Androméda galaxis az egész égen

 

Utazás az Androméda galaxis Aenstria bolygójára

 

1982-ben két, akkor 17 éves dél-afrikai fehér fiú ellátogatott két napra az Androméda galaxis egyik csodálatos rendszerébe.

A két fiút Jamesnek és Henrynek hívták. Osztálytársak voltak ekkor egy johannesburgi gimnáziumban, ahol már az I. évfolyamuk első napján közel kerültek egymáshoz egy közös érdeklődési téma, a földönkívüliek, vagyis az ufók miatt!

És már akkor, 1979-ben, 14 évesen megalakítottak az iskolájukban egy ufó-klubot, így a gimnáziumukban hamarosan mindenki csak úgy szólította őket, hogy ők a marslakók.

Mindenesetre ők a földönkívüliekkel nem csak elméleti síkon foglalkoztak, hiszen főleg James 1974-től, vagyis 9 éves korától folyamatos fizikai kontakt-kapcsolatban volt az Androméda galaxis Aenstria bolygójának a lakóival.

Később, 1988-ban James erről az 1974-82 közötti kapcsolatáról egy könyvet is írt ’The Aenstrean Revelations’ címen (James Forbes álnéven), melyből egyáltalán megtudhatjuk azokat a részleteket, melyeket ezen időszak alatt a két fiú a földönkívüliekkel kapcsolatban átélt.

Könyve utolsó, 10. fejezete tartalmazza a két fiú utazásának a leírását az Aenstria bolygóra.

 

Az egész úgy kezdődött, hogy James és Henry baráti társaságukkal, akik hasonló korú amatőr csillagászok voltak, de érdeklődtek az ufók iránt is, kimentek egy este Johannesburg külterületére, ahol már a város fényei nem zavaróak, hogy ufókra vadásszanak.

Jó ideig nem láttak semmit, míg éjfél körül fel nem bukkant egy nagy sebességgel ugráló fénypont, amely egyre fényesebb lett, és végül az egész környéket bevilágította.

Aztán megjelent felettük egy repülőcsészealj, amely legalább 50 méter átmérőjű volt, majd a szokásos hulló-falevél-effektussal kezdett lefelé ereszkedni, miközben hat teleszkópikus lábát is kidugta.

(Alighogy a csészealj leszállt, 3 kilométeres körzetben a marhák bőgni és a kutyák vadul ugatni kezdtek.)

A landolás miatt a hideg esti levegő a környezetükben egy pillanat alatt statikusan feltöltődött és felmelegedett, majd felnyílott a csészealj csapóajtaja és lágy, rózsaszínes fény áradt ki az űrhajó belsejéből.

A két fiú viszonylag nyugodt maradt, mivel James és Henry nem először élte át ezt az élményt, így csak vártak, hogy mi lesz. Egyszer csak az egyik fiú a baráti körükből felkiáltott, hogy valami mozog odabent.

Ezután a felnyíló ajtó alatt azonnal, mint valami kihúzott tangóharmónika, egy lépcső bontakozott ki, szinte felkínálva magát nekik, hogy lépjenek be. (Megj: lásd pl. a 1967-es Mihalak-esetet,  amit a kanadai-lengyel úr nem mert kihasználni.)

James és Henry, akik a legbátrabbak voltak, elhatározták, hogy belépnek az űrhajóba, éppen azért, mert James intuitíve felismerte, hogy ez az űrhajó is az aenstriaiaké, akiket már korábbról jól ismert.

Ahogy beléptek, máris megpillantottak egy óriási irányítópultot, ezernyi villódzó, ki-be kapcsolódó fénnyel. Mellette két fehér ülés volt, melyek előtt egy lapmonitor volt látható, mely folyamatosan mutatta a környező tájat, így látták azt is, hogy mit csinálnak éppen a barátaik a csészealj körül.

Majd hirtelen megfordultak, mert a nevetés hangjait hallották a hátuk mögül. Rögtön felismerték Nuát és Ulót, a két szépséges aenstriai hölgyet, akiket már korábbról is ismertek.

James ezután gyorsan elmagyarázta nekik, hogy azért vannak itt a barátaikkal, hogy ufókra vadásszanak.

A két égi hölgy ennek hallatán azonnal felajánlotta a fiúknak, hogy a barátaik is bejöhetnek, és széjjelnézhetnek a csészealjban. Sőt, a hölgyek szinte bocsátkérően mondták, hogy ne haragudjanak, hogy most nem a legmodernebb csészealjukkal jöttek, így nem tudják bemutatni a legkorszerűbb típust.

Ám ekkor a műszerfalon kigyulladt egy vészjelzőlámpa, és ahogy Nua és Ulo odasietett, hogy megnézzék, mi történt, aggodalmas pillantással rögtön közölték a fiúkkal, hogy nem várhatnak tovább, menniük kell, mert az ország légelhárítása észlelte őket, és egy vadászrepülő közeledik feléjük.

Azt mondták Jamesnek, hogy gyorsan menjen ki, és közölje a barátaikkal, hogy ne aggódjanak értük, két nap múlva vissza fognak jönni.

Erre James gyorsan ki is rohant, és elmondta a barátainak a helyzetet, majd visszasietett a csészealjba, amely azonnal el is indult velük.

James épp hogy visszatért, Henry őt máris a nagy lapmonitorhoz hívta. A montitoron a dél-afrikai légierő Mirage F-1 elfogóvadásza volt látható, amely már csak 5 km-re volt tőlük és amelynek sebessége majdnem elérte az 1 Machot (kb. 1200 km/h-t).

Fiúk a csészealj induláskor csak enyhe remegést éreztek a padlón, és már a levegőben is voltak. James ezután még kinézett a kerek kémlelőablakon, és látta, hogy az őket üldöző vadászrepülő mind kisebb és kisebb lesz, és pillanatokon belül meglátták Johannesburg egyre halványuló fényeit maguk alatt. James az órájára pillantva még azt is megállapította, hogy a padlóremegés, vagyis a csészealj-indulás és a Földatmoszféra elhagyása között alig 10 másodperc telt el.

James ezután a hölgyektől az apja, Karné iránt érdeklődött. (James előző inkarnációban aenstriai volt, és akkor Karné, az Aenstria bolygó egyik szellemi vezetője volt az apja. Ugyanez a Karné létesített James-szel 9 éves korában újra kapcsolatot, és James ettől pillanattól kezdve újra emlékezett a szellemi eredetére.)

Közölték vele, hogy az apja az anyahajón vár rá, és előkészíti a fiúk utazását az Aenstriára.

Eközben Henry még mindig az előző izgalmas szituációval foglalkozott:”Kíváncsi lennék arra, hogy a vadászpilóta mit fog mondani a hatóságoknak! Vajon pszichológiai vizsgálat alá vetik, mint minket, mikor a földönkívüliekről beszéltünk?”

James azt válaszolta, hogy a hatóságok valószínűleg tudnak a földönkívüliekről, ezért a pilótának csak azt fogják mondani, hogy az egy meteor vagy optikai csalódás volt, és senkinek sem szabad beszélnie róla.

