Omnec Onec

 

A Vénuszról jöttem

 

önéletrajz

 

1. rész

 

1.kiadás

A kézirat kelte: 1975

Az eredeti kiadás címe: From Venus I Came 1991

Eredeti kiadó:  Wendelle C. Stevens,

A német kiadásból ( 1994 ) fordította : Borosnyay Gábor

A Vénuszról jöttem német kiadása

 

A könyv rövid ismertetése

 

E könyvcímre reagálva bizonyára sokakban először is az az előítélet – a földi iskolástudományok által eddig leginkább terjesztett állítás – merülhet fel: ’hogy ugyan már a Vénuszon nincs is élet!’ Aki viszont összefüggéseiben megérti e könyvet, annak számára kiderülhet: márpedig bizony van! Aztán bizonyára sokak felteszik magukban a kérdést, hogy ugyan már mi értelme van ilyesminek, foglalkozzunk inkább a földi dolgokkal, van azok között is elég aktuális tennivaló. Nos, épp ezért olyan rendkívül aktuális ez a könyv. Mert aki valóban behatóan foglalkozik az utóbbi mintegy 100 év földi dolgaival, az tudja, hogy az egész földi emberiség abszolút létveszélyben van. Hogy milyen életmóddal szűnhet meg az ilyenfajta veszély és hogy milyen életmóddal van értelme élni, nos, erről a szent könyvek mellett – azok konkretizáló kiegészítéseként - kivételesen sokat tanulhatunk ebből a  könyvből.

A szerző, Omnec Onec, 1955-ben gyermekként egy űrhajóval a Vénuszról a Földre jött és itt egy földi családban nevelkedett fel. Életrajzában a Vénusz-lakók történelméről, filozófiájáról és kultúrájáról is tudósít, akik évezredek óta bolygójuk asztrális síkján élnek. Omnec beszél ottani első életéveiről, majd elmagyarázza, hogy miért és hogyan jött ide, és hogy milyen feladatot kellett elvégeznie itt a Földön.

Ez maga nemében egyedülálló dokumentum egy mesés asztrális világról, amely spirituális tanításaival megvilágítja létünk értelmét, és megmutatja nekünk ez a könyv azt is, hogy hogyan léphetünk túl már most korlátozott fizikai létünkön.

 


Tartalomjegyzék

 

Köszönetnyilvánítás

Előszó az első német nyelvű kiadáshoz

Előszó a magyar kiadáshoz

Bevezetés - Wendelle C. Stevens

 

 

1. A Vénuszról jöttem

Földet érés a nevadai sivatagban – Számos földönkívüli földlakó - A földi emberek más bolygókról meglévő elképzelése nem helyes - A Földet a régmúltban betelepítették - A földi fajok eredete - A kormányok megismerik az igazságot - Amit a távcsövek nem látnak - Hogy miért jön ide a mi népünk - A Föld, a negatív bolygó - Karma és reinkarnáció - Miért engem választottak ki? - Életem a Földön - Az emberek tudata - A Legmagasabb Istenség törvényei - Az elképzelés alkotó ereje

 

2. A Legmagasabb Istenség Törvényei

E törvények jelentősége - Hogyan segítettek nekem ezek a tanítások - Mi is a lélek? - A fizikai világon túli létezési síkok - Szellem és Teremtés az alsóbb világokban - Az ember sok teste - Evolúció a fizikai világban - A léleknek emberként történő növekedése - A karmáról - A lélek felfedez egy tanítást - Lelki utazás - Isten munkatársává válni - Önmegvalósítás és Isten megnyilvánítása - Egy egyetemes tanítás minden bolygón - Az alvilág tanítása - A Vénusz asztrális dimenzióba kerül

 

3. Titánia szóra fakad

Az élet eredete a fizikai univerzumban - Kozmikus ciklusok - Minden bolygó negatív egy bizonyos időben - Miért olyan eleven a Vénusz történelme - A Vénusz aranykora - Az idők romlanak - A Föld alatti élet - Zadrian műve - Háborúk és elesett városok - A Legfelsőbb Istenség Törvényei - A kezdet - Új népként való növekedés - Átmenet az asztrális világba - A vénuszi nép fizikai karmája - A fizikai testet meg lehet jeleníteni - A Vénusz, mint fizikai bolygó létezik tovább - Életem az asztrálsíkon

 

4. Első életéveim

Az anyai testben - Karmikus kapcsolat szüleimmel - A születés - Anyám meghal - Az első környezet - Nagynéném és nagybátyám befogadnak - Új hazám és az első nap - A játék - A kert - A tanulás temploma - A művészetek temploma - Odin bácsi - Lelki élet - Egy meglepő születésnapi parti

 

5. A Vénusz létezési síkja

Az egyes létezési síkok összehasonlítása - Asztráltestek és asztrális utazások - A fizikai halál - Az asztrális élet és az azt követő élet - Asztrális tájak és alsóbb síkok - Az alsó asztrálsík - Az ember pszichikai erői - Az alsóbb síkok korlátozottak

 

6. Teutónia

Teutónia, a mesés város - Ékszer anyától - Arena nagynéni - Titániai öltözékek - Az univerzum tánca - Zarándokút Retz-be - A Bölcsesség Temploma - Egy különleges találkozás

 

7. A kreatív élet

A Vénusz hasonlít egy fantáziabeli tájra - Az asztrálsíkra történő átváltás - Megtestesítés kézművesség helyett - A kreatív élet - Házak és kertek a Vénuszon - Hogy testesítünk meg dolgokat - Mesterség művészetben és kézügyességben - Mindenki művész - A tudomány - Az asztrális világon túli lét

 

8. Kötődés a Földhöz

A Mester Retz-be hív engem - Döntésem - Vonic kiképez engem - Utazás az asztrálsíkon át - Utolsó napom a Vénuszon - A rezgési frekvencia csökkentése - Egy másik Retz - A sűrűbb test korlátozottságai - Konvojban az anyahajóhoz vezető úton - A Földre történt utazás

 

9. A bolygók testvérisége

A bolygók egy testvérisége - Minden bolygó sajátos - A bolygók evolúciója - A be nem avatkozás elve - Teleportáció - Az űrutazás titkai - A Föld Holdja egy űrbázis - Hogyan működik a mi űrhajónk - Vénuszi tudósok

 

10. Agam Des

Leszállás Agam Des-ben - A spirituális város és lakói - A kolostori élet - Alkalmazkodás a fizikai viszonyokhoz - Mesterek régbe visszanyúló vonala - A titkos könyvek - Utazás Nevadába - Első benyomások Amerikáról - A busz-szerencsétlenség és Sheila halála

 

11. Sheila

Donna korai élete - Sheila megszületik - Első életévei - Találkozás C.L.-lel - Egy nehéz élet - Sheilát Little Rock-ból Chattanooga-ba küldik

 

12. Földi családom

Megérkezés a nagymamánál - Az első napok - David és Peggy - Egyház és iskola - Gondolatok az új életről - Földi anyám - Játékok - Felnőttek és gyerekek - Nagymama - Donna - Betegség - Elutazás Sanibel-be

 

Összefoglalás

 


 

 

Ezt a könyvet minden szeretetemmel négy fiamnak,

Joe Don-nak, Tobea Lynn-nek, Zandar Onath-nak,

Jason Arron-nak, valamint Sharon Yvonne-nak és

mindazoknak ajánlom, akik szintén keresik a kie-

gyensúlyozott világegyetemet és a Legmagasabb

Istenség valamint az egész emberiség szeretetét.

 

Omnec Onec

 

 

Köszönetnyilvánítás

 

Három férfinak szeretnék köszönetet mondani, akik lényeges szerepet játszottak abban, hogy lehetővé vált ennek a könyvnek a megjelenése. Az ő segítségük és bátorításuk nagyban hozzájárult ennek az erőfeszítésnek a sikeréhez.

Az első Rainer Luedtke, az életrajzom szerzője. Az ő három évi fáradozásai, kutatása, kitartása és kemény munkája nélkül ez a könyv és az én földi feladatom talán befejezetlen maradt volna. Azt hiszem, ő majdhogynem többet tud rólam, mint bárki más. Rainer olyan dolgokat kérdezett tőlem, amelyekre különben sose gondoltam vagy sose emlékeztem volna. A magnós beszélgetéseink felvételeit ő írta le szóról szóra, hogy megmaradjon a rám jellemző személyes jelleg.

A második Stanley, aki az apja gyerekeim közül kettőnek, ki mindig megosztotta az álmait velem és segített, hogy az enyémek megvalósuljanak, és aki sosem hagyott elesni és mindig bátorított engem. Mindig is szerettem álmodó képességét és művészet- és szépségszeretetét. Érzem, hogy valóban minden síkon becsült engem.

A harmadik Wendelle C. Stevens. Ő, miután hallott egy kazettát azzal a rádióinterjúmmal, amelyet egy pár évvel ezelőtt adtam Chicagoban, elkezdett engem keresni azzal a bizonyossággal, hogy valóban meg is fog találni. Én lelki síkon ismerem őt nagyon jól, olyannak, aki egy nagyon tudatos egyén. Csodálom az ő hűségességét és őszinteségét. Ezekre mindannyiunknak szükségünk van, akik rohanunk ebben a veszélyekkel teli szélsőségesen technikai világban. Azzal, hogy nyilvánosságra hozta származásom részleteit, megadta nekem azt a lehetőséget, hogy elérjelek benneteket. Tehát segít nekem abban, hogy a magam által választott missziót betölthessem, amelynek segítenie kell mindenütt az egész emberiségnek a fontos dolgok megértésében – az ember igazi eredetére és rendeltetésére vonatkozó néhány nagyon fontos kérdés megválaszolásával –, hogy közületek mindenki visszakapja az első szülötti jogait, vagyis az örökségeteket és eredeti isteni származásotokat lélekként is, és a fizikai eredet szintjéig is, bárhol óriási világegyetemünkben, vissza tudjátok követni.

Külön köszönetem fejezem ki a német kiadásért a következő személyeknek: Michael Hesemann-nak, aki bevezetett a gyönyörű Németországba, Gisela Bongart-nak fordítói munkájáért, Thorsten Nickel-nek, Jürgen Nikolaus Nowak-nak és Otto Christian Helmrichnek. Martin Meiernek és Manfred Boelkének pedig a szedésért és a nyomdai kialakításért mondok köszönetet.

Mindezek a személyek az inspiráció láthatatlan erőinek különös belső vezetése által járultak hozzá ennek a könyvnek a megszületéséhez. Nagyon hálás vagyok, hogy lehetővé tették ezt a könyvet.

Ugyanígy mondok köszönetet a sok további barátnak mindenütt, akik tanácsot adtak nekem és mellettem álltak. Még egyszer visszanyerhetem igazi azonosságomat és továbbadhatom azokat az igazságokat, amelyek olyan nagyon rejtett titkok voltak eddig a Földön. Talán most csatlakozhattok Ti is a Bolygók Testvériségéhez, amelyhez olyan sokan mások hozzátartoznak. Talán újra visszanyerhetitek az élet és a lét egyensúlyát, ami a Ti tulajdonképpeni ősállapototok.

 

Szeretetben és tiszteletben:

Omnec Onec

(egykor Sheila)

 




 Mindenki, aki kapcsolatban áll ezzel a könyvvel,

az én népem által ki lett választva

a maga posztjára. Ők kapcsolatot

vettek fel velem, hogy tudassák

velem, hogy ki elfogadható.

Ezért én kapcsolatba

léptem egyenként

mindannyiukkal.

 

Omnec Onec

 

 

Előszó a német kiadáshoz

 

 

„A Vénuszról jöttem” – ez a kijelentés számomra kezdetben rendkívül nevetségesnek tűnt, egy olyan valaki állításának, aki érdekesnek akar feltűnni mások előtt. Így gondolkoztam erről, mert én egy nagyon szkeptikus ember vagyok. Elutasításom addig ment, hogy időpazarlásnak tartottam a hölgy személyes megismerését a DU III Düsseldorfi Kongresszuson, könyvének elolvasását mégannyira.

Ahogy a sors akarta, újra és újra szembesültem ezzel a témával, sőt felajánlották nekem a könyv lefordítását és kiadását is. Hosszas vonakodás után kezdtem el előbb unatkozva olvasni azt. Aztán hamar megváltoztattam a véleményemet.

A könyv olvasása alatt egy hasonló folyamat ment bennem végbe, mint Jane Roberts Seth-könyveinek olvasásakor évekkel ezelőtt. Annál is kezdetben a hitelesség kérdése állt nálam az előtérben. Menetközben aztán ez a kérdés egyre lényegtelenebbé vált. Mert ami itt meg volt írva, az a létezési síkoknak egy komplex modellje volt, amelyek ugyan a mi érzékelésünk számára nem elérhetőek, de nekem önmagában nagyon következetesnek tűnt. És felismertem, hogy nagyon korlátolt az a hozzáállás, hogy csak azért elutasítom el ezeket a felsőbb világokat, mert én nem láthatom őket.

Sem a Seth-anyagnál, sem Omnec könyvénél nem bizonyításokról vagy a mi értelmünk szerinti ellenőrizhető tényekről van szó, hanem a túlvilág sokrétű felépítéséről szóló spirituális tanításról, amely új fényben tünteti fel a mi fizikai világunkat. Még akkor is, ha Omnec Onec mindezt csak úgy kitalálta volna, sőt, esetleg sok meglévő tanításból ollózta volna össze, mindezek nem változtatnának kijelentéseinek az értékén, amelyek nagy spirituális inspirációra (ihletettségre) vallanak.

Könyvében a szerző leírja a Vénusz történelmét, amely bolygó manapság fizikai értelemben lakhatatlan, mint ahogy erre a mi tudósaink is már rég rájöttek. Omnec tudósít arról, hogyan váltottak át a Vénusz lakói tudatszintjük növelésével az asztrális síkra, tehát egy finomabb szövetű létezési síkra, amelyet fizikai eszközökkel és távcsövekkel ugyan nem lehet érzékelni, de emiatt még nem kell, hogy automatikusan kevésbé valósnak értékeljük azt.

A mi szemszögünkből nézve az ebben a könyvben leírt asztrális világ fantasztikusnak, igen, mennyeinek tűnhet, hisz’ azt olvassuk, hogy az emberek ott kevésbé korlátozottan élnek, mint ahogy mi; képesek tárgyakat létrehozni ( materializálni ) a semmiből és segédeszköz nélkül utazni az egyik helyről a másikra. Ám ez a sík ennek ellenére a magasabb létsíkok közül csak az alacsonyabbak egyike, amelyben az emberek hozzánk képest ugyan sokkal többet tudnak, de nem mindent, és ha fejlettebbek is nálunk, de nem angyalok, és főleg nem istenek. Néhányuk még nem mentes teljesen a karmától és az abból következő kötelességtől.

Ahogy Omnec Onec mondja, őt azért küldték ide a Vénuszról, hogy felvilágosítson minket az egyetemes spirituális összefüggésekről és hogy segítsen nekünk, hogy mi is meg tudjuk emelni tudatszintünket. Azzal, hogy magára vette ennek az életnek a szenvedéseit és kínjait, szerinte egyidejűleg megkapta azt a lehetőséget, hogy kiegyenlítse az egyik korábbi földi életéből visszamaradt karmáját.

Sokáig elhallgatta azonosságát, mert a földi emberiség még nem volt kellően érett ahhoz, hogy megértse az üzenetét. 1972 és 1975 között diktálta le először történetét magnószalagra és ebből a felvételből született az angol eredeti kézirat, amelyet az itt olvasható német kiadás követ. Csak 1991-ben került kiadásra életrajza egy amerikai UFO-kutató, Wendelle C. Stevens nyug. alezredes által egy kispéldányszámú magánkiadásban. Stevens előzőleg megvizsgálta az esetet és párhuzamokat fedezett fel más un. UFO-kapcsolatfelvételekkel és metafizikai írásokkal is.

Most ( 1994-ben ) Omnec elérkezettnek látja az időt arra, hogy világszerte szélesebb körű nyilvánosság előtt táruljon fel létünk igazi eredete. Amerikában és Németországban országos TV- és rádióadókban lép fel. Ezalatt magam is megismerhettem személyesen Omnec Onec-et, és csak annyit tudok mondani, hogy ő egy nagyon szeretetre méltó emberi lény, akinek a szavaiból igazság szól.

Átengedem most Önöknek, hogy e könyvet olvasva a saját véleményüket alkossák meg.

 

Gisela Bongart

 


Előszó a magyar kiadáshoz

 

A Legmagasabb Istenség fogalma által érthetővé válhat valaki számára a politeizmus és a monoteizmus is egyszerre. Más szóval ez a fogalom integrálja az egyes ókori nagy kultúrák (görög, római, kínai, azték, stb.) többisten-hitét pl. a kereszténység egyistenhitével. Talán úgy is lehet Istenről gondolkozni, hogy Ő a kollektív tudat. Hasonlóan a jogi személyiséghez a földi törvények tárházában. Való igaz, hogy egy  szervezet minőségileg több, mint az őt alkotó tagok, és (pl. mint kormányzatnak, tantestületnek, iskolának, cégnek, stb.) lehet sajátos külön véleménye, mint ahogy lehet tagjainak is. A szervezet létrehozhat, alkothat, megteremthet olyan dolgokat, amelyeket egy egyén nem. És ebből természetesen nem hiányzik a szeretet elsődleges és döntő szerepe sem. Azért írjuk ezt, hogy kedves Testvérünk - Olvasó - ne ijedj meg e könyv 1-2. fejezetétől, ahol sok szó esik pl. karmáról, - ne rettenjünk tehát tőle meg -, vagy evolúcióról, - ne essünk abba az előítéletbe, hogy e könyv szerzője tagadná vagy kevésbé fontosnak tartaná a Teremtést. A Teremtés és az evolúció nem zárják ki egymást. Nyugodtan használhatjuk az evolúció szó helyett a fejlődés szót is.

Omnec Onec hitet tesz a 10-parancsolat mellett, amikor a Bibliáról ír, és az összefoglalásban említésükön kívül nem foglalkozik Buddhával, Mohameddel, Krisnával, stb., viszont első helyen említi Jézus Krisztust és ’neki’ több mondatot szentel.

Ennek a könyvnek a figyelmes elolvasása nem könnyű olvasmány. Bizonyos lelki érettség vagy szilárdság kell hozzá, hogy helyenként ne nyomassza az olvasót mindaz, amit ott olvashat. A szerző egy hölgy. Tegyük hozzá rögtön: minden bizonnyal nagy tudású, jó és finom érzésű  hölgy, aki komoly, nagy dologban jót akart tenni ennek a könyvnek a közreadásával. Minden bizonnyal jót is tett. Könyvének azonban vannak részletei, melyekre nem mindenütt egy filozófus precíz fogalmazása jellemző. Egy-két kevés helyen logikai ellentmondásra is bukkanhatunk. Ne riadjunk vissza az ilyen részektől sem.

A Magyar Békekutató Alapítvány személyesen ismeri Wendelle C. Stevens tudományos kutatót, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy ez a könyv megjelent, és szavatol emberi és szakmai megbízhatóságáért.

Borosnyay Gábor

 


Bevezetés

 

Legrégebbi történelmi korainktól fogva ismerünk beszámolókat a Vénuszról jött látogatóktól. Részletes leírások találhatók az Upanisádok-ban, a Tao Te King-ben és a modern UFO-történelemben. Néhány un. UFO-kkal kapcsolatba került személlyel azt közölték a látogatók, hogy ők a Vénuszról jöttek. Azok között, akik ilyen látogatóknak a részletes tudósításait tették közzé, megtalálhatjuk George Adamski-t, Howard Menger-t, Kevin Rowe-ot, Bill Clendennen-t, a Mitchell nővéreket, Frank és Tarna Halsey-t, Dr. Wilbert B. Smith-t, Ron Card-ot, Albert Coe-t és még másokat is. Néhányan közülük kétes hírnévre tettek szert, de az nem változtat sokat ezeken a tényeken.

( A magyar lektor megjegyzése : A Mitchell nővérek elsősorban marsiakkal vették fel a fizikai kontakt-kapcsolatot, Albert Coe pedig még 1920-ban norkániakkal, akik nem vénusziak – másrészt nincs a felsorolásban az ötvenes évek egyik legnagyobb női Vénusz-kontaktája, Dana Howard, aki már akkor személyesen járt a Vénuszon. )

A mi női látogatónk ebben a könyvében egy a Vénuszról a Földre történt tudatos átköltözésről beszél. Ő vénuszi testében érkezett, amit atomi rezgés-frekvenciájának csökkentésével fokozatosan egyre sűrűbbé tettek, annak érdekében, hogy a harmadik sűrűségi állapotban fizikailag tudjon élni. Nem jött egyedül, hanem egy űrhajóban jött, amelyet szintén fokozatosan sűrűbbé tettek, hogy a mi fizikai valóságunkban tudjon létezni és operálni. Őt, csoportját és a sűrűbbé tett űrhajót mások kíséretében egy szivar alakú szállító hajóban hozták a Földre. Végül először 1 évet töltött egy Himalájabeli kolostorban, ahol alkalmazkodni tudott a számára új földi körülményekhez.

Omnecnek sikerült magával hoznia a mi fizikai sűrűségünkbe néhány, a földieket meghaladó képességét, bár azokból sok minden elveszett. De még mindig tud gondolatokat olvasni és aurát látni, képes mások korábbi életeiből hozott tapasztalatait érezni és jövőbeli eseményeket érzékelni, mielőtt azok bekövetkeznek. Ura a testen kívüli utazásnak, és bizonyos fokig az anyag telekinetikus kezelésének is; például bizonyos helyzetekben képes kinyitni zárt ajtókat. Tudatosan kiválóan emlékszik sok korábbi életére valamint teljes mértékben vénuszi előző életére is, amit akkor élt, mielőtt ide hozták. Pillangókat és kis madarakat képes a kezére csalogatni és megsimogatni őket, a vadon élő állatok nem húzódnak el tőle. Verseket is ugyanolyan könnyedséggel ír, mint leveleket.

Egy hozzám írt levelében hirtelen az alábbi verset rögtönözte:

 

There is a place we long to be,

It is our home eternally.

We travel there when our bodies sleep at night,

Only to return by day’s early light.

 

Soul am I, and you as well.

Within this cage of clay we dwell …

To experience life our lessons we must learn,

Until eons from now our freedom we shall earn.

 

 

Sheila  ’83

 

Van egy otthon, ahová vágyunk,

Isten kertje, örök szállásunk.

Minden éjszaka ott ébredünk fel,

Ám a földi hajnal lelkünk nyeli el.

 

Lélek vagyok én, épp úgy, ahogy Te,

Együtt a testi létbe börtönözve...

Tapasztalat leckéin át ismerethez jutunk,

Amíg örök szabadság nem lesz a jutalmunk.

 

 

Mióta Omnec 1955-ben idejött, Sheilaként az idő legnagyobb részében jelentéktelen életet élt. A vénuszi életéről szóló kéziratot már 1975-ben befejezte. Mégis csak manapság (1991) érzi úgy, - és ezt vénuszi mentorai ( idősebb tanácsadói, szellemi vezetői)  is megerősítik -, hogy eljött az ideje annak, hogy felfedje igazi azonosságát; ezért kerül csak most sor ennek az önéletrajznak a megjelentetésére. Úgy hiszi, hogy hamarosan az un. UFO-aktivitások megszaporodását fogjuk megélni és sok földi testben inkarnálódott földönkívüli lélek szintén tudatára fog ébredni valódi azonosságának és nyilvánosan meg fog mutatkozni.

Amikor olvassák ezt a tudósítást, ne fokozzák le azt tudományos fantasztikummá vagy valamely spiritiszta zagyvasággá. Az asztrális létsík egyik személyiségének tudatos visszaemlékezéseit fogják olvasni, aki népéért és a vénuszi szellemiségért vállalt jóakaratú misszió érdekében helyeztette magát vissza a mi fizikai sűrűségi állapotunkba, amennyiben a mi jólétünk érdekében újra felvette a mi rezgésállapotunkat, hogy megint közöttünk éljen, hasonlóan más spirituális vendégekhez.

Itt van tehát a vénuszi Omnec Onec története.

Wendelle C. Stevens  nyug. alezredes

 


 

 1. fejezet

 

A Vénuszról jöttem

 

Földet érés a nevadai sivatagban

Számos földönkívüli Földlakó

A földi emberek más bolygókról meglévő elképzelése nem helyes

A Földet a régmúltban betelepítették

A földi fajok eredete

A kormányok megismerik az igazságot

Amit a távcsövek nem látnak

Hogy mért jön ide a mi népünk

A Föld, a negatív bolygó

Karma és reinkarnáció

Miért engem választottak ki?

Életem a Földön

Az emberek tudata

A Legmagasabb Istenség törvényei

Az elképzelés alkotó ereje

 

 

Éjszaka közepe volt a nevadai sivatagi vadon félreeső hegyeiben, amikor a világító űrhajó földet ért. A jellegzetes zümmögő hang egyre halkabb és halkabb lett. Akkor, mint a semmiből, megjelent a kör alakú hajó oldalán egy kerek nyílás, és több alak lépett le egy közeledő autó fénycsóvájába. Az egyik egy nagy, megtermett férfi volt hosszú szőke hajjal, ami teljesen el volt rejtve egy kalap alatt. Mellette egy kislány állt és az űrhajó pilótája.

Percekkel később a termetes férfi és kis szőke unokahúga már úton voltak le a göröngyös sivatagi úthoz, míg a titokzatos űrhajó eltűzött a csillagos égbe.

A Föld benépesítése óta a legvilágrengetőbb tényfeltárás lesz, hogy ennek a Naprendszernek más bolygóiról emberek jönnek ide, olyan bolygókról, amelyekről manapság a legtöbb ember azt hiszi, hogy azokon nem lehetséges élet. Űrhajóik titokban landolnak a világ félreeső részein, ahol olyan barátaikkal találkoznak, akiket már befogadott a földi társadalom. Az újonnan érkezők legtöbbje valóban beilleszkedik az itteni életbe. Ez olyasvalami, ami már régóta történik. Azonban kevesen vannak, akik tudnak rólunk vagy sejtik, hogy mi létezünk.

Ma, majdnem három évtizednyi hallgatás után ( megjegyzés : valójában 36 év telt el 1955 óta, addig az ideig, míg Omnec Onec az 1991 májusi első arizonai UFO-világkongresszuson közzétette először nyilvánosan a származását – kivéve Wendelle C. Stevenst, e könyv amerikai kiadóját, aki már a nyolcvanas évek elején tudott Omnec vénuszi eredetéről. ) el lehet mondani az igazságot arról a hideg sivatagi éjszakáról. Eddig a pillanatig, ami számomra néha úgy tűnik, mint egy örökkévalóság, egy Sheila életét éltem. Sheila azonban csak addig volt a nevem, amíg el nem jött a megfelelő ideje annak, hogy elmondjam a Föld embereinek, ki vagyok én valójában és igazából honnan jövök. Ez az idő elkövetkezett.

Az én valódi nevem Omnec Onec. Azon az éjszakán én voltam az a kis szőke lány, és a mellettem lévő megtermett férfi Odin volt, a szeretett nagybácsim. Mindketten Titániáról jöttünk, arról a bolygóról, melyet ti Vénusznak neveztek. Már gyerekként elhatároztam, hogy életem hátralévő részét a Földön szeretném tölteni, amely mindenekelőtt egy sorsommal összefüggő ügy volt, karmikus okokkal.

Én egyike vagyok azon szomszédos bolygókról származó emberek ezreinek, akik a Földet teszik otthonukká. Néhányan közülünk csak addig maradnak, amíg be nem töltöttek egy speciális küldetést, sokan döntöttek azonban bátran úgy, hogy itt töltik el életük hátralévő részét. Ezeknek a fejlett bolygóknak tudósai, orvosai, nevelői, művészei, mérnökei és átlagos polgárai élnek és dolgoznak észrevétlenül a Föld lakosai között.

Az az elképzelés, hogy a Föld nem lehet az egyetlen bolygó a világegyetemben, amelyen intelligens élet van, manapság nagyon széleskörűen elterjedt. Emberek milliói hiszik, hogy az un. ufók között vannak távoli, a Földnél fejlettebb bolygók űrhajói is. Az „ufó-hívők” közül a nem ijedősek és kalandkedvelők még egy lépéssel tovább fognak menni, mialatt olvassák az életem történetét, és egy időre félre fogják tolni az e naprendszerbeli bolygókról szóló előre gyártott véleményeiket.

Abban a mélységes reményben írok a Vénuszon folyatott életemről, hogy az emberek ráébrednek az igazságra, bármilyen hihetetlen is legyen az. Szomorú az, hogy oly sok éven keresztül sulykolták a puszta, sivár és életellenes bolygók képeit az emberek fejébe. Alig van olyan gyerek, aki úgy járja ki az iskolát, hogy ne azt tanulta volna, hogy a Vénuszon és a Marson szélsőséges körülmények uralkodnak. Úgy tűnik, hogy a távcsövek és az űrszondák is mind ugyanezeket állítják. Így nem csoda, hogy manapság az embereknek alig van elképzelésük arról, hogy ott kint az űrben valójában mi is létezik.

 

( Megjegyzés : Hogy a Vénuszon, Holdon, Marson stb-n még 3D-s körülmények között is van magasabb szintű élet, ezt a hivatalos csillagászat több, mint 130 éve észleli, épp úgy a hivatalos kamu-űrkutatás is több, mint 50 éve. Viszont ezeket az észleléseket nem adják ki a nyilvánosságnak, hanem az ortodox tudományos intézeteken, meg az ezeket képviselő, hivatalosan futtatott csillagászokon és más tudósokon, mint fellebbezhetetlen tekintélyeken keresztül az emberiségnek nagyjából Percival Lowell haláltól ( 1916 ) fokozatosan egy halott, élettelen világegyetem képét hamisítják be, hogy az ember továbbra is kozmikusan magányosnak érezze magát, és így az állandó belső félelempszichózisát fenntartva a teste elvesztésétől, társadalmi szinten is korlátlanul manipulálható maradjon! )

Személyes tapasztalatomból tudom, hogy a Naprendszerünk bolygóiról szóló divatos elképzelések legtöbbje messze áll az igazságtól. Az évszázad legnagyobb kormányzati titka az, hogy fejlett emberi civilizációkat fedeztek fel sok bolygón a Naprendszerünkben. És azok az űrhajók ( ufók ), amelyek naponta láthatók felettünk valahol, közülük néhányan ezekről a bolygókról származnak. A világ kormányai azt is tudják, hogy olyan emberek, mint én, ezrével élnek észrevétlenül a földi lakosság között.

Olyan okokból, amelyeket később fogok elmagyarázni, minden kormány és hadsereg a Földön az összes hatalmukban álló eszközt beveti azért, hogy elfojtsa és elnyomja az összes információt, melyek az un. ufó-tanúktól, az űrszondák felvételeiről, űrhajósoktól, csillagászoktól vagy más olyan személyektől származik, aki tudhat rólunk. (Azt persze nem állítom, hogy minden űrhajós és csillagász tisztában van a tényekkel.) Eközben a nyilvánosság automatikusan elfogadja a megbízhatatlan kormányköröktől és csillagászoktól a magyarázkodásokat, és ezzel az emberek meg is vannak elégedve.

Így nem csoda, hogy az igazság mennyire hihetetlen! És ezért azt is meg tudom érteni, hogy miért nevezi a közvélemény az olyasféle embereket, mint amilyen én magam is vagyok, csalóknak. Mert sokkal egyszerűbb hinni az űrszondák legutolsó ( meghamisított ) felvételeinek, mint mögötte egy nagy titkot sejteni!

A valóságban a Vénusz és a többi 11 bolygó is nagyon eleven, élettel teli. ( Megjegyzés : George Adamski már az utolsó, 1961-es ’Flying Saucer Farewell’ c. könyvében közzétette a 12 bolygós Naprendszerünkről szóló tanítást! ) A Naprendszerünk bolygóinak több mint felén van emberi élet. Azok a civilizációk, amelyekről én tudok, spirituálisan ( lelkileg ) és technológiailag is mind lényegesen fejlettebbek és régebbiek, mint bármelyik faj, amely jelenleg él a Földön. A bolygóinknak ezen családján túl van még számtalan további naprendszer is, melyek legtöbbjén szintén van emberi élet. Mert az, amit mi embernek nevezünk, valójában egy egyetemesen teremtett élőlény!

És mielőtt folytatnám életem történetét, magyarázatot fogok adni a mi népünk szempontja szerint számos kérdésre, melyek a földi ember eredetével kapcsolatosak. Mert végül is egyre több ember kezdi újragondolni az ember múltjára vonatkozó hagyományos történeteket. A régészek elismerik, hogy több tíz- vagy százezer évvel ezelőtt valóban létezhettek a Földön magasan fejlett civilizációk. Ahhoz is elég támpont van, hogy az ember a történelem előtti időkben rendelkezett a mainál fejlettebb technológiákkal. Vannak jelei továbbá annak, hogy a földi civilizációkat a történelem folyamán más bolygók élőlényei látogatták meg és támogatták. Én ezt már régóta tudom. Ez igaz.

Minden korban volt befolyása a világegyetemből érkezett látogatóknak szerte e glóbuszon élő emberek kultúrájára és technológiájára. A Föld titkos irodalma szól repülő űrhajókról és emberre hasonlító élőlényekről, akik leszálltak a mennyből és nagy csodákat vittek véghez. A legendák és a mítoszok szintén tesznek említést emberhez hasonló élőlényekről, akik leszálltak a Földre és éltek annak lakói között. Léteznek olyan városoknak romjai, melyeknek építészetét nem lehet utánozni modern technológiával, és amelyek kőbe vésett hagyatékai világosan tanúskodnak azokról a földönkívüliekről, akik megépítették azokat. Szerte a világon a megmagyarázhatatlan dolgokról szóló beszámolók, úgy tűnik, mind ugyanazt a történetet mondják el. Az őskor embere lényegesen intelligensebb volt, mint ahogy azt manapság feltételezik, és sohasem volt teljesen magára hagyatva.

Azt a vénuszi falut, amelyben én születtem és nevelkedtem, úgy hívják, hogy Teutónia, ami azt jelenti, hogy "Németországból származó". Egy briliáns német tudós emlékére nevezték el így, aki a Vénuszra jött és ott hozzájárult a mi népünk fejlődéséhez. Mint gyermek, a földi emberek történelmét Teutóniában, a Történelem Templomában ismertem meg, ami egy olyan tanító intézet, mely jobban hasonlít egy időgépre, mint egy iskolára.

Évmilliókkal ezelőtt szálltak le első expedícióink Kal Naar-ra (Föld), a legfiatalabb bolygóra. Több bolygó űrtudósai úgy figyelték a Földön folyó evolúciót, hogy kutatóhajókat küldtek oda. Meg kellene ehhez még említenem, hogy egy naprendszer bolygóit nem mind egyszerre teremtik meg. Azok folyamatosan keletkeznek, utána átmennek egy virágzó fejlődési szakaszon, majd végül kihalnak. Azaz : állandóan történik az új bolygók benépesítése és az elhalók elhagyása.

Expedícióink megállapították, hogy ebben a Naprendszerben a Föld a legzöldebben és leggazdagabb vegetációval benőtt bolygó. De bármennyire is szép volt, az egész bolygót a benépesítésre hamarosan alkalmatlannak tartották. Kétségtelen, hogy a mi népünk számára nagyon veszélyes volt az idetelepülés. Amikor ez elterjedt a közvéleményben, a Föld úgy vált ismeretessé, mint az életellenes, negatív bolygó. Ezért nevezték el Kal Naar-nak, ami "negatív gyerek"-et jelent. Ezek után a tájékozódó utazások után senki sem maradt ott hosszabb időre a feltétlenül szükségesnél.

A Föld egyik problémája abban áll, hogy csak egy holdja van. Normális esetben a fizikai univerzum bolygóinak 2 vagy több bolygójuk van, úgy, hogy azok ki tudják egyenlíteni egymás hatását. Ha egy bolygónak nincs holdja, az is jó, de ha csupán csak egy holdja van, az ki tudja billenteni egyensúlyából a bolygót. Ezért olyan egyedülálló a Föld ebben a Naprendszerben.

Amikor a Hold körülkeringi a Földet, vonzereje enyhén eldeformálja azt, és előidézi a tengermozgásokat (ár-apály). Ha a tengermozgások lettek volna az egyetlen probléma, kutatóink örültek volna. A Holdnak azonban befolyása, hatása van minden egyes élőlényre is, aki úgy döntött, hogy itt fog élni, vagy aki az összes koron keresztül itt született. A Hold ugyanolyan nagy mértékben van ránk hatással, mint az óceánokra, részben a testeinkben lévő víz révén. Ez hátrányosan hat szellemünkre és érzéseinkre, ami egy olyan állapot, mely az egész történelmen keresztül létezett és egész addig létezni is fog, amíg csak egy Hold van.

A problémák egyike a negatív érzések feléledése, ami tulajdonképpen egy önpusztító erő az emberben. Az elmebetegségek is összefüggnek a Hold-fázisokkal, és a holdkórosság szó is innen ered. Azoknak a látogatóknak, akik ide jönnek, gyakran ajánlják, hogy telihold alatt igyanak sok vizet, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni az itteni élethez.

De nemcsak arról van szó, hogy a Hold játszik az emberek érzéseivel, hanem ez az egész egyensúlyzavaró hatás csökkenti az ember élettartamát is. És mert a földi rezgések sokkal durvábbak és sűrűbbek, mint a vénusziak vagy a marsiak, itt sokkal több a betegség és a depresszió is. Így tehát a Föld jó okból korai éveiben egy nem kedvelt bolygó volt, melyet nem telepítettek be addig, amíg drasztikusan meg nem változott az élet a Vénuszon és szomszédos bolygókon.

