A Vénusz-kapcsolat 1.

 

Howard Menger

 

 

„Ott, a csermely melletti sziklán, a leggyönyörűbb nő ült, akit csak rövid életemben láttam. A meleg napfény megcsillant aranyló haján, mely vállára omolva keretezte arcát. Testének valamennyi porcikája finoman megformázva – melyeket kiemelt a leginkább síruhára emlékeztető öltözet áttetsző anyaga… Szinte sugárzott és izzott, ahogyan ott ült a sziklán, én pedig eltűnődtem azon, hogy ez ruházatának szokatlan anyagának köszönthető-e, a fénylő szövetnek, mely nem hasonlított, csak távolról emlékeztetett a nylonra. Az öltözéken nem volt gomb, kapocs vagy illesztés, amennyire meg tudtam ítélni. Nyomát sem láttam sminknek, mely egyébként is szükségtelen lett volna finom, kaméliaszerű bőrének törékeny áttetszőségére…”

A fenti szavakat Howard Menger ( 1922 – 2009 ) írta, egy vénuszi hölggyel való első találkozásával kapcsolatban, melyre a New Jersey-i High Bridge-ben került sor 1932-ben, amikor még ő egy 10 éves fiú volt.

A bájos vénuszi hölgy elmondta Mengernek, hogy „hosszú utat” tett meg azért, hogy őt lássa, miután ő és a többi vénuszi megfigyelés alatt tartották és már régóta ismerik Howardot. „A sajátunkkal teremtünk kapcsolatot”, tette hozzá, arra utalva, hogy Mengert kapcsolat fűzi saját vénuszi társaihoz. A hölgy azt is kifejtette a serdülőkorban lévő fiatalnak, hogy habár most sok mindent nem érthet mindabból, amit elmond neki, de az életének későbbi szakaszában tisztán fog látni.

Mengernek fogalma sem volt róla, hogy ki a látogató és hogy honnan érkezett : nem is hallott még földönkívüliekről, bár már számos esetben látott repülő korongokat – ezek egyike még rövid időre le is szállt előtte – többnyire a testvérbátyja társaságában. Aztán a hölgy megadta a szükséges információkat Menger jövőbeli ténykedésével kapcsolatban, melyben jócskán jut szerep a vénusziakkal való találkozásnak is, majd a hölgy megkérte a fiút, hogy ő távozzon elsőként. Menger elsétált a helyszínről, de még egyszer visszafordulva búcsút intett a szépséges jelenésnek.

További korai találkozások

Howard Menger második találkozása a vénusziakkal 1942-ben történt, amikor az USA hadseregében szolgált, egy páncélos-hadosztálynál, a texasi El Paso közelében. A közeli mexikói város Cuidad Juárez utcáit rótta éppen, amikor hirtelen egy taxi húzódott le mellé az útról, melynek vezetője a hátsó ülés felé mutatott.

A sofőrnek hosszú, szőke haja volt, mely rálógott a vállára, és napbarnított bőre. Az átlagos mexikóinál magasabb és testesebb férfi enyhe mexicói akcentussal beszélte az angolt, és meghívta Mengert a taxijába, miután sürgős mondanivalója volt számára. Menger ezt visszautasította, de később eltűnődött rajta, hogy vajon nem követett-e hibát ezzel. Lehet, hogy ez a férfi is a „többiekhez” tartozott, akikre a sziklán ülő nő is utalt?

Nem sokkal ezután, amikor a kaliforniai Camp Cookban szolgált, Mengert egy egyenruhába öltözött ember üdvözölte, először telepatikusan, majd verbálisan is, utalva rá, hogy tudomással bír a korábbi találkozókról a többiekkel. Megjelenését tekintve a férfi meglehetősen szokatlannak tűnt :

„ Kellemes külsejű férfi volt. Jóllehet volt valami végtelenül szokatlan benne, elment volna – ahogy el is ment – szokványos közkatonának. Sajátossága nem is annyira a nemesen metszett vonásokban és szemének szinte cseppfolyós tisztaságában nyilvánult meg, hanem a kommunikáció során. Érzékelni lehetett, hogy kedves, bölcs, értelmes és szellemileg fejlettebb, mint akivel korábban találkoztam. Bár bizonyos tartózkodással viseltetett, mintha lényének egy része idegenkedett volna az átlagember szerepétől, valahogy mégsem lepődtem meg a felszín alatt bujkáló, mégis természetes humorérzék bizonyos megnyilvánulásain…”

A Juarez városi kontaktusra utalva a vénuszlakó elmondta neki, hogy teljességgel megérti Mengert vonakodását, hogy beszálljon abba a taxiba, egy ilyen ember mellé, és humorosan megjegyezte: „ Mondtuk neki, hogy vágassa le haját.”

