Tartalomjegyzék

1960. MÁJUS 15., VASÁRNAP

 

A feljövő hajnal borult eget hozott. Pompás nyárias napok voltak mögöttünk. Mivel záporokkal kellett, hogy számoljak, a hegyekben való előrehaladás nehézkesnek tűnt. Ezért majdnem eltoltam a kitűzött utat. Miközben még az előre nem látott időjárásváltozáson rágódtam, Quispe kopogott az ajtón. Arcán sugárzó vállalkozási kedvének csak nehezen tudtam ellenállni. De hamar megváltoztattam a hozzáállásomat, és néhány perc múlva már menetkész is voltam.

Átkeltünk a Kitaraqsa folyón és kezdtünk felkapaszkodni azokon a hegyoldalakon, amelyek a folyó jobb partja fölött magasodtak az égbe. Jó tempóval haladtunk felfelé, és emlékezetembe az idegenekkel történt korábbi találkozásunk eseményei tolultak. Úgy gondoltam, hogy talán szándékuk volt, hogy engem is bevonjanak a dolgaikba. Ez a nyugtalanító gondolat elkísért egy darabig, és örültem annak, hogy erre a kirándulásra egy másik utat választottunk. Mert – úgy gondoltam – ezzel nagy valószínűséggel elkerülhető volt egy újabb találkozás velük.

Bár mélyen el voltam merülve gondolataimban, nem kerülte el figyelmemet, hogy kísérőm, Quispe milyen könnyedén haladt előre a köves ösvényen. Különösen a meredek részeken tűnt fel az ügyessége. Mehettünk már néhány órája, amikor úgy éreztem, eljött az ideje egy kis pihenőnek. Ez alkalmat adott nekem egy kis beszélgetésre is.

„Nem állunk meg egy kis pihenőre?”, javasoltam, arra törekedve, hogy elkendőzzem felmerült fáradtságomat.

„Én még túl korainak tartanám, hisz alig, hogy elkezdtük a felkapaszkodást. De ha akarja, hát álljunk meg egy kicsit”, felelte. Úgy tűnt, hogy javaslatom nem nagyon villanyozta fel.

„Arról a nagy kőről ott fenn jól megnézhetjük a környéket, mit szólsz?”, mondtam neki.

„Igen, az nekem is jó kilátóhelynek tűnik.” Azonos lépésekkel megtettük még addig a nagy sziklatömbig az utat. Aztán mélyen fellélegezve megálltam. Quispe felmászott a szikla legtetejére és elkezdte nagyon alaposan és figyelmesen megfigyelni a környéket. Úgy tűnt, mintha valami bizonyosat keresne. Lassan én is utána mentem és leültem a kőre.

„Mit keresel olyan akkurátusan? Ugyan mit akarsz itt felfedezni?” kérdeztem ironikus felhanggal.

Quispe zavartan elvigyorodott, majd hallgatott. Úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtött volna ahhoz, hogy mondjon nekem valamit. Aztán végre leküzdötte a gátlását.

„Valóban keresek valamit, de valahogy kínos nekem, hogy erről beszéljek önnel. Ezen a vidéken néha különös dolgok történnek. Ha valaki beszél azokról, a többiek úgy tartják, hogy begolyózott. Úgy vélik, hogy a fáradságtól elaludt, és mindent csak álmodott.”

„Miről beszélsz tulajdonképpen?”, kérdeztem, és hogy kis magabiztosságot öntsek belé, még hozzátettem:

„Nyugodtan elmondhatod nekem, én nem foglak bolondnak tartani érte. Vagy elfogadtam volna-e a te kíséretedet, ha nem lenne bizalmam hozzád?” Így próbáltam meggyőzni, hogy beszéljen.

„Tehát nem fog kinevetni, ha elárulok önnek egy titkot?”

„Semmi esetre sem, én sose nevetek ki valakit. Nézetem szerint mindenkinek meg van a joga arra, hogy gondolkozzon, kinyilvánítsa a véleményét, kérdezzen és javaslatokat tegyen, éspedig az élet minden területén, azon is, ami közöttünk zajlik most.”

„Ezt komolyan mondja?”

„Így van barátom. Minden, ami az élettel közvetlen összefüggésben van, megérdemli, hogy tiszteletben tartsuk, és nem kell, hogy kinevessük.”

„Köszönöm, pont ezt szerettem volna hallani”, felelte, és válaszában látható megkönnyebbülés volt. Miután aztán odaült mellém, beszélni kezdett:

„Ezen a vidéken bizonyos rendszerességgel különös emberek tűnnek fel, akik azt állítják, hogy egy messzi világból jönnek.”

„Tudom, Quispe. Az Apu bolygó lakóinak mondják magukat és űrhajókkal utaznak a világmindenségben, amelyek kinézetükre repülő csészealjak, repülőgépek, fatörzsek, körték, szivarok és más modellek.”

Quispének előbb elállt a szava a csodálkozástól, majd vontatottan szólt:

„Honnan tudja mindezeket, és ki mesélte ezt önnek?”

„Nem mesélte nekem senki, magam láttam őket a saját szememmel.”

„Valóban!?” kiáltotta örömet sugározva és felállt.

„Így bizony. Ha őszinte akarsz lenni hozzám, akkor ülj le újra, és mesélj el nekem mindent, amit ezekről a különös látogatókról tudsz.”

Amíg ezt mondtam, önkéntelenül az idegenek dörzsöltségére kellett gondolnom, akik földönkívülieknek adták ki magukat, hogy az orruknál fogva vezessék a tudatlan parasztokat és felhasználják őket sötét céljaikhoz.

„Köszönöm, uram, sok köszönet, el fogok mondani magának mindent úgy, ahogy van”, mondta Quispe. És akkor elmondta nekem szörnyű történeteit, egyiket a másik után, ki nem hagyva a legkisebb részletet sem.

Figyelmesen hallgattam, és időnként tekintetemet a Fehér Kordillerák hófödte, rikító hegycsúcsaira szegeztem, amelyek úgy díszítik az amerikai kontinenst, mint  egy a természet által kiformált nyakék. Egyszer csak hirtelen egy fenséges sas repült el a Kitaraqsa bal partja fölött a szabdalt hegyvonulatok irányába. Egy kis sólyom üldözte. Korábban sose figyeltem meg olyat, hogy egy ilyen nagy ragadozó madárnak, melynek szárnyfesztávolsága több mint 3 m, egy kis, alig galamb nagyságú madárka elől kelljen menekülnie. „Egy óriás megpróbál elmenekülni egy törpe elől”, gondoltam, és hangosan fel kellett nevetnem …

„Tehát mégiscsak kinevet?”, szakította félbe mondókáját Quispe gyanakvóan.

„Nem, szó sincs róla. Csak láttam a sast a sólyom elől menekülni, és ez nagyon mulatságos volt számomra.”

„Na ebben mindenesetre igaza van. A nagy sas nem tudja megfogni az apróságot. Nagyon gyakran keletkeznek problémák a nagyok által, mert kihasználják a kicsiket. És amikor azok fellázadnak, a nagyok felizgulnak és gyakran súlyos hibákat követnek el.”

Világossá vált számomra, hogy Quispe naivitása ellenére itt az emberi társadalom egyik kínos témáját érintette. Vajon ránk fog-e köszönteni egyszer az a nap, amikor az emberiség a diszkriminálás szót felcseréli a testvériségre?, gondoltam magamban. Én csak reménykedhettem e gondolatnak a mihamarabbi megvalósulásában. Elmélázva álltam fel.

„Indulás”, mondtam Quispének.

„Tehát akkor hajrá, még egy jókora szakasz van előttünk … Mennyi az idő?”

„Öt perccel múlt 10”, válaszoltam.

„12 óra tájban érhetjük el a csúcsot, ha kilépünk, de ha minden 200 méteren megállunk, még estére se érünk oda.” Ezzel a pihenésünk elvesztett idejére célzott.

„Na jó, egyetértek. Nem fogunk többet megállni, amíg el nem rendeled. És ezennel kinevezlek az expedíció főnökének!”

Hízelkedve nevetett, és felgyorsította lépteit. Lassan felértünk egy hegy tetejére, amelyik a hófödte Champara-val szemben állt. 4000 m magason átható hideg szél fújt körülöttünk. Egy pillanatra megálltunk, hogy megbeszéljük, hogy merre menjünk, majd úgy döntöttünk, hogy a túloldalon egy kis dombig megyünk. Azt beszéltük, hogy ott gyújtunk egy tüzet, hogy felmelegedjünk egy kicsit. Ahogy közeledtünk, néhány kecskére lettünk figyelmesek.

