Dicsfény a misszió körül

 

William Melhior Gill atya, anglikán pap, miután befejezte, vacsoráját a Boianai misszión Pápua Új-Guineában, elhatározta, hogy körbesétál a táborban. Felnézett az égre, a fényesen ragyogó Vénuszra. De mi lehetett az az új fényes jelenség a bolygó fölött?

Ahogy felfelé nézett, több fényesen kivilágított tárgyat vett észre, melyek az egyre növekvő felhőtakaró fölé emelkedtek, majd alászálltak, glóriát vonva a felhők köré. Ezután valami még legnyűgözőbb következett. Emberekre hasonló figurák bukkantak elő az egyik tárgyból, és járkálni kezdtek a felszínén. Először ketten voltak, majd hárman, s később négyen. A tanárok, az orvosi személyzet és a gyerekek is kijöttek, hogy megnézzék több száz lábnyira zajló furcsa tevékenységet. Összes 38 ember, több, mint 3 órán keresztül nézte a figurákat, amíg be nem sötétedett.

 

Gill atya, nyugodt, lelkiismeretes és módszeres ember volt. Gondos feljegyzést készített a történtekről, amit 25 felnőtt szemtanú aláírásával hitelesített. Mindez 1959. június 26-án történt.

A következő éjszakán a különös alakok visszatértek. Egy bennszülött lány 18.02-kor, valamikor napnyugta előtt riasztotta Gill atyát. Négy teremtményt még 15 percig lehetett látni tűnő gépfedélzetén, miközben a két kisebb tárgy közül az egyik előtte, a másik távolabb, a hegyek mögött lebegett.

„Úgy látszott, hogy a lények közül ketten csinálnak valamit” - jegyezte fel Gill atya.”Időnként kihajoltak, felemelték a karjukat, mintha beállítanának vagy felszerelnének valamit.”

Amikor az egyik alak lenézett, a pap integetni kezdett. Megdöbbenve tapasztalta, hogy visszaintegetnek neki. Egy másik lenti szemlélődő mindkarját felemelve jelzett. A gép fedélzetén álló alak ugyanúgy tett. Hamarosan már mind a négy idegen lelkesen integetett.

Mivel közben sötétedni kezdett, az egyik kisfiú zseblámpát hozott, és morzejeleket küldött a tárgy felé. A figurák most is jól láthatóan visszaintegettek, és „az ingához hasonló oldalirányú mozdulatokat végeztek.” Később az ufó mintegy fél percen át közeledett a misszió 12 tagja felé, akik újra kiabálni és integetni kezdtek, és megpróbálták leszállásra bírni a látogatókat. De nem érkezett válasz. „2-3 perc elmúltával az alakok láthatóan elvesztették érdeklődésüket irántunk, visszahúzódtak a fedélzetről” - írta Gill atya később.

Az ufó még legalább egy órán át körözött a misszió fölött, ám az éjszaka előrehaladtával, és az alacsony felhőképződés miatt, egyre kevesebbet lehetett látni. Aztán 22.40-kor hatalmas robbanás ébresztette fel a misszió már nyugovóra tért tagjait. Ezután már semmit sem lehetett látni az égen.

Gill atya az ausztrál légügyi attasénak jelentette a látottakat, aki felvette a kapcsolatot az amerikai légierővel. A pap beismerte, hogy volt olyan pillanat, amikor azt gondolta, hogy valami új amerikai repülőgépről és személyzetéről van szó. De a légerőnek nem volt olyan gépe, amelyik teljesen hangtalanul közlekedik, és olyan alacsonyan tudna lebegni, hogy az emberek láthatóak legyenek rajta.

https://www.youtube.com/embed/ua8MmT4bIHU

 

(Gill atya elbeszélése az esetről 20 évvel később)

 

A légerő azonnal „megtalálta” a magyarázatot: a misszió tagjai „csillagokat és bolygókat” észleltek. Dr. J. Allen Hynek csillagász viszont, aki 15 évvel később meglátogatta a misszió helyszínét, így vélekedett: „Én még nem láttam olyan csillagokat vagy bolygókat, melyek a felhőkön keresztül 2000 láb magasságig ereszkednek, megvilágítva azokat, mint ahogy a szóban forgó tárgyak tették.”

 

 

 

Ufóval Új-Guineába

 

Budai József története

 (Leírása a 2002. szeptemberi UFO magazinban jelent meg)

Este tíz óra körül feküdtem le a nagybaracskai kis szobámban.