Szociális és kulturális reformok a Vénuszon sok ezer éven keresztül csak nagyon lassan érvényesültek. Az élet, mint manapság a Földön, nagyon nehéz volt, sőt, még rosszabb, és az átkozott nép elhatározta, hogy tesz az ellen valamit. Az áttörést egy egész bolygóra kiterjedt forradalom hozta meg, olyan, amilyent a Föld még nem látott. Ez vérontás nélkül egyszer s mindenkorra megszüntette a pénzt és az osztálystruktúrát. A vénuszi nép tudata egy bizonyos pillanatban olyan alapvetően megváltozott, hogy az egykor gazdagoknak és hatalmasoknak nem maradt más választásuk, mint hogy magukat is megváltoztatják, vagy elhagyják a bolygót. A megfelelő időben a többi bolygó ugyanezeket a szülési fájdalmakat érezte.

Véletlenül (?) a Föld volt a legközelebb eső betelepíthető bolygó, úgyhogy azok, akik elhagyták a Vénuszt ( a hatalmukat féltő elit ), itt próbáltak szerencsét. Érkezésükkor a legjobban fel voltak szerelkezve fejlett technológiákkal, beleértve antigravitációs hajtású űrhajókat, elektromosságot, napenergia- és atomerő-hasznosítást és sok hatalmas készüléket, amilyeneket a földi ember még nem fedezett fel eddig újra.

Kormányzatuk és életmódjuk lényegében ugyanaz volt, mint amilyet bolygóhazájukról ismertek. Az volt rájuk jellemző, hogy egy kisebbség profitált sokak erőfeszítéseiből. A rabszolgaság általános volt. Egy ideig virágzottak a civilizációk.

Az elkerülhetetlen vég azonban bekövetkezett. Már rögtön olyan szenvedélyekbe bonyolódva, mint a mohóság, hiúság és a gyűlölet, ezek a frissen érkezettek ennek a kiegyensúlyozatlan bolygónak a negatív hatásai alá kerültek. Az emberek érzései egyre forróbbá váltak, az átlagos élettartam lecsökkent és a természeti katasztrófák egy lidércálommá változtatták az életet.

A Föld a magaslatok és mélységek bolygójává vált, hasonlóan, mint manapság. Háború és pusztulás lett úrrá újra ismétlődő ciklusokban. Ez addig fog tartani, amíg az emberek lelkileg (spirituálisan) fel nem nőnek, ami még nem történt meg. Az eredeti benépesítést végző civilizációkkal atomháborúk és katasztrófák végeztek, és így lassan generációról generációra egyre jobban elveszett a tudás és a kultúra is. Az elemek elleni puszta túlélésért folytatott harc annyi időt vett igénybe, hogy ez a fiatalság képzésének rovására ment és így értékes tudás ment veszendőbe. Az erősebbek minden korban arra törekedtek, hogy uralkodjanak a gyengébbek felett.

Lemuria kora előtt, Mu országában két faj volt a Földön. Ám nem úgy, mint a bolygóhazájukban élő emberek, az itteni népek közül egyik sem tanulta meg a háború leckéiből, hogy béke által érjen el haladást. A történelem előtti időszakok a Földön így nem mások, mint a nagy, egymást felváltó civilizációk végtelen története, amelyek a Föld kiválasztott régióit uralták.

Lemuria virágzott és elmúlt mint az összes többi, annak ellenére, hogy az egyik legfejlettebb civilizáció volt, ami csak kialakult a Földön. Karahota, a főváros most a nagy Gobi sivatag homokja alatt nyugszik. Ott is megvalósult a szegényeknek a kapzsi és hatalmas uralkodó osztály általi teljes elnyomása. Az ország egyik óriási területe hirtelen elsüllyedt a mai  Csendes-óceánban és alig maradtak utána nyomok.

Atlantisz egy nagy szigetkontinens volt, amely a mai Atlanti-óceánban létezett. Az atlantiak a mai modern embert sok tekintetben túlszárnyalták, de nekik is a fejük fölé nőtt a technológiájuk, ami akadályozta lelki (spirituális) érésüket. Nukleáris tesztek és más technológiai visszaélések következtében a kontinens kettétört, és az utolsó szigetek egyetlen nap alatt süllyedtek el a tengerben és nagyon kevés túlélőt hagytak maguk mögött.

Ezekben a zavaros években a Bolygók Testvérisége a Földet olyannak látta, mint egy éretlen gyereket, akinek vezetésre van szüksége. Mialatt itt a civilizációk fejlődtek majd újra összeomlottak, űrhajók szálltak le a Földre a Vénuszról, a Marsról, a Szaturnuszról és a Jupiterről, és folyamatosan jöttek ide embereink, hogy itt éljenek. Ez az a 4 bolygó, amelyik a Föld betelepítésért felelős; mindegyik egy-egy hazája volt annak a négy eredeti emberfajnak, amelyik itt fejlődött:

A fehér faj, melyet sok ember úgy ismer, hogy az 'árják', a Vénuszról jött. Mi vagyunk azok a nagy "angyalszerű" élőlények, akikről olyan gyakran esik említés a ti un. ufó-találkozásokról szóló esetleírásaitokban. Normális esetben mi 7-8 láb ( 2,38 - 2,72 m ) magasak vagyunk ( asztrális szinten ), és hosszú, szőke hajunkról és kék vagy zöld szemeinkről vagyunk ismertek. Kezeink szélesek, hosszú, elvékonyodó, keskeny ujjakkal, amelyek az erős középső ujj felé hajlanak, úgy, hogy a kéz majdnem úgy néz ki,  mint egy gyertya lángja. Nagyon figyelemre méltóak a szokatlanul magas homlokunk, a nagy és egymástól viszonylag messze elhelyezkedő szemek és a magas arccsontok. Halántékaink a szokásosnál jobban beesettek, és alig láthatóak kis, csontos homlokdudoraink jobb és bal oldalon, amelyeket eltakar az a mód, ahogy hajunkat viseljük.

A sárga faj a Mars bolygóról származik. Az ilyenek cingár emberek, kis alkatúak, aranyos vagy sötétbarna hajjal és olajzöldes - sárgás bőrszínnel. Nagy, ferdevágású szemeik színe a szürkétől a sötétbarnáig terjed. A marsiak zárkózottságukról ismertek és futurisztikus, többszintesre épített városaikról, amilyeneket un. tudományos-fantasztikus ( sci-fi ) illusztrációkon látunk. (A marsi élet rezgésszintje természetesen szintén nem esik bele a mi fizikai sűrűségtartományunkba.) A marsiak a keleti népekkel és a régi spanyolokkal rokonok.

A vörös faj a Szaturnuszról jött a Földre, bár az először a Merkúron fejlődött ki. Egy, a Merkúr keringési pályájában bekövetkezett változás közelebb vitte a bolygót a Naphoz, és amikor az életfeltételek megromlottak, az emberek kivándoroltak a Szaturnuszra. A szaturnusziak hajszíne vöröstől barnáig terjed, arcszínük vöröses sárga - zöld szemekkel. Ez egy magas növésű, zömök, vaskos nép, amelynek hozzátartozói a mi Naprendszerünkben atlétikus alakjukról ismertek. Hozzájuk tartoznak az atlantiak is, meg az amerikai indiánok, akik vissza tudják vezetni az eredetüket a Szaturnuszig. Többek között az egyiptomiakat és az aztékokat is erősen befolyásolták a szaturnusziak.

A fekete faj a Jupiteren fejlődött. Ez egy magasra nőtt, fejedelmi kinézetű nép széles arcokkal és széles állkapcsokkal. A jupiteriek hajszíne mélyen csillogó fekete és szemeik színe a bíborvöröstől a rózsaszínig terjed. Ez a nép csodálatos hangjairól is ismert, és nyílt, barátkozó, közlékeny természetéről. Leszármazottaik Afrikában és a világ más részein élnek.

A harcos és fáradságos évszázadok folyamán a Föld sosem lett elfelejtve vagy elhanyagolva. Az anyabolygók együtt érző emberei mindig is jártak itt, hogy segítsenek fajaiknak. Voltak időszakok, amelyekben a Földön élő emberek még emlékeztek igazi örökségükre és megismerték, szívesen fogadták a világűrből érkező látogatókat, valamint azokat is, akik tőlük közöttünk éltek. De a barbár korszakokban és az utóbbi években is, a földönkívüliek óvatosabbak lettek jelenlétük ismertté tételével.

Lemuria és Atlantisz ideje alatt becsültek minket, földönkívülieket a földi emberek a lelki (spirituális), kulturális és technológiai haladásukért tett fáradozásainkért. A Szaturnusz népe például segédkezett Atlantisz felemelkedésében. A régi Egyiptomban szoros kapcsolat állt fenn a földönkívüliek és a fáraók között. Akkoriban más bolygók tudósai szellemi (spirituális) és technológiai tudást hoztak a Földre - mint Atlantisz idején is. Azok között a mérnökök között, akik a piramisokat építették, voltak más bolygókról származó emberek is. Az egyiptomi magas kultúrát erre a befolyásra lehet visszavezetni.

Nem volt ez másképp a múlt úgynevezett sötét korszakaiban sem. Azokban az időkben is voltak itt űrutazók, de ahelyett, hogy annak tekintették volna őket, akik valójában voltak, isteneknek tartották őket. A világ sok legendája és titkos irata beszél róluk itt, a Földön végzett munkájukról.

A földönkívüli látogatók is megtapasztalták ebben a folyamatban a saját leckéiket. Tapasztalataikból megismerték a Föld különös természetét és észrevették, hogy milyen gyorsan kihasználtak egy-egy új technológiát a hatalomért és uralomért folytatott harcra és hogy milyen problémák keletkeztek ebből. Nagyon óvakodtak a földi emberektől és idővel már nem osztották meg velük annyira szabadon tudásukat. Amikor a tudásnak ez a visszatartása elkezdődött, a Földön lévő civilizációk már alig tudtak valamit igazi örökségükről. A bolygók inkább több szellemi (spirituális) vezetőt küldtek ki, és technikai segítséget most már csak kis, jól biztosított adagokban adtak át.

A bibliai időitekben a világegyetemből jött látogatók nagyobb hatást fejtettek ki a földi emberek lelki ( spirituális ) fejlődésére. Sok próféta és szellemi vezető volt földönkívüli. Ótestamentumotok sok űrhajókra, mennyből jött élőlényre vonatkozó utalást tartalmaz, és  olyan szellemi ( spirituális ) vezetőket ír le, akik kimentek az emberek közül, hogy Istennel beszéljenek. A világ sok más része is kapott látogatókat a "mennyekben lévő Istenektől", akik szellemi ( spirituális ) igazságokat hoztak az embereknek.

Egy bizonyos említett ( atlantiszi ) korszak óta soha többé nem adtak át nagyvonalúan teljes technológiákat a Földnek. Ehelyett tudósokat iktattak be egyes társadalmakba, akiknek az volt a feladata, hogy észrevétlenül ( mivel földönkívüliek ) segítsenek az emberiségnek és akadályozzák meg a tudással való minden visszaélést. Ugyanez történik ma is.

Időközben a tudomány és technológia új növekedési impulzust kapott. Újra felfedezték az elektromosságot, az acélt, a gépeket, a légi járműveket, az atomenergiát és sok minden mást. A háborúk azonban tovább folytatódnak, és egyre pusztítóbbakká válnak, a legtöbb ember pedig még most sem tud semmit a sok szomszédos bolygón folyó alkotó élet áldásairól.

(  Megjegyzés : ezért kulcs a spirituális UFO-kutatás Magyarországon ma még ismeretlen szellemi irányvonala, és az ez által feltárt tudás, mivel így megismerhetjük saját jövőnket is, azaz a Magasan Fejlett Társadalmak életet! – vagyis fölösleges állandóan erőlködni a földi egonak azért, hogy valami új társadalmi és technológiai rendszert kitaláljon, mivel azt évmilliókkal ezelőtt tökéletesen megalkották és azóta is rendkívül hatékonyan működtetik a testvérbolygóinkon! )

A 40-es évek végén hirtelen feltűnően gyakran jelentettek un. ufó-észleléseket, és az emberek csodálkoztak, hogy ezek az un. ufók repülési manővereikkel kitértek a legmodernebb repülőgépek elől. A kormányok és a hadseregek az egész világon egy rejtély előtt álltak, érdeklődésük a lehető legnagyobb volt és ugyanannyira hallgattak.

Abban az időben csak egy pár ember tudta e Föld iránt megnövekedett érdeklődésnek az okát. Továbbfolytatott kísérletekkel egyes tudósok olyan radarsugarakat fejlesztettek ki, amelyekkel végül elérték a Vénuszt, és az ottani megfigyelő állomások valami olyasmit vettek, ami Földről érkező vészjeleknek tűnt. Föld körül állomásozó földönkívüli űrhajókról erre választ küldtek nekik. A földi szakértők azonban nem tudták megfejteni a jeleket, de helyesen számították ki, hogy a jelek egy közeli, Föld körüli pontból érkeztek.

A vénusziak aztán kutatóhajókat küldtek ki. Ám amit itt találtak, az elég nyugtalanító volt. Egy bolygó, amelyen egyre hatalmasabb erejű atomfegyvereket hoznak létre és robbantanak fel. Az utolsó 50 év alatt a Földön roppant nagy technikai haladás ment végbe, miközben azonban a lelki ( spirituális ) fejlődés alig volt számottevő. Arról  szomorú helyzetről volt tehát szó, amit az előbb Atlantisznál és Lemuriánál is láttunk. A rettegett nukleáris fizika újjászületése a Bolygóközi Testvériség tudósai és szellemi vezetői számára nagy aggodalom forrásává vált. Azért is, mert ők tudták, hogy a Föld problémái továbbá nem korlátozódnak egyedül erre a bolygóra. Az atomerő birtokában ez a bolygó fenyegetéssé vált az egész Naprendszer számára is.

A Föld nemzetei eközben észlelték az un. „misztikus ufókat” fővárosok, ipari területek, katonai bázisok, kutatóközpontok és atomkísérleti zónák fölött is. Ekkor már nem volt kétséges, hogy ezek az űrhajók személyzettel rendelkeztek és a mozgásukhoz fölényesen fejlett technológiát használtak. A magas rangú katonák elkezdtek aggódni.

Viszont elég rossz volt az, hogy a földönkívülieket misztifikálták, de a velük kapcsolatos igazság megismerése még rosszabb volt! A földi vezetők nem voltak felkészülve arra a sokkra, hogy fejlett emberi élet mindenütt létezik. Mindez akkor érte el tetőpontját, amikor a Bolygók Testvériségének képviselői, azonosságuk kielégítő igazolásával, kapcsolatba léptek a Föld kulcsfontosságú személyeivel. Több amerikai elnök tapasztalta meg első kézből ezt a döntő igazságot! Üzeneteink tanácsokból és meggyőzési kísérletekből álltak, de sohasem tartalmaztak erőszakra való utalást.

A hosszabb időn át zajlott többszöri eszmecsere alkalmával a földi vezetők sokat tanultak a bolygókról és azok népeiről. Képviselőink kinyilvánították, hogy legfejlettebb erőik képessége ellenére nem akarnak beavatkozni a Föld ügyeibe. Mert ha akartuk volna, abban az időben nagyon könnyen meghódíthattuk volna a Földet! De az nem állt összhangban spirituális hitünkkel, amely meghagyja minden egyénnek a szabadságát arra, hogy saját döntéseket hozzon és saját tapasztalatokat szerezzen.

Akkor sem avatkoznánk be, ha egy olyan atomháború kezdene kialakulni, amely veszélyeztetné képviselőinket vagy űrhajóinkat. Mi már nem gyilkolunk, még önvédelemből sem, egyénként sem és népként sem.

Ezeknél a tárgyalásoknál az atomenergia és annak veszélyei képezték a fő pontokat. Mindkét nagyhatalmat behatóan figyelmeztettük egy nukleáris szembenállás veszélyére és értelmetlenségére. Tudósaink világossá tették a leghatalmasabb katonai vezetők és az atomtudósok számára, hogy önpusztító dolog az atomkísérletek folytatása. Elmondtuk nekik, hogy a mi űrhajóink fedélzetein lévő műszerek olyan ( sugárzási ) károkozást fedeztek fel, amelyekről a földieknek fogalma sem volt.

Felhúzott szemöldökök és kifogások alkották a reakciót, amikor a politikai rendszerek kerültek szóba. Saját tapasztalataink megmutatták nekünk, hogy a 2- vagy 3-párti rendszer számtalan problémát okoz, mert a lakosságnak egy nagy része mindig elégedetlen és boldogtalan azzal, amit az uralkodó párt tesz, és hogy egyetlen párt sem tud valaha is valóban jó lenni. Ehhez jön még, hogy a korrupciót, igazságtalanságot és pusztító versenyt szabályosan beépítenek a rendszerbe. Hangsúlyoztuk, hogy ez nem puszta elmélet, és hogy már más bolygóknak is meg voltak ugyanezek a problémái, mielőtt még benépesítették a Földet.

Megmutattuk, hogy a naponkénti hatalmi harcok pusztítóak, hogy a nemzetek közötti vitatkozások, veszekedések legtöbbször pusztán gyerekes dolgok és hogy valódi demokrácia igazából sehol sem létezik ezen a bolygón. Mert ennek a világnak a nemzeteit valójában a jólétben élők oligarchiái, a kizsákmányolók kis csoportjának politikai és gazdasági vezetői kormányozzák. A pénz az ő életnedvük. Nincs fogalmatok arról, hogy valójában milyen hihetetlen hatalma van ennek a pénzzel történő uralkodásnak. Ám az igazi kép ezzel kapcsolatban legalább annyira sokkoló és hihetetlen, mint a közeli bolygóink életéről szóló igazság.

Nos, mi volt az eredménye ezeknek a tárgyalásoknak? A két szuperhatalom és bizonyos számú nemzet beleegyezett abba, hogy befejezik a légkörben végzett atomkísérleteket és eltávolodnak a tömény elrettentési koncepciótól, ami halálos biztonsággal egymás kölcsönös megsemmisítéséhez vezetne. Népünk legtöbb javaslatát azonban visszautasították, és ugyanabban az időben bevezették a titoktartásnak egy mai napig tartó korszakát. Túl sok hatalommal bíró embernek túl nagy személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy ne derüljön fény az igazságra. Mert ha a mi létünk általánosan ismertté válna, akkor a Föld bolygón megszűnne a széles körben elterjedt korrupció és kizsákmányolás.

Itt az embereknek csak egy nagyon kis százaléka birtokolja a világ erőforrásainak, a termőföldjeinek, a gyárainak és vagyonainak a nagy részét, és a pénz az eszközük az uralmuk fenntartására. Lehet, hogy nehéz megérteni, de mi a Vénuszon megtanultunk pénz nélkül élni. Ennek eredményeképpen nálunk már nincs az anyagi javaknak és a pénzeszközöknek a halmozása, de kizsákmányoló média sincs. Ez meglehetősen pozitívan hat a tudatunkra. A Vénusznak nincsenek központi vagy nemzeti kormányzatai, és semmi sincs, ami egy osztálytársadalomra hasonlítana. A Földnek azon jól élő, hatalommal rendelkező emberei, akik tudnak rólunk, nem akarják, hogy a tömegek megismerjék a mi életmódunkat. Számukra a titoktartás túlélésüknek egyik záloga.

Az energiaiparban pénzügyileg érdekelt emberek kínosan ügyelnek arra, hogy elnyomjanak mindent, ami az un. ufókkal és azok utasaival kapcsolatos információ. Ugyanis a technikailag fejlett bolygókon a szükséges energiát mágneses és napenergia biztosítja. Mivel ezek korlátlanul rendelkezésre állnak és kis költséggel járnak, az ilyen fejlett technológiák itteni bevezetése kiiktatná a hagyományos energiaipart. A mágneses energiát arra is használják, hogy ellássák un. repülő csészealjainkat és nagy anyahajóinkat. És ha itt mindenki rendelkezne egy ilyesféle járművel, melynek üzemeltetési költségei majdnem nullára tehetők, nem lenne többé szükség autókra, hagyományos repülőgépekre és hajókra. Az autópályák, a vasúti sínek, a repülőterek meg még pár száz egyéb létesítmény is fölösleges lenne akkor. Az embereknek nem kellene többé városokban élniük, mert egyszerű, gyors és olcsó lenne naponta akár több ezer kilométeres távolságot is megtenniük. Micsoda veszteségeket jelentene ez a jelenlegi uralkodó körök számára!Az ő álláspontjuk világos: a szomszédos bolygókról származó technológia egy olyan változást hozna, ami számukra nem kívánatos; ők, mint az önző emberek, a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekeltek.

Nekünk, vénusziaknak ma is egy sor ellenségünk van itt. És annak ellenére, hogy a legtöbb ( egyszerű ) ember tárt karokkal fogadna minket, mi a Földet még mindig egy barátságtalan bolygónak tartjuk. A hadsereg, a rendőrség és megijedt polgárok fegyverrel lőttek az űrhajóinkra, amint felfedezték azokat, annak ellenére, hogy mi semmilyen ellenséges szándékot nem mutattunk. Ez jó ok volt arra, hogy elkerüljük a lakott területeket.

A Testvériség tiszteletben tartja a Föld éretlenségét, amely ennek a bolygónak a viszonylag fiatal életkorával függ össze. Így a lakosság leginkább negatívan reagál az olyan váratlan látványra, mint amilyenek a mi űrhajóink, melyek az ő elképzeléseik számára teljesen idegenek. Az ember olyan sok háborút és katasztrófát élt meg a Földön, hogy a más bolygókon való élet gondolata nem túl megnyugtató. A földönkívüli teremtmények inváziójáról szóló un. science-fiction filmjeitek áradata pedig minden volt, csak nem segítség nekünk.

A mi űrhajóink legtöbbször rejtve maradnak, mikor ellenséges terület felett repülnek, még akkor is, ha maguk az ott élő emberek esetleg ezt nem tartják ellenségnek. A kormányok és a hadseregek barátságtalan eljárásának pedig az is a következménye, hogy a hatalom mindent elkövet, hogy szigorú hírzárlatot tartson fenn az aktuális észlelésekkel, leszállásokkal és találkozásokkal kapcsolatban.

Könyveket írtak erről, melyek feltárják, hogy hogyan ellenőrzik a katonák és a titkosszolgálatok egyfolytában a sajtót, hogy hogyan hallgattattak el tanúkat, terjesztettek hamis információt ( dezinformációt ) és koboztak el értékes bizonyítékokat. Ez sajnálatos. Nagyszámú ember tud erről a cenzúráról, ám az embereknek még nagyobb csoportja kapna sokkot, ha megtudná, hogy mennyire komoly és szerteágazó valójában ez a cenzúra. ( Megj : hogy valójában egy negatív mátrixban él! )

Mégis, a földi kormányok minden fortélya ellenére, űrhajóink folytatják itteni műveleteiket. Kibővített technológiával megfigyeléseink most évszázadok óta a legmagasabb szintet érték el. Hajóink közül több őrjáratozik egeteken és országotok fölött és több emberrel vesz fel kapcsolatot, mint valaha is ismert történelmetek folyamán. Azok a testvéreink közül, akik itt élnek, egyre inkább kinyilvánítják jelenlétüket bizalmas barátaiknak.

De mielőtt még tovább megyek, utalnom kell arra, hogy nem minden un. ufó a mi Bolygói Testvériségünktől származik, sőt még csak nem is a mi Naprendszerünkből. Ezek közül egynéhány tulajdonképpen az asztrális fény és a dimenziók közötti élőlény, néhányan ismertek számunkra, mások nagy távolságokból érkeznek. Az egész kép nagyon összetett, de részünkről sok leszállás volt a Földön és sok néppel történt már meg a kapcsolatfelvétel.

Űrhajóink aktívak a világ minden részén, megfigyelik a Föld légkörét, az országokat és az óceánokat. Az atomkísérletek halálos fenyegetést rejtő következményei pedig különösen aggodalomra adnak nekünk okot, de éppúgy a természeti katasztrófák, a földrengések, a klímaváltozás és a Föld tengelyének elbillenése is. ( Megj : Írta ezt Omnec 1975 körül! )

Azok között az emberek közül, akik figyelemmel kísérik mindezeket az aktivitásokat, egyre többen vannak meggyőződve arról, hogy néhány észlelt un. ufó valójában magasan fejlett bolygókról jön, és ezek az emberek már nem nevetnek olyan könnyen mások ufókkal vagy azok személyzetével szerzett tapasztalatain. De a szomszédos bolygókkal meglévő kapcsolatot még nem jelentették be, sőt, lehet, hogy ez még egy ideig így is marad.

Érdekes lehet még, ha megemlítem, hogy a Szaturnusz és a Jupiter felületén uralkodó gravitációs vonzerő nem olyan nagy, mint ahogy azt tudósaitok feltételezik, és sem az Uránusz, sem a Neptunusz, sem a Plútó, sem az azon túli bolygók nem jéghidegek.

( Megj : a Plútón túl még három bolygó tartozik a Naprendszerünkhöz, és az utolsó, a 12. pedig a Nibiru. )

A Merkúr kivételével a felületi hőmérsékletet nem minden esetben a Naptól meglévő távolság határozza meg. Igaz az, hogy a Plútót és az azon túli bolygókat befolyásolja egy másik aszteroidagyűrű, amely felerősíti a napsugárzás energiáját, amennyiben úgy működik, mint egy elektromos rácsmező. A Mars és Jupiter közötti gyűrűnek ugyanilyen hatása van a Jupiterre, a Szaturnuszra, az Uránuszra és a Neptunuszra.

( Megjegyzés - itt most egy kicsit részletesebb magyarázatra van szükség, mert Omnec Onec sem fogalmaz ebben a témakörben mindenki számára érthetően :

 

A Naprendszerünkben valójában három aszteroida-öv található! Első az ismert belső aszteroida-öv a Mars és a Jupiter pályája között, a második az 1992 után / hivatalosan / is elismert Kuiper-öv, ez a Neptunusz és a Plútó között van – a Plútó valójában nem tartozik a Kuiper-övhöz, hanem egy utána következő külön Földszerű bolygó! És ez a csillagászati tévedés vezetett oda, hogy a Plútót 2006-ban egyszerűen lefokozták kisbolygónak! - a harmadik aszteroida-öv Oort-felhő néven pedig a Naprendszerünk szélén található, a 12. bolygó után.

 

A szerzőnő által említett kiegyenlített gravitációs és hőmérsékleti viszonyok a Naprendszerünk 12 bolygójára vonatkozóan négy tényező egymásra hatásával jön létre :

 

1. A Napunk

2. Belső aszteroida-öv

3. Kuiper-öv

4. Oort-felhő

 

Ez a négyes rendszer egy katódsugárcső működéséhez hasonlítható / a szerzőnő elektromos rácsmezőnek nevezi / , melynek a pozitív pólusa a Nap, a negatív pólusai pedig a három aszteroida-övezet! És ezért van az, hogy többé-kevésbé kiegyenlített gravitációs és hőmérsékleti viszonyok uralkodnak a Naprendszerünkben, mivel az aszteroida-övezetek a Nap energiáját és gravitációs potenciálját egymás után felerősítik!

 

Megérteni azonban ezt az egyszerű kozmikus összefüggést a mai emberiségnek még nagyon nehéz, mivel az iskolai oktatás révén tudatilag egyenirányítva van, és így a hitelveket – ahogy ez eddig minden korban történt  – tudományos tényekként fogadja el. Azt azonban nem veszik észre, hogy ez az érzéki csalódás csupán azért jöhet létre, mivel egy negatív mátrix-társadalomban élnek, ahol a hatalom korlátlan manipulációs képességgel rendelkezik az emberek felett. Így pl. a newtoni fiktív mechanikai törvények „örök érvényességét” a hatalom bármikor képes a modern kamu-űrkutatás révén is az embereknek „bebizonyítani”! Holott pl. a Holdon sem 1/6  a gravitáció, mely a newtoni tézisekből következne, de a hatalom képes arra, hogy lelassított filmfelvételekkel az embereknek „beadja”, hogy a Holdra szállás emberi tapasztalata a newtoni törvények egyetemességét igazolja! )

 

Az amerikai és orosz űrhajózási programok beindulása óta szondákat küldtek a szomszédos bolygókhoz. Ezeknél adatott meg első alkalom, hogy egy másik bolygó légkörébe behatoljanak és a közvetlen közelről a környezetet fényképezzék. Ha viszont az általuk alkalmazott cenzúrára gondolok, kétlem, hogy a közeljövőben bármiféle meglepetésre okot adó tény napvilágot láthatna. A legtöbb adatot, melyeket ezek a szondák visszaküldtek a Földre, sohasem hozzák nyilvánosságra. Ám olyan adatokat gondosan bizonyítéknak választanak ki, melyek azt sugallják, hogy az emberi élet más bolygókon nincsen – és ezt fogadja be a nyilvánosság. Mert tulajdonképpen maguk az űrszondák, melyeket közvetlenül egy bolygó felszínére küldtek, nem hazudnak. Annál inkább azonban azok, akik irányítják őket!

A mi embereink, akik úgy döntöttek, hogy a Földön élnek, hallgatnak ezekről hazugságokról, és különösen azok, akiknek fontos feladataik vannak itt. Számukra egy leleplezés nem jöhet szóba, nekik túl sok vesztenivalójuk van: egy földi misszió kudarca vagy talán magának az életük elvesztése is. Hisz mi is lenne, ha egy elismert tudós az amerikai nukleáris kutatásban egyszer csak elismerné, hogy ő a Vénusznak az egyik tudósa? Vagy ha egy magas beosztású kormányzati hivatalnok tenné ugyanezt? Vagy kinevetnék, vagy hinnének neki, de egyik sem lenne túl kedvező.

Az, hogy az én népem miért segít továbbra is ennek a bolygónak, és hogy miért él részben itt, valószínűleg nem könnyen érthető. Hisz miért is adjunk fel egy békés, kellemes életet, hogy egy ennyire negatív környezetben éljünk itt a Földön? Az emberek gyakran feltették nekem is ezt a kérdést. Hogy miért hagytam el a Vénuszt, ha ott az élet annyival kellemesebb volt? A válasz világegyetemünk felépítésében rejlik és a Földnek a mi Naprendszerünkben elfoglalt egyedüli helyzetében.

Űrutazóink évezredeken át kutatták a fizikai világegyetemet, és mindenütt legnagyobb mértékű rendet és törvényszerűséget találtak. Nem csak az atomok, hanem a bolygók és naprendszerek is természeti törvények szerint léteznek, amelyek már akkor megvoltak, sőt még azelőtt, hogy megteremtették ezt a galaxist. Vannak olyan kozmikus tervek és törvények, amelyekről a földi ember nagyon keveset tud. A fizikai világegyetem felépítése nagyon jelentőségteljes azok számára, akik felfedezték titkait.

A világegyetemet egyetlen egy szellemi gondolatból tervezték meg, hogy támogassák az életet annak sokféle formájában. És ahogy a Föld tudósai is lassacskán megtanulják azt, hogy az élet épp oly kevéssé véletlenszerűen jött létre, mint az a sok természeti törvény is, amely uralja azt. Ezek a törvények megtalálhatók minden naprendszerben. A fizikai világegyetemben minden életfokozatban mintákat fedeztünk fel, rendet és ciklusokat, amelyeket elfogadunk és amelyekből tanulunk.

A kozmikus lét nem felejtette el az embert, mint a magasabb életformák egyikét a fizikai világegyetemben. Úgy, mint ahogy mindenütt meg lehet találni a fizika és kémia törvényeit, úgy van ez az ásványokkal, a növényekkel és az állatokkal is.

Valószínűleg meg lennétek lepődve, ha tudnátok, hogy hány földi növény és állat származik más bolygókról, melyeket a betelepítők hoztak ide a Földre.

Minden bolygó azért lett megteremtve, hogy sok síkon támogassák az életet. És így számunkra nem volt meglepetés az, hogy utazásaink során felfedeztük, hogy a legtöbb bolygón van emberi élet. Az ember nem a Föld egyik teremtménye, hanem a világegyetem egyik élőlénye, aki benépesítette a Földet. Az emberi fajt a világegyetemben teremtették, és az sok helyhez tud alkalmazkodni. Ha a kutatók nem fedezték volna fel az eszkimókat az Északi-sark közelében, akkor ma talán általánosan azt hinnék az emberek, hogy az ember ilyen szélsőséges körülményekhez nem tud alkalmazkodni. De idővel az emberi test képes erre, és alkalmazkodik nagyon különböző feltételekhez különböző szélsőséges helyzetekben.

Rövid vagy hosszabb idő alatt meg fog mutatkozni annak igazsága, amiket itt mondok. Az ember, mint univerzális életforma más bolygókon fejlődött ki előbb, néhány esetben olyan síkokon, amelyek annyira spirituálisak, intellektuálisak és fizikaiak, hogy a földi ember azt el sem tudja elképzelni.

A vénusziak és a Testvériségben élő barátaink nagyon érzelmes lények. Olyan történelmünk van, amely nagyon hasonlít a Ti jelenlegi viszonyaitokra. A Vénusznak is meg voltak a maga háborúi és hatalmi harcai, megvolt a szegények elnyomása és voltak kegyetlenségei. A mi gondunk arra vonatkozik, hogy a Földnek problémái vannak azzal, hogy felnőtté váljon. Ugyanazok a hibák újra és újra megismétlődnek. Ahelyett, hogy a háborúk helyett  haladást érne el, a Föld immár ijesztően hosszú ideje ugyanazon a szinten áll, és a helyzet inkább romlik, mint javul. Egy fekete felhő úszik az egész bolygó fölött.

Jó okokból tudósaink továbbra is dolgoznak óriási űrhajókban magasan fenn a Föld légkörében, míg más életterületekről származó embereink továbbra is élnek itt lenn. Mi is érintve vagyunk attól a szenvedéstől, amelyen a földi emberiség keresztülmegy.

Közülünk sokan azért élnek a Földön, engem is beleértve, hogy kielégítsék saját személyes fejlődési igényeiket. Naprendszerünkben negatív bolygóként a Föld vonz olyan embereket, akiknek fejlődésük részeként negatív tapasztalatokra van szükségük. Keleten ezt a szükségletet vagy feladatot karmának hívják, ami kéz a kézben jár a reinkarnációval.

A reinkarnáció ( újbóli megtestesülés ) a Bolygók Testvériségének népei között az élet egyik elismert ténye. Ez nagyon reális dolog, mint ahogy mindenki tudja, aki fejlett kultúrában él. Tudományosan - hála a lelki (spirituális) és technikai haladásnak - áttörtük azt a gátat, amit Ti halálnak neveztek. Mindenki, aki ma a fizikai világegyetemben él, sok alkalommal élt korábban, de ezt a nyugaton élő földi emberek legtöbben nem tudják. A reinkarnáció gondolata által számunkra nem annyira tragikus, hogy egy negatív Föld bolygón élünk.

A negatív tapasztalatok csak részeit képezik egy sok, néha különböző bolygón zajló, számos élet alatti, hosszú fejlődési periódusnak. Minden személyiség örökre egy egyén marad, akkor is, ha már a világegyetem bármely más helyén testesül is meg térben és időben.

A karma egy láthatatlan törvény, amelynek mindannyian alá vagyunk vetve, akár akarjuk, akár nem, attól is függetlenül, hogy hiszünk-e benne vagy nem. Ezt az ok és okozat törvényeként ismerik, mert mindennek, amit egy ember tesz, gondol vagy érez, van valamilyen hatása őreá. Néha cselekedeteinek hatása vagy gyümölcse csak évekkel vagy életszakaszokkal később mutatkozik meg, de ez elől nincs menekülés.

A karma törvénye kiterjed az élet minden területére, egészen addig, amíg minden bűn ki nincs egyenlítve. Ennek semmi köze nincs a sors determináltságához, mert minden pillanatban friss karmát alkotunk és learatjuk a régit. Ez egy nagyon szigorú törvény, és senki sem szabadulhat meg azoktól a szenvedésektől vagy örömöktől, amelyeket önmaga okozott.

Az én Földre jövetelem egyik oka az volt, hogy valamit kiegyenlítsek a karmámból. Meg kellett tanulnom az együttérzés leckéit és el kellett varrnom korábbi földi életeim néhány visszamaradt szabad szálát. A Vénuszon folyó élet boldog (üdvözült) volt, és könnyen elhatározhattam volna, hogy ott maradok. De világossá vált számomra, hogy az elkerülhetetlent csak elodáztam volna, ha kiélem az életemet a Vénuszon. Talán a Földön születtem volna újra. Ha visszatekintek, örülök, hogy úgy döntöttem, hogy ennek az életemnek a hátralévő részét a Földön töltöm el, minden szenvedés és szükség ellenére, amelyeken keresztül kellett menjek.

A mi embereink számára nem szokatlan, hogy ide jöjjenek karmájuk kiegyenlítésére. Ők vagy olyan itt élő emberekkel akarják tisztázni karmikus tartozásukat, akikkel korábbi életek során voltak kapcsolataik, vagy szükségük van néhány negatív tapasztalatra, mint amilyen egy háború vagy a szegénység. A mi Naprendszerünkben ilyen tapasztalatokat egyébként már sehol máshol nem lehet már szerezni.

Az én itteni, gyerekként történt megérkezésem más, egyedüli dolog volt. Az, hogy egy új társadalom fogadjon be minket, nem csak nehéz, hanem veszélyes dolog is. Aki felnőttként jön a Földre, gyakorlás és tapasztalás által érkezik itt meg, nekem azonban úgy kellett beilleszkednem egy földi családba, hogy nem ismertem azt. A népem számára rendelkezésre álló eszközök segítségével a terv sikeres volt. Biztos vagyok abban, hogy vannak családok, akik tudnak rólunk és akik felajánlották volna, hogy felnevelnek, de engem karmikusan ez az egy különös család vonzott.

