17. fejezet
A megmentés ajándéka
Nem volt nagyon könnyű számunkra a hétköznapi élet újbóli megszokása úgy, hogy többet nem találkoztunk az űrtestvérekkel. De azért nem vesztettük el a „kozmikus kapcsolat”-ot, és az az első időben lehetővé tette számunkra, hogy panaszainkat az Égbe emeljük. Különösen azt tanácsolták nekünk, hogy úgy kellene tanúbizonyságot tennünk földi testvéreink között, hogy közben nem várunk újabb találkozásokra vagy rendkívüli eseményekre.
Sok mindenre emlékeztem, amit elmondtak nekünk. Ekkortájt értettem meg, miért ismételgették, hogy „erős hittel kell rendelkeznetek”. Valójában az volt a benyomásom, hogy hosszú ideig fénybe mártva éltem, most pedig a legsűrűbb sötétségbe vettetve éreztem magam. Ekkor kezdtem felfogni, hogy mit jelent ebben a világban a hit abból a szempontból, hogy a fény elébe mehessünk. Azok a napok nagyon nehezek voltak számomra.
Újra felötlött bennem néhány mondatuk: „Lesz tudásotok, de olyanok lesztek, mint mindenki más”, vagy: „ha a Földről valaki olyan tapasztalatban részesült volna, mint ti és újra visszalenne helyezve az átlagos életbe, ahol segítségünk nélkül kellene továbbélnie, az bizony megőrülne. De ne féljetek; ti nem fogjátok elveszteni a fejeteket. Közületek senki nem fog megbolondulni.” És ez nagy vigaszt jelentett számomra és belső erőt, amelyek nagyban enyhítették gyötrődésemet.
Tinának és Paulnak is át kellett menniük ezen a megpróbáltatáson. Időnként hosszasan beszélgettünk ezzel kapcsolatban, és Tina könnyekben oldódott fel és vigasztalhatatlannak tűnt. Én néhány baráti körömhöz tartozott személynek kezdtem beszélni az élményeinkről, melyeket én a többiek mellett, mint fő érintett éltem meg. A szavak körbejártak, és a városban szóbeszéd támadt. Nem hiányoztak az első kétkedő megnyilvánulások és az első fájdalmas tapasztalatok, melyek hozzáadódtak belső vívódásaimhoz.
Tinának azt ajánlották, hogy bizonyos időre vonja ki magát a témából.
Paul segítségével kezdtem el beszélni az első olyan csoportoknak, amelyek szerették volna, ha tájékoztatást kapnak a történtekről. Paul erősnek és biztosnak érezte magát. Bennem ezzel szemben felébredt egyfajta idegenkedés, ami elsősorban a velem született szégyenlősségnek a következménye volt. De Paul bátorsága által ösztönözve „felléptem” összejöveteleken, melyeket itt-ott tartottak Genovában. És ezeken amint el kellett kezdenem beszélni, erő szállt meg; békességben éreztem magam, és intenzív szeretet hozta ki belőlem folyamatosan a megfelelő szavakat. Aztán megint beállt a korábbi állapotom, melyben legszívesebben elbújtam volna. Amikor az emberek a legkülönfélébb kérdéseket tették fel nekem, visszaemlékeztem arra, mennyi kérdést tettünk fel mi az űrtestvéreknek. Firkonnak, annak az angyali lénynek, aki sose akarta elárulni nekünk igazi nevét, többször feltettem a kérdést, miért van hozzánk annyi türelmük és olyan hihetetlen szeretetük. És a válasz mindig az volt: Isten szeret minket, és mi is szeretünk benneteket.” Így most késztetve éreztük magunkat arra, hogy mi is kinyilvánítsuk ezt a szeretetet földi testvéreink felé.
Az űrtestvérekkel történt találkozásaink hat hónapja alatt az Úr hangja gyakran szólt hozzám. Lakásom csendjébe való visszavonulásra szólított fel. „Üsd fel a Bibliát”, mondta, „és olvasd. Én fogok hozzád beszélni.”