A vénuszlakó a továbbiakban azt is elmondta, hogy népe több évszázaddal ezelőtt már létesített kapcsolatot a Mexikóban lakó emberekkel.

„Jóval a konkvisztádorok megjelenése előtt kapcsolatot létesítettünk az aztékokkal. Sok mindenben segítettünk ezeknek az embereknek, és nagy kár, hogy a hódítók jó szándék és barátság helyett háborút hoztak, mert számos olyan dolog volt, amit megtanulhattak volna az aztékoktól, akik így magukkal vitték a titkaikat, melyek sírba szálltak, civilizációjukkal együtt.

Ezen titkok egy része feltehetőleg a hang és a fény energiaként és meghajtóerőként történő felhasználásával volt kapcsolatban. Számos űrlakó jött el saját bolygójáról ( melyet nem nevezett meg ), hogy kapcsolatba lépjen „saját népének túlélőivel, akik még mindig a Földön laktak, az ősi faj leszármazottaival, mely eredetileg a saját bolygójukról származott”.

A vénuszlakók továbbá elmondták Mengernek, hogy alakulata hamarosan Hawaiira költözik, ahol őt különleges feladatok elvégzésére osztják be, mely elegendő szabadidőt biztosít majd számára „bizonyos feladatok” végrehajtására, és ahol további kontaktusra számíthat velük.

Hawaiion Menger a század térképész írnokaként tevékenykedett. Később áthelyezték az ezred főhadiszállására, és különleges szolgálatra osztották be, melynek során a haditengerészet hírszerzésével együtt számos titkos találmánnyal kapcsolatba került. Aztán egy este, egy sugallat hatására kölcsönvett egy terepjárót, és elhajtott a főhadiszállásról néhány mérföldnyire fekvő barlangos területre, ahol egy újabb gyönyörű lánnyal találkozott, aki viszont a Marsról jött:

„Egy pasztell árnyalatú laza viseletet hordott. A tunikaszerű felsőrész alatt pedig áttetsző rózsaszín, lazán illeszkedő, pizsamához hasonló hosszú nadrágot. Nagyjából 165 cm magas lehetett; sötét, hullámos haja a vállára omlott, tunikája bájosan lengte körül finoman megformált alakját… ez a lány szintúgy a spirituális szeretet és a mély megértés auráját árasztotta magából. Félelemmel vegyes tisztelet és alázat töltött el a jelenlétében, ugyanakkor nem voltam híján az erős fizikai vonzalomnak, melyet lehetetlen lett volna magamba fojtani egy ilyen teremtmény társaságában.”

Ugyanakkor Menger hangsúlyozta, hogy űrtestvérei jóllehet fizikális, mentális és spirituális képességeiket tekintve jócskán magasabb rendűek voltak nálunk, mégis nagyon hasonlítottak hozzánk. Kezdetben zavarónak találta, hogy a látogatók olvasni tudnak minden gondolatában, de „amikor valaki ráébred, hogy semmit sem rejthet magába, teljességgel őszintévé válik, mind magához, mind a látogatóihoz ”. A hosszas beszélgetés után a marsi lány előre megmondta, hogy Mengert 1945 áprilisának elejére Okinawára helyezik, ahol egy páncélos-hadosztálynál szolgál.

Menger itt, Okinawán találkozott első ízben a háború borzalmaival, amikor egy repeszgránát szilánkja a szemébe csapódott, ami fertőzést és átmeneti vakságot okozott neki. A kórházi tartózkodása alatt az egyik nővér, aki róla gondoskodott, és feltehetőleg az űrtestvérekhez tartozott, biztosította róla, hogy látása vissza fog térni. Pontosan megjósolta egy másik kapcsolatfelvétel bekövetkeztét is, mely nagyjából egyezett azzal az időponttal, amikor kiszabadul a kórházból.

Két héttel azután, hogy kiengedték, Mengert kis híján ledöfte szuronyával három japán katona, de végül sikerült felülkerekednie. A csetepaté alatt végig az az erős meggyőződés munkált benne, hogy nem ölheti meg ezeket a katonákat – ezt a találkozások mentális befolyásának tulajdonította.