Mint fiatal lány, sose mertem egyetlen egy szót sem szólni a Vénuszról, sem a családom körében, sem legjobb barátaim felé. Mielőtt elhagytam a Vénuszt, többszörösen figyelmeztettek, hogy ez mennyire buta és veszélyes dolog lenne. Hisz itt az emberek még azt sem tudják, hogy a Vénuszon egyáltalán van élet. Filmjeitekben úgy tűnik, hogy űrhajósaitok más bolygókon mindig csak szörnyeket, gonosz diktátorokat és háborúzó hatalmakat találnak, ami valójában azt tükrözi, amit a mi űrhajóink találnak itt a Földön.

És biztos vagyok abban, hogy pszichiátert hívtak volna hozzám, aki a túlérett elképzeléseimet gyógyítja, hogy "kiszabadítsa ezt a szegény gyermeket a fantáziavilágából". Előrehaladottabb életkoromban pedig a magyarázat talán rafináltabb lett volna, ha elkövetem azt a hibát, hogy fecsegek. "Nincs kétség afelől, hogy ez csak egy megzavarodott gyerek Tennessee legsötétebb erdeiből. Érzelmi szenvedésekkel teli gyerekkora afelé űzte, hogy egy álomvilágban találjon menedéket. A Vénusz a boldogság egyik fantáziaországára asszociál, egy olyan helyre, ahol új értelmet lelhet az élete." Most, amikor elkezdem mondani a saját történetemet, gyakran hallom ezt. Nem zavar, mert tudom, hogy ez csak korlátozott megértésből fakad.

Retz városában hallottam először arról, hogy a Földön is lehet élni. Ugyanannyira, amennyire le akartam valamit dolgozni a karmámból, kell, hogy betöltsek egy speciális missziót népem számára azzal, hogy megtöröm a hallgatást itteni jelenlétemről és beszélek a mi Bolygói Testvériségünkről. Úgy érzem, hogy később kapcsolatot fognak felvenni velem további részletek feltárására.

Engem azért választottak ki, hogy ebben a rivaldafényben legyek, mert szükséges az, hogy népünk történelme ne csak felületesen, égi jelenségek  vagy leszálló űrhajók által közvetítődjék. Mert az ilyen jelenségeket meg lehet támadni, félre lehet magyarázni vagy el lehet titkolni, mint ahogy ez múltban mindig így is történt. Ám egy hírközlés nem olyan sokkoló, összehasonlítva azzal, ha egy űrhajó utasaként lépne be az ember egy nyilvános összejövetelre. Mert ilyen fellépés túlságosan korlátozná a szabad választás lehetőségét és kultúrsokkban csúcsosodhat ki. Ehelyett az a jó megoldás, ha az igaz történetet olyan valaki mondja el, aki nem úgy hat, mint egy világmindenségből megjelent földönkívüli.

Nem veszélyeztetek semmilyen titkos küldetést azzal, ha beismerem, hogy a Vénuszon születtem. Én nem tudós vagyok, aki bármiféle titkos tudással rendelkezik űrhajókról vagy mágneses erőről. Manapság az én feladatom abban áll, hogy megírjam ezt az életrajzot. Ezt abban a komoly törekvésben teszem, hogy a mi életutunkat megosszam Veletek.

Azáltal, hogy én ennyi időt töltöttem el itt, az emberek számára egyszerűbb valóban emberi lénynek elfogadni és megérteni engem. Én nagyon könnyen tudok azonosulni a Földön élő emberekkel és ők még könnyebben tudnak azonosulni velem. Azok között a fájdalmak és kínok között, amelyeket átéltem, sok minden hasonlít azokra, amit mások is elszenvedtek az ő életükben.

Amikor először elhatároztam, hogy elhagyom a Vénuszt, jövőmet inkább valami kalandnak láttam. A retz-i szellemi ( spirituális ) vezetők természetesen figyelmeztettek, hogy ne számítsak egyszerű, szórakoztató létre, de engem kitöltött annak az izgalma, hogy egy másik bolygóra fogok repülni. Az a szenvedés, amelyről hallottam, nem tűnt valóságosnak számomra. Mi ugyan tudatában vagyunk a Földön lévő fájdalmaknak, szegénységnek és háborúknak, de akkoriban ezek nem személyes tapasztalataim voltak. Inkább olyan volt ez, mint ahogy egy nyugati tehetős ember éli meg az ázsiai éhínséget. Őt alig érinti az, mert nem esik az ő személyes tapasztalásai körébe.

Amikor azon az éjszakán kiszálltam űrhajónkból Nevadában, nagyon bizonytalan voltam a dolgomban, nem éreztem jól magam, ha arra gondoltam, hogy milyen dolgok várnak rám. Boldog voltam, mert akkoriban nem tudtam, hogy milyen rossz lehet egy karma, ha tudtam volna, megfordultam volna azon a helyen és hazamentem volna. "Az angyalok nem sírnak" - ez volt egyik ötletem ennek a könyvnek a címére, mert a mi életünkben annyi öröm van, hogy alig sírunk, akkor is csak akkor természetesen, ha a Földre vagy elmúlt ottani életeinkre gondolunk. Amióta itt vagyok, sokat sírtam, annyit, mintha az életem nem is állt volna semmi másból!

Itteni életem tele volt kalanddal és bűvölettel. A másik oldalon értékes tapasztalat volt számomra, hogy olyan emberek között voltam, akik valóban törődtek velem és szerettek engem. Idejönni annyit jelentett, hogy elhagytam mindent, amit ismertem és szerettem, egy alkotásokkal ( kreativitással)  teli és békés életet  adtam fel. Miután otthagytam vénuszi nagybátyámat Arkansasban, azért, hogy ide beilleszkedjek, egyedül voltam, idegen egy idegen országban.

Itteni életemben mások olyan sokféle módon és olyan gyakran bántottak meg engem, hogy ma inkább meghalnék, minthogy megsértsek egy másik élőlényt. Én túlságosan jól tudom, hogy mi a szenvedés, a fájdalom és a nyomor. Azokban a földi családokban, amelyek felneveltek, mostohaapáim olyan iszonyú büntetések voltak számomra, amiket meg kellett tanulnom elviselni. Az egyik akkor erőszakolt meg, amikor 14 éves voltam, a második akkor, amikor 16 voltam, mialatt egy megtöltött fegyvert nyomott a homlokomhoz. Nem voltam elég bátor vagy hősies, hogy megpróbáltam volna védekezni, mert korábban már belelőtt a karomba és nem volt olyan érzésem, hogy eljött volna annak az ideje, hogy meghaljak.

Egyszer megszúrtak, amikor berúgott mostohaapámat el akartam téríteni attól, hogy megölje nevelőanyámat. Már nem is emlékszem, hányszor vertek meg. Amíg végül elköltöztem, az életem az abszolút pokol volt. Azóta nem épp mennyei az életem, és ki tudja, mennyi borzalomban lesz még részem azért, amit leírtam ebben a könyvben !

Tapasztalatból megtanultam, hogy milyen a karma valójában. Itteni életem gigantikus mennyiségű karmának egy életszakaszba történt besűrítése volt, úgy, hogy végeztem ezzel örökre. Ha az emberek tudnák, mennyire biztos az, hogy összes rossz cselekedetük egy napon visszaüt rájuk, ki tudna akkor még tudatosan megbántani egy másik embert? Csak olyat okozz másoknak, amit akarnál, hogy ők okozzanak Neked, mert minden, amit másoknak okozol, valamilyen időben visszaszáll Rád. Ez egy nagy tanítás, amit megosztok Veletek.

Én manapság nem vagyok elkeseredve. A múlt mögöttem van és megpróbálom az adott pillanat boldogságát élvezni. A világ csak úgy bánt velem, ahogy egykor én bántam ővele, és mindenki a saját - jó vagy rossz - tapasztalatai által fejlődik. Én a magam részéről megtanultam az együttérzés egyszerű leckéjét, úgy, ahogy minden más egyén minden más bolygón megtanulja a saját leckéit. Földi életem azt bizonyítja, hogy az a puszta tény, hogy egy magasabban fejlett bolygón születtem, nem jelenti azt, hogy fel lennék mentve múltam leckéi alól.

Kevesebb mint néhány évtizeddel ezelőtt az emberek még nem lettek volna készek arra, hogy elfogadják ennek az önéletrajznak a gondolatait. Mindannyiunk számára hasztalan lett volna, hogy sokat beszéljünk, és azok, akik megtették azt, sajnálkoztak miatta.

A tudatnak vagy az ismeretnek az új foka az, ami most lehetővé tette ezt a könyvet. És attól függően, hogy hogyan reagál rám a nyilvánosság, közülünk talán többen is meg fognak nyilatkozni.

Eltekintve a mi egyéni okainktól, amelyek miatt itt vagyunk, nagyon aggódunk a Földön élő emberek tudata miatt. Ennek az ő élettel és világegyetemmel és az öntudatnak mindenben játszott szerepével kapcsolatos alapvető felfogásukhoz van köze.

Az olyan erőket, mint a telepátia és a tisztánlátás, amelyekbe mi be vagyunk avatva, természetes képességként néhány évvel ezelőtt még általában nem fogadták el. Ezoterikus témákat az emberek leginkább kis, magán csoportokban tanulmányoztak. Az okkult tartalmú könyveket kevés figyelemben részesítették és a tudatlanok gyakorta kinevették azokat. A médiák ódzkodtak attól, hogy komolyan vegyenek bizonyos pszichikai ( lelki ) jelenségeket. Az ember természetes képességeit vagy sátáninak vagy nem létezőnek nyilvánították, ami valóban szomorú állapot.

Különös figyelmünk ebben az időben arra irányul, hogy egy résszel hozzájáruljunk a Földön a szellemi ébredéshez. Politikai és szociális reformok nem képezik közvetlen céljainkat. A vénusziak felfogása szerint a Földön jellemző életstílus csak az általános szellemi fejlettségnek vagy az embereknek, mint egyének a tudatának egy megnyilvánulása. A fizikai világegyetemben zajló élet alapja nem más, mint a szellemi ( spirituális ) ébredés, és az élet minden részlete ettől a mindenütt jelen lévő alapigazságtól függ.

A mi spiritualitásról meglévő felfogásunk valószínűleg nem felel meg annak, amit elvárnátok. Ez nem feltétlenül azt kell, hogy jelentse, hogy buzgó vallásosak legyünk vagy egy nyilvánvaló szent életét éljük. A mi szellemi (spirituális) tanításunk egy minden bolygóra érvényes tanítás, amely ténylegesen a tudomány egyik haladó formáját jelenti. Ez azt jelenti, hogy az ismereteink egyrészt az élet, halál, Isten, túlvilág és az összes olyan témának az átfogó tudományát nyújtja, melyekhez a földi vallásos és spirituális utak is mélyükre hatolni törekszenek. Mi minden egyén számára lehetővé tesszük, hogy közvetlen tapasztalat által maga győződjön meg arról, hogy milyen az élet a halál után és hogy ki vagy mi valójában az a lény, akit Ti Istennek neveztek. A másrészt magába foglalja a tanításunk a fizikai világegyetemnek és törvényeinek valódi megértését, mely szemlélet aztán fantasztikus technológiai csodáinkban is megvalósul.

Minket mindig érdekeltek azok a szellemi ( spirituális ) utak, vallások és okkult ( titokzatos ) iskolák, amelyek a Földön keletkeztek. Az elmúlt korokban mi is részesei voltunk ezeknek, azáltal, hogy szellemi vezetőket küldtünk ide, akik körül később vallások alakultak ki. Manapság sok ilyen út korlátozott abban a szabadságban, bölcsességben és szeretetben, amelyet elkötelezettjeinek nyújt, de nem kritizálhatunk egyet sem közülük, mert minden szellemi út egy bizonyos tudati szintnek a képviselőit vonzza, és ezek a szintek nem mind egyenlők. Ha egy ilyen út azt nyújtja, amire egy egyénnek szüksége van, és kielégíti őt, akkor az az út annak az egy egyénnek ( vagy a hozzá hasonlóknak ) a számára egy jó út.

Miközben egy ember lelkileg ( spirituálisan ) megérik, megtanulja, hogy egyik hagyományos vallás és szellemi út sem elégíti ki, mert valami élő hiányzik számára. Nekem is megvolt ugyanez a problémám, amikor a Földre jöttem. Frusztrált ( bénított ) engem az, hogy egy olyan fiatal testben vagyok, de a fejem tele van olyan tudással, ami sok ember felfogását meghaladja. Nehéz volt számomra olyan dolgoknak az elfojtása, amelyek számomra nagyon természetesek voltak, például a gondolatolvasás. Volt egy idő, amikor nagyon vissza kellett, hogy fogjam magam, hogy ne mondjam el minden barátomnak, sőt az utcai embereknek, hogy alvajárók.

Mivel az én lelki ( spirituális ) neveltetésem annyira különböző volt azoktól a tanításoktól, amelyeket a Földön kínáltak fel nekem, egyetlen egyet sem vettem át közülük. Gyerekként Tennessee-ben egy protestáns egyházban neveltek, amely nagyon primitívnek tűnt számomra. Kiábrándított és megbántott azon vallások szellemi ( spirituális ) tanításainak a korlátoltsága, amelyekkel ebben az országban találkoztam.

A vénusziak az élet minden területén a szellemi és természeti törvényekkel összhangban élnek, következetesebben, mint amennyire a földi emberek élnek az általuk kreált törvények szerint. Ez egy nagyon alapvető különbség a többi bolygó és a Föld között. A személyes tapasztalat az az "élő Valami", ami hiányzik a hagyományos földi vallásokban és tanításokban.

Mielőtt elhagytam a Vénuszt, beszéltek nekem egyes szellemi tanítások korlátoltságáról és arról, hogy nem fogok beteljesülést találni. De megígérték nekem, hogy egy napon a Földön meg fogom találni az univerzális ( egyetemes ) tanításokat, amelyeket a Vénuszon "Om-Notia Zedia"-nak, azaz a "Legmagasabb Istenség Törvényei"-nek neveznek. Azt mondták, hogy a név más lesz, de a tanítás maga ugyanaz, és akkor fog felbukkanni, amikor eljön a megfelelő idő és az emberek érettek lesznek rá. Ez a tanítás azóta létezik a Földön, mióta benépesítették a bolygót, és sok különböző név alatt tanították azt, néha nyilvánosan, néha csak bizalmasan adta tovább egymásnak az egyik ember a másikig. Lemuria és Atlantisz ideje alatt is átvitték e tanítást a köztudatba, de a leghosszabb időn keresztül álcázás volt szükséges amiatt a szabadság és tudatosság miatt, amit ez a tanítás eredményez. A szervezett vallások és uralkodók jólétükre és önfenntartásukra nézve veszélyesnek tartják. Emiatt ezek a tekintélyek legtöbbször elnyomják ezt a tanítást valamilyen formában.

Pitagorasz egyik mestere volt ennek a tanításnak, amit titokban tanított a filozófia köpenyege alatt. J é z u s a szeretet bölcsességeként tanította azt. Tibetben ezek az ősrégi tanítások évezredek óta, sőt, a benépesítés óta ismertek. Aztán jött egy időszak, amikor hatalmas vallások elnyomták azokat és újra a Földre kellett őket hozni. A Himalája félreeső helyein őrizték az alapműveket, és ott találhatók azok ma is. Ha van még további tényező is, ami felelős az emberek fejlettségéért Titánián, akkor ez a tudomány, amit tehát a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk. Ez tette lehetővé számunkra, hogy megértsük a tér, az idő, az anyag és az energia világegyetemét. Felfedeztük magának az embernek néhány legmélyebb és legalapvetőbb misztériumát ( titkát ). Mindez visszatükröződik a vénuszi élet csodáiban, olyan csodákban, amelyek felvehetnék a versenyt a Föld scifi-jeivel és utópiáival.

Nálunk nincs háború vagy szegénység, nem ismerünk betegségeket. Az átlagos életkor évszázadokra nyúlik. A fizikai öregedés 20 és 30 éves kor között megszűnik. Városaink kicsik, egyszerűen vannak kialakítva és mentesek bármiféle kriminalitástól. Hosszú idővel ezelőtt forradalmasította a mágneses és a napenergia az életünket.

A világűr képezi legnagyobb kihívásaink egyikét. Mi egy tudásra szomjas nép vagyunk. A világegyetem úgy van megalkotva, hogy mindig van valamit tanulni. Űrhajóinkat, amelyek között egyesek kilométer hosszúak, nem korlátozza nehézségi erő, légköri súrlódás vagy az úgynevezett fénysebesség. Más bolygókat ebben a Naprendszerben néhány nap alatt el tudjuk érni. Egy naprendszerek közötti utazás pedig még gyorsabban végbe mehet!

Mint önálló egyének a vénusziak nagyon is tudatában vannak a szellem és a tudat valódi erőinek. Amit Ti pszichikai erőknek neveztek, azok számunkra gyerekjátékok. A telepátia számunkra a kommunikáció megszokott módja, képesek vagyunk a jövőbe is látni, korábbi életekre visszaemlékezni vagy tárgyakat gondolati erővel mozgatni. Sokan megtanultak közöttünk előre vagy hátrafelé utazni az időben. Mindenkinek, aki ilyen erőket akar alkalmazni, rendelkeznie kell azzal a szellemi érettséggel, hogy maga felel az alkalmazott erőért. Egy negatív bolygón zajló életben nagyon könnyű visszaélni egy erővel és minden ember a Földön, aki kellő szakismeret és bölcsesség nélkül bánik ilyen erőkkel, hibáiért még sok életen át fog fizetni. Én sohase használom ezeket az erőket, kivéve, ha a legnagyobb szükségben vagyok, és akkor is nagyon óvatosnak kell lennem.

Felfedeztük a fizikain túl lévő más univerzumok létét és megtanultuk azok tetszés szerinti felkeresését. A Vénuszon ez egy szabályszerű tudománnyá vált.

Ezeket néhány szerző a Földön párhuzamos világoknak nevezte el. Ilyen létvilágok ténylegesen léteznek különböző tér-, idő-, anyag- és energia-koordinátákon. Vannak világok a téren, időn, anyagon és energián túl is. Azzal, hogy felfedeztük és kikutattuk azokat, sikerült megfejtenünk azt a titkot, amit halálnak hívnak. Az az egyén számára nem jelent többet, mint egy transzformációt ( átmenetet ) ezen más világok egyikébe, és a halál ennél fogva minden egyén életében egy nagyon természetes elem. Itt a Földön a halál egyszerűen azért marad egy titok, mert olyan kevesen fedezték fel és kutatták ki ezeket a valóság- és létsíkokat, és tértek vissza azért, hogy tudósítsanak erről.

Így a nagy kihívás a Földön élő ember számára az, hogy feltárja az élet titkait. Remélem, hogy ez a könyv tágabb elképzelést nyújt Számotokra arról a világról, amelyben éltek, és tágabb elképzelést saját magatokról, mint egyénekről.

Engem nem zavar, ha úgy döntötök, hogy az én Vénuszon élt életemet fantáziálásnak nevezitek. Az ember minden alkotása, minden, amit az emberek hoztak létre, amit Magatok körül láttok, szintén a fantáziában született. A fantázia a leghatalmasabb képesség az emberben és a kulcs ahhoz, hogy emberből ember feletti lénnyé váljon. Fantáziájával az ember ugyanolyan teremtő, mint maga Isten.

 


 

 

 2. fejezet

 

A Legmagasabb Istenség

 

Törvényei

 

E törvények jelentősége

Hogyan segítettek nekem ezek a tanítások?

Mi is a lélek?

A fizikai világon túli létezési síkok

Szellem és teremtés az alsóbb világokban

Az ember sok teste

Evolúció a fizikai világban

A léleknek emberként történő növekedése

A karmáról

A lélek felfedez egy tanítást

Lelki utazás

Isten munkatársává válni

Önmegvalósítás és Isten megnyilvánítása

Egy egyetemes tanítás minden bolygón

Az alvilág tanítása

A Vénusz asztrális dimenzióba kerül

 

 

 

 

A Vénusz egyike az idősebb és fejlettebb bolygóknak a mi Naprendszerünkben. A mi népünk annyira idős, hogy elődeim meg tudták figyelni fejlődésében és ki tudták kutatni a zöld bolygót, amikor az először lakhatóvá vált. Azóta mi, mint civilizáció és mint egyének szellemileg, kulturálisan és technológiailag egy a földi emberek számára elképzelhetetlenül magas szintre fejlődtünk. A vénuszi élet annyira radikálisan más, hogy értelmetlen lenne rögtön belemenni az én életem történetébe, akár olyan egyszerű dolgokat érinteni, mint a születésemet vagy a hazámat, anélkül, hogy ne tennénk elé ezt a fejezetet, amely kultúránkról és történelmünkről szól.

Amikor azt mondjuk, hogy a titániak (vénusziak) és a földi emberek közötti alapvető különbség minden egyes embernek az egyéni önismeretében rejlik, ebben még mindig benne van nagy különbségeknek egy egész világa. Egy bolygó évmilliókon keresztüli fejlődése attól  függ, hogy mennyire ébred fel népe szellemileg, és mennyire válik tudatossá.

Mindig, amikor mi, vénusziak a kultúránkról, technológiánkról vagy életünk bármely területéről beszélünk, először is bolygónk tudománya vagy szellemi tanítása iránti nagyrabecsülésünket fejezzük ki, amit úgy hívunk, hogy a "Legmagasabb Istenség Törvényei". A tudománynak ezen haladó formája által fejlődtünk olyan sok területen, mert ebben a hagyományos értelemben vett tudomány és a szellemiség (spiritualitás) egy érem két oldalát képezik.

A Föld emberei csak ennek a tudománynak az ismeretében tanulhatják meg megérteni a vénuszi dolgokat és az én saját életemet is. A Legmagasabb Istenség Törvényei nélkül a Vénusz ma ugyanolyan lenne, mint a Föld.

Gyerekként vezettek be engem, mint minden más gyereket és felnőttet mélyen ezen törvények alapjaiba, mert hosszú idővel ezelőtt felfedezték,  hogy ez a tanítás egy olyan igaz szellemi út, amely megnyitja az egész bolygó megértését. Én csak később, a földi életben kellett, hogy megállapítsam,  hogy mennyire értékesek valójában a Legmagasabb Istenség Törvényei és milyen boldognak tekinthetem magam, hogy alapos útmutatást kaptam ebben a tanításban.

Azáltal volt számomra sokkal könnyebb elviselni földi életem lidércálmait, hogy tudtam a karmáról és az életnek a fizikai világban való értelméről és ismertem a fizikai világegyetemen túli világokat. Vénuszi életem alatt megszereztem azt a szükséges érzelmi erősséget, ami kellett ahhoz, hogy elboldoguljak az előttem álló nehézségekkel. Érettebb voltam arra, hogy megértsem és elfogadjam az életet és saját nehézségeimet.

Azonban bárki a Földön is felülemelkedhet a fizikai világ problémáin, aki megnyitja magát efelé a tanítás felé. Röviddel azelőtt, hogy elhagytam a Vénuszt, beszéltek nekem ennek a tanításnak a jövőjéről. Egy napon a Földön is elismerik a Legmagasabb Istenség Törvényeit annak, ami az valójában. A magokat már elvetették. A mi népünknek szándéka, hogy egyre nagyobb hatással legyen arra, hogy ez valósággá váljék.

A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása által eljutunk önmagunk, az igazi ÉN valódi megértésére, ami így minden egyes ember élő tapasztalatává válik. Sok különböző ötlet ( gondolat ) töltheti ki szellemeteket, ha felteszitek önmagatoknak a kérdést: "Ki vagyok én?" A Földön erre ugyanannyi válasz létezik, mint ahány ember van. Az önmagunkról való elképzelés az, ami ekkora egész világnyi különbségeket idéz elő az ember életében attól függően, hogy a Vénuszon, a Földön vagy valamelyik galaxis valamely más bolygóján él.

Az bizonyul az élet értelmének ebben a fizikai világegyetemben és különböző más univerzumokban is, hogy belenőjünk a teljes önismeretbe, tehát kimerítően megtudjuk, 'mi és ki vagyok én'. Mindaz a tapasztalat, amit egy egyén számtalan élet által szerezhet, a csúcspontját a teljes felébredtségben éri el, annak tökéletes tudatában, hogy mi is valójában  az egyén.

A Legmagasabb Istenség Törvényei egy olyan tanítás, amely - ha különböző nevek alatt is -mindig is létezett minden bolygón, hol titokban, hol nyilvánosan. Ezek az ismeretek azon emberek számára voltak elérhetőek, akik készen álltak arra, hogy elérjék sok próbálkozásuk és inkarnációik formájában szerzett tapasztalatuk célját.

Minden egyén minden bolygón egy lélek - nem több és nem kevesebb. Azért használom ezt a "lélek" szót, mert az erre vonatkozó vénuszi fogalom csak egy puszta szó lenne Számotokra. A Földön a "lélek" szót hosszú időn át vallások és spirituális filozófiák használták, és ez közel jár ahhoz, amire gondolok. Akárhogy is legyen, a Legmagasabb Istenség Törvényei alapján nem állunk meg azzal, hogy csak beszélünk arról, hogy "én lélek vagyok", vagy hogy csupán hiszünk abban. Mi tudjuk ezt a szellemi testünkben szerzett tudatos tapasztalatunk által, amikor a benne lakozó leghatalmasabb érzékeinket és képességeinket használjuk.

A lélek annyira létező valóság, hogy senkinek sem kellene a halálig várnia azért, hogy megismerje valódiságát. A lelket bármikor meg lehet tapasztalni. A fizikai világban a lélek székhelyét szokásosan a két szem között, a homlokcsont mögött lévő pontban gyanítják ( harmadik szem ). Te, mint lélek azonban azt is megtanulhatod, hogy eloldódjál fizikai testedtől mialatt az még él, úgy, hogy néhány méterre vagy akár több kilométerre is eltávolodsz tőle, vagy éppen azoknak az ( asztrális ) világoknak egyikébe is elmehetsz, melyeket a vallások Mennynek neveznek.

Egy lélek a tudatosság egyik egysége. A lélek képes tudni valamit, létezni és látni. Sokkal többet nem lehet mondani általános természetéről, azon kívül, ami a minőségére vonatkozik: a lélek annak a lénynek a képmása, akit Istennek neveznek.

( Megjegyzés : A földi ( testi ) szemlélettel sokszor nehéz megérteni, hogy az érzékelés, de épp úgy az értelmi képességek is függetlenek, mind az anyagi érzékszervi receptoroktól, mind az agytól, mert ezek a Lélek attribútumai, sőt éppen Omnec Onec története (is) bizonyítja, hogy ha a lélek minél sűrűbb testet vesz fel, annál korlátozottabb az érzékelése és a tudati potenciálja – viszont ennek az alapvető spirituális ténynek a tagadása miatt süllyedt le a civilizációnk az utóbbi 2500 évben a materializmusba, a teológiai és tudományos rögeszmék világába, melyek már köszönő viszonyban sincsenek a valósággal! )

Ha behunyod szemeidet, és nagyon csendben ülsz a helyeden, távol minden zajtól és figyelemeltereléstől, fogsz találni egy helyet a testedben, amelyik a leginkább tudatos Benned. Szokásosan ez egy a fej belsejében lévő pont, a szemek között és amögött, amely független lehet a fizikai érzékelésektől, zajoktól, képektől, gondolatoktól és érzésektől és egyidejűleg azok tudatában is lehet. Egy leírhatatlan valamivel van dolgunk, amely meg tud figyelni mindent, és ami egy személyt hibásan saját magának tarthat. Ez az önálló-független megfigyelő a lélek, az igazi ÉN.

Ha behunyod a szemed és szellemi ( asztrális ) szemeid elé idézed egy barátod arcát, akkor a lélek az, aki szemléli ezt a képet. Az értelem nem néz, mert az csak egy eszköz, amellyel megformálódik és kivetítődik egy kép.

Egy másik út, amelyen megtapasztalhatjuk a lélek valódiságát, kb. így néz ki: Vajon amikor beszélek egy barátommal, akkor azok a szavak, amelyek kijönnek a számból, engem alkotnak? Természetesen nem! De ha gondosan megfigyelem, hogy hogyan beszélek és tudatában vagyok minden szónak, ami elhagyja az ajkamat, észre fogom venni, hogy valami-valaki odafigyel ezekre a szavakra.

Ez a valami-valaki pedig nem a gondolatkép volt, hanem a tudatosságnak az egysége: a Lélek! Hogy miért nem gondolat vagy maga az értelem? Mert egy bizonyos gondolatot, mint pl. ezt : "Kérdezem magamat, hogy van-e különbség a szellem és a lélek között?" világosan ki tudok gondolni és tudatában lehetek, amíg átvonul tudatomon. ( Megj : azaz a gondolatképeket tárgyként látom magam előtt, mint a mozi vetítővászonán egy jelenetet, de a megfigyelő a Lélek, aki VAGYOK AKI VAGYOK! )

Az a csendes valami azonban, amely figyeli a gondolatokat, amelyeket az értelem produkál, és amely tudja, hogy azok gondolatok, a tudatosságnak az egysége, amit léleknek nevezünk.

Nagyon gyakran összekeverjük a gondolatokat a tudatosság egységével, amely meg tudja azokat figyelni. Kigondolhatunk egy gondolatot, mint pl. azt, hogy "Teljesen tudatában vagyok gondolataimnak", és igaznak tarthatjuk azt, és elfelejthetjük, hogy az csak egy gondolat. A lélek ezt a folyamatot is tudatosan figyelheti. Egy ember tudatossága és értelmi világa két különböző dolgot alkotnak.

Messze a legjobb út ahhoz, hogy rájöjj, hogy Te egy lélek vagy, az, ha lélek formában elhagyod a tested, mialatt továbbra is élő maradsz. Ezt testen kívüli tapasztalatnak nevezik, és ez bebizonyítja azt, hogy Te a fizikai testen túli valami vagy. ( Megj : ez az élmény viszont legtöbbször még csak azt tudatosítja az emberrel, hogy lénye nem azonos a fizikai testtel, ám ekkor is testben van, csak finomanyagi testben – a Lélek azonban ezen is túl van , de túl van minden gondolatvilágon is! )

Annak nincs értelme, hogy azt kérdezzük, milyen idős vagy, mint lélek, mert maga a lélek téren és időn kívül létezik. Ha összeszámlálod a jelenlegi előtti számos életedet, akkor könnyedén sok millió éves vagy. Mindezen életek alatt egy egyén maradtál ( egy individuum ), és az utolsó fizikai inkarnációd után is egyén maradsz. A fizikai testek, személyiségek, környezetek és tapasztalatok talán megváltoztak, de jelen volt mindig a valóságos tudatosság, a valódi Én-ed, amely megtanulja a leckéket és szellemileg egyre jobban kibontakozik. A tanulás, a szellemi növekedés és ébredés volt mindig is elsősorban az ok a lélek számára, hogy eonokkal, millió évekkel ezelőtt a fizikai világba jöjjön.

A lélek fizikai világig történt utazása sok más, a miénken túli világot foglalt magába. Ezek azok az un. párhuzamos világok, amelyekről korábban beszéltem. Mind a vénusziak, mind sok más bolygó népe felfedezte őket és kutatták azokat. A Vénusz emberei számára ezek a létezési síkok az utolsó, teljesen még ki nem kutatott világok, amelyek tartalmazzák a válaszokat az élet minden rejtélyére, titokzatosságára és misztériumára.

A Földön már írtak könyveket más világokról, és az emberek csodálkoztak azokon, amióta egyáltalán képesek a csodálkozásra. Azonban csak kevesen fedezték fel annak a titkát, hogy tudatosan meglátogassák ezeket a világokat fizikai életük alatt. De ez a közeljövőben meg fog változni. Az, ha valaki egyszer tudatosan megtapasztalja ezeket a világokat, bebizonyíthatná azok valódiságát, viszont aki sohasem tapasztalja meg azokat, annak számára azok ködösek és irreálisak ( valótlanok ) maradnak. ( Megj: sokszor egyetlen másodperc tudatos testen kívüli tapasztalat is elég, hogy valakinek a materialista világnézete összeomoljon.)

Ezen világok vagy síkok mindegyikének más rezgési vagy vibrációs frekvenciája van. A fizikain túli világban az anyag olyan magas frekvencián rezeg, hogy az, aki ott él, könnyedén mehetne át falakon, hegyeken sőt, embereken is. ( Megj: ez az asztráltest egyik alapképessége. ) Pl. az az ultrahangtartomány, melyeket a földi tudósok már nem érzékelnek, a fizikai világegyetemen túli síkon a legalacsonyabb hangokat jelentik. És ez az érzékelés-képtelenség magyarázza azt, hogy miért jelent a fizikain túli világoknak a léte a Földön inkább vallásos ügyet, semmint személyesen megtapasztalható tudományosat.

A túlvilágban nagyon sok, a fizikai világgal közös elem van, de azok ( merthogy több tényezőből áll, nagyobb szabadságfokkal  ) mind sokkal szebbek és mennyeibbek. Ott is meg van az emberek minden fajtája, vannak városok és falvak, állatok, növények, hegyek, óceánok, sivatagok és naplementék; azonban azok a világok minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon sokkal szebbek is, mint az itteni legfejlettebb anyagi bolygók. A színek nem ebből a világból valók, olyan sugárzóak és lélegzetelállítóan szépek, hogy szavakkal nem lehet leírni azokat. A miénknél csak egy lépéssel túli világegyetem ( asztrális világegyetem ) is olyan csodálatos, hogy sok ember, aki ott él a "halál" után, tévesen azt hiszi, hogy kétségtelenül az a mennyország.

Használok egy számotokra ismert párhuzamot, hogy tovább beszéljek arról, milyenek ezek a világok. Nézzünk előbb egy centrifugát, egy tudományos felszerelést, amely nagy sebességgel kavar fel folyadékokat. Ha vesszük víznek, sárnak, homoknak és köveknek egy keverékét, és azt nagy sebesség mellett megkavarjuk a centrifugában, akkor a nehezebb anyagok fajsúlyuknak megfelelően a külső részeken gyűlnek össze. Ha a közép felé nézünk, egyre kevesebb durva anyagot fogunk látni, míg a legbelsőbb helyen már csak levegőt találunk.

A legkülső réteget vehetjük a fizikai világegyetem párhuzamának, amely minden világ között a legsűrűbb és leganyagibb. Ha a központ felé fordulunk, egyre finomabb és még finomabb anyagrétegeket találunk. Ezek azoknak a térben és időben létező világoknak felelnek meg, amelyekben minden magasabb frekvenciákon létezik. Egy ott élő személy számára a dolgok olyan valóságosak és szilárdak, mint számunkra a fizikai világban. Ez amiatt van, hogy ott az érzékszervek is ugyanazokon a magas frekvenciákon működnek. Például a mi fizikai érzékszerveink ottani tárgyakat és embereket nem tudnak érzékelni, mert azok csak a fizikai világegyetemben történő használatra lettek megteremtve.

Az örvénylő-kavargó folyadék abszolút központja, ami már csak levegőből áll, a téren és időn túli tisztán szellemi világokkal hasonlítható össze. Ezek a világok képezik a léleknek és annak az élőlénynek a hazáját, akit a vallások Istennek neveznek, a megkérdőjelezhetetlen ( végső ) valóságot. A lélek a téren és időn túli tiszta, pozitív, szellemi világokból származik, de ő akkorának született meg ebben a kozmikus óceánban, mint egy tudatos atom.

A Legmagasabb Istenség maga tulajdonképpen üresség. Neki nincs kapcsolata bármi máshoz, kivéve önmagát. Ezért róla nem lehet mondani semmit. ( Azért, mert Ő túl van minden forma megnyilvánuláson – ahogy a Lélek is! )De megtapasztalni lehet Őt. A legjobb tehát, ha azt mondjuk: "Ő egyszerű!"

A Legmagasabb Istenségtől indul ki az összes világban fellelhető élet fenntartása és megteremtése, beleértve a fizikai világokat is. Ez a szellem érzékelhető életfolyama. Az anyag és az energia a mi fizikai világegyetemünkben nem más, mint olyan univerzális energia, amelynek rezgésfrekvenciáját letranszformálták. A szellemnek ebben az óceánjában létezik a lélek; ő a Szellem egy része. Mint öntudatlan atom - amilyennek először lett megteremtve a lélek -, a lélek nem tudta, hogy ki volt, miért létezett, milyen erőt képvisel és mi a Legmagasabb Istenség. Ő aludt a szellemnek ebben az óceánjában és valahogy észre kellett vennie, hogy egyáltalán létezik.

Ahhoz, hogy a lélek számára meg legyen adva a tudatra ébredés lehetősége, a Legmagasabb Istenség megteremtette az alakok, a formák világait, amelyekben a szellem ellentétje is létezik, amit mi Kal-nak vagy negatív erőnek nevezünk. Ott, a polaritásban lehetett próbára tenni és megtisztítani a lelket, amíg tudatossá vált. Ott szerezhette meg az ébredéshez szükséges tapasztalatot ahhoz, hogy aztán egy tudatos, látszatra Isten testétől elválasztott atommá váljon, amely azonban még mindig az Ő egyik része. Így marad a lélek aztán mindörökre egyén.

A lélek még ősállapotában azokban a tiszta, pozitív, szellemi világokban létezik, ahol nincs anyag, energia, tér és idő. Ott a negatív erőknek nyoma sem létezik. Azok a világok nagyon valósak, de majdnem lehetetlen szavakkal leírni őket, mert azok az értelem és annak működésének birodalmán túl vannak. Ahhoz, hogy valaki megismerje őket, magának kell megtapasztalnia azokat.