„Ezek elváltak a nyájtól”, mondta Quispe és megfigyelt egy állatot, amelynek csak egy szarva volt, és az egyik mellső lábával bicegett.

„Stimmel, bízzunk benne, hogy megtaláljuk a tulajdonost. Ő talán egyben tud nekünk ajánlani ezen a tájon egy izgalmas vidéket is.”

„Ne aggódj, biztos megtaláljuk őt. Annál az emelkedőnél ott kezdődik egy széles köves fennsík, de az állatok számára még mindig marad elég legelni való. Majd ha felérünk, meg fogja látni”, biztosított Quispe.

Jókedvűen mentünk tovább, és kis idő múlva el is értük a magaslatot. Egy olyan fennsík szélén álltunk, amelyet mély árkok szabdaltak össze, melyek bizonyára egy sárlavina maradványai lehettek, és amelyek kontrasztot képeztek az elszórt fákhoz és bokrokhoz képest. Felmásztunk egy kiemelkedő sziklára, hogy jobban szétnézhessünk, mi van a környéken. Nem messze tőlünk megpillantottunk egy tisztást, amelyen tehenek, birkák és lovak legeltek. A tisztás szélén egy egyszerű deszkakunyhó állt.

Szalmatetejéből fehér füst szálldogált, melyet erre-arra fújt a szél. Előtte égett egy kis tűz, ami körül több ember guggolt a földön.

„Mennyire igazad volt, Quispe, ott ülnek a pásztorok, és meg akarnak hívni minket egy reggelire”, mondtam viccelődve.

Ő nem engedte magát kibillenteni az egyensúlyából. „Itt mindig van valaki! Figyelmeztessük őket az elveszett birkákra”, javasolta.

„Nem lesz kellemetlen számukra, ha odamegyünk?”

„Azt alig hiszem. A tovább feljebb élő pásztorok ellenzik néha idegenek látogatását a kunyhóiknál, de ezek itt kedves emberek, akik biztos nem bosszankodnak.”

„Akkor menjünk oda”, mondtam. Hamarosan meg is érkeztünk a kunyhóhoz, ahol két kutya szaladt elénk. Az egyik pásztor felállt, és miután megnyugtatta a kutyákat, elindult felénk.

Üdvözöltem őt, ő meg szótlanul nyújtotta a kezét.

„Nem ért spanyolul, csak kecsuául”, vetette oda Quispe.

„Magyarázd meg neki, hogy pumákra akarunk vadászni. Talán lesz számunkra egy jó tippje. Azt hallottam, hogy a pumák ezen a vidéken nagy kárt tesznek a nyájakban.”

Nos, úgy tűnt, a paraszt mégiscsak megértette néhány szavamat, mert hirtelen felvidult az arca. Mondott valamit kecsuául Quispének, majd lelkesen megragadta a kezemet. A paraszt hirtelen kedélyváltozását annak tudtam be, hogy a pumák tényleg megtámadták a nyáját, és ezért nagyban megörült a mi szándékunknak. És így kellemes módon indult ismeretségünk. A paraszt meghívott minket, hogy foglaljunk helyet a tűzhely körül. Ott töpörödött még 2 nő, néhány férfi és 2 gyerek, akik a tőlünk való félelmükben elbújtak az anyjuk mögé. Ez számomra kellemetlen volt, és azon gondolkoztam, hogy változtathatnék rajta. Akkor eszembe jutott, hogy a dzsekim zsebében volt még két bonbon. Elővettem ezeket, és odaadtam nekik. Az a férfi, aki az imént üdvözölt minket, felszólította a gyerekeket, hogy fogadják el a csokit. Erre az egyik nő elvette őket, odaadta a kicsiknek, majd megköszönte. Akkor mintha valami árnyék vonult volna végig az arcaikon. Néhány könnycsepp is legördült az Andoki hideg által megedzett cimpákon. Együtt érzően kértem Quispét,  hogy kérdezze meg a szomorúságuk okát. Az egyik férfi megértette, hogy mire voltam kíváncsi, és halk hangon szólt oda hozzám:

„Köszönjük együttérzését. Ő egy beteg fia miatt sír. 9 nappal ezelőtt a kisfiú az egyik hegyen játszott ott szemben. Miközben azon fáradozott, hogy felmásszon egy nagy sziklára, kicsúszott a lába, és az esés következtében eltört az egyik karja és több bordája is.”

És bár a férfi rosszul beszélt spanyolul, valamelyest megértettem, és mondtam neki, hogy szeretném látni a kicsit. Erre anélkül, hogy kikérte volna az anya egyetértését, hívott, hogy menjek vele a kunyhóba. A paraszt, Quispe és én közelebb léptünk a szobácskához. Szomorú látvány tárult elém. A kisfiú ott feküdt egy adag szalmán a földön, és csak egy vékony kézzel kötött gyapjútakaróval volt betakarva. Úgy 10 év körüli lehetett. Felduzzadt arcán kék véraláfutások látszottak, ami valami fertőzésre is utalt. Félig lehunyt szemei, a kissé nyitott szája és halovány ajkai nagyon szomorú látványt nyújtottak. Lekuporodtam mellette és megfogtam a csuklóját, hogy megnézzem a pulzusát. És hogy az idegességem, tapasztalatlanságom vagy más ok  miatt, de nem éreztem semmi pulzusát, és ezen nagyon megijedtem. A kicsi valami kómaszerű állapotban kellett, hogy legyen.

És bár a kórház sok kilométerre volt onnan, azt szerettem volna, ha a gyerek mihamarabb odakerül, hogy orvosi kezelés alá kerüljön. Amíg még azon gondolkoztam, hogy kéne ezt elérni, a paraszt értesítette szándékomról az anyát.

Ő dühösen és kétségbeesve lépett be a kunyhóba, engem mindkét öklével fenyegetve. Megragadta a karomat, és hallatlan erővel háttal kitántorított a kunyhóból, úgy, hogy a földre estem. Abban a hitben, hogy magatartásommal megsértettem valamilyen ismeretlen szokást, nagyon rossz érzéssel tápászkodtam fel. Remélhetőleg nem kezdenek el verekedni, gondoltam, és hívtam Quispét, mert amilyen gyorsan csak lehetett volna, el akartam hagyni a helyszínt. Az anya kilépett az ajtóból, jött felém és hevesen elkezdett gesztikulálni, kezeivel az arcomba túrva. Különös szavak jöttek belőle. Ami megmaradt emlékezetemben, anélkül, hogy értettem volna:

„Manan, taita! … manan! … taita Dios! …”

Quispe közelebb jött, és tolmácsolt. „Nem kell félnie semmitől. Az asszony azt mondja, hogy hamarosan jönnek a mennyei istenek és meggyógyítják a fiát. Kéri, hogy ne nyúljon hozzá még egyszer.”

Idegeim fokozatosan megnyugodtak. Biztos jön akkor majd egy kuruzsló és megpróbálja meggyógyítani a gyermeket tűzzel és füsttel, meg egyéb hókuszpókusszal. ..

„Maradjunk, hogy megismerjük az ’isteneket’?” kérdeztem Quispét, aki viszont úgy tűnt, tőlem várja a döntést.

„Igen, az jó lenne. Maradjon nyugodtan még itt. Meg fog élni néhány figyelemre-méltó dolgot, arról biztosíthatom.” Ezt teljes lelkesedéssel mondta.

„Na jó, várjuk akkor meg az ’istenek’ megérkezését” feleltem én kicsit gúnyosan.

Egy kutya jött oda hozzám lógó fülekkel és barátkozása jeléül csóválta a farkát. Megsimogattam, ő meg nyalogatta a kezemet. Így összebarátkoztunk. Utána egy gyerek szaladt oda, és leült mellém. Kecsua nyelven izgatottan beszélt valamit hozzám. Én ugyan nem értettem belőle semmit, de feltételeztem, hogy a kutyájáról beszélt. A kicsivel való beszélgetést élveztem, és bár alig ismertük egymást, a gyerek tisztasága igaz barátság utáni vágyat keltett bennem.