Utána a fiúk átöltöztek a szokásos testhez álló űrhajós ruhába (overallba). Az űrhajós ruhájuk színe fehér volt, ugyanolyan, mint Nuának és Ulónak.

Nua közben szólt, hogy őket most egy másik felderítőhajójuk is kísérni fogja, amely majdnem velük egy időpontban indult a Földről.

James kíváncsian megkérdezte tőle, hogy az mit csinált a Földön.

„Ők a mi aenstriai munkatársaink, akik a Föld déli-sarki bázisán élnek, ott az emberiség minden lépését figyelik” - hangzott a válasz.

Ez az információ Jamest még kíváncsibbá tette, úgyhogy megkérdezte, hogy tulajdonképpen hány bázisuk van itt a Földön. Nua rögtön megnyomott egy gombot a műszerfalon és a lapmonitoron 3D-ben megjelent a Föld teljes térképe, rajta a bázisaik jelzéseivel. A fiúk egyből felismerték, hogy a legtöbb aenstriai bázis a Föld hegyes vidékein található.

Volt bázisuk az Andokban, Tibet északi részén, Alaszkában, Dél-Afrikában a Drakenbergben, de Fokvárostól északkeletre, mélyen a Karoo sivatag felszíne alatt is, valamint mindhárom óceán mélyén.

Henry rá is kérdezett: „Mi a céljuk ezekkel a bázisokkal?

„Ugyanaz a funkciójuk, mint ezen naprendszer 12. bolygója mögött állomásozó űrállomásunknak: lehető legtöbb információt összegyűjteni a Föld és lakosai állapotáról és fejlettségéről. Ezek a bázisok lehetővé teszik, hogy elsőkézből értesüljünk arról a helyzetről, mikor a Föld lakosságát evakuálni kell.” - hangzott a felelet.

A 12. bolygóra való utalás James fejében rögtön szöget ütött, és azon kezdett el morfondírozni, hogy az emberiség tudása a saját csillagrendszeréről mennyire nem kielégítő, sőt, ha ezt a tény közölnénk vezető csillagászokkal, akkor a szemünkbe nevetnének, és még az elmeállapotunkat is megkérdőjeleznék.

Közben az őket kísérő másik aenstriai felderítőhajó először kék pontként látszott a monitoron, majd egyre világosabb lett és a montitorkép közepe felé mozgott.

Míg a fiúk a monitoron a másik felderítőhajót figyelték, a pilótahölgyek szóltak nekik, hogy most már látótávolságban van az az űrállomás is, ahová igyekeznek. A két fiú rögtön a kerek kémlelőablakhoz ment, ahol James egyből felismerte ezt az űrállomást, hiszen ő már korábban is volt ott.

Az űrállomás egy óriási szivarnak látszott, amelyből körös-körül csőszerű létesítmények álltak ki, mint valami antennák. Az egész űrbázis a visszavert napfény miatt ezüstös fényben csillogott. James becslése szerint kb. ötször nagyobb volt, mint az az 50 méteres űrhajó, amellyel akkor utaztak.

(Megj: Ez a rész-űrállomás, ahová dokkoltak, valójában egy jóval nagyobb, több kilométeres gömb alakú űrállomás lelógó dokkoló központja volt - erről a nagyobbról James a könyv korábbi fejezeteiben tudósít.)

Az űrállomásból kiindulva egy átlátszó, belülről megvilágított cső közeledett az űrhajójuk felé, mint valami csáp, amely miatt, mikor elérte őket, enyhe remegést éreztek, majd szinte magához szippantotta az űrhajójukat.

Közben a pilótahölgyek szóltak a fiúknak, hogy ne nyugtalankodjanak, mivel velük együtt az a másik űrhajó is dokkolási manővert hajt végre.

„Miért teszik ezt?” - kérdezte Henry, aki a hölgyek tájékoztatása hallatán egy kissé összerázkódott félelmében.

Nua elmagyarázta, hogy mindez csak szokásos rutin, amit mindkét dokkoló hajó automatikusan felhasznál.

Egy légnyomásszerű zaj hallatszott abból az irányból, ahol a falba épített ajtók voltak, amelyen keresztül a fiúk is nem rég beléptek az űrhajóba. Ám ez alkalommal ez az ajtó nem befelé, hanem kifelé nyílt. A kémlelőablakon keresztül kinézve James észrevette, hogy az űrhajójukhoz kapcsolódó átlátszó csövön (dokkoló folyosón) keresztül emberek jönnek feléjük.

Először két magas, lenyírt szakállas, szőke férfit lépett be hozzájuk, akiket két hölgy követett, egyik hölgynek barna haja volt, a másiknak rozsdavörös. Tökéletes angol tudással külön a nevükön szólítva üdvözölték a fiúkat. A férfiaknak Yor és Merrd, a hölgyeknek Sela és Alee volt a neve.

Mindannyian világos piros űrruha-overallban voltak, övük viszont fehér volt, melyen különböző műszerek vibráló fényt bocsátottak ki.

Közben, az új emberek belépéséig, a fiúk folyamatosan arról beszélgettek, hogy az emberiség hamarosan a végzetébe rohan, sőt, ők minden egyes nappal egyre szkeptikusabbak abban, hogy az emberi fajból valaha is egy felelősségteljes civilizáció fog válni.

„Csak akkor fognak erre figyelni, amikor már túl késő lesz, és a bolygójuk megsemmisül? És még emberekkel teli űrhajókat sem küldhetnek a naprendszerük legközelebbi bolygóihoz, hogy azon éljenek?” - csatlakozott rögtön a témához Yor, alighogy megérkezett.

A világűr képe ezalatt megváltozott, ugyanis az űrállomást egy láthatatlanná tevő energiaburok vette körül, és már azelőtt, mielőtt dokkoltak volna hozzá, belekerültek ebbe a különleges erőtérbe, így az űr szokásos feketesége helyett, a világűr is olyan pompás színben játszott, mint maga az űrállomás.

Jamesnek hevesen el kezdett verni a szíve az izgalomtól, hiszen tudta, hogyha megérkezik erre a csodaszép űrállomásra, azután mi következik:

„Hamarosan egy másik bolygó felszínén fogunk járni” - mondta Henrynek, aki épp úgy remegett az izgalomtól, mint ő.

„Talán Neil Armstrong érezhette magát így azon a történelmi napon, mikor először tette a lábát a Hold felszínére” - válaszolta Henry.

Közben a rájuk tapadó csőszerű dokkolófolyosó levált róluk, mivel beemelkedtek egy üres területre sok más parkoló űrhajó közé.

Mihelyst az űrhajójuk az űrállomás parkolójának a talaját érintette, az űrhajó műszerfalán minden műszer azonnal automatikusan kikapcsolt. Majd egy nagy falba építetett ajtó nyílt ki.

„Most már kimehetsz”- szólt Jamesnek Yor, aki először udvariasan előreengedte a hölgyeket, majd a fiúk léptek ki az űrhajóból.

A parkoló melletti rámpafolyosó végén James végre megpillantotta Karnét. Gyorsan hozzá sietett és átölelte az apját.

