Tartalomjegyzék

 

Spirituális fizikai kontakta-kapcsolat az Apu bolygó lakóival egy másik galaxisból

( 1960, Peru )

 

VITKO  NOVI

170 óra földönkívüliekkel

 

Jöjj és lásd a Univerzális Krisztusi életet és csodáit

a földi 20. század spirituálisan süket és vak mindennapjaiban

 

A spanyol eredeti kiadás címe:

170 Horas con Extraterrestres

Az eredeti spanyol kiadás az 1970-es évek közepén jelent meg.

A magyar fordítás a könyv 1991-es, Svájcban megjelent német kiadásából készült.

Fordította:  Borosnyay Gábor, 2010

 

A szerzőről :

Vitko Novi (eredeti nevén Vlado Kapetanovics) 1918. április 13-án született a montenegrói Kolsin faluban. Vízügyi mérnök. Felesége, Mileva szintén innen származik. Vitko Novi 1950 óta él Peruban, és felvette a perui állampolgárságot is. A könyv német nyelvű kiadásáig a szerző hét könyvet írt, melyek közül négyben foglalkozik a földönkívüliekkel történt élményeivel.

Ajánlás

 

Nagyrabecsült barátomnak és embertársamnak,

Victor Arlés Baffa-nak

 

Néha történnek olyan dolgok is,

melyeket sokkal nehezebb elfogadni,

mint bármely fantazmagóriát.

Vitko Novi

 

A barátságosság az emberi életben

A legszebb dolgok közé tartozik.

Legyünk hát barátságosak!

Vitko Novi

Ahol sem közösség, sem tanítás, sem

együttműködés nincs, ott a szükséges

a tanítómester, a pénz, a tekintély.

Vitko Novi

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó

Utalás

Bevezetés

1960. március 10., csütörtök

1960. április 12., kedd

1960. május 15., vasárnap

1960. június 4.,  szombat

1960. augusztus 21., vasárnap

1960. szeptember 3.,  szombat

1960. november 6., vasárnap

1961. január 1., vasárnap

Zárszó

Fogalommeghatározások

A könyvben szereplő személyek


ELŐSZÓ

A  „170 óra földönkívüliekkel „ egy különleges könyv, szerzője, Vitko Novi pedig egy komoly író, aki itt a perui Andokban szerzett saját élményeit írja le.

Az élményekre a huallanca-i vízierőmű közelében került sor, a Santa folyó partján a gyönyörű Huaylas völgyben …

Vitko Novi ebben a kis könyvben részletesen beszámol az Apu bolygó lakóival, az apuiakkal történt találkozásairól és a velük folytatott beszélgetésekről. Visszaadja a lefolyt párbeszédeket és új gondolatokat is felvet, amelyeknek útmutató tartalma van az egész emberiség számára.

A szerző nagy igyekezettel tesz tanúbizonyságot mindarról, amit átélt, eközben azonban teljes szabadságot biztosít az olvasó számára, hogy higgyen-e neki vagy nem. Maga azt állítja, hogy szokatlan témáinak ugyanaz a meglepő hatása van, mint az újszerű találmányoknak és a tudományos haladásnak. A 20. század elején egy holdutazást még utópiának tartottak, egy szívátültetést vagy egy mesterséges terhességet szintúgy. Mára ezek valósággá váltak.

Lehetséges tehát az, hogy holnap már valósággá válik mindaz, amit Novi felvázol számunkra könyvében, hisz az ember gigantikus lépésekkel halad a tökéletesedés útján. Ennél hátráltató tényezőkként csupán a rendetlenség, a lustaság és a pénz hatnak, amelyek a háborúk és tragédiák sajnálatos okai.

Vitko Novi beszél a „minius”-ról, az atom lényegi részéről, amit a földi emberiség máig még nem fedezett fel, mert milliószor kisebb, mint az ismert proton. Ez a "minius" a forrása minden életnek, egy elem, amely a semmi és az anyag között helyezkedik el.

Bepillantást nyújt az apuiak repülőgépeibe is, amelyek a mi időszámításunk szerint egy másodperc alatt kilométerek millióit képesek megtenni, és amelyek elülső részén egy dezintegrációs készülék, hátsó részén pedig egy hasonló készülék van elhelyezve, amely arra képes, hogy mindent újra egybeszerkesszen a legkisebb részletekig. Ezek az űrhajók az antigravitáció elvén működnek, és a talajon nem hagynak maguk után nyomot. Van bennük egy idő-képernyő, közvetett pozitív világítás és más szükséges berendezések, amelyek sima intergalaktikus repülést tesznek lehetővé.

Vitko Novi beszámol az „időképernyő”-ről, amelyen bele lehet látni a múltba, a jelenbe és a jövőbe. Ezen a képernyőn látta meg annak idején előre a Huaylas völgyben 1960-ban bekövetkezett szerencsétlenséget sokkal azelőtt, mielőtt az bekövetkezett. Akkoriban zavart pszichikumú embernek tartották őt. Elmagyarázza nekünk a völgyben folyamatosan fennálló veszélyt, és azt is, milyen megelőző intézkedéseket lehetne hozni. Komolyan kellene venni Novi javaslatait.

Hasonlóképpen ad szenzációs betekintést abba is, hogy valahol bolygónkon „erdők és mezők” között kísérleti állomások vannak felállítva „repülő csészealjak” számára, amelyek azonban sokkal fejletlenebbek, mint az apuiaké. Ennek ellenére állandóan tökéletesítik azokat, hála korunk tudományos haladásának.

Idővel az ember ki fogja terjeszteni várható élettartamát majdnem korlátlan időre. Lun, egy ebben a könyvben leírt földönkívüli lakos korát 985 évben adja meg, Zay pedig 1.013.012 (!) éves. Mindezek a „csodák” szárnyakat adhatnak a földi emberiségnek, és egy reménysugarat jelentenek, amint az ember kész arra, hogy békében éljen a saját fajtájával kölcsönösen tekintettel lévén egymásra, és hogy a továbbképzésnek és a munkának szentelje az életét.

Én egyszerűen csodásnak tartom ezt a könyvet, melyet mindannyiunknak a legnagyobb figyelemmel el kellene olvasnia. Hagynunk kellene, hogy megihlessen minket e könyvnek a tartalma, amely a Jónak, az Igazságnak és az Igazságosságnak az útjára akar vezetni bennünket, el egészen az igazi békében és megértésben történő életig, amelyben az egoizmus, a gyűlölet, az irigység, az árulás és csalás egyszer s mindenkorra eltűnnek gondolkodásunkból és cselekedeteinkből. Mert ezek képezik halandóságunk, sikertelenségünk, ínségünk és szenvedésünk fatális okát. Vitko Novi e könyv által egy új személyiséggé válik a világtörténelemben és a kortárs irodalomban. Az igazsághoz hűen, sok bátorsággal és teljesen egoizmus nélkül számol be nekünk élményeiről, hogy azok segítsenek nekünk a tökéletesség keresésében.

Miguel Castillo Durand

UTALÁS

Vitko Novi 1975-76-ban megjelentetett még három hasonló könyvet, melyekben az Apu bolygó lakóval szerzett további kapcsolatairól ír:

- APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG

- A PÉNZ NYOMORA  (1. és 2. kötet)

- AZ  X-9  GALAXIS

A szerző ezekben részletekbe menő beszámolókat közöl az apuiak fejlettségéről, az Apun és a mi Földünkön folyó életükről, szervezetükről és munkáikról. Magyarázatot ad továbbá a galaxisok kialakulására, a Föld betelepítésére és más földönkívüli jelenségekre, melyek részleteire ebben a könyvben még nem tér ki.


BEVEZETÉS

Kedves Olvasó!

Már előre tudom, hogy meg fog lepni téged ennek a könyvnek a tartalma. Talán az ókori görög bölcsek ugyanúgy elcsodálkoztak volna, ha az elektromos áramot akartuk volna nekik elmagyarázni sok alkalmazási lehetőségével vagy egy embernek a Holdon való leszállását. Vagy ha egy olyan embert mutattunk volna be nekik, aki egy idegen szívvel él, egy lombikbébit, vagy sok más mai vívmányt, amelyeket 2000 évvel ezelőtt hihetetlennek és utópikusnak minősítettek volna.

Próbáld meg akár csak egy pillanatra elképzelni, milyen nehéz helyzetben érzi magát valaki, aki ilyen idegennek tartott dolgokról ír könyvet, jól tudva azt, hogy nálad, kedves Olvasó, minden szó furcsállást és meg nem értést vagy gúnyos mosolyt válthat ki.

Nem szándékom az, hogy mindenáron meggyőzzelek téged elbeszéléseim igazságáról, mert azzal alábecsülném intelligenciádat, kritikai képességedet és a saját szemléletmódodra való jogodat.