A sűrűbb világok negatív és pozitív erőkkel lettek megalkotva, miáltal egy polaritás jött létre, ami a lélek iskolája. A pozitív és negatív polaritásának ezen a világaiban csak egy időre marad a lélek, addig, amíg az iskolázás befejeződik és a lélek felemelkedik. A legnagyobb mértékű szellemmel töltött alacsony világ az a sík, amelybe a lélek először belépett eonokkal ezelőtt a fizikai sík felé tartó útján. Az alacsony világoknak ezt a mennyei síkját nevezik ( kozmikus ) éteri síknak. A spirituális szóhasználatban ez a sűrűbb világok és a magasabb szellemi síkok közötti átmeneti mező.

Amikor a lélek érintkezésbe került ezekkel a sűrűbb világokkal, védenie kellett magát különböző burkokkal vagy testekkel. Az alacsony síkon a lélek számára a legjobb védelem egy olyan test, amely az ebben a síkban természetesen előforduló anyagokból van felépítve.

Az első test, amelyet a lélek felvett, egy többé kevésbé átlátszótest vagy fényburok, amely körbeveszi a lelket ( aura ). Ezt a Földön úgy hívják, hogy tudatalatti. Ez a sűrűbb világokban a lélek leghatalmasabb szerszámainak egyike. Az emberi tudatalatti korlátlan erőforrásai azon az éteri síkon léteznek, amelyen sok szent és misztikus jutott el a kozmikus tudatra. Ez, mint a létezésnek egy világa annyira valós, mint a fizikai sík, sőt, sok tekintetben sokkal valósabb. Az éteri síkon vannak emberek, városok, csodálatos tájak és kilátások, amelyeket fizikai bolygóknak azok a lakói is érzékelhetnek, akik rendelkeznek azzal a művészettel, hogy átmenetileg elhagyják a testet.

A következő alacsonyabb síkot, amelyen keresztülmegy a lélek, miközben úton van a fizikai világegyetembe, mentális síknak nevezik. Ez is csodálatos látványok és hangzások világa, amelyek közül egyesek átkerültek földi vallásos irodalmakba. Szent prófétátok, mint János apostol olyan valaki, aki felkereste ezt a mentális síkot egy testen kívüli tapasztalat alatt. Ő az un. Apokalipszis-ében leírta azt, amit ott látott, beleértve a nagy várost, Kailash-t ( a Mennyei Jeruzsálemet). Ezen a síkon található sok világvallás mennyországa is.

Ahhoz, hogy ebben a finomabb sűrűségben létezni tudjon, a léleknek egy már durvább testtel is védenie kell magát, az un. mentális testtel vagy értelemmel. A mi értelmünk tulajdonképpen ez a test, és energiája gondolatként jelenik meg. Közöttünk mindenkinek meg van ez a teste, az a léleknek egy eszköze ahhoz, hogy az un. alacsonyabb világokban működni tudjon. Ennek nincs saját élete, hanem attól az energiától függ, amellyel a lélek látja el azt.

Közvetlenül a mentális sík alatt található a kauzális sík, amelyben a lélek felveszi a még durvább kauzáltestet. Ez azt teszi lehetővé a lélek számára, hogy visszaemlékezzék az un. alsóbb világokban élt korábbi életeire. Néhány földi tanítás „vetéstestnek” is nevezi, mert cselekedeteinknek a karmikus vetése itt van elültetve annak érdekében, hogy később növekedjék.

A kauzális síkban található egy régió, amit gyakran Akasha-nak neveznek. És bár az igazi un. akasha-feljegyzések (vagy Akasha-krónika) valóban az un. alacsony világokon túl léteznek, azoknak, akik felkeresik a kauzális síkot, esélyük van arra, hogy tanuljanak a mi kauzális alatti síkokon élt korábbi életeinkből. A híres amerikai látó, Edgar Cayce pontsan ezt tette. Ő látta ezeket a feljegyzéseket, amikor a korábbi életeket kutatta. Egy bizonyos időn belül bárki megtanulhatja a kauzális sík felkeresését, és megtudhat tényeket saját korábbi földi és más bolygókon élt életeiről.

A kauzális rezgéssík alatt található az a sík, amelyik az ember fizikai életében a legnagyobb szerepet játssza, az asztrálsík. Ez ott van, ahol Te, mint lélek felvetted az asztráltestet, és azzal annak regisztrálási képességét, amit Ti érzésnek neveztek. Ezen okból az asztrálsíkot érzelmi síknak is nevezik. Amikor egy személy valamely érzést tapasztal, annál valójában egy olyan energiáról van szó, amely az asztráltesten keresztül áramlik. Minden életben asztráltestetek fizikai testeteknek egy pontos másolata, csak szebben néz ki.

Az asztrálsík is ugyanúgy, mint a tér és idővel rendelkező többi világ, egy nagyon valós világ. Ténylegesen minden, amit a fizikai világban ismerünk, az emberek, a hegyek, a fák, a házak és városok, először az asztrális világban léteztek. A fizikai sík az asztrális mintájára lett megteremtve, csak kevésbé színesre és csillogóra.

Azok az emberek, akik az asztrálsíkon élnek, rendelkeznek olyan erőkkel, mint a telepátia, képesek szellemükkel megtestesíteni dolgokat és járművek vagy eszközök nélkül fantasztikus sebességekkel utazni.

Az asztráltest világít és nincsenek fizikai fájdalmai, mint amilyeneket mi ismerünk itt a fizikai síkon. Ez magyarázza, hogy miért tévesztik össze néha az asztráltestet a lélekkel.

Ellátva mindezekkel a testekkel lépett be a lélek a legalacsonyabb síkba, hogy elkezdje azt a tapasztalatgyűjtést, ami egy napon oda vezethet, hogy a Legmagasabb Istenség tudatos munkatársa legyen.

Mi mindannyian úgy ismerjük ezt a síkot, hogy fizikai világegyetem, amelyben a lélek a fizikai burkot vagy testet vette fel, amely az itteni túléléshez szükséges, és annak érdekében, hogy megkezdhesse tapasztalatgyűjtését.

Kezdetben, amikor először léptél be a fizikai síkba, nem rögtön emberi alakod volt. Annak érdekében, hogy a lélek megszerezhesse az összes lehetséges tapasztalatot, amire mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy tökéletessé váljon, szükséges, hogy minden tudati állapotot megtapasztaljunk, amit a fizikai világ nyújt.

Az első tapasztalati világ, amelyet Te mint lélek megjártál, vagy az első tudati sík, amelyben éltél, az ásványi állapot volt. Beismerem, hogy az ásványok úgy tűnik, nem nagyon tudatosak (abban az értelemben, ahogy leginkább gondolkozunk felőlük). De már azok a látszólag korlátozott tapasztalatok is, amelyeket az ásványi állapot lehetővé tesz, szükségesek az épp ébredni kezdő lélek számára, hogy felfogja fizikai létét. Kezdetben a legtöbben sokáig időztünk az ásványi állapotban, attól függően, hogy milyen tapasztalatokra volt egyikünknek-másikunknak szüksége. Természetesen Te sohasem voltál valóban egy ásvány vagy kő, de Te, mint lélek laktál ilyen testekben a tökéletesedés útján.

Az életek között van egy időszak, amelyben tudati állapotodnak megfelelően egy a fizikai fölötti síkban tartózkodsz. Egészen az elején a legtöbb lélek az asztrálsíkba megy, amelyben időz egy darabig, amíg újra a fizikai világegyetemben inkarnálódik.

Az ásványi állapot és az abban a síkban történt tudatfejlődés után a lélek a növényi állapotban gyűjt tapasztalatokat. Növényként a lélek érezheti a napsugárzást, a szelet és az esőt és táplálékul szolgálhat a magasabb életformák számára. Sok földi és más bolygón létezett mohaként, virágként, zöldségként és faként eltöltött élet után a lélek kész a következő lépésre.

Megkezdi életeit az állati tudatállapotban.

Mint egyén, a lélek olyan testekben fog lakni, amelyek illenek a természetéhez vagy egyéniségéhez. A lélek az életerő az állatban, de ő mindig egy egyedüli egyén marad. Nagyon hosszú időt tölt az állati tudatállapotban, amelyben egyik fajról a másikra vált, a rovarról a hüllőre, a madárra, az emlősre. Ezek az életek nem csupán a Földön zajlanak, hanem sok különböző bolygón.

A fizikai kibontakozás utolsó fokozata és a legmagasabb fokozat, amelyet a lélek a fizikai világban elérhet, az ember fokozata. Ez a fizikai világegyetemben végbemenő evolúció isteni csúcspontja és az az alak, amelyet a lélek ahhoz használ, hogy megszerezze itteni utolsó tapasztalatait. Emberként a léleknek keresztül kell mennie minden lehetséges tapasztalaton. Egy élet csak egy jelentéktelen mennyiségű időszakasz az evolúcióban, egy túl rövid pillanat a fizikai világban mindahhoz képest, amit szükséges megtanulni és amennyi fejlődésre szüksége van a léleknek. De a földi embereknek még az se sikerül, hogy végigcsináljon egy 144 éves teljes ciklust egy inkarnáció alatt.

A lélek évmilliókon keresztül reinkarnálódik emberként ahhoz, hogy megszerezze az összes szükséges tapasztalatot. A történelem nem az elődeinknek a története, hanem saját életeink története, mert mi vagyunk az elődeink. Közülünk mindenki sok különböző férfi és női jellemet élt meg, sok különböző fajban több bolygón és majdnem számtalan viszony és helyzet közepette. Minden alkalommal, amikor visszatérünk, új testtel jövünk és új értelemmel.

Új lelkek teremtése folyamatosan folyik, olyan formában, hogy az alsóbb világok továbbélnek. A Legmagasabb Istenség azért alkalmazza az állandó életnek ezt a tervét, hogy teremtményei által éljen és sohase múljon el.

Az, hogy előző életeinkre emlékei rejtve maradnak számunkra, az a saját javunkra van. Ha egy ember el lenne árasztva annyi sok emlékkel, könnyen a bolondok házában végezhetné. Ezek az emlékek a lélek azon tudásának egy részét képezik, amelyeknek nem nagyon vagyunk tudatában, amíg nem vagyunk érettek eléggé ahhoz, hogy bánni tudjunk velük.

Mindenki, akinek része van abban a szerencsében, hogy a téren és időn túli világban szerzett tapasztalataira emlékezzen vissza, tudja, hogy az alacsonyabb világok sok kívánnivalót hagynak maguk után. Akkor hát lelkekként miért maradunk kötve olyan sokáig az alacsonyabb világokhoz? - tehetjük fel a kérdést. Annak érdekében került bevezetésre a negatív erő, hogy az kössön ide minket olyan sokáig, amennyire csak lehet, hogy tisztuljunk, és tökéletesedjünk. A negatív erő eszköze a karma törvénye, amely ide bilincsel minket, mint a nehézségi erő, még mielőtt egyáltalán rájönnénk, hogy létezik. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a karma törvénye láthatatlan, ám minél hosszabb időn keresztül valaki ennek nincs tudatában, annál  hosszabb ideig lesz az illető a fizikai világhoz kötve.

Krisztus a karma törvényére hivatkozott, amikor azt mondta, hogy "amit vetettetek, azt fogjátok learatni". Majdnem minden földi vallás vagy spirituális út szellemi vezetői tanították ezt az univerzális törvényt, és ma is sok ember tud a karmáról, különösen keleten.

Egyszer azt is mondták emberek, hogy az értelem lehet egy hasznos szolga, de egy rettenetes uralkodó is.

Az alacsonyabb rezgésű testeknek mindig a lélek ellenőrzése alatt kellene lenniük, azonban ez túl gyakran nem áll fenn. A Magasabb Szellem értelem fölötti uralma helyett felülkerekedhet a Kal, negatív erő, úgyhogy az ember az 5 szenvedély áldozatává vált:

1. düh, agresszivitás ( zabolátlan emberi akarat )

2. hiúság ( önteltség, azaz belső, lelki tartalmatlanság ),

3. kéj ( gyönyör, élvezet a dolgok szétrombolására, elpusztítására ),

4. sóvárgás ( mohóság , hatalomra és dicsőségre vágyakozás )

5. anyagi dolgokhoz való kötődés ( Lélekre való emlékezés tudatának elvesztése )

Amíg ez történik, addig a lélek karmikus tartozás (bűn) folyamata miatt kötve lesz az alacsonyabb világokhoz. Amíg meg kell fizetned egy tartozást (bűnt), addig újra meg kell születned.

( Megj : De itt és most is meg lehet szakítani a születés és halál kerekének forgását, ha az embernek tudatosodik valódi Énje, és a belső lelki törvényszéke előtt újra elismeri ( ez  a valódi gyónás ! ) az Ő szelíd, mindenütt jelenvaló uralmát, és azonnal e szerint is cselekszik – ezt az újra elnyert állapotot Krisztus-tudatnak is lehet nevezni. )

A sok emberi inkarnáció egész időtartama alatt be van vonva a lélek a karma szövetébe. Voltál szegény és gazdag, hatalmas és gyenge, híres és ismeretlen, egészséges és nyomorék, éles eszű és értelmi fogyatékos; de eljön egy idő, amikor a lélek lassan kiegyensúlyozottá válik a fizikai világban. Amíg az egyén itt fejlődik inkarnációi alatt, komolyan válaszokat keres azokra a kérdésekre, hogy miért létezik, miért van itt, hova tart és hogy melyik a legnagyobb erő a fizikai világon túl. Megállapítja, hogy a hagyományos utak többé nem elégítik ki őt. Ennél a pontnál az emberben önmagán belül kezd tudatosabbá válni, hogy ő egy személy, akinek vannak érzései, gondolatai és megsejtései (intuíciói). Az igazság keresésében talán hamarosan elkezdi kutatni a fizikain túli síkokat.

Ilyenkor a lélek már nem érzi jól magát a mai vallásoknál, mert úgy találja, hogy azokban nincs már számára elég igazság és válasz. Mint lélek vagy abban a helyzetben, hogy Te is kiderítsd a fizikai világon túli dolgokat, ha pl. felfedezel egy olyan spirituális tanítást, amely felvilágosít Téged a lélekről és a fizikai világban történt első inkarnációd előtti létedről. Annak mértékében, amennyire tudatossá válnak Benned ezek a tanítások, látni fogod, hogy képes vagy a lélekutazás megtanulására. Ennél a művészetnél és tudománynál egy időre elhagyod a fizikai testet annak érdekében, hogy lelki (vagy szellemi) testedben meglátogass néhány fizikai világegyetemen túli világot, vagy akár mindet és kutasd azokat. Ez körülbelül annak felel meg, amit a vallások a halál előtti mennyországnak neveznek; csak ez a tapasztalat képes végleg bebizonyítani minden egyénnek a halál utáni életet.

A lélekutazás a Legmagasabb Istenség Törvényeinek fő jellemvonása, ami által az különbözik más tanításoktól. Az egész rendszer az ezen a síkon túli területekben szerzett személyes tapasztalatokra épül. Ahelyett tehát, hogy az ember hinne a halál utáni életben vagy remélné azt, képes lehet valaki a fizikai testtől függetlenül olyan élet megtapasztalására és helyek felkeresésére, amelyeken végül majd a fizikai test halála után fog lakni. Az ilyen személy meg fogja tanulni a halál és a lélekutazás közötti egyszerű különbséget.

A lélekutazás végén az ember visszatér élő, lakható testéhez. A halál esetében azonban nem tud visszatérni, mert olyan a fizikai test néhány ok ( betegség, öregség, leromlás ) miatt, hogy már nem működőképes. Ahelyett, hogy a reinkarnációban csak hinne az egyén, magasabb síkok meglátogatása és saját korábbi életekre történő visszaemlékezés után tudja is, hogy azok valójában léteznek.

Ezzel a „tudatos tudással” lehetséges előző életek karmájának a kiegyenlítése is.

Ha valaki megtanulja, hogy a fizikai test csak egy jármű ahhoz, hogy bizonyos leckéket megtanuljunk, akkor a felismerésnek egy olyan pontjához is érkezhet ( megj : pl. a fent említett Krisztus-tudatosuláshoz ), amely miatt többé nem szükséges, hogy inkarnálódjék sűrűbb világokban. Választási lehetőséged van tehát, hogy már fizikai halálod előtt a Teremtő egyik tudatos munkatársa légy!

A fizikai világ nem az egyetlen hely, ahol a léleknek ki kell egyenlítenie karmáját. Az asztrális, kauzális és mentális síkokon is élt a lélek, és hozott létre karmikus tartozást. A felfelé történő utazásában a lélek előbb az alsóbb világokban okozott befejezetlen ügyeit tisztázza. Ha aztán szilárdan meghonosodik az első tisztán szellemi világban, akkor szabadul meg a karma és az újjászületés bilincseitől.

Itt már megtalálod az önmegvalósítást, lélek-léted első teljes megvalósítását. Több világgal a lélek-sík fölött található az a magasabb szellemi sík, amelyben a lélek eléri az Isten-tudatot. Itt veszi észre a lélek, hogy ő maga és a Legmagasabb Istenség egy és ugyanazok. Itt a lélek a totális tudatosság állapotában van, ami egy olyan állapot, amelyet már akkor is el lehet érni, amíg itt élsz fizikailag.

A lélek fejlődése (növekedése) azonban még itt sem zárul le. Mert azon a síkon túl is még sok másik sík létezik. Az egész örökkévalóságon keresztül mindig van egy következő fokozat, amit meg lehet mászni.

A Legmagasabb Istenség Törvényei - ez tehát egy olyan tanításnak az általunk adott neve, amely minden bolygón és minden létsíkon létezik. Ez nem csak a Vénusznak a monopóliuma, de mi elfogadjuk azt a mi egész bolygónkra érvényes spirituális (szellemi) tanításunknak. Ez a tanítás a sűrűbb világokon túlról származik, és arra való, hogy segítsen azoknak a lelkeknek, akik készek arra, hogy fejlődjenek.

A sűrűbb világban hihetetlen sok olyan tanítás létezik, amelyeknek az a célja, hogy rávegyék az ezen világokban további tapasztalatokat szerezni akaró lelkek tudatát arra, hogy alkalmazkodjanak e korlátolt síkhoz. Ezeket azért vezették be, hogy odakössék a lelket a sűrűbb síkokhoz, egészen addig, amíg meg nem erősödik és nem válik annyira tudatossá, hogy elszabaduljon onnan. Az ilyen tanítások igazságtartalma nagyon korlátozott és jól betöltik céljukat. Olyan sokrétűek, mint amilyen sokrétű a sűrűbb világok sok tudatszintje.

Minden egyénnek vigyáznia kell, hogy ne kerítse hatalmába egy ilyen tanítás, amely nem elégíti ki belső, igazság iránti szükségletét. A keresőnek arra is ügyelnie kell, hogy ne tévessze össze a karma világában létező alacsonyabb síkokat a valóban szellemi világokkal. Az asztrálsíkon manapság sok olyan egyén él, aki azt hiszi, hogy kétségkívül az a mennyország, hisz az a sík annyival szebb a fizikai világnál.

Minden bolygó, melynek népe összhangban él a szellemi törvényekkel, rendelkezik olyan feltételekkel, amelyek a földi emberek számára egyenesen mennyeinek tűnnek. A Vénusz az ott élő emberek tudata által olyan, amilyen. Ugyanez érvényes a Földre is. A sok negatív karmával rendelkező lelkek vonzzák egymást egy bolygón, annak érdekében, hogy lehetővé tegyenek egymás számára negatív tapasztalatokat.

Azt nem mondom, hogy a Föld egy teljes egészében negatív bolygó. Mert ő is viszonylag egyensúlyban van az élet iránti pozitív vonzalom által. A sűrűbb világokban minden bolygó vagy létsík, amelyeken élsz, lehet számodra negatív vagy pozitív saját beállítottságodtól függően, mert az gondolataid ereje által megteremti a Te személyes világodat. Minden a Te tudatos ismereteid szintjétől függ.

Mint ahogy már említettem, a Vénusz is egykor nagyon negatív bolygó volt, olyan, mint manapság a Föld. Végül több millió éven keresztül a Vénusz népe arra a pontra fejlődött, melyet nem lehet egyedülálló nevezni, hanem ez csak a földi emberek számára tűnik különlegesnek, mert ők nincsenek tudatában ezeknek a dolgoknak. A mi szellemi és technikai növekedésünk annyira pozitív volt, hogy egész civilizációnknak nem kellett tovább a fizikai síkon maradnia. Amíg tehát maga a Vénusz megmaradt élő, fizikai bolygónak is, addig az egész népünknek, kultúrájával együtt sikerült felemelkednie a bolygó asztrális síkjára!

Omnec Onec által bemutatott létezési szintek :

 

Isteni sík

Lelki sík                                  forma nélküli világok

_____________________________________

 

Éteri sík                                 forma- vagy finomanyagi világok

Mentális sík

Kauzális sík

Asztrális sík

__________

Fizikai sík                                durvaanyagi sűrűségű világ

 


 

 

 3.fejezet

 

Titánia szóra fakad

 

 

Az élet eredete a fizikai univerzumban

Kozmikus ciklusok

Minden bolygó negatív egy bizonyos időben

Miért olyan eleven a Vénusz történelme

A Vénusz aranykora

Az idők romlanak

A föld alatti élet

Zadrian műve

Háborúk és elesett városok

A Legfelsőbb Istenség Törvényei

A kezdet

Új népként való növekedés

Átmenet az asztrális világba

A vénuszi nép fizikai karmája

A fizikai testet meg lehet jeleníteni

A Vénusz, mint fizikai bolygó létezik tovább

Életem az asztrálsíkon

 

 

 

 

 

Itt a fizikai világegyetemben nem olyan könnyű megtanulni, honnan is származik maga az élet. Annak nagyon-nagyon hosszú története van. Mielőtt betelepítették a Földet, a mi Naprendszerünk más bolygóin már magasan fejlett civilizációk léteztek. És mielőtt ez a Naprendszer létrejött, voltak más naprendszerek ebben a galaxisban olyan bolygókkal, amelyeken ősrégi civilizációk éltek. A Föld olyan, mint egy csecsemő, aki épp el kezdi felfedezni azt az óriási világot, amelyben él.

A földi tudósok megszállottként dolgoznak manapság azon, hogy rájöjjenek, hogy honnan származik az élet. Ugyanezt tették ezer és millió évekkel ezelőtt az azokon a bolygókon élt tudósok is, amelyek sokkal régebbiek, mint a Föld, - de meg kellett, hogy állapítsák, hogy fáradozásuk hiábavalók volt.

Életet itt a fizikai világegyetemben nem lehet létre hozni. Idejöhet az élet azonban - ha a feltételek megvannak - a túlsó világokból. Csak akkor tudhatjuk meg az élettel kapcsolatban a Honnan-ra és a Miért-re a választ, ha rendelkezünk az Isten-tudattal.

Amikor a Titánián élt emberek tanulmányozták saját történelmüket és más bolygók történelmét, rájöttek, hogy minden nem olyan kaotikus, mint amilyennek tűnik. A bolygókon folyó élet természeti törvények szerint zajlik, olyan biztosan, mint minden más a természetben. Egy bolygó és népének növekedése (fejlődése) természeti ciklusokon és korszakokon keresztül halad, ugyanúgy, ahogyan egy egyén fejlődése is fokról fokra megy végbe. A korok múlása segít elképzelnünk azokat az életformákat, amelyeken keresztül egy bolygó fejlődik. Először van az olyasfajta Aranykor, amilyent a Földön Ádám és Éva Paradicsom-béli mitikus idejével hoznak összefüggésbe. Minden kor közül ez a legszebb. Ez megfelel az emberekben szépségről és ártatlanságról élő belső tudatnak. Az élet ezalatt az időszak alatt békés, és a Föld megterem minden szükségeset ahhoz, hogy egy kellemes és boldog életet lehessen élni. Nincsenek emberek által alkotott törvények, mert az egyént a szellemi igazságosság belső érzékelése vezérli. Sem háborúk, sem legkisebb vitatkozások nem játszanak szerepet az emberek életében.

Az ember aranykora közvetlenül az ezüstkorba megy át, amelyben el kezd terjedni a bolygón egy negatív életmód. Itt az elemek az ember ellen fordulnak és a biztos védelem dönt élet és halál fölött. Az emberek közötti megosztottság és a konfliktusok (összetűzések) egyre gyakoribbak lesznek, és megszüntetik az aranykor biztos életét., és amikor a bolygó belép a következő korba, az élet még negatívabb lesz. Ez az ezüstkor (a Földön) több százezer évvel rövidebb, mint az aranykor. Minden új kor rövidebb, mint az előző (ami a napok rövidülésének felel meg, ahogy a Ti bibliai prófétáitok beszélnek erről).

A következő a rézkor, amelyben először válik egyenlő mértékűvé a pozitívum a negatívummal. Az 5 szenvedély nő és mindegyik csoport vagy mindegyik családi klán, amelyiknek jobba megy, mint a többieknek, támadás tárgyává válik. Amikor az emberek által létrehozott törvények az élet minden területét áthatják, az uralkodók magukhoz ragadják azokat a jogokat és előjogokat (kiváltságokat), amelyek a természetnél fogva minden egyént megilletnek. Kevesebb, mint 1 millió földi év alatt a rézkor is befejeződik.

A 4. kor, és minden korok legnegatívabbika szakad a következő néhány százezer évre. Ezt találóan vaskornak vagy Kali Yugá-nak (negatív kornak) hívják. A sötétség és a hanyatlás ebben a korban széleskörűen elterjedt, a utcákon virul a bűnözés. Emberek millióit mészárolják le és komplett városokat törölnek el a Föld színéről értelmetlen és brutális háborúkban, amelyek kiterjednek az egész bolygóra. Az ilyen könnyen torkollhat bolygóközi háborúkba, nukleáris háborúzás általi súlyos pusztításba és a fekete mágia elharapózásába. Egy ilyen állapotban lévő bolygót joggal kerülnek és szigetelnek el a többiek, mert az veszélyt jelent az összes többi számára.

Szerencsére ez a kor az egész ciklus befejeződésével ér véget, amely a Földön 4,5 millió évig tart. Ha túlhalad az idő ezen a negatív fokozaton, akkor a bolygó egy nyugalmi állapotba kerül, amíg újra egyensúlyba nem kerül a további élet számára. Akkor egy új aranykor bontakozik ki, és az élet egy új kor-ciklusban újul meg.

A vénusziak megtudták bolygójuk múltjának tanulmányozásából, hogy az ténylegesen számtalan fent leírt cikluson ment keresztül. A séma azonban mindig ugyanaz volt: az aranykortól a vaskorig, aztán szünet, majd visszatérés egy újabb aranykorhoz. Amikor először találkoztunk a Mars és a Szaturnusz embereivel ebben a ciklusban, megállapítottuk, hogy mindkét bolygó hasonló ciklusokban fejlődött. A Földön a koroknak az a kozmikus ciklusa zajlik, amely számtalan egyéb bolygón is, amelyeket a Testvériség űrhajósai meglátogattak.

Egy bizonyos időpontban nem minden bolygó ugyanabban a korban tart. A Föld nemrégen lépett be a vaskorba, míg a Vénusz most kerül újra az aranykorba. Ebben a könyvben a mi múltunk története az utolsó aranykor elején kezdődik. A Vénusz fennmaradt történelme tulajdonképpen több ciklussal e nevezett aranykor előtt kezdődött, de az én emlékeim csak eddig nyúlnak vissza.

A Vénusz történelme színes és izgalmas, de minden bizonnyal ilyen minden bolygó története, beleértve a Földet is. Ennek a történetnek az igazi értéke valószínűleg abban a tényben rejlik, hogy olyan meglepően hasonlít a Ti történetetekre, és ez az, amiért e könyvben beszélek róla. Egykor nekünk is ugyanazok a problémáink voltak, amelyek a Földet is nyomasztják napjainkban. Háborúink voltak, romba dőlt városaink, utcai kriminalitás, erkölcsi romlás, kizsákmányolás és értelmetlenség polgáraink hétköznapjaiban. Az a mód, ahogyan a vénusziak ezeket a problémahegyeket és a reménytelenségnek és a kételynek ezt a periódusát leküzdötték, talán bátorítást fog adni nekünk itt a Földön az elkövetkezendő évekre és évtizedekre. A mi múltunk története azt is meg fogja magyarázni, hogy hogyan jutott a Vénusz abba az egyedüli helyzetbe, amit jelenleg foglal el fizikai világegyetemetekben, és hogy hogyan és miért születtem én ott.

A legutolsó aranykor a Vénuszon - mint minden aranykor - egy nagyon békés és kiegyensúlyozott időszak volt. Az emberekről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy primitívek vagy brutálisak lettek volna. Sok időt töltöttek kertekben, és a legtöbb szükségletüket a gazdag természeti környezetből fedezték. A trópusi klímában zöldség és gyümölcs bőségesen, fölöslegben termett.

Röviddel ennek az arany korszaknak a vége előtt bekövetkezett egy kritikus periódus, amikor ugyanis évek során át lecsökkent a bolygó vízgőz-burka és gyakran sújtotta száraz periódus és katasztrofális szárazság az egész bolygót. A Nap ez alatt az idő alatt különösen forrón sütött, amíg csak egy sűrű felhőtakaró ki nem alakult. Néhány régióban különös járványok tizedeltek, amiket a Nap titokzatos sugarainak tulajdonítottak.

Mindez vég nélküli félelmeket keltett az emberekben, amíg egy tömeghisztériában kitörve mindenütt, az egész bolygón elhagyták a falvakat és földalatti kolóniákat alapítottak. Majdnem egy évszázadig senki sem mert feltelepülni a felszínre, mert ez az égető Nap ellenséges sugarai alatt a biztos halált jelentette volna.

Ebben az időszakban a Vénusz technikailag már volt annyira fejlett, hogy a felszín alatti életet elviselhetőre tudta kialakítani. A települések leginkább egy felületet alkottak, és olyan alacsonyak voltak, hogy csak gyalog lehetett közlekedni. A felszín alatti folyókra csatolt kis vízerő hajtotta generátorok és egyszerű napenergia-átalakítók szolgáltatták az energiát. Azt takarékosan használták világításra és szellőztetésre, arra, hogy megtermeljék a táplálékot, konzerválásra és főzésre. Nem volt az embereknek sem televíziójuk, sem rádiójuk és semmilyen más elektromos készülékük, mert szűkösen voltak az energiával. A felszín alatti élet primitív volt, de elfogadható, az emberek örültek, hogy egyáltalán éltek.

És bár ez az állapot kevesebb, mint egy évszázadig tartott, mégis minden ember számára nagyon hosszú volt. Több generációt érintett. Sok család volt, amelyekben a szülők és a nagyszülők is már felszín alatt éltek és ott is születtek. A fiatalabb családok voltak azok, amelyek részt vettek aztán a felszínre való visszautazásban. A Naptól való félelem nem saját tapasztalatukból fakadt, hanem az idősebb generációkéból. És akkor úgy tűnt a fiatal embereknek, hogy csak az öregek babonája volt az, ami a vénusziakat leűzte a felszín alá.

Ám ekkor még egyetlen ember sem kérdőjelezte meg, hogy a Naptól való félelem buta és primitív dolog, ezért senki sem merészkedett először ki, hogy utánanézzen, hogy igaz-e az öregek állítása. És akkor megszületett valaki azzal a küldetéssel, hogy vezesse fel az embereket a felszínre. A neve Zadrian volt, és később nagyon ismertté vált. Ő szellemileg nagyon fejlett egyénnek kellett lennie, amiért olyan erősen kitartott azon hite mellett, hogy a felszín alatti élet bolondos és teljesen szükségtelen. Annak bebizonyítására, hogy nem vezet halálhoz, ha valaki kimerészkedik a napra, Zadrian sokkolta a családját és barátait azzal, hogy elhagyta kolóniáját, és olyan sokáig élt a felszínen, hogy már mindenki azt gondolta, hogy meghalt. Aztán egy szép napon mégis visszatért. Az emberek csodálatára Zadrian, a zendülő nagyon élénk volt és nyilvánvalóan a legjobb egészségnek örvendett. Szebb és sugárzóbb lett az arcszíne, és már nem volt olyan sápadt, mint korábban. Zadrian hozott magával olyan zöldséget is, ami közvetlenül a Nap alatt termett, hogy megmutassa, hogy mennyivel tartalmasabb a természetes táplálék.

Abban az időben nem volt kommunikáció az egyes települések között, ezért Zadrian bátrabb híveivel kezdett sokat utazni, hogy megmutassa a Vénusz embereinek, hogy milyen jó volt a Nap valójában. Ő sok tekintetben olyan volt, mint Krisztus. Mindenfajta romantikus történet, elbeszélés és monda keletkezett emlékére, miután az emberek visszatértek a felszínre, mert észrevették, hogy igaza volt.

Zadrian ebben a nagyszerű korban egyike volt a Vénusz első szellemi vezetőinek. Miután a vénusziakat visszavezette a felszínre, az emberek életében egy spirituális mester szerepét vette át. Sok minden abból a tudásból, amit a Teremtőről és az Univerzumról tanított, a kezdetét képezte a Legmagasabb Istenség Törvényeinek. Ez Zadrian saját személyes tudása volt, amit a szülei tanítottak neki, akik először ellenezték azt, hogy felmenjenek a felszínre, végül azonban csatlakoztak a tömeghez.

Zadrian azt is tanította az embereknek, hogy nem emberek által alkotott törvényekre van szükségük, hanem sokkal inkább a Teremtő törvényeire. Én tudok három elvről, amelyet Zadrian tanított. Az egyik azt követelte meg

- a talajnak mindent vissza kell adni, amit elvettek tőle.

A másik azt tanította

- minden egyént sokkal inkább léleknek kell tekinteni, mint testben működő személyiségnek.

A harmadik abban állt

- senkit se kárhoztassunk addig, amíg magunk át nem éltük az ő tapasztalatait.

Aztán korszak ciklusain át virágoztak a civilizációk a fizikai Vénuszon, majd elmúltak, tudományok fejlődtek ki, majd összeomlottak vagy elpusztultak a civilizációkkal együtt. Amikor megnőtt az igény a tudományos know-how ( technológiai módszertan ) alkalmazására, akkor természetesen szellemi törvényhez való kötődés is egyre gyengült, és az élet egyre negatívabb lett. Az emberek között megosztottságok és háborúk alakultak ki, olyan borzalmasak, amilyeneket a Föld még modern időkben sem látott. Az alsóbb társadalmi osztályok kizsákmányolása annyira felerősödött, hogy azoknak az embereknek nem volt más választása, mint hogy eltervezzenek egy egész bolygó méretű forradalmat.

A Vénusz népe egységes, fehér fajú volt, úgyhogy sosem voltak faji előítéletek, összetűzések és nemzeti konfliktusok. Ténylegesen nem voltak akkoriban nemzetek a Vénuszon. Minden nagyobb város egy régió központja volt. Háborúkat leginkább egyes városok vagy városszövetségek között vívtak. És bár évezredeken keresztül több kísérlet történt arra, hogy egy bolygói kormányzatot alakítsanak, azok egyike sem járt sikerrel. Legtöbbször ezek az állandó városállamok közötti konfliktusok hiúsították meg a bolygót átfogó kormányzati törekvéseket, mert azok elvetettek minden egységes kormányzati rendszerre vonatkozó  kezdeményezést.

Azokat a vénusziakat sújtó háborúkat, az ottani emberek különböző törekvései váltották ki, és nyilván elsősorban a hatalomvágy volt szó, épp úgy, mint itt a Földön. Mivel nem voltak államok (országok), a háborúk sokkal korlátozottabbak voltak, mint a földiek. Egy város uralkodó csoportosulásai sosem voltak megelégedve azzal, hogy csak a saját városuk vagy régiójuk fölött uralkodjanak, és egyre másra sikerült nekik valamilyen összetűzést szítaniuk egy hadüzenet előjátékaként.

A Vénusz viszonylag gyorsan az energiafelhasználás és technológia nagyon fejlett formáit fejlesztette ki. Nem sokkal azután, hogy az emberek visszatértek a felszínre, felfedezték a mágneses és a napenergiát. Zadrian maga nagy szerepet játszott abban, hogy népét érdekelni kezdte a szomszédos bolygókkal felvehető kapcsolat, és rövid idő elteltével a vénusziak megvalósították az űrutazást. Az atomenergia és a nukleáris bombák kifejlesztése már következményei voltak ezen a bolygón végbement fejlődésnek. Kétségbeesésében néhány város alkalmazta is egymás ellen ezeket a fegyvereket, ami csodálatos országaik óriási területeinek pusztulásával járt.

Végül odajutottak, hogy Vénuszt a gazdag emberek egy kis csoportja kormányozta. Pontosan ugyanez a helyzet manapság a Földön is! E kis elit csoport számára az élet egy játék volt, az volt nyertes, aki a leghosszabb időn keresztül tudta ellenőrzése alatt tartani a legtöbb pénzt és a legtöbb embert. A sakkfigurák természetesen azok voltak, akik az óriási többséget alkotó alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartoztak.

Egy múltbeli vénuszi városba történő bepillantás jobb képet ad nekünk ezekről a szomorú időkről. Összességében a városok gyönyörűen fejlettek voltak, de az utcák, az épületek, a parkok és minden más egy sor különböző szinten volt elhelyezve. A szegény, képzetlen munkásság élt a legalacsonyabb szinten, amit a Föld legrosszabb mocsaraihoz lehetne hasonlítani, mert olyan sötét és barátságtalan volt. Csak ritkán tudott a napsugárzás lehatolni a legalsóbb szintekig. Az idők folyamán minden tekintetben elromlott az élet a szerencsétlen tömegek számára. Kis forradalmakat évek óta próbáltak kirobbantani, de egyik sem lett sikeres, mert az emberek szándékuktól függetlenül újra és újra tovább játszották azt a játékot, amit az uralkodó osztályok űztek velük.

