A fénynél gyorsabban
Ez a színváltozás-látvány valóban lenyűgöző volt, de minden sebességérzet nélkül száguldottunk tovább, felülmúlva magát a fényt.
Nem értettem, hogyan tudnak ekkora sebességgel navigálni, de a válasz az volt erre, hogy mindezt robotvezérléssel csinálják.
Elbűvölve ültünk a helyünkön, és kifelé néztünk.
Fénypontok helyett csíkokat láttunk, mintha valami ügyetlen művész fénylő színekkel kent volna be egy fekete falat, amely megváltozott, ahogy néztük őket.
Végül a színek kezdtek normálisabbnak tűnni.
A fekete átadta helyét a lilának, a lila a vörös-barnának, majd a skarlátvörösnek, majd mögöttünk ismét fénypontokat láttunk.
A csillagok azonban mögöttünk zöldek és kékek voltak, míg előttünk lévők pirosak és sárgák.
Ahogy lassítottunk, az előttünk lévő csillagok normál színűre változtak, akárcsak a hátul lévők.
Hirtelen előttünk egy hatalmas gömb tűnt fel, amely lustán forgott az űr fekete tengerében, egy gömb, amelyet teljesen fehér gyapjas felhők borítottak, egy gömb, egy bolygó, amely a fekete égen lebegő bogáncspihére emlékeztetett.
Kétszer, háromszor, talán ötször is körberepültük ezt a bolygót, majd a széles-ember azt mondta nekünk:
„Hamarosan belépünk a Vénusz légkörébe.
Nemsokára leszállunk oda, és ezzel egy olyan világba kerültök, amely nem fog tűnni idegennek számotokra, csupán furcsának."
A hajó ereszkedni kezdett, és lassan elmerült a bolygó gyapjas fehér felhőrétegeiben, melyek, mint valami gomolygó ujjak, olykor kinyúltak felénk majd elmenekültek az ablakaink elől.
A széles-ember ekkor megérintett egy vezérlőpanelt, így egyszerre csak az történt, mintha egy varázsló keze félresöpörte volna a felhőket, félresöpört mindent, ami eltakarta a kilátást.
Áhítattal néztünk ki ablakon.
A felhőket az istenek varázsereje átláthatóvá tette, így megláthattunk alattunk egy csillogó világot, amelyet felsőbbrendű lények népesítenek be.
Ahogy lejjebb ereszkedtünk, tündérvárosokat láttunk felnyúlni az égbe, hatalmas építményeket, éterieket, amelyeket mintha hihetetlenül finoman rajzoltak volna meg.
Magas tornyok, hagymakupolák, az egyik toronytól a másikig kifeszített hidak voltak láthatók, mint csillogó pókhálók, eleven színekben ragyogtak: vörösben, kékben, mályvában, lilában és aranyban, és mégis milyen furcsa volt felfedezni, hogy nem volt napfény!
Ezt az egész gyönyörű világot felhők borították be.
Körülnéztem, ahogy városról városra menve felvillant felettük az űrhajónk, és úgy tűnt számomra, hogy az egész légkör ragyogó volt, mintha az égen fénnyel lett volna telítve minden, nem volt árnyék, nem volt központi fényforrás.
Úgy tűnt, mintha az egész felhőréteg finoman, egyenletesen sugározta volna fényt, olyan minőségű fényt, aminek a létezéséről még csak nem is álmodtam. Tiszta volt, szűziesen tiszta.
Végül elhagytuk a városokat, és egy gyönyörű csillogó tengerhez értünk, a legtisztább kék tengerhez.
Volt néhány kis hajó a vízen, és amikor rájuk mutattam, a széles-ember barátságosan elmosolyodott és azt mondta:
„Ó, ezeket pusztán az öröm és a pihenés miatt használják. Közlekedésre viszont nem használunk semmi hasonló lassú eszközt a Vénuszon.”
Néhány perc múlva átkeltünk a tengeren, és egy csillogó városba érkeztünk, egy még fényesebbhez, mint amiket korábban láttunk, és ennek a városnak szívében volt egy tisztás, amelyhez közeledtünk.
