséges és mechanikus termelő tevékenységüket a normális lakókörnyezetüktől.
A szem-generátor segítségével bepillantást nyerhettem a gyárbolygó méhébe is. Engem leginkább egy felnyitott polipra emlékeztetett. Az irdatlan számú csáp, felteszem, az energiaforrásokat összekötő csatornák és kábelek szerepét töltötte be... A gyárnak köszönhették a barátaim, hogy korlátlan mennyiségben rendelkezésükre állt az energia, melyet bármilyen célra felhasználhattak: kozmikus közlekedésre, termelésre, kutatásra, és a környezeti viszonyok kondicionálására. Miután ezt a gigászi, kifogyhatatlan energiaforrást magában a természetben találták meg, nem kellett rettegniük a földrengésektől, árvizektől, hurrikánoktól... és semmilyen más katasztrófától.
Egy Amazonas vidéki ültetvény
Satu szerint azok a földönkívüli látogatók, akik az Itibi Ra-val is kapcsolatba voltak, már sok ezer évvel ezelőtt felfedezték a Földet. Maguk az Itibi Ra-lakók azonban nem jöttek el ide egészen 1946-ig, ekkor feltehetőleg számos ültetvényt is létesítettek hibridizációs és kutatási célokra. Az ültetvényt, melyre Pallmannt is elvitték, délkeletre feküdt Iquitostól, közel a perui-brazil határhoz, a Mirim folyó és a jóval nagyobb Yavari folyó között, ahová a Mirim is torkollott.
„Az érkezésemet követő napon”, írta Pallmann, „az óriási ’szem-generátor’ segítségével sikerült megfigyelnem a környezetet. Bizonyos szigorú karanténszabályok miatt a reggeli órákban nem hagyhattam el a hajót, és nem találkozhattam a legénység többi tagjával.
Eltűnődtem azon, hogy az Itibi Ra lakói a Föld gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyei közül miért éppen ezt az isten háta mögötti zöld poklot választották a kutatásaik színteréül. Ezt meg is kérdeztem Satu Rától: Csak nem féltek annyira az emberiségtől, hogy a bolygó legrosszabb helyét választottátok?”
„Itt tökéletes a klíma”, felelte nevetve Satu Ra.
Az Itibi Ra lakói által végrehajtott kutatások magukba foglalták a különféle, étkezési szempontjaiknak megfelelő növények és gyümölcsök begyűjtését, osztályozását és keresztezését. „Az Itibi Ra lakói, mint később ráébredtem, fizikai fájdalmat éreznek, ha nem jutnak elegendő új ízhatáshoz”, fejtette ki Pallmann.
Természetesen voltak más okai is annak, miért tettek egy teljesen más világ lakói ilyen hatalmas felfedezőutakat. Az is motiválta őket, hogy formában maradjanak, hogy folytonos mozgásban legyenek, hogy megőrizzék a felsőbbrendűségüket... Vajon mi motiválta az embereket, hogy a Holdra lépjenek, és mi fogja arra indítani őket, hogy a Marsra és a Vénuszra tegyék a lábukat?
Annak érdekében, hogy új gyümölcsöket és új, izgalmas növényi ízeket nyerjenek, barátaink a vegetáció lehető legérdekesebb formáit hozták el magukkal, melyek valóságos biológiai csodák voltak. Némelyik ezek közül a keresztbeporzás és átültetés folytán teljesen más növényekké váltak. A saját, valamint a mások bolygójáról származó növények mind azt a célt szolgálták, hogy újabb ízhatásokat alakíthassanak ki velük.
Hosszú százezer évek alatt barátaim faja húsevőből növényevővé nemesedett. Azt is elmondták nekem, hogy az étkezési szokásaikban beállott forradalmi változások egy problémás tulajdonságot is életre keltettek bennük... Az ízek túlzott szeretetét.
Amikor például elsőként találkoztak a trópusi chirimoya gyümölccsel, az Itibi Ra-lakók szinte betegesen falánkká váltak.
Mi sohasem válhatunk ilyen mélyenszántó tapasztalatok részesévé, miután szájpadlásunk közel sem olyan érzékeny, mint az övék. Amikor abbahagyták a szilárd ételek fogyasztását, elfeledve, hogyan kell legyilkolni egy állatot és megenni, teljességgel megváltozott az idegrendszerük is. Nem volt többé háború, még ember és állat között sem, kivéve a jogos önvédelmet. Ültetvényesekké váltak, tudósokká, felfedezőkké, tanítókká, vallási filozófusokká (kozmofilozófusokká), biológusokká stb.
Televizuális kommunikáció és sport
Pallmann-nak, fedélzeti tartózkodásának harmadik napján, az ültetvénynél alkalma volt megfigyelni Xitit, amint szüleivel beszélget egy kétirányú, televízióra hasonlító kommunikációs rendszeren. Amikor megérintette a gépet, fel kellett fedeznem, hogy akárcsak a hajó többi része, ez is biofizikális természetű. A beszélgetés az Itibi Ra-lakók nyelvén szólt, melyet Pallmann „meglehetősen éles hangú, dallamos suttogásként” írt le...”mókás tónusváltásokkal.” Láthatta ezenkívül Xiti szüleinek a lakását, és másokét is a szomszédságban. „Egy ízben Xiti beszélt szülei egyik szomszédjával is, mire a ’szemgenerátor’ közvetlenül az ő lakásába ’ment be’, melyet elbűvölő, a hajón már megfigyelt dekoráció tett színessé.”
Pallmann meglepetésére Xiti ezt követően „csatornát váltott”, és egy sporteseményt kezdett figyelemmel követni. ”Meg kell mondanom, hogy ez volt az egyik legnehezebb játék, amit életemben láttam.”
Megértettem, hogy rengeteg játékos játssza, talán 7000-en is lehettek, és a gigászi labdajáték végén csak a legintelligensebb csapat legerősebb és legfelkészültebb tagjai maradhattak talpon. A háborúk pótszerének tartott játék során a fiatal Itibi Ra-lakók több száz komputerizált, elektronikusan irányított szerkezetet használtak, hasonlót egy sokszínű futball-labdához. Megértettem azt is, hogy nincs bíró, de a különféle labdák (melyek talán kapcsolatban voltak egymással) döntötték el a játék kimenetelét. Számomra az egész játék olyan volt, mint egy gigászi sakktáblán játszott hatalmas focimeccs, melyet egy nagyjából öt négyzetmérföld területű pályán folytattak le. A stratégiai döntéseket azok hozták, akik bátorságuk és intelligens viselkedésük folytán parancsnoki rangra emelkedtek.