Ezért írtam korábban az „Apu, egy pénz nélküli világ”-ot, amely könyvben vannak részek a „170 óra földönkívüliekkel”-ből is. Az egyfajta novella, és egyes szám harmadik személyben íródott, bár minden történésről beszélgettem Zay-val és Ivanka-val, akik résztvevők mindkét könyvben. Két okból tettem ezt: először is azért, hogy megadjam az Olvasónak azt a lehetőséget, hogy logikus következtetései alapján és kényszer nélkül sorolhassa be tudatába a könyvet és annak tartalmát. Másodszor pedig azért, mert az Apu bolygón semmiféle egoizmus nem létezik, és ennek jegyében a szóhasználatában sincsenek szavak, amelyek az egyes szám első személyt írják le.

Én nem akarok az imént említettek által prédikátorrá válni, vagy olyan követőket gyűjteni, akik elő akarnák készíteni ezeknek az új ’isteneknek’ a megérkezését. Ők a Világmindenség távlataiból úgy fognak eljönni hozzánk, hogy ajándékokat hoznak a Föld lakosainak. Például javaslatokat egy új politikai szövetségre vonatkozóan, mert a Föld problémáit csak saját lakosai tudják megoldani, nevezetesen intelligenciájuk, a kutatás és a munka által, egy közhasznú társadalom céljával.

Ugyanígy az sem célom, hogy valamely díjat nyerjek vagy bármilyen elismerést vívjak ki magamnak azért, hogy leírom találkozásaimat a ’különös élőlények’-kel. Teljesen mindegy, hogy melyik földlakó találkozik úgymond véletlenül össze velük, komolyan fogja azt venni, és talán még sokkal fontosabb dolgokról fog tudni beszámolni, mint én, olyan adatokat és tényeket fog ismerni, amelyek meg tudnak valamennyit oldani környezetünk számunkra még elérhetetlen titkaiból.

Akármi is legyen a véleményed erről a könyvről, az elismerésre méltó lesz, mert az a te gondolataidnak egy terméke és lényednek egy megnyilvánulása. A te jogod az életre, gondolkodásra és döntésre szent és nem árt senkinek … Amíg lesznek atomok és mozgás, az univerzum végtelen kiterjedésében továbbra is fog teremteni és formálni életet, és lakosai fognak utazni a mindenségen át legmélyebb titokzatos mélységeibe.

Aggódok az emberekben lévő szolidaritásért, mert az emberiség egy puskaporos hordó tetején ül, és háború és pusztulás fenyegeti. A fegyvergyártás továbbra is az első helyen áll az emberi célok között. A fegyverarzenálok tovább dagadnak és az ágyúk nem szűnnek meg elpusztítani felebarátaink testét.

Atom-, hidrogén- és neutronbombák lebegnek fejünk fölött és egész földi létünket fenyegetik. Ezzel egy időben ’leküzdhetetlen’ és más, még ismeretlen betegségek gyilkolnak le ellenőrizhetetlen módon számtalan emberéletet  az éhséggel és nyomorral egyetemben.

Itt az ideje annak, hogy az emberek becsületes szándékkal a kutatás és a munka irányába forduljanak, mert ezek az egyetlen tényezők, amelyek hosszú távra garantálhatják az emberiség fennmaradását.

És ez a mélyebb oka is annak, amiért elbeszélem ezt a történetet, amely az apuiak tudományos és technikai fejlettségéről számol be, de egyben a földi élet múltjáról és jelenéről is. Én láttam az életünket az ’idő képernyőjén’ az űrhajókban, ott, a perui Andokban …

Kérek minden tudóst, dolgozót, tanárt és tanulót, katonát és kormányzatot, minden hívőt és hitetlent, férfiakat és nőket, hogy változtassák meg az emberiség történelmét, tegyék szebbé azt, azáltal, hogy mindenkorra megtiltják fegyverek előállítását, és megpróbálják megelőzni az agressziókat és háborúkat. Őszinteséggel és jóakarattal járuljanak hozzá egy barátokból álló társadalom megvalósításához, amelyben mindenki egyenértékű, egyként és békében élve. Ó, tanítsanak önzetlenséget, és sugározzák azt ki a mindenségbe, hogy korrigálják az univerzumban a negatív földi konzekvenciákat. Fáradozzunk tehát azon, hogy végre felváltsuk a hadisikereket egy heroikus békére.

Gondolj arra: Az egoizmus az oly hatalmas értelmed találmányait fegyverré alakítja, ami emberi életeket olt ki. Tégy meg mindent az élet megmentéséért!!

Mindent a többiekért!

Vitko Novi


1960. MÁRCIUS 10., CSÜTÖRTÖK

1960. március 10, csütörtök napja eltelt. A huallancai vízierőmű összes gépe üzemelt. Ez az erőmű egy a legmodernebb műszaki eszközökkel készített alagútban működött a perui Andok meredek sziklái között a Santa folyó jobb partján a Huaylas-völgyben. Mint szokásos volt, azt az éjszakai műszakot is mint a műszaki szakszolgálat vezetője különösebb zavarok nélkül tölthetném el, gondoltam. Remélhetőleg nem lesz áramkimaradás, amit néha azok az erős esőzések vagy heves széllökések okoznak, amelyek a Fekete Kordillerákban gyakorta előfordulnak. Mert épp itt halad el a Huallanca-ból a chimbotei áramfogadó központba tartó nagyfeszültségű távvezeték. Chimbote mintegy száz kilométerrel északabbra fekvő város.

Egyszer csak hirtelen egy karvaly repült el a generátorok fölött, és letelepedett egy magas falból kiálló vasrúdra. Hevesen forgatta a fejét az egyik irányból a másikba. Ez a magatartása meglepett engem, mert a madár minden valószínűség szerint cikkcakkrepülésben jött végig a normál esetben fényesen kivilágított, kábelekkel és más elektromos berendezésekkel ellátott alagútban, amely a Santa folyó hídjánál kezdődik és a gépteremig vezet. És ez mégiscsak 114 m hossz a sziklahasítékon keresztül. Kisebb állatok, mint denevérek és fecskék gyakrabban bejöttek már a második kábelalagúton keresztül a transzformátorokig.

Ezen az alagúton csak minden másnap mennek végig a munkások, hogy ellenőrizzék az elektromos berendezések működőképességét. A ragadozó madár alaposabb megfigyelésekor arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára az első gépterembe tett kirándulása lehetett, és ezért még nem volt hozzászokva a generátorok zajához. Amíg a telefonhoz mentem, hogy értesítsem a belső szolgálatot a váratlan látogatóról, hirtelen kialudt a villanyfény, és a gépterem teljes sötétségbe borult. Úgy gondoltam, hogy az ok egy fölösleges áramlökés volt, és az okozta az árammegszakadást a kapcsolótáblán. Gyorsan biztosítottam a nagyfeszültségű transzformátorok hűtését, azzal, hogy összekötöttem az ilyen esetekre rendszeresített segédmotorok vezetékét a szivattyú-berendezéssel. Megragadtam egy lámpást, amilyet ilyen alkalmakkor mindig használunk, és bementem a bejárati csarnokba, ahol a transzformátorok voltak, hogy meggyőződjek a rendeltetésszerű hűtésről. Az alagútból való kilépéskor egy meglepetés ért. Mert annak ellenére, hogy az áramszolgáltatás meg volt szakadva, és éjszakai sötétségre és borult égre számítottam, a környék kb. 500 méteres körzetben nappali fényességűre meg volt világítva. Mivel az erőmű bejárata sziklás, magas szakadékos hegyoldalak között van, az első pillanatokban nem tudtam megállapítani, hogy honnan jött ez a különös megvilágítás.

Bementem egész a híd közepéig, hogy jobban lássak, ugyanis a folyó irányába kicsit megnyílt a völgy. Tekintetem önkéntelenül a látóhatárra tévedt. Egy csillaghullás volt arrafelé épp látható az égen, és az a gondolatom támadt, hogy ez a világos fény tán egy meteoritból származik, amelynek a becsapódása okozhatta az áramszünetet. Amint azonban elértem a híd közepét, megállapítottam, hogy a fény egy ovális tárgyból jött, amely egy óriási lencsére hasonlított és egy kis földnyúlványon állt a Kitaraqsa és a Santa folyók összefolyásánál. Ez a földnyúlvány a két folyó vize által évszázadok alatt egy egyenlőtlen szárú háromszögűre lett alakítva. Ez része volt egy sík résznek, amely az erőmű és az alagút munkálatai alatt raktérként és anyag-lerakóhelyként szolgált, mígnem egy sárlavina az 50-es években mindent el nem söpört.

A világító valami nem lepett nagyon meg, mert az ember technikai haladása napról napra fokozódik. Ami viszont különös volt, az a pislákoló színek és a fény erőssége volt.

Annak ellenére, hogy hosszabb időn keresztül néztem ezt a fénylő tárgyat, szemeimet nem zavarta a fény; ellenkezőképpen, minél hosszabb ideig néztem, annál jobban éreztem magam. Előbb egy pillanatig kavarogtak a gondolataim. Ki, mikor és miért vitte oda arra a jelentéktelen helyre azt a különös tárgyat? Tán a hadsereg állított fel speciális tudományos kutatási okokból egy színes üveggömbben egy rendkívüli reflektort? Kikapcsoltam a lámpásomat, amelyről időközben teljesen megfeledkeztem, és elindultam a világító tárgy felé. Közben nem felejtkeztem meg arról, hogy előbb leellenőrizzem a szivattyút a transzformátorok hűtéséhez és meggyőződjek arról, hogy minden rendben volt-e. Aztán tehát mentem tovább …

Az út végén találkoztam az éjszakai műszak ügyeletesével, név szerint Quiroz-zal, aki épp a körútján volt. Ő olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A nyugalma majdnem kibillentett egyensúlyomból. Azt gondoltam, hogy tán nincs valami rendben az értelmemmel és talán hallucinációim lennének. Ez nyugtalanná tett.