„Érzem az energiameződön, hogy az a dióda, melyet homlokod mögé ültettünk, tested megkívánt kristályosodási folyamatát elősegítette, mert most már bölcsebbnek és felnőttebbek látszol, mint amikor legutóbb itt az űrállomáson találkoztunk.” - mondta Karné és atyaian átölelte Jamest. Majd így folytatta:

„Nagyon örülök, hogy te és a barátod jól viseltétek az utazást, így már ma el is indulhatunk ebből a galaxisból, a másikba, az Aenstria bolygóra. Az odainduló űrhajó már készenlétben van, és csak arra vár, hogy beszálljunk.”

„Milyen hosszú ideig tart majd az utazás az Aenstriára?” - kérdezte Henry.

Karné elmosolyodott, és ezt válaszolta:

„Az idő fogalma nem létezik két pont közötti távolságra, ha dimenzióugrásról van szó, és mi ezt használjuk, ha a világegyetemben közlekedünk. Mi lényegében gondolatsebességgel fogunk utazni, ezért az utazás időtartama a másodperc töredéke lesz.

Ugyanakkor látom, hogy még sok kérdést szeretnétek feltenni, melyekre nagyon szívesen választ adok, ha elindulunk Aenstria felé. Azonban először az űrruhátok övére egy kis berendezést kell felszerelni. Az fogja biztosítani, hogy a molekuláris struktúrátok a dimenzióugrás alatt változatlan maradjon.”

Nem kellett sokáig együtt sétálniuk, mivel az Aenstriába induló űrhajó éppen mellettük parkolt. Kinézete olyan volt, mint egy óriási fémgömb kb. 40 méter átmérővel, amely hat aranyszínű lábon állt és amelynek felületén sem ablak, sem bejárat nem látszott.

És miközben James azon morfondírozott, hogy hogyan fognak abba bejutni, Karné a kezét a fémgömb-űrhajó egyik sima, tükörhöz hasonlatos felülete fölé helyezte, és abban a pillanatban egy kis ködpára kezdett felszállni azon helyen, majd egy négyszögletes ajtó jelent meg a szemük előtt. Karné és a fiúk azonnal be is léptek azon keresztül az űrhajóba.

Ám az igazi meglepetés csak ezután érte a fiúkat: a fémgömb-űrhajó belső tere belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint amit kívülről sejteni véltek (megj: ez egy általános „űrhajó-belsőtérélmény”, amely csak a földlakók számára érthetetlen, mivel a világegyetemben egyedül a földi tudat van szigorúan csak a saját denzitás-szintjére, mint „egyetlen valóságra” van trenírozva, és így képtelen még elképzelni is, hogy ugyanazt a valóságot testileg más denzitásszinten is át lehet élni - és minél magasabb a denzitás, annál átfogóbb téridőélmény!)

A gömb-űrhajó legbelső, központi tere, ahová végül elmentek, egy szabályos, négyoldalú piramisforma szoba volt, kb. 8 és fél méteres belmagassággal. Itt végig a falak mentén egy fehér kanapé volt található, hasonlóan szoba padlójához, amely szintúgy fehér, puha anyagból készült. A szobában műszerek is voltak, melyek legtöbbje a szoba közepén a padlóba építve műszerfalként volt elhelyezve, melyen a fénypontok állandóan villogtak. Az egész helyiség lágy, kékesen csillogó fényben fürdött, mely fényforrás eredete maga a szoba párnázott piramisszerű falai voltak.

„Ki fogja ezt az űrhajót vezetni? - kérdezte James Karnét, aki éppen az műszerfalból kivett két kis eszközt és a fiúk övére erősítette.

„Ehhez az utazáshoz most nem kell pilóta, mert azok az emberek, akik az űrhajó meghajtó erejéért felelősek, minket egyből célhoz tudnak irányítani, miközben a hajón lévő műszerek a dimenzióugrás feladatát végzik el.” - válaszolta Karné.

James ennek hallatán elnémult a csodálkozástól, hogy itt az emberek hogyan képesek olyan gondolaterővel rendelkezni, hogy őket egy szempillantás alatt millió fényévekre tudják repíteni.

Ezután még, a fiúk meglepetésére, vagy 30 férfi és nő lépett be a helyiségbe, majd kényelmesen elhelyezkedtek a hosszú, fal menti kanapén.

„Ők mind aenstriaiak” - magyarázta Karné -„ akik mind a szülőbolygójukra térnek vissza, miután más aenstriaiakkal együtt szabad akaratukból kihasználták azt a lehetőséget, hogy a Teremtőt szolgálják, és így az emberi fajnak is segítsenek a Földön.”

A fiúk elfoglalták a helyüket a kanapén, majd bejött még két régi ismerős, Nua és Ulo, akik ugyanígy tettek.

Ekkor a helyiség közepén a műszerfal kijelzői automatikusan bekapcsoltak és élénken villódzni kezdtek, miközben bippelő hangot adtak ki.

A nyitott ajtó fölött egy ködös fátyol kezdett kialakulni, amely miatt úgy tűnt, mintha az ajtó fémszerkezetének összes atomja sima fallá olvadt volna egybe.

Majd halk zümmögéssel egy nagy fekete képernyő emelkedett ki a padlóból, ezután automatikusan bekapcsolt, így lehetővé tette, hogy a dimenzióugrást végző űrhajó külső kozmikus környezetét az utasoknak is látni lehessen.

A monitoron először az volt látható, hogy a fémgömb-űrhajó elhagyja az űrállomást, majd minden figyelmeztetés nélkül annyira sötét lett a helyiségben, hogy James még éppen csak a karórájára tudott pillantani: 12 óra 5 percet mutatott.

A fiúknak a várakozás izgalmától mindenük remegni kezdett, a műszerfal kijelzői meg egyre intenzív színekben kezdtek villogni.

James ekkor a képernyőre nézett: az űrállomás, háttérben a Földdel, hirtelen eltűnt, majd piros csíkok jelentek meg rajta, melyek neonkék csíkokká alakultak át egyre gyengülő intenzitással, melyből végül egy csodálatos bolygó képe formálódott, az Aenstria!

Az Aenstria bolygó tehát ott lebegett előttük a világűrben, háttérben milliónyi színes csillaggal, melyek jól láthatóan az Androméda galaxis egyik spirálkarának a részletét alkották.

Az Aenstria mögött két csillag is feltűnt, melyek elég közel voltak egymáshoz, és az egyik nagyobb volt, mint a másik.

„Hát ez egy kétcsillagos-rendszer!” - kiáltott fel izgalmában James, majd az elragadtatás hangján folytatta:

„Még a legvadabb álmaiban sem hittem, hogy ilyen csodát valaha is látni fogok!”

A bolygó körül négy hold is keringett, melyek közül a legkisebb atmoszférával is rendelkezett.

Aenstria maga jóval nagyobb volt, mint a Föld, és a kontinensei lágy zöldes-barna színben sugároztak, melyeket kék területek szakítottak meg, ezeket James az óceánokkal azonosította be. A bolygó bizonyos területeit felhők borították, melyek érdekes alakzatokat formáltak.

A képernyőn eközben egy űrhajó közeledése látszott. A gömb-űrhajójuk belső világítása pedig ezalatt helyreállt.