Számtalan alacsonyabb rendű játékos keménysége és néha brutalitása komoly meglepetést jelentett számomra. Mindez tökéletes ellentétben állt azzal, amit eddig az Itibi Ra lakóiról gondoltam. Meg is kérdeztem Xitit mindenről... aki elmagyarázta, hogy ezek az események előzték meg a háborút és vérontást már sok ezer éve. Ezek a játékok alkalmasak arra, hogy levezessék azokat a velünk született harci ösztönöket, melyek alól az ő fiaik sem mentesek. Genetikai okok szóltak amellett, hogy formában tartsák magukat, és a nehézségeken való felülemelkedés, valamint a sportban tanúsított bátorság eszközével őrizzék meg az egészségüket.
(Spiritufó megjegyzés: Xiti itt egy nagyon fontos tényezőre mutatott rá, melyet minden magasan fejlett társadalom felismert, így minden fejlett bolygón magasrendű sportélet is van, azaz: egy kozmikusan fejlett társadalom egyszerűen azért juthatott ilyen fokra, mivel őszintén elismerte, hogy saját faja még nem tökéletes, még alakulóban van, és így elismerte a magában még létező negatív oldalt is, amelyet ezáltal azonnal uralni tudott, és az erőszak és pusztulás helyett a kreativitás szolgálatába tudta állítani - földi civilizációt viszont évezredek óta olyan ideológiák uralják, mind vallási, mind tudományos szinten, amelyek a kozmikus fejlődése elején álló embert a teremtés koronájának tartják, amely már önmagában is tengernyi szenvedést és igaztalanságot eredményez, hiszen most a földi kultúrának csupán az a szerepe, hogy a rendkívül primitív emberi ösztönöket az isteni megérkezettség hazugságának a mázával elfedje!)
Űr-idő technológia
A Mirim bázison három űrhajó állomásozott, melyek közül csak az egyik volt ellátva személyzettel. A másik kettő távirányítású ellátóhajóként funkcionált. „Hangsúlyoznom kell, mutatott rá Pallmann, ”hogy csak a tudományos fantasztikus regényekben nevezik az űrhajókat ’repülőcsészealjaknak’. Ez a fantázia nyelvbotlása.
(Spiritufó megjegyzés: Pallmann naiv megjegyzését Timothy Good sem észrevételezte, holott a bennfentesek számára eléggé ismert, hogy a háttérhatalom ellenőrzése alatt álló könyvkiadók az ötvenes évektől megtiltották a sci-fi íróknak, hogy történeteikben repülőcsészealj-alakú űrjárműveket szerepeltessenek, hanem csakis olyanokat, melyek a hivatalos tudomány állandóan hitegető, de a régi technológián alapuló és így soha meg nem valósítható ál-futurista elképzeléseivel összhangban vannak!)
Kétlem, hogy az űrhajóik valóban képesek lennének repülésre a szó szoros értelemben. Ezeket ugyanis kozmikus hullámok hajtják.”
Minimálisan 27-30 hajóra volt szükségük a mi naprendszerünkön belüli ténykedéshez. Az energiafejlesztő egységeik vagy anyahajóik mindenkor felette állnak az ellátó hajóiknak. Az anyahajóik határozzák meg, mikor és hogyan kerüljön felhasználásra az energia. A hajók háromdimenziós fúziója összhangban van magának a harmadik dimenziónak a kozmikus feltételrendszerével, ami lehetővé teszi a célpont roppant nagy sebességgel történő elérését; ez a sebesség valóban hihetetlen, túlszárnyalja még a fény terjedési sebességét is.
Több száz évvel ezelőtt, tudta meg Pallmann, az Itibi Ra-lakóknak evakuálni kellett teljes kiszáradásnak indult eredeti szülőbolygójukat, melynek során számtalan utat kellett megtenniük a régi és új planéta között, hogy elköltöztessék az embereket, állatokat, rovarokat, növényeket, biológiai mechanizmusokat, felvételi egységeket, zeneszerszámokat stb. „A túlélés szükségszerűsége sarkallta az Itibi Ra tudósait arra, hogy gondolkodni kezdjenek a bolygóközi utaztatás problémáján, és megalkossák az ehhez szükséges eszközöket.” Pallmann magyarázatát ezekről a szükséges eszközökről” nehéz követni - és még nehezebb megemészteni.
(Spiritufó megjegyzés: Timothy Goodnak azért nehéz követni és megérteni az alábbi magyarázatokat, mert a földi természettudomány világképétől még nem igazán tudott megszabadulni, amely viszont a materializmus ideológiáján alapszik, egy olyan őrületen, amelynél végül is minden mikro- és makrokozmikus folyamat a semmiből indul, aztán a véletlen játékszereként valami változásokon megy át, végül megint a semmibe hullik. Ám a magasan fejlett civilizációk sohasem vallási vagy tudományos ideológia alapján próbálják megérteni a természetet, hanem az elfogulatlan megfigyelés által, amely miatt igen hamar eljutnak a természet legnagyobb titkaihoz, mint az Itibi Ra-lakók is, akik felfedezték, hogy a világegyetemnek is ugyanolyan élő szervezeti struktúrája van, mint egy biológiai szervezetnek. Technikájuk pedig ennek az egyetemes rendszernek az utánzata - mint ahogy minden magasabb földönkívüli technológia egy működő kozmikus rendszer pontos utánzata!)
A természet életteremtő technikáinak magas szintű felismerése folytán képesek voltak megteremteni és kipróbálni egy sor dimenzionális szűrő és prizmás elrendezésű „életfelvevő” űrtelepet, melyek a szín, a fény, a hőmérséklet, az idő és más egyetemes hullámok interkozmikus erővonalaira reagálnak. Az Itibi Ra-lakók... egy új, lenyűgöző kozmikus telep-láncolatot alkottak, létrehozva ezzel egy dimenzionális tudományos „kapcsolót” a kozmikus erők vétele és küldése közötti átváltáshoz. Más szavakkal: ahelyett, hogy a hullámokat vették, aktiválták és visszaverték volna, képesek voltak együttmozogni magukkal az aktivált „visszatérített” hullámokkal.