Talán fél mérföldnyi magasságban lebeghettünk néhány percig a tisztás fölött, majd mintha valami jelzésre válaszolnánk, lassan, hangtalanul, erőfeszítés nélkül ereszkedni kezdtünk.
Fokozatosan, szinte alig észrevehetően egyre közelebb kerültünk a talajhoz.
Hamarosan egy szintre kerültünk e csillogó város legmagasabb tornyaival, egy olyan mesés város épületeivel, amihez hasonlót még soha egyetlen tibeti sem láthatott.
Hogy milyen anyagokból készültek ezek az épületek, annak természetét nem tudtuk meghatározni; a tornyaik a csillagok felé mutattak, és e hatalmas épületek minden ablakában emberi arcok jelentek meg.
Ahogy egyre közelebb kerültünk, egyre lejjebb és lejjebb, megdöbbentően tisztán felismertük ezeket az arcokat, melyek gyönyörűek voltak!
A Vénuszon való tartózkodásunk alatt nem láttunk senkit, aki földi mércével mérve ne lett volna megdöbbentően szép!
A csúnyaság ismeretlen volt ezen a bolygón, akár az elme, akár a test csúnyaságáról is legyen szó, itt mindkettő teljesen hiányzott.
Szinte azelőtt, hogy tudomást szereztünk volna róla, leereszkedtünk a talajra.
A gépünk remegés, rángás nélkül földet ért.
A széles-ember ekkor hozzánk fordult, és így szólt:
„Ideje kiszállnunk, testvéreim!” Majd kivezetett minket a teremből.
Amikor kiléptünk a tisztásra, először néztünk igazán körül. (Ford. megj: kis lépés egy embernek, de nagy az egész emberiségnek már 100 évvel ezelőtt!)
Eddig túlságosan lekötött minket a leszállásunk körülményei.
Most olyan emberek vettek körül, akik vártak ránk, nyilvánvalóan valamilyen vezetők lehettek, magas férfiak, komolyságot, méltóságot, magasztosságot sugározva ki, mint amilyen embereket a földi élet még nem ismer.
Egyikük előrelépett, és tiszteletteljesen felénk bólintott. Ekkor elménkbe áradt telepatikusan az ő gondolata: egyetemes nyelven üdvözölt bennünket.
Semmi hang nem hallatszott az egész találkozás alatt, semmi, kivéve talán a mi önkéntelen döbbenetünk megnyilvánulásait.
A Tudás Csarnoka
Néhány percig így maradtunk mindannyian telepatikus kapcsolatban, majd a vénusziak szóvivője meghajolt előttünk, utána elfordult tőlünk azzal a telepatikus utasítással, hogy kövessük őt.
Körülbelül ötven lépést tettünk meg így, aztán egy nagyon figyelemre méltó járműhöz érkeztünk.
Lebegő kocsinak hívták.
Talán harminc láb hosszú jármű volt (kb. 9 méter), és két-három hüvelykkel lebegett a föld felett. (Ford. Megj: az antigrav-autó állóhelyzetben csak alacsonyan, kb. 7-8 cm-rel lebeg a talaj felett, viszont ha elindul, akkor felemelkedhet 1-2 méter magasságig is.)
Az átlátszó műanyagbúrája félrecsúszott, és helyet foglaltunk benne. A széles-ember és a szóvivő is beült közénk.
Alig hogy elhelyezkedtünk, döbbenten kiáltottunk fel, mert a lebegő kocsi hirtelen ijesztő sebességgel kezdett el száguldani.
Olyan gyorsan haladtunk, hogy a mellettünk lévő épületek összemosódtak, és én bizony nagyon megijedtem.
A járműt láthatóan nem irányította senki. Csak ültünk és vitt minket a gép magától.
A széles-ember ekkor jóindulatúan rám mosolygott, és azt mondta:
„Ne félj, testvérem, nincs mitől félni! Ezt a gépet távolról irányítják.