Karné elmagyarázta a fiúknak, hogy arra az űrhajóra fognak átszállni, amit a képernyőn láttak, és vele Aenstria annak a városába leszállni, amit Amurisnak hívnak.

Jamesnek jó érzés volt látni, hogy a csoda valóra válik: a saját gömb-űrhajójuk belépett az Aenstria körül keringő másik, nagyobb űrhajó dokkoló-területére.

Közben hogy James mindig a józan racionalitás szintjén is maradjon, ellenőrizte az óráját, hogy mit mutat, ám a Földön akkor divatos digitális órájának a kijelzője egyáltalán nem szombatot mutatott, és nem déli 12 óra 5 percet, amikor induláskor megjegyezte az időt vagy valamivel többet, hanem előző nap pénteket, este 22 óra 14 percet! Ugyanakkor a másodperc-számláló most is folyamatosan visszafelé járt rajta!

„Ezt ennek az űrhajónak az elektronikája okozza, valószínűsítette James, miközben Henryvel egyeztették az órájuk, akiknek hasonlóan visszafelé járt az óramutatója.

Ez a mínusz-idő eléggé megdöbbentette a fiúkat, mivel nemcsak mérhetetlen távolságra voltak a Földtől, amit szokásos földi gondolkozással át sem lehet fogni, hanem még ráadásul mínusz-időben tették meg ezt az utat!

(Megj: Itt a térnek és időnek egy sokkal mélyebb misztériuma tárult fel a fiúknak egy pillanatra, melyet akkor még nem tudtak értelmezni: a világegyetemben minden összefügg mindennel, amely a magasabb civilizációk számára nem csak elméleti kérdés, mint a Földön, hanem az űrutazások igencsak gyakorlati, mindennapos jelensége. Ez azt jelenti, hogy  minden csillagrendszer a másiknak egy alternatív múlt-jelen-jövő valamelyik idővonalán helyezkedik el, mert különben nem lehetne kapcsolat a két csillagrendszer között! Ezért van az - amit a Földön mai napig nem tudnak megérteni -, ha egy fejlett civilizáció egy fejletlennel felveszi a kapcsolatot, azt mindig nagyon óvatosan teszi, hiszen saját valamelyik alternatív múltjába avatkozik be, amely abszolút biztosan ki fog hatni a fejlett relatív jelenükre vagy jövőjükre is! Ezért mindig nagyon óvatosan egy fejlett civilizáció csak akkor avatkozik be egy fejletlen bolygó életébe, ha a saját jelenét vagy jövőjét a fejletlen bolygó múltja megjavításán keresztül módosítani akarja - egyébként csak megfigyelő marad, és csak a tudományos adatgyűjtés miatt van ott.)

A monitoron a fiúk végig nyomon követték a dokkolás folyamatát, majd újból egy ajtó materializálódott előttük és az összes aenstriai egymással élénken beszélgetve a fiúkkal együtt elhagyta a gömbűrhajót.

Kilépve a másik űrhajó területére a fiúkhoz fehér, selyemruhába öltözött szakállas férfiak jöttek oda, akik úgy mutatkoztak be nekik, hogy ők egy nagyon magas spirituális rend szerzetesei, akiknek most az a feladatuk, hogy a fiúkat az Aenstria bolygón kísérjék.

A fehérruhásokkal elmentek az űrhajó egy olyan helyiségébe, amelynek nagy, ovális ablaka volt, és amelynél már több ember is összejött, hogy panorámaszerűen nézzék, hogy közeledik az űrhajó egyre inkább a bolygó felszíne felé.

Pár perc alatt elérték Aenstria légkörének felhőzónáját. Ám még az ereszkedés közben feltűnt nekik, hogy lent, a bolygó felszínén nagy, kerek struktúrák ismerhetők fel, melyek a két csillag együttes fényében erősen csillognak.

A felhőzónából kikerülve azonban fel tudták ismerni, hogy itt valójában üveg- vagy kristálykupolás városokról van szó. Ők is egy ilyenhez közeledtek.

Az a kristálybura-város, amely felé repültek, belül nagy épületeivel és magas tornyaival együtt a szivárvány minden színében csillogott. Előtte, a fiúk nagy meglepetésére, egy sűrű erdő közepén, négy óriási fehér piramis állt, melyek jóval nagyobbak voltak, mint az egyiptomiak.

Utakat, lebetonozott területeket persze sehol sem láttak. (Megj: ez minden magasan fejlett társadalomban általános: a közlekedés alól felszabadítják a talajt és visszaadják a természetnek.)

A távolban észrevettek egy nagy tó mellett egy szabad területet, amelyen hatalmas nagyságú és szép formájú űrhajók sora parkolt. Karné ekkor azt mondta nekik, hogy ez lesz az az űrkikötő, ahova hamarosan le fognak szállni.

Ide hamarosan le is ereszkedtek, külön a nekik kijelölt területre, melyet egy speciális, narancsszínű szimbólum jelzett, majd a legkisebb rázkódás és zaj nélkül transzfer-űrhajójuk Aenstria talajára ért.

Fiúk még az űrhajóból kinézve el kezdték vizsgálni az aenstriai égboltot, amely csodálatos mélylila színű volt, és jóllehet nappal volt, még is látszottak az égbolton a csillagok, olyannyira, hogy még az Androméda galaxis spirálkarokba rendeződött milliárdnyi csillagának fantasztikus, égboltot átfogó íve is jól látszott.

Aenstria két, világossárga csillaga éppen a zeniten állt, jobbra az egyik hold csodálatos vöröses-narancsos íveket húzott az égbolton.

„Hát ez fantasztikus!” - kiáltotta el magát Henry, aki Jamesszel együtt elvarázsolva nézett ki az űrhajó ablakán.

Henry remegő kézzel fogta meg a fényképezőgépét, ami egész utazás alatt ott volt a nyakában, és folyamatosan fényképezte a tájat.

„Ha ezeket a képeket otthon megmutatom, csak el kell majd hinniük, hogy itt jártunk!” - kommentálta Henry a buzgó munkáját.

Miután űrhajójuk megérkezett, két, nagy, fali ajtó tárult fel, és kezdte mindenki elhagyni a helyiséget. A fiúk majdnem utolsóként, mivel James elhatározta, hogy mielőtt az aenstriai földre lép, ugyanúgy tesz, mint Neil Armstrong, mikor a Holdra lépett - bár közben egy kissé átformálta az ismert mondatot:

„Egy nagy lépés az embernek, és még teljesen lehetetlen az emberiségnek!” - és James az aenstriai talajra huppant.

Karné, látva James mutatványát, szívből elnevette magát.

Aztán gyalog egy gyémántszerűen átlátszó épület felé vették az irányt, miközben azt látták, hogy emberek százai jönnek ki abból az épületből és egyenesen egy nagy űrhajóhoz mennek, amely mintegy 500 méterre volt tőlük.

A kijövő társaság férfiakból, nőkből és gyermekekből állt, akik rendkívül boldog lelki állapot benyomását keltették, és akik nevetve egymást közt aenstriai nyelven beszéltek.

Henry pedig továbbfolytatta a fényképezést, közben magában morogva, hogy a földi emberek most aztán biztosan hinni fognak neki.