Mengernek ekkor újabb találkozásban volt része, ezúttal Okinawa északi részén, egy nagyon magas, khakiszínű egyenruhába öltözött férfival, aki többek között azt is közölte vele, hogy a Vénuszról származik. Megjósolta továbbá, hogy a japánok hamarosan meg fogják adni magukat, „miután megadásra kényszeríti őket egy olyan erő, mely megrázkódtatja az egész világot”. Néhány héttel ezután ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira.

Menger a háború után, 1946 júniusában már egy földet ért hajóval és személyzetével is találkozott, amikor meglátogatta a New Jersey-i High Bridge-ben élő szüleit. A hajó, mely az Adamski-típushoz hasonlított ( Megj: ez a „járőrhajó” látható a Felemelkedés-fórum főoldalán is ) , előtte landolt a földön. Két kékesszürke síruhaszerű uniformisba öltözött, hosszú, szőke hajú férfi lépett ki az ajtón, őket pedig az a lány követte, akivel már 1932-ben találkozott. „A csodálatos teremtés semmit sem változott”, mondta Menger. Bár csak 25 év körülinek tűnt a lány, valójában 500 esztendős volt! Az ezután következő beszélgetés során tudatták Mengerrel, hogy további kapcsolatfelvételek várhatók, melyek során újabb instrukciókat kap.

1947 végén még két űrbéli lény találkozott Mengerrel; e találkozó során mutattak neki egy félreeső farmot, egyikét azoknak a helyeknek, melyeket a jövőben bekövetkező leszállásokhoz és kapcsolatteremtésekhez használni fognak, miután ott senkiben nem tehet kárt a hajóból kiáramló elektromágneses erőtér. Mengert ezekről a landolásokról mindig előzetesen, telefonon értesítették.

Menger mint közvetítő

Howard Menger hihetetlen kalandjai folytatódtak az 1950-es években is, miközben ő egyre jobban belebonyolódott a nekik való segédkezésbe, hogy a vénusziak megtelepedhessenek a földön. Ez a feladat nem nélkülözte a humort sem, ahogyan erről Menger visszaemlékezett :

„Gyakorta én vásároltam meg a ruháikat, melyeket elvittem magammal a találkozók helyszínére. A más bolygóról érkező látogatóknak földi öltözetbe kell bújniuk, ha el akarnak vegyülni a földi emberek között… Emlékszem egy alkalomra, amikor megkértek, hogy vásároljak néhány teljes női öltözetet. Miután féltem, hogy kínos és nehéz lenne elmagyarázni, miért is akarok ilyen sok ruhát venni, különböző boltokban szereztem be őket.

Olyan ruhákat vettem, melyeket megfelelő méretűnek gondoltam, és elvittem őket a találka színhelyére. A nők elvonultak velük egy szomszédos helységbe, ahonnét hamarosan kacarászás és kuncogás hangjait hallottam kiszűrődni. Végül kinyílt az ajtó, és a melltartók repültek ki rajta. Mentegetőztek, amiért nem hordhatnak ilyesmit, miután soha nem is hordtak… Komoly nehézségeik voltak a cipők magas sarkaival is. Ingadoztak, botorkáltak és nagyon szenvedtek bennük, de azért nem veszítették el a humorérzéküket. Rájöttek, hogy meg kell tanulniuk ezek használatát, bár gyakorta panaszkodtak :’ Miért nem tudnak a földi nők normális cipőben járni?’”

Más alkalmakkor Menger a borbély szerepét töltötte be a frissen érkezett hímnemű űrlátogatóknál. Némelyik férfinek szokatlanul világos bőre volt, karszőrzet vagy arcszőrzet nélkül, és szemmel láthatóan nem sok gondjuk volt a borotválkozással. „ Három hónap földi tartózkodás után azonban szőrössé váltak, és szakállt növesztettek.”

A látogatók közül néhányan sötét szemüveget is igényeltek; egyesek kimondottan vörös színűt, bár az okát sohasem mondták el Mengernek. „Ezáltal alkalmam nyílt találkozni más világból származó emberekkel fejlettségük minden szakaszából”, mondta Menger, „kezdve azokon, akik egy szót sem értettek a nyelvünkön, az olyanokig, akik folyékonyan beszélték, a tudósoktól és mérnököktől a segítőkig és asszisztensekig. Röviden összefoglaltam számukra a szokásainkat, és nyelvi fordulatainkat. Bár voltak a nyelvek gyors megtanulását lehetővé tévő eszközeink, ezek a gépek nem minden esetben boldogultak a köznapi nyelvvel.”