1959. június vége volt. Az ajtó előtt egy kis féltetős terasz védett az északról támadó esők ellen. Halk férfihangokra ébredtem, azonban egy szót sem értettem a beszédből. meglepetten nyitottam ki a szemem, arccal a fal felé feküdtem, égett a villany. Amikor megfordultam, hát majd’ elállt a szívverésem. Három idegen állt a szobámban, a meleg nyár ellenére tetőtől talpig beöltözve egyforma, középbarna overallba. Csak az arcuk és a kezük látszott. Egy az ágyam mellett állt, nekem félig háttal, kettő pedig az asztal túlsó oldaláról meglepődve és kissé ijedten éppen rám nézett. Széles homlokuk alatt nagy szemek ültek a viszonylag kis arcban. A nagy szemfehérben nem kerek, hanem függőleges, hanem keskeny, függőleges szivárványhártya látszott, mint a hüllőké. Kimondhatatlan rémület kerített hatalmába. Nem tudom, hogy jött ki hang a számon, de elkezdtem kiabálni rémült, haragos rikácsolással, hogy ”kik maguk és mit akarnak itt?” A hangomra meg a mutogatásra a nekem háttal álló is megfordult és rám nézett, persze hasonló szemekkel. Ő lehetett a vezérük, nem volt megszeppenve és mintha okosabb is lett volna. Megvárta, míg végigmondom a szövegem, azután az általam nem látott bal kezével vagy benne egy tárggyal homlokon vágott. Az ütés hatására a fekvő-könyöklő testhelyzetből hátrahanyatlottam és elvesztettem az eszméletemet.

Arra eszméltem, hogy meztelenre vetkőztetnek. A magam akaratából mozdulni sem tudtam. Nem éreztem hidegnek az érintésüket és a szaguk sem volt emlékezetes. Amikor már meztelen voltam, kinyújtottak az ágyon és a főnökük elkezdett szemügyre venni. Többször végigpásztázott a szemeivel, de járkált is mellettem ide-oda. A két másik visszament az asztal túlsó oldalára, onnan figyelt. Egyszer csak az udvarról egy rémült, visszafojtott hang kiáltott be a lakásba. Valószínűleg egy helyszínt biztosító őr lehetett az ajtó előtt, aki vagy látott valamit, vagy értesítést kapott valahonnan. A két megfigyelő az asztalon túlról gyorsan kiszökellt a szobából. A harmadik még végigvizsgált a lábfejemtől a vállamig. (A vállamra két éve egy egyenlő oldalú háromszöget raktak valakik, hogy könnyebben megismerjenek, ha jól emlékszem, egy szikeszerű tárggyal hasítottak a bőrömbe.) Vagy öt-hat másodpercig nézte a vállamat, utána nagy léptekkel elsietett. A villanyt égve hagyta, én meg bénán feküdtem tovább az ágyon. Magamnál voltam, de mozdulni nem tudtam. Mivel ki voltam takarva, ruha nélkül már kezdtem fázni és még mindig tele voltam rémülettel. Így telt el vagy húsz-harminc perc.

Egyszer csak lépéseket hallottam, s hamarosan belépett a szobámba egy magas, szőke, hosszú hajú ember ezüstszínű overallban, hosszúszárú, narancsszínű csizmában. Hát ez sem volt kimondottan nyári öltözet. Aggódó arccal sietett felém és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen körülmények közé kerültem. Valamilyen módon feloldotta a bénultságomat, és a hogylétem felől érdeklődött. Ezek után bemutatkozott, valamilyen parancsnoknak nevezte magát, nem emlékszem a nevére. Megnyerő külseje volt, ellentétben az előző látogatóimmal. Tisztán, érthetően beszélt és tele volt empátiával. Míg beszélt hozzám, leült az ágy szélére és végig a szemembe nézett. Lehet, hogy olvasott a gondolataimban, és az övében nem tudtam. Mondanivalóját jól érthetően, magyar nyelven közölte velem. Egyszer csak azt kérte, hogy menjek vele. Megkérdeztem, hogy hova. Mondta, hogy egy anyaűrhajó várakozik ránk. Megkérdeztem, hogy mennyi időre gondolja. Azt mondta, hogy véglegesen. Erre meghökkentem. Mint mindenkinek, nekem is voltak terveim a jövőt illetően, és kötelességeim is, és ezt egyik pillanatról a másikra nem tudtam feladni. Időt akartam nyerni a válaszadás előtt. Végül is közöltem, hogy nem megyek vele. Szemmel láthatóan elszomorodott, de nem állt neki követelőzni vagy kényszeríteni.