„Hello Quiroz, azt hittem, hogy sötétben leszünk”, mondtam normál hangon, hogy ne vegye észre izgatott állapotomat.

„Amint látja, én jobban ki vagyok világítva, mintha a limai San Martin téren állnék” válaszolta mosolyogva.

„Nem tudod, hogy mi van itt?” kérdeztem, miközben még néhány lépést tettem a fény irányába. Quiroz megfogta a bal karomat és nyugtalanul azt mondta:

„Kedves uram, ha fél, akkor ne menjen tovább. Néha kijönnek a repülő csészealjukból. Ezek jóakaratú lények, akik senkinek sem ártanak. A jóságukat el sem tudja képzelni. De kérem, hagyja őket békében, biztos nemsokára eltűnnek.”

A Quiroz által mondottakból két dologra következtettem: először arra, hogy ő is ugyanazt látta, amit én, másodszor pedig, hogy számára ismerős volt ennek a különös tárgynak a jelenléte, mert csak így tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ő tudta, hogy a tárgy személyzete nem rosszindulatú.

„Figyeljen már, Quiroz, meg tudja ezt nekem jobban magyarázni? Kik ezek, és mit akarnak itt?” kérdeztem egy kicsit emeltebb hangon.

„Ne kiabáljon már így, és ne haragudjon rám. Ezek azt állítják, hogy egy másik bolygón élnek. A fennsíkokon, ahol a birkapásztorok vannak, gyakrabban megjelennek.”

Quiroz megnyilvánulása azt hitette velem, hogy pszichikai zavarom van. Az Ég tudja, de most már még repülő csészealjakat is láttunk. Ez már sok volt nekem. Feldúlt lettem, de kitartóan mentem tovább.

A második világháború borzalmai, amelyekben kezdettől fogva egészen a keserű végéig nekem is részem volt, annyira aláásták a felebaráti szeretetbe vetett hitemet, hogy nem tudtam agresszívebb élőlényt elképzelni, mint az embert. Mivel ’támadásra és védekezésre’ voltam elkészülve, félelem nélkül haladtam az óriási világító lencse irányába. Quiroz állva maradt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és újból kért, hogy ne menjek tovább. Száz méterre a transzformátorok terétől és kb. 200 m-re a tárgytól egyszer csak két férfit láttam, hogy ott áll. Nagyok voltak, arányos testük volt lógó vállakkal. Az öltözékük a legfinomabb testhez tapadó szövetből készült, amelynek különös színe a fókák csillogó bőrére hasonlított. A tőlem balra álló férfi otthoni tájszólásommal ( montenegrói ) üdvözölt engem. Anélkül hogy erre reagáltam volna, spanyolul válaszoltam, és érdes hangon rögtön megkérdeztem:

„Kik vagytok ti, és mit akartok itt?”

„Kérlek, ne izgasd fel magad, kedves barátunk” mondta a férfi továbbra is az anyanyelvemen, „mi földönkívüliek vagyunk és az Apu bolygóról jövünk. Utazunk a világmindenségben, és ha ebben a galaxisban vagyunk, barátságos szándékkal meglátogatjuk a Földet is. Kérlek, bocsáss meg nekünk. Nemsokára elmegyünk innen.”

„Ugyan, menjetek a búbánatba, és ezt a ’földönkívüliséget’ meséljétek el a nagyanyátoknak, meg azt is, hogy képesek vagytok újra megfiatalítani őt, mint egy öregasszonymalom. De ne kerüljetek újra ide, mert boszorkakészüléketekkel az áramkimaradás révén nagy kárt okoztatok a chimbotei erőműnek.”

Így beszéltem hozzájuk, mert nem hittem a más világból jövő történetüknek és hogy ide jöjjenek látogatóba, egy olyan eldugott helyre, mint Huallanca. Sokkal inkább azt gondoltam róluk, hogy ezek egy műszakilag fejlett nemzet kémei, akik viccelődni akartak velem a „földönkívüliekről” szóló meséjükkel.

„Mondj nyugodtan, amit akarsz, de az áramkimaradás nem a mi hibánkból jött létre; egyébként az erőművedben újra van fény. Kedves barátunk, ne ítélj el magadban minket. Bocsáss meg nekünk, nem fogjuk elfelejteni. Mindent a többiekért.” Mondták végül mindketten majdnem egyszerre, majd visszatértek az űrhajóba.

Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy az űrhajó 3 óriási fényspirálon állt, melyek mindegyike nagy fényerejű méretes fénypárnákban végződött. Egy létrához hasonló valami szolgált a talajfelszínnel való összeköttetésre. Az ismeretlenek felmentek ezen a mondjuk létrán, majd maguk után húzták azt az űrhajó belsejébe. Ezután azonnal visszahúzódtak a fényspirálok is. Egy finom hangot lehetett hallani, mint egy szélfuvallatot. A szerkezet függőlegesen felemelkedett a magasba majd ide-oda szállva eltűnt a felhők között.

„Vajon milyen nemzetiségűek lehettek, mi a véleményed?” kérdeztem Quirozt, miközben mentünk vissza a transzformátorok terére.

„Uram, ezek a férfiak nem tartoznak egyetlen földi országhoz sem. Ezek földönkívüliek, ahogy mondták. Ott fenn Champara és Millwaqocha vidékén a parasztok és pásztorok gyakrabban látják őket. Se nem valami trükkről van szó, és ez számunkra nem is újdonság”, fűzte hozzá nyomatékkal.

„Na, ne izélj, Quiroz, csak nem hiszed komolyan, hogy ezek földönkívüliek. Tisztában vagy azzal, hogy mit beszélsz?” mondtam hangosabban.

Az a mód, ahogy Quiroz válaszolt nekem, azt juttatta eszembe, hogy el akarta titkolni ezeknek a különös lényeknek a jelenlétét, ami számomra még nevetségesebbé tette a dolgot, de azt megtartottam magamnak. Amikor elbúcsúztam tőle, az ismeretlenek szavai jutottak eszembe, akik, mielőtt mentek azt mondták, hogy „Mindent a többiekért!” Ez olyan viccesnek tűnt számomra, hogy hangosan fel kellett nevetnem. Minél többet tűnődtem ezen a váratlan találkozáson, annál inkább nőtt az a meggyőződésem, hogy az ismeretlenek egy hatalmas szervezet megbízásából kémkedtek, amely rendelkezett a csészealj alakú repülőgépek konstrukciójának titkával, és hogy Quiroz az egyik megbízottjuk volt. És tehát azért próbálta meg őket földönkívülieknek beállítani, hogy elterelje a gyanút róluk. Amikor visszaértünk az erőműbe, a villanyszerelő közölte velem, hogy az áramkimaradást egy karvaly okozta, amelyik rövidzárlatot okozott, amikor rászállt a nagyfeszültségű kábel egyik oszlopára a chimbotei erőmű közelében.



1960. ÁPRILIS 12., KEDD

Az egy felhőtlen nap volt, az ég pedig különösen kék. Az ancash-i magas, részben még feltáratlan hegyláncok az ég kékje számára egy felséges keretet nyújtottak szabdalt meredek ormaikkal. Egy pompás reggellel indult a nap, ami kiválóan alkalmas volt a hegyekbe tett szokásos kirándulásaimhoz. Előzőleg a fiatal Adrian Perezt kértem telefonon, hogy jöjjön el velem, aki egyben lelkes vadász, egyébként a karbantartási csoportunk tagja, és aki jól kiismerte magát a környék hegyi útjain és ösvényein. Nála találkoztunk, és azt határoztuk el, hogy a Los Cedros magashegyi szakadékot járjuk be. Ez az El Pato szakadék kijáratánál volt, Huallancatól Caraz irányába. Néhány pásztor azt mesélte nekünk, hogy arra vannak medvék, guanacok és más állatok, amelyek a Huaylas völgyben ritkán láthatóak. Összecsomagoltunk és elindultunk. A Los Cedros folyócska bal partján kapaszkodtunk fel. Már kora hajnaltól úton voltunk a hegycsúcs irányába, amely meredezett az égnek. Délben 4000 m magasságban elértünk egy fennsíkot, néhány percre kifújtuk magunkat és ettünk is valamit. Ezalatt a szünet alatt megegyeztünk abban, hogy a fennsík végéig megyünk el, majd visszatérünk a táborhoz. Egy jó ebéd után mentünk tovább. A táj sok sziklatömböt tartalmazott. Egyiket-másikat megjelöltük, hogy könnyebb legyen a visszatérés, ne tévedjünk el.

