Orfeo Angelucci - A "csészaljak" titka

( 2. rész )

 

III.

 TALÁLKOZÁSOM NEPTUNNAL

A „csészealjban” történt jelentőségteljes és felkavaró utazásnak a következtében beállt érzelmi sokk után hetekig bódult személyként közlekedtem és végeztem napi kötelességeimet. Igaz, folytattam munkámat a Lockheednál, de egy automata voltam – két világ lakója – és egyikben sem voltam úgy igazából otthon. Majdnem lehetetlen leírni azt a lelkiállapotomat. Az a nagy szellemi felvilágosítás, amit a „csészealjban” kaptam, bolygóotthonomon, a Földön úgymond idegenné tett.

Vágyakoztam arra, hogy beszéljek erről a világnak, hogy terjesszem felfedezéseim igazságait; mégis tudtam, hogy a legtöbbről mindenkorra hallgatnom kellett. A valóságba történt nagy betekintésem mellett arra a felismerésre jutottam, hogy IDŐ végső soron NINCS. Amit mi időnek nevezünk, az csak az anyagi világokban van; és az is az érzékszervek csalódása. Azt is tudom már, hogy a világűrről való elképzelésünk teljesen hamis. De vajon kit tudtam volna ezekről a más igazságokról meggyőzni, ki hinne nekem?

Mivel azonban ŐK felszólítottak arra, hogy beszéljek a Föld polgárainak az élményeimről, sok embernek mondtam el a „repülő csészealjban” történt utazásomat. Majdnem mindenki nevetett rajtam és derült magában. Számos vicc céltáblája lettem. Valaki mindig mondogatta bölcsen-viccesen: „Nos, Orfeo, meg fognak ma éjjel megint jelenni „csészealj”-barátaid?” Vagy: „Angie, mondd már meg az egyik csészealjnak, hogy itt kellene leszállniuk a Drive-In színház előtt, akkor mi is hinnénk bennük.” Az ilyen megjegyzéseknek aztán minden alkalommal egy ellenem indult heccelődési vihar volt a következménye. De ez már nem zavart.

ÉN TUDTAM az igazságot, és ez elég volt !

Amikor az emberek szóban terjesztették történetemet, több újság gúnyos cikket közölt a „csészealj”-emberről. Mély fájdalmat okozott, amikor láttam azokat a nehézségeket és megalázásokat, amelyek miatt a két fiamat érték ezáltal. Ők tudták, hogy az emberek mit mondanak, azt, hogy az apjuknak „egy kereke hiányzik”, vagyis elment az esze. A fiúk nem akartak tovább iskolába járni, mert pajtásaik kinevették őket. Tudtam, hogy mindez sértette Mabelt, a feleségemet is. Mabel esdeklően kérlelt, hogy felejtsem már el az élményemet. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy miért kell beszélnem erről; és volt néhány elkeseredett összetűzésünk emiatt.

Szívesen belekezdtem volna valami pozitív dologba, de nem tudtam, hogyan. Így kezdtem el próbálkozni különböző háborús és védelmi hivataloknál, hogy elmeséljem a történetemet Néhány kisebb hivatal személyzete azonban nyíltan kinevetett, és tudom, hogy bolondnak is tartott. Viszont óriási megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy a valóban fontos hivatalok olyan személyekhez irányítottak, akik valódi érdeklődést mutattak a történetem iránt. Ők keresztül-kasul kikérdeztek mindenről, amiről csak be tudtam számolni.

Kicsivel később elkezdtem hetente érdeklődők kis csoportja előtt előadásokat tartani a világűrbeli látogatókról. Ezek az összejövetelek először magánlakásokban zajlottak, de amikor a hallgatók száma kezdett nőni, a Los Feliz Klubházban találkoztunk.

A megmaradó kevés szabadidőben elkezdtem leírni az élményeimet. Az volt a szándékom, hogy egy kis közleményben jelentetem meg őket, abban a reményben, hogy így több embert tudok elérni.

Mivel azonban a „csészealjban” megtett fantasztikus utazásomat követő napokban és hetekben nem történt semmi hasonló, egy kicsit elbizonytalanodtam. A folytatódó gúnyolódás és kinevetés egyre több kételyt szült bennem. Azáltal, hogy kitartottam azon állításom mellett, hogy az élményeim abszolút igazak, végül is nemcsak a barátaimat, hanem azt vettem észre, hogy még a családomat is kezdtem elidegeníteni magamtól. Az én történetemet a Földön nem hitték el; és a rejtélyes látogatók nem tettek semmit, hogy segítsenek nekem. Végezetül valóban kételkedtem egészséges emberi értelmem felől, és már nem tudtam magam sem, hogy a különös élmények nem egyfajta illúziók vagy hallucinációk voltak-e. Lelkiismeretem belső hangja azonban mégis biztosított, hogy nem úgy van, hiszen én FELISMERTEM ÉS LÁTTAM VELÜK AZ IGAZI VALÓSÁGOT !

Ezt soha többé nem tudtam már elfelejteni.

1952. augusztus 2-án késő este Mabel és én kisegítettünk a Los Feliz Drive-in színház bisztrójában. 23 óra körül kimentem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Nyugaton, a dombok fölött egy elmosódott, zöld fényt vettem észre, ami úgy tűnt, hogy az égbolton függ. Több percen keresztül figyeltem. Aztán bementem és kihívtam Mabelt meg még hét vagy nyolc másik embert. Mindannyian látták azt a titokzatos fényt, amely mozdulatlanul függött az égen a domb fölött. Megmagyarázni nem tudta senki; néhányan úgy vélték, hogy az egy levegőben lebegő helikopter kell, hogy legyen. Mások meg valamilyen magasan lévő utcai lámpának tartották.

Amikor azonban 3 vagy 4 perc után az „utcai lámpa” lassan és hangtalanul felemelkedett az égen és hirtelen eltűnt, már senkinek sem volt sok mondanivalója. Mégsem akarták beismerni – tiszta önfejűségből -, hogy ez valóban egy „repülő csészealj” volt.

Amikor az emberek visszatámolyogtak a kávézóba és „Orfeóról és az ő repülő csészealjairól” nevetgéltek, ellepett a csüggedésnek egy deprimáló hulláma. Hasztalan volt, abszolút hasztalan, hogy bárkivel is beszéljek a „csészealjakról” és az én élményeimről. Mivel olyan szörnyűen bátortalannak és magányosnak éreztem magam, elhatároztam, hogy haza megyek.

Amikor az üres építési telkeken mentem keresztül, ott magaslott előttem a nagy és sötét Hyperion Avenue Freeway híd. Az ég borult volt, és az óriási vasbeton-konstrukció sűrű, nehéz árnyékai még nyomasztóbbak és ijesztőbbek voltak, mint valaha. És mégis, a sötét hídívek árnyékaiban volt az, hogy szívbéli meleget és szívélyes fogadtatást , szellemi közösséget éltem meg egy messze magasztosabb és jóságosabb világgal. Hisz az óriási híd árnyékában találtam rá arra a „csészealjra”, amelyik kivitt engem ebből a világból.

Ezekre gondoltam, amikor hirtelen észrevettem, hogy a sötétségből jövet valaki közeledett felém. Megijedtem; mert korábban soha nem találkoztam itt emberrel, aki ilyen késő éjszaka választotta volna ezt a híd alatti lerövidítő utat. Épp egy köszöntő szót akartam kimondani, amikor világossá vált számomra, hogy az idegen a híd járatlan végétől jött. Az első gondolatom az volt, hogy „ott rejtőzködik valaki, talán azért, hogy kiraboljon téged!” De még mielőtt emiatt nyugtalanság vett volna rajtam erőt, hallottam megszólalni az idegent: „Üdvözöllek, Orfeo!”

A szívem majdnem megállt, mert azonnal felismertem annak az élőlénynek a csengő, szép hangját, aki a „csészealjban” beszélt hozzám. Megálltam, és szótlanul meredtem a közeledő alakra. Aztán az örömnek és hálának egy hulláma áradt szét bennem, és végül hebegve válaszoltam: „Én is üdvözöllek ...”

Ő megörülve nevetett. „Tudom, hogy gondolatban adtál nekem egy nevet, nekem, aki névtelen maradtam számodra”, mondta barátságosan. „Így nyugodtan nevezhetsz, Orfeo – ez a név illik annyira, mint minden más név is illik, és ennek számodra több belső jelentése van, mint bármelyik névnek, melyet én tudnék megadni neked.

 

„Neptun” … lassan és mély tisztelettel ejtettem ki ezt a nevet. Tényleg épp ezt a nevet adtam ennek a nagy, titokzatos lénynek. Majd hozzáfűztem: „Végre eljöttél és adsz nekem erőt és bizalmat.”