Pallmann maga sem értette teljesen, amit elmondtak neki: „Az űrhajó biológiai struktúrája lehetetlenné teszi - még technikailag képzett elmék számára is -, hogy felvázolja a működési elvét”, írta akkoriban a naplójában. ”Mi indítja az agyunkat, az idegeinket, mi továbbít parancsot a testünkhöz, hogy megmozgassunk egy nehéz súlyt... Igen, ők ezt próbálták elmagyarázni! Csakhogy én még azt se tudom, hogyan működik egy televízió, nem hogy egy ilyen rendszer...”
Egy paradoxon
Mindez azt sugallja, hogy az „átlagos” ember még nem megfelelően kondicionált ahhoz, hogy elfogadja az Itibi Ra-lakókat, vagy szabadon keveredjen velük.
(Spiritufó megjegyzés: Éppen ellenkezőleg: a földi civilizált ember túlságosan kondicionált ahhoz, hogy az ufó-jelenséget és így a földönkívülieket feltétel nélkül elfogadja, ezért fordulnak a földönkívüli testvéreink inkább az egyszerű emberekhez.)
Paradox módon a helybéli indián parasztok azonban nemcsak szabadon keveredtek velük, de még a földönkívüliek alkalmazásában is álltak az ültetvényeken. Ahogyan Pallmann elmondta:
Ezeket az indiánokat a leghétköznapibb feladatok elvégzésére vették fel, például, hogy tartsák távol a rovarokat, melyek a védőburok ellenére utat találtak a palántákhoz és a csemetékhez. Az indiánok úgy tekintettek a munkaadóikra, mint a világ egy más tájáról érkezett, világos bőrű idegenekre. Kétlem, hogy valaha is felötlött volna bennük, hogy az idegenek szokatlan állformája. Akárhogy is; ezek az egyszerű, Amazonas menti indiánok nem hittek volna a más bolygóról érkezett idegenekben. Elutasították volna a létüket, pontosan úgy, ahogy mi is elutasítanánk a tényt, hogy az ember a Holdra lépett, ha nem látnánk saját szemünkkel a tévében.
„Kezdetben”, mesélte Satu Ra Pallmann-nak, „az indiánok némi gyanakvással tekintettek ránk. De akkor Xiti és én elkezdtük orvosolni a sebeiket, és meggyógyítani a betegeket. Ezután nemsokára már hajlandók voltak elfogadni bennünket.” Egy alkalommal Pallmann még annak is tanúja volt, hogy az indiánok egy csoportja kiszállt egy űrhajóból.
A rettenthetetlen, zabolátlan, de mosolygó vadak csoportja egy osztag komoly Itibi Ra-lakó felfedező előtt szállt ki a hajóból. Nagy volt körükben az izgalom, de ami igazán hihetetlennek tűnt a szememben, az volt, hogy a határtalan erdőségek e rettegett emberevői...úgy nevetgéltek és kacarásztak, mint a csitrik. Micsoda egy kirándulás lehetett...
Az Itibi Ra-lakók azóta ismerik ezeket az embereket, mióta Pucallpa mellett először földet értek. Teljesen megdöbbentem, amikor megtudtam az indiánok korát: mindannyian 50 felett jártak már, de mégis olyan egészségesnek és fiatalnak tűntek, mint 20-25 éves társaik. Újabb talány! Talán az Itibi Ra-lakók kísérletei miatt őrizhették meg a fiatalságukat?
Linislan
Bár vonakodott arról beszélni, hogy az indiánokat használták-e kísérleti alanyként, Xiti jóval készségesebb lett, amikor azokra a felfedezésekre került a szó, melyeket népe az ősi dél-amerikai civilizációkkal kapcsolatban tett. Ezek a felfedezések bizonyos területek feltárása folytán történtek, miközben az indiánok álltak őrt a stratégiai fontosságú vízi utaknál és mocsári gázlóknál. Az Itibi Ra-lakóknak sikerült lokalizálni egy hatalmas, régóta elveszett várost, hétlábnyi vastag tropikus vegetáció alatt rejtőzve, melynek a „Linislan” nevet adták. Itt, egy templom belsejében, beszámolójuk szerint egy hatalmas szimbólumra leltek, mely bizonyságot szolgáltatott arról, hogy sok ezer évvel ezelőtt egy másik földönkívüli civilizáció már landolt a Földön. Xiti mutatott is egy hasonló szimbólumot a hajó egyik irányítópanelján.
Egy gyümölcsöző út
Ekkorra Ludwig Pallmannt egyre jobban kezdték aggasztani üzleti ügyei: egy halom elvégzésre váró hátralékos munka várta már Limában. Az Itibi Ra-lakókkal töltött napok mégis olyan nagy hatást gyakoroltak rá, hogy amikor 1967. február 20-án meghívták egy kolumbiai útra, azonnal igent mondott.
Pallmann azt sem értette igazán, hogyan képes Xiti és Satu Ra, valamint a faj többi tagja útlevek nélkül utazgatni a különféle országok között. Mi lenne akkor, ha valamelyiküket letartóztatnák? „Nem sok mindent tudtam meg erről”, írta Pallmann,”azon kívül, hogy Xitinek tökéletesen hamisított argentin útlevele van, és hogy az Itibi Ra lakói pontosan tisztában vannak azzal, mit tehetnek, s mit nem. Sok országban például az útlevél mit sem ér, ha nincs benne a repülőtéri rendőrség beléptető pecsétje.”
„A kolumbiai út esetében Satu Ra úgy döntött, hogy egyáltalán nem használ útlevelet, hanem éjszaka utazik, csak korlátozott ideig marad, és megmarad egyetlen helyen, ahol a lebukás veszélye egyenlő a nullával.” Röviddel 22.00 után az űrhajójuk el is indult Kolumbiába. Következzék Pallmann leírása az útról:
A hihetetlenül rövid ideig tartó, nagy magasságban tett cikkcakkos út kiábrándító volt. Pontosan úgy, ahogyan az első alkalommal, Huancayo közeléből elrepültünk a Mirim folyó melletti bázishoz, most sem láttam, hallottam vagy éreztem semmit. meg tudtam azonban figyelni - nem kis érdeklődéssel - azt a hihetetlenül gyors és nagyon ügyes hajóvédelmi műveletet, melyre - amennyire a sötétben fel lehetett ismerni - kolumbiai (a Karib-tenger partvidéke mentén) Barranquillától délre, a Magdalena folyó mocsaras deltatorkolatánál került sor.
Az űrhajót pillanatokon belül egy speciális folyadék borította be, mely milliónyi pórusából szivárgott elő, tökéletes álcázást és természetes színhatást biztosítva, de emellett visszaverő közegként funkcionálva a baktériumok és a rovarok ellen is. Az egész öt-tíz percig tarthatott.