Adrian egyszer csak megállt, és valamin meglepődve mozdulatlan maradt. Aztán intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Mikor néhány lépéssel odaértem, abba az irányba néztem, amerre mutatott, és akkor egy kis sziklamentes tisztás közepén megláttam ugyanazt a tányér alakú szerkezetet, amit egy hónappal korábban láttam a huallancai erőmű mellett. Az azóta eltelt hetek alatt az a meggyőződésem, hogy akkor kémekről volt szó, csak tovább erősödött. És most minden újra eszembe jutott, és azt hittem, hogy az idegenek ez alkalommal is kémtevékenységet folytattak. A repülő szerkezet mellett néhány birka és kecske legelt. A tisztás egyik oldalán néhány férfi, nő és gyerek volt látható, akik egy tűzhely körül tanyáztak. Pásztorok voltak a családjaikkal, és elhatároztam, hogy egy kicsit összebarátkozom velük, hogy megtudjak valamit a szokásaikról és arról, hogy tudnak élni ilyen kies körülmények között 4000 m magasságban az örök hóval borított hegyek közelében. Perez egyetértett elhatározásommal. Mialatt egymás mellett mentünk, csak úgy mellékesen elmesélte nekem, hogy arrafelé gyakrabban landolnak repülő csészealjak, amelyeket földönkívüliek irányítanak. És hogy ezek jó szándékú élőlények, akik mindig segítenek a pásztoroknak és azok családjainak. Magamban összehasonlítottam ezeket a közléseket a Quiroz által tett kijelentésekkel, és meg voltam győződve arról, hogy mindketten valahogy mint megbízottak összeköttetésben álltak az ismeretlenekkel. Persze ezen gondolataimnak nem adtam hangot, hanem elhallgatva folytattam az utat. Nem sokkal ezután megérkeztünk egy tűzhelyhez, ahol 4 férfi, 3 nő, 4 gyerek és az a 2 ismeretlen üldögélt, akiket Huallancában láttam. Az idegenek jóakaratúan mosolyogtak, amint megláttak engem, de a helyiek úgy tűnt, sokkal kevésbé örültek látogatásunknak. Egy bajuszos férfi felállt, és kissé faragatlanul megkérdezte:

„Mit kerestek errefelé?”

„Semmi különöset”, válaszoltam, „pumákra vadászunk, és véletlenül erre vitt utunk.”

Az egyik idegen üdvözlően felém nyújtotta a kezét, én meg megfogtam. Aztán üdvözölte Perezt is, és ez megnyugtatóan hatott a parasztra. Mi is odaültünk közéjük a tűz köré. A többi pásztor ellenséges magatartása, valamelyest agresszív kérdéseik és tekintetük számomra megerősítették a gondolataimat: Biztos az összes itteni ember is ’meg van vásárolva’ az idegenek által, és féltek attól, hogy leleplezzük őket. És mivel fényes nappal volt, és nem siettem sehova sem, elkezdtem megfigyelni az idegeneket, hogy hacsak lehetséges, legalább az állampolgárságukat kiderítsem. Magas felépítésűek voltak, és ebben hasonlítottak más földi fajokhoz. Az egyetlen, ami megkülönböztette őket azoktól, a lelógó válluk és az arányos testformájuk volt. Egyéb vonatkozásban a többi fajjal összehasonlítva tökéletes keveréket képeztek. Az arcuk az arabokéra hasonlított, a szemeik a mongol fajéra emlékeztettek. Az orruk északi típusú volt, a szakálluk inkább egy indiaiéhoz hasonlított, a bőrszínük pedig világos rózsaszín volt. Miután behatóan megfigyeltem őket, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy kinézetre leginkább a mongolokra emlékeztettek. Jó szándékú kisugárzásuk volt, és bizonyára a parasztoknak is ez volt annyira szimpatikus. Egy kis ideig nem szólt senki. Akkor az egyik paraszt odajött hozzám és mondott valamit, amit azonban nem értettem, mert kecsuául, az anyanyelvén beszélt. Perez azonban megértette, és halkan azt mondta nekem:

„Azt mondja, menjünk el, mert nem kedvelnek minket.”

Fel akartam emelkedni, amikor az egyik idegen jött közelebb, odaült mellém és azt mondta:

„Maradj csak nyugodtan még, barátom, egy kicsit beszélgetni szeretnénk. Akkor majd talán tisztábban látsz minket.

„Az egyetlen, amit veletek kapcsolatban tudni szeretnék, hogy miért vagytok itt, és mi a célotok” mondtam. Az idegen úgy mosolyodott el, hogy azzal értésemre adta, nem vette rossz néven az én mogorva stílusomat. Megfogott egy fűcsomót, csavart rajta egyet, majd a következőket mondta:

„Tudjuk, hogy nem fogsz hinni megnyilatkozásainknak, de a te irányunkban megnyilvánuló magatartásod csak természetes, hisz minden porcikáddal elutasítasz minket. Mi azonban még szívesen maradnánk egy kicsit a te közeledben, hogy beszélgessünk még. Ezen kívül nem kell félned, hisz te fel vagy fegyverezve, mi pedig nem.”

Mialatt az idegen beszélt, észrevettem, hogy az öltözéke a legfinomabb szövetből volt, nylonhoz hasonlított. A nyaki nyílásnál 15 gomb volt elhelyezve hármas sorokban. Az öv tájékán, a bokánál és a csuklóknál kis zsebek voltak, amelyeknek nem látszottak nyílásaik, a cipők pedig az öltönnyel egy egységet képeztek. A fejüket egy szorosan illeszkedő kapucni fedte be, ami az arcot és a nyakat szabadon hagyta.

„A barátaidnak azonban egyáltalán nincs ínyére az én jelenlétem”, feleltem és ezzel a pásztorokra gondoltam, akik majdhogynem gyűlölködve néztek ránk.

„Ne aggódj emiatt, ők nem ártanak neked. Ők csak egy kicsit irigyek, vagy ahogy ti mondjátok: ’féltékenyek’. De nem agresszívek.”

„Igen, és hogy mondjátok ti?”, kérdeztem én egy kicsit gúnyolódva.

„A mi nyelvünkben nincs szó, ami akár közelítőleg is le tudná írni vagy ki tudná fejezni az egoizmust. Így azok a szavak sem léteznek, hogy ’én’, ’enyém’, vagy számomra …”

„Igen, természetesen, és most rögtön azt fogja majd mondani, hogy egy másik világból jönnek, ahol nem léteznek a tolakodó ’enyém’, ’tiéd’, ’számomra’ szavak; hogy ott az emberek repülnek, a nők nem szülnek, a növények beszélnek és még más vicces dolgot és boszorkányságot”, válaszoltam én türelmetlenül.

„Meg szabad téged kérnem egy szívességre?”, mondta az idegen udvariasan.

„Miről lenne szó?”

„Szabadidőmben szokásom az, hogy időközönként elvégzek néhány gimnasztikai gyakorlatot. Másoknak tetszenek ezek, és szívesen hallanám a te véleményedet is róluk.”

„Nincs ellen kifogásom. De siessen kérem, mert fáradt vagyok, és hamarosan el kell, hogy induljak visszafelé. Azonkívül nemsokára eleredhet az eső is.”

„Nem fogom elfelejteni”, felelte az idegen és mélyen a szemembe nézve hozzáfűzte, hogy „az ’én’ szót a mi bolygónkon csak névmásként ismerik, és azon felül annak semmilyen további egoista jelentése nincs. Nem tesz semmit, ha valamely földi hatalom kémjeinek tartasz minket. Neked jogod van így hinned, amíg majd egy napon a sejtjeid az ellenkezőjét bizonyítják neked.”

Felállt, és a vékony és átlátszó anyagból készült kapucnijával kezdte betakarni a nyakát, a fejét és az arcát. A füleihez egészen közel kinyúlt egy kb. 2 cm hosszú rész fénylő anyagból. Ez volt az első alkalmam, hogy láttam, hogy veszik magukra az idegenek ezt a leheletvékony anyagot, ami nem változtatott sem színükön, sem alakjukon. A mellettem álló másik idegen észrevette csodálkozásomat, és somolygott: „Ezt a szövetet és a kesztyűket csak a repülőgép nélküli egyéni repülésekhez használjuk. Védi az arcot és a kezeket.”

Szó nélkül vettem tudomásul, amit mondott. A tekintetem újra a másikra irányult. Ő épp akkor vette fel hófehér kesztyűit és készülődött a repülésére. Ehhez néhány lépéssel arrébb ment, majd megnyomta a mellén lévő egyik gombot. Erre azonnal felfúvódtak a bokájánál, a csuklóinál és az övénél lévő kis tasakok, kúpszerű alakot vettek fel. Egy halk szélfuvallatot lehetett hallani, és az idegen nagy sebességgel felemelkedett a levegőbe, ahol egy idő múlva eltűnt a felhők között. Átfutott az agyamon, hogy ezt a sebességet vajon a kis tasakoknak köszönhette. Azok valamilyen módon létrehozták a szükséges hajtóerőt. Leszálláskor biztos majd valamilyen ejtőernyőt fog használni, gondoltam. De ilyesmi nem történt. Amíg arra vártam, hogy meglássam a különös repülőst függőlegesen leszállni, Perez jött oda hozzám. Ő egy darabig beszélgetett a parasztokkal, most meg izgatottan oldalba bökött:

„Nézzen oda, uram!”