Étel

Alkalmanként arra is megkérték Mengert, hogy élelmet hozzon nekik.

„ Rendszerint fagyasztott gyümölcsleveket, konzervgyümölcsöt és -zöldséget, korpás kenyeret, gabonamagokat és ilyesmit akartak. Nem voltak hajlandóak tejet inni, kerülték a friss narancsot, citromot és grapefruitot. Legjobban a túlérett gyümölcsöt kedvelték, már amikor sikerült szereznem nekik… Egyszer sikerült vásárolnom számukra kb. 200 kg fán beérett almát az egyik helyi gyümölcsösből. Letesztelték az almákat, és úgy találták, hogy az ásványisó- és vitamintartalmuk jóval alacsonyabb, mint az ő bolygójukon található hasonló gyümölcsöknek. Ezt, állításuk szerint, a talaj rossz minősége okozta. Kifejtették, hogy a mesterséges vegyületekkel történő műtrágyázás nem megfelelő válasz a problémára… mert nem pótolják azokat a szerves anyagokat, melyekben a föld oly nagy hiányt szenved.

A legtöbbször a saját ételüket fogyasztották, melyet szárított, tartósított formában hoztak magukkal. Én is megkóstoltam, és ízletesnek, bár keménynek és száraznak találtam őket. ( Megj: akkor még Menger nem ismerte a müzlit. ) Voltak közöttük kimondottan finomak is. A száraz ételt kitették egy eljárásnak, mely során az visszanyerte a nedvességtartalmát, ugyanakkor kitágult az eredeti méretére és állagára. Megkóstoltam az egyik gumós növényt is, mely mind protein-, mind ásványanyag-tartalmát illetően messze magasabb rendű volt az általunk ismert zöldségeknél. Ugyanez itt is megteremne, mondták, ha a talaj egészséges lenne.”

Megfigyelőkorong

Az egyik leszállópályán 1956 áprilisában Mengernek a vénusziak megmutattak egy megfigyelő korongot is, hasonlót ahhoz, amelyről korábban Adamski is beszámolt. Az objektum a földön feküdt. „ Kör alakú, áttetsző tárgynak látszott, mely nagyjából 30 cm vastag, és 1-1,2 méter átmérőjű lehetett. Különféle meleg színek lüktettek körülötte. Ahogyan közeledtünk felé, a színe fehérről kékre váltott, majd vissza fehérre, enyhe sárgás árnyalattal.”

Ezt a korongot egy közeli űrhajóról, távirányítással működtették, és képes volt valamennyi érzelem, gondolat és feltehető szándék rögzítésére. „ Ne aggódj, most fehér”, mondta neki az űrhajós, „ amikor fehér a színe, abból tudhatod, hogy minden rendben van”, majd hozzátette, hogy ugyanezek a színek jelennek meg a hajó műszeres panelján is, és folyamatosan rögzítésre kerülnek.

Az űrhajó belsejében

1956. augusztus 3-án Mengert első ízben felvitték egy űrhajó fedélzetére, aztán tettek egy röpke ugrást egyik leszállópályától a másikig. De közvetlenül mielőtt beszállt volna, az egyik űrhajós egy szerkezetet Mengerre irányította, és egy kékes fénysugár vetült belőle a férfi fejére, amitől egy meglehetősen kellemes bizsergető érzés futott végig a testén. Azért vetítettük rád a sugarat, hogy kondicionáljuk és előkészítsük a testedet, mielőtt a fedélzetre lépnél”, mondták neki. „Gyakorlatilag annyi történt, hogy átállítottuk a tested rezgési frekvenciáját, hogy az megegyezzen a hajóéval.”

Két nappal később, augusztus 5-én kora reggel Mengert már egy hosszabb útra is magukkal vitték:

"Beléptünk egy nagy kör alakú terembe. Ennek közepét egy áttetsző anyagból készült, tekintélyes méretű kerek asztal foglalta el. Az asztal lapja alatt különböző színű fényfoltok lüktettek. Egy ék alakú lábazat tartotta az asztallapot, mely maga egy a padlón elhelyezkedő óriási nagyítólencsének látszó alapon nyugodott. Megközelítőleg a körkörös helyiség egyharmadát szentelték a műszeres írányítópanelnek, melyen különböző színű fények pislákoltak. Az irányítópult előtt egy keretben egy tévéernyőre emlékeztető objektum feküdt."