Rövid töprengés után előállt egy kompromisszumos ajánlattal: hajlandó vagyok-e velük menni egyetlen napra? A Föld bármely részére elvisznek, ahová én akarom. Ez az ötlet tetszett, s mivel bizalommal voltam iránta, elfogadtam. Megkérdezte, hogy hová szeretnék menni, újra hangsúlyozta, hogy a Föld bármelyik részét választhatom úti célnak. Ez három évvel ’56 után nem volt kis ajánlat. Gondolkodóban estem, s ő közben le nem vette a szemét az arcomról, biztató mosollyal nézett rám. Végül kimondtam, hogy egy csendes-óceáni szigetre szeretnék menni. Ezt csak úgy általánosságban mondtam, de magamban a Hawaii-szigetekre gondoltam. Nem akartam szemtelen lenni és megnehezíteni a dolgukat.

Örömmel beleegyezett. Megkért, hogy öltözzek fel. Közben - utalva a vállamon lévő háromszögre - megemlítettem, hogy már találkoztam idegenekkel. Erre közölte, hogy azokat már eltávolították a Föld közeléből.

Az ajtó előtt várt a társa. Kiléptem az udvarra, köszöntem neki. Rám nézve megkérdezte: Mehetünk? Azt válaszoltam, hogy igen. Erre a zsebéből elővett egy mobiltelefon nagyságú távirányítót, s a kert felé tartva megnyomott rajta egy gombot. Nem akartam hinni a szememnek. A szomszéd kertben kivilágosodott egy nagy ablakokkal körbevett, öt-hat méter magas jármű. Legalábbis annak kellett gondolnom. Bár nemigen hasonlított rá, mégis azt mondtam: „ez egy repülő csészealj!” Ő elmosolyodott és bólintva mondta, hogy az. Ezután megkért, hogy álljunk közéjük. Megtettem. Egyszer csak felemelkedtünk a földről, olyan két méter magasra, és átlebegtünk a drótkerítés, majd a szomszéd élősövénye fölött. Körülbelül 25 métert repültünk, mire elértük a járművet. Az ufó név akkor még nem volt ismert számomra. Az ajtóban ácsorgó személyt üdvözölve beléptünk. Az ajtó lezárása után emelkedni kezdtünk. Sajnos a nagy ablakokon és az ülőalkalmatosságokon kívül nem emlékszem semmire, még arra sem, hogy hányan voltak. Annyi sok ért, hogy inkább magamban próbáltam értelmezni a helyzetemet, mivel akik elvittek, nem ugyanazok voltak, mint akik felébresztettek és leütöttek.

Kis idő múlva a sebességünk lassult, és elértünk egy hatalmas, szivar alakú anyaűrhajót. A végén bejutottunk egy széles, nagy alagútba és vízszintesen haladtunk benne, majd elkezdtünk függőlegesen emelkedni. Az egész művelet elég nagy zajjal járt. Amikor kiléptünk, egy hatalmas csarnokban találtam magam. Hossza 300 méter lehetett, szélessége 40-50 méter, középen két sorban 20-30 csészealj sorakozott egy enyhe mélyedésben. Minden ufóhoz négy-öt fokos lépcső vezetett. A csarnok oldalán három-négy fémvázas lépcső volt látható, fordulókkal. Oldalanként négy-öt sor ablak is volt, viszonylag kisméretűek. Fent a mennyezet egyetlen nagy ívben hajolt egyik oldalról a másikra.

Felmentünk az egyik lépcsőn. Egy kb. 6x6 méteres helyiségbe nyitottunk, ahol már vártak minket. Három-négy orvosnak látszó egyén várakozott ránk. Egyikük megkért, hogy vetkőzzek le és feküdjek fel egy műbőrrel bevont, párnázott asztalra. Megvizsgáltak, ami fájdalommentes volt számomra. Nem tartott sokáig. Amikor befejezték, kérték, hogy maradjak az asztalon, aztán kimentek. Pár perc múlva bejött egy fehér lepelbe burkolózó szép szőke nő, aki földi embernek látszott. Lekanyarította magáról a leplét és mellém feküdt. Sajnos az eseményekre nem emlékszem. Csak az maradt meg bennem, hogy szó nélkül, ahogy jött, a leplet újra magára terítve távozott.