Most már olyan közel volt, hogy megláthattam őt. Több centiméterrel nagyobb volt, mint én, és körvonalaiban úgy hatott, mint egy erős férfi. Az árnyékok azonban olyan sötétek voltak, hogy az alakjának részleteit nem tudtam felismerni. De már az a tény is, hogy ismét a közelében voltam, hatalmas adag erőt, harmóniát, örömet és belső nyugalmat adott nekem.

„Gyere Orfeo”, mondta barátságosan, miközben elhaladt mellettem. Ma éjjel még sok mindent kell megbeszélnünk…”

Követtem őt, amint előttem lépdelt keresztül a sűrű árnyékon. Szilárd lépteit hallhattam a sóderes úton, ez megszüntette minden kételyemet. Ő nem fantom volt, és nem is érzékcsalódás.

Egy jobban megvilágított részre vezetett közel a Glendale Boulvard kanyarjához, ahol fel és át lehet menni a hídon. Szabályszerűen remegtem az izgalomtól, mivelhogy most vethettem egy első valódi pillantást egy másik világból jött titokzatos látogatóra.

Amikor aztán megfordult, megláttam az arcát, ugyanazt a csodálatos, kifejező tekintetet, amit a világító ernyőn láttam. Különösen feltűntek nekem újra szokatlanul nagy, sötét és beszélő szemei, arcvonásainak nemessége és szépsége, melyek valóban melegséget és jóságot sugároztak.

Akkor vettem észre, hogy egyfajta kékes színű uniformist hordott, ami hibátlanul volt elkészítve, szorosan és mindenütt követve testének alakját. Ennek a ruhának láthatóan nem voltak varratai, gombjai, zsebei, felhajtásai vagy bármilyen mintázatai. Ténylegesen olyan tökéletesen illett rá, mintha majdnem testének egy részét képezte volna.

Viszont amikor ezeket így figyeltem, egy elcsodálkoztató jelenség feltűnt nekem: egyenruháját és alakját jól láthattam. Azonban ezek időközönként villództak (csillámlottak, mintha csörgedező vízen keresztül látnám őket). És a szín se maradt egységes és egyenletes, hanem váltakozott, ami egy életlenül beállított TV-készülékre emlékeztetett engem. Csak az arca és a kezei maradtak mozdulatlanok és stabilak, mintha azok nem lettek volna részben folydogáló víz fátylával elhomályosítva.

Elhaladó autók fényszóróinak fénye esett időről időre ránk, és emlékszem még, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy az elhaladó kocsikban lévő emberek számára az én társam vajon milyen lénynek látszik? Látták ők őt egyáltalán? És ha igen, vajon ő ugyanolyan szilárdnak és anyaginak tűnt számukra, mint én?

Ment tovább, és intett nekem, hogy kövessem. Hallgatagon levezetett engem a meredek kibetonozott rézsűn a Los Angeles folyó kiszáradt medrébe. Ott leült egy nagy kőre és felszólított, hogy tegyem én is azt.

Egy darabig hallgatott és én erősen éreztem egy hatalmas rezgésmezőt körülötte, fölényes nyugalom, testvéri szeretet és kimondhatatlan öröm érezhető kisugárzását.

Majd végre újra megszólalt és a következőket mondta: „Te intuitíven megérzel és megértesz sok mindent, amit nem tudok közvetlenül elmondani neked, Orfeo. – Így ismerted épp helyesen fel, hogy mi mások vagyunk, mint a földi emberek, amennyiben olyan dimenziókban élünk, amelyek a ti világotok számára ismeretlenek. A Föld egy 3-dimenziós világ és ezért túlnyomó részben hibás. Elmondhatom neked, hogy a Földet bizonyos más világok lényei egy „átkozott bolygónak” tartják; ők az elvetettek, az elesettek otthonának nevezik azt. Mások azt mondják, hogy a Föld a „keserűségek birodalma”. Mivel a földi fejlődés a fájdalom, bánat, bűn, szenvedés és a fizikai haláltól való félelem által megy végbe. Hidd el nekem, minden bolygó evolúciója másképp folyik, mint a földi, még ha a ti tudósaitoknak ettől el is tér a véleménye.”

Amikor ezeket a ritka különös szavakat hallottam, lelkem azt kiáltotta: „Miért kell ennek így lenni? Miért kell a földi embereknek fájdalmat, szenvedést és halált ismerniük?” Ő felnézett az égre, és az enyhe fényben mély együttérzést láttam az arcán. Lassan azt mondta: „Az erre a kérdésre adandó válasz egyike az „idő”-ről meglévő őrült elképzelések titkainak. De a következőt elmondhatom neked: Ilyen viszonyok nem mindig uralkodtak azok között a lények között, akik ma benépesítik a Földet. Egykor volt a ti Naprendszeretekben egy másik bolygó, mindegyik közül a legpompásabb és a legsugárzóbb. Ez a bolygó volt az őshazája a földi embereknek. Ott ők nem ismertek sem fájdalmat, sem gondot, sem szenvedést, sem betegséget, sem halált. De ennek a világnak a nagyszerűségében és csodái között elbizakodottak és arrogánsak lettek az emberek. Háborúkat folytattak egymás ellen, aztán végül a Minden Élet Forrása ellen fordultak. Legvégül szétrombolták saját bolygójukat, amely most már csak aszteroidáknak és törmelékeknek egy terméketlen gyűrűjeként létezik a Naprendszerben. Azért, hogy ezek az élőlények aztán újra megtanulják a kölcsönös megértést, az együttérzést és a testvéri szeretetet, egy kisebb bolygónak, a Földnek a durva érzékű anyagi evolúciójába születtek bele. A szenvedés, a gond, a csalódás és a halál lettek a tanítómestereik. A jelképük az állatember lett. Minden embernek magának kell kiharcolnia saját sorsát és megváltását. Az „idő”-ről meglévő hamis elképzelésben és ismétlődő születések és halálok által fejlődik fel lassan és fáradságosan minden lény újra az istenségnek a korábbi megboldogult szellemi állapotába.

Végül minden egyén a Földön vissza fogja nyerni elvesztett örökségét. Akkorra megtanulják a megértést, az együttérzést, valamint az Isten és felebarátaik iránti igazi szeretetet.”

 

Alaposan elgondolkoztam különös szavain és arra gondoltam, hogy azok megmagyaráznak néhány látszólagos titkot az emberrel és földi sorsával kapcsolatban.

De figyelmem hamar újra elterelődött. Neptun alakját ismét különlegesen „csillámlani” láttam, és akkor felötlött bennem hirtelen a kérdés: Itt volt ő egyáltalán valójában, a szó fizikai értelmében? Vagy egy nem-anyagi kivetítés volt egy másik dimenzióból a mi fizikai világunkba? Igazi alakjában és normális létében láttam-e őt, vagy csak egy megközelítően emberi jelenség kivetítődéseként? Ezek a furcsa gondolatok ijesztettek meg egy kicsit és tettek tanácstalanná.

Ekkor egy megnyugtató mosoly világította meg arcát. „Ne légy nyugtalan, Orfeo”, mondta. „A válasz az eszedben felmerült kínzó kérdésre igen is, meg nem is egyszerre. A Földön a dolgok alakja, színe, sajátossága és anyagi kinézete túlontúl fontosak. A mi világunkban ezzel szemben ezek az illúziók gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Legyen elég számodra, ha azt mondom neked, hogy olyan hasonló vagyok számodra igazi énemhez, amennyire csak lehetséges. Jobban nem tudom ezt neked elmagyarázni 3-dimenziós kifejezésekkel.”

Szegény, gondterhelt földi testvéreimre gondoltam és féktelenül kérdeztem meg: „Mi a helyzet most a Földdel? Felületesen nézve itt minden elviselhetően nyugodtnak látszik. De tudom, hogy veszélyes, csalóka vizeken evezünk. Sok ember hord a szívében félelmet és gondot. Állandó félelem uralkodik a hidrogén-bombától és más szörnyű pusztító fegyverektől, amelyeket a laboratóriumokban fejlesztenek. Aztán itt van a kommunizmus alattomos fenyegetése. Ez az egész világ félelme. Ó, még olyan sok szörnyű dolog van …”

Amikor Neptun válaszolt, hangja nyugodt és higgadt volt. Így szólt: „A kommunizmusban, a Földön a jelenlegi főellenségben a gonosz egyesített hatalmainak serege húzódik meg. Minden embernek a szívében a jóval együtt egyben rossz (gonosz) is van. De néhánynak sokkal több benne a gonoszság, mint a másokéban. A kommunizmus egy szükséges rossz. Ez ugyanúgy létezik most a Földön, mint a mérges állatok, az éhínségek, a járványok, az önkényuralom, vagy az özönvízszerű áradások. – Ezek mind olyan negatív erők, amelyek felébresztik az emberben lévő jó pozitív erőit és cselekvésre késztetnek. Így legyőzésre kerülnek a gonosz erők és felismerik őket, lényegtelenségük nyilvánvalóvá válik. Ilyen módon végül is a gonosz elpusztítja önmagát.”