Az űrlakók egyike elhúzta a kezét az asztal egyik szekciója felett, és két szék bukkant elő a padlóból. Menger és vendéglátója helyet foglaltak, az ernyőn pedig megjelent egy földi kép. A felszállást követően a padlón fekvő nagyítólencse egy másik földi jelenetre fókuszált : két ember - akiket Menger is ismert - hajtott az országúton. " Minden részletet tisztán láthattam … és hallottam a hangjukat is, mintha velünk együtt ők is a hajóban lettek volna…"

1956 augusztusának második felében a pennsylaniai Blue Mountains környékén Mengernek és két másik embernek, akiket ismert ( de nem nevezett meg ), egy másik űrhajó fedélzetén a vetítőernyő segítségével megmutatták a Holdat, és a nagyobb meteoritokat is. Adamskihez hasonlóan Menger is színekről számolt be egy Hold-kráter környékén ( kékről és zöldekről ). A Földünkről szóló leírása meg szóról szóra egyezik az asztronauták 10-15 évvel későbbi ábrázolásához :

" Egyszer a távolból láttuk a Földet is : kékesfehéren tündükölt, halványvöröses árnyalattal; úgy lebegett az űrben, mint egy teniszlabda egy tintafekete víztükrön."

Ekkor Menger öt fényképet készített a Földről és a Holdról, melyből sajnos csak három sikerült, így a külvilág számára nem tudott az utazásáról annyi fényképes bizonyítékkal szolgálni, mint amit az alapvetően szkeptikus földi társadalom elvárt volna tőle.

Kirándulás a Holdra

1956 szeptemberében Mengert ismét néhány földlakó társaságában ( akiket ezúttal sem nevez meg ) elvitték a Holdra. Ez az út, mutattak rá a földönkívüli házigazdái, tovább fog tartani a szokványosnál, és megkívánja az emberi testek felkészítését. "Testetek minden egyes atomja keresztül fog menni egy eljáráson, mely megváltoztatja azok polaritását, frekvenciáját és rezgését, azért, hogy átállítsuk a testeteket a Föld vonzásához szokott tehetetlenségi egyensúlyából olyanra, mely jobban megfelel a holdi gravitációnak", magyarázták a vendéglátói. " Ez a földi idő szerint másfél hetet fog igénybe venni".

Mengert és a többieket elvezették a hajó hálószakaszába, mely egységenként háromemeletes ágyból állt. "Az ágy nem volt túl puha" számolt be róla Menger, " de éppen a megfelelő mértékig torzult ahhoz, hogy felvehesse a test körvonalát. A fejemet egy puha anyagból készült lapos párnára fektettem, és magamra húztam a meleg és rendkívül könnyű takarót".

Reggel a vendégek zuhanyt vettek egy helységben, mely három vagy négy erre alkalmas kabinra oszlott; ezeket áttetsző falak választották el egymástól." Amikor beléptem az egyik ilyen fülkébe, az ajtó automatikusan bezáródott mögöttem, és felgyulladtak a fények. A három zuhanyrózsát - egy volt a fejem felett, kettő a derekam magasságában - külön-külön és együtt is lehetett működtetni."

"Benyomtam a gombot, mire a vízáram - melyet szemmel láthatólag meleg levegővel elegyítettek, mert eléggé buborékos volt - a testemre zúdult. Zuhany még soha életemben nem pezsdített fel ennyire. Körülnéztem szappan után, de nem találtam ilyet. Aztán megtaláltam egy másik gombot, amit korábban még nem nyomtam meg; rátettem az ujjamat, mire egy színtelen oldat kezdett a zuhanyrózsákból áradni, és teljesen habossá tette a testemet; ugyanakkor a vízáram leállt. Felváltva nyomkodtam hol a 'szappan' gombot, hol a 'víz' gombot, akkora örömet lelve az újdonságban, mintha kisgyermek volnék."

A mosdótál is hasonlatos volt a földi társához, azzal a különbséggel, hogy "közelebb volt a padlóhoz, és egy kemény, áttetsző anyagból készült kerámia lehetett".

A mosdó feletti tükörben Menger elképedve vette észre, hogy nincs szüksége borotválkozásra. Érdekes, hogy a nagyjából 10 naposra becsült út során egyszer sem találta szükségesnek, hogy megborotválkozzék.