Ezután mellém rendeltek egy kísérőt, aki végigvezetett az anyaűrhajón. Próbáltam odafigyelni, de félbeszakított alvásom nehézkessé tette a koncentrálást. Kísérőm készségesen magyarázott. Még a vezérlőterembe is bevitt. Az ajtó előtt egy nagydarab, szőkésvörös, angolszász típusú őr ácsorgott. Rosszul esett, hogy a fejbiccentéssel megtoldott köszönésemet nem fogadta, viszont elég mogorván nézett. Azért az ajtót kinyitotta. Társam udvariasan előreengedett. A terem kb. 8x8 méteres lehetett. A baloldali falon egy talán 1,8x2,5 méteres - ha jól tudom ma már - kivetítő látszott. Rajta mintha szintvonalas térkép lett volna kinagyítva, de nem tudtam értelmezni. Előtte egy hosszú vezérlőpult, amelynek felém eső oldalán egy 150-160 centiméteres földönkívüli könyökölt. Nézett engem, de úgy vettem észre, nem hatottam rá az újdonság erejével. Mindenesetre szemmel tartott, amíg bent voltam. Nagyon jól esett, hogy az ajtónállóval ellentétben a bent lévő négy személy visszabiccentett. A szemközti sarokban - ma már sejtem - számítógépek működtek, papírszerű szalagok jöttek ki belőlük harmonika formán ide-oda hajtogatva. Valamit próbáltak nekem mesélni, de hogyan tudtam volna ezt értelmezni 1959-ben.

Nehéz volt higgadtan és kellő méltósággal fogadni az egyik ámulatból a másikba ejtő dolgokat. Úgy éreztem, hogy adnom kell a viselkedésemre, hisz ha nem is egy személyben, de mégiscsak az emberiséget képviselem. Az volt a benyomásom, hogy itt emberek és idegenek együttműködéséről van szó. Hogy melyikük társult önként vagy kényszerből a másikhoz, azt nem lehetett kideríteni.

Felkerestük az étkezdét, ahol én is fogyasztottam valamit. Miután ettünk, kísérőm közölte, neki el kell mennie egy kis időre. Rábízott egy ott ebédelő kollegájára. Ültünk egymással szemben és barátságos mosollyal fürkésztük egymás arcát. Valami sárga, gyümölcsízszerű ételt falatozott. Késsel vágott belőle, és úgy ette. Lehet, hogy érdeklődő tekintetemet úgy értelmezte, hogy megkívántam az ételét, mert nagyobb darabot vágott és felém nyújtotta. Én udvariasan elhárítottam a gesztusát, erre anélkül, hogy megsértődött volna, egyet húzott a vállán, úgy emberi módon, és evett tovább.

Egyszer csak szóltak, hogy visszamegyünk abba az előző járműbe, amellyel idejöttünk. A személyzettel, köztük kísérőmmel, elindultunk egy folyóson, majd az egyik oldalsó ajtón kifordultunk egy fémvázas, pihenős-fordulós lépcsőre, s azon lementünk a nagy csarnok aljára, ahol az ufók sorakoztak. Közeledtünk az ismerős járműhöz. A vele átellenben lévő csészealj körül is mozgás volt. Ők képezték a kíséretet.

Elfoglalva a helyünket a csészealjban, nagy csattogással megkezdődött a kizsilipelésünk. Az első földfelszíni képződmény, amit megpillantottam, egy vetődések által kialakult széles és hosszú hegyvonulat A hegyek úgy rendeződtek, mintha gigászi eke húzta volna a barázdákat egymás mellé. Majd tengerek és szárazföldek váltogatták egymást. Le voltam nyűgözve. Egy nagy hegylánc mellett repültünk, helyenként füstölgő vulkánok látszottak. A közelünkben lévő pálmaerdő gyönyörű látványt nyújtott. Már sajnálom, hogy a tájra pazaroltam a figyelmemet, nem a járműre és különös utasaira. Ez hiba volt, ma már nem fordulna elő. Ők hagytak engem nyugodtan nézelődni. Azért lassan kezdtem ezt is unni. Újra láttuk a tengert. Kértem, hogy menjünk tovább. Nem örültek neki, de hajlandók voltak. Egy kis idő múlva feltűnt előttünk egy kisebb sziget. Mivel azonban a fáktól itt sem láttam embereket, kértem, hogy menjünk tovább. Erre győzködni kezdtek, hogy nincs értelme, mert arra csak korallszigetek vannak. Én Hawaiit szerettem volna látni, de ezt soha nem mondtam nekik. Nem akartam követelőzőnek tűnni, és azt mondtam: „jó, akkor forduljunk vissza”. Elvesztettem a táj iránti érdeklődésemet, és az ablak mellől átültem a jármű közepe táján lévő ülésbe. Kitört rajtam a fáradság és elnyomott az álom.