Hamarosan elérjük az úti célunkat, a Tudás Csarnokát, ahol üdvözölni fognak titeket és ahol megmutatják nektek a Földetek múltját, jelenét és jövőjét, egy valószínű jövőt, testvérem, mert a földi ember ugyan a saját útját járja, de a valószínűségek bizony nagyon erősen hathatnak, és ha az ember nem gondolja meg magát, akkor a Tudás Csarnokában látható valószínűségek tények lesznek.”
Lenéztem oldalra, és azt láttam, hogy talán hat lábbal (kb. 180 cm-rel) vagyunk a talaj felett.
A mellettünk száguldó járművek mintha ránk futottak volna, majd az utolsó pillanatban elkerültek minket. (Ford. megj: mert a szerző nem tudta, hogy egy bizonyos közelség esetén az antigrav-autók taszítják egymást!)
Nagyon megrémített ez a látvány, és borzongva gondoltam végig, hogy mi történne, ha két ilyen óriási sebességgel közlekedő jármű egymásba rohanna.
Majd arra lettem figyelmes, hogy az épületek egyre lassabban haladnak el mellettünk.
Azt hittem, hogy az épületek mozognak, nem mi, mert nem éreztünk semmilyen mozgást vagy sebességet.
Fokozatosan lassított a jármű, majd továbblebegett, egy félkört megtéve balra fordult egy hatalmas épülethez közelítve, amely egy tisztáson állt.
Csillogó oszlopokon álló hatalmas középület volt.
Széles lépcsők vezettek fel hozzá, a lépcsőn pedig fiatalok csoportjai voltak, akik nyilvánvalóan csak arra vártak, hogy lássanak minket, Tibetből érkezőket.
Lebegő autónk lassan haladt tovább, talán egy futó ember sebességével; felemelkedett a lépcsőkön át a tetejére, majd besuhant annak a csodálatos épületnek a főajtaján.
Itt megálltunk; a kísérők elénk siettek, félrecsúsztatták az autónk ajtaját, és segítettek nekünk kiszállni abból.
Lenyűgözve néztem körül.
Az egyik oldalon egy zöld színű asztal volt, körülötte pedig arany trónusok voltak láthatók, melyekben egy csoport férfi ült.
Hamarosan telepatikus kapcsolatba kerültünk velük, a Vénusz Uraival, e bolygó irányítóival.
Nem számított, hogy mit mondtak nekünk, vagy mi mit mondunk nekik, a több férfi közül mindig csak egy válaszolt nekünk:
„Most tehát, testvéreim, miután sok érdekes ismeretet cseréltünk ki egymással, meg fogjuk mutatni nektek a világotokat, világotok mai körülményeit, ahogyan azok a Föld bolygó minden országában jelenleg vannak, és megmutatjuk nektek világotok jövőjének lehetséges irányát."
Erre az egyik Vénusz Ura felemelkedett a trónusából, így a többi is. Majd egy folyosón keresztül mutatták nekünk az utat, és a végén mi, tibetiek, önkéntelenül is megtorpantunk, és a puszta döbbenettől elállt a lélegzetünk.
Előttünk az éj feketesége jelent meg, az űr teljes feketesége, és benne a lustán forogó Földünk látványával.
Láttuk kontinensei kékes-szürke színeit, barnás foltjait, zöld csíkjait és felhői fehérjét.
Láttuk Földünk légkörének kékes páraburkát, amely körülölelte egész világunkat.
Ekkor az igaz-jó barátunk, a széles-ember, megérintett engem, és tibeti nyelven azt suttogta:
„Ne félj, testvérem, mert ezek csak vetített képek, ez az emlékek csarnoka, a Föld minden tudásának terme; ne félj attól, ami történni fog, mert ez csak egy tudomány, az illúzió tudománya, és ez is az illúzió világának része.
Meglátod, amit látni fogsz, az lesz az igazság."
Leültünk, és úgy tűnt, ez volt a jel, hogy elkezdődjön a vetítés.
Néztük a Földet, majd úgy tűnt, zuhanunk, egyre finomabban zuhanunk felé.