Elnéztem arra, amerre az ujja mutatott és megláttam az idegent vízszintesen szálldogálni a sziklák és fák fölött, mint egy madár. Elcsodálkoztam ezen a különös bemutatón, mert sose hallottam olyan tudományos felfedezésről, ami ilyen madárszerű repülést tett volna lehetővé. Ennek ellenére nem akartam engedni, hogy megváltoztassák a véleményemet ezeknek az idegeneknek az eredetéről. Tudatom nem vette be, hogy ők csak látogatóban vannak a Földön. Aztán egyszer csak hangtalanul, mint egy sas szállt le mellettem az idegen. Mosolyogva szólt hozzám:

„Tudnak ilyet a te földi barátaid is?”

„Hogy csináltad ezt?”, válaszoltam rá.

„Ezek a kis felszerelések az övem mentén meg a bokáimon és csuklóimon megtöltődnek pozitív ionokkal, és amikor üzemben vannak, az antigravitáció automatikusan beáll. Ez azt jelenti, hogy megszűnik a súlyunk. Ezáltal tudjuk elérni a kívánt sebességet és képesek vagyunk függőlegesen vagy vízszintesen, cikcakkban fel- és leszállni. Apun ezek a személyes repülések mindenkinél megvannak. Évbilliók óta hozzátartoznak a helyváltoztató eszközökhöz a mi bolygónkon.”

„Nem igazán tudom elképzelni, mi egy ion, és azt sem tudom, hol tart a műszaki haladás a Földön ezzel kapcsolatban. De az, amit most itt megmutattál nekem, még messze nem elég ahhoz, hogy megváltoztassam a rólatok alkotott véleményemet. Még mindig azt hiszem, hogy titkos tudást használtok arra, hogy befolyást gyakoroljatok naiv emberekre, hogy kihasználhassátok őket a ti céljaitokra.”

Az idegen egy pillanatig hallgatott, majd megint egy mosoly jelent meg az arcán:

„Mi az Apu bolygóról jövünk, amelyik a ti galaxisotokon kívül van. Az a feladatunk, hogy védjük a sejteket és mindent, ami él. Ez az oka annak, hogy állandóan úton vagyunk a világűrben. Elköteleztük magunkat arra, hogy minden élőlénynek segítsünk különböző módokon, anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk. Idővel meg fogja ismerni a mi létünket és ’természetfeletti erőinket’.”

Ezek után beszélt nekem az Apun egykor bekövetkezett robbanásról, a galaxisok keletkezéséről, a Föld és más bolygók első betelepítéséről, és sok érthetetlen és ésszel nehezen felfogható dologról. Az idegen elbeszélései bennem részint gúnyolódó érzéseket keltettek, részint viszont akaratlanul is szimpátiát.

Sok idő telt el azzal, hogy figyeltem a hajmeresztő magyarázatokra. Végül felálltam, szóltam Pereznek és elbúcsúztam a parasztoktól. Amikor a mellettem álló idegentől is el akartam búcsúzni, ő megfogta a kezemet és megindult hangon újra azt mondta: „Mindent a többiekért! Ugyanezt tette a kísérője is. Az ő szavaiban is ugyanazt a megindultságot lehetett érezni. És így elbúcsúztak Pereztől is, miután együtt elindultunk hazafelé.

Útközben gondolataim elmerültek a nap történéseiben. Nem tagadhattam, hogy az idegen vízszintes repülő-bemutatója mély benyomást tett rám. Arra azonban mégsem volt elég, hogy meggyőzzön engem a Földünkön kívüli emberi lények létéről. Ugyanolyan kis mértékben hittem el a jövetelük általuk megadott okát. Elmondásuk szerint példájukkal a perui Andok parasztjait akarták rávezetni egy pozitív gondolkodásmódra. Az egyéni repüléssel kapcsolatban is sokkal inkább egy általam még nem ismert földi találmányt tartottam valószínűnek. Biztos így akartak az idegenek benyomást gyakorolni a többiekre. Másrészt az is simán elképzelhető, hogy mindezeket a mutatványokat hipnózis alatt mutatták be nekem. Mindenáron tisztán akartam látni ezekben a dolgokban, és elhatároztam, hogy beszélek róluk Perezzel.

„Figyelj csak Perez”, kezdtem lelassítva a lépéseimet, „kérlek meséld el nekem még egyszer pontosan mindazt, amit ezeknek az idegeneknek a társaságában láttunk, mert lehet, hogy egyes részletek elkerülték a figyelmemet.”

„De uram, hogy lehetne nem észrevenni akár a legkisebb dolgot is, amikor ilyen csodálatos események tanúi vagyunk! Más világok lakóinak a megjelenése ezen a vidéken nem rendkívüli dolog. Néhány év óta majdnem rendszeresen meglátogatnak bennünket. Először olyan kerek repülő szerkezetekben jöttek, amilyennel most is láttuk őket, később aztán a hagyományos repülőgépekhez hasonlóakkal.”

„Na igen, vannak náluk különböző repülő szerkezetek?”, szakítottam őt félbe.

„Természetesen. A hosszúkás szerkezetek lényegesen gyorsabban repülnek. A korong alakúakat vagy repülő csészealjakat elrepülésükkor egész addig lehet látni, amíg el nem tűnnek a szemünk elől. De ezek a repülőgéphez hasonlóak csak úgy egyszerűen eltűnnek a képből, úgy, hogy szemmel nem is lehet követni őket. Ezeket ők joggal nevezik ’fuvallatnak', mert olyan gyorsan eltávolodnak, mint a szél. Leszálláskor néha láthatókká válnak, de az is legtöbbször észrevétlenül történik. Hirtelen és váratlanul egyszer csak ott áll a repülőgép, mintha a földből nőtt volna ki.”

„Ezek az utóbbi gépek kisebbek mint a csészealjak?”

„Pontosan így van, ezek nem olyan nagyok. Vannak közöttük olyanok, amelyeknek különös szárnyaik vannak, melyeket a madarakhoz hasonlóan ki és be tudnak húzni. Mások a pillangókra hasonlítanak, vagy szivarra. Megint másoknak lóhere alakjuk van, és azok indulásnál mind behúzzák a szárnyaikat. Alig lehet észrevenni, hogy mikor és hogyan tűnnek el. Az itteni emberek kezdetben katonai repülőgépeknek tartották őket, mert majdnem ugyanúgy néznek ki. De aztán később, amikor felfedezték a mozgatható szárnyaikat, és a látogatók a madarak módján felemelkedtek a levegőbe, elkezdtek különös módon betegeket gyógyítani, felhőtlen égből esőt fakasztottak és hasonló ’csodákat’ vittek véghez, - az emberek azt hitték, hogy az Égből hozzájuk lejött angyalokról van szó. Ők maguk azt állítják, hogy a távoli Apu bolygóról jönnek, de ki tudja, lehet, hogy tényleg angyalok! Az abszolút biztos, hogy jóságos lények, akik mindenkinek a segítségére vannak, és senkinek sem akarnak ártani. Hogy végül is kik ők valójában, és mi a célja az ittlétüknek, azt nem tudom.”

„Láttad őket már korábban is?”, kérdeztem csodálkozva.

„Természetesen! Pont egy évvel ezelőtt meglátogattam egy rokonomat, aki a Kitaraqsa folyó mellett lakik. Ő elvitt akkor engem az egyik ilyen ott a közelben leszállt repülőgéphez. Az itteni emberek nem szívesen beszélnek erről a témáról, és azt állítják, hogy az Égből küldték őket ide számukra. Ezért tartanak attól, nehogy a helyi hatóságok vagy a hadsereg beavatkozzanak a dologba, és megpróbálhatnának megállást parancsolni nekik. Mert azt a parasztok és pásztorok soha nem szeretnék.”

Ez a Perezzel folytatott beszélgetés újra bizonyította számomra, hogy a mitológia milyen erősen gyökerezett ennek az Andoki népnek a hitbeli elképzeléseiben. Innen fakad az a felfogás is, hogy az űrhajók ’földöntúli, mennyei’ eredetűek. És hát akkor ennek következtében a személyzetük is jóságos kell, hogy legyen, természetfölötti adományokkal megáldva.

Még az alkonyat beköszönte előtt hazaértem, de a feleségemnek egy kukkot nem szóltam arról, hogy mi történt. Meg akartam akadályozni, hogy megzavartnak lássa lelki egyensúlyomat és aggódni kezdjen miattam. Annak érdekében, hogy családi életemet ne zavarjam meg, elhatároztam, hogy senkinek se beszélek erről az esetről.