A gyerekkorunk az egyetlen időszak, amelyben az érzéseink nem korruptak, gondoltam. A kezeim szeretgették a gyereket meg a kutyát, aztán szóltam Quispének, hogy segítsen nekem fordítással. Nemsokára egy másik gyerek is odajött hozzánk, és beszélgettünk az esőről, a szélről, az erdőről, az égről és a holdról. Az idő úgy telt, hogy észre sem vettük. Az ég egy kicsit kiderült, és a fenyegető fekete felhőket bárányfelhők váltották fel. A kicsik nyelve idegen volt számomra, nagyon különbözött az én anyanyelvemtől, beszélgetésünk mégis teljes harmóniában zajlott. A gyerekek csevegtek a mezőkről, a madarakról, az állatokról és a virágokról, én meg elmagyaráztam nekik, hogy milyen egy karabiner, mire jó és hogy működik. Az egyik egyszer csak nagy komolyan szólt hozzám:

„Barátunk, miért ölöd meg az állatokat? Megparancsolta neked a tulajdonos?”

Amíg megfelelő választ kerestem magamban, ugyanis, hogy életet kell ölni ahhoz, ha húst akarunk enni, a kutyák egyszer csak elkezdtek ugatni. Elrohantak a tisztás másik végébe, ahol a nyáj legelt.

Quispe izgatottan megragadta a karomat.

„Ott ni! Nézzen oda, uram!” kiáltotta. Amint fejemet az ő irányába fordítottam, egy repülőgéphez hasonló szerkezetet láttam a felhőkből a földre szállni. Minden zaj nélkül ereszkedett le a talajig a birkák és kecskék között. Én ezt egy katonai manővernek tartottam, és vártam a gépből kijövő katonákra, hogy beszéljek velük valamit. Még eltelt egy kis idő, majd a gép belsejéből kilépett egy ’idegen’. Egy számomra már ismert öltözetet viselt, de a külseje valamiben különbözött azokétól, akikkel korábban találkoztunk.

A vállait úgy tartotta, mint mi, a csípője sokkal pregnánsabb volt. Az illető kisebb növésű volt. Lebegve, úgy, hogy nem érintette a füvet, jött oda hozzánk.  Néhány centiméterrel a talaj fölött mozgott. „Miért megy olyan különösen?”, kérdeztem Quispét kissé zavarodottan.

Ők azt mondják, azért lebegnek, hogy ne ártsanak a fű sejtjeinek”, felelte komolyan.

Mosolyognom kellett.

A kutyák az idegen elébe szaladtak, ő pedig megsimogatta őket, mint egy jó ismerős. Aztán az idegen hozzánk jött, én pedig legnagyobb csodálkozásomra észleltem, hogy Quispe és a többiek letérdeltek, összekulcsolták kezeiket a homlokuk előtt, és előre hajoltak úgy, hogy fejükkel megérintették a talajt. Az volt a benyomásom, mintha egy vallási ünnepen vettek volna részt. Egyrészt csodálkoztam ezen a magatartásukon, másrészt viszont megmagyarázta az ’istenek’ megérkezését, amiről egy órával azelőtt a beteg gyermek édesanyja beszélt. Az idegen most íme közöttünk állt. Feltűnt nekem, hogy fehér bőrszíne volt, ami újra felélesztette bennem a kémekre történő gyanakvást. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy most egy női idegenről volt szó – a mellei elárulták. Intett a parasztoknak, hogy egyenesedjenek fel, azok pedig azonnal engedelmeskedtek neki. A látogató szó nélkül odament a kunyhóhoz, és belépett. Egy idő elteltével újra megjelent, karján a gyermekkel és elvitte őt a repülőgépbe. A körülötte állók néma együttérzésben voltak, de a pásztorok arcán vidámság látszott, szinte egy megváltott arckifejezés.

„Mi történik itt?”, érdeklődtem halkan Quispénél, de ő nem válaszolt. Ez csak növelte nyugtalanságomat, mert azt hittem, hogy valami közöset tervez a parasztokkal, és talán ártanak nekem. Észrevétlenül betöltöttem a fegyveremet, kibiztosítottam és riadóállásban várakoztam. Percek teltek így el. Mindenki hallgatott. Csak a kutyák sétálgattak, és egyszer-egyszer megszólalt egy birka.

Az jutott eszembe, hátha van az idegeneknek egy szükséghelyzetekre berendezett operációs helyiségük, és más felszerelésük, hogy tudjanak segíteni a betegeken és balesetet szenvedetteken. És hogy egyidejűleg arra használták fel ezt az altruisztikus jelenetet, hogy mágikus vonzerőt gyakoroljanak az ártatlan parasztokra ’isteni prezentációjukkal’. Nemsokára tehát biztos újra kijön az ismeretlen nő az ájult gyermekkel a repülőgépből, gondoltam.

De akkor egy hallatlan, illogikus és egyszeri jelenet játszódott le a szemem előtt. A gép ajtajában megjelent a kisfiú – éberen és vidáman. Egyedül lépdelt le a lépcsőn, és futva elindult felénk, néha-néha egy-egy kőért lehajolva, ami kitűnő egészségének volt a jele. Mivel nekem még az iménti elesett gyerek volt az emlékezetemben, először azt hittem, hogy itt most egy másik gyerekről van szó. Ez talán az idegenekhez tartozik?! Ezért inkább kivártam az anya reakcióját. Azon ki fog derülni az igazság, gondoltam. És a fiúcska alig tette meg még csak a felét a repülő és köztünk lévő távolságnak, amikor az anya már megindult felé a megilletődöttségtől hangosan sírva. A körben állók egymást kezdték ölelgetni, ás örömkiáltásokat hallattak. Quispe és a kutyák is odaszaladtak az anyához és az örömtől ugrándozó gyermekhez. Miután mindannyian megnyugodtak, kértem az anyát, hadd vizsgáljam meg a kicsit. Quispét meg arra kértem, hogy segédkezzen tolmácsolással. Az anya beleegyezően bólintott.

Most megnéztem magamnak a kisfiút közelről. Az arcán nem volt többé puffadás és a bőrszíne is normális volt. Boldogan hunyorgott és elégedett benyomást keltett. Pontról pontra végigtapogattam, végigvizsgáltam az imént még eltört karját. Nem volt rajta sem kötés, és nem láttam semmilyen heget sem. Vajon hogy hajtották végre ezt az operációt? Egy különleges kezelésre se utalt semmi. A gyerek mozgékonysága és egészséges jó étvágya alátámasztották jólétének a benyomását. Amíg még vizsgálgattam a ’feltámadt’ pácienst, és csodálkoztam magamban a történteken, a doktornő és egy további kísérő hozzánk léptek. Barátságosan mosolyogva azt juttatták kifejezésre a jelenlévő parasztok számára, hogy tartsák meg emlékezetükben az ilyen dolgokat, hogy azokat egyszer esetleg utánozni is tudják majd.

Nem vártak el köszönő szavakat, fizetséget, dicséretet. Úgy tűnt, hogy az idegenek kecsua nyelven szóltak a parasztokhoz, azok meg könnyesre nevették magukat azon, amit mondtak nekik. Én mindenesetre az anyanyelvemen hallottam a beszélgetésüket, mintha automatikusan fordította volna nekem valaki. Kíváncsian kérdeztem Quispét:

„Érted, amit beszélnek?”

„Természetesen”, válaszolta ő.

„Most tulajdonképpen milyen nyelven beszélnek, nem értem pontosan” fűztem hozzá, hogy a dolog végére járjak.

„A saját nyelvükön beszélnek, és egyidejűleg minden más nyelven is” magyarázta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

„Hogy értsem ezt, Quispe? El tudnád ezt nekem jobban magyarázni? Van tán egy készülékük, amelyik szimultán fordít?”

„Ilyenről én nem tudok. De beszéltek egyszer pozitív ionokról, amelyek előidéznék, hogy a szavakat minden ember a saját nyelvén értse.”

A különös ’doktornő’ odajött hozzám.

„A nevem Ivánka. És hogy hívnak téged?” kérdezett szelíd hangon és hazai nyelvjárásomon.

Kissé nyersen mondtam meg neki a nevemet, ő meg mosolygott. Az ő neve hangzása szerint európainak tűnt, és eltökéltem, hogy egy kicsit kutatok utána.

„Az ön neve szláv eredetűnek tűnik, nagyon szép. Honnan jött?”

„Nem tartozom egy országhoz sem. A hazám a világmindenség. Minden állam polgára vagyok és mindenkinek a nőtestvére, aki ezekben az államokban él.

„Ez jól hangzik, és az ön szavaiban bölcsesség is van. Talán úgy is gondolkodik, de én mégsem értem, mi a szándéka. A gyermeknek tett jótette őszinte köszönetet érdemel és nagy együttérzésről tanúskodik.”

„Kedves barátunk, örülnék neki, ha tegeznénk egymást, jó?” kérte nyomatékkal. „Mi magunk között ehhez vagyunk szokva, de ha ez neked kellemetlen, akkor csak beszélj úgy továbbra is, ahogy szeretnél.