Végül felismerték, hogy a munkásosztálynak a bolygó minden városára egy időben kiterjedő csendes forradalma jelentheti az egyetlen kiutat. Az embereknek végképp elegük lett sorsukból és azt hirdették, hogy nekik se lenne joguk mások fölött uralkodni, ha titkos tervük sikerülne. Tervük azonban sok év kemény munkájába és az ügyük sok áldozatába került. Hisz egy egész bolygót átfogó mozgalom nem fejlődhet ki egy éjszaka alatt. A munkásosztály buzgón kezdett olyan embereket beküldeni a kormányokba, akik támogatóan viszonyultak az ő ügyükhöz és akikben bízni lehetett. A reménység abban állt, hogy az általuk kiválasztott politikai vezetőket megválasztják a legmagasabb tisztségekbe, olyan egyéneket, akik lemondanak a hatalomról és szabadságra vezetik a népet. Nagyon sokáig tartott, míg ki tudtak állítani megfelelő jelölteket és támogatták őket különböző kampányokban a legmagasabb hivatalokig.

Végül eljött a nap, amíg már elegendő kulcsfontosságú személyt választottak meg, az a nap, amelyre mindenki türelmetlenül várt, és amelyet a vénuszi történelemben egyszerűen "A kezdet"-nek neveznek. Ezen a felejthetetlen napon a Vénusz legelismertebb vezetői megszüntették a kormányokat és a hadseregeket, miközben az emberek a városokban kiszórták összes pénzüket az utcára és bedobták azt a szemetes kukákba vagy örömmel elégették azt. Ezen az első dicsőséges napon az emberek mindenütt özönlöttek ki a városokból, csak a személyes dolgaikat vitték magukkal, élelmiszert és a vetőanyagot. Egyszer s mindenkorra elhagyták elzüllött városaikat, vagyonukat, házaikat, járműveiket és mindazt, ami a régi életmóddal szorosan összefüggött.

Szándékaik egyszerűek voltak - ugyanis az, hogy kiköltöznek vidékre, ahol mindenki saját magának dolgozik és gondoskodik magáról és családjáról. Ezeknek az embereknek az elszántsága, bátorsága és bizakodása, amellyel felcserélték házaik biztonságát egy bizonytalan új életre, figyelemre méltó volt. Azért természetesen sokan vonakodtak, hogy menjenek, mert ragaszkodtak napi szokásaikhoz. Egyidejűleg azonban világossá vált számukra, hogy aligha maradhattak az elnéptelenedett városokban.

A gazdagok és hatalmasok rossz helyzetben voltak. Ahelyett, hogy fenntartson valamilyen szociális struktúrát és fáradozzon a gazdagság és hatalom átcsoportosításán, az alsó társadalmi réteg komplett elfordult a régi életstílustól anélkül a szándék nélkül, hogy visszatérjen. Megalkotta saját új játékát, amit a hatalmasok nem tudtak játszani és nem is akartak. A vénuszi társadalom felső rétege egyik napról a másikra elveszített mindent.

Az egész vénuszi történelem folyamán egyetlen más nap sem változtatta meg olyan kompletten és drámaian a bolygó arculatát, mint ez. "A kezdet" arra az útra állította a Vénuszt, hogy egy asztrális civilizációvá váljék és a Ti fizikai világegyetemetek egyik fontos központjává. Addig a háborúk, a forradalmak és az államcsínyek csak elodázták a hatalmat. A hatalmat keresők egyik csoportja helyettesítette a másikat és változatlanul hagyta az általános életstílust és a politikai és gazdasági rendszert. De most minden megváltozott.

Most viszont maga az emberek tudata változott meg, majd fejlődött hosszú időn keresztül. Azzal, hogy a Vénusz népe hátat fordított az anyagi kényelemnek és a biztos, meghonosodott útnak, bebizonyította alapvető magatartásának és felfogásának átalakulását (transzformációját). Az anyagiak utáni sóvárgás és az azokhoz való kötődés lecsökkent.

A felsőbb osztályokat magukra hagyták. Beletörődő tömegek és kormányzati szervek nélkül kiestek az üzletből. Gyárak és szolgáltatások nélkül a hatalmasok olyan szegények lettek, mint mindenki más. Alkalmazottak és nagy piacok nélkül csődöt mondott a biznisz. Minden drasztikusan megváltozott, amikor a legtöbb ember egyszerűbb önfenntartásra állt át és magával vitte összegyűlt technológiai tudását és a termelőeszközöket.

A városok majdnem teljesen elhagyottak voltak. Ugyan néhány elvetemült megpróbált saját gyarmatokat alapítani, de ők túl kevesen voltak, és hamar újra feladták ezeket az un. kolóniákat.

A maradék felsőosztálybeliek, beleértve a legyőzött vezetőket is, tudták, mit kell tenniük : elhatározták, hogy elhagyják a bolygót.

A terv abban állt, hogy gyarmatosítanak egy alkalmasabb bolygót, és természetesen örültek, hogy a Föld egy olyan buja zöld hely volt, ami ráadásul még nem is volt túl messzire. Így a Föld lett a legközelebb eső jelölt arra, hogy felvegye az elutazó zsarnok vénusziakat. Az adott körülmények között nem törődtek azzal a szóbeszéddel, hogy a Föld egy kiegyensúlyozatlan bolygó lenne. Űrhajók hamarosan átszállították az első vénuszi arisztokratákat a Földre, olyan embereket, akik nem voltak képesek tovább élni az átalakított vénuszi társadalomban.

Hasonló viszonyok előbb vagy utóbb más bolygón élő embereket is arra késztettek, hogy szintén kivándoroljanak a Földre. Egyesek ebből a Naprendszerből jöttek, mások kívülről. Így a Földön ma élő emberek egy keveréket képeznek a Vénusz arisztokratikus hitehagyott hűtlen elpártoltjaiból és azon településeknek a békés lakóiból, amelyeket később hozott létre itt a Bolygók Testvérisége, mint az atlanti, a lemuriai, az azték, stb. civilizációt. De amikor ezek a békés és haladó népek felvirágoztak a Földön, megtámadták őket a régi arisztokratikus társadalmak, amelyek újra át akarták venni az uralkodást.

A vénuszi népre, amelyet egy jobb élet víziója vidékre vitt, nehéz időszak várt. Sok tekintetben hasonlított a helyzet azon úttörőkére, akik Amerikát népesítették be és annak az életstílusnak az eléréséhez, amit kerestek, nagy ínséget kellett, hogy számítása vegyenek. Az, amin ezek az emberek mentek keresztül, csak kevéssé különbözött egy olyan átlagos fejlődési ciklustól, ami más bolygókon is szokásos. Az inkább primitív kezdetekben az emberek nagyon egyszerűen éltek azon a vidéken, ahol megtermelték táplálékukat és kielégítették szükségleteiket. Aztán egyfajta specializálódott iparosodás ment végbe, ami összetettebbé és újra negatívabbá tette az életet. Amikor aztán végül továbbfejlesztették az új technológiát, az emberek vissza tudtak térni a vidékre, anélkül, hogy újra visszasüllyedtek volna a primitív életstílusba. A természetesebb technológia és a természetes életmód egy haladóbb, egyénibb műszaki kreativitáshoz vezetett, mint az a komplex, mesterséges technológia, ami jelenleg van a Földön.

Forradalmukkal a vénusziak elkerültek egy olyan életet, ami kevés vagy semmilyen szabadságot sem biztosított számukra. Az, hogy valaki egész életidejét egy vállalkozó számára áldozza fel, semmi más nem volt, mint a rabszolgaságnak egy formája, mint ahogy erre rá is jöttek, és az sem ésszerű, sem kielégítő nem volt számukra. A forradalom előtt a gazdaság annyira specializálódott, hogy csak kevesek tudtak megelégedett életet élni szakmájukból. És az egyes rendelkezésre álló munkalehetőségek között sem volt nagy választék. Ez azokon a képzési irányelveken múlott, amelyeket az a társadalom bevezetett. A szegényebb rétegekből a legtöbben vagy nem tudtak megfelelni az irányelveknek, vagy sose kaptak a képességeiknek megfelelő munkát. Olyan sok emberek által alkotott törvényt hoztak forgalomba, hogy a szellemi törvény ismeretlenné vált, mint ma a Földön. Az élet olyan volt, mint előírásoknak és tilalmaknak egy tengere, amiben az emberek ide-oda kallódtak, mint a hordalékfa egy folyamon.

Az új életben azonban minden család elő sorban saját magának dolgozott, úgy, hogy megművelt egy parcella földet, ami épp elég nagy volt ahhoz, hogy kielégítse a saját táplálékszükségletüket.

Először egyfajta cserekereskedelmet gyakoroltak, mert néhányan kényszerűen jobban tudtak megalkotni bizonyos dolgokat, mint mások. Még azt is elhatározták, hogy a specializációt olyan minimumon tartják, amennyire csak lehet, és a függetlenségért küzdenek.

Időszakos oktatásokat tartottak, amelyek mindenkinek átadták az alapvető szakismereteket, úgy, hogy egy idő után minden család képes volt saját maga fedezni saját szükségleteinek nagy részét. Csupán egy évtized alatt független falvak jöttek létre szerte az egész bolygón.

Az elegendő táplálék megtermelése volt valószínűleg a legnagyobb nehézség. Minden család erősen el volt foglalva azzal, hogy megtanulja trágyázás vagy vegyszerezés nélkül termelékenyen megművelni a földet. A gabona az első években nem mindig egyformán jól termett, és a vénuszi technológia sem tudta enyhíteni az éhínségeket.

Nagyobb falusi teendőkre a férfiak munkacsoportokba tömörültek. Ezekben volt annyi szerszám és más felszerelés, hogy képesek voltak kisebb repülőgépeket és más készülékeket építeni, amelyekhez egyesíteniük kellett tudásukat és erejüket. A futószalagoknak és manufaktúráknak azonban már nem volt szabad létrejönniük. Még az űrhajókat is egyénileg konstruálták, esetleg kevés ember együtt, közösen. Végül computerizált gépek megépítettek egy űrhajót automatikusan.

A fizikai munkát az új életmódban nem nézték le, mert az alkotó munka minden egyes emberben a kiteljesedés érzését eredményezte. Minden egyes család a házát saját maga építette, vagy egy munkaközösség keretében, amiben előállítottak minden szükséges dolgot. Az élet minden területén nagyon fontosak voltak az egyének, sokkal fontosabbak, mint a modern kényelmességek, melyeket a Földön az emberek feladtak annak érdekében, hogy megmeneküljenek a rabszolgaságból. Sosem emeltek egy cselekvési maximumot irányvonallá, mert úgy tűnt, hogy az mindig összetűzésekhez vezet és nem fejleszti a személyes egyéniséget.

Az új élet a Vénuszon annyira más volt, mint a korábbi, hogy könnyen megtöltene egy egész könyvet, ha kimerítően akarnánk leírni azt. Legfontosabb gondolatként azt kell rögzíteni, hogy ez az új életmód csak az emberek magasabb tudatát tükrözte vissza. Azt senkire sem lehet rákényszeríteni, aki nem hajlandó arra.

Senkinek sem volt földbirtoka és senki sem fizetett adókat az új vénuszi közösségben. Ha egy család el akart költözni, hátrahagyta házát és földjét egy másik család számára. Soha többé nem hoztak létre központi kormányzatot, mert az csak termékeny talajt jelentett volna a hatalomvágy és az emberek által alkotott törvények számára. Nem is hoztak új törvényeket, nem volt szükség rendőrökre és nem nyomtattak pénzt. Ebben az időben a Vénuszon nem létezett semmilyen formája a pénznemeknek.

Én nem tudom, hogy egy ilyen életforma létezett-e valaha a Földön. Talán alkalomadtán kísérletező kommunák vagy más próbálkozások formájában. Azt viszont tudom, hogy a Vénuszon az új élet sikereinek nagy része a Legmagasabb Istenség Univerzális Törvényeinek megértéséből és megéléséből fakadt. Kevesebb sóvárgás (mohóság), düh, hiúság és az anyagi dolgokhoz való kötődés volt, mint bármikor valaha. Minden egyes embernek az az önmagáról alkotott felfogása, hogy ő egy halhatatlan lélek, és annak tudása, hogy sokszor élünk, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az élet nyugodttá, kiegyensúlyozottá vált. Az a tudat, hogy a lélek fizikai világban való tartózkodása csak egy átmeneti dolog, egyszerűen abszurddá tette azt, hogy valaki vagyonokért vagy több földért harcoljon. Ehelyett ha egy család úgy találta, hogy több anyagi jóval van megáldva, mint egy másik, akkor örömmel megosztotta azt, amivel rendelkezett. Sok ember személyes beállítottsága ezekben a dolgokban már jóval a "kezdet" napja előtt megváltozott, de a hagyományos struktúrák és társadalmi rendszerek visszatartották az embereket.

Az élet a vénuszi falvakban a "kezdet" után sosem volt primitív, hanem csak egyszerű és természetes. A legfejlettebb technológiák már léteztek és azokat csak finomítani kellett és alkalmazni, mint pl. a nap- és mágneses energia használatát a teljes energiaszükséglet kielégítésére. Korong alakú repülőgépeket alkalmaztak összes kiváló képességükkel a világmindenség kutatására. Voltak olyan kommunikációs készülékek, amelyek félreeső régiókból gyűjtöttek adatokat, sőt még idegen nyelveket is fordítottak a mi egész bolygón egységes nyelvünkre. A bányászatot olyan eszközökkel tették perfektté, amelyek az ásványkincseket mágnesesen szállították fel a felszínre. Ezek csak példák arra a technológiára, amellyel mindenki rendelkezett. Technikai fejlődésünk nem állt meg, hanem egyre inkább szolgált minket és nem uralkodott rajtunk.

A legnagyobb kihívássá a világűr kutatása vált, annak érdekében, hogy egyre többet tanuljunk erről a nagy univerzumról. De az űrutazás a mi esetünkben nem csak kevés tudós és űrhajós számára volt fenntartva. A nehézségi erőnek a vénuszi űrhajók általi semlegesítése minden egyes ember számára lehetővé tette az űrutazást. Kommunikáció alakult ki a bolygók között és barátságok vagy testvériségek szövődtek annak érdekében, hogy mindenkinek segítsünk az univerzum titkainak megértésében.

A fizikai síkon történő űrutazás hatalmasan megnövelte népünk látóhatárát. Ez azokban az évszázadokban, mielőtt még a Vénusz élete asztrális lett, nagyban hozzájárult fejlődésünkhöz.

A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása által a szellemi kibontakozás nagyobb lett, mint valaha. Az egyének egyre jobban megtanultak egyedül akaraterő által látogatásokat tenni a fizikain túli síkokban, ami minden egyes ember életében nagy fejlődést jelentett. Egyre jobban tudatos lett bennük azonosságuk, mint lélek, és azzal annak a térnek a korlátozottsága is, amit a fizikai sík jelent a lélek élete folyamán. A vénusziaknak e magas tudati állapota egy nagyon pozitív életvitelhez vezetett, amikor a bolygó belépett legutolsó vaskorába. Ahelyett, hogy nagyon negatívvá váltak volna, az életrezgések annyira pozitívak lettek, hogy felemelték a bolygót egy másik síkba. Amikor ez megtörtént, akkor a Vénusz egy teljesen különleges bolygóvá vált. Fővárosunk, Retz még mindig fővárosa új világegyetemünknek.

A vénusziak nem hirtelen, egy nap alatt ébredtek rá az asztrális síkra. Az átmenet fokozatosan, elviselhető mértékben történt, és több évig tartott.

Emlékeztetnem kell Benneteket arra, hogy mindaz, amit a Vénusz múltjáról mondtam, évmilliókkal ezelőtt történt, és a története itt csak nagyon röviden van összefoglalva.

Amikor a vénuszi emberek szellemileg továbbfejlődtek a magasabb síkra, egyre kevésbé motiválta őket a fizikai világ, annak szórakozásai és élvezetei. A kommunikáció egyre inkább szellemi úton történt, és az emberek tudata egyre inkább elérte az asztrálsík szintjét. Spirituálisan (szellemileg-lelkileg) és technológiailag a vénusziak egy olyan megértésre tettek szert, amelynél az élet és halál fölötti ellenőrzést a saját kezükben érezték. Annak mértékében, ahogyan tudatuk egyre inkább alkalmazkodott az asztrális síkokhoz, már egyre kevésbé éreztek kötődést fizikai testükhöz és annak sűrűségéhez. Végül a legtöbb titániai ( vénuszi ) elhatározta, hogy átmegy a másik világba, feladja a fizikai testét, és életét az asztrális sűrűségi szinten folytatja tovább. Ebben a folyamatban, amelynél a civilizáció egy dimenzióval feljebbre emelkedett, a Vénusz népe továbbra is a Vénusz népe maradt.

A faj nem halt ki, és az embereknek a transzformáció után ugyanaz maradt az alakjuk és megjelenésük, mint azelőtt. Emlékezzetek vissza, hogy az asztráltest a fizikai alak egzakt másolata, csak kevésbé sűrű és tartósabb formájú.

A kultúra ugyanaz maradt, mint előtte. Az emberek megtartották szokásaikat, jellemüket, gondolkodásmódjukat, öltözködési stílusukat, építészetüket és nyelvüket. A városok és tájak alapvetően ugyanolyanok voltak, mint amilyenekként otthagyták őket a fizikai síkon, csak sugárzóbbak és szebbek lettek. Az én városom, Teutnia is ugyanúgy létezett az asztrális valóságban, mint minden más, a fizikai teljesen pontos másolataként. Barátságunk és kapcsolatunk a többi fizikai bolygóval folytatódott, a Föld iránti érdeklődésünk kis változásoktól eltekintve megmaradt. Majd megtanultuk szabályozni sűrűségi állapotunkat is.

Tehát úgy látszott, hogy a vénuszi nép eltűnt, miután elhagyta a fizikai síkot, valójában azonban folytatta életét, csupán önkéntesen a Vénusz asztrális síkjára költözött. Ám a vénuszi nép között is vannak olyanok, akiknek karmikus tartozása van a fizikai világban és mindezek az embereknek egyszer el kell hagyniuk egy napon az asztrálsíkot egy fizikai síkban történő újra megszületésre, hogy kiegyenlítsék a tartozásaikat.

A finomabb sűrűségbe történő átváltás a civilizáció számára csak átmeneti, arra való, hogy a sűrű, negatív vaskor utolsó éveit egy pozitív életmódban töltsék el. Manapság a Vénusz visszatér egy új aranykorba, és a fizikai bolygót újra olyan emberek népesítik be, akik elhagyják az asztrálsíkot.

Sokan azok közül, kik feladták fizikai testüket és a nagy átalakulás alatt átváltottak az asztrálsíkra, még mindig ott élnek, ami hosszú életkoruk egyik előnye. Az ilyen emberek már nem térhetnek vissza a fizikai síkba, hacsak nem halnak meg az asztrális világban és újraszületnek a fizikaiban. Gyerekeiknek és unokáiknak azonban, akik az asztrálsíkban születtek, nem kell ott meghalniuk ahhoz, hogy átmenjenek a fizikai világba. Nekik csak meg kell testesíteniük fizikai testüket. Ha azonban egyszer átmennek a fizikai világba, addig nem élhetnek újra az asztrálisban, amíg a fizikai testük meg nem hal, mert ők - ha egyszer megtestesítették (létrehozták) fizikai testüket - felelősek azért, hogy fenntartsák azt.

Én ebben az életemben az asztrális Vénuszon születtem és nevelkedtem, egy olyan időben, amikor ott a legtöbb ember és az élet asztrális volt. Kis gyerekként lecsökkentettem rezgéseimet, hogy megtestesítse fizikai testemet, amely természetesen asztrális testem másolata. Nagybácsimmal és egy kísérővel elhagytam a Vénusz fizikai bolygót azért, hogy a Földön éljek. A Vénuszon élt korai éveimnek a története leírja asztrális kultúránkat, és azok alatt az évek alatt sokat tanultam a fizikai bolygókon létező kultúrákról.

Ha a fizikai Vénuszon születtem volna, és ugyanabban a korai életkorban hagytam volna azt el, ezt a könyvet nem írhattam volna meg. Mert hány ember tud legkorábbi gyerekkorára annyira visszaemlékezni, hogy részletesen tudna írni arról? Életem története az ezen korai életévekre történő élénk visszaemlékezés miatt szokatlan. Azáltal, hogy az asztrálsíkon születtem meg és ott éltem, emlékezetem majdnem fotografikus. Az asztrális sík a normál esetben a fizikai síkon szokásosnál  magasabb tudatszintnek felel meg és azoknak az embereknek, akik ott élnek, a lét minden területén nagyobb hatalmuk van. Így számomra nem volt nagy teljesítmény világosan visszaemlékezni arra, ami történt. Ténylegesen még az anyai testben töltött időmre is jól vissza tudok emlékezni !


 

 

4. fejezet

Első életéveim

Az anyai testben

Karmikus kapcsolat szüleimmel

A születés

Anyám meghal

Az első környezet

Nagynéném és nagybátyám befogadnak

Új hazám és az első nap

A játék

A kert

A tanulás temploma

A művészetek temploma

Odin bácsi

Lelki élet

Egy meglepő születésnapi parti

Az anyai testben először bőven volt hely. Én csak egy kis csíra voltam, és sötétség és meleg töltötte ki világomat. Mint lélek magam voltam az egyetlen fényforrás, és bár valójában nem tudtam látni és hallani, tudatában voltam annak az új világnak, amelybe beléptem. Jól emlékszem első napjaimra és heteimre vénuszi édesanyám, Shawik-Echo Lei hasában.

Csodálatos, békés érzés az a biztonság, amikor egy másik élőlény része vagyunk és mégis teljesen elkülönültek benne. Tudtam, hogy milyen nagy mértékben függtem szeretett édesanyámtól. Ő látott el engem a szükséges energiával, amelyre a születés erőpróbájához szükségem lesz.

Ilyen tudatosnak és egyben ennyire tehetetlennek lenni egy különös tapasztalat. Mint lélek, közöttünk mindenki határtalan tudással és határtalan képességekkel rendelkezik. De ha egyszer kiválasztottuk magunknak a családunkat és azt a testet, amelyben élni akarunk, közvetlenül azután, hogy beleszületünk egy új életbe, először tehetetlenné válunk. Azért, mert az új testnek új végtagjai, új érzékszervei és egy új agya van, amelyeket edzeni kell, nagyon nagy figyelmet és energiát igényel tőlünk, hogy megszokjuk azt. Amíg megtanulunk uralkodni hangszalagjaink fölött az új környezetünkben uralkodó nyelven történő kommunikáció érdekében, és megtanuljuk használni új érzékszerveinket és új agyunkat, lelki tudásunk általában a tudatalattiban rejlik.

Ritka esetben néhány zseninél nem válik csak el a tudatalatti és a tudat annyira, hogy kis gyermekek néha rendelkeznek sok élet tudásával. Később az életben minden egyénnek hozzáférése van ehhez a tudáshoz, de kezdetben az be van temetve. Az asztrálsíkban a lelki tudatomhoz egy lépéssel közelebb voltam, annyira, hogy megmaradt bennem a visszaemlékezés ezekre a korai pillanatokra.

Amíg kifejlődött új testem, sok időm volt arra, hogy elgondolkozzam mindazokon a dolgokon, amelyeket tudtam. Mint lélek visszaemlékeztem a kezdetre, amikor először küldettem be a sűrűbb világokba, és arra a szinte végtelen sok életre, amelyeket ásványokként, növényekként és állatokként éltem. Aztán ott volt az a majdnem számtalan emberi élet mindkét nemben, minden elképzelhető helyzetben és sok különböző bolygón. Ezek között a fizikai síkon élt élet-milliók között pedig ott voltak azok az életek, amelyeket a fizikain túli síkokon éltem.

Vég nélkül folytathatnám annak elbeszélését, amire mint lélek visszaemlékeztem, de a legtöbbet új családomon gondolkoztam. Azért választottam ki édesanyámat is és édesapámat is, mert korábban egyszer már voltam velük együtt. És azért volt meghatározva számomra, hogy ismét velük legyek együtt, hogy kielégítsem szellemi és lelki szükségleteimet.

Mi hárman éltünk együtt korábban a Vénuszon, de most első és egyetlen gyermekük kellett lennem : Omnec Onec. A múltban édesanyám és én testvérek voltunk, és a Vénusz egy fiatal bolygó volt, amelyik arra törekedett, hogy befejezze a háborúkat. Betegségek és járványok gyötörték az embereket azokban a viharos években, és az akkori édesanyámat egy rettenetes, gyógyíthatatlan betegség sújtotta. Annak érdekében, hogy életben tartsam őt, és saját energiámmal mediálisan meggyógyítsam, betegségének karmáját magamra vettem és meghaltam helyette.

Ez új vénuszi életbeli édesapám korábban akkor ott orvos volt, és a szeretőm. Ő rossz néven vette édesanyámtól, hogy ő élt, én meg meghaltam. Az én elvesztésem fölötti bánkódásában (gyászában) halálra éheztette magát. Korábbi testvérem - és mostani édesanyám ebben az új életben - szintén szerette őt. A végén szegény (anyám) mindkét embert elvesztette, akik olyan kedvesek voltak számára.

Ebben a vénuszi életben mint férfi és nő szerették egymást. Ezzel apám megkapta azt az esélyt, hogy akkori szenvedését kiegyenlítse. Anyám is meg tudta ezen alkalommal élete egy részét osztani vele, amire abban az elmúlt életében annyira vágyakozott.

Most pedig meg fogok születni. Annak kiegyenlítésére, hogy én odaadtam az életemet akkor érte, most ő fogja odaadni az életét értem és születésem táján meg fog halni. Ez az ő sorsa és az ő választása arra, hogy kiegyenlítse ezt a régi, múltból megmaradt tartozását. Ebben az életben apám azt fogja elveszteni, akinek az élete miatt akkor annyira neheztelt, és az lehet mellette, akit annyira szeretett akkor, de elvesztett. Mint gazdag érzelmű ember, epekedni fog szeretett édesanyám után, tőlem el fog fordulni és a munkájára fogja fordítani figyelmét. Mindezeket a dolgokat lélekként tudtam.

Gyakran gondoltam új édesanyámra, amikor növekedtem a hasában. Éreztem a felém ápolt meleg szeretetét, és éreztem afölötti örömét, hogy kezdtem mozogni. Édesapám meleg szeretete is kisugárzott rám. Hallottam tompa hangjukat és tudtam érezni kezüket, amikor rúgkapáltam és ficánkoltam.

Úgymond elolvadtam afölötti leírhatatlan örömben, hogy egy vagyok a kozmosszal. Áthatott az univerzum ritmusa, a fénynek és hangzásnak ez az eleven áramlata, amely a Legmagasabb Istenségből áramlik ki, hogy tápláljon mindent, ami élő és aminek alakja van. Az anyai testben eltöltött idő valami különleges, mert aközben a lélek szabadon utazhat a túlvilági síkokra.

Az idő telt, és én szépen fejlődtem. Naponta éreztem, hogy külsőleg hogyan váltam egyre inkább emberré. A rendelkezésemre álló tér fokozatosan annyira szűkké vált, hogy alig bírtam már mozogni. Majdnem lehetetlenné vált, hogy kinyújtózzak. A kívülről jövő hangok tompák voltak, de édesanyám szívverése és lélegzése nagyon közel volt hozzám.

Amikor közeledett annak az ideje, hogy kijöjjek a testéből, az öröm és szomorúság vegyes érzései kavarogtak bennem. A boldogság egy érzése öntött el, de egyidejűleg az új tapasztalatok miatti félelem is. A választás azonban megtörtént és az idő is eljött.

Hirtelen döbbenet szállt meg amiatt, hogy ki kell lépjek a fények és hangok közé, sokkolva voltam attól, hogy új leszek, elszigetelt és azonosságom lesz. Idegen mosolygó arcok üdvözöltek, de rögtön felismertem és megszerettem ezt az új családot. Megérkeztem, sírva, mert nem tudtam mindent közölni abból, amit éreztem és tudtam, és amiért olyan kicsi és tehetetlen voltam. Édesanyám karjaiban tartott és szoptatott, amire meg én melegben éreztem magam, olyannak, akit akartak és szerettek.

Amikor ott feküdtem a karjaiban, tudtam, hogy nem marad sokáig mellettem. A nyugalma és szerető tekintete olyan sok mindent elmondott. "Szívemből szeretlek, de el kell, hogy hagyjalak téged. Nem leszek melletted, hogy megoszd velem életed örömeit és szenvedéseit. Olyan döntés született, hogy te élni fogsz, én meg kiegyenlíthetem a karmámat."

Ahogy olyan melegnek, akartnak és szeretettnek éreztem magamat, békés, felüdítő álomba merültem. Amikor újra kinyitottam a szemem, egyedül voltam egy ágyban. Elmosódva vettem észre édesapámat, aki egy bizonyos távolságban járkált fel s alá. Ő nem jött hozzám közel. Édesanyát sehol sem lehetett látni. Elalvásom előtti utolsó szavai nyilalltak a fejembe. "Vigyázz jól a kicsimre", mondta édesapámnak. Én először nem egészen fogtam fel, hogy édesanyám már átment, de mint lélek tudtam már mindezt.

Kis csecsemő létemre történő visszaemlékezéseim nagyrészt elmosódottak, aztán vannak kis szakaszok, amelyek nagyon világosak. Most, hogy összerakom ezeket a darabokat, fejemben összeáll egy kép azokról a korai napokról.

Az ágyam mellett állt egy idegen, egy szomszéd nő, akinek meg kellett engem szoptatnia és el kellett látnia. Ő volt az egyetlen, aki üdvözölt engem új otthonomban Teutóniában a Vénuszon.

Az egész helyiségben körülöttem egy nyomasztó, diszharmonikus légkört éreztem. Magasan fölöttem ívelt a kupolaformájú mennyezet. Középen volt egy lótuszcsokor alakú virágkompozíció, és a kupolát mindenféle finom, de bonyolult virágminta vette körül és azok lenyúltak egészen kerek hálószobám falaiig. Tál alakú ágyacskám egy arany, virágokkal díszített kötélen függött, mely a mennyezetből jött. A közelben egy nyitott ablak volt, rálátással az édesen illatozó kertre. Egy gyöngéd légáram ide-oda ringatta az ágyat.

Végül is élveztem mindezeket az új benyomásokat. Madarak énekeltek egy aranyketrecben az ágyacskám közelében. Édesanyám egyik utolsó kérése volt, hogy madarak éljenek szobámban. Fölöttem automatikus játékok repültek vagy lógtak a levegőben és nagyszerű hangzásokat keltettek.

Mindennap jött a dajka, hogy ellásson. Kötelességet éreztem szeretet helyett. Azt hiszem, azért tartott olyan távolságot, mert én nem az ő gyereke voltam. Mint csecsemő, éreztem ezt a hűvösséget, és biztos vagyok abban, hogy a fizikai világban minden csecsemő érzékeli édesanyjának az igazi érzéseit.

Gyakran hallhattam a távolban édesapám hangját, de sosem csíptem el arcának futó tekintetét. Csak egyszer láttam őt röviddel születésem után, de a fájdalomnak és elvesztésnek ezen első napja után sosem közeledett többé hozzám. Biztossá vált bennem az az érzés, hogy én voltam annak a diszharmóniának az oka, amit éreztem. Néha, amikor kivittek a kertbe, hallhattam édesapám laborja gépeinek a hangját, de őt sose tudtam látni.

Egy napos reggelen a dajka kitett engem egy puha takaróra a kertbe, úgy, hogy élvezhettem ott a pillangókat és a madarakat, meg a gyönyörű szép virágokat. De engem sokkal jobban érdekelt egy ismerős hangzás - édesapám hangja.

Ő és két másik hang azt beszélték épp meg, hogy mi történjen velem. Mint újszülött csecsemő, nem vettem észre, hogy azok nagynéném és nagybácsim voltak, de felismertem a nevemet, ami olyan gyakran szóba jött közöttük. Életem folyamán csak később tudtam meg, hogy mi történt akkor.

Édesanyám nővére, Arena, és férje, Odin meglátogatták édesapámat, és megbeszélték, hogy mi legyen belőlem. Édesanyám halálán elkeseredve édesapám engem tartott mindenért felelősnek. Kinyilvánította Arena és Odin számára, hogy érzelmileg nem akar kötődni hozzám és semmilyen érzést nem akar ápolni irányomba. Elég nehéz volt számára az, hogy elvesztette az édesanyámat, de ha hozzám kötődne, akkor az mindig ugyanaz a történet lenne.

Az apám nem tudta elviselni, hogy felnövekedni lássa azt a gyermekét, aki elvesztett szerelmére annyira hasonlított. És azért, amiért érzelmileg olyan erősen kötődött hozzá, nem helyeselte az édesanyám önzetlen választását. Ez részéről természetesen nagyon egoista volt, és ezt el is ismerte. Én csak egy gyermek voltam, nem egy élettárs, ő így tekintett a helyzetre.

Kinyilvánította a nagynéném és nagybácsim felé, hogy neki nincs ideje arra, hogy önmagát egy gyerek felnevelésére szentelje, miután egy gyerek sok szeretetet és gondozást igényel. Ő egy tudós volt, és tennie kellett a dolgát, az, hogy rólam is gondoskodjon, szerinte már túl sok lenne.

Ha már egyszer nem volt anyám, ő azt találta a legjobbnak, ha a nagynénémék fogadnak magukhoz és nevelnek, mintha a saját gyerekük lennék. A nagynéném és nagybácsim természetesen túláradóan boldogok voltak, hogy megkaphattak engem, mert nekik nem volt saját gyerekük.

Mélyen aludtam, amikor Arena odajött a kertbe és bevitt a házba. Elmosódottan emlékszem arra, ahogy vitt a karján és finoman betekert ágyam takarójába, majd becsomagolta kis dolgaimat.

Amikor kinyitottam a szememet, egy mosolygós arcot láttam magam fölött. Arena hajolt fölém, és vöröses-aranyos haja szelíd hullámokban omlott a vállára. Úgy éreztem magam, mintha az ő saját gyereke lennék, amikor barátságos, szeretetteljes arcába és zöld, nevető szemeibe néztem. A nagynéném egy nagyon szép nő volt, aki nagyon hasonlított az édesanyámra.

Ezüstös szőke, vállig érő hajával és majdnem türkizben szikrázó szemeivel nagybácsim, Odin pedig egy nagyon jó kinézetű férfi volt. Nagy volt és jól megtermett, csodásan vidám kisugárzással, férfi, de Arenára nagyon hasonlító.

Arena mindig olyan szeretetteljesen emelt fel és szorított magához. Azóta, hogy édesanyám megszoptatott az első napon, most éreztem először megint a melegség és szeretet érzését. Most nagyon hiányzott nekem, és tudtam, hogy elment, de nem értettem mindazokat a változásokat, amelyek körülöttem zajlottak.

Becsomagolták az összes játékomat és ruhámat, sőt, még a kiságyamat is. Rájöttem, hogy elhagyom a házat és édesapámat, akit annyira szerettem. Emlékszem, ahogy kivittek a ház ajtaján és utoljára láttam családi környezetemet. Amikor megérkeztem nagynéném és nagybácsim repülőgépéhez, hallottam édesapámat, ahogy viszontlátást mond a távolból. A dajkám adott egy búcsú-puszit az arcomra, és ennyi volt minden.

Hárman beszálltunk a járműbe és felemelkedtünk. Normális esetben az asztrálsíkon nincs szükség járművekre. Ott gondolati erővel utazunk, úgy, hogy figyelmünket a célhelyre irányítjuk és egyszerűen megjelenünk ott. De ha több ember utazik együtt, néha az egyik elvész, mert hibás helyen vagy hibás időpontban érkezik meg. Ezért utaznak csoportok szívesebben egy járművel és így együtt érkeznek meg ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben. Ezenkívül szebb élmény az, ha együtt élvezzük a tájat, mint egyszerűen egyedül megjelenni valahol.

Repülőgépünk egy bámulatosan egyszerű űrjármű volt, ami úgy nézett ki, mint egy ülésekkel ellátott átlátszó üvegbuborék. Mivel nagybácsim gondolati erő által képes volt hajtani és kormányozni a járművet, nem volt benne semmilyen gép vagy vezérlés, csak egy egyszerű, csillogó gömb.

Amikor elemelkedett járművünk a tarka fák fölé, még elkaptam egy utolsó képet édesapám telkéről. A házunk közepén volt egy elegáns, fehér, kicsit kiemelt kupola, ami alatt aludtam és játszogattam életemnek azokban az első heteiben. A ház két jobbra és balra kinyúló oldalszárnyával engem az amerikai Fehér Házra emlékeztet, bár a mi kupolánk építési stílusa inkább törökös volt. A nagy telken egy csomó pompás tarka fa volt, meg virágok, amelyek kiválóan voltak elrendezve. A bal oldalon volt a laboratórium, amelyben az édesapám dolgozott. Az egész úgy nézett ki, mint egy a szivárvány minden színében pompázó üvegbuborék a kert bokrai és fái között.

Amikor aztán megpillantottam a nagynéném és nagybácsim házát, rögtön beleszerettem abba. Az ugyanúgy nézett ki, mint a horizonton felkelő hold, vagy mint egy kör, amely felszáll a talajról. Egyszerűbbre nem lehetett volna már tervezni - egy lapos, tejszerűen kék-fehér kupola, művészi kertekkel körbevéve. Egzotikus fák, színpompás virágok, szobrok és szökőkút.

