Fordította: Spiritufo
Első rész
Az istenek otthona
Repülő csészealjak? Természetesen vannak repülő csészealjak! Még kirándulni is voltam egyben.
Tibet a legmegfelelőbb ország a repülő csészealjak számára.
Távol áll a világ mindennapi nyüzsgésétől, és olyan emberek népesítik be, akik a vallást és a tudományos fogalmakat az anyagi haszon elé helyezik.
A tibeti emberek évszázadokon keresztül ismerték az igazságot a repülőcsészealjakról, tudták, mik ezek, miért vannak itt, hogyan működnek, és az egésznek a célját ismerték.
Úgy ismerjük a repülőcsészealj népét, mint az ég isteneit tüzes szekereken.
De hadd meséljek el egy olyan esetet, amelyet Tibeten kívül még soha nem beszéltek el, és amely teljesen igaz.
Az a nap viharos volt.
Az üvöltő szélvihar által hajtott fagyott jégszemcsék golyóként csapódtak bele a köntösünkbe, és letépték a bőrt minden külső felületről.
Az ég élénk lila volt, döbbenetesen fehér felhőfoltokkal, melyek a hegyek felé száguldottak.
Itt, közel 5000 méterrel a tengerszint felett, a tibeti Csang-Tang magasfennsíkon, egyre csak felfelé küzdöttük magunkat.
Az utolsó pihenőhelyen, mintegy öt mérfölddel mögöttünk, egy hang szólalt meg a tudatunkban:
„Törekedjetek tovább, testvéreim. Törekedjetek, és lépjetek be újra a ködövezetbe, mert sok látnivaló van ott.”
Mi heten, mindannyian magas rangú lámák a tibeti lámák közül, sok telepatikus kommunikációt folytattunk az égbolt isteneivel. Tőlük tanultuk meg az égi szekerek titkát is, amelyek sebesen száguldnak a Földünk felett, és amelyek néha távoli vidékeken szállnak le.
Tovább kapaszkodtunk, egyre feljebb és feljebb, lábunk szilárd kapaszkodót keresett a kemény földben, ujjainkat belevájva a sziklák legkisebb hasadékába.
Végre ismét elértük a titokzatos ködövezet határát, és beléptünk oda.
Hamarosan átjutottunk rajta, és egy letűnt korszak csodálatos, meleg éghajlatú földjére értünk.
„Még egy nap menetelés, testvéreim”, mondta a hang, „és látni fogtok egy régi űrszekeret.”
Azon az éjszakán a Rejtett Föld melegében és kényelmében pihentünk.
Egy puha mohaágyon feküdtünk és teljesen megnyugodtunk, reggel pedig hálásan fürödtünk meg egy meleg, széles folyóban, mielőtt nekivágtunk volna egy újabb napi menetelésnek.
Ezen a vidéken finom gyümölcsök is találhatók voltak, amelyeket magunkkal vittünk az étkezésünkre, ez valóban kielégítő változás volt az örök zabkásához képest!
Egész nap felfelé haladtunk gyönyörű rododendronok, diófák és más olyan fák között, amiket még nem láttunk.
Mindvégig felfelé emelkedtünk, és mindvégig ezen a kellemes meleg területen voltunk. Éjszaka beálltával egy fa alatt tábort ütöttünk, tüzet gyújtottuk, majd takarónkba bújtunk és elaludtunk.
A hajnal első fényénél ismét készen álltunk, hogy folytassuk az utunkat.
Talán még 2 -2 és fél mérföldet gyalogoltunk, mikor egy nyílt tisztásra értünk.
Itt a hang megállított minket, és megdöbbentünk a csodálkozástól: az előttünk lévő tisztás hatalmas volt és hihetetlen látványt nyújtott.
A nyílt síkság, amit láttunk, talán öt mérföld széles volt, és az egész olyan furcsa volt, hogy még most is habozok róla írni, mert tudom, hogy nem fognak hinni nekem.
A síkság távoli oldalán egy hatalmas jégtábla nyúlt az ég felé, mint egy üveglap.
De nem ez volt a legfurcsább, mert a síkságon egy romváros is látszott, de néhány épülete mégis épségben maradt. Ezek valójában teljesen újnak tűntek.