„Rendben van”, bólintottam beleegyezően, és folytattam. „Mondd már, Ivánka, hogy tudtátok ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen meggyógyítani a kisfiút? Tán hipnotizáltátok őt, - vagy minket?

„Kedves barátom. Mivel az előbb nem reagáltam a kétségedre a származásommal kapcsolatban, azt most szeretném pótolni. Azt már elmondtam neked, hogy az univerzum minden országának polgára vagyok, és minden bennük élő lény testvére. Én Apu egyik lakója vagyok. Íratlan törvény minden apui számára, hogy védje minden élő sejt életét, és segítsen mindenkinek, akárhonnan való legyen is az illető. Mi nem ismerünk semmilyen megkülönböztetést, privilégiumot, semmilyen fizetséget. Az együttérzésünk, szeretetünk és tudásunk minden emberé egyformán, mert mi is a világmindenség életének részét képezzük.”

Kicsit elkábultnak éreztem magam ennyi filozófiától, amennyit most néhány perc alatt hallottam. Egy kis ideig elhallgattam, tűnődve a hallottakon.

„De még nem magyaráztad el nekem, hogy gyógyítottátok meg a kisfiút.”

„Bocsáss meg”, mondta Ivánka, „többféle gyógymódot ismerünk. Az egyik leghatékonyabb a szétszedés és összerakás módszere.”

„Azt mondtad, hogy szétszedés és összerakás? Mit értesz ez alatt?”

„Szétszedjük a páciens sejtjeit a legkisebb részeire, majd új sejtekből összerakunk egy teljesen egészséges új testet”, felelte.

„Akkor ez azt jelenti, hogy képesek vagytok új sejteket is létrehozni?”

„Pontosan így van. És ezt már évbilliók óta, amióta az apuiak szétszedték az atomot a legkisebb részeire. Ez a felfedezés nagy hasznokkal járt, mint például a hosszú élet titkával, a pozitív ionokon való uralkodással, és sok minden mással.”

„És hogy hívjátok ti az atom legkisebb részecskéjét?”, kérdeztem ironikus hangon.

„Apui nyelven ezt miniusz-nak hívják”, válaszolta Ivánka biztos hangon.

Aki ilyen dolgokat hall, aligha marad nyugodt. De én már valamelyest hozzá voltam szokva az idegenek különös történeteihez, ezért feltételeztem, hogy minden áron nagy benyomást akartak rám gyakorolni, hogy higgyek majd a más világokból származó ’szuper-erőikben’.

„Ivánka, meg tudnád tenni, hogy egy példán keresztül megvilágítod, hogy mi a szétszedés és összerakás?”

„Szívesen, a legnagyobb kedvvel. Nézz el oda, ahol a birkák és kecskék legelnek.”

„Egy pillanat még, kérlek”, kértem. Quispét akartam hívni, hogy ő is követhesse a történést, és látni akartam, hogy milyen módon hipnotizálnak majd mindkettőnket. Abban a pillanatban Quispe már jött is, anélkül, hogy hívnom kellett volna. Elmondtam neki, mire készül Ivánka, ő meg csak mosolygott, amikor látta vonakodásomat.

„Nyugodjon meg uram, és szentelje oda figyelmét a most következőknek. Ezek tényleg képesek a leghihetetlenebb dolgokra, csodálkozni fog!”

Egy kutya ugatva felriasztott néhány madarat, akik egy szemétdombon szemezgettek a tyúkok mellett. A madarak a földhöz nagyon közel repülve húztak a kis nyáj felé, és az egyik kutya próbálta elkapni őket repülésük közben. Egyszerre csak a birkák és kecskék eltűntek a szemünk elől, és helyettük egy virágszőnyeg volt látható viruló virágokkal a világ minden tájáról. Legtöbbjük ismeretlen volt számomra. A parasztok letérdeltek, mintha a templomban lettek volna. Quispe odajött hozzám, oldalba bökött, és rám rivallt: „Ne maradjon már állva uram. Kérem, térdeljen le ön is!”

De én nem voltam rá tekintettel. Ő viszont letérdelt.

A legelőn ekkor a kutya volt az egyetlen négylábú, amelyik a madarakat kergette. Síri csend vett körül, és én meg próbáltam a végére járni ennek a színjátéknak.

„Nos, kedves barátunk, mit látsz most a mezőn?”, kérdezte Ivánka szeretetteljes hangon?

„Pontosan azt, amit láttatni akarsz velem: egy kutyát, aki a madarak után lohol, és egy csomó virágot, amit a hipnózisunk alatt ’ültettél’ nekünk.”

Quispe egy pillanatra felemelte a fejét, és egy megbotránkozó pillantást vetett felém. Ivánka kísérője most azzal a kutyával játszadozott, amelyik abbahagyta a madarak kergetését. Ő alig figyelt az egész történésre, és úgy viselkedett, mintha a virágözön már mindig is ott lett volna.

„Változtassam át újra a virágokat birkákká és kecskékké?” kérdezte Ivánka abszolút természetességgel.

„Nem. Változtasd őket galambokká”, feleltem provokálva őt és megpróbáltam kiszabadítani magam ’hipnotikus trükkjeiből’.

Akkor felállt, és barátságos mosolygással nézett rám. Majd vízszintesen kinyújtotta a karjait, csettintett az ujjaival, és íme, a legelő kisebb-nagyobb turbékoló galambbal lett tele. A kutyák meg ugattak és felrebbentették őket. A galambok meg arrább repültek előlük néhány métert, és ott folytatták szemezgetésüket a fűben. Meglepődtem. Az ugyan érthető volt számomra, hogy az idegenek hipnózis által mindent beszuggeráltak nekünk, de a kutyákat is lehetett hipnotizálni, ütött szöget fejembe a kérdés. Úgy, hogy birkák helyett egyszer csak galambokat láttak, és utánuk akartak repülni? Ez már hihetetlen volt számomra.

Ivánka úgy tűnt megértette, hogy mi ment bennem végbe, és újra kinyújtotta kezeit, és újból megjelentek a birkák és kecskék, békésen legelészve, mint néhány perccel korábban. A kutyák visszaszaladtak hozzánk. Quispe keresztet vetett, felállt, odajött mellém és halkan megkérdezett:

„Megijedt, uram?”

„Nem volt itt semmi, ami megijeszthetett volna”, feleltem neki, arra törekedve, hogy visszanyerjem lelki egyensúlyomat.

A parasztok felálltak, keresztet vetettek és elkezdtek beszélgetni a lejátszódott jelenetről. Amíg megnyugtattam magam, egy fiúcska valamit odaszólt hozzám kecsuául, amit nem értettem.

„Még egyszer akarja látni a galambokat”, fordította Quispe, és mosolyognom kellett. Idegességem kezdett elmúlni. A sok galamb hatással volt a fiúra, ezért még egyszer szerette volna látni őket.

„Mondd meg neki, forduljon Ivánka kisasszonyhoz, mert ő az egyetlen, aki ezt elő tudja idézni”, javasoltam Quispének.

Ebben a pillanatban egy kakukk repült ki az erdőből fölöttünk, és rászállt a fiúcska vállára. No, ez is Ivánka műve volt vajon, vagy csak puszta véletlen? A fiú megörült neki, és megsimogatta, és közben kis ujjongásokat hallatott. Hívta az anyukáját, hogy megmutassa neki, milyen nyugodtan üldögélt a madár a vállán.

Ivánka odalépett Quispéhez, és megfogta a karját. Mosolyogva megkérdezte:

„Barátunk, miért térdeltél le?”

„De hisz épp egy csodát hajtott végre”, válaszolta Quispe nagy tisztelettel.

„Hát ebben nagyon tévedsz, kedves barát. Ez nem volt több, mint bármely más munka, amit ti is el tudnátok végezni, ha fel lennétek rá készítve. Kérlek, mondd ezt el a többieknek is. Mi nem csodákat teszünk. Mindez az atommal és összetevőivel végzett munkánknak a következménye.”

Quispe meghajtotta a fejét, majd a parasztokhoz ment, hogy beszéljen velük. Ekkor Ivánka kísérője jött oda mellém.

Ivánka bemutatta: „Ő az úti kísérőm, Pedro. Már sok év óta együtt utazunk a mindenségben.”

Kezet nyújtottunk egymásnak, mire ő azt mondta: „Nem fogom elfelejteni.” E szavaknak a jelentése nem volt teljesen világos számomra, és azt hittem, hogy rosszul értettem.