Egy kikövezett gyalogösvény végén volt a főbejárat, egy díszes boltív, amely mindkét oldalon két kisebb boltívvel volt összekötve. Ezek a kisebb bejáratok közvetlenül a hálószobákhoz vezettek. A bejárati csarnokban balra és jobbra hajolva vállmagas, fehér, kovácsolt vas rácsok helyezkedtek el, melyek borostyánnal és rózsaszínű meg fehér virágokkal voltak benőve. Ezek választották el az alvó traktust a lakószobától. Maguk a rácsok művészien voltak kikovácsolva levél- és virágalakokkal.

A helység közepén egy kerek tűzhely volt, ami bele volt eresztve a bíborvörös-kék-fehér márványpadlóba. Amint később megtudtam, a körülötte álló ívelt heverők színe napról napra változott, mindig a nagynénim hangulata és kedve szerint. A helység más részein prémekből vagy más puha anyagokból készült, csillogó színű heverők voltak.

A zenés vízesés és télikertünk halastava a helység hátsó végében volt. Ott egzotikus fák álltak, amelyek árnyékot vetettek a halaknak, és aranyos kis madarak ugráltak kedvesen csicseregve az ágak között. Úgy nézett ki a házunk, mintha magát a természetet hozták volna be belé. Mindenütt növényeket, virágokat, madárkákat lehetett látni, amelyekről Arena nagynéném gondoskodott.

A földszinten csak a lakószoba volt és a két hálószoba mindkét oldalon. E fölött látni lehetett az étkező kerek márványpadlóját. Télikertünktől balra egy márványborítású csigalépcső vezetett fel egy galériához, amely körbefutott a ház egész belsején. Felfelé, a második emelet irányában épp annyi hely volt, hogy egy férfi egyenesen állva elfért benne. Bizonyos távolságokban az egészet kis, sötétvörös fából készült keleties hidak fedték át.

Az emeletet egy csípő magasságú fal szegélyezte, ami ugyanabból a sötétvörös csillogó fából készült, és növényekkel, kis szobrocskákkal és ízléses kerámiával volt díszítve. Öt faragott, intarziákkal ellátott fából készült ülőalkalmatosság vette körbe az asztalt és tette teljessé a berendezést. A nagynéném szerette az egyszerűséget és az eleganciát.

Kupola alakú mennyezetünk, amely alul az ívelt falakba torkollott, egy szenzációs látványt nyújtott. Belülről a falak és a mennyezet olyannak látszottak, mint az átlátszó üveg, folyamatos látványt nyújtottak kertjeinkre, a színes felhőkre és a közeli hegyekre. Közvetlenül az asztal és a székek fölött a kupolás mennyezetünk közepén egy színes ablaküvegből készült négyszögletes mozaik volt beillesztve. Ha fentről lenéztünk, a második emelet szintén átlátszó üvegből állt, de a lent lévő lakószobából csak egy bíbor-kék-fehér színű márvány mennyezet látszott.

Házunk minden bútordarabja egy műalkotás volt, különlegesen egyedülálló, magukról a műtárgyakról nem is beszélve. Az egész hely az érzékek számára ünnepet jelentett, annyi szépséggel és harmóniával, hogy a szavak nem elegendőek annak leírására.

Azok a beszélgetések, amelyeket nagynéném és nagybácsim folytattak ezen az első napon rólam, mély együttérzésről tanúskodtak. Ők nem  tudták megérteni édesapám érzéseit, de elismerték, hogy ő egy független egyén volt, és fogalmuk sem volt arról, hogy érzett, hanem csak akkor tudtak volna vele együttérezni, ha átmentek volna ugyanazon a tapasztalaton, amin ő. Elfogadták a döntését és szívből örültek annak, hogy egy gyermeket nevelhetnek fel.

Az a tény, hogy én Arena húgának a gyereke voltam, nagy különbséget jelentett, és bár a nagynéném és nagybácsim nagyon boldogok voltak, hogy én lettem az övék, egyben szomorkodtak is, hogy elvesztettem édesapámat is, meg édesanyámat is. Ugyanakkor nagyon jól tudták, hogy mindez egy karmikus ügy volt, és hogy meg fogják tenni a legjobbat, amit csak tehetnek, hogy gondoskodjanak rólam és jó életem legyen.

Az új hálószobám a vízesés közelében volt, és tál alakú ágyacskám a füstszínű üvegmennyezetből lógott  alá egy arany láncon. Az ágyacskám egyfajta rózsaszínű fűzfafonatból volt, és felülről lefelé egy kék, sárga virágokból és zöld levelekből álló láncolat vett mindent körbe. Arena néni egy új takarót adott nekem, amely olyan érzést keltett, mint a pehelytakaró és olyan puha volt, mint egy felhő. Tele volt mindenütt kis állatkákkal és virágokkal, amelyek váltogatták a színeiket. Mielőtt beletett a kis ágyamba, mindig adott nekem egy finom gyümölcslevet, és emlékszem, hogyan aludtam el békésen mennyei dallamok mellett, amelyeket számomra játszott arany hárfáján.

Normális esetben itt valóban nem szükséges a csecsemők szoptatása vagy etetése, bár élvezik azt és a biztonság érzését keltik bennük. Az asztrálsíkon élő emberek minden életfontosságú energiát közvetlenül az éterből abszorbeálnak, általában a nyugalmi napszakban. Ez működik, mert az asztrális test sokkal 'könnyebb  energiarezgésből' áll, mint a fizikai test. Különleges alkalmakkor mégis veszünk magunkhoz kiadós étkeket. A mi egész népünk magával hozta kedvencségeit a fizikai síkból, beleértve a jó étkek ízletes élvezetét.

A legtöbb vénuszi gyermek életének első 5 évében rengeteg tréfálkozás és játék mellett azzal foglalatoskodik, hogy tanulja az élet alapjait.

( 5 év alatt azon időtartamot értem, amelyre egy vénuszi gyereknek szüksége van ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy 5 éves földi gyerek. Amikor életkorról vagy évekről beszélek, figyelembe kell vegyétek, hogy csak megpróbálok valamilyen időelképzelést közvetíteni Nektek - de ez nem felel meg a fizika és a matematika földi időkoncepciójának. )

A szülők kötelessége, hogy megtanítsák otthon ezeket az alapokat, még mielőtt a gyermek elkezd járni a tanulás templomába. Arena néni minden napnak egy részét arra szentelte, hogy tanított engem a mi kultúránkra és a Legmagasabb Istenség Törvényeire. Nagyon korai életkorban tanultam meg a mi ábécénket és a mi nyelvünket, a számrendszert és egyszerűbb képességeket is.

Először, mint a legtöbb gyerek, tanulójátékokkal játszottam. Élveztem a rajzolást, papírból különböző dolgoknak a kivágását és a betűkkel való játszadozást. Nagynénim segített a számolásban és abban, hogy különböző betűkből szavakat rakjunk össze. Ilyen módon nagyon gyorsan tanultam.

Játékaim között minden alapvető geometriai alak ott volt különböző anyagokból és színekből, ugyanúgy sok különböző más alakú építőkocka, amelyekből kis városokat építhettem. A kockák sokfajta szép fából, fémből és kristályokból készültek. Odin bácsi gyakran tanított engem, és sok érdekes dolgok hozott haza, mint pl. mágneseket vagy tanulójátékokat, amelyeken fogantyúkat mozgathattam, gombokat nyomogathattam és kurblikat forgathattam, és amelyek mindenféle zajt keltettek és sok mindent hoztak mozgásba.

Amikor elértem a 2-3 éves kort, több kreatív és kézügyességet fejlesztő foglalkozásban vettem részt. Nagynéném képeket rajzolt, amelyeket én festhettem ki. De hamarosan magam is rajzoltam és fafaragásokat készítettem olyan szerszámokkal, amelyek nem sérthettek meg. Szívesen játszottam két babával is, amelyek a világunkban ható pozitív és negatív erőket ábrázolták.

Nagyon korán kezdtem el mind hárfán, mind pedig egy zongorához hasonló hangszeren játszani, és azóta a zene mindig is életem egyik eleven része maradt. Mivel a táncolást mindennél jobban szerettem, mindig örültem, amikor nagynéném tanítási órái alatt zenélt. Olyankor gyakorolhattam mindazokat az új mozgásokat, amelyek a fejemben megjelentek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a táncolás volt a kedvenc foglalatosságom. Képes voltam órákon keresztül üldögélni a zenés festményeink előtt vagy a magam komponálta zenékre táncolni.

A zeneberendezésünk úgy nézett ki, mint egy a mennyezetbe süllyesztett hangszóró, de az minden más volt, csak nem  egy hagyományos készülék. Amikor egy bizonyos szimfóniára vagy más ismert darabra gondoltunk a környezetében, elkezdte azt játszani, és megfürdette a hangzásban az egész házat. Ezt a készüléket teljesen gondolatokkal lehetett szabályozni és szellemmel vezérelni.

A kert volt kedvenc környezeteim egyike. A mi kertünk egy gigantikus kör alakjában vette körbe a házat. Egyik részében nagynéném és nagybácsim a Vénusz sok helyéről és szomszédos bolygóinkról származó fákat, bokrokat és virágokat gyűjtött. Ezek mindenféle alakúak, nagyságúak és színűek voltak. Az élet sokfélesége abszolút csodálatos volt.

Egy bizonyos fát különösen kedveltem. Ez úgy nézett ki, mint egy keleti legyező, amelynek gyökerei négy törzset hajtottak ki. A törzsek váltakozva fénylően zöldek és fénylően kékek voltak, a levelek természetes állapotukban pedig fénylően sárgák voltak. Azzal a virágzó szőlővel együtt, ami az ágakról csüngött alá, az egész növény úgy nézett ki, mint egy óriási legyező. Majdnem minden nap játszottam alatta. Nagyon szerettem ezt a fát és néha rámásztam egy kicsit és úgy csináltam, mintha egy madár lennék.

A megnézésre érdemes különös fák hozzátartoztak ahhoz a látványhoz, amit a kertünk nyújtott. Némelyikük úgy nézett ki, mintha egy nagy virág lenne, másoknak ugyanolyan színű, sárga, kék vagy piros  törzsük, ágaik és leveleik voltak. Ugyanakkor egyes virágok ugyanolyan különösen néztek ki, mint azok a fák, amelyek tollakra hasonlítottak, és ezek pompás illatokat árasztottak, és ringtak a szélben. Napraforgó, rózsa, tulipán és sok más, a földi emberek számára ismert növényfajta szintén nőtt a kertünkben.

Sok időt töltöttem kint a madarak és állatok között, etettem őket és jól gondoskodtam róluk. Mindig találtam új madarakat és rovarokat háziállatnak. Ők azért fejlődtek, hogy szeressenek engem, és én is azért nőttem, hogy szeressem őket.

Gyümölcsök és zöldségfélék szabadon nőttek a bokrok, cserjék, virágok és fák között. Ez még a fizikai érából maradt meg, amikor minden család maga termelte meg a táplálékát. Kedvenc gyümölcsöm, amit - amennyire emlékszem - mindig ettem, a pompás yunya volt. Ennek az íze olyan volt, mintha körtének és cseresznyének lett volna a keveréke, csak sokkal zamatosabb volt.

Szerettem üldögélni a hátsó udvarunkban a szökőkút csobogó, csurdogáló vize mellett, amely éjjel-nappal belülről fényesen ki volt világítva. Úgy nézett ki, mint négy világító gomba egymás fölött, mindegyik hullámos  szélekkel és a felső mindig kisebb volt, mint az alatta lévő. A tiszta víz egészen felül lövellt ki egy lótuszcsokor alakú szoborból, ahogy folyt le, a következő szinten már sárga lett, az azt követőn pedig bíborszínű. A legalsó szinten meg narancssárgán fénylett a víz. Pompás volt !

Egy tiszta füves részen állt az a hinta, amit nagybácsim csinált nekem. Ez nem olyan volt, hogy valamiről lógott volna lefelé. Ez a lebegő hinta mindig akkor ringott előre meg hátra, amikor fújt a szél. Bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy függőágy szép, fehér csúcsával. Barátaimmal sok órán keresztül játszottunk Odin nagybácsimnak ezzel a különös ajándékával.

Első barátnőm egy Zemura nevű kislány volt, akinek kb. olyan szinten állt a tudata, mint az enyém. Szülei minden nap elhozták, hogy együtt játsszunk. Az életkornál a Vénuszon fontosabb a tudatszint, amit csak érezni lehet, de látni nem. A játszótársak vagy barátok együtt töltik idejüket, és élvezik egymás társaságát, amikor megosztják egymással egyező belső tulajdonságaikat.

Azok a játékok, amelyeket játszottunk, hasonlítanak azokra, amilyeneket a legtöbb gyerek játszik, csak több művészet volt bennük. A kertben egész mini-városokat tudtunk megjeleníteni, kompletten, kis emberekkel és járművekkel. Gondolatainkkal tudtuk mozgatni őket, elő tudtuk idézni, hogy beszélgettek, sőt, még azt is, hogy öltözködtek. Azok az épületek, amelyeket létrehoztunk, olyan részletesen ki voltak dolgozva, hogy az egész város egy a Vénuszon vagy más bolygókon létező valódi városnak a hű másolata volt. Nem felejtettünk ki semmit. Voltak ott kertek, folyók, csónakok és hidak, állatok, és minden, ami egy valódi városban lehetséges.

Mivel az asztrálsíkon éltünk, Zemura és én könnyen láthatatlanná tudtuk tenni magunkat, testünk alakját virágokká vagy fákká tudtuk átalakítani vagy tudtunk bújócskázni. Egész kicsivé alakítottuk magunkat, és azt játszottuk, hogy tündérek vagyunk, és különböző történeteket találtunk ki kis népünkről. Azok az új tapasztalatok, amelyek az életben előttünk álltak, majdnem végtelenek voltak. Emlékszem, ahogy egy óriási pillangót teremtettem, mászkáltam a hátán és repültem vele az egész szomszédság fölött, csak azért, hogy kipróbáljam, hogy az milyen.

Amikor idősebbekké váltunk, a barátnőimmel egyre érdekesebbnek találtuk a szüleink utánzását. Játszottunk családosdit, kicsinosítottuk magunkat és partikat adtunk, amelyeken mindenki táncolt és énekelt, ahogy az a szüleinknél is volt. És miután mindegyikünknek volt valamilyen tehetsége és alkotóképessége, az előadáson mind rész vettünk.

Amikor játszottunk, mindig megpróbáltunk valami újat tanulni vagy fejleszteni tehetségeinket. Szerepjátékainkban az egyikünk kigondolt valamit, a másik meg megvalósította az ötletet, táncolt vagy elmondott egy verset, amely kifejezte azt a gondolatot. Amikor nagybácsim hozott könyveket különböző bolygók történetéről, sokféle jelmezbe öltöztünk be különféle frizurákkal, hogy előadjuk azt a kort. Azok a ruhák, amelyeket alkottunk, valódi történelmi példák utánzásai voltak.

A mi anyag fölötti szellemi hatalmunk nagyon jól lehetővé tesz ilyenfajta játékokat. Az anyag az asztrálsíkban olyan magas rezgésszinten létezik, hogy gondolataink képesek azt mozgatni, átalakítani vagy közvetlenül megjeleníteni az energiából. Amikor családosdit játszottunk, mindig megjelenítettünk egy rendes házat és olyan ruhákba öltöztünk, amelyeket ugyanolyanra alkottunk meg, amilyeneknek képzeletünkben vizualizáltuk azokat.

A gyerekeknek általában ugyanúgy megtanítják ezt az alkotó-teremtő képességet, mint a fizikai síkokban élő gyerekeknek a járást, az olvasást és az írást. Én még nagyon kicsi voltam, talán 2 vagy 3 éves, amikor nagynéném elkezdte nekem tanítani az alkotásnak ezt a tudományát. Lélekben el kellett, hogy képzeljek magamnak részletesen egy képet, pontos méretekkel, színekkel és felépítéssel, és korlátoznom kellett magamat, hogy ne túl sok dolgot testesítsek meg.

Azt nem mondhatom, hogy az asztrálsíkon a semmiből alkotunk dolgokat. A gondolatainkat felhasználjuk arra, hogy a szabadon rendelkezésre álló energiát átalakítsuk valami olyasmivé, amit épp gondolunk, és csak azért tűnik az egész olyannak, mintha mágia lenne, mert azok a dolgok, amelyeket így megtestesítünk, úgy jelennek meg, mintha a semmiből keletkeztek volna. A gondolatoknak az anyag fölötti ugyanezen hatalma meg van a fizikai világban is, csak ott azért nem tűnik mágikusnak, mert az alkotó folyamat ott sokkal lassabb és nyersanyagokat és munkaráfordítást igényel.

Nekem megtanították azt a sok nagy felelősséget is, ami az ilyen erők használatához hozzátartozik. Mivel minden cselekedetem jó vagy rossz karmát hoz létre, ha nem a Legmagasabb Istenség nevében teszem azokat, vigyáztam arra, hogy alkotásaim ne avatkozzanak bele valaki más életébe.

Egyik kedvenc tapasztalatom az volt, hogy függőágyamon feküdtem és hallgattam a télikertben lévő vízesés hangját. Az egy zsongító, melodikus hangzást keltett, mintha a víz egy hárfán folyt volna le. Sose fáradtam bele az állandóan változó dallamok hallgatásába vagy annak a mindig jelen volt szivárványnak a látványába, ami a vízesés által okozott vízködben látszott.

Szobám átlátszó falain keresztül láthattam a távolban lévő bíborvörös Kumli-hegyeket és dús, színekben pompázó kertünket. Ez számomra több volt, mint egy egyszerű hálószoba. Ez az én saját világom volt, amelyben egyedül lehettem és elmerülhettem gondolataimban és érzéseimben. Sok bútort magam terveztem és jelenítettem meg, amikor kb. 5 éves voltam. Szobám bíbor-kék-fehér márványpadlóját egy olyan szőnyeg fedte, amelyik úgy nézett ki és melynek tapintása olyan érzést keltett, mint a gyep, és amely kis sárga és kék virágokkal volt díszítve. Különleges ajándékként Odin nagybácsim faragott nekem természetes fából egy kis fa alakú asztalkát. Művészien faragott és kézzel festett zöld levelek szegélyezték a kerek felületet, a stabil láb pedig egy fatörzs alakjára lett kidolgozva.

Hálószobáink között mindegyiknek saját fürdőszobája volt, és természetesen megengedték nekem, hogy én tervezzem meg az enyémet. Az egy kerek, süllyesztett és kagylókkal díszített kád volt. A padló közepén egy tengeri csillag volt. A vízcsapok aranyhal alakúak voltak, amelyek köpték a vizet. Egy a mennyezeten helyet foglalt csillag alakú fúvóka szolgált a zuhanyozásra.

Mindennek a teteje egy élő fa volt, amelyik a szobám egyik sarkában nőtt. Amíg az még a kertben állt, annyira megszerettem, hogy behoztam, és nagyon jól növekedett itt. Úgy, ahogy népünknek nem szükséges ennie, a fáknak sem kell, hogy a talajban gyökerezzenek, mert ők is közvetlenül veszik fel a szükséges energiát. Az én fám úgy nézett ki, mint egy csavart tölgyfa sötétzöld levelekkel és bíborszínű virágokkal, amelyek mennyei illatot árasztottak magukból. Sok órán keresztül élveztem ezt a fát azon a kis fehér hintán, amely az ágakból lógott le. A fák a vénusziak számára az élet jelképét jelentik, mert ott, ahol egy fa nő, egy ember is megélhet.

A tanulás mindig is felbecsülhetetlen részét alkotta életemnek. Ez a vénuszi társadalomban olyan valami, ami az életkortól függetlenül minden egyes ember minden napjának minden pillanatában zajlik. Nekünk nincsenek olyan iskolarendszereink, mint amilyenek a Földön vannak, és amelyek inkább hasonlítanak egy gyár futószalagjaira, amelyek ontják a késztermékeket. Mi olyannak ismerjük a tanulást, ami egy végtelen tapasztalás mind az egyénnek, mint léleknek a fejlődésében. A vénuszi gyerekek az iskolai képzést nehézkes munka helyett örömként és beteljesülésként élik meg. Miután mi itt az asztrálsíkban mentesek vagyunk attól a tehertől, hogy a megélhetésünkre valót magunknak kelljen megkeresnünk, életünk a művészetekben és tudományokban történő alkotások és elképzelések körül zajlik, és képzési rendszerünk életmódunkat tükrözi vissza.

A mi környékünkön élő emberek számára Teutónia-város egy kulturális, és nem egy kereskedelmi központ. A kereskedésnek az asztrális életben nincs helye. A város nagy része a tanulás templomainak van szentelve, melyeket a művészetek és a tudományok fejlesztésére szánnak. Mindegyik épület maga is egy-egy műalkotás. Minden templomban gyerekeket és felnőtteket egyaránt mesterek kalauzolnak az általuk választott területen. A haladóbb tanulók mindig meg vannak hívva, hogy részt vegyenek az újabb tanulók vezetésében.

Minden gyerek szabadon döntheti el, hogy mikor akarja megkezdeni tanulmányait a templomokban. Egyedül a gyereknek van joga ezt eldönteni majd véghez vinni, a szülőknek ebbe nem szabad beleszólniuk. A gyerek joga azt is szabadon eldönteni, hogy mi mindent tanuljon és mikor; nincsenek tantervek és záróvizsgák, és nem adományoznak diplomákat, akadémiai címeket és fokozatokat sem. A templomokban való tanulás egy személyes ügy.

Számomra a tanulás összes temploma közül a művészetek temploma volt a legkedvesebb. Majdnem 5 éves voltam, amikor elkezdtem ott tanulni. Engem majdnem mindig meg lehetett találni azon az emeleten, melyet a táncművészetnek szenteltek. A táncolás számomra egyik legfontosabb tevékenység volt azon inkarnációm óta, amikor a régi Egyiptomban udvari táncosnő voltam Mózes palotájában, mert azóta mindig is életem egy fontos része volt. Természetesen sok különböző templomot látogattam, de egyiket sem kedveltem annyira, mint a művészeteknek ezt a nagy kupolaalakú templomát márvány oszlopaival és márvány lépcsőivel körbe-körbe.

Minden reggel azzal kezdődött, hogy kiemelkedtem nyugalmi fázisomból, mielőtt bementem a városba. Az alvás és a pihenés az asztrálsíkon többé kevésbé a szellem pihentetése, mivelhogy nincs fizikai test, ami elfáradhatna. Mi csak koncentráljuk figyelmünket egy dologra, egy szóra, egy gondolatra vagy egy tárgyra, amíg a tudatos szellem kiürül. Felébredéskor előbb mindig el kellett döntenem, hogy aznap milyen fajta személy akartam lenni. Mi törekszünk arra, hogy minden nap mások legyünk, mert korlátoltnak és unalmasnak tartjuk, hogy minden időben ugyanaz a személyiség legyünk.

Némely napokon szerettem pörgő, boldog ember lenni, más napokon inkább előnyben részesítettem, hogy csendes és visszahúzódó legyek. Néha úgy döntöttem, hogy királyi származású hercegnő leszek, és mindenki úgy is nézett rám, mivel ez nem csak egy gyerekjáték volt. A Vénuszon minden ember megpróbálja naponta váltogatni személyiségét, hogy ezzel érdekesebbé tegye az életet és ne korlátozza önmagát ilyen tapasztalatok által. Minden nap választottam magamnak egy olyan ruhát, ami illett aznapi új azonosságomhoz, mindig szerettem a nagyon nőies, könnyű és puha ruhákat. Csak a fantáziám szabott korlátokat a tervezésben, az anyag- és stílusválasztásban. Hordhattam a Napot - egy olyan ruhát, ami úgy nézett ki, mint a napsugarak, vagy egy olyan ruhát, amelyik a csillagok fényére vagy egy csodás köveken folyó patak vizére hasonlított. Csak arról volt szó, hogy megjelenítsem azt, ami a fejemben volt.

Ritkán ettem valamit, mielőtt elindultam a templomokba. Szokás szerint közvetlenül a márvány lépcsőfokok előtt jelenítettem meg magamat, bár némely reggelen, amikor változáshoz volt kedvem, szívesebben sétáltam végig a településen, mentem be a völgyhídon a városba és élveztem útközben a kilátást és a természet hangjait.

A templom belsejében több emelet létezett, mindegyik a sok művészeti ág közül valamelyiknek volt szentelve, úgy, hogy mindegyik emelet rezgései egy bizonyos témának feleltek meg. Minden szinten volt egy nagy kerek csarnok, amely több száz ember számára adott helyet. Ez volt a fő tanulózóna, míg a csarnok körül elhelyezkedő kis tanulószobákban egyedül lehetett dolgozni vagy gondolkozni.

A földszinten az alapművészeteket vagy az érzések, ötletek és képek papírra történő megjelenítését tanulhattuk. Ez nem azt jelenti, hogy ott csakis ülünk és azt tanuljuk, hogyan lehet megjeleníteni egy vázlatot gondolati erő által. A művészetek templomában ugyanúgy, mint mások a fizikai síkon, tanulunk kézzel történő alkotást, és más művészi képességeket is. A következő emeleten volt a fő csarnok, amelyben különböző eszközökkel és anyagokkal tanulhattuk a festést. Voltak egész emeletek, amelyek a szobrászatnak, a kollázstechnikának, a papírvágásnak és -hajtogatásnak, a fafaragásnak és mindenféle más művészeti ágnak voltak szentelve. Még tovább feljebb volt a tánc emelete.

Mindegyik templom azoknak a művészeteknek és tudományoknak megfelelően volt kialakítva, amelyeket annak különböző helységeiben és emeletein gyakoroltak, hogy bevigyék az oda illő rezgéseket.

Minden nap az iskola után játszottam a jó barátaimmal, úgy, ahogy azt a Földön is teszik a gyerekek, de vitatkozások és veszekedések nélkül. Az egyik legelőkelőbb kedvenc foglalatosságunk abban állt, hogy színes és illatos virágokból hosszú láncokat szőttünk és magunkkal vittük azokat a szomszédságokba, és fákra és házakra akasztgattuk őket. A szomszédainknak ez ugyanúgy tetszett, mint nekünk. Hisz néhány nap alatt úgyis eltűntek a girlandok, és kezdhettünk mindent elölről.

Különösen szerették  gyerekek az utcaváltásokat, és természetesen nem vártunk egy különleges alkalomra, hogy ilyet rendezzünk. Minden nap úgy tűnt számunkra, gyerekek számára, mint egy különleges alkalom. Mindannyian beöltöztünk különös jelmezekbe, és a szomszédságba tett nagyszerű felvonulásainkra magunkkal vittük kedvenc hangszereinket is, amelyekkel rengeteg harmonikus lármát keltettünk. A végén a legnagyobb élvezettel hemperedtünk le a fűbe, és gurultunk végig a mezőkön.

A legtöbb gyerek nagyon összhangban volt azzal, ami a fizikai síkon történik. Szerettünk lehetséges történelmi álvilágokban játszani, amilyeneket képesek voltunk akaraterővel létrehozni minden részletükben.

Otthon továbbfejlesztettem éneklésemet, táncolásomat és a hárfán való játékot. A táncolással is úgy van, mint minden más művészetnél - minél jobban elémélyedünk benne, annál jobban észrevesszük, hogy mennyit kell még tanulnunk. De ez egyben egy egyedülálló művészeti ág is, mert a táncolás olyan módon képes kifejezni szellemi tapasztalatokat, amilyen módon az semmilyen más művészeti ágban nem lehetséges. És amiért a vénuszi táncolás nem követ semmilyen szigorú lépéssorozatot és szabályt, hanem inkább értelmezi a belső dolgokat, a kombinációk és mozgások végtelen sokszínűsége létezett, amiket meg tudtam valósítani.

A ruhatervezés művészetét mindig is az egyik legnagyobb kihívásnak tartottam. Hisz annál a befejezett munkát a nap minden pillanatában lehet élvezni. Engem nagyon érdekelt az olyan ruhák tervezése, hogy azok ne rá legyenek rakva egy személyre, hanem inkább kiegyenlítsék őt. Ugyanaz a szabás nem illik mindenkihez. Ami engem megihletett, az a különböző stílusfajtákkal és ruhatervekkel való kísérletezés volt, hogy meglássuk, hogy azok hogy állnak különböző embereknek.

A mi tudatunkban az önzőség helyett az önzetlenség tartása van elültetve, ami természetesen befolyásolja életünk minden területét. A nevelésben ez abban mutatkozik meg, hogy egy gyereknek, aki jól ért egy műfogáshoz vagy ügyességhez, megengedik, hogy útbaigazítson más, még kezdő gyerekeket. Én sok barátomat igazítottam útba a táncolásban, míg a hárfajátékomat fordítva, egy barátom segítségével tökéletesítettem.

Egyszer egy héten nagynénémmel együtt meglátogattam az ötlet-szemináriumot. Az alkotó tevékenységek egyik formájaként és egyidejűleg a korlátozottabb fizikai síkokban élő embereknek való segítségként a szomszédságunkban élő nők minden héten összejöttek annak érdekében, hogy kreatív probléma-megoldásokat dolgozzanak ki. Az egyes tervezetek minden egyes alkalommal kihívást jelentettek, ami például abban állt, hogy tervezzünk meg egy új ruhadivatot egy fizikai bolygón végbemenő egész éra számára. Minden nőnek figyelembe kellett ennél vennie az összes élet-körülményt, mint pl. a klímát, a hordhatóságot, az erkölcsi értékeket és sok minden mást. Aztán a különböző ötleteket és megoldásokat bemutatták a felsőbb osztálynak, és a legjobbakat, vagy azok valamilyen kombinációját elküldték az asztrálmúzeumba, ahol tárolnak minden új találmányt a fizikai síkon történő jövőbeli használatra. A Föld és más fizikai síkok feltalálói is vagy tudatosan látogatják meg ezt a múzeumot, vagy álmukban, amelynek során testükön kívül megoldásokat kapnak problémáikra.

Nagybácsim, Odin egész életét a tudománynak szentelte. Ez volt az ő emberiség iránti szeretete és hozzájárulása ahhoz, hogy egyszerűbb lehessen az élet mindenki számára a nehezebb fizikai síkokon. Vannak sokan hozzá hasonlók az asztrálsíkokon, akik segítenek abban, hogy támogassuk a szellemi kibontakozást a fizikai világban. Az az igazság, hogy a Ti fizikai világegyetemetekben minden találmány a nagy asztrálmúzeumokból származik. A tulajdonképpeni találmányt előbb olyan tudósok dolgozzák ki, mint pl. az én nagybácsim is, akik az asztrálsíkon élnek, és 'felülről' hozzák az ötletet, majd tökéletesítik azt az ő síkjukon, amelyről aztán átveszi valaki a fizikaiba. A sűrűségi foknak minden megváltoztatása az azon sűrűségszint feltételeihez és törvényeihez való alkalmazkodást követeli meg. A sűrűbb világokban a kreativitás semmi mást nem jelent, mint fogékonyságot arra, ami a finomabb szövetű valóságsíkokban már létezik! Ennek az a szellemi törvény az alapja, amit úgy szoktak mondani, hogy "amint fent, úgy lent".

Amikor a nagybácsim otthon volt, alig múlt el egy nap úgy, hogy ne lehetett volna őt látni, hogy épp egy új készülékén „bütyköl”. Az idő legnagyobb részében távol volt, leginkább a Vénusz és más bolygók megfelelő síkjainak olyan tudósaival találkozott, akik ötleteikkel hozzá tudtak járulni az ő tervezeteihez vagy hasonló irányban dolgoztak.

Mindig mulatságos volt, amikor otthon volt, mert úgymond kísérleti nyulakként használt fel minket legfrissebb találmányaihoz. Ez alatt azt értem, hogy azokat először mindig otthon próbálta ki, mielőtt elküldte volna őket az asztrálmúzeumba. A témái között olyanok voltak, mint pl. fejlett módszerek a napenergiának vagy más ártalmatlan sugárzásnak a főzéshez vagy egy házon belüli, áram nélküli klímaszabályzáshoz történő felhasználása, és sok más találmány a házon belüli élet megkönnyítésére.

Nagybácsim legnagyobb és legjelentőségteljesebb vállalkozása egy olyan téma volt, amelyre a Föld sci-fi írói nagy figyelmet szenteltek és amit a mi Naprendszerünk fejlett civilizációi még nem vittek tökélyre. Ő is és édesapám is a tőlük telhető legnagyobb energiákat fektették ebbe a témába. Ez egy olyan fizikai teleportációs rendszer volt, amelyik bármiféle fogadó készülék nélkül juttat el egy ( fizikai szinten ) élő embert biztonságosan az egyik helyről a másikra, azáltal, hogy átmenetileg felemeli annak rezgésszintjét asztrálisra, majd újra visszacsökkenti.

A mi azon természetes képességünknél fogva, hogy gondolati erő által tudunk utazni, az asztrálsíkon senkinek sem volt szüksége egy ilyen találmányra. A fizikai síkon azonban annyira forradalmasíthatná a közlekedést, hogy űrkonvoi-aink ( felderítőhajók ) és anyahajóink elavultnak tűnnének mellette.

Odin és apám addig fejlesztették ezt a rendszert, amíg az asztrálsíkon lehetségessé vált, egészen addig a pontig, ahonnan már a fizikai törvényszerűségek között a fizikai világban kellett, hogy továbbfolytassák a munkát. Ez az oka annak, hogy nagybácsim az én Földre történt utazásommal egy időben elhatározta, hogy szintén lecsökkenti rezgésszintjét és a Vénuszon, mint fizikai bolygón él tovább. Mostanában még mindig azon dolgozik, hogy tökéletesítse ezt a rendszert. A téma sokkal nehezebbnek bizonyul, mint ahogy eredetileg gondolta, részben azért, mert az asztrálsíkon sokkal könnyebb kreatívnak, alkotónak lenni, mint a fizikain.

Én mindig örültem annak, amikor nagybácsim hazahozta legfrissebb találmányát, és természetesen sosem hiányoztak a szomszéd gyerekek sem, amint meghallották, hogy egy új találmány van nálunk.

Odin nyugalmat sugárzott magából. Alapvetően tartózkodó volt, de nagyon egyenes testtartása olyan vonzó és impozáns volt, hogy Ti a Földön egy királynak néztétek volna. Akárhol volt, a puszta jelenlétével magára vonta az emberek figyelmét.

Szemeiben mindig valami csintalan csillogás volt, mintha bármely pillanatban hahotázó nevetésben akarna kitörni. Nagyszerű humorérzéke volt. Mindig vidám tréfákat eszelt ki, vagy valami komikusat, de közben nagyon nyugodt maradt. Senki sem tudta, hogy ő volt a dolog kiagyalója. Csendben felállt, elment egy sarokba és figyelte azt a kavarodást és izgalmat, amit okozott, miközben úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

Nagybácsim nagyon jószívű ember volt, és mindig többet foglalkozott másokkal, mint saját magával. Valószínűleg ő volt az egyik legkevésbé elfogult ember, akit valaha is ismertem. Sose vesztette el a türelmét, ha valami nem sikerült. Vagy elfelejtette azt a dolgot, vagy megcsinálta még egyszer újból, mert tudta, hogy a világ minden ideje megadatott neki.

A nagynénim pontosan az ellenkezője volt, nagyon érzelmes és sok mindennel foglalkozott egyszerre. Szervezőkészségének köszönhetően mindennek a megfelelő rendben kellett lennie, különben izgatottá vált. A nagybácsim gyakran volt azon a véleményen, hogy nyugodtan foglalkozhatunk valami mással, ha az, amit akartunk, nem sikerült; de ha Arena néni a saját szándékáról volt szó, mindent elkövetett, hogy működjön a dolog. Ez a mi házunkban egy íratlan szabály volt arra, hogy megőrizzük a harmóniát.

Esténként szokásosan mindannyian együtt ültük körbe a tűzhelyet, hogy gyakoroljuk a Legmagasabb Istenség Törvényeinek lelki gyakorlatait. A tanulási idő - ahogy mi neveztük -, arra szolgált, hogy lelki  gyakorlatoknak szenteljük magunkat, és anélkül sose volt teljes a napunk. A lelki gyakorlatok valóban minden tevékenységnek az alapját képezik, mert azok a magasabb síkokban szerezhető tapasztalatokat teszik lehetővé a lélek számára, mialatt az alacsonyabb rezgésű testek visszamaradnak.

A szellemi utazók, vagy az igazi szellemi (spirituális) mesterek azok, akik járatosak a lélekutazásban és kisegítik a kezdőket a testből. Ők megtalálhatók minden bolygón és minden síkon, és jelenleg nagyon aktívak a Földön, ahol sürgős szükség van rájuk. Az az igazi mester, aki át tud vezetni lelkeket a túlsó világokba, és aki maga is azon a síkon él, amelyiken aktív. Ha pl. valaki segít egy embernek elhagyni a fizikai testet, akkor az egy olyan mesternek kell lennie, aki a fizikai síkon él.

Gyerekként gyakran olyan játszótársakkal szereztem tapasztalataimat, akik az asztrálsík fölötti síkokban éltek. De ezeket a téren és időn túli világokban szerzett tapasztalatokat lehetetlen szavakba foglalni. Az ilyeneket minden egyénnek a saját módján kell megszereznie.

Gyakran lelkigyakorlatainkhoz tartozott, hogy figyelmünket a mesterre irányítottuk, egészen addig, amíg fel nem bukkant belső látásunkban. A gyakorlat után megbeszéltük, hogy mit tanultunk és mely gondolatok ötlöttek fel bennünk. Mint gyerek, én tettem fel a legtöbb kérdést és sokat tanultam azokból szellemi tanításainkról.