A közelében, egy tágas udvaron, egy hatalmas fémszerkezet állt, amely két egymásra illesztett tányérra emlékeztetett, és egyértelműen valamiféle járműnek látszott.
Ekkor vezetőm, Mingyar Dondup láma megtörte döbbent csendünket, mondván:
„Ez volt az istenek otthona félmillió évvel ezelőtt. Azokban a napokban az emberek az istenek ellen harcoltak, és feltaláltak egy olyan eszközt az atom hasítására, ami katasztrófát okozott a Földön, kontinensek felemelkedését és elsüllyedését okozva, hegységeket elpusztítva és újrateremtve.
Ez egy hatalmas város volt, egy metropolisz, és itt terült el egykor a tengerpart. A Föld rángatózása, amit egy nagy robbanás követett, több ezer lábbal emelte meg ezt a kontinenst, és a robbanás sokkhatása megváltoztatta a Föld forgását.
Ha közelebb megyünk, megláthatjuk a város más részeit a gleccser jegébe ágyazva – egy gleccser, amely ebben a meleg völgyben finoman megolvad, érintetlenül hagyva ezeket az ősi épületeket.”
Olyan csendben hallgattuk őt, mint akiket elvarázsoltak, majd, mint egy közös ösztönzésre, haladtunk tovább előre.
Csak amikor az épületek közelébe értünk, vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy azok az emberek, aki itt éltek, nem lehettek kevesebb tizenkét lábnál (3,6 méternél). Minden óriási volt itt, és erőteljesen megjelentek gondolatomban azok a hatalmas alakok, akiket Potala (a lhaszai palota) rejtett boltozataiban láttam.
Megközelítettük a furcsa fémjárművet. Óriási volt.
Talán ötven-hatvan láb átmérőjű (15-18 méter), bár látszott rajta, hogy nem mai alkotás.
Észrevettünk egy létrát, amely a jármű sötét nyílásába vezetett, és úgy érezve, mintha szent földön járnánk, egyenként kezdtünk azon felfelé kapaszkodni.
Mingyar Dondup láma ment fel először, és hamarosan eltűnt a sötét lyukban.
Én voltam a következő, és amikor a létra tetejére értem és beléptem a fémtestbe, láttam, hogy a vezetőm egy lejtős asztal fölé hajol ebben a nagy fémszobában.
Megérintett valamit, erre egy kékes fény gyulladt ki, és halk zümmögés hallatszott.
Majd elborzadt csodálkozásunkra a terem túlsó végében alakok jelentek meg, akik felénk jöttek és hozzánk szóltak.
Az első ösztönös reakciónk az volt, hogy azonnal megforduljunk és elmeneküljünk ebből az elvarázsolt járműből, de egy hang az agyunkban megállított minket.
„Ne féljetek”, mondta, ”tudatában voltunk az eljöveteleteknek, az elmúlt száz évben is nagyon tudatában voltunk!
Gondoskodtunk arról, hogy azok, akik elég merészek ahhoz, hogy belépjenek ebbe a hajóba, megismerjék a múltat.”
Úgy tartottak fogva, mintha hipnotizálva lennénk, nem tudtunk mozogni, tehetetlenek voltunk, állati ösztöneink nem működtek, nem tudtunk elmenekülni.
„Üljetek le”, mondta a hang, „mert ez hosszú lesz, és a fáradt emberek nem hallgatnak jól.”
Heten egy sorban leültünk, a terem végével szemben, és vártunk. Néhány másodpercig a zümmögés továbbfolytatódott.
A szobában elhalványult a fény, és olyan fekete sötétség vett körül, hogy nem láttuk magunk előtt a kezünket.
Néhány másodperccel később a zümmögés abbamaradt, és halk kattanás hallatszott, majd a falon képek jelentek meg – olyan furcsa képek, amiket eddig szinte el nem tudtunk képzelni.
Egy hatalmas város képei jelentek meg, annak a városnak a képei, amelynek romjai között most ültünk, egy tenger melletti város, amelynek parti vizein sok furcsa hajó közlekedett.
A város fölött korongszerű járművek repültek a levegőben, hangtalanul, minden erőfeszítés nélkül. Az aranyhomok tengerpartján óriási alakok lépkedtek a hullámzó pálmafák alatt. Hallhattuk a szörföző gyerekek boldog hangjait, ahogy belecsobbannak a vízbe. Láttuk az emberek mindennapi életét utcákon, házakban, középületekben.