„A mi nyelvünkön ezek a szavak köszönetet jelentenek”, magyarázta Ivánka, mikor észrevette zavartságomat. Az idegen mosolygott. A fejemben egy ismeretlennel több lett, és ekkor egy kicsit elhallgattam. Ivánka, Pedro, birkák és kecskék virágokká alakítva, apuiak, repülő csészealjak, kis repülőgépek és még más rendkívüli jelenségek nyüzsögtek a fejemben. Nem kéne kivonulnom ebből a történésből, vagy várjam meg inkább a látványosság végét?

Ivánka tett egy javaslatot: „Nem szeretnéd megnézni az űrhajót, hogy még több ismeretlent láthass, vagy félsz?”

„Egyáltalán nem”, válaszoltam, miután összeszedtem minden bátorságomat. Kérdően néztem Quispére, ő meg bólintott a fejével. Ez hozzájárult a megnyugvásomhoz, és belementem a dologba.

„Akkor gyertek velünk”, mondta Ivánka. Ez alkalommal nem lebegtek előttünk a talaj fölött, hanem olyan lépésekkel haladtak, mint mi és én ezt is különösnek találtam. Amikor azonban jobban odanéztem, észrevettem, hogy az idegenek ugyan ugyanúgy lépkedtek, mint Quispe meg én, de a lábaik alatt egyetlen fűcsomó sem görbült meg.

Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy az űrhajó kb. 60 cm-re a föld fölött lebegett. Tűnődtem rajta, hogy vajon ez is azért volt, hogy ne károsítsák a fű sejtjeit, de nem kérdeztem meg. A különös szárnyak inkább repülőgéphez hasonlító külsőt kölcsönöztek az űrhajónak. Rövid, nyomott alakja volt, ami talán az utas-szállítást szolgálta.

„A szárnyak behúzhatóak, és az űrhajó percenként több millió kilométeres sebességgel képes repülni”, magyarázta Ivánka.

Ekkor nem akartam tovább részt venni ebben a beszélgetésben, és úgy tettem, mintha nem értettem volna jól, amit mondtak.

A szárnyak és a törzs közötti ajtók kinyíltak, úgy, hogy becsúsztak a falakba, és eltűntek bennük. Egy újabb idegen nézett ki, akit eddig még nem láttam. Úgy gondoltam, hogy az űrhajó a súlyunk alatt meg kell, hogy mozduljon, és figyeltem, amikor Pedro ment fel a lépcsőn. Azonban a legkisebb mozgást sem lehetett észlelni. Quispe következett, majd Ivánka az egyik kutyával. A gép belsejében egy ovális helyiség volt, bármiféle derékszög nélküli. Néhány karosszékkel volt bútorozva. A falakban több képernyő volt elhelyezve, amelyek a mi TV-inkhez hasonlítottak, és kellemes színezetűek voltak.

„Itt van Alif barátunk”, mutatta be Ivánka a másik idegent. Én kezet nyújtottam neki, és mondtam a nevemet. Ő arra biztatott, hogy foglaljak helyet és egy székre mutatott. Ebben a pillanatban egy kellemes, de megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam, mire megijedtem. Alif rám nézett.

„A súlyod meg van szüntetve, most csak 80 gramm a tömeged”, mondta mosolyogva.

Kíváncsian figyeltem Quispét, de ő olyan normálisan viselkedett, mintha csak egy kocsmában üldögélt volna. Azt gyanítottam, hogy ő már gyakrabban volt ilyen űrhajóban és hozzá volt szokva ehhez az állapothoz.

Ivánka mosolyogva mellém ült egy másik székre.

„Mindez nagyon különös lehet számodra”, mondta egy idő után.

„Hát igen”, feleltem.

„Ez természetes, mást nem is igen várhatsz el. Én is ugyanígy voltam ezzel, amikor először léptem be egy apui űrhajóba.”

„Mit értesz ezalatt? Hát te nem az Apu bolygóról való vagy?” Ekkor megint valamilyen nyugtalanság vett rajtam erőt, és azt hittem, hogy az idegenek szórakoznak a tudatlanságomon.

„Nem kell nyugtalankodni. Gondolkozhatsz úgy rólunk, ahogy az értelmed sejtjei előírják. De még egyszer biztosítani szeretnélek, hogy egyetlen lénynek sem ártunk”, mondta Ivánka majdhogynem kérve. Erre minden erőmet összeszedve elhatároztam, hogy kitartok.

47 éve élek Apun. Ott az emberek pozitív beállítottságúak. Nincs sem egoizmus, sem büszkeség, sem gyűlölködés. És hidd el nekem, ha majd nyugodtan belegondolsz, te is meg leszel erről győződve”, mondta Ivánka.

„Azt akarod ezzel mondani, hogy te nem az Apun születtél?”

A nevetésem bizonyára udvariatlan volt. Most meg ez az idegen kitalált történetekkel akar megkörnyékezni, és ráadásul még hontársamnak is adja ki magát.

„Nem, barátom, én eredetileg a Földről származom.” Ebben a válaszában volt valami visszahúzódás.

„És hol születtél?”

„Dubrovnikban, az Adriai-tenger partján. És ekkor Ivánka elmosolyodott. Tehát jól kitaláltam a szándékát. Nevetésben törtem ki. De ő is nevetett. Hirtelen megkönnyebbülve éreztem magam, talán női tekintete miatt, vagy valami más ismeretlen okból.

„Akkor tehát földiek vagyunk, nemde?”

„Pontosan. Boldogtalan gyerekkoromat az Adria partján töltöttem.” Amíg beszélt, Pedrot és Alifot figyelte, akik a képernyőn a hófödte hegyeket nézték. Ott szándékozták végrehajtani egyéni repüléseiket.

„Azt mondod, a gyerekkorod nem volt egyszerű. Miért?”

Kezével a mellette lévő kutyát simogatta. A képernyőn egy fűcsomót lehetett látni, amit egy kő majdnem szétnyomott. Ivánka szétszedte a követ, mire a fűcsomó felegyenesedett. Akkor kérdő szemmel rám nézett, arcomban keresve tettének helyeslését.

„Milyen boldogok lehetünk, ha jót tehetünk másokkal, és azzal enyhíthetjük szenvedésüket!”

„Az jó, ha segítünk olyannak, akinek szüksége van rá”, feleltem erre. Egy pillanatra hallgatott, majd folytatta:

„Az én gyerekkoromat az a nélkülözés jellemezte, amit az egoizmus és a pénz okoznak. Ezek olyan dolgok, amelyek jellemzően kínozzák az embereket a Földön. Ebből kellően tudom, hogy mily gyógyító az, ha másoknak segítünk. Ezt Apun megtanultam, a Földön pedig szenvedtem miatta. Gyakran elgondolkodtam azokon a jelenségeken, amelyek annyira megnehezítik és olyan kellemetlenné teszik az életet a Földön. Két tényezőt fedeztem fel: egyrészt maga az ember teszi ezt, másrészt a természet. De minden között a legrosszabb a pénz, mert az mindig szenvedést és ínséget okoz. Ez az oka a háborúknak, az egoizmusnak és a kizsákmányolásnak. Ez lassítja a haladást, a találmányokat és a kutatásokat, amelyekre az embernek szüksége lenne, hogy a természetnek az emberi sejtek életére káros jelenségein javíthasson. Az emberek is ismerik a pénz negatív hatásait. De egy példa nélküli egoizmustól hajtva az ember nem képes megszüntetni a Földön a monetáris rendszert. Ellenkezőképpen, megpróbálja kimagyarázni a pénz összes áldozatát, és ’sors’-ról, pechről vagy büntetésről beszél. A földi élet olyan szép lehetne, mint az apui vagy az univerzum egy másik galaxisában, ha a Föld lakói pozitív és testvéri módon összefognának, megszüntetnék a pénzt és a kizsákmányolást és egy családdá válnának: a földi testvérek családjává.

A Föld lakói egészen addig fognak szenvedni a természeti katasztrófákban és nagy áldozatokat hozni, amíg meg nem változtatják negatív viszonyulásukat. Tudatosítaniuk kell önmagukban, hogy az ember sorsa saját kezében van, és csak ő képes arra, hogy megoldja saját problémáit. Minden embernek hozzá kell tennie a saját személyes részét ahhoz, hogy egység és béke alakuljon ki és ki-ki a dolgok tanulmányozásával és közös munkával kezdjen el foglalkozni. Meg kell szilárdítani az ember önbizalmát, és összes fáradozását e feladat szolgálatába kell, hogy állítsa. Mert csak akkor fog uralkodni az ember az időn és a tudáson és lesz képes megállást parancsolni a természeti katasztrófáknak, a betegségnek, halálnak és kiküszöbölni a Nap káros sugárzását. Eddig 1. 019. 014 civilizációt ismerek a világegyetemben, de egyet sem, amelyik a saját pozitív hozzájárulása nélkül ért volna el sikereket. A fejlődés és haladás szorosan összefüggnek azzal az egységgel, munkával és tanulmányozással, amilyet az adott bolygó emberei tanúsítanak.