Nem sok idő telhetett el, mikor kísérőm azzal ébresztett, hogy mivel azt mondtam, hogy embereket szeretnék látni, most láthatok. Próbáltam magamban lelket verni, s feltápászkodtam. Észrevettem egy magasan fekvő kijáratot, lépcsők vezettek fel hozzá. Elindultam felfelé a társam után. Ez a kijárat a jármű tetejére vitt. Ezt az eszközt megfigyelési céllal alakíthatták ki, tekintettel a körben elhelyezkedő nagy ablakokra és a tetején körbefutó, lemezből domborított támlás padra, mely korlátul és ülőalkalmatosságul is szolgált. Kísérőm odahívott a korláthoz és mondta, hogy nézzek le. Lent egy nyeregtetős, piros cseréppel fedett kőépületet láttam, melynek a végén egy kétszárnyú ajtó volt. Pár barna bőrű, göndör hajú bennszülött és egy 25-30 év körüli tisztelendő állt előtte. Mikor az atya meglátott, odaszaladt az ajtóhoz. Ha jól emlékszem, a bal szárnyát kinyitva bekiabált, miközben elkezdett ránk fölfelé mutogatni. Páran kijöttek, és ők is integetni kezdtek nekünk. Erre én is integettem, sőt kértem a kísérőimet, integessen ő is. Úgy gondoltam, jó lenne látni az arcokat is. Kértem, hogy ha lehet, menjünk még lejjebb. Lejjebb mentünk, úgy 50-60 méterre. Lent nagy volt az öröm és egyre többen verődtek össze. Volt pár fehér ember is, de zömében barna bőrű, göndör hajú bennszülöttek. Felnőtt és gyermek egyaránt.

A tisztelendő egy középtermetű, jóképű, stramm fiatalember volt.  Barna haját bal oldali választékkal jobbra fésülte. Egészséges, napbarnított arcszíne volt. Csodálkoztam is, hogy ilyen dologra adta a fejét itt a világ végén. Olyan gyermeki öröm volt az arcán, hogy míg élek, nem felejtem el. Két-három órát töltöttünk ott. Az este lassan kezdett leszállni. A háttérben álló kunyhók kezdetek a homályba veszni. Lent kerítettek egy zseblámpát és elkezdtek villogni. Mi visszavillogtunk. Később a kísérőmmel leültünk egy padra és beszélgettünk. Kérdeztem, hogy mi az a kis sziget, ahol előbb voltunk. Azt mondta, hogy Új-Britanniának hívják. Megkérdeztem, hogy most hol vagyunk. Azt felelte, hogy Új-Guineán. Elkezdtem hangosan morfondírozni, hogy ki hiszi el nekem, hogy itt jártam. Most egy kicsit ő értett félre, mert azt válaszolta, hogy megírja a sajtó. Erre magyarázni kezdtem neki, hogy a sajtó csak a lentiek szemszögéből látja a dolgot és nem fogják tudni, hogy én is itt voltam. Rövid töprengés után azt mondta, hogy olyan dolgot mutat, amiről az emberek tudják, hogy van, de nem tudják, mi az. Felszólított, hogy menjünk a jármű belsejébe. Bementünk. Lassan tettünk pár kört a kunyhók felett, majd megindultunk a közelben tartózkodó anyahajóhoz. A szokásos zajos zsilipelés, és újra a monstrum belsejében voltunk. Bevezetett egy helyiségbe, ahol igen megrázó élményben volt részem. Tett-vett, majd kivilágosodott egy ablak. Mivel a falon volt, én ablaknak hittem. Valójában egy nagyméretű kivetítő volt vagy valami hasonló. Nekem 1959-ben a tévét egy kis fekete-fehér doboz, a Kékes jelentette. Ez meg lehetett vagy 1x1,5 méteres és színes. Azt mondta: ez a Jupiter. Figyeljem azt az örvényt, mert az emberek nem tudják, hogy mi az.