Megtettem ezt, és miközben olvastam az Írás szavait, úgy beszélt hozzám, hogy sok dolgot megvilágított számomra. Hangja kellemes volt és mély benyomást tett rám, lelkesített, amíg hallottam. El voltam ragadtatva a bibliai beszámolók szépségétől, és csodálkoznom kellett, hogy a mai világesemények kiolvashatók azokból az ősrégi szavakból.
Gyakran láttam Őt olyan színes fény lüktetésében, amelyben egy éjszaka meglátogatott engem. Néha úgy éreztem, hogy vállaimhoz jön, és olyankor azonnal nagy boldogság és mélységes békesség érzése kerített hatalmába, és öröm vonult lelkembe.
Mialatt egy napon megint azokra a szavakra gondoltam, melyeket röviddel azelőtt a testvérek intéztek hozzánk, és úgymond találomra felütöttem a Bibliát, hirtelen mellettem volt az Úr, és hallottam, amint azt mondja: „Már túl sokáig időztem azok között, akik gyűlölik a békét. Én a béke szavait beszélem, ők azonban háborúra uszítanak.” Ezek a 120.zsoltár szavai voltak, melynek címe: A béke ellenségei.
Zavart lettem, és megkérdeztem, hogy melyik háborúról beszél.
A következőket mondta:
„A valóság igazi elemeit a szellemi dolgok képezik, nem az anyagiak. Amikor hozzátok beszélek, mindenekelőtt mindig azt értem, ami a szellemieket illeti. Más alkalommal pedig elmagyaráztam neked, hogy az anyag szorosan összefügg a szellem sorsával.” Mély hallgatás következett, mialatt egyértelműen éreztem az Úr jelenlétét közelségemben, aki akkor a jobb oldalamon volt. Komoly hangon, amely szomorúnak tűnt számomra, továbbmenve így folytatta:
„Az a nagy háború, amilyenhez fogható még nem volt ezen a bolygón, csak halvány lenyomata lesz annak a pusztításnak, amelyet az ellenség az Atya gyermekeiben szellemileg tesz majd. Ahogyan meg van írva János Jelenéseinek a Könyvében, ez még az Ég csillagait is eltünteti a láthatárról. Csak épp nem mindet. És az Atya szeretetével és a Föld egy máshoz nem fogható megmentésének ajándékával fog válaszolni.”
Visszaemlékeztem arra, amit a Szűz jelzett nekünk előre a nagy réten történt találkozásunkkor. Megértettem, hogy ez összefüggésben állt a harmadik fatimai titokkal és azokkal a történésekkel, amelyek János prófétai Apokalipszisében megelőzik az 1000 éves Birodalmat. Újra hallgatás állt be. Láttam, hogy tekintetét fény vette körül. Éreztem, hogy még mondana valamit, és feszülten vártam. Ez a bejelentés egyedüli és rendkívüli jelentőségű volt a földi emberiség számára; én mégis az irgalmasság és megmentés nagyszerű jelének érzékeltem azt. Folytatta: „Olvassátok el testi anyám üzeneteit: a fatimait, La Salette-it és a többit. Ő azért jött le hozzátok, hogy a szeretetnek és megmentésnek egy nagy és erős magját hozza a Földre, másrészt pedig azok komoly figyelmeztetésére, akik a gonosz győzelmét akarják a maguk és a hozzájuk hasonló testvérek számára. A szerencsétlenség ezen előidézőinek”, fejezte be, „nem lesz semmiféle mentségük. Mert olyan nagy kinyilatkoztatásokra került sor, hogy azok még a vakokat és a süketeket is el kell, hogy érjék.”
És ekkor az Úr már nem volt mellettem jelen abban az alakban. A szívem ujjongott a kimondhatatlan örömtől, bár utolsó szavai a szomorúság egy érzését keltették bennem.
Legszívesebben innen, a szobámból ki mentem volna az utcára, hogy mindenkinek és minden testvérnek, akivel csak találkozok, elmondjam, hogy tenni kellene valamit.
Emlékeztem Jézusnak azon szavaira is, hogy a Mester fölött nem áll senki. Feljegyeztem a hallott szavakat füzetembe, mint ahogy mindig is tettem, és el voltam határozva, hogy tiszta szívemből megtegyem az én hozzájárulásomat a világ megmentésének jó ügyéhez, ami minden jóakaratú ember reménysége.