Amikor leszálltunk, azonnal átszálltunk két nagyon kényelmes és nagyon lapos motoros siklócsónakba, melyet az oldalain és az alján apró, csendben üzemelő generátorok hajtottak. Motor egyáltalán nem volt, csak egy sor léghajtómű, melyek tökéletes némaságban működtek. A sebességet 30-35 mérföld/órára (kb. 50-55 km/h) becsültem, és maga az út jó egy órán keresztül tartott... Csak Satu Rával tudtam beszélgetni, mert Xiti nem kapott engedélyt, hogy csatlakozzon a társasághoz, a személyzet többi tagja pedig nem hordott nyelvi komputert.
A csapat elérte Baranquillát, és talált egy kieső helyet a folyóparton. A legtöbb Itibi Ra-lakó pihenésre vágyott, de Satu Ra meghívta Pallmannt, hogy vizsgálják meg Baranquilla éjszakai életét, miután ez Kolumbia legnagyobb part menti települése. Természetes módon Satu Ra képzeletét leginkább a gyümölcsök ajzották fel. ”Satu Ra olyan naivitást mutatott, melyet nem néztem volna ki egy ilyen körültekintően ravasz teremtésből”, írta Pallmann, aki ellátta barátját némi perui pénzzel, hogy mintákat vehessen magának. „Megvizsgálta a gyümölcsöt, forgatta, nyomogatta, de nem vett magának semmit. Ehelyett udvariasan mosolyogva pénzt ajánlott a zöldséges bódé eladójának pusztán azért, hogy megvizsgálhassa a portékáját, majd ment tovább a következőhöz. Persze az összes zöldséges készségesen elfogadta a pénzt... Azt hiszem, úgy tekintettek rá, mint egy borravalót adó különc idegenre.”
Pallmann, aki mindeközben már napok óta csak „igazi” ételekre vágyott, egymaga felfalt egy fél grillcsirkét, ami igencsak felzaklatta Satut. ”Tudtam, mit gondol: micsoda bűn felfalni egy madarat csak azért, hogy az ember megehesse. Be kellett vallanom, hogy abban a pillanatban egy cseppet sem szimpatizáltam az Itibi Ra filozófiájával...” Ekkor a csapat egy másik tagja is feltűnt a színen, Mr. Hua, Satu űrhajójának parancsnokhelyettese, és a trió egy másik piac felé vette az irányt.
Közelebbről is tanulmányozva egy guajavát, Satu részletes leírást kért Pallmanntól a számára ismeretlen növényről. Miután elégedetten hallotta, hogy a gyümölcs termeszthető, rögtön vett is belőle. A következő egy órában mindenütt guajavapalántát próbáltak találni, de hiába, ezért Pallmann-nak másnap vissza kellett térni Baranquillába, ahol Santa Marta városába, a folyó túlpartjára irányították. Itt a kutatás szerencsésen véget ért, miután sikerült szereznie néhány növényt, melyet a következő éjjel a megbeszélt helyen át is adott Satunak.
Az utazás ideje alatt Pallmann várárolt magának egy új fényképezőgépet is, hogy készítsen néhány felvételt az Itibi Ra-lakókról, az ültetvényről és a hajójukról. Ebből azonban nem lett semmi. „Ahogyan tartottam tőle, Satu Ra különös érdeklődést tanúsított a fényképezőgép irányába”, írta Pallmann.
Beszélt nekem az „Amat Maynáról”, a lélek tudományáról, mely ősi hitvilágon alapult.
Spiritufó megjegyzés: Timothy Good itt, Pallmann könyvét részletezve, nem tért ki arra a „hét parancsolatra”, ami „Amat Maynának” a része és amihez az Itibi Ra II civilizáció egész élete évezredek óta igazodik, így ezt most mi közzétesszük:
Az Itibi Ra II kozmofilozófia hét parancsolata
Első parancsolat: Ruessit (Itibi Ra nyelven)
Ne félj Istentől, sem az embertől, sem a természettől,
és ne okozz fájdalmat Istennek, sem az embernek, sem a természetnek!
Második parancsolat: Sitla
Ne légy képmutató sem önmagadhoz, sem másokhoz!
Harmadik parancsolat: Sinver
Tartsd tiszteletben más lények jogait!
Negyedik parancsolat: Suto
Tartózkodj minden szélsőséges viselkedéstől!
Ötödik parancsolat: Atas
Mindig a tehetséged és jellemed szerint tevékenykedj,
és mindenkor legyél kedves és vidám,
de sohasem érezd magadat feljebbvalónak másoknál!
Hatodik parancsolat: Orus
Bocsásd meg a mások és magad elleni bűneidet haladéktalanul,
és tiszteld a kozmofilozófia törvényeit!
Hetedik parancsolat: Ruessit (befejezés)
Senkit se hagyj fájdalmak között meghalni!
Nem mintha barátaim hittek volna a reinkarnációban, de bizonyos hallgatólagos megállapodás alapján nem foglalkoztak fényképekkel és ábrázolásokkal.
(Spiritufó megjegyzés: Pallmann itt rosszul fogalmaz: minden magasan fejlett társadalom ismeri a reinkarnáció törvényét, csak ő most összekeveri a természeti népek babonás félelmét, hogy önmagukat ábrázolva lássák, attól, hogy egy fejlett erkölcsű civilizációban nem érték az ego szokásos földi, magamutogató megnyilvánulásai.)
Megértettem, hogy az Itibi Ra-lakók bizonyos biztonsági intézkedéseken túl, egyszerűen nem törődtek a „kinézetükkel”. Kerülték a hiúságot, büszkeséget és a felsőbbrendűség-tudatot... Soha nem láttam, még Xiti esetében sem, hogy tükröt használtak volna.
Satu elkobozta a fényképezőgépet, amíg Pallmann egy héttel később vissza nem tért Limába.
Vissza az ültetvényre
A Mirim folyó menti ültetvényen Pallmann-nak megmutatták, hogyan végzik az Itibi Ra tudósai a kutatási és kultivációs munkálatokat. Magát az ültetvényt hatalmas, zöld védőfóliák óvták a külvilágtól.
A stratégiai pontokon légszűrőket és páratartalom-növelőket helyeztek üzembe, ezért függetlenül az időjárástól, a növénybiológusok a kezükben tartották az „ízállomás” belső környezeti feltételrendszerének elemeit. Az ültetvénykomplexumon áthaladó központi útvonal az állomást két részre osztotta, ezek független egységként, egymástól színes fóliákkal elválasztva funkcionáltak.