Közben az „ablakon” látszó gázörvény egyre közelebb került. Félelmetes volt és rohamosan nőtt. Már a hangját is lehetett hallani. Iszonyúan bömbölt, Páni félelem kezdett úrrá lenni rajtam, hiszen egy űrhajón voltam és nem ismertem a lehetőségeit. Nem tudtam, hogy felvételről megy az egész, a videót még nem találták fel. Együtt üvöltöttem a Jupiterrel, azt hittem, hogy belekormányozzák az űrhajót. Többen odajöttek, látván, hogy magamon kívül vagyok és nyugtattak, hogy televízió, televízió! Kinéztem rájuk oldalra és láttam, hogy mosolyognak rajtam. Ekkor jöttem rá, hogy nem is olyan komoly a helyzet, mint gondoltam. Végül kikapcsolták a készüléket és ránk szakadt a csend. Én idegileg teljesen kimerültem, odatámolyogtam valami fekvőhelyhez és ledőltem rá. Nem tudom, meddig hevertem ott.  Később a kísérőm mosolyogva felébresztett és közölte, hogy egy kis időre kimegyünk a világűrbe, mert a légkörben nem tudnánk időben hazaérni. Megvontam a vállam, most már a Jupiter után rosszabb nem lehet. Odamentem az ablakhoz. Láttam a kivilágított piramisokat Egyiptomban s a városok fényét. Egyszer a kísérőm szólt, hogy megkezdődhet a visszatérésem.

Újra megkerestük a csészealjat. A már ismert módon zsilipeltünk és elhagytuk az anyahajót. Süllyedésünk nem tartott sokáig. Fények gyúltak, megvilágították a Földet. Örömmel ismertem meg az indulási helyet, a házakat, a szomszéd kertjét, ahová leszálltunk. Helyesebben csak lebegtünk felette úgy két méter magasan. Elbúcsúztam, majd leugrottam a húsz centiméter magas herébe. Mondtam nekik, hogy innen már hazamegyek. Megindultam egy élősövény felé. Vagy háromszor próbáltam átjutni rajta. Nevetve nézték a vergődésemet, majd megkönyörültek rajtam és átlebegtettek a mi portánkra. Újra elköszöntünk, majd visszatértek a csészealjra.  Még visszaintettek, majd bezárult mögöttük az ajtó.

Bánatosan néztem a meredeken felröppenő járművet. Hogy adott-e hangot vagy nem, arra már nem emlékszem. Lángot nem bocsátott ki magából. Végül is egy szalmakazaltól négy-öt méterre szállt le. Ahol eltűnt a szemem elől, ott egy nagy, szivarszerű folt mozdult meg és délkeleti irányba elvonult.

Bementem a szobámba és végigdőltem az ágyamon úgy, ahogy voltam. Az agyam az elmúlt nap eseményein kalandozott. Nem bántam meg, hogy elmentem, még akkor sem, ha nem láttam fűszoknyás hawaii lányokat. Sőt kezdtem sajnálni, hogy nem maradtam végleg ott.

Később az jelentett gondot számomra, hogy kinek meséljem el a kalandomat. Biztos voltam benne, hogy senki sem hinne nekem, csak kellemetlenségeim lennének az ügyből. Magyarországon még nem hallottam repülőcsészealj-előfordulásról. Ettől még lehetett. Amerikából többször is érkezett hír, de az újságok úgy tálalták, mintha valami uborkaszezoni kapitalista kitaláció lett volna. Aztán beugrott a gondolat, hogy lévén három évvel 1956 után, vajon mit szólna hozzá az ÁVH. Rám fognák, hogy amerikai kém vagyok, és úgy lecsuknának, hogy nem látnám meg utána a napot. Ezt gondolva úgy döntöttem, hogy senkinek sem szólok róla. A fáradság végül legyőzött, és elaludtam.

Reggel nyolc óra lehetett, amikor felébredtem. Az első dolgom az volt, hogy elővettem az atlaszt. Fellapoztam az Ausztráliával és környékével foglalkozó oldalakat. Előttem volt, amerre jártam, a Föld második legnagyobb szigete, Új-Guinea, tőle kicsit keletre Új-Britannia.