„Mindenestre ezeken a képeken nem lesz olyan a repülőtér, mint a Földön - és nézz csak!” - szólt oda Henry Jamesnek - „ez az űrhajó legalább tízszer akkor, mint egy Jumbo Jet!”

Végül beléptek abba az átlátszó épületbe, ahová igyekeztek, körülöttük nagy számú aenstriai sétált, miközben egymással beszélgettek.

James körülnézve megjegyezte, hogy ezek az emberek valószínűleg a repülőgépükre várnak.

„Ez az űrrepülőtér igen kicsiny, összehasonlítva azokkal a nagyobbakkal, melyek ezen a bolygón mindenütt találhatók.” - tette hozzá Karné.

A fiúknak az is feltűnt, hogy eleve termetük miatt minden aenstriainak nyilvánvalónak kellett lennie, hogy nem erről a bolygóról valók, mégis egyetlen különleges érzelmi megnyilvánulást vagy gesztust sem tapasztaltak közöttük irányukba, annyira elfogadták őket azonnal.

Az űrkikötő épületéből persze hiányzott minden olyan eszköz és kellék is, ami a Földön szokásos: pénztárak, menetrend, információs pultok, beléptető rendszerek, biztonsági személyzet stb.

Aztán Karnét követve, a fiúk elhagyták az űrkikötő épületét, és olyan közlekedési eszközhöz mentek, ami ahhoz hasonlított, amit a Földön „autónak” neveznek. Ennek a járműnek persze nem volt kereke, és a talaj fölött lebegett. Ám James még nem szokott hozzá a keréknélküliség látványhoz, ezért egy kissé zavarodottan megkérdezte Karnét, hogy tulajdonképpen mi hajtja ezt a járművet.

„A gondolaterő” - válaszolta Karné. „A gondolatra reagál, és odavisz, ahová akarod.”

Utána beszálltak a fénylő testű lebegő autóba, amely halk zümmögéssel jelezte, hogy máris indulnak. Pillanatok alatt felgyorsultak és a fák fölé értek, majd a sűrű erdőséggel teli dombok felé vették az irányt.

Később olyan mezők felett repültek, melyek csodaszép, óriási virágszőnyegnek néztek ki, miközben az étert körös-körül egzotikus madarak édesen-andalító melódiái töltötték meg.

Legelésző őzek, antilopok és más egzotikus, ismeretlen állatok egész csordáit látták, sőt, egy gyönyörű vízesésnél olyan hatalmas növényevő dinoszauruszokat is láttak legelni, melyek a Földön már millió éve kihaltak.

Végül elértek egy domb melletti tisztáshoz, ahol egy háromemeletes, lapos tetős ház (villa) állt, melynek hófehér márványlépcsősora a bejáratához vezetett.

A gótikusan ívelt bejárat mellett két-két lámpa égett kékes fénnyel. James észrevette, hogy ez a ház többnyire átlátszó ablakokból állt, mint falakból, melynek anyaga inkább fehér márványhoz hasonlított. De ami különösen meglepetés volt neki: a ház második emeletén kialakított teraszon ugyanolyan csészealj alakú űrhajó áll hat lábon, mint amivel értük jöttek Johannesburgba. (Megj: mivel fejlett bolygókon a helyi antigravitációs járművek mindig a lakóház tetején, a nekik kijelölt teraszon landolnak.)

Az egész ház (villa) építészeti stílusát James a régi egyiptomiak és rómaiak építészetéhez tudta hasonlítani.

James azt is érezte, hogy ez az épület egy nagy szellemi tekintélyt sugárzott ki, mintha egy nagy szellemi vezetőnek a lakhelye lenne.

„Ez lesz az!” - mondta Nua (Nua és Ulo is elkísérte a fiúkat), és kiugrott az autóból. „Itt fogjuk az éjszakát tölteni, hogy kipihenjétek magatok, és így legyen erőtök holnapra, mikor egy olyan jármű fedélzetén lesztek, amellyel felfedezhetitek ennek a bolygónak a szépségeit.”

„Aenstrián mikor lesz éjszaka?” - kérdezte James, miközben az égen lévő két csillagot vizsgálta, melyek nem változtatták meg azóta a pozíciójukat, mióta leszálltak a tranzit-űrhajójukkal.

„Mikor az Eedes nevű holdunk a felkel a horizonton, nálunk ez a kezdete az éjszakának, és addig tart, míg az ellenkező oldalon a horizonton le nem megy. Nálunk ugyanis nincs olyan értelemben éjszaka, ahogy ezt ti a Földön ismeritek, a mi két csillagunk sohasem megy le a horizont alá” - hangzott a válasz.

(Megj: lelki bolygókon gyakorlatilag olyan klimatikus és fényviszonyok vannak, mint amit már Petőfi is ösztönszerűen megénekel a János vitéz végén Tündérországról: örök tavasz-(ősz), örök hajnal-(alkony)!)

Végül beléptek a házba. A fiúk nem győztek csodálkozni a ház bútorainak egyszerűségén és szépségén: mintha mindet egyedileg készítették volna, és az egész stílus a kínai és japán bútorokra hasonlított, mivel padlón fekvő kis, praktikus mestermunkák voltak.

Karné azt mondta nekik, hogy helyezkedjenek el kényelmesen a szoba közepén lévő nagy vánkosokra. James azt gondolta, hogy talán ez lesz a hálószobájuk. Körülnézett, és most látta igazán, hogy a falak gyakorlatilag csillagok és bolygók holografikus képeiből állnak, egy helyütt a Földnek a képe is látszott.

„Érzem, hogy a fizikai testetek megéhezett” - mondta Karné. A fiúk ezzel egyetértettek.

„Mit szoktak enni az aenstriaiak?” - kérdezte Henry.

Mivel ezen a bolygón a természettel harmóniában lévő életet élünk, így a táplálkozásunk is erre van hangolva, általában nyers ételeket eszünk, főleg gyümölcsöket és zöldségeket, de szeretjük még a halat - persze sütve-főve -, melyek bőven vannak mindenhol a vizeinkben, ám soha nem eszünk húst, sem madárét, sem más állatét, ahogy ez a Földön szokásos.” - válaszolta Karné, majd egy kis asztalhoz ment, amelyen egy elég nagy korsó állt. A korsóban bíborpiros folyadék volt. A korsó mellett kilenc aranykehely állt, melyekre különböző hieroglifák voltak vésve. Karné megfogta a korsót és kitöltötte a tartalmát a kelyhekbe.

Frissen préselt szőlőlé illata terjed el a levegőben. Közben Nua behozott egy nagy tálat, tele gyümölcsökkel, ám a gyümölcsök rajta legalább ötször akkorák voltak, mint a földi társaik.

Karné mindenkinek adott egy teletöltött kelyhet. Jelenvoltak ekkor Karnén, a két fiún, Nuo és Ulán kívül az a három szerzetes is, akik velük jöttek (azok a fehérruhások, akik a leszállásnál bemutatkoztak nekik). Aztán teljes csend lett.

Karné a poharak és gyümölcsök fölé helyezte a kezét, majd aenstriai nyelven egy áldóimát kezdett mondani.