Néhány nappal később Perez kivágott újságcikkeket hozott nekem az elmúlt évekből, amelyekben a nagyhatalmak kölcsönösen egymás számlájára írták a ’repülő csészealjak’ feltalálását. Ezek, és Perez elbeszélése a repülőgépekről megerősítettek engem abban a nézetemben, hogy az idegenek valamely földi nagyhatalom kémei. Annak érdekében, hogy ne kerüljek abba a gyanúba, hogy egy lehetséges bűncselekmény kapcsán én is megbízott vagyok, elhatároztam, hogy vadászszenvedélyemet és hegyi kirándulásaimat a következő hetekben kicsit korlátozni fogom. Mégis azonban ahogy telt az idő, úgy nőtt a kedvem is, hogy hódoljak kedvenc sportomnak. Abban találtam meg egy kiutat a helyzetből, hogy a Kitaraqsa folyó bal partja mellett döntöttem. Ez a vidék messzire esett attól, ahol az idegenekkel találkoztunk. Perez elutazott épp, és nem tudott elkísérni engem. Aztán egy nappal a kitűzött újabb kirándulás előtt a munkahelyemen megszólított egy Quispe nevű fiatalember, aki azt állította, hogy jól kiismeri magát a szóban forgó vidéken, és kért, hogy vigyem magammal. Én megörültem annak, hogy elkísér, és így megbeszéltünk egy találkozót a következő vasárnapra.

 


1960. MÁJUS 15., VASÁRNAP

 

A feljövő hajnal borult eget hozott. Pompás nyárias napok voltak mögöttünk. Mivel záporokkal kellett, hogy számoljak, a hegyekben való előrehaladás nehézkesnek tűnt. Ezért majdnem eltoltam a kitűzött utat. Miközben még az előre nem látott időjárásváltozáson rágódtam, Quispe kopogott az ajtón. Arcán sugárzó vállalkozási kedvének csak nehezen tudtam ellenállni. De hamar megváltoztattam a hozzáállásomat, és néhány perc múlva már menetkész is voltam.

Átkeltünk a Kitaraqsa folyón és kezdtünk felkapaszkodni azokon a hegyoldalakon, amelyek a folyó jobb partja fölött magasodtak az égbe. Jó tempóval haladtunk felfelé, és emlékezetembe az idegenekkel történt korábbi találkozásunk eseményei tolultak. Úgy gondoltam, hogy talán szándékuk volt, hogy engem is bevonjanak a dolgaikba. Ez a nyugtalanító gondolat elkísért egy darabig, és örültem annak, hogy erre a kirándulásra egy másik utat választottunk. Mert – úgy gondoltam – ezzel nagy valószínűséggel elkerülhető volt egy újabb találkozás velük.

Bár mélyen el voltam merülve gondolataimban, nem kerülte el figyelmemet, hogy kísérőm, Quispe milyen könnyedén haladt előre a köves ösvényen. Különösen a meredek részeken tűnt fel az ügyessége. Mehettünk már néhány órája, amikor úgy éreztem, eljött az ideje egy kis pihenőnek. Ez alkalmat adott nekem egy kis beszélgetésre is.

„Nem állunk meg egy kis pihenőre?”, javasoltam, arra törekedve, hogy elkendőzzem felmerült fáradtságomat.

„Én még túl korainak tartanám, hisz alig, hogy elkezdtük a felkapaszkodást. De ha akarja, hát álljunk meg egy kicsit”, felelte. Úgy tűnt, hogy javaslatom nem nagyon villanyozta fel.

„Arról a nagy kőről ott fenn jól megnézhetjük a környéket, mit szólsz?”, mondtam neki.

„Igen, az nekem is jó kilátóhelynek tűnik.” Azonos lépésekkel megtettük még addig a nagy sziklatömbig az utat. Aztán mélyen fellélegezve megálltam. Quispe felmászott a szikla legtetejére és elkezdte nagyon alaposan és figyelmesen megfigyelni a környéket. Úgy tűnt, mintha valami bizonyosat keresne. Lassan én is utána mentem és leültem a kőre.

„Mit keresel olyan akkurátusan? Ugyan mit akarsz itt felfedezni?” kérdeztem ironikus felhanggal.

Quispe zavartan elvigyorodott, majd hallgatott. Úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtött volna ahhoz, hogy mondjon nekem valamit. Aztán végre leküzdötte a gátlását.

„Valóban keresek valamit, de valahogy kínos nekem, hogy erről beszéljek önnel. Ezen a vidéken néha különös dolgok történnek. Ha valaki beszél azokról, a többiek úgy tartják, hogy begolyózott. Úgy vélik, hogy a fáradságtól elaludt, és mindent csak álmodott.”

„Miről beszélsz tulajdonképpen?”, kérdeztem, és hogy kis magabiztosságot öntsek belé, még hozzátettem:

„Nyugodtan elmondhatod nekem, én nem foglak bolondnak tartani érte. Vagy elfogadtam volna-e a te kíséretedet, ha nem lenne bizalmam hozzád?” Így próbáltam meggyőzni, hogy beszéljen.

„Tehát nem fog kinevetni, ha elárulok önnek egy titkot?”

„Semmi esetre sem, én sose nevetek ki valakit. Nézetem szerint mindenkinek meg van a joga arra, hogy gondolkozzon, kinyilvánítsa a véleményét, kérdezzen és javaslatokat tegyen, éspedig az élet minden területén, azon is, ami közöttünk zajlik most.”

„Ezt komolyan mondja?”

„Így van barátom. Minden, ami az élettel közvetlen összefüggésben van, megérdemli, hogy tiszteletben tartsuk, és nem kell, hogy kinevessük.”

„Köszönöm, pont ezt szerettem volna hallani”, felelte, és válaszában látható megkönnyebbülés volt. Miután aztán odaült mellém, beszélni kezdett:

„Ezen a vidéken bizonyos rendszerességgel különös emberek tűnnek fel, akik azt állítják, hogy egy messzi világból jönnek.”

„Tudom, Quispe. Az Apu bolygó lakóinak mondják magukat és űrhajókkal utaznak a világmindenségben, amelyek kinézetükre repülő csészealjak, repülőgépek, fatörzsek, körték, szivarok és más modellek.”

Quispének előbb elállt a szava a csodálkozástól, majd vontatottan szólt:

„Honnan tudja mindezeket, és ki mesélte ezt önnek?”

„Nem mesélte nekem senki, magam láttam őket a saját szememmel.”

„Valóban!?” kiáltotta örömet sugározva és felállt.

„Így bizony. Ha őszinte akarsz lenni hozzám, akkor ülj le újra, és mesélj el nekem mindent, amit ezekről a különös látogatókról tudsz.”

Amíg ezt mondtam, önkéntelenül az idegenek dörzsöltségére kellett gondolnom, akik földönkívülieknek adták ki magukat, hogy az orruknál fogva vezessék a tudatlan parasztokat és felhasználják őket sötét céljaikhoz.

„Köszönöm, uram, sok köszönet, el fogok mondani magának mindent úgy, ahogy van”, mondta Quispe. És akkor elmondta nekem szörnyű történeteit, egyiket a másik után, ki nem hagyva a legkisebb részletet sem.

Figyelmesen hallgattam, és időnként tekintetemet a Fehér Kordillerák hófödte, rikító hegycsúcsaira szegeztem, amelyek úgy díszítik az amerikai kontinenst, mint  egy a természet által kiformált nyakék. Egyszer csak hirtelen egy fenséges sas repült el a Kitaraqsa bal partja fölött a szabdalt hegyvonulatok irányába. Egy kis sólyom üldözte. Korábban sose figyeltem meg olyat, hogy egy ilyen nagy ragadozó madárnak, melynek szárnyfesztávolsága több mint 3 m, egy kis, alig galamb nagyságú madárka elől kelljen menekülnie. „Egy óriás megpróbál elmenekülni egy törpe elől”, gondoltam, és hangosan fel kellett nevetnem …

„Tehát mégiscsak kinevet?”, szakította félbe mondókáját Quispe gyanakvóan.

„Nem, szó sincs róla. Csak láttam a sast a sólyom elől menekülni, és ez nagyon mulatságos volt számomra.”

„Na ebben mindenesetre igaza van. A nagy sas nem tudja megfogni az apróságot. Nagyon gyakran keletkeznek problémák a nagyok által, mert kihasználják a kicsiket. És amikor azok fellázadnak, a nagyok felizgulnak és gyakran súlyos hibákat követnek el.”

Világossá vált számomra, hogy Quispe naivitása ellenére itt az emberi társadalom egyik kínos témáját érintette. Vajon ránk fog-e köszönteni egyszer az a nap, amikor az emberiség a diszkriminálás szót felcseréli a testvériségre?, gondoltam magamban. Én csak reménykedhettem e gondolatnak a mihamarabbi megvalósulásában. Elmélázva álltam fel.

„Indulás”, mondtam Quispének.

„Tehát akkor hajrá, még egy jókora szakasz van előttünk … Mennyi az idő?”

„Öt perccel múlt 10”, válaszoltam.

„12 óra tájban érhetjük el a csúcsot, ha kilépünk, de ha minden 200 méteren megállunk, még estére se érünk oda.” Ezzel a pihenésünk elvesztett idejére célzott.

„Na jó, egyetértek. Nem fogunk többet megállni, amíg el nem rendeled. És ezennel kinevezlek az expedíció főnökének!”