Majd nyílt az ajtó, és belépett rajta a kertszomszéd fiú. Az ő kertjükön keresztül repültünk át a másik szomszéd kertjébe. Fürkésző tekintettel nézett az arcomba, és mindjárt megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy nézegetem a térképet. Azt, hogy miért, már nem mondtam. Pedig de szerettem volna világgá kiabálni. Nem sokáig várakozott és előállt a lényeggel. Ez abból állt, hogy a tőlünk harmadik szomszédban lakó férfi látta, hogy valami nagy fényes tárgy ereszkedik le a közeli kertbe.

Mivel úgy döntöttem, hogy nem beszélek róla - ezt meg is tartottam 39 évig -, megjátszottam a tudatlant, sőt még a hitetlent is. Mondta, hogy a szomszéd kertjében még a nyomok is látszanak a herében. Én meg másra tereltem a szót. Mikor már vagy fél órát társalogtunk, megjátszottam az érdeklődőt. Na, mi van azokkal a nyomokkal? - kérdeztem, nehogy amiatt legyek gyanús, hogy elzárkózom a témától. Gyere, menjünk - volt a válasz. Elindultunk.

Körülbelül húsz centiméteres here foglalta el a kert nagy részét. Itt voltak láthatóak a nyomok. Le nem mértük, engem nem érdekelt különösebben. Így utólagos becslés alapján négy darab egy méter körüli átmérőjű lenyomat volt látható négy-öt méter oldalú képzeletbeli négyzet sarkain elhelyezve. Szabályos, sík kör alakú nyomok látszottak úgy három-négy centire a földbe süllyedve. A földre lapították a herét is. Égésnek, pörkölésnek nyoma sem volt.

Nem emlékszem, hogy valami bajunk lett volna attól, hogy a leszállópályán jártunk. A közelben lévő szalmakazal sem károsodott. A kezemen gyakran előforduló ízületi gyulladások később nem jelentkeztek. Ettől vagy már előbb is abbamaradt, már nem tudom megmondani. Azt tudom, hogy orvoshoz soha nem fordultam vele.

El akartam felejteni az esetet, ami velem történt. Ha eszembe jutott, elkezdtem mással foglalkozni. Féltem, hogy akaratlanul is elárulom magam. Még a legbizalmasabb barátaimnak sem mondtam el.

Talán annak köszönthetem az idegenek érdeklődését, hogy soha nem voltam agresszív. Talán az is közrejátszott, hogy kis házunk volt, és így könnyen, kis kockázattal a közelembe tudtak férkőzni. Úgy éreztem, hogy egyikük sem akart ártani nekem. Még aki leütött, az is azért tette, hogy rémületemben nehogy kárt okozzak nekik, vagy őket kényszerítsem erre velem szemben. Ha kell, a vízben fuldoklót is leütik, hogy kimenthessék. Akik elvittek, nagyon korrektek voltak velem szemben.

Figyelemre méltó a helymeghatározó képességük. Ugyanannak a kis falunak, ugyanabba a kis kertjébe szálltak le harmincezer kilométer megtétele után. Mások voltak, akik felébresztettek, mint akik magukkal vittek, Az előbbiek menekülni látszottak az utóbbiak elől. Az első csoport látogatása nélkül nem valószínű, hogy sor került volna a második csoport látogatására, majd az utazásomra.

Az angol misszionáriussal szívesen találkoznék. Ha él, nemigen lehet több hetvenévesnél. A korabeli fényképek alapján akár ezer közül is kiválasztanám őt.

Az utazásom után körülbelül két évvel az egyik éjszakán nagy fényességre ébredtem. A fényben ott állt a hölgy, akivel az anyahajón együtt voltunk. Világos, hosszú ruhában volt, és karján egy kis szőke hajú gyereket tartott.  Azt mondta, hogy meg akarja mutatni a kicsit, s most már nyugodt lehetek, mert ha a Földnek valami baja történne, nekem marad utódom. Mindketten kedvesen mosolyogtak. Rövid idő múlva eltávoztak, s az ajtón át beáradó fény lassan kihunyt. Egész idő alatt szólni sem tudtam a meglepetéstől. Szavai rémülettel töltöttek el. Mi történhet a Földdel, ami megsemmisítheti az életet? Az utóbbi jelenést nem tudom, hogy megéltem-e vagy csak álmodtam. Azt viszont bizonyos, hogy ilyet véletlenül nem álmodik az ember.

 

Vége