Ebben a pillanatban Jamesnek tudatos lett egy láthatatlan, mégis univerzális erő, Aki ekkor egy szent rezgéssel körülvette őket - felismerte: a Mindenható Teremtő szent jelenléte volt!

„Egyetek és igyatok, és legyetek hálás a Teremtőnek e szent alkalomért, hogy mint a Fény családjának a tagjai ezt az étkezést egymással megoszthatjuk!” - mondta Karné.

James alig ivott néhány korty szőlőlevet, mintha mindencseppje vérré vált volna, azonnal megszűnt az éhség és szomjúság érzete.

Közben Karné továbbbeszélt arról, hogy az aenstriaiaknak nincs se kormányuk, se törvényeik, melyek rabszolgává tennék őket, nincsen náluk sem betegség, sem éhség, sem halál, sem szegénység, sem bűnözés, melyek a Földön gyakoriak. Ők szabad emberek, akiket csak a Teremtő szeretete és fénye ural!

Nincs pénzrendszerük. Mindenki, amit akar, ingyen megkap.

James ekkor jól a fejébe véste Karné mondatait: a pénzről hiába gondolják a Földön, hogy egzisztenciális biztonságot ad, valójában a gonosz legfőbb eszköze, hogy az emberiség fölött hatalmat nyerjen, és az állandó harácsolással a rabszolgájává tegye.

Minden anyagi javakhoz, amelyek természetes eredetűek, az embereknek joguk van, hogy ingyen hozzájussanak. Azonban a Földön az általános kapzsiság felelős azért, hogy az emberiség az igazi életcélját elvesztette a szeme elől: a spirituális felfelé fejlődés célját, mely fokról fokra közelebb visz az Eredethez, a Teremtőhöz.

A mély benyomást keltő étkezés után Nua és Uló megmutatta a fiúknak, hogy hol fognak aludni. Egy spirális lépcsőn a földszintről felmentek a harmadik emeletre, ahol a hálószobájuk volt.

Ágyuk egy padlón fekvő emelvényen volt, melyen egy fehér, átlátszó, matracszerű baldachin feküdt, amely, mint egy aura, burkolta be a benne fekvő embert. Párnát a fejnél felemelkedő matracrész pótolta, takaró nem volt. Ennek ellenére az egész nagyon kényelmesnek tűnt.

Ulo elmagyarázta nekik, hogy Aenstrián nem használnak takarót, mivel a baldachin az alvás alatt a test melegét folyamatosan fenntartja.

James egy kicsit aggódott, hogy a baldachin belsejében hogyan kap levegőt, de Ulo megnyugtatta, hogy úgy van az egész kialakítva, hogy kívülről folyamatosan kapnak friss levegőt.

Ám még mielőtt lefeküdtek volna, lement újra az egész társaság a ház elé, ahol egy csodálatos gyepszőnyegen Nua és Ulo, vonós hangszerek kíséretében, esti dalt énekelt.

Még sokáig ültek ott megigézve, miközben az univerzum sok csodálatos titkáról beszélgettek, meg arról, hogy még mit fognak látni holnap Aenstrián. Végül mindenki aludni tért.

A fiúk oly békés és nyugodtan aludtak, hogy másnap Nuának kellett felébreszteni őket.

A reggeli fürdésük egyszerű volt: kimentek a ház előtt folyó hidegvízű tiszta patakhoz, ám azelőtt még megreggeliztek frissen préselt gyümölcslevekkel, magokkal és óriásgyümölcsökkel, melyek az Aenstrián alapélelmiszereknek látszottak.

Utána ezen a varázslatos aenstriai reggelen már várta őket a lebegő (antigravitációs) autójuk, hogy felfedező expedíciójukat elkezdjék, mellyel végül elindultak a legközelebbi óceán felé.

Menetközben olyan tájakon haladtak keresztül, melyek teljesen elképesztették a fiúkat. Pl. láttak egy magas hegyet, mely teljesen tiszta, átlátszó kristályból állt, és mint valami prizma, az összes ráeső fényt a szivárvány összes színében rásugározta a szemben lévő magas mészkőszirtre, mely az óceán közelében feküdt.

A látvány Henryt annyira bámulatba ejtette, hogy pont akkor fényképezni is elfelejtett, pedig állandóan a földi emberek „meggyőzése” járt a fejében.

James is szótlan maradt a csodálkozástól, mikor Nua megkérdezte tőle, hogy mi véleménye erről a jelenségről.

De csak egy pár percig tudtak így gyönyörködni, mivel az egyik velük utazó szerzetes szólt nekik, hogy ha túl sokáig nézik, elvész a látvány ereje. Így továbbindultak egy kb. 4 km-re fekvő mély, kék tó felé. Mikor a közelébe értek, James észrevett több barlangbejáratot az egyik domb oldalában, mely mögött már a tenger látszott.

James rögtön kíváncsiságból meg is kérdezte Karnét, hogy mik ezek a barlangok.

„Ezek a barlangok bejáratok Aenstria belsejében fekvő sok ősi városába.” - válaszolta Karné. „Ezeket a földalatti városokat sok-sok millió évvel ezelőtt építették, mikor Aenstria bolygó lakosai hasonló fejlődési fázisban voltak, mint most a Föld népessége.”

„Egykori őseink a békét a háború révén akarták elérni, így a földalatti menedékük biztonságába vonultak vissza, mivel egy közeli csillagrendszerrel vívott háborújuk már annyira eszkalálódott, hogy mindkét háborúzó rendszert a megsemmisülés fenyegette.” - magyarázta tovább Karné, majd így folytatta:

„Aenstria bolygónk története arra tanít minket, hogy a háború soha sem lehet jó megoldás arra, hogy ezzel a bolygók és kultúrák fejlődési különbségből adódó problémáit megoldjuk. Ezért mi most arra vagyunk hivatva, hogy a földi emberiséget figyelmeztessük: ne kövessék el ugyanazt a súlyos hibát, amiért nekünk egykor drágán meg kellett fizetnünk!”

Végül egy gigantikus sziklaszirthez jutottak el, melynek éles, magas csúcsai a lila aenstriai ég felé meredeztek.

Amikor James erre a természeti képződményre először ránézett, rögtön elfogta egy különös érzés: ő már volt ezen a helyen egyszer. Az egész olyan ismerősnek tűnt neki, és a tudatalattijából feltört: ez a hely nagy jelentőséggel bírt számára. Mintha ez a szirt egy mágnes lett volna, úgy vonzódott hozzá.

James gyorsan kiszállt a lebegő autóból, és odament a szirt oldalához. Henry rögtön követte őt, és szokása szerint el kezdett fényképezni.

„Ennek a helynek valamilyen különleges kisugárzása van!” - mondta ki Henry azt, amit közösen éreztek.

„Milyen hely ez?” - kérdezte meg James Karnét, aki utánuk jött.

