Idézet Graham Hancock könyve azon részéből, mely szépen összefoglalja azt az időszakot a tudomány ( a csillagászat ) történetéből, amikor még létezett emberi/tudományos tisztesség, és a tudósok/csillagászok azt írhatták le, amit láttak :
A Mars-rejtély
( Kiadva angolul 1999-ben , magyarul 2000-ben az Alexandránál )
Második rész : Cydonia rejtélye
5. fejezet
Közeli találkozás
Az emberiség közeli találkozása a Marssal és az élet nyomainak jelenkori kutatása talán egyike a történelem legmeghatározóbb pillanatainak. Amennyire tudjuk, ilyen találkozás soha azelőtt nem történt. És miután a NASA űrprogramja csupán végterméke a több mint egy évszázados nemzetközi érdeklődésnek, bármit is találjanak a kutatók, az eredmények értékelését óhatatlanul is befolyásolják majd a megkövesedett elképzelések.
A tudományos érdeklődés a marsi élet iránt 1877-ben vette kezdetét, amikor az olasz csillagász, Giovanni Schiaparelli szenzációs bejelentést tett. Egymást keresztező, egyes és kettős vonalak hálózatát figyelte meg a Mars felszínén – hatalmas barázdákat, olaszul canalit, melyet aztán szabadosan „csatornáknak” fordítottak le angolra. Schiaparelli felfedezését akkoriban széles körben úgy ünnepelték, mint a szomszédos planétán élő értelmes földönkívüli civilizáció létezésének bizonyítékát. A felfedezés sokakat felvillanyozott, köztük az amerikai Percival Lowellt is, aki vagyonos harvardi végzősként komolyan érdeklődött a csillagászat iránt.
Lowell a francia csillagász, Flammarion La Planéte Mars című munkájában olvasott Schiaparelli csatornáiról, és az élmény hatására úgy határozott, obszervatóriumot építtet a magasan fekvő arizonai Flagstaff tiszta égboltja alatt. Ő maga is „ spekulatív, rendkívül szenzációhajhász és szabados projektnek” nevezte munkáját. A cél, mint mondta, „ más világok életfeltételeinek vizsgálata, és korántsem mellékesen azok emberi vagy embertől különböző lényekkel való belakottsága. Kutatásom nem csalóka illúzió, mint azt egyesek tartják. Épp ellenkezőleg, jó okunk van azt hinni, hogy komoly előrelépés küszöbén állunk a kérdést illetőlen.”
Csatornák és repülő szerkezetek
Lowell 1916-ban halt meg, s bár nem jutott el komoly előrelépésig, a marsi élet természetéről alkotott nézetei maradandót gyakoroltak, és évtizedeken át megmozgatták az emberek képzeletét.
Lowell egyik népszerű teóriája szerint a marsi csatornák vizet szállítottak volna a fagyott sarki jégsapkáktól a bolygó trópusi és egyenlítői táji kietlen sivatagjaiba, az ott élő, az emberiségnél sokkal ősibb civilizáció számára. Ő vetette fel azt is, hogy a Mars felszínén megfigyelhető sötét, váltakozó foltok a vegetáció nyomai.
Lowell korának legfejlettebb eszközeit használta felfedezéséhez, és kijelentései nyitott fülekre találtak – a fin de siécle polgárai nyitottak voltak minden új ideára, így az okkultizmusra és a spiritualizmusra is, mely természetszerűleg elfogadta a földönkívüli élet koncepcióját.
Ugyanez, az okkultizmus és a földönkívüli élet iránt megmutatkozó széleskörű érdeklődés áll a francia szerző, Camille Flammarion bámulatos sikere mögött is. Flammarion 1861-ben, tizenkilenc évesen írta La Pluralité des mondes habités című könyvét, melyben a földönkívüli élet valószínű létezése mellett érvel. A könyv azonnal sikert aratott, akárcsak későbbi munkája, a La Planéte Mars ( 1892 ) – mellyel közvetlen hatást gyakorolt Lowellre. Flammarion ebben jelenti ki :
„A Mars jelenlegi viszonyait figyelembe véve hiba lenne feltételeznünk, hogy nem lakhatja be egy olyan emberi faj, melynek értelme és módszerei messze túlszárnyalják a miénket. Nem tagadhatjuk azt sem, hogy ez a faj kiegyenesítette a folyókat, s megépített egy csatornarendszert azzal az igénnyel, hogy az egész bolygóra kiterjedő öntözőrendszert hozzon létre.”
A tizenkilencedik század utolsó éveiben Schiaparelli, Flammarion és Lowell elképzelései felszították a Mars-őrületet, melyet aztán 1898-ban H.G. Wells váltott készpénzre a viktoriánus-kori Anglia marsi inváziójának rémmeséjével, A világok harcával. Őt 1902-ben követte a kiváló svájci pszichológus, Carl Gustav Jung, Egy úgynevezett okkult jelenség pszichológiájáról című doktori értekezésével, melyben részletes pszichológiai elemzést közöl unokatestvéréről, a médiumi képességekkel is felruházott Helene Preiswerkről.
Transzállapotban Helene gyakran beszélt Marsra tett utazásairól :
„Repülő szerkezetek régóta léteznek a Marson. A Mars egészét csatornák hálózzák be; a csatornák mesterséges tavak, és az öntözés célját szolgálják. A csatornák mindegyike sekély árok, melyekben alacsonyan áll a víz. Nincsenek hidak a csatornák felett, de ez nem gátolja a kapcsolattartást, mert mindenki repülő szerkezeten utazik.”
Flammarion és Lowell Mars-képe láthatólag mélyen befolyásolta az emberi lelkületet, hiszen még egy tizennégy éves, iskolázatlan svájci kislány is igazodott a korszellemhez tudattalan utazásai során. (*)
1902-ben, ugyanabban az évben, amikor Jung tézise megjelent, díjat ajánlottak fel az első embernek, aki kapcsolatba kerül egy idegen életformával. Egyetlen kikötést tettek csak: nem volt értékelhető a marsi lényekkel való kapcsolatteremtés – azon egyszerű okból, hogy ezt túlontúl könnyűnek tartották. 1911-ben, kilenc évvel a verseny meghirdetése után egy cikk jelent meg a New York Timesban, melyből megtudhatjuk, hogy „a marslakók csak az elmúlt két év alatt két hatalmas csatornát építettek.”
* Azért ehhez azt a megjegyzést még hozzá kell tennem, hogy Graham Hancock itt alaposan téved : kizárt, hogy az a svájci kislány ismerte volna a kora csillagászatának Mars-elképzeléseit!
Hancockot itt hitrendszere ugyanúgy félrevezeti, mint minden sprirituálisan többé-kevésbé vak alternatív tudományos kutatót : értetlenül állnak a kontakták első kézből jövő információik iránt - és ezért sajnos sokszor önkéntelenül is rágalmaznak!