Egy kicsit elhallgatott, és én újra láttam, hogyan lett „egyenruhája” néhány helyen sötétebb, majd újra világosabb, mintha megállás nélkül fátyolkék felhőkből és világosabb holdfény-foltokból készülne. Aztán megállt a lélegzetem, amikor folytatta: „Igen, a háború ismét el fog jönni Földetekre. De nekünk nincs hatalmunkban, hogy megakadályozzuk azt. Országodban emberek milliói fognak küzdeni a végsőkig az eddigi ideáljaikért és az emberi szellem szabadságáért. Ezt úgy fogják tenni, hogy a győzelemre csak minimális esélyük lesz.

Annak a borzalomnak az ideje, melyet a jövőbeli történelemben „A nagy nyomorúság”-nak fognak nevezni, közelebb van, mint azt bármely ember elképzelné. És a háborús felhők már feltűnnek a horizonton, sötéten és vésszel fenyegetve; de fölöttük végtelenül és örökké ragyog a szivárvány. Az emberiség túl fogja élni Armageddont és a közösség és az igazi testvéri szeretet új, csodálatos napjára fog felébredni. A felderengő nagy „Új Kor”-ban a Föld emberei el fogják felejteni minden keserű szenvedésüket és együtt, a felebaráti szeretet teherbíró alapján egy új világot fognak felépíteni.”

Szünetet tartott és fénylő szemeit teljesen rám irányította. A sápadt fényben tekintete valóban ragyogó volt.

„Sokkal többet erről most nem mondhatok neked, Orfeo”, mondta. „Korongjaink 1947-ben történt első ismertetett észlelései óta ezrek kezdtek el hinni bennünk. Sokan valóban látták korongjainkat. Néhányan látnokian érzékeltek minket. Mások éles hallásukkal kerülhettek kapcsolatba velünk. Megint mások intuitív megértés által ismerik fel létünket és jelenlétünk átfogó megmutatkozását. Azonban létezésünknek egy úgynevezett hivatalos bizonyítékát, melyet oly sokan követelnek, sajnos nem tudunk adni. A mi korongjaink meglétének hivatalos bizonyítéka el fog jönni! Számunkra minden olyan kísérlet, hogy magunkat egy valamilyen un. mérvadó személyiség által fizikailag nyilvánítsuk meg az emberiség számára, csak hasztalan lenne, az illető számára azonban lehet, hogy katasztrofális. 3-dimenziós élőlények számára kevés kivételtől eltekintve lehetetlen a többdimenziós lények felfogása és megértése.

Ma éjszaka áthágtam egy törvényt, azzal, hogy meglátogattalak téged. Az „El a kezekkel a Föld ügyeibe történő mindenfajta beavatkozástól” törvényét! A működő kozmikus törvény fog gondoskodni arról, hogy ez újra jóvá lesz téve.”

Rám nézett; különös szemei hirtelen szomorúak lettek. Egy pillanatra az a szörnyű érzésem volt, hogy én az ő magasabb szempontjaiból csak egy tovatűnő, tartalmatlan árnyéknak tűntem, teljesen olyasfajta realitás nélkülinek, mint amilyet ő ismer. Ebben a pillanatban tárult fel előttem az az igazság, hogy mi földi emberek olyan messze vagyunk az ő lényük fajtájától, mint a Föld a Naptól.

Egy kis idő múlva így szólt: „Szívesen megszorítanám a kezed itteni, ma éjszakai jelentőségteljes találkozásunk alkalmából, de nem tehetem meg. Már eddig is túl messze mentem. Az én túllépésem miatt most egy ugyanilyen nagy lépéssel vissza kell vonni magunkat tőled. Az ok és okozatnak a Földön megmásíthatatlan törvénye megfelelően működni fog. Ennek következtében csak kevés ember fogja elhinni vagy egyáltalán meghallgatni is a találkozásunkról szóló beszámolódat. A nagy világképben a te történeted semmilyen módon nem fogja megváltoztatni a viszonyokat a Földön. Nem fog a mi találkozásunk bármilyen tényleges földi történést meggyorsítani vagy késleltetni sem.

A legjobb esetben a te történeted néhány kevés embernek nagyobb hitet és belső meggyőződést fog adni, és ez a kevés ember fontos! Isten útjai megváltoztathatatlanok és csak azok számára érthetőek, akiknek szellemi belátásuk van. Az idő illúziójában minden dolog a helyes órában fog beteljesedni.”

Éreztem, hogy remegtem és rángatództak az idegeim. Hogy ez csak izgatottságom miatt volt, vagy ténylegesen azért, mert Neptun vibrációs mezejében voltam, nem tudom. Olyan szívesen köszönetet mondtam volna neki, olyan szívesen kifejeztem volna az iránta érzett nagy, hálás vonzódásomat. De nem igazán tudtam, hogy hogyan. „Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, Neptun”, mondtam. „Megfogadom neked és a te világod lényeinek, hogy egész életemet nektek szentelem, azért, hogy az emberiség értelmesebb és belátóbb legyen.”

„Tudjuk, hogy nem fogsz cserben hagyni minket, Orfeo” – válaszolta. „Jelenleg már nem tudunk többet találkozni. De most már ne is kételkedj az élményeid realitásában! Az út nyitva áll, íme járd tetszésed szerint! A te sikertelenséged az enyém is lenne. Örülök neked; mert általad egyre több ember fog jobban megismerni és megérteni minket és bízni bennünk. Emberek milliói fognak így erőt és bátorságot meríteni és bátran kiállni, hogy szembenézzenek az előttük álló nehéz megpróbáltatásokkal. Én mondom ezt neked: a „Nagy Nyomorúság” nagyon közel van, és a következő háború fúriája akkor fog kitörni, amikor a legkevésbé számítanak rá, amikor minden ember békéről beszél. Többet nem mondhatok neked!”

Ezeknél a prófétai szavaknál Neptun felém nyújtotta a kezét. De én visszaemlékeztem szavaira és nem fogtam azt meg.

Ekkor mosolygott, és tekintete tényleg fényt látszott kisugározni. „Orfeo, testvérem!” mondta megindító szívélyességgel. „Miattam vonakodsz attól, hogy áthágd a törvényt. Örökre bízom benned, Orfeo. Egyszerű cselekvésmódoddal megtisztítottál engem az ezzel a talajjal való érintkezéstől!”

Egy kis szünet után hozzáfűzte: „Nemsokára visszavonulunk a Földtől, Orfeo – de a valóságban sohasem vagyunk messze. Később majd újra visszatérünk, de nem hozzád, te szeretett barát. Ezeknek a szavaknak a jelentését később fogod majd megérteni.”

Miután erre nem válaszoltam semmit, azt mondta: „Szomjas vagyok Orfeo. Tudod talán, hogy hol lehet itt egy korty vizet kapni?

„Ó, igen, igen” válaszoltam sietve és gyorsan talpra ugrottam. Eszembe jutott egy kis üzlet, ami egészen közel volt és egész éjjel nyitva tartott. „Várj itt kérlek, rögtön visszajövök”. Otthagytam őt és felmásztam a töltésre.

Miközben szaladtam az üzlethez, megfordultam és visszanéztem a Hyperion hídhoz. A középső magas ív alatt észrevettem egy kísérteties iglu elmosódott körvonalait, melyről rögtön felismertem, hogy „csészealj”, pontosan olyan, mint az, amelyikben én is utaztam. A boltban vettem két üveg citromos limonádét, és siettem vissza. De ahogy közeledtem elválásunk helyéhez, csalódva állapítottam meg, hogy a kísérteties „csészealj” már nem volt a híd íve alatt.

Felgyorsítottam lépteimet, és rohantam majdnem addig a helyig, ahol elváltam Neptuntól. De ő már nem volt ott. Túlságosan nem lepődtem meg, mert volt egy olyan sejtésem, hogy visszatérésemkor már nem lesz ott.