Karné nem válaszolt azonnal, hanem várt egy kicsit, mint amikor egy helyzet komolysága és súlya megkívánja azt, hogy minden szót alaposan átgondoljunk. Csak áll egy ideig teljesen nyugalomban előttük, aztán végül válaszolt:

„Ez a sziklaszirt, ahol most álltok, az a hely, ahol te és Henry a testvériség örök szövetségét kötettétek egymással sok ezer évvel ezelőtt! Ez akkor történt, mikor mindketten szabad elhatározásotokból bejelentettétek, hogy a földi emberiség közé fogtok inkarnálni, hogy segítsetek nekik leküzdeni azt a gonosz erőt, amely már rákos daganatként az egész társadalmukat megfertőzte.”

„Az eskütök része volt az is, hogy ha lehetséges, mindig visszajöttök ide, hogy az örökké tartó barátságotokat megerősítsétek. Ugyanakkor ez volt az a hely is, ahonnan indulva hosszú idővel ezelőtt a Földre utaztatok.”

James és Henry elhatározta, hogy ezen a helyen újból leteszik a barátság esküjét, melyet most Karné, Nua, Ulo, és a három szerzetes fog tanúsítani.

James közben teljesen megdöbbent: a legfantasztikusabb álmában sem gondolta volna, hogy Henryvel már sok ezer évvel ezelőtt ilyen mély, közvetlen barátságba került! Bár visszaemlékezve most már világos volt számára, hogy miért volt olyan késztetése, hogy a gimnáziumba kerülésük legelső napján őt az iskolaudvaron megszólítsa.

Az eskü-megerősítés ceremóniája végeztével, mindenki érezte, hogy a lelki egyensúly érdekében most egy kis kikapcsolódás is kell. Ezért továbbmentek a tengerpartig, egy fehér homokkal borított öbölig.

Ott, a fiúk nagy megdöbbenésére, Nua és Ulo azonnal levették az overalljukat és meztelenül vidáman beszaladtak a tengerbe fürödni.

Ráadásul Ulo még vissza is kiáltott értük: ”Gyertek már, vegyétek le a ruháitok, és jöjjetek ti is!”

A két fiú tanácstalanul egymásra nézett, majd Karnéra, aki viszont beleegyezően bólintott, és azt mondta nekik: „Nyugodtan menjetek csak be a lányokhoz fürödni!”

Sőt, hogy Karné kicsit meggyorsítsa a folyamatot a fiúk szégyenlős viselkedése miatt (megj: James és Henry biblikus-keresztény családból származott, ahogy a dél-afrikai búrok általában, akik otthon szigorú ótestamentumi elvek alapján élnek) egyszerűen dematerializálta a fiúk ruháit!

A fiúk egy ideig ott álltak szégyenkezve anyaszült meztelenül, mintha leforrázták volna őket, közben kezeiket kapkodva a testük általuk kényesnek ítélt pontjaira próbálták tenni.

Ám ez a fiúk számára feszült helyzet csak addig tartott, míg végre derékig be nem mentek a vízbe, mivel ekkor szembesültek azzal a ténnyel - amely rögtön el is terelte a figyelmüket a korábbi problémájukról -, hogy ennek az aenstriai tengernek (óceánnak) a vize, nem csak tökéletesen tiszta és hőmérséklete PONT emberi fürdésre a legalkalmasabb, hanem ráadásul édesvizű is! Vagyis az egész óceán iható!

(Megj: magasan fejlett lelki bolygókon ez természetes: nincsenek ihatatlan sós óceánok és tengerek, mivel itt már a természet minden szinten az ott élő fejlett humanoid közösség harmóniáját tükrözi vissza - de tudunk olyan bolygókról is, éppen az Androméda galaxisból, ahol nehézvízből állnak az óceánok és a tengerek!)

Végül mind a négyen a vízben úgy el kezdetek játszani, mint a gyerekek. Ám az egészet egyszer csak Henry kiáltása szakította félbe, mert odakiáltott Jamesnek, hogy figyeljen csak oda, hogy mit történik a háta mögött.

Persze a földi idegrendszeri reflexek szerint James egy pillanatig azt hitte, hogy Henry őt valamilyen veszélyre akarja figyelmeztetni - egy olyan bolygón, ahol eleve semmi sem fenyegetheti sem az embert, sem semmilyen élőlényt.

Ám amikor megfordult, leesett az álla: Karné közeledett feléjük vízen járva!

A víz felülete, mintha szilárd talaj lett volna számára, olyannyira, hogy a lába egy millimétert sem süllyedt le a vízbe.

A fiúk persze megdöbbenve figyelték Karné jövetelét; és ha még ez sem lett volna elég: egyszer csak azt látták, hogy a két hölgy is kiemelkedik a vízből, és ugyanúgy elkezdenek vízen járni, mint Karné.

Karné egyenesen Jameshez ment, és lenyújtotta neki a kezét, aki még derékig a vízben volt. Ám abban a pillanatban, hogy Karné megérintette őt, James automatikusan felemelkedett a víz felszínére Karné mellé.

Jamesnek ekkor mégsem volt olyan érzése, hogy valamilyen szilárd talajon állna, hanem mintha a levegőben lebegne.

Henry odaúszott Jameshez, de amikor megérintette őt, ugyanúgy járt: felemelkedett James mellé!

Erre aztán Henry az izgatottságtól teljesen feldúltan odakiáltott nekik: „Tudjátok-e, hogy pont ugyanazt csináljuk, mint Jézus, amikor a tengeren járt?”

„Az csak egyszerűen a hit ereje!” - válaszolt nyugodtan Karné. „Ha a teljes szívetekből hisztek olyan dologban, amit szeretnétek, hogy megvalósuljon, a hiterő számotokra mindent lehetővé fog tenni!”

Közben a hölgyek is odajöttek hozzájuk, és együtt kéz a kézben a víz felszínén visszagyalogoltak a homokos tengerpartra.

Alighogy kiértek, elhúzott a fejük felett viszonylag alacsonyan egy tekintélyes nagyságú csészealj-űrhajó, aminek az útját a szokásos módon egy felforrósodott, erős levegőörvény követett, amely Jamest majdnem a földre rántotta. Az űrhajó néhány másodpercen belül eltűnt a szemük elől.

Karné ezután megkérdezte a fiúkat - miközben visszamaterializálta az űrhajós ruháikat -, hogy szeretnének-e még ellátogatni Amuris kristálykupola-városba, hogy egy aenstriai város életével belülről is megismerkedjenek?

A fiúknak persze nem kellett kétszer mondani, rögtön igennel feleltek, és antigravitációs autójukkal alig öt percen belül már Amuris város bejáratánál is voltak.

Szivárvány minden színében játszó milliónyi fény világította meg a kupolaváros tekintélyes épületeit és tornyait. Az épületek legtöbbje átlátszó üvegszerű anyagból épült, ezért úgy csillogtak a napfényben, mintha gyémántból lettek volna.

Zöld parkok, gyönyörű virágok, magas fák, szép kertek övezték ezeket gyémántüveg-épületeket. Jamesék emberek ezreit látták ezek között nyugodtan sétálni. Olykor az ezen a bolygón tipikus lebegőautó is feltűnt, amely éppen embereket szállított az egyik létesítménytől a másikig.