A reinkarnáció és a karma, Isten ismerete, a Kal-erő (negatív erő), a szeretet, a közömbösség, a kiegyensúlyozottság és a nem beleavatkozás voltak például azok a témák, amelyekről beszélgettünk, bár ezek között mindegyiket akár egy életen át lehetett volna tanulmányozni. Az, hogy kicseréljük nézeteinket, segítheti a szellemi fejlődést, mert minden egyén egyedüli és közvetítheti egy dolog valamilyen új vonatkozását.

Életem különös napjainak egyike nem örömmel kezdődött, hanem szomorúsággal. Épp nagybácsim komplikált készülékeinek egyikével játszogattam, egy kis fekete ládikával, mely lebegtetni tudott tárgyakat. Ez a ládika ki volt választva arra, hogy beküldjük az asztrálmúzeumba, a fizikai világban történő esetleges felhasználás céljából. És valahogy elromlott a kezeim között. A büntetésem, amit Odin bácsi kiszabott rám, az volt, hogy egész nap játék nélkül egyedül kint kellett ülnöm a hintán, amíg csak be nem hívtak a házba. Rettenetesen megbántódtam. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor fegyelmeztek. De abból a tiszteletből és szeretetből fakadóan, amit a nagybácsim iránt éreztem, fájt nekem az, amit tettem, és felismertem, hogy a büntetésem megfelelő volt.

Az, hogy anélkül üljek a hintán, hogy játsszak, azt jelentette, hogy ne gondoljak semmire, mert akkor alkottam volna valamit. Borzasztó volt ! Órákon keresztül ültem ott majdnem mozdulatlanul, és arra koncentráltam, amit tettem, és mozgásképtelennek és boldogtalannak éreztem magam. Óh, mennyire megkönnyebbültem, amikor végül behívtak a házba. De valamilyen figyelemreméltó okból megkért a nagybácsim, hogy csukjam be a szememet. Kézen fogva bevezetett lakószobánk közepére, ahol újra kinyitottam a szememet. Meglepetés! Az összes barátom ott volt, nevettek, és boldogságot kívántak a születésnapom alkalmából. Óh, de szép látvány volt az, és milyen szép meglepetés ! Én már teljesen elfelejtkeztem a születésnapomról, és így annyira lenyűgözött és meghatott, hogy ott láthattam mindezeket az örömtől sugárzó barátokat, hogy szóhoz sem jutottam.

Amint körülnéztem, láttam, hogy az egész ház egy középkori kastéllyá változott. Nagybácsim egy szikrázó koronát tett fel a fejemre, rámutatott a trónra és kijelentette, hogy én vagyok az ország királynője, és minden jelenlévő az én alattvalóm.  Én elnökölhettem drágakövekkel díszített trónomról az egész királyi ünnepség fölött.

A Vénuszon töltött egész életem alatt nem volt egyetlen egy szerény, egyszerű összejövetel sem. Mert ha valamilyen ünnepségre került sor, akkor mi, vénusziak mindent megteszünk azért, hogy valami különleges dolgot képzeljünk el vagy teremtsünk meg - és ez a születésnapi parti sem képezett kivételt. Mint királynő, gyorsan eldöntöttem, hogy a nagybácsim legyen az udvari bolond. Nagynéném kellett, hogy legyen az udvarhölgy, főleg azért, mert szokás szerint mindig megkért különböző dolgok elintézésére.

Az első gála-esemény a királyi bankettünk volt egy töltött szopós malaccal egy hosszú tálcán, amely a helység egyik végétől a másikig ért. Mi sose ettünk malacot, de egy ilyen királyi bankett részeként mindig egy szopós malacot képzeltem el egy almával a szájában. A többi látványosan elkészített étekkel és az arany boros serlegekkel együtt az egész mesésnek hatott, mint ahogy valóban az is volt.

Az a különös zene, amit megrendeltem, megérkezett a városból, és elkezdődött az előadás. A tánc- és énekjátékaink, és minden, amit a királynő óhajtott, hozzájárult az est vidámságához. Kiválasztottam a barátaim közül hatot, hogy adjanak elő a trón előtt egy akrobata- mutatványt, és egy másik nyolcfős csoportot egy társas tánc előadására. Minden produkció nagyszerű volt.

Mindezek után kirohantunk a kertbe, hogy megkeressük a nekem szánt ajándékot. Egy kis sárga virág szárai között a levelek alatt egy gyűrű volt elrejtve. Az édesanyám hordta ezt a gyűrűt a születésem napjáig. Ahogy ott térdeltem a füvön ezzel az értékes ajándékkal a kezemben, a szomorúságnak egy hulláma öntött el, ami azért újra elapadt, mert tudtam, hogy a múlt örökre elmúlt. A gyűrű szokatlan volt, de elragadó. Zománccsíkok és titánium szálak vettek körbe egy ezüst foglalatban lévő hosszúkás, sötét, vörösesbarna karneolt. És mivel az én ujjaim még túl kicsik voltak hozzá, egy ezüst láncon, közel a szívemhez kezdtem el hordani, amit Odin bácsi akasztott a nyakamba. Ő mesélte el, hogy édesanyám is ajándékba kapta a gyűrűt gyerekkorában az ő édesanyjától. Attól a naptól kezdve állandóan hordtam a gyűrűt egészen addig a napig, amíg el nem jött az ideje, hogy elhagyjam Teutóniát és a Vénuszt.

Amikor azon az éjszakán már az ágyamban feküdtem, zúgott a fejem annak a szokatlan napnak az összes csodálatos emlékétől. Nagynéném és nagybácsim felé a szeretetnek és hálának a gondolatait küldtem azért, hogy ilyen örömöt hoztak az életembe, és akkor rájöttem, hogy a megbüntetésem csak egy eszköz volt arra, hogy kint tartsanak engem az előkészületek alatt. Úgy derengett számomra, hogy megtanultam egy nagy leckét: Csak akkor tudunk örömet elfogadni, ha megtapasztaltuk a szomorúságot is.

Ez volt az utolsó születésnapom a Vénuszon.

 


 

5. fejezet

A Vénusz létezési síkja

Az egyes létezési síkok összehasonlítása

Asztráltestek és asztrális utazások

A fizikai halál

Az asztrális élet és az azt követő élet

Asztrális tájak és alsóbb síkok

Az alsó asztrálsík

Az ember pszichikai erői

Az alsóbb síkok korlátozottak

 Az asztrális sík egy mérhetetlen világegyetem, nagyobb és hatalmasabb, mint a fizikai létsík összes naprendszerével és galaxisával együtt. A Vénusz csak egy kis foltocska a sok más valóságon belül, és sűrű fizikai megjelenési formájában is korlátozott valóságunknak csak egy kis szelete. Az asztrális létsík csak egy a kisebb sűrűségű síkok közül.

Sok egyén mennynek nevezte ezt a létsíkot, miután megélte azt testen kívüli utazások alkalmával. Az életfeltételek annyival szebbek és békésebbek, hogy hiányoztak a szavak számukra annak leírásához. Azt, amit a múltban tudtak ilyen emberek feljegyezni, manapság vallásos, misztikus vagy spirituális irodalomnak nevezik.

Az asztrális létsík már sokkal a fizikai előtt létezett, és túl is fogja élni azt. A legközönségesebb dolgok, amelyek itt, a fizikai világban ismertek és elismertek, először ott léteznek. Természetesen sok minden van az asztrálsíkon, ami itt nem létezik, de mindennek, ami itt létezik, meg van ott a megfelelője.

Az asztrális és fizikai síkok közötti különbségek némi magyarázatra szorulnak. Ugyanúgy, mint ahogy a röntgensugaraknak magasabb frekvenciája van, mint a szilárd köveknek, az egész asztrális létsík egy sokkal magasabb frekvencia-szinten létezik, mint a fizikai világ, és ez az oka annak, hogy a földi tudósok még nem tudták bebizonyítani létezését. Mert nekik egyszerűen nincsen olyan műszerük, amely képes lenne ilyen magas rezgések észlelésére.

Abból fakadóan, hogy az anyagnak az asztrálsíkon ilyen magas a frekvenciája, képesek közöttünk azok, akik ott élnek, egyedül gondolati erő által teljes ellenőrzést nyerni fölötte. A Földön kevés ember fejlesztette ki azt a képességet, hogy az anyagot közvetlenül szellemével befolyásolni tudja. A Vénuszon a szellemnek az anyag fölötti uralma egy egész életmódot alkot.

Valaki, aki az asztrálsíkon él, képes arra, hogy minden alakot vagy tárgyat, dolgot, amit csak el tud képzelni, pusztán gondolati erő által  megjelenítsen (létrehozzon). Ez ott egy természeti törvény, úgy, mint ahogy a nehézségi erő is egy alapvető természeti törvényt képvisel a fizikai bolygókon. Az asztrális létsíkban élő emberek tehát ténylegesen átalakítják az őket körülvevő energiát a kívánt alakú anyaggá. Az így létrehozott tárgy aztán megjelenik minden tetszőleges helyen, amelyre az alkotó személy a figyelmét irányítja. Házakat, ruhákat, bútorokat, növényeket, ételeket, ékszereket és minden elképzelhető dolgot hoznak létre egy különös mentális folyamat segítségével, amit már korai életkorban tudni kell uralni.

Vannak mindenesetre határok is. Ez az erő nem fog elpusztítani vagy visszaalakítani energiává semmit. A tárgyak csak akkor tűnnek el, ha az a személy, aki megalkotta őket, elhagyja az asztrálsíkot, hacsak nem olyan tárgyakról van szó, amelyeket eredetileg is olyan szándékkal hoztak létre, hogy csak átmenetileg létezzenek, úgy, mint a mi kastélyaink és lakóhelyeink és azok az összetett alkotások, amelyeket csak a játék céljára alkottunk. Ha megalkottam egy játékot, amit hamar meguntam, akkor átalakíthattam azt egy másik játékká, de olyat nem tehettem, hogy mondjuk megérintem és az egy szempillantás alatt eltűnik. Ha Arena néni már nem kedvelt egy bizonyos széket, akkor az volt az egyetlen lehetősége, hogy ad annak a széknek egy másik alakot. De egy asztallá vagy valami mássá már nem alakíthatta azt, csak székké.

A másik oldalon úgy tűnik, mintha azok a dolgok, amelyeket alkotunk, a semmiből tűnnének elő. Az asztrálsíkon élő emberek számára ez annyira normális és elterjedt, mint a Földön mondjuk az autózás.

Mivel mi tiszteljük minden lélek egyéniségét, senki sem avatkozik bele egy másik ember alkotásába. Ha nem kedveltem a másik háza előtt álló kéken világító fát, sose gondoltam volna arra, hogy megváltoztassam azt. Mert az a másik ügyébe történő beavatkozás lett volna, ami karmikus felelősséget teremt.

Akkor is, ha gondolatokkal anyagot tudunk létrehozni, a hétköznapi dolgok az asztrálsíkon nem kevésbé valósak. Egy márványpadló úgy néz ki, és olyan érzést kelt, mint épp egy márványpadló, a bőr olyan érzésű, mint a bőr, a víz olyan, mint a víz, a virágok úgy illatoznak, mint ahogy a virágok, a méz ugyanúgy ízlik, mint a méz, stb.

A dolgok mozgatása természetesen nagyon egyszerű, az csak választás és gondolkozás kérdése. Ha akartam, képes voltam lebegtetni egy pohár vizet az asztal fölött, csak azáltal, hogy mentálisan megparancsoltam azt neki. Nem igényelt nagyobb megerőltetést ennél mondjuk egy heverőnek a levegőbe emelése, vagy annak az ágynak a hintáztatása, amelyen feküdtem.

Egyik helyről a másikra utazni ugyanolyan egyszerű. Azok az emberek, akik inkább gyalog szeretnének menni, megteszik azt. Mi tudunk levitálni is, lebegni a levegőben, vagy suhanni a levegőben ahelyett, hogy mennénk, bármikor, amikor csak akarjuk. Hosszabb kirándulásoknál a gondolatok sebességével utazunk oda közvetlenül a célunkhoz, ami szokásosan úgy néz ki, mintha ott a semmiből bukkannánk fel. Mindig, amikor fel akartam keresni a művészetek templomát Teutóniában, csupán koncentráltam arra, hogy hol akartam lenni. Az egyik pillanatban még ott álltam a hálószobámban, a következő pillanatban már megváltozott a környezet, és máris a templom előtt álltam. Az egész nagyon egyszerű. Az az igazság, hogy nem tudom, hogy ez hogy működik - de egyszerűen megy. (Ugyanezt mondja sok földi ember az elektromosságra.)

A gondolatok sebessége sokkal gyorsabb, mint az úgynevezett fénysebesség, amit a fizikai tudósok ismernek. Azért tudunk az asztráltestben olyan hihetetlenül gyorsan utazni, mert az sűrített energia, teljes mértékben a gondolatok ellenőrzése alatt, mint minden ezen a létsíkon.

Az asztráltestnek ugyanolyan az alakja, mint a fizikai testnek, csak annyi a különbség, hogy sokkal szebb. Az nem csak egy kontúrok nélküli fényfolt, mindenesetre eltérően a fizikai testtől, világít, és úgy táplálkozik, hogy energiát abszorbeál (vesz fel) közvetlenül a környezetéből. És bár tulajdonképpen nincsenek belső szervei, mégis itt is esznek az emberek pusztán szokásból és tiszta élvezetből. A táplálék gyakorlatilag visszaalakul energiává, amint lenyelték azt.

A gondolatok ereje által könnyen megváltoztathatjuk külső megjelenésünket vagy teljesen láthatatlanná tehetjük magunkat. Nincsenek fizikai fájdalmak vagy fáradtság, mint a fizikai bolygókon. Ez az egyik oka annak, hogy az újonnan érkezők miért tekintik az asztrál világot mennyországnak.

A hétköznapi életünkben előforduló színek leírhatatlanok. Az asztrálsík fénylő, hullámzó színeivel összehasonlítva a fizikai világ színei kopottak és sötétek, vagy legjobb esetben is homályosak. Az asztrálvilág legmattabb pirosa a legsugárzóbb a fizikai világban. Sok szín, ami számunkra magától értetődő, a fizikai szinten egyszerűen nem is létezik.

A mi otthoni környezetünkben annyiféle pompás szín volt látható, hogy képtelen vagyok azt mind leírni. Ugyanolyan csodálatos az a tény is, hogy minden fénylik. Az anyag az asztrálsíkban fénylő, mint a színes üveg, amin keresztül süt a reggeli napfény. Az ég és a felhők a bájos színek tengerét jelentik.

Az asztráltest és az asztrálsík a Földön nem teljesen ismeretlenek. Mindenki, aki a Földön él, rendelkezik egy asztráltesttel több más test mellett, ahogy a Legmagasabb Istenség Törvényei tanítják. De még kevés ember írt könyvet az asztrálprojekcióval szerzett tapasztalatairól, ami az asztráltestben tett testen kívüli utazásnak egy korlátozott formája. A biztos út ahhoz, hogy meglátogassuk a magasabb síkokat, a szellemi test használata, amely nincs kötve valamely helyhez ( testhez ), mint az asztráltest. Viszont természetesen azok között, akik gyakorolják az asztrálprojekciót, nem mindenki képes a szellemi utazásra.

A fizikai világban élő minden ember naponta megtapasztalja az asztráltestet, annak ellenére, hogy ebben az életben talán sosem pillantja meg az asztrálsík valódi városait és embereit. A fizikai test nincs abban a helyzetben, hogy érzéseket érzékeljen. Vannak a fizikai érzékek, mint a látás, vagy a szaglás, de ezek nem tartalmazzák az érzéseket - a szeretetet, a gyűlöletet, az örömöt, a lelki fájdalmat, stb. Ugyanakkor valószínűleg mindenki egyetért azzal, hogy az érzések is nagyon valódiak az életünkben. De vajon hol vannak ők, és mik azok?

Az asztrálsíkot elnevezték érzelmi síknak is, és jó okból az asztráltestet pedig érzelmi testnek. Amikor egy érzést érzékelünk, azt ténylegesen mindig asztrál-testünk által tesszük. Az érzések nem mások, mint annak az energiának különböző fajtái, amelyik ezen testen keresztül áramlik és befolyásolja gondolatainkat és cselekedeteinket. Az asztrálsík egy olyan hely, ahol az érzéseknek nagy hatalma van, és a léleknek leggyakrabban érzelmi problémákkal van dolga. Igaz az, hogy minden fizikai személy tulajdonképpen részben az asztrálsíkon él, de normális esetben ennek nincs teljesen tudatában.

Mindez érvényes a gondolatokra is. A gondolatok nem valami homályos, ködös, határozatlan, hanem nagyon valós dolgok a fizikai anyagnál és energiánál, sőt még az asztrális anyagnál és energiánál is magasabb frekvencián. Emlékezzetek arra, hogy a szellem valójában szintén egy test, amelyet mentáltestnek neveznek, amelyik a mentális síkon működik, ami pedig a létezésnek egy az asztrálison is túli, még egy másik, teljes univerzuma. A mentáltest egy fényből álló kékes burok, amely körbeveszi a lelket. Ez a test mindig, amikor gondolkodunk, gondolati formákat teremt, amelyeket a magasabb érzékek képesek érzékelni.

A gondolatok nem mások, mint olyan energiák, amelyek a mentáltesten folynak keresztül, illetve abból áramlanak ki, hasonlóan mint a rádióhullámok. A mentáltesttel tehát mindenki részben a mentálsíkban él, bár senki sem látta tudatosan az ottani városokat, embereket és tájakat.

Ha lélekutazás által tudatosan meglátogatnátok az asztrális vagy mentális síkokat, nem csak saját gondolataitokat és érzéseiteket és asztrális ill. mentális testeteket láthatnátok minden sugárzó színében, hanem képesek lennétek arra is, hogy olyan élőlényekkel találkozzatok, akik egykor a Földön éltek. Sok földi vallás helyezte el mennyei székhelyét az asztrális vagy a mentális síkon.

Lehetne még sokkal többet mondani az asztrálsíkról és mindenki azon képességéről, hogy a fizikai halál előtt tudatosan elutazzon oda. Mi mindannyian eltöltöttünk ott néhány életet, és mint lélek, jól ismerjük ezt a síkot. Az asztrális sík mindenesetre még mindig az alsóbb síkok egyike, annak ellenére, hogy az sok ott élő ember számára a kétségtelen mennyországnak tűnik. Az asztrális fölött van több másik sík, amelyik az alsóbb síkok számára szintén mennyországnak tűnik, mégsem az. A léleksík alatt minden az alsóbb világok része. A célunk az, hogy egy a léleksíkon túli síkot érjünk el, ami ebben az életben is lehetséges, ha elszántuk magunkat arra, hogy magunkra vesszük ennek fáradalmait. Ez a döntés mindannyiunk számára nyitva áll.

A jövőből történő érzékelések normális esetben vagy a léleksíkon vagy az alatta lévő kauzális síkon mennek végbe. A lélek képes arra, hogy kitáguljon a lineáris időn túlra, hogy tetszés szerint fókuszálja vagy a jövőt vagy a múltat. Ez a tapasztalat sokkal valósabban jelenik meg, mint a szokásos álmodás, akkor is, ha valaki esetleg nem veszi észre, hogy a jövőbe lát, míg csak be nem következik a dolog és múlttá nem válik. Azokban, akik lelkileg éberek, tudatosan megy ez végbe. A Vénuszon 40 nappal előre vagyunk képesek a jövőbe látni meglehetős pontossággal. Az a képességünk, hogy jövőbeli eseményeket előre lássunk, nagyon nagy segítségünkre volt a Földre történt utazásom előkészületeinél.

Az asztrálsíknak sok alsíkja van, amelyek a különböző egyének tudatának felelnek meg. Ezek inkább különböző tudatszintek egyes régióihoz hasonlítanak, mintsem egymás fölötti emeletek rétegeihez. A vénuszi élet általában valahol az alsóbb és magasabb asztrális világok között zajlik, mert a legtöbben még kötődnek fizikai szokásokhoz és beidegződésekhez és természetesen egész kultúrájukhoz. Olyan emberek, akik a mennyországról alkotott valamilyen vallásos elképzeléssel halnak meg, az asztrális világ néhány régióját azonosnak tekintik a mennyei paradicsommal.

Amikor egy ember fizikai teste meghal, a lelket egy barátja vagy rokona várja, aki már korábban átment. Ő viszi el a lelket a ( meghalt ) testéhez, hogy megmutassa neki, hogy már nem a fizikai síkon él. Normális esetben ezután pihenés céljára biztosítanak az egyénnek egy alvást az asztrális síkban. A felébredés után elviszik arra a különleges síkra, amelyet ő szellemileg kiérdemelt és amelyik megfelel tudatszintjének. Ezt egy olyan asztrális lény határozza meg, aki a karma nyilvántartásáért felelős. Néhány esetben, például háborúban bekövetkezett hirtelen halál vagy öngyilkosság esetén valaki azonnal vissza is térhet a fizikai világba, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy másik testben születik meg újra. Az öngyilkosok azért születnek újra, hogy megint szembesüljenek azokkal a problémákkal vagy hasonlókkal, amelyek elől megpróbáltak elmenekülni.

Ha valaki egy időre az asztrálsíkban kell, hogy maradjon, egy otthonos, megszokott környezetben fog felébredni. Úgy fog újból ráébredni létére, hogy barátok és általa szeretett emberek veszik körbe. Ezen kívül megjelenik számára az a szellemi út vagy vallás, amelyhez a múltban tartozott. Ennek az az oka, hogy a legtöbb ember, miután elvesztette fizikai testét, érzelmileg még mindig erősen kötődik a fizikai síkhoz. Az asztrálsík úgy van megteremtve, hogy az oda érkező lelkek jól érzik magukat és egyre jobban beleélik magukat új környezetükbe azáltal, hogy gondolati erő által megalkotják régi otthonukat. Ez nagyon fontos.

Azok az emberek, akikben nem tudatosul, hogy ők lelkek, olyan formában vonzódnak érzelmileg a fizikai világhoz, hogy félnek az ismeretlen, túlvilági síkoktól.

Talán azt hiszi az egyén megérkezése után a szépség és harmónia alapján, hogy kétség kívül eljutott a mennyországba. Könnyen kialakulhat az emberekben az asztrálsíkhoz való kötődés is, mert ott meg lehet mindenük, amit csak akarnak, úgy, hogy alig merészkednek egy magasabb sík irányába. Ez addig folytatódik, amíg végül világossá nem válik számukra, hogy van még több megélnivaló, mint az asztrális menny.

A Föld vallásos irodalmában vannak tudósítások asztrális városokról, melyekről szerzőik szereztek már testen kívüli tapasztalatokat. Egy pár nappal azelőtt, hogy elhagytam a Vénuszt és az asztrális síkot, nagybácsim magával vitte családját egy kirándulásra egy Sahasra-dal-Kanwal nevű városhoz és az asztrális sík más helyeihez. Így most én is meg tudom érteni, hogy miért tartja olyan sok ember paradicsomnak az asztrális síkot. Ott meg lehet találni mindenféle elképzelhető környezetet. Ezek között néhány hasonlít földi körülményekre. Hasonló természetű és hajlamú emberek ugyanazokon a területeken élnek. Ezenkívül vannak ott csodálatosan szép tájak, amilyenek a Naprendszerünkben lévő más bolygókon léteznek. Az alsóbb asztrálsíkok negatívan fejlett tudatállapotú lelkeket vonzzanak. Azt lehetne mondani, hogy oda a rossz emberek mennek a halál után az életek közötti időre. Azok, akik a tűzzel telt pokolra számítanak, ott megtalálhatják azt, bár az csak átmeneti. Az alsó asztrálsík a förtelmes szörnyeknek és azoknak az ördögi teremtményeknek a hazája is, akiket a kevésbé fejlett tudatszintek alkotnak meg.

A fizikai tudományoknak majdnem minden olyan vonatkozását nagyon egyszerűen meg lehet magyarázni az asztrális világ fogalmaival, amelyek manapság olyan kedveltek a Földön. A legtöbb fizikai erőnek ott van az eredete.

A telepátia, amely gondolatokat küld és továbbít lélektől lélekig, az asztrális Vénuszon is és a fejlettebb fizikai bolygókon is a kommunikáció legelterjedtebb formája. Ez azért működik, mert a gondolatok úgy viselkednek, mint a rádióhullámok. Minden emberben van egy láthatatlan gát, amely titkos gondolatokat takar el. Azok, akik tudnak gondolatokat olvasni, annak a szellemi törvénynek a hatálya alatt állnak, amelyik megtiltja, hogy átlépjék ezt a gátat.

Az asztrálprojekció az asztrális testnek a fizikaitól való elválasztása, amelynél az asztrális test átmenetileg eljut egy másik helyre. Ha valaki ezt egy túl hosszú időszakaszon keresztül gyakorolja, akkor ez egy veszélyes gyakorlat. Az a legjobb, ha az asztrálprojekcióról olyan gyorsan áttérünk a lélekutazásra, ahogy csak lehetséges.

A levitáció, a tárgyaknak gondolati erő általi mozgatása természetesen egy olyan képesség, amelyet az asztrálsíkon naponta használunk. De ezt meg lehet tanulni a fizikai világban is, csak ott sokkal több megerőltetést és fegyelmet igényel.

A vizualizálás egy további erő, amellyel a szellem uralkodik az anyag fölött. Mint az asztrálsíkban, ez teremti meg minden egyes ember saját világát. Minden vizualizálással (lelki szemeink előtti elképzeléssel - a ford. megjegyzése) kezdődik, mielőtt létrejön. A fizikai világban és az asztrális világban történő vizualizálások közötti egyetlen különbség az, hogy ez itt fizikai megerőltetést és fizikai időt igényel.

Az érzékeken túli érzékelés az asztrális, kauzális, mentális, éteri és lelki testeinkben lévő külön-érzékeink használata. Mindezek között a leghatalmasabbak a lelki test érzékei, és azok nem korlátozódnak valamely síkra, mint a többiek közül néhány. A csodák tulajdonképpen azoknak a lelki és szellemi erőknek a következményei, amelyeket a fizikai világban alkalmaznak.

Jegyezzétek azonban meg, hogy a fizikai, asztrális, kauzális és mentális síkok mind korlátozott (véges) világok.

 

 


 

 

6. fejezet

 

 

Teutónia

 

 

Teutónia, a mesés város

Ékszer anyától

Arena nagynéni

Titániai öltözékek

Az univerzum tánca

Zarándokút Retz-be

A Bölcsesség Temploma

Egy különleges találkozás

 

 

 

 

Nagynénémnek mindig volt számomra egy pár meglepetése, hogy mindig legyen valami új az életemben, aminek örülhettem. Látogatásunk a nyilvános bálteremben például egy olyan különleges alkalom volt, amit Arena néni tervezett el. Az volt az értelme, hogy adjon nekem egy elképzelést arról, hogy milyen volt a kultúránk abban az időben, amikor még a fizikai világban éltünk és az emberek még nem tudtak maguktól levitálni.

Ez volt az elő kirándulásom Teutónia központjába, röviddel azelőtt, hogy elkezdtem látogatni a tanulás templomait. És bár a mi falunk nem messze volt, jó

volt, hogy mint gyereket, nagynéném és nagybácsim elkísértek engem erre az élményre. Egyedül sosem mertem volna megnézni azt a szépséget, amelyről tudtam, hogy ott létezik.

Tulajdonképpen a városban nem lakik senki, és amint már korábban megemlítettem, sem Teutóniában, sem valamely más vénuszi városban az asztrálsíkon nincs sem kereskedelem, sem ipar. Városaink elbűvölő kulturális központok, amilyenekről a Ti legendáitok és mondáitok énekelnek.

Teutónia városa

Teutónia városa

Anélkül, hogy lett volna világos elképzelésem arról, hogy hogyan nézhet ki Teutónia, óriási előzetes öröm töltött el, mikor készülődtünk a kirándulásra. Ehhez számomra hozzátartozott az is, hogy először öltöztem fel ünnepi ruhába. Arena néni hozott nekem egy csodálatosan szép, jersey-hez hasonló anyagból készült égszínkék ruhát, aminek hosszú, bő ujjai voltak, és fehér bárányfelhők voltak rányomtatva. A mellemen a Nap volt, amely fény- és hősugarakat bocsátott ki. Nagyon megszerettem ezt a ruhát!

Sétánk a falun keresztül a városba vezető úton egy külön élvezet volt. Egyszerűen meg is jeleníthettük volna magunkat a táncterem előtt, de akkor az egész élmény csak fele olyan élvezetes lett volna. Fölöttünk az ég mély narancsszínben úszott enyhe rózsaszínű árnyalattal.

Néhány barátommal együtt mindig áradoztunk a szomszédos házak mesés szépségéről, mindegyiküknek egyedi stílusa volt, és fantasztikus fa-, bokor- és virágkompozíciókkal voltak körbevéve. Menet közben gyakran megálltunk, hogy beszippantsuk kedvenc virágaink illatát és hallgassuk a bájosan csicsergő madarakat. A tenger ismert zúgásával együtt a természet egyik legszebb szimfóniáját élveztük. Miután keresztül haladtunk a mezőkön és egy kis erdőn, egy nagy, keletiesen kinéző, ívelt  hídhoz érkeztünk, amely a falunk és a város közötti völgyön ívelt át. Alattunk vad vizek zúgva rohantak a tenger felé.

Hogy is írhatnám le Teutónia szépségét, amely elvarázsolt engem, amikor először megláttam ! A mi városainkat látni kell, meg kell őket személyesen tapasztalni, nem elég egyszerűen csak olvasni róluk. A tanulás sok temploma és a múzeumok ebben a fehér, pasztell színű városban voltak számomra az első épületek, melyeknek több mint két emelete volt. Izgalmam csak fokozódott, amint a mindenütt virágzó kerteken haladtunk keresztül és közeledtünk lassan a városhoz.

Teutónia egzotikus kinézetű épületek összessége, olyan sokféle építési stílusban, hogy az lenyűgözte érzékeimet. Tornyok, kupolák, üvegkupolák és piramisok voltak nagyvonalúan elrendezve. A legtöbb templom színe pasztell volt, és volt egy néhány gyöngyházszínű is arany díszítésekkel. Más épületek meg különböző csillogó fémből voltak vagy kristályból. Mindegyik grandiózus és egyedülálló volt.

A táncterem egy óriási, hasas parfümös flakonhoz hasonlított, amely egy arany koronán foglalt helyet. Egy szűk csigalépcsőt követtünk a bejáratig, majd beléptünk az előcsarnokba, ahol barátok és szomszédok üdvözöltek minket, akik ott gyülekeztek. Kaptunk díszes csipeszeket, amelyekkel leomló ruháinkat tűzhettük fel, hogy tánc közben ne lobogjanak a füleink körül. A férfiak táncnadrágjai ballonnadrág stílusban összeszorultak a bokáik körül.

A bálterembe való belépés olyan volt, mintha a levegőbe léptünk volna és pillanatokon belül tovalebegtünk volna. Elállt a lélegzetem. Úgy éreztem magam, mintha a széles világűrben táncoltam volna, mivel ennek az óriási golyónak a falai úgy néztek ki, mint a sötétkék csillagos ég, hullócsillagokkal, mint kiegészítő effektusokkal.

A bálterem széleit egy erkély szegélyezte, amelyen Teotónia zenészei a legmennyeibb zenét játszották, amit valaha is hallottam. Az erkélyen voltak romantikus fülkék is gyertyafénnyel, amelyekben párok ültek és élvezték a kilátást és a hangzásokat.

Mint a tánc nagy szerelmese azt reméltem, hogy az az est nem ér véget soha. Az életem egyik legizgalmasabb élménye volt, mert a nehézségi erő nélküli táncolás egy csodálatos dimenzióval teszi gazdagabbá ezt a művészetet. A felnőttek között is sokan úgy viselkedtek, mintha mint én, először lettek volna a bálteremben. Jó volt látni, hogy mindenki a saját táncmozgásait végezte, anélkül, hogy tudatosan ellenőrizte volna magát. A párok közül néhányan egyszerűen csak egymásba kapaszkodtak és egymás mellett és feje fölött lebegtek a térben. Mások azzal voltak elfoglalva, hogy bonyolult társas táncokat mutassanak be. A gyerekek azzal szórakoztak, hogy mindenféle lehetséges akrobatikákat gyakoroltak, és nagy körtáncokba sorolódtak.

Odin bácsi elmesélte nekem, hogy a bálterem nagyon kedvelt volt a nagy átalakulás előtt, amikor civilizációnk még fizikailag létezett, amit jól meg tudtam érteni. Nekem mindenesetre sose jutott eszembe, hogy a levegőben történő táncolás közben ellebegjek a helyszínről. Ezzel arra gondolok, hogy mi az asztrálsíkon nem próbálunk ki csak úgy minden további nélkül új tapasztalatokat, amíg be nem mutatják nekünk azokat vagy el nem jön egy különleges nap, mint amilyen ez az este volt a bálteremben.

Mivel mi egy korlátlan környezetben élünk, vigyáznunk kell, hogy ne szerezzünk egyszerre túl sok tapasztalatot mert különben életünkben, ami az asztrálsíkon évezredekig tarthat, nagyon hamar elkezdhetnénk unatkozni - nagybácsim pl. jóval ezer év fölötti korban járt. Minket mindig arra buzdítottak, hogy használjuk ki a már rendelkezésünkre állt képességeket és így élvezzük a többi emberrel való együttlétet.

Az est folyamán csatlakoztam nagynénémhez és nagybácsimhoz, meg még egy kis csoport gyerekhez, akik lementek az épület koronájába.

Ebben volt Teutónia hangszermúzeuma, amelyben az a sokféle hangszer volt kiállítva, amelyeket a történelem emberei alkottak.

Ezek között némelyik nagyon szokatlan volt és különösen nézett ki, mindenesetre láthattam, hogy hogyan fejlődtek ki a mai hangszerek.

A hazaúton megálltunk egy múzeumnál, amelyben a fizikai érából származó találmányok voltak kiállítva. Én kint maradtam, hogy megcsodál-jam a körben elhelyezkedő kivilágított templomokat. Teutóniában nincsenek utcák. Az épületek körül csodálatosan szép sétautak kanyarognak. Akkor is kint vártam, amikor Arena és Odin megnéztek egy könyvtárat. Abban azt az irodalmat őrzik, amit a teutóniaiak írtak az utóbbi évszázadokban. Mindenki, aki a mi vidékünkön élt, képes volt arra, hogy hozzátegyen a gyűjteményhez egy saját kötetet.

Ekkor már nagyon fáradt voltam, és éreztem, hogy jobban meg fogom tudni őrizni az emlékezetemben a báltermet, ha kint várok és nem telítem túl elmémet még több új élménnyel. De a város iránti érdeklődésem felébredt, és később nagyon gyakran meglátogattam, különösen a művészetek templomát.

Teljesen oda voltam az azon éjszakán történt táncolástól, és amikor elmeséltem nagynénémnek, mennyire boldog voltam, megemlítette, hogy mennyire szerette édesanyám is a táncolást. Az volt kedvenc foglalatosságainak egyike. Úgy emlékszem, az volt az első alkalom, hogy Arena néni mondott nekem valamit az édesanyámról. Talán félt attól, nehogy fájdalmas emlékeket hozzon vissza életembe.

Megtudtam Arenától, hogy sok tulajdonságot örököltem édesanyámtól - az alakomat, azt a módot, ahogy mozogtam, és a kezeim alakját. Ő csodálatosan szép asszony kellett, hogy legyen. Természetes kedvessége és az a mód, ahogy viszonyult az emberekhez, mindig figyelmet keltett. Az édesanyámban volt valami, egy bizonyos kifejezés sötét, mohazöld szemeiben, ami megigézte az embereket. És ugyanolyan gondoskodó volt, mint nagybácsim, Odin, aki - mint ahogy ő is - mindig többet törődött másokkal, mint saját magával. Azt a ruhát, amit hordtam, mesélte nagynéném egy meleg mosollyal, már az édesanyám is hordta, amikor ő volt gyerek, és hízelgett nekem az, hogy ehhez a csodás asszonyhoz  hasonlítottak, aki megszült engem.

Visszatérve a bálterem utáni éjszakához, amikor már az ágyban feküdtem, odajött Arena az ajtóhoz, és megkérdezte, hogy bejöhet-e. "Természetesen", mondtam neki. Bejött, odaült hozzám, és mutatott nekem egy kis fadobozkát. Nevetve azt mondta, hogy elfelejtette odaadni nekem azt a különleges ajándékot, mígnem újra eszébe jutott amikor a szobájába ment és ott meglátta.

A dobozkában egy nyaklánc volt hozzáillő karkötővel és fülbevalókkal, amelyek az édesanyámé voltak. Ezek nagyon kedvesek és drágák voltak számára, mert ezek voltak édesapám egyik első ajándékai.

Nagyon nagyon boldog voltam, hogy nagynéném nekem akarta ajándékozni az értékes ékszert, amit az édesanyám olyan sok éven át hordott. Majdnem még boldogabb lettem, amikor megtudtam, hogy az édesapám küldte az ékszert, azzal, hogy őrizze azt meg a számomra. Ennek számomra nagy jelentősége volt, mert ez a szeretetnek egy jele volt.

Arra következtettem, hogy édesapám alkalmanként kellett, hogy érdeklődjön felőlem Arenánál és Odinnál, afelől, hogy mit csinálok és hogy jól vagyok-e. A születésnapjaimra küldött egy-egy ajándékot, de én személyesen sose láttam vagy hallottam őt. Az, hogy küldött valamit az édesanyámtól, egy nagy megtiszteltetés volt számomra. Mert nagyon nehezére esett kiadnia a kezéből valami olyat, ami az édesanyámé volt.

Óh, milyen csodálatos volt ez a nap, tele annyi örömmel és tapasztalattal ! Emlékszem, hogy ezután éjszaka édesanyámról álmodtam és az én első és egyetlen napomról, amit vele tölthettem.