De nem figyelmeztettek, hogy mi jön: úgy láttuk, mintha valami repülő jönne a levegőben.
Ez annyira élénken emlékeztetett a sárkányrepülőmre, hogy majdnem megmarkoltam a nem létező keresztrúdját.
Azután egy iszonyatos robbanás következett, és messziről egy gomba alakú felhő szállt fel mérföldekre az ég felé, egy bíborvörös-sárga színű felhő, mintha az istenek tüzes lehelete lángolt volna fel.
A megsemmisülés
Külsőleg nézve az egészet épületeket láttunk összedőlni, és embereket menekülni, hogy az életüket mentsék. Majd távolból zúgva a tenger hatalmas hullámai tornyosultak fel, talán ötven, száz láb (15-30 méter) magasan. A víz elöntött mindent, elnyelte a házakat, az egykor impozáns metropoliszt. A föld folyamatosan remegett, a képen minden kavargott, örvénylett, végül minden feketévé vált.
Hosszú ideig ültünk tűnődve a sötétben.
Majd megint egy jelenet vetült a falra, de ezúttal egy másik jelenet.
Egy erdei tisztást láttunk, amelyen egy furcsa légi jármű állt, mint amilyenben most is ültünk. Úgy tűnt, valamilyen férfiak karbantartási munkálatokat végeznek rajta.
Közben ezek a légi járművek folyamatosan érkeztek és távoztak arról a helyről. Úgy tűnt, sokféle embertípus létezik (A ford. megj: különböző földönkívüli emberfajok), melyek megjelentek ott, körülbelül a tizenöt láb magasaktól (4,5 méter) az öt láb magasakig (1,5 méter).
A kép újból megváltozott, láttuk a Földet kívülről és a Hold másik, Földről nem látható oldalát.
(A ford. megjegyzése: ez a történet az 1920-as évek első felében játszódik, mikor még nem létezett az űrkutatás!)
Közben a képeket kommentálva magyarázni kezdtek nekünk.
Megtudtuk, hogy létezik egy Szövetség, egy Fehér Testvériség, amely testbe inkarnált és fizikai test nélküli entitásokból áll. Azok, akik megtestesültek, sok különböző bolygóról érkeztek ide, és egyetlen céljuk az élet megóvása.
Közölték velünk, hogy nem az ember az evolúció legmagasabb foka, és hogy ezek az ide inkarnált emberek, ezek az őrzők, mindenfajta teremtményért dolgoznak, nem csupán az emberért.
A megszállás
Azt mondták nekünk, hogy Tibetet meg fogják szállni, és hogy a megszállók a kommunisták lesznek, akik olyanok, mint egy betegség a Föld testén.
Majd közölték, hogy a kommunizmus végül fel lesz számolva, és a rákövetkező korszakban mindenféle teremtmény békésen fog együtt élni, mint régen.
Tehát Tibetet meg fogják szállni.
De Tibetnek most még van annyi ereje, hogy telepatikus lámáik révén könnyen kapcsolatba léphessenek az űrhajókkal.
Közölték: a Föld bolygón egy világűrbeli kolónia van, és ezek a világűrbeli emberek felügyelik folyamatosan a Földet, hogy mérsékelhessék az atomsugárzás hatásait, és reményeik szerint megmentsék a földi embereket attól, hogy darabokra hulljon szét a világuk.
Majd az előadás után, minket, a hét telepatikus képességű lámát, ezzel az űrhajóval kezdtek felvinni a levegőbe.
Fél órán belül megláttuk alattunk a Földünket, és Tibetet... egy olyan területet, amelyen három hónapba kerülne átkelni egy gyors lovon ülő embernek. Aztán a gravitáció növekedése és a sebesség érzése nélkül kivittek minket a világűrbe.
Mi tudjuk, hogyan működnek ezek az űrhajók.
Mi tudjuk, miért tudnak olyan gyorsan fordulni, és a bennük utazókra miért nem hat a centrifugális erő, de ennek magyarázata majd egy másik alkalommal.
Folytatás: Lobsang Rampa - Látogatásom a Vénuszra 2. rész