Különösen érdekes volt számukra, hogy nem aenstriai embereket is láttak Amurisban, akik kereskedők voltak, bár ott ez az elnevezés nem egészen azt jelentette, mint a Földön; ők az Androméda galaxis más bolygóiról jöttek, akik meghatározott gyalogutak mentén barterben kicserélték az ő bolygójukra jellemző az áruikat az aenstriaiakra.

Sok amurisi lakos szeretett üldögélni a szép városi kertekben, miközben gyakran zenéltek egy hárfához vagy fuvolához hasonló hangszerrel, vagy énekeltek, vagy beszélgettek egymással.

A fiúk bárhova néztek, mindenütt csak mosolygós arcú embereket láttak. Úgy tűnt számukra, hogy maga az élet Aenstrián olyan, mintha valami folyamatos ünnep lenne, és éppen ezért az itteni emberek bármit is tesznek, valójában a lelki boldogságukat fejezik ki.

Jamesék, városnéző sétájuk közben, az út mentén egy olyan hölggyel is találkoztak, aki egy magával ragadóan szép dalt énekelve kezében gyönyörűséges gobelint tartott, integetve vele, mintha oda akarná valakinek adni. (E hölgy által énekelt dal melódiára James később a Földön is állandóan visszaemlékezett.)

James odament a hölgyhöz, és miután közelebbről is megnézte a gobelint, megkérdezte tőle, nem lenne lehetséges, hogy azt neki adná, mert magával szeretné vinni a Földre.

„Ha tetszik neked, igen nagy örömet okozol nekem, ha magaddal viszed!” - válaszolta a hölgy.

James megköszönte neki az ajándékot, és hálás volt, hogy ilyen természetes módon, pillanatok alatt neki adta a gobelint - ahogy mindenki természetesen nyílt és önzetlen volt ezen a bolygón.

A nap hátra lévő részében még meglátogatták a város sok fontos helyét és épületét, mint pl. az intergalaktikus kommunikációs központot, ahol folyamatosan sok-sok aenstriai tudós dolgozott, de épp úgy a művészet és kultúra központjaiban is sokan tevékenykedtek; láttak még templomokat és különböző fontos helyeket, melyek az Egyetlen Istennek voltak szentelve. Végül még meglátogattak egy óriási, hiperfejlett technológiával rendelkelő csillagászati obszervatóriumot is.

James és Henry annyira le voltak nyűgözve mindentől, amit láttak, hogy szinte teljesen elveszítették az időérzéküket, pedig a kiszabott két nap az aenstriai látogatásra számukra lassan a végéhez közeledett: a saját galaxisukba visszainduló hajó már rájuk várt.

Visszafelé ugyanúgy tették meg az utat, ahogy jöttek, ezért fölösleges még egyszer részletezni: a transzferűrhajó átszállította őket az Aenstria körül keringő űrállomásra, az onnan induló intergalaktikus gömbhajó pedig gondolatsebességgel megérkezett a Föld körül keringő aenstriai űrállomásra, onnan egy csészealjűrhajó letette őket az esti Johannesburgba.

Ám a visszaút alatt James sokszor nem tudta visszatartani a könnyeit, hogy ezt a csodálatos világot el kell hagynia, és vissza kell térnie a Földre, egy primitív, durva és tudatlan világba. Teljes szívéből azt kívánta, hogy bárcsak mindig Aenstrián maradhatna Karnéval és Nuával, Uloval együtt.

Karné, mikor látta, hogy James mennyire szomorú, azt mondta neki, hogy ha az idő erre megérik, újra lehetősége lesz Aenstriára utazni.

Nua már a transzferűrhajóban megpróbálta vigasztani Jamest:

„Én is nagyon várom azt a pillanatot, mikor mi örökre együtt maradhatunk, anélkül hogy Te a Földön élsz, vagy nekem a Föld körül kellene járőröznöm.”

James észrevette, hogy a mellette ülő Henry is ugyanolyan szomorú, mint ő.

„Azt hiszem, a mi missziónk csak most kezdődik igazán, ha az embereknek el tudjuk mondani, hogy a Föld milyen nagyszerű hellyé válhatna, abban az esetben persze, ha az emberiség felhagy a fegyverkezéssel, és szándékában van valódi békére törekedni.” - próbálta ösztönözni James Henryt, hogy barátja földi létének is valami értelmet adjon.

Henry egyetértően bólintott, ám továbbra is szomorú maradt, és szorosan Ulóba kapaszkodott, mint egy kisgyermek, aki nem akar elszakadni az anyaöltől.

Amikor a Föld körül keringő űrállomásukra megérkeztek, a Karné az álomvilág után rögtön szembesítette a fiúkat a földi realitásokkal: a gyönyörű gobelint Henry fényképeivel együtt az űrállomáson kellene hagyniuk, mert mihelyst visszatérnek a Földre, és bárkinek is megmutatják, a hatóságok rövid időn belül el fogják kobozni azokat, hogy a tudósok titokban leellenőrizzék a fiúk tapasztalatait. Éppen ezért a saját biztonságuk érdekében az aenstriai utazásukról egyelőre még csak ne is beszéljenek, viszont a földi missziójukat egy nyugodt, diszkrét formában kellene továbbfolytatniuk.

Karné azt javasolta Nuának és Ulónak, akik szokás szerint járőrhajójukkal készültek visszavinni Jamest és Henryt Johannesburgba, hogy a fiúkat közvetlenül James háza elé tegyék le, hogy minél kevesebb lehetősége legyen az hatóságoknak arra, hogy felfigyeljenek az érkezésükre. Ugyanakkor megerősítette, hogy a fiúk vele mindig kapcsolatban fognak maradni, sőt, el jön az az idő is, mikor újra elviszik őket a Földről, hogy végre mint az Univerzum polgárai az Aenstria bolygón élhessenek tovább.

A csészealjalakú járőrhajó már alig méterekre volt a James szülei farmjának talajától, mikor Henry megkérdezte Jamest: „Mit fogunk mondani a szüleinknek, mikor megkérdezik, hogy hol voltunk két napig?”

„Biztos vagyok benne, hogy Karné és munkatársai már gondoltak erre, így szerintem mindent elintéztek.” - válaszolta James.

Ebben a pillanatban az aenstriai járőrhajó megérintette a földi talajt, és a fiúk kiszálltak a csészealjból.

A fiúk még egy fájdalmas pillantást vetettek a hihetetlen sebességgel távozó űrhajóra, amely a felhők között fényes csillagként még egy pillanatig látható volt.

„Ha a házba megyek, megpróbálok természetesen viselkedni, hogy ne keltsek gyanút” - suttogta oda Henry Jamesnek.

Majd mindketten lábujjhegyen besettenkedtek a házba, és amikor elhaladtak a nappali mellett, látták, hogy James szülei éppen a tévét nézik. Szerencsére nem vették észre őket, és így be tudtak menni James szobájába. Ám amikor éppen bezárták az ajtót, James apja kopogni kezdett: „Na, mi van fiúk, milyen volt ma este a csillagászat, láttatok valamit?”

„Ó igen, apa, nagyszerű volt, sok csodálatos dolgot láttunk!” - kiáltott ki az ajtón keresztül James.

Vagyis James apjának fogalma sem volt, hogy két napig távol voltak - lám, Karné ezt is elintézte!

Vége.