A vénusziak kevés ékszert hordanak, mert hosszú idővel ezelőtt felismerték, hogy az ékszer egy bizonyos ponttól eltereli a figyelmet viselője szépségéről. Annak a kevés darabnak viszont, amelyeket hordunk, nagyon rendkívülinek és különlegesnek kell lennie. Az ékszer minden alkatrészét sok érzéssel alkotják meg, ami visszahat a viselőjére. Ékszert azért is hordanak, hogy visszatükrözzék egy ember belső fényét és szépségét. A Föld legkeresettebb és legértékesebb nemesfémei és drágakövei itt széleskörűen el vannak terjedve, mert azokat meg lehet jeleníteni (alkotni) az asztrálsíkon is.

A titániaiak ugyanúgy szeretik az összetett kialakításokat is, mint az egyszerűeket. Azáltal, hogy mi korlátlan kínálattal rendelkezünk, mindenki különleges figyelemmel megalkothatja magának a számára legelegánsabb és legválogatottabb ékszert, amit csak el tud képzelni. Nincsenek ékszergyárak, mert mindenki, aki egyedülálló és alkotóképes, egyszerűen létrehozza saját ékszerét, ugyanúgy, ahogy megalkotja magának a saját ruháit. Az ékszert szokásosan úgy adja tovább az egyik ember a másiknak, hogy az a szeretet/szerelem egyik jele. Az ékszert elsősorban úgy alkotják meg, hogy az gyakorlatilag elpusztíthatatlan legyen.

Ha még egy fizikai civilizáció lennénk, akkor űrkutatóink elutaznának távoli bolygókra azért is, hogy értékes és ritka drágaköveket és gyöngyszemeket találjanak. A múltban egy asszony számára mindig izgalmas élmény volt, amikor férje egy ritka kővel vagy egy ismeretlen nemesfémmel tért vissza.

Különleges alkalmakkor hordunk fejdíszt is, ami természetes anyagokból készül, virágokból, levelekből, tollakból és gyöngyökből. Azt hiszem, hogy az amerikai őslakosok tőlünk kapták az ösztönzéseket a fejdíszeikhez. Tudom, hogy vénuszi űrutazók a korai bennszülötteknek kukoricát és napraforgót mutattak, amelyeket bolygóhazájukról vittek magukkal.

Mi tényleg egy nagyon szentimentális és romantikus nép vagyunk, ami azért annyira találó, merthogy az érzések síkján élünk. Boldogságot leginkább az élet kis dolgaiban találunk, a napi örömökben, mint épp édesapámnak ebben a nagyvonalú ajándékában.

Arena néni mindig is boldog ember volt, mindig meg tudta látni a jót mindenben és különösen az emberekben. És neki volt egy csodálatos stílusa arra, hogy felizgult, ideges és nagyon feszült embereket megnyugtasson és ellazítson. Akármit is kellett ilyen ügyben tenni, időt szakított rá, és jól elvégezte a dolgot. Én tőle tanultam fejlett szervezőkészségemet. Minden dolognak meg volt a helye a házunkban.

Arena szerette a házunk egyszerű és természetes környezetét. A természet szépségétől lenyűgözve nem tudott a télikertje és azon növények százai nélkül élni, amelyek a szobákat díszítették a házunkban. Szeretett minden nap valamennyi időt kint tölteni és a virágokkal és a virágzó fákkal törődni. Szívesen dolgozott a két kezével.

Nagynénémnek és nagybácsimnak, mint a vénuszi társadalomban tulajdonképpen mindenkinek egy sor alkotó érdeklődése volt. Nagybácsim például tudósként végzett munkája mellett, ami napjainak a legtöbb idejét töltötte ki, jó szobrász volt, fafaragó és zenész, hogy csak egy pár tehetségét említsem. Arena néninek is volt tehetsége a szobrászathoz. A kertünkben lévő szobrok és kutak között sokat együtt készítettek. A 4 hálószobánk közül 2 az ő egyéni műhelyeikként működött, mindkettejüknek volt 1-1, és a harmadik volt az ó közös hálószobájuk.

Míg egyrészt a hárfázás és fuvolázás Arena néni személyes kedvteléseinek számított, a tanulási játékok tervezése és kivitelezése egyike volt azoknak, amivel ő járult hozzá a világ boldogulásához. Odaadással fejlesztett ki olyan új játékokat, amelyek egy gyereket szórakoztattak is és tanítottak is. Én sokat profitáltam ebből, mert ő is úgy volt vele, hogy találmányait otthon próbálta ki, mielőtt beküldte azokat az asztrálmúzeumba.

Arenát Teutóniában ruhaterveiről is ismerték. Habár jellemzően mindenki maga tervezte és jelenítette meg a saját ruháit, néhányan beleuntak saját ötleteikbe, és hozzá fordultak, mert ő jól tudta kombinálni az új szabásokat és anyagokat. Ilyenkor a nagynéném fő ügye mindig az volt, hogy a hozzá fordult egyének személyiségeinek megfelelő ruhákat csináljon.

A vénuszi ruhák stílusukat illetően általában bővek és lebegősek, gyakran lehelet vékonyak, kényelmes és puha anyagokból készülnek. Egy bizonyos fokig a vénusziak nagyon érzékiek, de nem olyan mértékben, ami gátolná szellemi fejlődésüket.

Mivel mindenki meglehetősen egyénien szeret kísérletezni a kosztümök, ruhák, nadrágok és ünnepi ruhák különböző stílusaival, divat nem létezik. És mivel minden elképzelhetőt az emberek maguk képesek megalkotni, minden ruhadarab egyedülálló. A hölgyek a mi kultúránkban általában hosszú ruhákat viselnek. A férfiak a ballonnadrágokat és a bő köpenyeket kedvelik. Ezek nem divattrendek, hanem abból fakadnak, hogy tudati fejlettségüket tekintve sokan hasonlítanak egymásra.

Ha ellátogatnátok egy vénuszi faluba, megállapítanátok, hogy sokaknak van valami közös a ruházatukban. Mindenki szandált hord, ami nagyon kényelmes és szép lábbeli viselet, mert a láb természetes alakja látható, és a szandál díszíti azt, ahelyett, hogy eltakarná. Ez még a fizikai éránkból maradt fenn. A szandálaink talpai papírvékonyak, és lehetővé teszik számunkra, hogy érzékeljük a füvet és a ruganyos talajokat. A szandáltalpak anyaga ezenkívül áthatolhatatlan is, ami védi a lábakat. A felső rész által minden pár szandál egyedülálló. A viselő személyes ízlésének megfelelően a szíjak bármilyen színűek, vastagok és mintásak lehetnek. Arena néni és én az egyszerű, finom szíjakat szerettük olyan színben, ami épp illett a ruhánkhoz.

Mint a természetben megtalálható szépség nagy csodálója, nagynéném tervezett mindkettőnk számára olyan ruhákat is, amelyek az elemeket képviselték. A napruha például fénylett és olyan narancssárga volt, mint a napunk. A hátoldalára egy lángoló nap volt felhímezve, amely minden irányba meleget és fényt sugárzott szét. A vízruhára egy lépcsős buzogó vízesés volt rányomtatva. Ezzel szemben a felhőruha bolyhos, lebegő és fehér volt. A holdruha különösen szép volt kékes-fehér csillogásával. Ez egy hosszú ruha volt hosszú buggyos ujjakkal, amely egy részben omlott alá a melltől a padlóig. A számomra egyik legkedvesebb a pillangóruha volt, amelyiknek olyan volt a tapintása, mint a bársony, és ugyanolyan mintával volt ellátva, amilyennel a természet a valódi pillangókat díszíti. Amikor már idősebb voltam, sokszor felvettem ezt a ruhát a Teutóniába tett kirándulásaimra. Ugyanilyen szívesen hordtam egy chiffon-féle ruhát, amelyik meg úgy nézett ki, mint egy őszi fának a tarka levelei.

Amikor 6 éves lettem, barátaimmal napokon keresztül tartottunk felfedező kirándulásokat a Kumli-hegyekbe, amelyek Teutónia és a tenger között emelkednek. Kempingeztünk a szabadban és új barátokat szereztünk a szomszédos falvakból, amiért még ma is szeretek a szabad természetben lenni. De leginkább az aranyos tengerparti strandba lettem szerelmes. Boldog voltam, amikor napról napra egyszerűen csak ott ültem, hogy lássam a tengert és beletúrjam lábaimat az aranyos homok-kristályokba. Gyakran voltam ott kora reggel, hogy magamba szívjam a felkelő napot és csodáljam a strand vakító ragyogását, amelyik olyan hosszú volt, hogy miközben arccal a tenger felé ültem, tőlem jobbra és balra majdnem elhúzódott a látóhatárig. Bámultam a homokparton megtörő hullámokat és a sötétkék és bíborvörös vizet. A tenger dallamos zúgása és a kagylók egyszerűen csodásak voltak. Igen, még a csinos kagylók is valamiféle zenét árasztottak magukból, ahogy ott hevertek szétszórtan a homokban. A bíborszínű, vörös és kék hegyek szépsége szintén megragadta figyelmemet. Mindenütt jelen voltak azok a mennyei színek és hangzások.

A fölöttem lévő égbolt pedig az állandóan fénylő színek tengere volt, és egy narancs-rózsaszínű háttér előtt ott volt a narancsszínben sütő Nap és ott voltak a felhők. Maga az ég válaszolt az emberek kérdéseire, akik alatta éltek. Ha valaki jobban szeretett egy levendulaszínű eget a háza fölött, akkor az égbolt ott felvette azt a színt.

A strand mögött volt egy sűrűn benőtt dzsungel mindenféle egzotikus fával és virággal. Amögött közvetlenül meg már látni lehetett a Kumli-hegység nyúlványait és azt a völgymélyedést, amelybe sok teutóniai ember telepített házat.

Élveztem a madarakat és azokat az állatokat, amelyek mindig kíséretembe szegődtek a strandon, és azt hiszem, szerették a jelenlétemet. És szívesen álmodoztam, amikor kinéztem a tengerre. Legtöbbször édesapámra és édesanyámra gondoltam, és lélekben lefestettem magamnak, hogy hogy néztek ki. Édesapám kérte Arenát és Odint, hogy velem ne beszéljenek róla, és ők tiszteletben tartották a kívánságát. Gyakran tűnődtem a gyerekkoromon, és találgattam a jövőmet.

Gyakran láttam egy kis üvegből készült, golyó alakú csónakot, amelyik a víz fölött siklott, szemeim követték egészen addig, amíg már nem lehetett tovább látni. Ennél az egyetlen színeket a benne ülők jelentették. A vitorlás hajókat kecses, szép alakjuk miatt szintén kedvelték az emberek.

Amikor a strandon ültem, gyakran énekelgettem dalokat az érzéseimről vagy hárfáztam a barátaim számára, akik pedig számomra játszottak az ő kedvenc hangszerükön. Legjobb barátnőim, Zemura és Neyma táncoltak velem, például az Univerzum Táncát. Ez volt a legkedvesebb táncom, de egyben az egyik legnehezebb is.

Egy jelentőségteljes esemény, amely minden évben újból belépett az életünkbe, az évenkénti Retz városába történt utazás volt, annak érdekében, hogy lássuk a bölcsesség egyik mesterét és meghallgassuk a beszédét. Az, hogy a valóságban lássuk őt, számunkra valami nagyon különleges dolog volt, bár olyan belső kommunikációban állunk vele, amely még hatalmasabb, mint a telepátia. Egyszer tehát megint közeledett az évnek ez az időpontja, és nemsokára meg kellett, hogy kezdődjön gyaloglásunk a bölcsesség templomához.

Emlékszem, hogy a mester az egyik szemináriumon arról a különbségről beszélt, ami az igazság és a között az egyén között van, aki igazságot közvetít magából. "A fizikai világokban és sok bolygón, de szellemi világokban ugyanúgy vannak szellemi (spirituális) tanítók. Nekik sok igazságot kell továbbadniuk. Viszont ha a tanítót imádják és fontosabbnak kezelik, mint az igazságot (az "Igé"-t), akkor az igazság legtöbbször elvész. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy az igazság fontosabb, mint az a személy, aki az igazságnak egy közvetítő csatornája."

A Legmagasabb Istenség Törvényei alapján minden ember törekszik arra, hogy maga is elnyerje a mesteriséget. Ez a mester célja mindannyiunk számára, és ugyanúgy a mi célunk is. Kevés olyan tanítás van, amely valóban felvillanyozza az embereket és kalauzolja őket abban, hogy maguk is a bölcsesség mestereivé váljanak. Különösen a Földön annyi tanítás létezik, amelyik csak kis mennyiségű igazságot közvetít, vagy semennyit sem. Túltöltve különböző szertartásokkal és babonával, a tanítványokat arra vezetik rá, hogy imádják a szellemi tanítót s emberek által készített törvények szerint éljenek.

Az akkor következett szemináriumra barátaim és én azt terveztük, hogy bemutatunk egy táncot a lélek egyensúlyáról. Ez azt kellett, hogy bemutassa, hogy hogyan érkezik meg egy lélek az alsóbb világokba és válik egymástól elkülönülő polaritássá, férfivá vagy nővé, adakozóvá vagy befogadóvá. A szellemi élettárs nem egy másik egyén, aki valahol máshol vár Rád a világban. Ő a polarizáció után a lélek másik része. A lélek minden alkalommal vagy férfivá vagy nővé testesül meg (inkarnálódik), és minden megtestesülésben (inkarnációban) vagy a férfias vagy a nőies tulajdonságokkal való bánásmódot tanulja meg.

Vannak időpontok, amikor a lélek elér egy semleges állapotot, amelyben egy megtestesülésben a férfias és nőies tulajdonságok közel járnak ahhoz, hogy egymást kölcsönösen kiegyenlítsék. Az ilyen egy átmeneti állapot, amilyen addig fordul elő, amíg a lélek szellemileg teljesen tudatossá nem válik. A kiegyensúlyozottság aztán mindenkorra megmarad, ha a lelki élettársak összetalálkoznak és az egyénben aa az azonosság tudatosodik, hogy ő egy polaritás nélküli lélek. Ez már egy olyan önmegvalósítás, amely a lélek-síkban jön létre.

A mi táncunk ezt a kezdeti szétválást és a végül bekövetkező kiegyensúlyozottságot egy olyan lánnyal és fiúval szemléltette, akik a két lelki élettársat képviselték. A tánc azzal kezdődött, hogy háttal egymásnak támaszkodva ültünk a padlón. Mögöttünk azoknak a különböző létsíkoknak a színei emelkedtek fel, amelyek a léleknek az alsóbb világokba történő  utazását ábrázolták. Először bíbor szín tűnt fel az éteri sík, majd kék a mentális és okkersárga a kauzális sík szemléltetésére. Végül volt rózsaszín az asztrális és zöld a fizikai sík szemléltetésére. Ezután felálltunk, szétváltunk és különböző irányokba mentünk, miközben egyénileg kifejeztük gondolatainkat és érzéseinket. Alkalmanként közel kerültünk egymáshoz, hogy megérintsük egymás kezét vagy ujjait vagy megöleljük egymást, de csak egy pillanatra. A tánc végén odajött a mester, feltartotta a karjait és a két lelki élettárs a kiegyenlítődés jeleként odaült a lábaihoz. Gyakran gyakoroltuk ezt a táncot mialatt vártuk a Retz-be történő mihamarabbi utazást.

Röviddel a szeminárium előtt egyszer a strandon voltam, és találkoztam ott új barátommal, Rimj-jel. Ő majdnem minden nap körülbelül ugyanabban az időben jelent ott meg, mint én, megszokott ballon-nadrágjában, egy bíborszínű lepelbe burkolózva, ami egy kötélszerű arany övvel volt átfogva. Először nem szóltunk egymáshoz. Csak ültünk egymás mellett az aranyos homokon, előre, a bíborszínű és kék vízre, vagy egymásra néztünk.

Jól emlékszem sötétkék, villámló szemeire, laza, sötétszőke hajára és hosszú, egyenes orrára. Legjobban a vonzó, csintalan nevetését kedveltem. Rimj és én már fiatal éveinkben nagyon megszerettük egymást. Mindent együtt csináltunk, és nagynéném, nagybácsim és a barátnőim is kedvelték őt. Gyakran másztunk fel együtt a Kumli-hegyekbe, ültünk a legmagasabb csúcson és hallgattuk a szelet, amely a völgyön fújt végig. A hazaúton a közös örömök emlékére virágokat szedtünk magunknak.

Rimj és én gyakran beszélgettünk az életünkről és a jövőnkről és természetesen az előttünk álló szemináriumon tartandó előadásunkról. Rimj a szeretetről akart előadni egy dalt, amit ő maga írt.

Aztán eljött a Retz-be történő nagy utazásunk napja, és jobban izgultam, mint valaha. Mint kisebb gyerek, ezt az évenkénti eseményt mindig életünk rutinszerű részének tekintettem, mert még túl kicsi voltam ahhoz, hogy a dolgok szépségét teljességükben értékeljem. De most az a különös de örömmel fogadott érzésem volt, hogy az egy nagyon különleges alkalom az életemben és fontos számomra, hogy magamba szívjam Retz szépségét és azt az eseményt, hogy Rami Nuri mestert láthatom.

Egy Retz-be történő gyalogút több napig tart, ezért egy csomó dolgot bepakoltunk. Külön a szeminárium alkalmára mindenki tervezett magának egy komplett ruhafelszerelést, amely kifejezte az ő egyéni ügyét. Ennek az éves utazásnak hagyománya volt a mi kultúránkban, ami a fizikai érába nyúlik vissza, és bár megtehettük volna, hogy egyszerűen megjelenítjük magunkat Retz-ben, az nem lett volna olyan kalandos és teljes körű tapasztalat.

Teutónia emberei és a Vénusz sok részének falvaiból származó emberek mind a saját időpontjaikban indultak el és mindenki maga vándorolt. Én kértem, hogy hadd mehessek Rimj-jel és Zemurával együtt. És útnak is indultunk, amint összejöttek az ő szüleik valamint Arena és Odin is.

Retz a teutóniai templomokkal ellentétes irányban van, túl a Kumli- hegyeken, amelyeket Rimj és én olyan gyakran megmásztunk. Keresztül vándoroltunk egy barlangon, a hegység egyik természetes szorosán, amit a nagy átalakulás előtt fedeztek fel. Itt felszín alatti tavak és vízesések voltak, fantasztikus kőzetformációk, és ijesztő kinézetű állatok. Ott bent mindenütt nagy csend volt, visszhangzottak a termek-járatok, úgy, hogy a legszebb hangzásokat tudtuk kelteni, amikor énekeltünk. A szakadékokon való átkelés a keskeny kötél-függőhidakon számunkra, gyerekek számára egy különös élvezet volt.

Egy nappal később a Kumli-hegyek már mögöttünk voltak, és előttünk egy nagy, virágokkal teli síkság terült el a legkülönfélébb színekben pompázó fajták sokaságával. Összetalálkoztunk ezernyi más emberrel. Az utak itt már megteltek csodálatos kinézetű utazókkal, akik mind vidáman voltak öltözve és vitték magukkal tarka csomagjaikat. Rajtam egy aranyszálakkal átszőtt ruha volt és egy arany, kötélszerű öv.

A síkságot követően egy sűrű és csendes erdőn mentünk keresztül, amelyben sok különböző bolygóról származó magasra nőtt fák voltak, a legkülönfélébb fajták. Voltak ott mamutfák, fenyők, juharok és más olyan fajták, amilyeneket a Földön nem lehet megtalálni. Nálunk az volt szokásban, hogy az erdőben nem beszéltünk és nem keltettünk szükségtelen zajokat, hanem hallgattuk a madarak és állatok hangjait, a lábunk hangját a nedves talajon és a békés csendet. A nedves, földes és mohás szagok a fák és virágok fűszeres illatával együtt felejthetetlenek voltak.

Mélyen bent az erdőben elértünk egy kis faluba, amelyben több család nagy, kiugró házakat hozott létre dús kertekkel. Ez egyike volt annak a sok vénuszi falunak, amelyeknek nincs neve.

És mivel besötétedett, elhatároztuk, hogy ebben a faluban éjszakázunk. Ott az volt a szokás, hogy a jövevények minden szükségletét felszólítás nélkül teljesítik. Mindenki megbízik minden jövevényben, és ugyanabban a vendégszeretetben részesíti őt, mint egy családtagot.

Hajnali pirkadatkor együtt "reggeliztünk", mielőtt továbbvonultunk, bár nem étel volt az, amit elfogyasztottunk. Azért nevezzük reggelinek, mert amikor tudatosan együtt veszünk fel energiát, az olyan mint egy étkezés. Körbe ültünk, behunytuk szemünket, mély lélegzetet vettünk, és eközben olyan energiát képzeltünk el, amit minden póruson keresztül veszünk fel. És az ténylegesen egy nagyon beindító reggeli volt !

Az erdőn túl volt még egy másik hegylánc, ami azonban túl magas volt ahhoz, hogy átkeljünk rajta. Kikerülésére egy sivatagon vonultunk át, majd egy másik hegycsoporthoz értünk, amelyikben volt egy félelmetes fennsík. Egy meredek hegyfokon átkelve elértük a fennsíkot kitöltő víz szintjét, ami egy kék, bíborszínű és zöld márvánnyal teli majdnem teljesen sivár felület volt. Itt-ott elszórtan volt egy-két szikla. A fennsík néhány részén úgy nézett ki a talaj, mintha valami felfelé nyomta volna azt, más részek meglehetősen érdesek voltak, vetődésekkel és repedésekkel telve.

A víz síkja különös volt, mert minden annyira kiszáradtnak és szikárnak látszott, mégis kellemetlen nedvesség volt a levegőben. Ha lenéztünk a résekbe és repedésekbe, látni lehetett, hogy folyik le a víz. Néhány helyen a síkság néhány centiméterrel le volt süllyedve, és azt tavak töltötték ki. A sziklahasadékokban, amelyek körbevették a fennsíkot, több vízesés zúgott. Maga a síkság kiemelkedett, és több helyen víz folyt alá.

Sok itteni ilyen titokzatos látványt a Földön természeti csodának neveznének, de a Vénusz emberei az isteni teremtés szépségeinek részeként tekintettek ezekre. Számunkra nem is voltak annyira titokzatosak, mert ha valaki naponta ilyesfajta szépségekkel van körbevéve, arra az ilyesmi már nem gyakorol olyan mély benyomást. Nagy csodákat természetesnek veszünk, mert mindenütt jelen vannak.

E fennsíkon túl a táj hegyes zöld dombokba és füves teknőkbe ment át. Amikor ezt a pontot elértük, mindig tudtuk, hogy nemsokára megpillantjuk azt a gazdag völgyet, amelyben Retz fekszik. Alattunk a távolban ott terült el bolygónknak ez a pompás, sánccal körülvett fővárosa. Retz egy kerek város, egy fantasztikusan kinéző templomokból, virágzó kertekből, szökőkutakból és csodás szobrokból álló egyszerű kör. Felülről szemlélve láthattuk, hogy az épületek és sétautak mintha egy dupla keresztet alkottak volna.

Retz-et egy tornyokkal ellátott, gyengéd, fénylő világoskék árnyalatokban pompázó márványból készült fehéren sugárzó fal veszi körül. Az óriási faragott fakapuk mellett jobbra és balra elhelyezkedő hegyes tornyokkal és a fő-kapuívvel együtt a város egy olyan hatalmas katedrális első részéhez hasonlít, amilyeneket itt a Földön Angliában lehet találni. Amikor csoportunk közeledett a városhoz, láthattunk alattunk a nagyobb templomok tetőit. A város olyan rezgéseket sugárzott magából, amelyek megigéztek bennünket és amelyektől teljes tisztelet borzongott rajtunk végig. Mindegy volt, milyen sokszor voltunk itt korábban, szépsége lenyűgözött bennünket minden évben.

Retz-et egyetlen egy földi városhoz sem lehet hasonlítani, inkább egyes kitalált történeteikben szereplő helyekhez. Ez a város a legharmonikusabb és kiegyensúlyozottabb építészet fantasztikus bemutatója, amilyet csak el lehet képzelni. Retz a Vénusz fővárosaként egy a tanulás templomaival teli szellemi (spirituális) hely, amely templomok egyrészt szellemi tanításoknak, másrészt a művészeteknek és a tudományoknak vannak szentelve. A legtöbb vénuszi várostól eltérően, amelyek pusztán kulturális és tanulási központok, Retz-nek sok a lakosa is, akik között vannak a tudásnak is mesterei.

A földi templomok tulajdonképpen a magasabb létsíkokban létező szellemi városok templomainak szánalmas utánzatai. Úgy kell, hogy elképzeljük, hogy a kreativitás nem más, mint fogékonyság arra, ami a magasabb létsíkokban már létezik. Mindenesetre a fizikai bolygókon lévő legszebb épületek sose tudnak lépést tartani a túlvilágbeli épületek szépségével.

Retz-ben minden templom egyedülálló és meg van a saját jellege, ami tükröződik a kialakításában. A széleskörűen elterjedt díszítőanyagok értékes drágakövek, mint gyémántok, smaragdok, jáde, gyöngyök, és nemesfémek, mint arany és ezüst. Az ablakok, ajtók, lépcsők, mennyezetek és padlók gazdagon vannak ezekkel díszítve, néha az egész épület értékes anyagokból áll, és igény esetén egyszerű manifesztálással (gondolati erő általi megjelenítéssel) hozzák őket létre. Amikor földi vallásos szerzők tapasztalataikat olyan szavakkal írják le, hogy "aranyból lévő utcák", akkor az olyan asztrális városokra hivatkoznak, mint amilyen Retz.

Úgy, mint Teutóniában, Retz-ben is messzemenően alkalmaztak geometriai alapformákat - gömböket, kockákat, téglatesteket, gúlákat, kupolákat, hengereket, kúpokat és más alakzatokat. Voltak olyan építészeti stílusok, amelyek hasonlítanak a legszebb földi építészetre, és olyanok, amilyeneket csak más, a földiek számára ismeretlen fizikai bolygókon lehet megtalálni. Az egyik templomot piramisszerűen építették meg, és csillogó ezüsttel fedték be. Ami ennek a belsejében volt, azt nem láthattam. Az egyik olyan épület, amit megnéztem magamnak, egy múzeum volt a fizikai világegyetem különböző bolygóiról származó ritka tengeri állatok számára. Ez egy nagy, belülről matt kéken fénylő, ablakok és ajtók nélküli átlátszó gömb volt. Egy másik templom, amelyet lerajzoltam, egy sötétkék kristályból lévő gömböt ábrázolt, amely négy magas, ezüstből készült talapzaton állt. Egy sor ablak futott fel mindegyik talapzaton, amelyek együtt úgy néztek ki, mint egy homorú lencse oldalnézetben. Ennek a templomnak a szépségét nehéz leírni a Ti szavaitokkal.

Egy további templom, amely tetszett nekem, egy polírozatlan ametisztből készült kocka volt, ezüst szélekkel. Ívelt mahagóni ajtaja egy külön műalkotás volt. Minden faburkolat bőséges gyümölcsöket ábrázoló faragással volt díszítve és nagyon színes volt. Ennek az épületnek a számos boltíves ablaka bíborszínű, sárga és gyöngyfehér üvegből állt, melyek absztrakt mintákban voltak elrendezve. Az épület hátoldalán egy csigalépcső volt található, amely egy a második emeleten lévő bejárathoz vezetett. Szőlő lógott alá a tetőzet széleiről. Ez nagyon jellemző Retz városára, amelyben gyakran találni lapos tetőkön fákat és kerteket.

Az itteni főépületek egyike, az Arany Bölcsesség Temploma  egyidejűleg létezik mind Retz fizikai városban (a Föld magasabb fizikai sűrűségfokainak megfelelően), mind itt az asztrálsíkon. Ez egy kerek építmény, mely legnagyobbrészt aranyból és márványból készült. Az alapja égkék, fehér és bíbor erezetű márványból van. Körbe-körbe egy sor lépcsőfok vezet fel a fő szintre. 60 aranyból készült oszlop támasztja alá a lapos márványtetőzetet, amelyek olyan alakúak, mint valamely szellemi élőlények, kinyújtott kezekkel. Ezeknek a szobroknak szokatlanul keskeny csípőjük van, a férfi és női polaritás közötti kiegyenlítettséget ábrázolják. Itt vannak télikertek és tavak, amelyeket kényelmes padok vesznek körül.

Az, hogy szavakba próbáljam foglalni a szeminárium szellemi (spirituális) tapasztalatait, értelmetlen. Az egy olyan együttes élmény volt, amelyben mindenki részt vett. Egy sor spirituális témákról szóló előadást tartottak meg, és bár ezek között egyik-másik átfedte egymást, nem voltak ismétlődések, mert mindegyik előadó egyedülálló volt a maga nemében és új benyomást tett ránk. Versek és zeneszámok kerültek előadásra, művészeti bemutatók és játékok, valamint sok tánc és dal.

A mi táncunk is nagy siker volt, mint minden más bemutató, mert mindenki szívvel-lélekkel tette a dolgát. Minden produkciót értékeléssel és élvezettel kísért figyelemmel a sokaság.

A szeminárium szellemi csúcspontjainak egyikét egy olyan előadás képezte, amelyet sokan közülünk csak később értettek meg, egy kis gondolkodás után. Amíg létezni fog az ember, mint élőlényfajta, az a kérdés is fenn fog állni, hogy miért olyan a világ, amilyen. Itt a Földön Ti azt hiszitek, hogy minden atomokból áll, amelyek nem másak, mint pozitív és negatív töltésű energia. De mi alkotja a dolgok alakbeli sokféleségét, és mi tartja egyben az alakokat?

Erre a válasz a szellemben rejlik. Az ember a fizikai síkon saját világát a gondolatok hatalma által hozza létre. A világ azért lett megteremtve, hogy kivetítődjék a kollektív emberi gondolat. Például egy fa kinézetéről létező szellemi elképzeléseket generációról generációra továbbadják egymásnak az emberek, és ez a gondolati elvárás megakadályozza, hogy a fák megváltozzanak. Ha az ember arról alkotott szellemi elképzelése változik meg, hogy hogyan kell kinéznie egy fának, akkor az képes megváltozni.

Ha valaki azt mondja, hogy "ez lehetetlen", ő egy korlátolt szellemi tartásból beszél. Minden lehetséges, de az ember tudatlanságból önmagát korlátozza. Így egy korlátolt világa lesz, amelyik továbbra is korlátozza a gondolatait és a világot. Az ember világa addig sosem változhat meg, amíg meg nem változtatja a gondolatait. Ha bekerülsz egy családba vagy egy élettárssal alapítasz egy családot, ott az erősebbik fél fogja meghatározni, hogy milyen lesz a család, attól függően, hogy az erősebb mit kíván magának. És ha ő egy kusza ember, akkor a Te családod is kusza lesz, a gyerekeid is kuszák lesznek és az életstílusod is.

Nem kellene szidnunk másokat azért, mert korlátozzák a világukat. Ha a körülményeik rendezettek, van rendszerező értelmük és szervezett az életstílusuk, akkor korlátozásuk talán azon múlik, hogy más életekben az ellenkezőjét élték meg, és félelemből védekeznek valami ellen. Ha jól belegondolunk abba, ami mindenütt érvényesül, hogy a lélek tapasztalat által fejlődik, akkor a szidalmazás vagy elítélés nem helyénvaló, hanem csakis a megértés.

A szónok beszédében utalt a Földre, és természetesen arra is, hogy milyen volt egykor az élet a Vénuszon. Mindez arra emlékeztetett, hogy egy korlátozott világ csak egy lépésnyire van a korlátok nélküli világtól és a határtalan léttől.

Az egyes rendezvények között azonos érdeklődésű csoportokat alkottunk, ami a mi gondolatolvasó képességünkkel nagyon egyszerű. Éjszakánként ott aludtunk, ahol akartunk, vagy a templomok valamelyikében a városban, vagy kint a sok virágoskert valamelyikében. Annyira el voltunk foglalva a szemináriummal és mindazzal, ami ott zajlott, hogy nehéz volt kiszakadni abból városnézésre.

Igaz az, hogy a legtöbb ember, beleértve a vénusziakat is, az életében rejlő szépséget magától értetődőnek tartja mindaddig, amíg az egyszer csak már nincsen meg az életében. Azután, hogy ezen elmesélt utolsó alkalommal láttam Retz-et, sajnáltam, hogy nem szívtam magamba még többet a szépségéből. Akkoriban az egész életemnek csak egy normális része volt, de ma annyira hiányzik nekem, hogy azt nagyon nehezen tudom elviselni.

A mester beszélt nekünk a Legmagasabb Istenségről, hogy hogyan teremtette meg egyszerre az összes lelket, és hogyan vette kezdetét az ember szellemiségében a kiegyensúlyozatlanság. A fizikai síkban élő embernek előbb azt kell megtanulnia, hogy együtt éljen más egyénekkel és elfogadja őket.

Sok bolygón volt probléma az emberek számára egymás kölcsönös elfogadása, mert nem tudtak semmit a lélek isteniségéről és a reinkarnációról. Elmagyarázta a mester, hogy az ember sok problémája abból adódik, hogy egyetlen egy életben hisz.  Az ember annyira fél a meghalástól, hogy nagyon gyorsan újraszületik, és szellemileg keveset fejlődik. És az, hogy a kellő értelemre eljussunk, ami minket mindnyájan a Vénuszon, és néhány keveseket a Földön boldoggá tesz, sok életszakaszban való továbbfejlődést igényel.

Azzal, hogy másokat az ő tudatszintjükért nem kritizálunk, hanem megértjük őket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, segítünk nekik a fejlődésben. Azáltal pedig, ha szeretetünket és tudásunkat szívesen megosztjuk másokkal, ahelyett, hogy nagyobb hatalmunk érdekében eszközként használnánk őket, viszonozva visszakapjuk ugyanazt a Legmagasabb Istenségtől.

A mester arra a kérdésre adott válaszával zárta beszédét, hogy miért nem képes megrontani az abszolút hatalom a Legmagasabb Istenséget. A válasz az volt, hogy a Legmagasabb Istenség sose veszi igénybe az abszolút hatalmat. Az megoszlik az összes lélek között és egyenlően jut belőle minden dologra. Én el akartam mindezen gondolkozni és azon is, hogy mit szeretnék még tudni.

Az idők folyamán a fizikai univerzum egyre romlottabb lett. A mi embereink gyakran küldenek áldásimákat a fizikai síkra és a Földre az ottani nagy szenvedés miatt. Amikor a Földre gondoltunk, az az örömben és békében zajló létünket szomorúsággal töltötte meg. Emlékeztem, hogy sok elmúlt életemet töltöttem a Földön, és éreztem, hogy ez a vénuszi élet mennyivel kellemesebb volt. És érdekes módon mégis vonzódtam valahogy a Földhöz és a fizikai síkhoz, de abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit jelentsen az.

Később, miután visszaértünk Teutóniába, Arena és Odin az egyik esti tanulmányozásunkkor elmesélték nekem egy a mesterrel ezen a szemináriumon folytatott beszélgetésüket. E szerint jócskán lehetséges volt, hogy hamarosan egy életemre nézve fontos döntést fogok hozni. Meg kellene kapnom a lehetőséget arra, hogy elhagyjam a Vénuszt, és a fizikai világegyetemben éljek egy családban. Merthogy az Akasha-krónikában rólam szóló feljegyzésekből egyértelműen kiderült, hogy a fizikai világban egy jelentős karma várt rám. Valamikor a közeljövőben szükséges lenne számomra, hogy még egyszer éljek a fizikai világegyetemben. De szerencsém volt. Ha ebben az életben mennék, jobban képes lennék kiállni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek várnak rám. Ha arra várnék, amíg megint ott születek majd újra, akkor az fizikai idővel mérve könnyen eltarthatna még egy pár ezer évig.

A nagybácsim azt mondta, hogy hamarosan teszünk még egy külön utazást Retz-be, hogy megnézzük, tényleg lehetséges lenne-e, hogy gyerekként hagyjam el az asztrális világot és közvetlenül átmenjek a fizikai világba, és hogy ez beleütközne-e valamely szellemi törvénybe. Én természetesen izgalomba jöttem, mert a mester egyébként nem szokott közvetlenül egy magánszemélyhez beszélni.

Amikor egy pár nappal később a strandon ültem, egy férfire gondoltam, akit Retz-ben láttam. Valamilyen módon ismerősnek tűnt számomra és mégis idegennek. Úgy sejtettem, hogy ő nem az asztrálsíkon élt, hanem a fizikai világból vetítette magát oda. Ez egy kicsi, kedves kinézetű ember volt, talán húszas éveinek végén, csinos kék szemekkel. Több alkalommal is láttam és egy sötét szakállú embert is. Az egyszer rám nézett és egy pár pillanatig szemlélt. Ez volt minden. De ebben a tekintetben volt valami, ami sok mindent kimondatlanul hagyott, és fogalmam sem volt, hogy mi volt az. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon viszont fogom-e látni még valaha és hogy fontos-e, hogy viszontlássam. Nem tudtam.

Arena nyomatékkal hangsúlyozta, hogy most ki kellene tisztítani gondolataimat és felnőttesen kellene viselkednem. Ennek különös fontossága volt. Mindketten azt mondták, hogy nem kellene bizonytalanságnak engednem vagy aszerint döntenem, hogy mit tartanának mások a legjobbnak. Kinyilvánították, hogy a felmerült kaland helyett szívesen látnak engem, hogy életem hátralévő részében a házukban maradjak, ha akarok. Ők nagyon szerettek, és csak azért figyelmeztettek erre a választási lehetőségre, hogy a leginkább a javamra legyenek, mivel ilyen lehetőség nem mindig állt fenn.

 

Teutónia városa közelebbről

 

Teutónia városa közelebbről - Vénusz, asztrális sík