A biológiai kutatásokat célzó laboratóriumok előtti szárnyban az a számos, kísérleti szerepet betöltő növény kapott helyet, melyet az Itibi Ra II-ről hoztak magukkal, majd átültették, és keresztezték a legjobb földi növénypéldányokkal, hogy olyan kifinomult egyedeket hozhassanak létre, amilyet csak lehetséges.
A biológiai kutatólabor... egy sor egymáshoz csatlakozó védőtetőből állt, melyek 350 lábnyi (kb. 100 m) hosszan húzódtak, mintegy 60 láb (kb. 18 m) szélességben. A tetőt kísérleti fülkékre osztották, hasonlóan a kórházak műtőihez. Ezekben a helyiségekben... a legfinomabb műszereket használták a növények preparálásához: az ereket és a szárakat közeli vizsgálódás tárgyává tették. Röntgen-felvételeket is készítettek, de nem a szokványos lemezekre, hanem sokkal inkább egyfajta filmtekercsekre. A növények „sebészei”... a beavatkozásokat bal és jobb kéz felől a falra szerelt panelokon keresztül követhették figyelemmel, melyekre a szem komputer folyamatos képet vetített a preparáció akkori állásáról. Ezeket a televíziószerű ernyőket a teljes beavatkozás során nyomon követték azok a megfigyelő „tisztviselők”, akik folyamatos kapcsolatban álltak a tudományos tiszttel, aki magát a műveletet végezte... A biológusok keleti stílusban ülve végezték a munkájukat.
Kikapcsolódás
Pallmannt meginvitálták a telep fürdősátrainak megtekintésére is. Az Itibi Ra-lakók, mint megtudta, napjában legalább kétszer megfürdenek, mielőtt munkába indulnának, és miután a munka késő délután befejeződik. „Fürdési szokásaik a finnek és a japánok szokásainak keveréke. Az átlagos fürdő olyan, mint egy finn szauna, és vannak nedves, valamint száraz fürdőegységeik is. Miután nincsenek fenntartásaik a meztelenséggel kapcsolatban, a férfiak és nők együtt fürdenek.”
„Felfigyeltem rá, hogy Xiti, aki kínosan pedáns volt a személyes higiéniát illetően, olyan hévvel sikálja magát, mintha valami piszkos munkát végezne a laboratóriumban. Amikor ezt megjegyeztem neki, kissé összevonta a homlokát. ’Hát maga nem érzi,’ kérdezte... majd egyenesen az arcomba mondta, hogy ’húst ettem’. Úgy nevettem, mint egy idióta. Két alkalommal ettem csirkét Baranquillában. Xiti is elvigyorodott, majd vágott egy grimaszt...”
A hajó fedélzetén uralkodó házirend szintén kivívta Pallmann elismerését.
Az étkezőhelységeket és az „egészségügyi” szobákat élénken dekorálták. Formás, puha díványok és mély párnázat, vidám, virágmintás takarók: mind a munka utáni kikapcsolódást szolgálták. Nagyra becsültem, hogy a nők, akik közül néhányan az asztronauták feleségei voltak, és akik a férfiakhoz hasonló munkát végeztek egész nap, le tudták vetni napközben viselt technikai szerepkörüket, és visszaváltoztak a nőiesség olyan fokára, melyet csak talán Japánban tapasztalhatunk. Önként vállalkoztak arra, hogy az expedíció házias feladatait is magukra vegyék.
Vallás és társadalmi fejlettség
Amikor a vallásról, vagy ahogyan Pallmann nevezte, a ’kozmofilozófiáról’ kérdezték, Xiti és Satu elmondta, hogy az ő népük nem tesz különbséget ’Isten’ és ’Természet’ között, és (legalábbis Itibi Ra nyelven) ’Isten-Természetként’ hivatkoznak rá. „A természet törvényeinek a figyelmen kívül hagyása”, mondta Satu, „ Isten törvényeinek a figyelmen kívül hagyása, mert Isten a Természet, és Természet Isten.” A vallás értékének, mondták Pallmann-nak, függenie kell „attól az aktív szereptől, melyet az betölt a civilizáció haladása és jövőképe szempontjából.”
A földi társadalom jövőjét illetően Satu megjósolta, hogy mintegy 100 éven belül egy új társadalmi és politikai struktúra lép életbe. Ahogyan Pallmann leírta:
Nagyon meglepett, hogy Satu az eljövendő barátság nagyszerű érzéséről beszélt, mely a nemzeteket egymás iránt el fogja tölteni annak az egyedülálló politikai struktúrának a következtében, melyet én magam sohasem tartottam lehetségesnek. Azt is megemlítette, hogy a mostantól számított száz esztendőn belül a világ sokat fog profitálni abból a barátságból, melyet ő az Egyesült Államok és Oroszország között megjövendölt.
Satu Ra úgy találta, hogy a szuperhatalmak kora lejárt. Reménykedjünk a széles körű barátság próféciájában.
Egészség és az élettartam
Az Itibi Ra-lakók szerint a Föld egyike annak a nagyszámú, általuk „rákbolygónak” nevezett planétának, melyek különösen ki vannak téve a ráknak. Az ismert vagy gyanított kiváltó okokon túl ők a modern, mesterséges és materiális életvitelünket hibáztatták mindezekért (hivatkozva arra, hogy az Amazonas menti indiánok körében ez a betegség ismeretlen fogalom), ahogyan más, némelykor öröklött faktort is, mint pl. a félelmet, stresszt, és az elfojtott szexualitást.
Azt is tudják, hogy számos mentális zavartól szenvedünk, ahogy egy sor olyan fizikai rendellenességtől is, mint a vérkeringés és légző rendszeri megbetegedések. Megbizonyosodtak arról, hogy a gyomrunk, a szívünk és a mirigyeink másképp működnek, mint az övék; hogy 80 százalékunk szenved valamilyen állandó feszültségtől, és attól, amit ők... nem természetes irregularitásnak neveznek, ami rákhoz vezet.
Satu Ra állítása szerint 250 esztendős volt, legalábbis a mi terminusunk szerint; ami meglehetősen szerény életkor Walter Rizzi űrlátogatóihoz képest, akik a beszámoló szerint százszor annyi ideig is elélnek, mint a földi emberek. Az átlagemberekkel összehasonlítva Satu a negyvenes évek elején járt (megj: mármint egy 40 év körüli férfinek nézett ki). Úgy számította, hogy valamikor 2210-2220 között fog meghalni.