Hízelkedve nevetett, és felgyorsította lépteit. Lassan felértünk egy hegy tetejére, amelyik a hófödte Champara-val szemben állt. 4000 m magason átható hideg szél fújt körülöttünk. Egy pillanatra megálltunk, hogy megbeszéljük, hogy merre menjünk, majd úgy döntöttünk, hogy a túloldalon egy kis dombig megyünk. Azt beszéltük, hogy ott gyújtunk egy tüzet, hogy felmelegedjünk egy kicsit. Ahogy közeledtünk, néhány kecskére lettünk figyelmesek.

„Ezek elváltak a nyájtól”, mondta Quispe és megfigyelt egy állatot, amelynek csak egy szarva volt, és az egyik mellső lábával bicegett.

„Stimmel, bízzunk benne, hogy megtaláljuk a tulajdonost. Ő talán egyben tud nekünk ajánlani ezen a tájon egy izgalmas vidéket is.”

„Ne aggódj, biztos megtaláljuk őt. Annál az emelkedőnél ott kezdődik egy széles köves fennsík, de az állatok számára még mindig marad elég legelni való. Majd ha felérünk, meg fogja látni”, biztosított Quispe.

Jókedvűen mentünk tovább, és kis idő múlva el is értük a magaslatot. Egy olyan fennsík szélén álltunk, amelyet mély árkok szabdaltak össze, melyek bizonyára egy sárlavina maradványai lehettek, és amelyek kontrasztot képeztek az elszórt fákhoz és bokrokhoz képest. Felmásztunk egy kiemelkedő sziklára, hogy jobban szétnézhessünk, mi van a környéken. Nem messze tőlünk megpillantottunk egy tisztást, amelyen tehenek, birkák és lovak legeltek. A tisztás szélén egy egyszerű deszkakunyhó állt.

Szalmatetejéből fehér füst szálldogált, melyet erre-arra fújt a szél. Előtte égett egy kis tűz, ami körül több ember guggolt a földön.

„Mennyire igazad volt, Quispe, ott ülnek a pásztorok, és meg akarnak hívni minket egy reggelire”, mondtam viccelődve.

Ő nem engedte magát kibillenteni az egyensúlyából. „Itt mindig van valaki! Figyelmeztessük őket az elveszett birkákra”, javasolta.

„Nem lesz kellemetlen számukra, ha odamegyünk?”

„Azt alig hiszem. A tovább feljebb élő pásztorok ellenzik néha idegenek látogatását a kunyhóiknál, de ezek itt kedves emberek, akik biztos nem bosszankodnak.”

„Akkor menjünk oda”, mondtam. Hamarosan meg is érkeztünk a kunyhóhoz, ahol két kutya szaladt elénk. Az egyik pásztor felállt, és miután megnyugtatta a kutyákat, elindult felénk.

Üdvözöltem őt, ő meg szótlanul nyújtotta a kezét.

„Nem ért spanyolul, csak kecsuául”, vetette oda Quispe.

„Magyarázd meg neki, hogy pumákra akarunk vadászni. Talán lesz számunkra egy jó tippje. Azt hallottam, hogy a pumák ezen a vidéken nagy kárt tesznek a nyájakban.”

Nos, úgy tűnt, a paraszt mégiscsak megértette néhány szavamat, mert hirtelen felvidult az arca. Mondott valamit kecsuául Quispének, majd lelkesen megragadta a kezemet. A paraszt hirtelen kedélyváltozását annak tudtam be, hogy a pumák tényleg megtámadták a nyáját, és ezért nagyban megörült a mi szándékunknak. És így kellemes módon indult ismeretségünk. A paraszt meghívott minket, hogy foglaljunk helyet a tűzhely körül. Ott töpörödött még 2 nő, néhány férfi és 2 gyerek, akik a tőlünk való félelmükben elbújtak az anyjuk mögé. Ez számomra kellemetlen volt, és azon gondolkoztam, hogy változtathatnék rajta. Akkor eszembe jutott, hogy a dzsekim zsebében volt még két bonbon. Elővettem ezeket, és odaadtam nekik. Az a férfi, aki az imént üdvözölt minket, felszólította a gyerekeket, hogy fogadják el a csokit. Erre az egyik nő elvette őket, odaadta a kicsiknek, majd megköszönte. Akkor mintha valami árnyék vonult volna végig az arcaikon. Néhány könnycsepp is legördült az Andoki hideg által megedzett cimpákon. Együtt érzően kértem Quispét,  hogy kérdezze meg a szomorúságuk okát. Az egyik férfi megértette, hogy mire voltam kíváncsi, és halk hangon szólt oda hozzám:

„Köszönjük együttérzését. Ő egy beteg fia miatt sír. 9 nappal ezelőtt a kisfiú az egyik hegyen játszott ott szemben. Miközben azon fáradozott, hogy felmásszon egy nagy sziklára, kicsúszott a lába, és az esés következtében eltört az egyik karja és több bordája is.”

És bár a férfi rosszul beszélt spanyolul, valamelyest megértettem, és mondtam neki, hogy szeretném látni a kicsit. Erre anélkül, hogy kikérte volna az anya egyetértését, hívott, hogy menjek vele a kunyhóba. A paraszt, Quispe és én közelebb léptünk a szobácskához. Szomorú látvány tárult elém. A kisfiú ott feküdt egy adag szalmán a földön, és csak egy vékony kézzel kötött gyapjútakaróval volt betakarva. Úgy 10 év körüli lehetett. Felduzzadt arcán kék véraláfutások látszottak, ami valami fertőzésre is utalt. Félig lehunyt szemei, a kissé nyitott szája és halovány ajkai nagyon szomorú látványt nyújtottak. Lekuporodtam mellette és megfogtam a csuklóját, hogy megnézzem a pulzusát. És hogy az idegességem, tapasztalatlanságom vagy más ok  miatt, de nem éreztem semmi pulzusát, és ezen nagyon megijedtem. A kicsi valami kómaszerű állapotban kellett, hogy legyen.

És bár a kórház sok kilométerre volt onnan, azt szerettem volna, ha a gyerek mihamarabb odakerül, hogy orvosi kezelés alá kerüljön. Amíg még azon gondolkoztam, hogy kéne ezt elérni, a paraszt értesítette szándékomról az anyát.

Ő dühösen és kétségbeesve lépett be a kunyhóba, engem mindkét öklével fenyegetve. Megragadta a karomat, és hallatlan erővel háttal kitántorított a kunyhóból, úgy, hogy a földre estem. Abban a hitben, hogy magatartásommal megsértettem valamilyen ismeretlen szokást, nagyon rossz érzéssel tápászkodtam fel. Remélhetőleg nem kezdenek el verekedni, gondoltam, és hívtam Quispét, mert amilyen gyorsan csak lehetett volna, el akartam hagyni a helyszínt. Az anya kilépett az ajtóból, jött felém és hevesen elkezdett gesztikulálni, kezeivel az arcomba túrva. Különös szavak jöttek belőle. Ami megmaradt emlékezetemben, anélkül, hogy értettem volna:

„Manan, taita! … manan! … taita Dios! …”

Quispe közelebb jött, és tolmácsolt. „Nem kell félnie semmitől. Az asszony azt mondja, hogy hamarosan jönnek a mennyei istenek és meggyógyítják a fiát. Kéri, hogy ne nyúljon hozzá még egyszer.”

Idegeim fokozatosan megnyugodtak. Biztos jön akkor majd egy kuruzsló és megpróbálja meggyógyítani a gyermeket tűzzel és füsttel, meg egyéb hókuszpókusszal. ..

„Maradjunk, hogy megismerjük az ’isteneket’?” kérdeztem Quispét, aki viszont úgy tűnt, tőlem várja a döntést.

„Igen, az jó lenne. Maradjon nyugodtan még itt. Meg fog élni néhány figyelemre-méltó dolgot, arról biztosíthatom.” Ezt teljes lelkesedéssel mondta.

„Na jó, várjuk akkor meg az ’istenek’ megérkezését” feleltem én kicsit gúnyosan.

Egy kutya jött oda hozzám lógó fülekkel és barátkozása jeléül csóválta a farkát. Megsimogattam, ő meg nyalogatta a kezemet. Így összebarátkoztunk. Utána egy gyerek szaladt oda, és leült mellém. Kecsua nyelven izgatottan beszélt valamit hozzám. Én ugyan nem értettem belőle semmit, de feltételeztem, hogy a kutyájáról beszélt. A kicsivel való beszélgetést élveztem, és bár alig ismertük egymást, a gyerek tisztasága igaz barátság utáni vágyat keltett bennem.

A gyerekkorunk az egyetlen időszak, amelyben az érzéseink nem korruptak, gondoltam. A kezeim szeretgették a gyereket meg a kutyát, aztán szóltam Quispének, hogy segítsen nekem fordítással. Nemsokára egy másik gyerek is odajött hozzánk, és beszélgettünk az esőről, a szélről, az erdőről, az égről és a holdról. Az idő úgy telt, hogy észre sem vettük. Az ég egy kicsit kiderült, és a fenyegető fekete felhőket bárányfelhők váltották fel. A kicsik nyelve idegen volt számomra, nagyon különbözött az én anyanyelvemtől, beszélgetésünk mégis teljes harmóniában zajlott. A gyerekek csevegtek a mezőkről, a madarakról, az állatokról és a virágokról, én meg elmagyaráztam nekik, hogy milyen egy karabiner, mire jó és hogy működik. Az egyik egyszer csak nagy komolyan szólt hozzám:

„Barátunk, miért ölöd meg az állatokat? Megparancsolta neked a tulajdonos?”