Eldobtam az üvegeket és lerogytam a földre. A hely olyan szörnyen üres volt nélküle. Olyan fájdalmasan egyedül éreztem magamat, olyan gyámoltalannak és elhagyottnak, mint egy gyermek, aki egyedül van egy sötét szobában, amikor hirtelen kialszik a villany. Felfelé néztem, és szemeim vágyakozva kutatták az eget. Magasan a nyugati égbolton láttam egy enyhe, elmosódott zöld fényt, ami egy pillanatra ott állt, majd eltűzött onnan és eltűnt.

„Élj jól, Neptun”, mondtam csendben és éreztem, hogy nedvessé válnak szemeim. „Most már tudom, hogy a Föld még nem érett meg a ti világotokból származó lényekkel való találkozásra. De a Föld nagy „Új Korának" hajnali pirkadatában el fog jönni annak a napja is, barátom. Majd ha felfogjuk az igazi testvéri szeretet jelentőségét, majd ha nagyobb mértékben legyőztük a gonoszt, ami önző szíveinkben lakik, akkor talán méltóak leszünk arra, hogy találkozzunk a ti világotok végtelenül bölcsebb és jóságosabb testvéreivel.

Azokban a távoli napokban felebarátaitok nyíltan és örömmel teli fognak meglátogatni minket. Akkor a Föld többé már nem lesz a legutálatosabb bolygó, a 'bánat otthona'.

 IV.

 „LÁTHATÓVÁ VÁLHATUNK ÉS ÚGY ÉLHETÜNK ÉS TEVÉKENYKEDHETÜNK, MINT A FÖLDI EMBEREK, ORFEO !”

Először nem beszéltem senkinek a Neptunnal történt különös találkozásomról; hisz én tudtam a legjobban, hogy új történetemre az emberek csak még nagyobb hitetlenséggel és gúnnyal reagálnának. De rögtön elkezdtem leírni az élményeimet. A „csészealjakkal” szerzett első élményeimről már volt egy kéziratom, és azt terveztem, hogy kinyomtatom egy kis saját újság első számaként, mely újságnak a „20.század újságja” címet szántam. De a kiadó utáni keresésben nehézségek álltak be. Most viszont örültem, hogy a lap még nem volt a nyomdában, mert így a mostani legfrissebb, Neptunnal való találkozásomat is beletehettem.

Szabadidőmben szorgalmasan dolgoztam a kéziraton. Viszont az a lelki és testi feszültség, amelyben voltam, fogyasztották az egészségemet, és újra éreztem néhány korábbi tünetemet, nagyon nagy gyengeséget és fáradtságot. Ezért 1952. október 1-én szabadságot kértem munkám alól a Lockheednál. Ezt megadták nekem, és egy érdekes véletlen volt, hogy a szabadságom első napja egyben az a nap volt, melyen felszólítottak a Lockheed történetében első sztrájkra. Az volt az érzésem, hogy ezáltal megmenekültem az idegeim plusz megterhelése elől. Szerencsére a sztrájk jól végződött, és az üzemben pár héten belül újra megindult a munka.

A szakmai munkám alóli mentesülés által hamar be tudtam fejezni a kéziratot, és sok pihenés révén az egészségem is gyorsan javult, olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy újra menjek dolgozni.

Az üzembeli munkatársaim tudtak az én „csészealjak” iránti érdeklődésemről, és sokan ismerték az első két élményemet is. El kellett tőlük viselnem néhány élcelődést. De ez egészében véve jóindulatú, barátságos viccelődés volt, és én nem csináltam gondot belőle magamnak. Néhány munkatárs azok közül, akikkel a legszorosabban dolgoztam együtt, az élményeim realitásának konkrét bizonyítékaira kért engem. Elmondtam nekik, milyen volt az a fényét változtató idegen fémdarab, amit felemeltem a „csészealj” padlójáról, és hogy hogyan tűnt az el a semmibe néhány rövid perc alatt. Beszéltem nekik arról az égési foltról is, amelyet „beavatásom” alatt kaptam a „csészealjban”, és amelynek következtében azóta mellem bal oldalán van egy heg. Néhányan meg is nézték maguknak ezt a heget.

De ezek a dolgok nem voltak elegek számukra bizonyítéknak.

Egy éjszaka néhány munkatárs ismét mondogatta nekem vicceit az élményeimmel kapcsolatban. Al Sarradar ezzel szurkálódott: „Egyáltalán milyen pálinkát iszol te, Angie, ami kivezet téged ebből a világból?”, majd Seveicki Walter megerősítette: „Igen, mondd el nekünk, hogy mi is utazhassunk már egy „csészealjjal”.”

Egyszer épp egy nehéz présszerszámot gördítettünk kifele a csarnokból. Al és én kivettük a kész radomot, amikor hirtelen egy hangos recsegést hallottunk. Olyan volt, mintha egy fadeszka tört volna szét. Ugyanabban a pillanatban egy elektromos ütést éreztem a jobb kezemben és egy szúró fájdalmat a mutató ujjamban.

A fiúk megijedtek. „Mi történt, Angie?”

Nem válaszoltam, hanem csak úgy tartottam a mutató ujjamat, hogy mindannyian láthatták. Öten közülük megfigyelték, hogyan jelent meg az ujjamon egy kerek duzzanat. Nem piros volt, mint egy égésfolt, hanem szürkén nézett ki. Kb. egy 10 centes nagyságú volt. Egy tökéletesen kerek kör volt egy sötét ponttal a közepében – ismét a hidrogénatom jele.

Valaki mondott valamit a statikus elektromosságról; de mindenkire mély benyomást gyakorolt ez az esemény. Ilyesmi még sohasem történt ott. Al azt tanácsolta nekem, hogy kezeltessem magamat az üzemi orvossal. Azt mondtam neki, hogy ez nem szükséges, mivel semmilyen fájdalmam nincs. Emlékeztem arra, hogy ugyanez történt velem a „csészealjban”, amikor ráadásul egy sokkal nagyobb égési jelet kaptam a bal oldalamon a szívem alatt.

Ők nevettek az én magyarázatomon, és vonakodtak elhinni azt, hogy a hirtelen megmagyarázhatatlan jelenséghez, ami ezt a ritka mintát idézte elő az ujjamon, földönkívüli lényeknek valami köze lenne. Mégis, mélyen a belsőjükben meg voltak döbbenve; és ma bárki közülük tanúsítani fogja az élményem tényét.

A figyelemre méltó égési jel néhány hónapig maradt a mutató ujjamon, mint állandó emlékeztető a láthatatlan látogatók közelségére.

Október második felében Mabel visszautazott New Jersey-be, hogy meglátogassa a rokonainkat. Amikor néhány hónappal később újra megjött, magával hozta édesapámat és édesanyámat, akik szerettek volna egy-két hónapig Kaliforniában maradni.

Mabel telefonált, hogy jó lenne, ha eléjük mennék a Greyhound buszpályaudvarra.

Vágytam már Mabelre és örültem az édesapámmal és édesanyámmal való együttlétnek. Megérkezésük estéjén beautóztam a városba. Olyan vidáman kíváncsi voltam, mint egy gyerek.

Kb. 18 óra volt, és az utcákon nagy volt a forgalom. Miután leparkoltam a kocsimat, odamentem a buszvégállomáshoz. Itt is sietős mozgalmasság uralkodott. Mindebben az izgalomban semmi sem volt távolabb eszemtől, mint  a „repülő csészealjak” és a világűrből jövő látogatók. De amint beléptem a buszállomás bejárati ajtaján, hirtelen megálltam és elámultam – nem tudtam hinni a szememnek. Közvetlenül előttem, az újságos stand felé fordultan egy számomra ismerős arcot pillantottam meg. Nem tévedtem – Neptun volt az !

Felnézett és sötét szemei elárulták nekem, hogy várt rám. Egy szokásos sötét utcai öltönyt viselt és egy aktatáska volt a hóna alatt. Egy puha szélű, sötétkék filckalap árnyékot vetett a szemeire. Ugyanolyan reálisnak hatott, mint minden más személy a pályaudvaron! Ezután a hirtelenül meglepő ijedtség után elindultam felé, hogy köszöntsem őt, de egy erős telepatikus utasítás visszatartott. Vonakodva megálltam, és néztem őt.

Felém fordult, kiegyenesedett, és nem tudtam elkerülni, hogy megállapítsam, milyen nagynak, rendkívülien jól kinézőnek és előkelőnek hatott ő a sietős embertömegben. Nem mosolygott, arca sokkal inkább majdnem, hogy szigorú volt, majdnem mintha bosszús lenne. Vajon én tettem helytelenül valamit? Mabel és a szülők teljesen el voltak felejtve.