(Spiritufó megjegyzés: Timothy Goodnak a fenti kissé értetlen megjegyzése arra utal, hogy még ő sem tud az állandó szkepszistől megszabadulni, mivel lelkileg még nem érzett rá, hogy a magasan fejlett (pozitív) civilizációk, ha látszatra olykor bizonyos paramétereikben nagyon különböznek egymástól, mégis hasonló kozmikus életelveket követnek. Így általánosan az életkorukról is el lehet mondani, hogy jóval hosszabb, mint a földi 70-80 év. Ha pedig átlagolnánk a fejlett civilizációkat életkoruk szerint, akkor kb. 7-800 év jönne ki, amelynek egyik végpontján az Ummo bolygó lakosai lennének pontosan 120 évvel, a másikon a spirituálisan-technikailag hiperfejlett, magasabb dimenziójú civilizációk több tízezer évvel, vagy akár már elérve a halhatatlanságot is! - Így a legtöbb magasan fejlett civilizáció tagja, akik az utóbbi 60-70 év alatt nyílt vagy titkos kontakt-kapcsolatot létesítettek a földiekkel, 500-1000 éves fizikai megtestesülési kerettel rendelkeztek, mint pl. a Naprendszerünk majd’ mind magasan fejlett társadalma! Az Itibi Ra II-civilizáció is ehhez a csoporthoz tartozik, mivel Satu Ra Pallmann-nal való beszélgetése során közvetve elárulta, hogy az ő bolygójukon most kb. 500 év az átlagéletkor. - Ám azt is hozzá kell tenni, hogy akárhány évet is töltenek fizikai vagy éterfizikai testben földönkívüli testvéreink, ezt teljes egészségben és boldogságban teszik!)
A túlnépesedést nevezték meg a Föld bolygó legnagyobb rákfenéjének. Satu és Xiti is hangsúlyozta, hogy mind a politikai, mind a vallási vezetőknek a legszigorúbb szabályzókhoz kellene nyúlniuk, hogy a populáció jelenlegi növekedési ütemének gátat vessenek.
Szerelem és házasság
Az Itibi Ra II-n a párok szerelmesek lesznek, megházasodnak és gyermekeket nemzenek, ahogyan mi is tesszük a Földön, csakhogy a házasságok általában felbomlanak nem sokkal azt követően, hogy a gyermekek belépnek valamelyik „oktatási központba”, nagyjából hat éves korukban. (A hét éves válási szakadék, úgy látszik, nem korlátozódik a Földre.)
(Spiritufó megjegyzés: Timothy Goodnak az újabb értetlen közbevetése önmagának is ellentmond, hiszen a további soraiból kiderül, hogy egy „átlagos” férfi-nő kapcsolat az Itibi Ra II-n is eltarthat akár 100 évig is! Az egész értetlen földi szemlélet alapja pedig - nem csak nála, hanem szinte valamennyi ufókutatónál - az, hogy a földi egyéneket már több ezer éve a valláserkölcsnek nevezett sötét tudatkontroll irányítja (akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem), mely szerint egy rendkívül rövid ideig tartó, korlátolt, primitív és számtalan betegséggel küszködő biológiai élet alatt kell a földi embernek isteni erkölcsi és tudati szintet bizonyítania, melynek persze egyetlen közönséges földi halandó sem tud megfelelni, amely miatt a civilizált földi embert állandó tudatalatti bűntudat gyötri, mely állapota aztán automatikusan újabb külső és belső egyéni és társadalmi konfliktusokat generál, melyek megerősítik a földi ember amúgy is betegesen negatív önképét - és ezzel zárul a kör! Ám a magasan fejlett társadalmak Isten-elképzelése sohasem statikus, hanem a Teremtő náluk mindig az állandó fejlődés közben bontakozik ki, így elérhetetlen célokat sem tűznek maguk elé, hanem mindig a fejlődés következő lépcsőfokára koncentrálnak, mely azonnal egyensúlyt, harmóniát teremt az adott bolygói társadalomban - és ez a földi társadalom számára is azonnal lehetséges lenne, ha lemondana arról az őrült elképzeléséről, hogy mind a vallási, mind a tudományos világképében a teremtés koronájaként tartsa magát!)
Miután Pallmann először megdöbbent ezen a tényen, kezdte belátni, hogy ha a monogámia elterjedt gyakorlat lenne, akkor az Itibi Ra II-n a házasságok 400 évig, vagy még tovább is tartanának. Satu is rámutatott arra, hogy a házastársak közötti különbözőségek már normálisak ekkora idő után, jóllehet léteznek olyan hosszan tartó kapcsolatok is, melyek kiállják az idő próbáját. Az egyesüléshez nem szükséges a mi anyakönyvvezetői intézményünkhöz hasonló jóváhagyás, vagy akár formális eskütétel. Satu jelenlegi kapcsolata (egy másik bolygóról származó nővel), mondta el Pallmann-nak, akkor már 90 éve tartott.
Megtudva jó néhány részletet is az Itibi Ra-lakók erotikus viselkedéséről, Pallmann kezdetben fontolgatta, hogy ezek némelyikét könyvében is közzéteszi, de a kiadó erre nem volt hajlandó. „Valójában semmi mást nem akartam, mint leírni egy másik civilizáció nagyon is egészséges és természetes viselkedését”, fejtette ki Pallmann, aki maga is beiktatott egynéhány korlátozást. „Vannak olyan dolgok, melyekkel kapcsolatban meg kell őrizni a privát jelleget”, írta korábban. „Ami engem, és főként az Itibi Ra lakóinak a szexuális szokásait illeti, igyekeztem mindent elhallgatni, és meggyőződésem, hogy erre meg is van a jogalapom, egyszerűen azért, mert a saját hozzáállásunk a szexuális kérdésekhez mindennek nevezhető, csak szabadnak nem.”
1967. február 26-án Satu szomorúan közölte Pallmann-nal, hogy az emberei parancsot kaptak a dél-amerikai ültetvény felszámolására. Másnap Pallmannt hajóval visszavitték ahhoz a perui tóhoz, ahonnét valamikor elindultak.