„És mit tartasz az eddigi földi fejlődésről?”, kérdeztem ironikusan.

„Ennek az évszázadnak ( a 20.-nak ) az elején számottevő fejlődés indult meg. Ezt azonban nem lehet végigvinni, ha az emberek nem képesek megegyezni egymással. Csak ilyen módon válik lehetségessé munkával és kutatással töltött harmonikus élet mindenfajta diszkrimináció nélkül. Amíg a földlakók továbbra is a nap 2/3-ában nem tevékenykednek és majdnem feleannyi ember nem foglalkozik semmivel, és még sokan mások a legtöbb idejüket fegyverkezéssel töltik, az emberiség betegségben és ínségben fog tovatengődni.”

Ivánka arca erős aggodalmat fejezett ki. Aztán folytatta elbeszélését és a Földön az életért való küzdelmének az epizódjairól mesélt, hogyan hagyták el a szülei, amikor még 10 éves sem volt.

Quispe kezével tett egy mozdulatot a fali képernyő felé, amelyen azok a jelenetek voltak láthatóak különböző időrendi sorrendben, amelyekről Ivánka beszélt. És ekkor újra hipnózisokra kellett gondolnom, amelyek kényszerítik az embert, hogy azt lássa, amit beképzel magának.

Pedro viszont nevetve mondta nekem:

„De az nem úgy van, kedves barát, ahogy gondolod. Ezek a képernyők a gondolataidra működnek, eddig stimmelünk. Viszont amit látsz, az megfelel a valóságnak. Pontosan úgy zajlott le a dolog korábban. A pozitív ionok nem hazudnak. Ha a képernyő kap egy utasítást, hogy egy témát mutasson meg, akkor ő onnantól kezdve a mi gondolati világunktól függetlenül működik.

A csodálkozásod és a hitetlenséged csak a te még nem pozitivizált sejtjeidnek a kifejeződése. Ez el fog még tartani egy darabig.”

„Tudod mit”, vélte Ivánka, „add a képernyőnek azt a parancsot, hogy mutasson jeleneteket a te saját életedből. Akkor meg fogod látni, hogy van-e az egészben igazság.”

Így tettem, és a születésemre gondoltam.

És íme a képernyőn a jelenetek kezdtek sorakozni. Különös dimenziót mutattak. Emberek és tájak redukált formában jelentek meg, de minden részletükkel. Úgy tűnt, hogy minden a közvetlen közelben játszódik le plasztikusan. Egymás után tanúja lettem a születésemnek, a gyerekkoromnak és ifjúságomnak, minden részlettel, mint ahogy nem lehetett volna jobban lefilmezni. És az addig kérdőjeles történések gyakran hirtelen elnyerték értelmüket, mint például egyes események a II.világháború alatt, amelyekre addig hiába kerestem magyarázatot.

Megláttam az elveszett bajtársaim és sok más katona sorsát, helyeket és körülményeket, amelyek a halálukhoz vezettek. Tűnődve figyeltem mindazt, amit láttam, és arra a logikus következtetésre jutottam, hogy valószínűleg minden valóban úgy játszódhatott le.

A gazdaság és haladás területén az Ivánka által már célzott megoldás – a megszakítás nélküli több műszakos munkát beleértve – véleményem szerint társadalmunk sok jelenlegi problémáját megoldhatná, mint pl. a munkanélküliséget és az időhiányt. Ivánka ezen gondolatainak eredetét csak sejteni tudtam, de azok fokról fokra történő megvalósításának intézkedései olyan egyszerűek és célszerűek voltak, hogy elcsodálkoztam rajtuk. Azok a mi társadalmunkban csak kevés változtatással alkalmazhatók lennének.

Pedro és Alif kiszálltak, Ivánka pedig a képernyőt a közvetlen környezetünk történéseire állította be. Néhány másodperc múlva láttuk a kettőt, ahogy ott állnak a bejárat közelében. Majd egyszer csak felemelkedtek a levegőbe, mint egy idővel azelőtt az a másik apui, aki az egyéni repülést mutatta be nekünk. Repülési sebességük normális volt. Kb. 100 m magasban repkedtek, néha cikkcakk-repülésben ellebegve nagy sziklatömbök felett, fel és le, mint a madarak. A repülések felvételekor a kameravezetés látványos módja nagy benyomást tett rám. Olyan volt, mintha az ember is közvetlenül ott lett volna a történés közelében, minden gyakorlatilag kéznyújtásnyira játszódott le és a színek visszaadása is meglepően precíz és természetes volt. Minden úgy nézett ki, mintha frissen festették volna, és valami nagyon értékes optikai készülék kellett, hogy legyen, ami ilyen képeket továbbított hozzánk.

A gondolataimat Ivánka magyarázata szakította meg:

„Ez a készülék képes arra, hogy a színeket illetően alkalmazkodjon az egyén látóerejéhez.”

A tekintetem Quispére esett, aki egy másik képernyőn a trójai Heléna sorsát figyelte, és közben olyan nyugodt volt, mintha otthon ülne a TV-je előtt. Kiválóan be lett mutatva ennek a görög hercegnőnek a személyisége, akinek a szépsége egy véres háború kiindulópontjává vált a trójaiak és a görögök között. Egy olyan kornak az embereit láttam meg én is, amelyről csak egy felszínes leírás áll rendelkezésünkre. Láttam a ruháikat, hogy hogyan kommunikáltak egymással és az életmódjukat. Akkoriban senki sem gondolt arra, hogy ezeket a részleteket feljegyezze és rögzítse az utókor számára. És egyszer csak tudatosodott bennem, hogy ma még tulajdonképpen nagyon keveset tudunk arról a civilizációról, és kíváncsi lettem és tovább figyeltem a történést. És bár nem volt világos számomra, hogy az, amit láttam, hipnózis következménye volt-e, vagy provokált álom, vagy film vagy valóság volt-e, mégis nagyon tetszett ez a különös képi dimenzió. Úgy tűnt, mintha ott lennénk azok között a dolgok és állatok között, amelyek megjelentek a képernyőn. És minden, a táj, a személyek vagy állatok, beleillettek abba a pontos leírásba, amely a dolgok eredetéről, időtartamáról, a szokásokról és a pozitív és negatív kihatásokról szólt. Lebilincselve figyeltem a királyok és hercegek történéseit, amelyekről valamikor gyerekkoromban hallottam utoljára.

„Sok minden ismeretlen még a mai ember számára”, szólt megint Ivánka. „De ez nem csak az ó hibája. A háborúk és a pusztítás gyakran elmosták az utolsó nyomokat is, úgy, hogy még a saját múltunkról sem tudunk mindent. Nézz csak a jobboldali képernyőre!”

Odafordítottam a fejemet, és Pedrot meg Alifot pillantottam meg, ahogy egy kiálló sziklán ültek a Champara-szakadék fölött. Óriási, több mint 10 m magas faragott sziklatömbök egy majdnem olyan széles, mint hosszú falat. Afölött örök jég tornyosult, mintha mindenkorra el akarná ásni ezt a korai földi művet. Csodálkozva kérdeztem Ivánkát, hogy mi az.

„Ezek egy apui város maradványai, amelyet évbilliókkal az apui robbanás előtt létesítettek.”

Fokozatosan eljutottam oda, hogy már nem értettem semmit. „Kérlek, melyik robbanásról van szó?”, kérdeztem.

„Az apui robbanásra gondolok, amikor a Nap keletkezett meg sok galaxis”, magyarázta, és folytatta az elmúlt dolgokról való elbeszélését.

„Itt romokról van szó?”, akartam tudni.

„Igen, ezek Apu akkor legnagyobb városának a maradványai, amit a robbanás majdnem teljesen elpusztított. Sok minden kilövellt az űrbe, más részeket meg méter magas törmelék borított be. Az egyetlen, még a felszínen látható részlet az az óriási fal, amelyet az imént láttunk. Nézd, ott láthatod, hogy nézett ki egykor, amikor emberek éltek itt.”

Ekkor egy nagyvonalúan elrendezett várost láttam magam előtt széles utcákkal, leginkább kétszintes házakkal, melyek kükloptikus kövekből épültek. Gyakran előfordult, hogy egy épület homlokzatát egyetlen egy kőtömbből faragták ki.