Intenzív tekintete továbbra is rám irányult. Kibúvóként, hogy időt nyerjek, odamentem az újságos standhoz , vettem egy újságot és lapozgattam benne. Azt az egyértelmű telepatikus közlést kaptam, hogy ne közeledjek hozzá. Tehát megvártam, hogy ő szólítson meg. De ő ezt nem tette. Míg anélkül, hogy olvastam volna, a magazin egyik oldalára nézve további telepatikus közlésre vártam. Meg is jött! A közlés lényege így szólt: „Orfeo, amikor az előző alkalommal láttál engem, egy kevésbé szilárdan megtestesült jelenség voltam a ti 3-dimenziós világotokban. Az volt a célom, hogy valamilyen fogalmat adjak neked a mi valódi megjelenési formánkról. Ma este azzal szemben teljesen megtestesülve látsz engem. Ha nem tudnád, hogy ki vagyok, nem tudnál megkülönböztetni embertársaidtól. Ma este nem félig fantom vagyok, hanem úgy tudok mozogni az emberek között, mint egy földi. Nem szükséges számodra, hogy beszélj hozzám. Te megtanultad a megértést. Most már tudod, hogy meg tudunk jelenni emberekként, tudunk élni és tevékenykedni, mint ők.”

Hálásan néztem a szemeibe, és éreztem, mint a vele történt előző találkozásomkor, hogy lényeink ismét összeértek. Olyan volt, mintha pillanatokra eloldódtam volna saját személyiségem béklyójától.

Épp ebben a pillanatban vettek engem észre Mabel és a szüleim. Mint az álomban, úgy hallottam, amint kiáltják a nevemet, miközben odarohantak hozzám. Mint egy automata, úgy pusziltam meg Mabelt és öleltem át apámat és anyámat. Ők az egész idő alatt csak csevegtek és fogták a kezemet. Én úgy éltem meg ezt a köszöntő jelenetet, mintha egyfajta kábultságban lettem volna, és alig tudtam, hogy mi is történt ott.

Mindannyian együtt a kijárat felé mentünk, és észrevettem, hogyan követett minket Neptun kis távolságban. Amikor elértük az ajtót és épp ki akartam nyitni, Neptun előre nyújtotta karját, és kinyitotta azt nekünk. Ez még nagyobb csodálkozásra késztetett engem; mert ez azt jelentette, hogy ő a fizikai világban tudott úgy működni, mint egy földi ember. Kint néhány lépést ment balra, majd megállt. Ott kinyitotta aktatáskáját, és kivett belőle egy doboz cigarettát. Kivett egyet a dobozból, majd a dobozt visszatette az aktatáskába. Aztán anélkül, hogy a szájába vette volna, eldobta a szálcigarettát a csatornába.

Én is épp szívtam egy cigarettát. Neptun cselekedetét követve én is eldobtam az enyémet.  Mabel észrevette szétszórtságomat és figyelemre méltó viselkedésemet. Ránézett Neptunra, majd rám és megkérdezte: „Ki ez az ember, és miért néz úgy minket?”

Én nem válaszoltam semmit a kérdésére, mert túl zavart voltam ahhoz, hogy magyarázatot tudtam volna adni. Csak annyit mondtam: „Gyere tovább Mae, beletesszük a koffereket a kocsiba!”

Ő észrevette, hogy itt valami nem stimmelt, és éreztem, hogyan mustrálgat engem csodálkozva a három arc. Egy kicsit ügyetlenül bocsánatot kértem komikus viselkedésemért. De a hazaúton le tudtam gyűrni önmagamat, és rendesen fogadtam őket, megmutatva nekik, mennyire szívből örülök, hogy itt vannak.

 V.

 A MÚLT SOSEM HALOTT!

A karácsony vidám, ünnepi hangulatával jött el és a szokásos üzleti nyüzsgéssel. Időközben minden újra a normális menetében folyt, és nem voltak további kontaktusaim. A „repülő csészealjak” úgy nézett ki, eltűntek az égről. Mindenesetre az újságokban már szinte egy cikk sem jelent meg észlelésekről. Elkészítettem az én „A 20. század újságja” c. lapomnak a kéziratát, de nem volt meg a bátorságom ahhoz, hogy kinyomtassam.

Mabel kitartott véleménye mellett: „Orfi, ha ezt megjelenteted, az emberek biztos azt fogják gondolni, hogy teljesen megbolondultál. Miért nem felejted el ezt az egészet? Úgyse jön ki belőle semmi jó. Most minden olyan simán megy. Mindkettőnknek van munkája. A gyerekek elégedettek. Engedd már, hogy így menjen sorunk tovább!”

„De Mabel”, vetettem közbe, „hát nem érted? Hiszen ezek mind az én igaz élményeim. Kötelességem, hogy továbbadjam azt, amit tudok!”

„És azt mondod, hogy ezt megköszöni neked valaki? Szeretnéd, ha kinevetnének, kigúnyolnának és bolondnak vagy pszichopatának bélyegeznének meg? Gondolj csak vissza! Hogy mi mindent beszéltek rólad az emberek, amikor annak idején elbeszélted a csészealjban megtett utazásod ragyogó történetét! Mi más lett annak a végeredménye, mint gúny! Még akkor is, ha tényleg átélted azokat, - el kell felejtened, Orfi! Már csak a családod kedvéért is. Felejts el mindent! Engedd, hogy boldogok legyünk és élvezhessük az életet!”

És bár éreztem, hogy ezzel becsaptam Neptunt, hagytam, hogy múljanak a dolgok, és nem fáradtam azért, hogy kinyomassam történetemet. 1953 újévének napján életünk valóban olyan sima és örvendetes volt, hogy elhatároztam, hogy mindent elfelejtek, ami azt a világot illeti, és törlöm tudatomból az 1952-es évben szerzett hihetetlen élményeimet. Legyenek azok a holt múlté.

De az 1952-es év eseményei nem akarták, hogy eltemessék őket. 1953. január végén az újságok címoldalai új, szenzációs „csészealj”-történeteket közöltek. A Légierő olyan tudósításokat hozott nyilvánosságra, hogy számtalan repülő korongot és különös fényköteget láttak volna Korea fölött.

F 94-es Starfire repülőgépek kerültek több „csészealj” közelébe, és pilótáik egyike elektromágneses radarblokkolást kapott. Észak-Japánnak is sok észlelése volt.

Ezek a tudósítások megszüntették nyugalmamat. Éjszakánként gyakran kimentem a házból és fürkésztem az eget. Gyakorta láttam fenn korongokat, mint elhúzó fényeket. Aki csak úgy véletlenül látta volna őket, nem is nézett volna jobban oda, hanem azt gondolta volna, hogy a szokásos repülőgépek fényeiről van szó. És miután a mi lakásunk több nagyobb repülőtér közelében volt, ott majdnem minden időben lehetett látni repülőgépet. Sose lettem volna képes a „csészealjak” fényeit megkülönböztetni más repülőgépek fényeitől, ha nem lett volna meg idegrendszeremnek a „csészealjak” elektromágneses sugárzása iránti sajátos érzékenysége. Nos, ekkor kezdtem szégyellni magamat, hogy olyan teljes mértékben megcsaltam azt a bizalmat, melyet Neptun vetett belém. Hiszen ő azt mondta: „Az út meg fog nyílni, Orfeo. Járd azt tetszésed szerint.” Felismertem, hogy eddig megtagadtam ennek az útnak a járását. Kis csoportok előtt tartott néhány előadáson kívül semmi továbbit nem tettem azért, hogy segítsek az embereknek, hogy megértsék az idegen látogatókat. Minden nap egyre jobban felismertem, hogy milyen önző voltam, hogy először magamra és a családomra gondoltam. Végül felismertem, hogy nekem nincs is más választásom.

Jöjjön, aminek jönnie kell, tovább kellett lépnem az élményeim tényeinek nyilvánosságra hozatalában. Ez volt az egyedüli hasznos dolog, amit megtehettem, mondtam magamnak.

Anélkül, hogy tovább beszéltem volna a dologról Mabelnek, fogtam a „20.század újságjának" kéziratát, és megpróbáltam szerencsémet több környékbeli helyi kiadónál. Közülük egyik sem volt bátorító. Ellenkezőleg! Az első, amelyiket felkerestem, nagyon jókedvű volt, és lenézően azt mondta: „Ezt a micsodát itt inkább egy tudományos fantáziaregényekkel foglalkozó folyóiratnak kellene felajánlania, öregfiú, ha nem akar egy kényszerzubbonyban kikötni!”