Az ételt a hajó központi helyiségében szervírozták.

"Instruktorunk kinyitott egy tárolórészt a falon, és néhány készételt vett elő, majd egy mély tartályba vagy edénybe helyezte őket, mely egy mosogatószerű egységben helyezkedett el. Megnyomott egy gombot, amiről az edény megtelt valami folyadékkal. Ezután hagyta, hogy az étel körülbelül öt percig a folyadékban álljon, majd leengedte az edényt. Lenyomott egy újabb gombot, mire az étel külalakja szinte azonnal megváltozott, és gőzölögni kezdett. A sütés alig tartott egy pillanatnál!... Ezután egy nagy, mély szűrő segítségével kiemelte az ételt az edényből, majd műanyagnak tűnő tányérokra helyezte őket, melyekről elmondta, hogy egyszer használatosak."

Az étel olyan zöldségekből állt, mint a burgonya ( jellegzetes diószerű aromával ), káposzta, répa, petrezselyem ( sokkal nagyobbak, mint a mieink ), zöld ásványi sókkal fűszerezve, különféle mogyorók, szeletelve, egy nagyjából 15 cm átmérőjű gyümölcs, mely színét tekintve narancssárga volt, íze pedig a barack és a szilva keverékére emlékeztetett.

"Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi ideig tartózkodtunk az űrhajón", emlékezett vissza Menger, "az órám alapján körülbelül 10 napra becsülöm az akklimatizációt. Később gyakorta gondoltam arra, hogy az idő másképp múlott a fedélzeten, mert a szakállam sem nőt; bár ez lehetett a test kondicionálásának az eredménye is - mindenesetre minden más testi funkciónk rendje és módja szerint működött."

Társasutazás a Holdon

Megérkezve a Holdra, Menger azonnal fotózni kezdett, felhasználva a színes szűrőket is, melyekkel házigazdái ellátták. Ezek a polaroid-képek egy dombos vidéken emelkedő kupolás szerkezetet ábrázolnak, mely felett egy csészealj lebeg.

Miután a csészealjuk leszállt ezen kupolaszerű épület mellett, melynek szélessége kb. 45 méter, magassága 15 méter, a földönkívüliek a vendégeket elvitték több csoportban egy Hold-túrára " egy hosszú, 10-15 műanyag kupolával borított kocsikból álló vonatszerű járművön ( megj : mint egy kisvasút a vidámparkban ).

" Hegyek mellett haladtunk el, völgyeken siklottunk keresztül, meglátogatunk holdalatti létesítményeket…A gigászi szirtek és hegységek árnyékában szinte hangyának éreztük magunkat. Az egyik sivatag a nevadai Tűz völgyét idézte az eszembe. Itt el is időztünk arra az időre, míg vendéglátónk kinyitotta a kocsi ajtaját, és lehetővé tette számunkra, hogy egy lélegzetvétel erejéig kidugjuk rajta a fejünket ( a Holdon van levegő! ); de nem is kívántunk többet ebből, mert odakint olyan iszonyatos hőség uralkodott, mint az olvasztókemence közelében. Biztos voltam benne, hogy szabad levegőn nem bírná ki sokáig az ember…Végül elérkeztünk egy másik kupolaszerű épülethez, ahol a vezetőnk megállj parancsolt, és elmondta nekünk, hogy itt kiléphetünk a Hold felszínére. Itt ugyanis könnyedén, vagy legalábbis minimális nehézség nélkül belélegezhetjük a levegőt is… Az első benyomásom ezen a helyen az volt, hogy egy sivatagban vagyok. A levegő meleg volt és száraz. Kis széltölcsérek szántották fel a talajt és forgószélként magukba szippantották a por részecskéit. Felnéztem az égboltra. Sárgás színű volt! Mindeközben olyan érzésem volt, hogy ha távolabbra gyalogolnék, egyszer csak lepottyannék, miután a látóhatár rövidülésben látszott… a talaj a lábam alatt sárgásfehér porszerű homokból állt ( megj : ez a földi lösz! ), kavicsokkal és görgetegkövekkel, valamint helyenként növényi élet (!) parányi megnyilvánulásaival."

A vele utazó földi embereken kívül Menger még látott oroszokat, japánokat , németeket és más nemzetiségűeket is, akik társasutazást tettek a Holdon!