„És hogy hívták ezt a várost?”

„Az apuiak Simi-nek hívták”, felelte Ivánka.

„És hogy szállították ezeket az óriási köveket? Álltak rendelkezésre akkoriban speciális gépek?”

A csodálkozásom nagy volt.

„Nem, kedves barátom, az apuiak maximális képességeket fejlesztettek ki. Többek között képesek voltak megszüntetni a gravitációt. Miután a kövek fajsúlya gyakorlatilag megszűnt, könnyedén lehetett őket elszállítani minden kívánt helyre. Vagy szétszedés és azt követő összerakás által is tudtak szállítani dolgokat, de ezt a képességet csak különleges esetekben használták. Az antigravitáció sokkal egyszerűbb.”

Érdeklődéssel figyeltem, hogyan lebegtek a levegőben akkora kövek, mint egy fél hegy, és puhán mozdultak arrébb, mintha egy szellő fújta volna őket oda.

Ekkor Quispe odajött hozzám, és figyelmeztetett hogy a végéhez közeledik a nap. Az én órám 14 perccel 18 óra után-t mutatott. A házam 10 km messze volt, és az utat sötétben és borult ég mellett nem túl jól lehetett látni. Mégis úgy döntöttem, hogy még egy kicsit maradok, és a végéig követem ennek a városnak a történetét. Csak azután akartam elindulni haza. Amikor aztán eljött az idő, hívtam Quispét. Ő meg épp feszülten figyelte, hogyan hódította meg Nagy Sándor Egyiptomot. Nehezemre esett félbeszakítani őt az emberi történelem ezen részének tanulmányozásában, hisz lehet, hogy később nem lesz már rá lehetősége. Vártam tehát még egy kicsit, és Ivánkával beszélgettem tovább. Időközben meg Pedro és Alif visszatértek kirándulásukról. Amikor beléptek a kabinba, megint azt mondták: „Mindent a többiekért.” És én megint nem értettem pontosan, hogy mire is gondoltak ezzel, leginkább azt hittem, hogy ez egy jelszó volt közöttük és Ivánka között. De kérdést nem tettem fel.

„Ez a mi üdvözlésünk, amit már többször hallottál”, mondta Pedro elkötelezett hangon. Majd leült az egyik karosszékbe, és Ivánkával kezdett beszélgetni Simi romjairól és a Champara hófödte magaslataiba tett kirándulásáról. Kint lassan beállt a sötétség.

„Mennünk kell”, súgtam oda halkan Quispének.

„Csak egy pillanat még, kérem, szeretném tudni, hogy ért véget Nagy Sándor története”, kérte.

Intettem neki, hogy rendben van. Lassan eleredt az eső. Ez még inkább megnehezíti a hazautunkat, villant át az agyamon. A reggeli műszak, amelyre másnap mennem kellett, a hajnali órákban kezdődött, és féltem, hogy elkések.

Az űrhajó belseje nappali fényességűre ki volt világítva, úgy, hogy nem lehetett tudni, hogy fényes nappal egy fa árnyékában, egy strandsátorban vagy az idegenek űrhajójában vagyunk-e.

Miután Quispe megnézte Nagy Sándor életének a végét, felállt és el akart indulni. Én követtem. Kint már patakokban esett az eső. A visszaút fel-le a champarai magaslaton keresztül ebben a szakadó esőben a sötétben bizony nehéznek tűnt. Az út lényegében csak egy a birkák és kecskék által kitaposott ösvény volt. Quispének ez a helyzet nagyon nem tetszett, és azt javasolta, hogy hajnalig maradjunk az űrhajóban. Ez számomra azonban nem jöhetett számításba, mert az én munkám nehéz volt, és nem volt helyettesítőm. Ahogy mentem volna el az űrhajótól, Pedro közeledett hozzám.

„Ha nem vagytok ellene, akkor Huallancáig elkísérlek benneteket”, mondta. Egy ilyen ajánlatra nem számítottam, és először azt hittem, hogy az idegenek csak viccelnek velünk. Néhány paraszt ott állt az űrhajó közelében, és sütkéreztek abban a fényben, amit az kibocsátott magából. Én, mivel felelősségteljes állásomat nem akartam reszkírozni, elfogadtam Pedro ajánlatát. Erre ő megnyomott néhány gombot a ruháján. Erre azonnal kialakult körülötte kb. 1 m távolságban egyfajta fényív, ami vagy 10 m-re körbe mindent nappali fényességűre bevilágított. Elbúcsúztunk Ivánkától és elindultunk.

A kitartó esőből ránk nem esett egy csepp sem. Alig hittem el. Kérdeztem Quispét, hogy ő vizes-e, mert biztosra akartam menni.

„Nem, uram, az eső tiszteletben tart engem”, válaszolta jókedvűen.

„Csak mindig nyugodtan”, vélte Pedro, aki kettőnk között jött, hogy mindent bevilágítson.

„Körbe vagyunk véve egy pozitív ionokból álló védőfallal. Nyugtasd meg sejtjeidet.” Ezt meg is próbáltam, és közben haladtunk előre.

Hallgatagon mentünk tovább. Az, amit ekkor megéltem, annyira összezavart, hogy tiszta izgalomba kerültem. Nehezemre esett, hogy elhiggyem, hogy más világok lakói – már amennyire egyáltalán léteztek – csak azért látogatnák meg a Földet, hogy a perui Andok egy eldugott sarkába kerüljenek, mintha ez a világegyetem egyik kedvező megfigyelési pontja lenne. Azon töprengtem, hogy vajon melyik földi nemzet ért el ilyen technikai fejlettséget, ami egyéni repüléseket tett volna lehetővé az emberek számára, elvezetett volna az atom legkisebb részének felfedezéséhez, meg tudná szüntetni a nehézségi erőt, dolgokat szétszedni majd újra összetenni képes, az esőben úgy enged menni embereket, hogy nem lesznek vizesek, körbe kivilágítja az emberek körül a tájat, és olyan képernyőket fejlesztett volna ki, amelyeken múltbeli, jelenbeli és jövőbeni eseményeket lehet látni.  Mindezek a gondolatok ott nyüzsögtek a fejemben, és kellemetlen érzést okoztak bennem. Aztán meg valami nagy ürességet éreztem magamban. Újra azt képzeltem be magamnak, hogy az idegenek egy földi náció kémei. De ugyan mit akarhattak vajon az ancashi hegyek parasztjainál?

Pedro és Quispe folytatták beszélgetésüket. Én azt vettem ki belőle, hogy már többször találkozhattak hasonló alkalmakkor, és Quispe korunk és a jövő sok jelenségéről tudott.

A Pedro teste körüli, számomra megmagyarázhatatlan fénysugárzással olyan gyorsan tudtunk haladni, mintha nappal lett volna. Amikor már közeledtünk Huallanca városához, észrevettem, hogy Pedro menet közben lecserélte a ruháját, anélkül, hogy akár egy percre is megálltunk volna. Most egy helyi szokásnak megfelelő parasztruhában volt a tipikus gumicipőkkel, melyeket elhasznált autógumikból készítettek, és így semmiben sem különbözött a helyi pásztoroktól.

„Hogy vitted ezt végbe, hogy ilyen gyorsan átöltöztél?”, kérdeztem tőle csodálkozva.

„A másik ruhámat egyszerűen szétszedtem, és teremtettem egy másikat parasztstílusban”, felelte nagy természetességgel.

„És miért?”

„Hogy senki ne tudjon megkülönböztetni a többiektől és a ruházatom ne keltsen feltűnést.”

„De ugyan ki látna most itt minket? Hiszen esik, és ilyenkor mindenki otthon van.”

„Igen, majdnem mindenki. Rajta kívül ott”, és kezével egy parasztra mutatott, aki néhány száz méterre tőlünk a háza előtt épp nehéz vállzsákját tette le, hogy megpihenjen.

„De hát sokkal gyorsabb lett volna, ha azt az embert porrá szeded szét, és így teszed el az útból, minthogy átöltözzél.”

Erre kellemetlen meglepetésében megállt, mintha valami szörnyűt hallott volna.

„Ilyesmit nem kellene mondanod, kedves barátom. Számunkra, apuiak számára az élet az első helyen áll. Ezzel emberekre, növényekre és állatokra gondolok. Sose próbálunk meg olyat, hogy más sejteket a mi saját előnyünkre változtassunk meg, csak akkor teszünk ilyet, ha a felebarátunknak származik ebből előnye. Íratlan törvény minden apui számára, hogy feláldozza magát a másik számára, vagy fáradozzon érte.”