A következő kiadó, amelyiknél próbálkoztam, úgy vélekedett, hogy a munka nagyon összefüggéstelen. „Maga elfelejti, hogy én nem vagyok író”, válaszoltam. „Én megtettem, amit tudtam, és ebben minden tény benne van.” Ő nevetett: „Ön azt mondja, hogy ebben a tények lennének bemutatva. Egyáltalán valóban tények ezek? Ön azt kezdi ezzel mondani, hogy a leírt események igazak lennének; mégis még mielőtt véget érne az elbeszélés, többször közbeveti, hogy az élmények imagináriusak (képzeltek) is lehetnének. Már a címoldalon ténylegesen megállapítja: ’Ez a történet vagy fantázia vagy valós.’ Hát milyen fajta tények akkor ezek? És hogy tudja elvárni, hogy az emberek ténylegesen megtörtént történetnek higgyék ezt el?”

„Ezekre én mind gondoltam”, feleltem. „Őszintén megmondva az én gondolatom az volt, hogy az újdonságot egészen óvatosan ismertessem. Más szavakkal úgy gondoltam, hogy az olvasóknak előbb még bizonytalanságban kellene maradniuk a történtek valódiságát illetően. Ha az egész dolgot rögtön tényként közvetítjük, akkor az a nem szilárd emberiséget egy túl nagy sokkba juttatja. Ahogy ön maga is mondja, engem be lehetne szállítani egy ideggyógyintézetbe. Ezért véltem úgy, hogy jobb lenne, ha csak fokról fokra derülne ki annak az igazsága, ami az én mondanivalóm.”

Hosszas huzavona után, melyet a témáról folytattunk, beleegyezett, hogy kiadja a munkát, de csak akkor, ha előbb korrektúrára átengedem neki, és megengedem, hogy akár a történet legfontosabb részeiből is törölhessen. Ezt én simán elutasítottam, ő pedig újból megtagadta, hogy bármit is akarna tenni a kézirat olyan voltának kiadásáért, amilyen az akkor volt.

És ez így ment tovább. Az egyik kiadót a másik után kerestem fel ugyanazzal az elbátortalanító eredménnyel.

Végül aztán találtam egy kis kiadóházat, amelyik hajlandó volt az írást úgy kinyomtatni, ahogy én azt megírtam, amennyiben én minden költséget állok, és az összes példányt magam átveszem. Ebbe beleegyeztem. A búcsúnál azonban a kiadó tulajdonosa rázta a fejét, és azt mondta: „Ne vegye rossz néven tőlem, Angelucci úr, ha azt mondom Önnek, hogy nagy hibát követ el ezzel. Nem csak egyszerűen kidobja a pénzét, hanem egyben annak a veszélynek is kiteszi magát, hogy nyilvános gúny tárgyává legyen!”

„Ezt mind kockára kell tegyem”, válaszoltam neki, „de nincs választásom. Nekem nyilvánosságra kell hoznom ezt az újságot!”

Így aztán 1953.február 19-én kikerült ez az újság a nyomdából, a „20.század újságja”-nak első és egyetlen kiadása, ami egy 8-oldalas rövid újság volt, mely szóról szóra leírta az összes olyan élményemet, amelyet a nyilvánosságra hozatalra alkalmasnak találtam. A megkönnyebbülés mély sóhaja hagyta el ajkaimat, amikor megláttam az újságot, hogy ezzel egyik tartozásomat letörlesztettem.

Amikor egy teli kar újsággal benyitottam otthonomba, Mabel egy megvető pillantást vetett az egyik lapra, és egy fotelba dőlt. „Ó, Orfi, ezt nem volt szabad megtenned velünk, ezt nem! Ez dinamit! Ez meg tud semmisíteni minket, a te állásodat, az én munkámat, a gyerekek iskoláját! Ez mindannak véget vethet, amit olyan nagy fáradsággal építettünk itt fel!”

„Sajnálom, Mae”, válaszoltam zavartan, „hidd el nekem, hogy számomra nincs más választás. Nekem úgy kell élnem, ami megfelel az én lényemnek. Ezért kellett ezt megtennem, és remélem, hogy meg fogsz próbálni megérteni engem.”

Mégis tudtam, hogy Mae nem értett meg. Mert amikor az újság példányai az emberek közé kerültek, sok beteljesedett az ő jövendöléseiből. Az emberek kezdtek engem szabályszerűen kinevetni, majd több lap szarkasztikus cikkeket közölt rólam és élményeimről, az éltes megjegyzéssel, hogy „még nem gyűjtöttem össze mindent”. Bárki elhiheti nekem, mindezt nem volt könnyű elviselni. És különösen a családom miatt fájt ez nekem. A fiúkat az iskolában könyörtelenül ugratták, Mabel meg a munkahelyén a büfében vált az összes olyan csípős vicc céltáblájává, melyeket rám mondtak. Mégis a hatás nem csak negatív volt. Néhány ember komolyan érdeklődni kezdett. Ekkor újból beindítottam heti előadásaimat a klubházban, és az összejöveteleken terjeszteni tudtam az újságot.

Amikor aztán egyre több ember mutatott érdeklődést és az újságomat már nem viccként fogták fel, kezdtem remélni, hogy mégsem volt minden hiába való.

És ami még fontosabb volt: ismét szembenézhettem magammal a tükörben és boldog voltam avval a gondolattal, hogy íme mégsem egészen okoztam csalódást a világmindenségbeli látogatóknak.

 VI.

 REPÜLŐGÉPEK TŰNNEK EL!

Nem sokkal újságom megjelentetése után a „csészealjakkal” szerzett élményeimnek egy új vonatkozása fejlődött ki. 1953. március 3-án délután egyedül ültem a konyhában és olvastam. Eközben tompán hallottam egy repülőgép egyenletes dübörgését, ami eltartott egy darabig. Úgy hallatszott, hogy a hang nyugatról jön. Lassan ráeszméltem, hogy ez a hang túl egyenletes és monoton volt ahhoz, hogy egy hagyományos repülőgéptől jöjjön.

Kíváncsian felálltam és kinéztem az ajtón. Észak felől láttam közeledni valamit, ami úgy látszott, mint egy normális kis alumínium-repülőgép. A lakásajtótól, amely előtt álltam, a jármű hangján nem lehetett semmi szokatlant megállapítani. Ez a közvetlen közeledés normális crescendo-ja volt. Néhány lépést kifelé mentem, és figyeltem, hogy száll el a gép épp a fejem fölött, amíg majdnem a nap előtt járt – aztán a repülőgép csodálatos módon hirtelen már nem volt ott! Ugyanolyan titokzatosan szűnt meg hirtelen a motorzaj is. Nem láttam többet a repülőgépet és egy kicsit zavartan visszamentem a házba. A jármű nyilvánvalóan nem repülő korong volt, hanem egy hagyományos repülőgéptípus, mert semmilyen kellemetlen fizikai tünetet nem észleltem, amilyent egy repülő korong mindig kivált az én testemben.

Négy nappal később kb. 17 órakor Jane Vanderlick kíséretében voltam, aki a Los Feliz színház kávézójának alkalmazottja. Útban voltunk a kávézóhoz, amit Jane azon a napon egy félórával hamarább akart kinyitni. Nevetgéltünk és csevegtünk. Akkor Jane a közelben egy repülőgépet látott meg az égen, amely dél felé repült. Egy hagyományos, szokásos típusú repülőgépnek tűnt. De Jane azt mondta: „Ez talán egy „repülő csészealj”, Orfeo.” Én azt hittem, hogy ugratni akart, és azt válaszoltam: „Nehogy már még te is, Jane!” De a szemei komolyan pillantottak: „Valóban így gondolom, Orfeo. Ebben a repülőgépben van valami figyelemreméltó.” Én csak ekkor figyeltem meg jobban a repülőgépet. Egy pillanattal később be kellett ismernem, hogy valóban volt valami szokatlan benne. Rendkívül matt és elmosódott volt, és nem verte vissza a lemenő nap fényeit, amit normál esetben meg kellett volna tennie.

Amíg még mindketten bámultuk a repülőgépet, hirtelen eltűnt a szemeink elől a tiszta, felhőtlen égen! A motorzaj ugyanolyan hirtelenséggel szűnt meg. Mindketten állva maradtunk. Jane rám meredt. „Mi történt ezzel a repülőgéppel, Orfeo?”

Én ráztam a fejemet és lassan válaszoltam: „Tulajdonképpen senkinek sem akartam elmesélni, Jane; de négy nappal ezelőtt pontosan ugyanezt éltem át én is. Én sem tudom, hogy ez mit jelent.”