Ahogy egyre közelebb értünk a Földhöz, láttuk, hogy ez egy egészen másfajta Föld, mint a mostani.
Először egy olvadt, alakuló gömböt láttunk, majd riadt szemünk előtt az olvadt gömb megszilárdult, repedések jelentek meg rajta, lángok törtek ki belőle, víz jött elő és szétterült az egész Földön.
Egyes részei felemelkedtek, más részei lesüllyedtek, földrészek alakultak ki és tengerek is; láttuk a Föld kezdeti kaotikus állapotát, amilyen a születésekor volt; láttuk a furcsa, hihetetlen kinézetű embereket, akik a Föld első emberei voltak; láttuk Poszeidónt, Lemuriát, Atlantiszt.
Láttuk azokat a hatalmas civilizációkat is, amelyek eonokon át virágoztak még Poszeidón, Lemúria, Atlantisz előtt.
Mikor idáig jutottunk, lassan már bárminek a látványát el tudtunk fogadni meglepetés nélkül.
Rengeteg csoda látványában volt részünk, így a csodáknak egyre kevésbé volt hatása felettünk.
A Föld lassan megöregedett a szemünk előtt, és ahogy egyre több nemzetet elsöpörtek el előttünk és folyamatosan más nemzetek váltották fel őket, csupán érdeklődést mutattunk ez iránt, nem többet. A meglepetés lehetősége véget ért.
Akkor elérkeztünk a saját korunkhoz.
Tibetet láttuk, amikor vallásunk alapítója (Buddha) először megjelent abban az országban.
Láttuk Potala (Lhassza) épületeit, a régi erőd elsöprését, amelyet korábban Tibet vérszomjas királya épített oda.
Végül elérkeztünk jelen évünkhöz, majd túlhaladtunk rajta, továbbmentünk a jövőbe, Kr. u. 3000-be.
És csodálatos volt, amin ezen a jövőbeli Földön láthattunk és halhattunk!
Úgy tűnt, mintha mi is az akkori paradicsomi Földön vezetők, vagy közvetlenül a vezetők segítői lennénk.
És bár mennyei boldogságot láttunk a jövőbeli Földön mindenütt, ezek nekünk még túl távoli dolgok voltak, még nem tudtak igazán mélyen megérinteni minket.
Majd ezek a csodálatos képek is elhalványultak 3000. és azon is túli évekről.
Ekkor a széles-ember hozzám fordult és így szólt:
„Most már látod, testvérem, miért óvjuk annyira a Földet, mert ha a földi ember ostoba tevékenysége ellenőrizetlenül lenne hagyva, szörnyű dolgok történnének a bolygójával.
Vannak olyan kormányzatok a Földön, akik elleneznek minden hajóinkkal kapcsolatos gondolatot, akik azt mondják, hogy a földi embernél nincs fejlettebb lény a világegyetemben, így nem jöhetnek hozzájuk űrhajók más bolygókról sem.
Nektek viszont, testvéreim, megmutattuk, és így meg is tapasztalhattátok, hogy igenis léteznek fejlett bolygók, és telepatikus képességeitek révén kapcsolatba is léphettek a lakosaival.”
Nem tudjuk, meddig tartózkodtunk ezen a csodálatos bolygón, hogy napok vagy hetek teltek-e el, mert szinte elvakított minket a vénuszi világ pompája.
Láttunk a vénuszi embereket, akik csak békére vágynak, és azt akarták, ahogy mi, Tibetben is, hogy a Földön is erre vágyjanak az emberek.
Majd eljött az idő, hogy visszatérjünk a Földre, amely most már teljesen sivár helynek tűnt számunkra, arra a bolygóra, amely teljesen jelentéktelenné vált a Vénusz dicsőségéhez képest.
Így felszálltunk a visszavivő űrhajónkra, és sajnos visszatértünk a Rejtett Völgybe; és úgy gondoltam, soha többé nem láthatok már ilyen csodálatos dolgokat. De mennyire tévedtem, mert ez csak az első utazásom volt a sok közül!
Vége