Hírek
Közel két év telt el. Pallmann vett egy birtokot a közép-amerikai El Salvadorban, egy horgász- és vadászlakot, ahonnét csodálatos panoráma nyílt a környező tájra, beleértve a közeli San Vincente vulkánt. Nekikezdett könyvének az írásához, melyben az Itibi Ra-lakókkal kapcsolatos élményét kívánta megörökíteni. „Elveszítettem néhány naplómat, és nem volt könnyű fellelni a neveket és dátumokat. Bizonyos helyeket és szavakat, melyeket a hangok alapján azonosítottam, egyszerűen képtelen voltam átültetni ’emberi’ nyelvre. Kénytelen voltam hasonló szavakat és mondatokat használni a dialógusok írásában.” Az Itibi Ra-lakók, mint kifejtette, nem használnak betűket vagy nyomtatást. Ami az egyiptomi „Ra” vagy „Rá” szó gyakori használatát illeti, Pallmann számára ez is csak további bizonyítékát jelentette annak, hogy az Itibi Ra lakói már évezredekkel ezelőtt korábban is ellátogattak a Földre.
Mintegy két héttel azután, hogy Pallmann beköltözött a birtokra, 1969. január 15-én érezte, hogy a Satutól kapott gyűrű szinte égetni kezdte az ujját, a berakása pedig tüzesen izzott. Később, amikor kis motorcsónakján kirándulást tett a közeli Isla del Altar homokos tengerpartjára, felfigyelt rá, hogy a normális körülmények között tükörsima vízfelületet néhány óriási koncentrikus kör fodrozza. „Ennek csak egy magyarázata lehetett, írta, „Valahol a közelben barátaim az Itibi Ra II-ről újabb leszállást eszközöltek.” Röviddel ezután meg is látta Satu Ra figuráját, mozdulatlanul ülve egy part menti sziklán. „Elmondhatatlanul szomorúnak tűnt. Észrevettem, hogy öltözéke sötétzöld, melyet egy széles övvel fogott össze, ezen pedig egy jóval nagyobb kommunikációs berendezést láttam, mint amilyent korábban használt.”
„Hol van Xiti? Ő is eljött?” kérdezte Pallmann.
„Xiti halott”, jött a megrázó felelet, mely Satu saját nyelvén így hangzott: „Ximsi Xiti Tasat”, majd franciául és spanyolul is, mely nyelveken ő és Pallmann rendszerint beszélgetett. Feltehetően egy másik bolygóra tett expedíció során bekövetkezett baleset végzett vele, épp úgy Mr. Huával és a hajón tartózkodó személyzet sok más tagjával is. Pallmann és Satu ezután szomorúan beszélgetett még vagy egy órán keresztül.
Pallmann, akinek semmi kedve nem volt házvezetőjével vagy a kertészével megosztani a bánatát, kocsival elhajtott egy San Pedro Nonualcoban lakó orvosbarátjához, ahol az éjszakát is töltötte. Másnap reggel az újságos fiúk kiabálására ébredt, akik azt kiáltozták, hogy repülő csészealjat láttak a főváros felett, San Salvador felett, és a San Jacinto dombok felett, mely azt a tavat vette körül, ahol ő lakott. Az újságok szalagcímei azt harsogták: „OVNI Vuele Sobra San Salvador”.
A jelentésekből kitűnt, hogy röviddel (Satu Ra) látogatása előtt, egy űrhajót észleltek Cerro de San Jacinto felett, majd San Marcosnál is. A legérdekesebb az egészben az volt, hogy az űrhajó csendesen lebegve hosszú időn keresztül jól látható pozícióban maradt, közvetlenül a kiterjedt főváros, San Salvador felett, ahol százezrek figyelhették meg.
Pallmann beszámolt róla, hogy egyik szomszédja is észlelte a hajót, amint hihetetlen sebességgel leereszkedett, majd leszállt, mintha csak légpárna lett volna alatta, a Los Quemados és a Los Patos szigetek között, éppen félúton a háza és a pont között, ahol a Jiboa folyó hatalmas trópusi tóvá szélesedik.
Nem tudok senkiről a tó partján, aki látta volna a hajó visszatérését, és én magam sem tudom, a tó mely részén szállt Satu Ra a siklócsónakjába, hogy majd ott vegyék fel újra. Az űrhajót megfigyelők állításával ellentétben, az Itibi Ra hajója egyáltalán nem világít a sötétben.
Egy befejezetlen történet
Ludwig Pallmann könyve, a Küldetés a rákbolygón 1970-ben, Londonban jelent meg. Kellett lennie valamilyen hírverésnek, mert emlékszem, hogy egyik barátom hallott egy vele készült interjút a BBC rádióban, és közöltek egy róla szóló cikket is a The Guardianban. A könyv ennek ellenére feledésbe merült, és csak néhány ufókutató előtt volt ismert. A Pallmann által tervezett második kötet, mely bizonyos tapasztalatokat nagyobb részletességgel szándékozott tárgyalni, már meg sem jelent.
Nem sokkal ezután meglátogattam a londoni kiadót, hogy felkutassam Pallmannt. A helyet üresnek találtam, és képtelen voltam megszerezni a kiadó új címét. Később hallottam csak, hogy a cég felszámolta magát. A veterán ufókutató Wendelle C. Stevens, az USA légierejének volt pilótája, aki egyezőségeket fedezett fel a beszámolójában saját tapasztalataival, hasonlóképpen képtelen volt lenyomozni Pallmannt.
1967-ben, amikor Stevens néhány Beechcraft T-34-es oktatógépet szállított le a perui haditengerészetnek, üzemanyag-felvétel céljából az utolsó kolumbiai városnál, az Amazonas menti Leticia kikötőtelepülésnél állt meg. Egy hirtelen jött ötlettől vezéreltetve felbérelt néhány helybéli csónakost, hogy tegyenek egy utat felfelé a folyón, ahol a dzsungelben megfigyelhetne néhány ritka orchideafajtát. Elképedve a partvonal buja növényzetétől megkérdezte az indiánoktól, miért nem hoznak létre egy ültetvényt azoknak a ritka trópusi gyümölcsöknek a termesztésére, melyek itt bőséggel megtalálhatók. ”Biztos vagyok benne, hogy lenne piaca az ilyesminek”, mondta Stevens. „És csak kevés szervezőmunkába kerülne.” A helybéliek azt válaszolták, hogy ez túl nagy feladat lenne a számukra. Aztán az egyikük még azt is hozzátette, hogy ismer néhány „amerikait”, akik három- vagy négynapi járásra a folyón felfelé ugyanezzel foglalkoznak. Mi több, tette hozzá, ismer egy fehér embert, egy németet, aki néhány hónappal korábban fel is hajózott, hogy megkeresse őket, de azóta se tért vissza. Habár ezek az indiánok sohasem látták ezeket az amerikaiakat, a fentebb élő vadabb törzsektől hallottak felőlük. A bennszülött azt is hozzátette, hogy az amerikaiaknak egy repülőgépjük is van a táborban.