Néhány percig ott álltunk és az eget kémleltük hasztalan az eltűnt repülőgép nyomát keresve. Kértem Jane-t, hogy jegyezze meg a különös eset minden részletét. Ezt megígérte nekem. Ha valaki ma megkérdezi őt, pontosan úgy fogja igazolni az élményt, mint ahogy én itt elmondtam.

Egy pár nappal később egy csoport munkással ültem együtt a Lockheed üzemében. Délután 15 óra 55 perc volt. A műszakváltásra vártunk, hogy aztán mi kezdjünk dolgozni. Az én jó, de teljesen szkeptikus barátom, Richard Butterfield is ott volt. Amíg mellékes dolgokról csevegtünk, a dombok fölött egy látszólag szokásos kétmotoros repülőgép tűnt fel.

A jármű felkeltette Butterfield figyelmét. Felemelkedett a padról és révülten bámulta. Viselkedése azonnal Jane Vanderlick néhány nappal azelőtti magatartására emlékeztetett engem. Az ő szemeit ugyanúgy vonzotta a különös repülőgép, mint most Butterfieldét. Rám valahogy ezek közül a repülőgépek közül egyiknek sem volt hatása. Az összes jelenlévő észrevette, hogy Butterfield hogy elmélyült a kis repülőgép figyelésében. Néhányan elkezdtek nevetni és cukkolni kezdték őt. Még emlékszem, hogy hogyan kiáltott az egyik: „Nézd már, ő még sohase látott repülőgépet!” De Butterfield nem hallgatott erre. Végül inkább magának mondta, mint felénk, hogy „mi lehet ez?”

Több hang szólalt meg segítőkészen és vélte gúnyosan-okosan, hogy biztos bajban van rossz szemei miatt és el kéne mennie az optikushoz. Az egyik fickó durván így szólt: „Ugyan már, minden hülye láthatja, hogy az semmi más, mint egy hagyományos kétmotoros repülőgép!”

Én nem szóltam semmit; mert időközben megállapítottam, hogy milyen rendkívül matt és lapos a jármű felülete, és hogy nem verte vissza a délutáni nap sugarait.

Hirtelen egy rövid villámlás támadt, ami úgy tűnt, hogy beborította az egész repülőgépet. A villámlás után a repülőgépből többé semmi sem volt látható az égen. Motorjainak dübörgése is megszűnt.

A csoportból sokan látták a jelenséget. Mindannyian megijedtek, zavartak voltak és beszélni kezdtek, magyarázatot keresve arra, ami történt. Mások tovább bámulták az eget és keresték az eltűnt repülőgépet.

Butterfield dörzsölte a szemét, mint akit elvakítottak. Úgy tűnt, nehezére esett, hogy visszahelyezkedjen ebbe a normális világba.

Nem sokat beszélt, de még sokkal azután, hogy elmentünk a munkánkra, mélyen gondolataiba merültnek látszott.

Én nem adtam semmilyen magyarázatot; mert a repülőgép hirtelen eltűnése egy világos villámban egy új tapasztalat volt számomra. Ide-oda rakosgattam az elmémben ezt a dolgot, ugyanúgy, mint azt a két előző élményt, amelyeknél láttam, hogyan tűntek el repülőgépek egyszerűen a semmibe. De túl sokat nem gondolkoztam ezeken az eseteken, hisz már a kelleténél jobban el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam megoldani a földönkívüliekkel történt korábbi élményeim rejtélyét, anélkül, hogy új problémákat vegyek fel hozzájuk.

A legtöbben, akik látták, hogy tűnt el a repülőgép, egy hét múlva vagy elfelejtették az esetet, vagy kigondoltak maguknak egy kielégítő magyarázatot. Ebből megláttam azt, hogy az emberi szellem semmit sem szeretne elhinni, amit nem ért. Inkább meg szeretne mindent így vagy úgy magyarázni, mintsem hogy szembenézzen az ismeretlennel.

A rákövetkező hetekben egyre többet incselkedtek velem. Néhány munkatársam még azt is állította, hogy hazudoznék azért, hogy olcsó módon ismertté váljak. Ó milyen szívesen ejtettem volna az egész ügyet, mint egy izzó széndarabot, ha nem lettem volna annyira mélyen eltelve a hűség és felelősség érzésétől azok iránt a nagyobb lények iránt, akikről sem nekem, sem pajtásaimnak nem volt igazi fogalmunk!

Mivel a helyzet számomra a gyárban egyre kellemetlenebbé vált, végül is elhatároztam, hogy felmondok; mert időközben az élményeim egész Dél-Kaliforniában meglehetősen ismertté váltak, és állandóan nevetgéltek rajtam. Beláttam, hogy vagy hallgatnom kell a világmindenségbeli látogatókról, vagy fel kell adnom a munkámat.  Az utóbbit választottam.

 

Az üzemben töltött legutolsó három hetem meglehetősen érdekesen telt. Augusztus 14-én Ernie Oxford és én az épületen kívül dolgoztunk egy repülőgép-alkatrészen. Mint mindenki más, amikor egyedül volt velem, ő is újra gyötörni kezdett az űrhajósokkal és csodás történetemmel a „20.század újságjá”-ból. Kihívóan magyarázta nekem, hogy sem ő, sem a lánya nem tudnak elhinni egy ilyen történetet.

Azt mondtam neki, mindenkinek legfőbb joga, hogy csak azt higgye el, amit el akar hinni. Majd hozzátettem, hogy jobb lenne, ha hagynánk ezt a témát és a munkánkra koncentrálnánk, ami előttünk állt. De Ernie nem tudta abbahagyni. Egyre másra hangsúlyozta, hogy milyen nagy hibát követek el.

Mialatt így ’kezelt’ engem, a Burbank-hegyek irányába néztem, és épp megláttam az egyik hegygerinc fölött egy „repülő csészealjat”. Megérintettem Erniet a vállánál és rámutattam a „csészealjra”. Ő elejtette szerszámait és rámeredt a látványra. Don Qwinn, aki a közelben dolgozott, meglátott minket, hogy az égre nézünk, és odaszaladt. Amíg figyeltük a tárgyat, az egyszer csak hirtelen megfordult és eltűnt. Ernie egyre csak azt kérdezte: „Hol maradt?” Ezután az élmény után egy időre csendben maradt. De aztán elkezdett újból csak a „csészealjakról” beszélni és semmi másról. Az én történetemet még mindig nem hitte. De most már tudta, hogy valóban látott egy „csészealjat”.

Pénteken, augusztus 21-én 21 óra 15 perckor az egész csapat szorgalmasan dolgozott. Én egy repülőgép-alkatrészen dolgoztam, és egészen arra figyeltem. Hirtelen egy remegés futott át a testemen. Tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet. Letettem a szerszámaimat és odasiettem a nagy kapuhoz, ami csak néhány centiméterre volt nyitva. Amint kipillantottam az éjszakába, megláttam az égen egy fényt, mely úgy tűnt, hogy a gyárhoz közeledett.

Amíg néztem, a fény megállt a levegőben és megváltoztatta színét borostyánról vörösre. Pontosan tudtam, hogy mi volt az. Kiáltottam néhány munkatársamnak, hogy jöjjenek oda. Egész sokan szaladtak oda; kitártuk a kaput és kiléptünk a szabadba. Ezért mindenki meg lett jutalmazva a látvánnyal, aki odajött. Az összes férfi látta a vörös korongot, amelyik fenn lebegett az égen. Míg ők figyeltek, rápillantottam arcaikra és mély benyomást tett rám az, amit láttam. Egy pillanatra, mintha elváltoztak volna. Csodálkozás, tisztelet, hit volt leolvasható az arcukról.

Így hirtelen felismertem azt a tényt, hogy milyen sokat számít már egyetlen korongnak a puszta látványa is egy sereg ember gondolkodásmódjára nézve.

Mialatt figyeltem a reakcióikat, hirtelen mind megfordultak, és kérdően néztek rám. Én rápillantottam az égre, és láttam, hogy a korong eltűnt és már csak a hold és a csillagok világítottak. Hova tűnt a korong, kérdeztem, és mindannyian beszélni kezdtek.

A sok megnyilatkozásból azt vettem ki, hogy a „csészealj” elszállt egészen a Hold alá. Legalábbis úgy nézett ki. Onnan felemelkedett és aközben színét megváltoztatta vörösről borostyánra. Végül ezüstössé vált, mint a hold. Amíg egyre magasabbra hágott, színe a holdétól nehezen volt megkülönböztethető, úgy, hogy nem tudták megmondani, mi is történt azután valójában. Mindenesetre eltűnt. Mindez lejátszódott, amíg én a munkatársaim arcait figyeltem.