Miután áthaladtunk a Kitaraqsa folyón és elértünk az erőmű közelébe, Pedro megállt.

„Mindent a többiekért”, mondta. „Most már nem messze vagytok, nekem pedig vissza kell fordulnom.” Mindkettőnknek kezet nyújtott, majd eltűnt.

„Szétszedte magát”, világosított fel Quispe készségesen.

 „Én egyszerűen nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy mi folyik itt. Ugyan már nem látjuk őt, de ez nem zárja ki, hogy esetleg mégis még itt áll mellettünk vagy valahol máshol van a világegyetemben”, mondtam zavarodottam, és mentem tovább.

A trójai Heléna jelenetei jutottak ismét eszembe, amit az idő képernyőjén láttam, és azon vacilláltam magamban, hogy vajon Quispét mi érdekelte ebben annyira.

„Mondd már, Quispe, miért nézted meg magadnak Heléna életét? Nincs érdekesebb dolog ennél?”

„Csak egy apuinak a nyomait követtem, aki abban az időszakban a Földön élt.”

Átmentünk a Santa-hídon, amely a vízerőmű bejáratával szemben volt. Quispe egyszer csak megállt, és megkérdezett:

„Nos, mi a véleményed az idegen emberekről?”

„Tiszta vizet akarok neked önteni a pohárba, Quispe. Ezek az emberek jó dolgokról beszélnek, okos ötleteik vannak, és azokból ráadásul sok mindent meg lehetne valósítani a mi életünkben. De nem tudom, hogy mindez valóban megtörtént-e vagy csak egyszerűen hipnotizáltak minket. Mindenesetre nagyon nyugtalan vagyok.”

„Ugyan miért?”, akarta tudni Quispe.

„Akárkik is legyenek, nem találok magyarázatot magamban arra, hogy miért vannak itt, vagy hogy mit keresnek.”

Még mindig nem vagy meggyőződve arról, hogy ők földönkívüliek?”

„Nem, tulajdonképpen nem!”

„Ismersz talán valamely nációt a Földön, amelyik ilyen technikai tudással rendelkezne, és olyan képességekkel, amelyekkel olyan rendkívüli dolgokat lehet véghezvinni, mint amilyeneket ma láttunk a saját szemünkkel?”

„Legjobb tudomásom szerint nem, de az ellenkezőjét sem szeretném állítani. És te biztos vagy abban, hogy nem hipnotizálnak minket vagy nem valami mágikus cirkuszi trükköket mutattak be nekünk?”

„Ezt nem tudom. A hipnózissal nem ismerem ki magam. Ami engem illet, aszerint ők földönkívüliek, és ez már a 7. alkalom volt, hogy találkoztam velük. Én mindenesetre meg vagyok győződve arról, hogy a Földön senki sem képes ilyen csodák véghezvitelére – vagy munkákra, ahogy Ivánka mondja.”

„Tudod mire gondolok most, Quispe?”

„Mire, uram?”

„Azt hiszem, az a legjobb, ha értesítem a rendőrséget. Mit szólsz ehhez?”

Mintha villámcsapás érte volna, állt meg hirtelen, a vállaimat kezdte rázni és fenyegető hangon kiáltotta:

„Ezt szépen felejtse el!”

„Csak nyugodtan, Quispe, hisz csak vicceltem”, próbáltam megnyugtatni.

„De akkor is, hogy tud így gondolkodni azokról az emberekről, akik olyan sok jót tesznek velünk! Hisz maga is tanúja volt, ahogy ma megmentették annak a kisfiúnak az életét. És ez nem az első alkalom volt. Milyen gyakran segítettek már más embereknek. És nem csak ez! Betekintést nyújtanak számunkra a más bolygókon való életbe és a mi saját múltunkba. Mutatnak nekünk gyógynövényeket, esőt fakasztanak, ha szükséges, és sok minden mást.”

„Jól van már, elhiszem neked. Te is tudod, hogy sose ártanék egy embernek, aki segít a felebarátjának.”

„Bocsásson meg, de a jelzett szándéka kibillentett az egyensúlyomból. Azt hittem, komolyan gondolta.”

„Akkor hát biztosítalak, hogy nagyban tisztelem ezeket az embereket. A jóságuk és az emberek iránti segítőkészségük csodálatraméltó. De a valódi szándékaikról még mindig nem látok tisztán. Jó lenne, ha tudnám, hogy mit keresnek itt.”

„Köszönöm”, válaszolta Quispe megkönnyebbülten. „Nem fogom elfelejteni”, tette hozzá, mint az apuiak, és ment tovább.

„Kérlek, Quispe, ne beszélj senkinek a történtekről.” Próbáltam végleg megnyugtatni őt.

„Efelől nyugodt lehet, ilyesmi nem jutna eszembe. Az ugyan az apuiak érdekében való, ha beszélünk róluk másoknak, meg különleges képességeikről, hogy ők is kitágíthassák tudatukat és szeretetet tanuljanak, de én mégsem szóltam senkinek egy fia szót sem róluk.”

Aztán elbúcsúztunk egymástól, és hazamentem. A feleségem Limába utazott, hogy meglátogassa az ott tanuló lányunkat. Így egyedül voltam, és volt időm arra, hogy alaposan utánagondoljak mindennek. Pontról pontra elemeztem magamban az utolsó 3 találkozás eseményeit, megvilágítva azokat minden oldalról. Mégiscsak 20 óra volt, amit a különös látogatókkal töltöttem. Nem akartam valamiféle esetleges sötét hatalmaknak a bűntársává válni, és ezért elhatároztam, hogy mégiscsak értesítem a rendőrséget. A huallancai rendőrőrs kb. 150 m-re volt a házamtól.

Az ügyeletes udvariasan fogadott: „Miben lehetek a segítségére?” kérdezte.

„Köszönöm, nagyon kedves. Ki itt kérem a legmagasabb rangú alkalmazott? Van még valaki Önön kívül?”

„Nincs, itt én vagyok az illetékes. Mi nyomja a szívét, uram?”

„Hol tudnánk nyugodtan beszélgetni egy kicsit? Közölnöm kell önnel valami fontosat.”

„Jó, jöjjön velem.” Kinyitott egy ajtót, ami egy irodai helyiségbe vezetett. Leültem, és kezdtem elmesélni a történetemet a kezdetektől. Az őrmester láthatólag el volt csodálkozva. Egyre nyugtalanabb lett, ahogy haladtam előre a történetben. És amikor  az utolsó esetet kezdtem taglalni, ijedten felállt, és hogy bizonytalanságát elpalástolja, szelíd hangon a következőket mondta:

„Kedves barátom, ön itt csodás dolgokat mesél nekem és feljelentésével ezekkel az idegenekkel szemben egy nagy szolgálatot tett a nemzetközi biztonságnak. Egész biztos kémekről van szó. Azonnal továbbítani fogom ezeket az információkat a legmagasabb helyre, hogy megmozgassanak minden repülőgépet, csapatot, csatahajót, ágyút, páncélost és egy sereg leányt a szükséges mennyiségű Piscoval ( itallal ). A földönkívüliek elfogása egy szenzációs húzás lesz, köszönhetően az ön nagyon értékes információinak. De világért se beszéljen erről valakinek. Menjen most szépen haza és pihenje ki magát. Holnap aztán majd megyünk magáért, hogy a hadsereg elvihesse az említett helyre.”

Megértettem. Az őrmester bedilizettnek tartott engem vagy részegnek, és titokban mulatott rajtam. Feladtam, hogy további részleteket meséljek neki, vagy hogy befejezzem a legutolsó történetet. Felálltam, és próbáltam elhitetni vele, hogy beleegyeztem javaslataiba.

„Köszönöm, őrmester úr. Most lefekszem, és nem fogok mondani senkinek semmit. És holnap jönnek értem, hogy vezethessem a hadsereget”, kiáltottam.

Felemelt hangomra 2 másik rendőr lépett be a szobába.

„Ez tök részeg, hagyjátok, hagy menjen”, mondta nekik halkan az őrmester, én meg kijöttem az őrszobából.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyen módon kinevetett engem, és ez volt az oka annak, hogy további 15 éven keresztül a titkomat megtartottam magamnak.  Az őrmesternek nem akartam szemrehányást tenni, mert néhány hónappal azelőtt még talán én is pontosan így cselekedtem volna vagy még rosszabbul. Az én órámon ekkor ¾ 12 volt. És néhány óra múlva meg kellett kezdenem a munkát. Ezért siettem, hogy ne késsek el …