További érdeklődések Limában végül elvezették Stevenst egy meglehetősen pontatlan újságcikkhez, melyben ”Ludwig Pallimannról” (sic!), német üzletemberről van szó, aki élelmiszer-feldolgozó gépeket és természetes élelmiszereket szállított egy sor limai üzletnek. Ez az ember, így az újságcikk, a brazil-perui határ mentén fekvő Iquitostól indult felfelé a folyón, egy nyílgyökér ültetvény helyszíne után kutatva, mely alkalmas a keresztezésre, és ez által magasabb terméshozam érhető el. (Ebben van igazságtartalom: Pallmann végzett kutatásokat a limai mezőgazdasági egyetem részére akkoriban, hogy előállítsanak egy olcsó, magas protein tartalmú élelmiszerfajtát.) Az indiánok, akik felvitték Pallmannt a folyón, megkérdezték tőle, hogy miért nem megy feljebb a folyón, még három napi járásig, ahol egy „amerikaiakból” álló csoport is éppen ezzel foglalkozik. Pallmann hajlott a javaslatra, bár azt is meg kellett tudnia, hogy az indiánok már csak egy napig viszik tovább felfelé, ahol átadják egy másik törzsnek az út hátralevő részére.
Megérkezve az „amerikai” tábor közelébe, folytatódott az újságcikk, a babonás indiánok nem voltak hajlandóak továbbvinni Pallmannt, de kitették a partra, és megmutatták neki a helyes irányt. Pallmann innét elgyalogolt a műanyagszerű sátrakból épült táborig. Az „amerikaiak” világos bőrűek voltak, tógaszerű öltözéket viseltek, és egy különös nyelvet beszéltek. Pallmann először angolul üdvözölte őket, majd a spanyollal és a némettel próbálkozott, de egyik sem vált hasznára. Végül, miután korlátozott franciasággal választ kapott, üdvözölték, és mutattak neki egy helyet, ahol ellehetett.
A limai jelentés szerint Pallmann megtudta, hogy házigazdái, akik állításuk szerint egy, a mi naprendszerünkön kívül eső másik, „Itapura” nevű planétáról érkeztek, növények és más létformák hibridizációjával foglalkoztak, hogy ennek eredményét elvihessék saját bolygójukra. A földönkívülieknek rendelkezésére állt három áramvonalas, korong alakú repülőszerkezet is. Bizonyos idő elteltével Pallmann nyugtalankodni kezdett, hogy üzlettársai aggódni fognak a holléte miatt. Az „itapuraiak” felajánlották, hogy egyik repülő szerkezetükön elviszik, ahová akarja. Hosszúra nyúlt távolléte miatt arra kérte a vendéglátóit, hogy Lima helyett a Dominikai Köztársaságba vigyék el; az utat 15 perc alatt le is bonyolították.
Stevens meggyőződése, hogy Pallmann csak a nyomait akarta eltűntetni a limai riporttal:
Azért társította Iquitos perui várost a helyszínhez, mert Iquitostól a folyón lehetetlen eljutni az ültetvényig, és a dzsungel ezen a részen áthatolhatatlan. Kihagyta az Itibi Ra-lakókkal létesített korábbi kapcsolatait, ahogyan azt is, hogy mi folyt Limában és másutt, feltehetőleg azért, hogy minimálisra csökkentse egy adott esetben bekövetkező beavatkozás esélyét... Pallmann nem tért vissza a Dominikai Köztársaságba, amikor elhagyta az ültetvényt...és az idegenekkel első ízben nem úgy vette fel a kapcsolatot, hogy Iquitostól folyón indult el.
„1968 és 1969-ben, valamint 1971 és 1972-ben felkutattam egész Dél-Amerikát Ludwig Pallmannt keresve”, írta Stevens bevezetőként Pallmann könyvének újrakiadása elé, melyet 1986-ban ő maga jelentetett meg.
„1968-ban Peruba költözött, majd nyoma veszett. 1977-ben és 1978-ban még Nyugat-Németországban is kerestem, de nem találtam egyetlen követhető szálat sem.” Bár születése szerint német volt, Pallmannt mégis brit állampolgárnak tartják, aki a második világháború idején fiatal emberként menekült el a Gestapo elől Angliába. Érdeklődésemre iránta a londoni útlevél-nyilvántartó hivatalban ennek ellenére nem járt sikerrel: nincs feljegyzés arról, hogy Ludwig F. Pallmann névre valaha is kiállítottak volna brit útlevelet. A keresés tovább folyik.
Hogy története hihetetlen, azt elsőként maga Pallmann ismerte be. ”Ahogy elolvastam, amit leírtam”, vallja meg gyászosan, „arra a következtetésre jutottam, hogy az egész hiábavalóság, mert ugyan ki akar valaha is elhinni egy ilyen történetet? A valószerűtlen körülmények láncolata ez, melyre nemigen szolgálhatok magyarázattal.”
„Megpróbáltam elmondani a történteket, és még ha mindez hiábavalónak is bizonyulna, akkor is meg kell tennem, az események vallásos vonatkozásai miatt. Talán butaság azt remélnem, hogy mások is azt érzik ki belőle, mint én. Az ember beleszületik a jelenkor hitébe...”
„A Küldetés a rákbolygón c. könyv talán a képzeletem termékének tűnik, melyet megkísérlek valóságként elfogadtatni. Mindazonáltal az általam felidézett tények többsége ellenőrizhető. Sok minden nem egyezik a pontos dátummal és időponttal, egyszerűen azért, mert nem napról napra vezettem a naplómat, s mert nagy hatást gyakoroltak rám a történtek. Én magam is lehetetlennek tartottam az egészet.”
„Csak miután megismertem Satu Rát és testvérét, ébredtem rá, hogy jelen pillanatban egyikünk sem tudja, mi a béke, az igazi béke, oly hatalmas volt a letisztult és szerény humanizmusuk, oly nagyon tudatában voltak az ’időnek’, írta Pallmann, első, indiai találkozásukat követően. „Minden órát, minden percet átéltek, anélkül, hogy rabjai lettek volna az időnek...”
Vége