Aztán újból dolgozni mentünk, és mindegyik férfi csendesen elmerült a gondolataiba. A tízperces szünetben azt mondtam nekik, hogy a következő nap este mindannyiukat meg fogom kérni, hogy mesélje el a történetet, amit az imént átélt.

Mindegyikőjük aztán pontosan ugyanazt a történetet mesélte el. Összesen tizenketten voltunk ott férfiak. Sajnos két nevet elfelejtettem. De a többi 9 munkatárs neve a következő: Dave Donegan, Al Durand, Dave Remick, Michael Gallegos, Richard Becker, Richard McGinley, Bruce Bryan, Ernie Oxford és Louis Pasko. Ezen férfiak mindegyike igazolni fogja ennek az észlelésnek a részleteit. A jelenség nem gyorsan játszódott le, mindenkinek volt elég ideje, hogy részleteket figyeljen meg, és bevésse azokat emlékezetébe.

Mindannyian úgy gondolták, hogy egy „repülő csészealjat” láttak. Én ezáltal olyan helyzetbe kerültem, hogy azzal a bizonyossággal hagyhattam el a munkahelyemet, hogy az az élményeimről szóló tudósítás, melyet lelkiismeretesen nyomattam ki a „20.század újságjá”-ban, végre elvesztette a valótlanság szégyenfoltját.

Tizenkettőnk közül ketten voltak, akikre a történtek különösen mély benyomást gyakoroltak : Ernie Oxford és Michael Gallegos. Ők ugyanis látták, hogy én előbb letettem a szerszámaimat és úgy mentem a kapuhoz, mintha egy láthatatlan erő hívott volna. Ők azt mondták, hogy én mintha igézet alatt cselekedtem volna. Mindketten önkéntelenül is követni akartak engem, de mégis a helyükön maradtak, míg csak hívtam őket. Mindketten azt állították, hogy valamilyen hírt kellett kapnom a korongról. Amikor elmondtam nekik, hogy csak egy testi reakcióról volt szó és egy mély intuitív érzésről, mely szerint űrlakók lennének a közelben, azt hitték, hogy valamit eltitkolok előlük. Mert azt mondták, hogy abban a pillanatban ők is éreztek valami leírhatatlant. Ezen megjegyzésüket nagyon szívesen vettem tőlük és boldog voltam, hogy immár nem vagyok egyedül az élményemmel.

Augusztus 28-án, pénteken volt az utolsó munkával töltött éjszakám a Lockheed-nál. Kint dolgoztam egy repülőgép-alkatrészen. Ez alkalommal Don Qwinn volt a segítőtársam. Ő hitte el a legkevésbé az én „csészealj”-élményeimet és nem tudta megállni, akárcsak a többiek, hogy ne arról beszéljünk, amikor együtt voltunk. Most újból azt mondta nekem, hogy milyen nagy hibát követek el, hogy feladom a munkahelyemet és általánosan nevetségessé teszem magam.

De én már hozzá voltam szokva az ilyen szöveghez és hagytam, hadd beszéljen. Eközben felnéztem az égre, és megláttam, hogy egy ezüstös korong repül délkelet felé a hegygerinc mentén. Rögtön felhívtam rá Don figyelmét. Ő letette a szerszámját és az égre meredt. És akkor elkezdett kérdezni. Tudni akarta, hogy mi az. „Miért viselkedik így? Hogy tud ez csak úgy lebegni a levegőben?” Én nem válaszoltam egyik kérdésére sem.

Hirtelen eltűnt ez a „csészealj” is. Szegény Don, ő csak meredt most rám hitetlenül és zavartan.

Elismerte, hogy ilyen fajta repülést még sosem látott, és nem is hallott ilyenről. Mégis azzal a magyarázattal, hogy egy „repülő csészealj”-ról volt szó, nem értett egyet. Egyszerűen nem egészen tudott hinni a saját szemeinek sem. Látni tehát nem mindig jelent rögtön hinni-t is. Hisz én is láttam, hogy más személyek is valójában láttak egy „csészealjat”, de utána mégis ellenálltak annak, hogy higgyenek a saját szemüknek.

Abban az augusztusban több olyan különleges eset történt, mint amilyeneket itt ebben a fejezetben ismertetek. Ugyanígy augusztusban megjelent egy sokatmondó újságcikk az International News Service-ben, amely újra azokat az eseteket ébresztette fel bennem, amelyekben repülőgépek tűntek el titokzatos módon a levegőben a semmibe. A következő tudósításról volt szó:

 

REPÜLŐGÉP-ÉSZLELÉSEK AZ ÉSZAKI-SARK  FÖLÖTT

 

Washington, augusztus 1. (INS)A Légierő egyik szóvivője ma arról tudósított, hogy az elmúlt év folyamán kb.12 ismeretlen repülőgép repülte át az amerikai védelmi övezetet az Északi-sarkon.

A szóvivő azt mondta, hogy a „behatolókat” nem lehetett oroszokként azonosítani és ezért nem lehetne tiltakozást benyújtani a szovjet kormánynak.

A repülőgépek közül némelyeket radar-ernyőkön figyeltek meg, míg másoknál puszta szemmel fehér kondenzcsíkokat lehetett látni. De még mielőtt US harci gépek elkezdhettek volna rájuk vadászni, rejtélyes módon eltűntek a radar-készülékről, ahogy a szóvivő mondta.

Azt állította, hogy az ellenséges „behatolók” Grönlandon és Alaszkán átszelték az amerikai radar-övezet szélét, de hozzáfűzte, hogy máshol is repültek az észak-amerikai kontinens fölött.

A légierő szigorú utasításokat adott ki a pilótáknak, hogy ne lőjenek ismeretlen repülő tárgyakra, mielőtt ténylegesen nem bizonyulnának ellenségnek, vagy egyértelműen azok akarnak lenni, pl. ha egy bombázó amerikai terület fölött repül és már kinyitotta a bombakamráit.

Vajon lehetséges volt, hogy azok a titokzatosan „eltűnő repülőgépek”, amelyeket én láttam, áttörték az Északi-sarkon az amerikai védelmi övezetet?

A következő napon az International News Service (INS) által megjelent egy ellentétes jelentés, amely visszavonta az első tudósításban közölt összes információt.

Ezek az egymásnak ellentmondó tudósítások egy előre rögzített terv szerint követték egymást. Elképesztő természetű, hivatalos „csészealjakról” tett kijelentésekre mindig ellentétes jelentések következnek, vagy az állítások tényleges visszavonása.

Bármennyire is irritálóak és zavaróak az ilyen nyilvánosságnak szánt, egymásnak ellentmondó tudósítások, mégis ez a módszer, amellyel a hatóságok ufo-információkat kezelnek, mindenki számára a legjobb.

Egy kis gondolkodás után ugyanis bárki számára világossá válhat, hogy ilyen megdöbbentő hírek és elbeszélések egy azonnali hatósági csillapítás nélkül könnyen népekre kiterjedő pánik- és hisztéria-kitöréseket idézhetnének elő. Nyilvános hivatalokat táviratok, levelek, telefonhívások és személyes megkeresések özönével valósággal megfojtanának. És az eredmény csak egy még nagyobb zűrzavar lenne.

A földönkívüliek történetében nem fog és nem is tud senki egy végleges döntésre jutni. Személyes hitem, hogy a légierő és más felelős helyek foglalkoznak az űremberek problémájával, és azt pontosan ezen látogatók kívánságának megfelelően kezelik. Minél több gondolkodó ember felfogja ezt a jelentős tényt, annál közelebb jutunk ahhoz az időhöz, amikor eléggé elő vagyunk készítve ahhoz, hogy el tudjunk viselni nagyobb feltárásokat.

Talán helyénvaló itt előadnom az én nézetemet a légi járművek eltűnéséről: én nem hiszem, hogy a hajók dematerializálódnak vagy feloldódnak a semmiben, ahogy az látszik. A hajók főleg egy kristályos anyagból vannak megépítve, és azt a benyomást keltik, mintha teljesen átlátszóak lennének, vagy megfelelő kapcsolással mintha teljesen átlátszatlanok lennének. De ugyanilyen jól meg tudnak jelentetni minden színt is, vagy több kombinált színt. Ez attól az energiától függ, amelyet használnak, és a kristálytest molekuláris összetételének uralásától.

A kristálykorongok számára nem probléma egy hagyományos repülőgép vizuális képeinek a kivetítése és hasonló módon olyan akusztikus rezgések előállítása, mint amilyeneket repülőgépmotorok adnak ki magukból. Ezeket a kivetítéseket aztán a radarernyő könnyen fel tudja fogni.

Következő rész >>>