Amíg megfelelő választ kerestem magamban, ugyanis, hogy életet kell ölni ahhoz, ha húst akarunk enni, a kutyák egyszer csak elkezdtek ugatni. Elrohantak a tisztás másik végébe, ahol a nyáj legelt.

Quispe izgatottan megragadta a karomat.

„Ott ni! Nézzen oda, uram!” kiáltotta. Amint fejemet az ő irányába fordítottam, egy repülőgéphez hasonló szerkezetet láttam a felhőkből a földre szállni. Minden zaj nélkül ereszkedett le a talajig a birkák és kecskék között. Én ezt egy katonai manővernek tartottam, és vártam a gépből kijövő katonákra, hogy beszéljek velük valamit. Még eltelt egy kis idő, majd a gép belsejéből kilépett egy ’idegen’. Egy számomra már ismert öltözetet viselt, de a külseje valamiben különbözött azokétól, akikkel korábban találkoztunk.

A vállait úgy tartotta, mint mi, a csípője sokkal pregnánsabb volt. Az illető kisebb növésű volt. Lebegve, úgy, hogy nem érintette a füvet, jött oda hozzánk.  Néhány centiméterrel a talaj fölött mozgott. „Miért megy olyan különösen?”, kérdeztem Quispét kissé zavarodottan.

Ők azt mondják, azért lebegnek, hogy ne ártsanak a fű sejtjeinek”, felelte komolyan.

Mosolyognom kellett.

A kutyák az idegen elébe szaladtak, ő pedig megsimogatta őket, mint egy jó ismerős. Aztán az idegen hozzánk jött, én pedig legnagyobb csodálkozásomra észleltem, hogy Quispe és a többiek letérdeltek, összekulcsolták kezeiket a homlokuk előtt, és előre hajoltak úgy, hogy fejükkel megérintették a talajt. Az volt a benyomásom, mintha egy vallási ünnepen vettek volna részt. Egyrészt csodálkoztam ezen a magatartásukon, másrészt viszont megmagyarázta az ’istenek’ megérkezését, amiről egy órával azelőtt a beteg gyermek édesanyja beszélt. Az idegen most íme közöttünk állt. Feltűnt nekem, hogy fehér bőrszíne volt, ami újra felélesztette bennem a kémekre történő gyanakvást. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy most egy női idegenről volt szó – a mellei elárulták. Intett a parasztoknak, hogy egyenesedjenek fel, azok pedig azonnal engedelmeskedtek neki. A látogató szó nélkül odament a kunyhóhoz, és belépett. Egy idő elteltével újra megjelent, karján a gyermekkel és elvitte őt a repülőgépbe. A körülötte állók néma együttérzésben voltak, de a pásztorok arcán vidámság látszott, szinte egy megváltott arckifejezés.

„Mi történik itt?”, érdeklődtem halkan Quispénél, de ő nem válaszolt. Ez csak növelte nyugtalanságomat, mert azt hittem, hogy valami közöset tervez a parasztokkal, és talán ártanak nekem. Észrevétlenül betöltöttem a fegyveremet, kibiztosítottam és riadóállásban várakoztam. Percek teltek így el. Mindenki hallgatott. Csak a kutyák sétálgattak, és egyszer-egyszer megszólalt egy birka.

Az jutott eszembe, hátha van az idegeneknek egy szükséghelyzetekre berendezett operációs helyiségük, és más felszerelésük, hogy tudjanak segíteni a betegeken és balesetet szenvedetteken. És hogy egyidejűleg arra használták fel ezt az altruisztikus jelenetet, hogy mágikus vonzerőt gyakoroljanak az ártatlan parasztokra ’isteni prezentációjukkal’. Nemsokára tehát biztos újra kijön az ismeretlen nő az ájult gyermekkel a repülőgépből, gondoltam.

De akkor egy hallatlan, illogikus és egyszeri jelenet játszódott le a szemem előtt. A gép ajtajában megjelent a kisfiú – éberen és vidáman. Egyedül lépdelt le a lépcsőn, és futva elindult felénk, néha-néha egy-egy kőért lehajolva, ami kitűnő egészségének volt a jele. Mivel nekem még az iménti elesett gyerek volt az emlékezetemben, először azt hittem, hogy itt most egy másik gyerekről van szó. Ez talán az idegenekhez tartozik?! Ezért inkább kivártam az anya reakcióját. Azon ki fog derülni az igazság, gondoltam. És a fiúcska alig tette meg még csak a felét a repülő és köztünk lévő távolságnak, amikor az anya már megindult felé a megilletődöttségtől hangosan sírva. A körben állók egymást kezdték ölelgetni, ás örömkiáltásokat hallattak. Quispe és a kutyák is odaszaladtak az anyához és az örömtől ugrándozó gyermekhez. Miután mindannyian megnyugodtak, kértem az anyát, hadd vizsgáljam meg a kicsit. Quispét meg arra kértem, hogy segédkezzen tolmácsolással. Az anya beleegyezően bólintott.

Most megnéztem magamnak a kisfiút közelről. Az arcán nem volt többé puffadás és a bőrszíne is normális volt. Boldogan hunyorgott és elégedett benyomást keltett. Pontról pontra végigtapogattam, végigvizsgáltam az imént még eltört karját. Nem volt rajta sem kötés, és nem láttam semmilyen heget sem. Vajon hogy hajtották végre ezt az operációt? Egy különleges kezelésre se utalt semmi. A gyerek mozgékonysága és egészséges jó étvágya alátámasztották jólétének a benyomását. Amíg még vizsgálgattam a ’feltámadt’ pácienst, és csodálkoztam magamban a történteken, a doktornő és egy további kísérő hozzánk léptek. Barátságosan mosolyogva azt juttatták kifejezésre a jelenlévő parasztok számára, hogy tartsák meg emlékezetükben az ilyen dolgokat, hogy azokat egyszer esetleg utánozni is tudják majd.

Nem vártak el köszönő szavakat, fizetséget, dicséretet. Úgy tűnt, hogy az idegenek kecsua nyelven szóltak a parasztokhoz, azok meg könnyesre nevették magukat azon, amit mondtak nekik. Én mindenesetre az anyanyelvemen hallottam a beszélgetésüket, mintha automatikusan fordította volna nekem valaki. Kíváncsian kérdeztem Quispét:

„Érted, amit beszélnek?”

„Természetesen”, válaszolta ő.

„Most tulajdonképpen milyen nyelven beszélnek, nem értem pontosan” fűztem hozzá, hogy a dolog végére járjak.

„A saját nyelvükön beszélnek, és egyidejűleg minden más nyelven is” magyarázta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

„Hogy értsem ezt, Quispe? El tudnád ezt nekem jobban magyarázni? Van tán egy készülékük, amelyik szimultán fordít?”

„Ilyenről én nem tudok. De beszéltek egyszer pozitív ionokról, amelyek előidéznék, hogy a szavakat minden ember a saját nyelvén értse.”

A különös ’doktornő’ odajött hozzám.

„A nevem Ivánka. És hogy hívnak téged?” kérdezett szelíd hangon és hazai nyelvjárásomon.

Kissé nyersen mondtam meg neki a nevemet, ő meg mosolygott. Az ő neve hangzása szerint európainak tűnt, és eltökéltem, hogy egy kicsit kutatok utána.

„Az ön neve szláv eredetűnek tűnik, nagyon szép. Honnan jött?”

„Nem tartozom egy országhoz sem. A hazám a világmindenség. Minden állam polgára vagyok és mindenkinek a nőtestvére, aki ezekben az államokban él.

„Ez jól hangzik, és az ön szavaiban bölcsesség is van. Talán úgy is gondolkodik, de én mégsem értem, mi a szándéka. A gyermeknek tett jótette őszinte köszönetet érdemel és nagy együttérzésről tanúskodik.”

„Kedves barátunk, örülnék neki, ha tegeznénk egymást, jó?” kérte nyomatékkal. „Mi magunk között ehhez vagyunk szokva, de ha ez neked kellemetlen, akkor csak beszélj úgy továbbra is, ahogy szeretnél.

„Rendben van”, bólintottam beleegyezően, és folytattam. „Mondd már, Ivánka, hogy tudtátok ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen meggyógyítani a kisfiút? Tán hipnotizáltátok őt, - vagy minket?

„Kedves barátom. Mivel az előbb nem reagáltam a kétségedre a származásommal kapcsolatban, azt most szeretném pótolni. Azt már elmondtam neked, hogy az univerzum minden országának polgára vagyok, és minden bennük élő lény testvére. Én Apu egyik lakója vagyok. Íratlan törvény minden apui számára, hogy védje minden élő sejt életét, és segítsen mindenkinek, akárhonnan való legyen is az illető. Mi nem ismerünk semmilyen megkülönböztetést, privilégiumot, semmilyen fizetséget. Az együttérzésünk, szeretetünk és tudásunk minden emberé egyformán, mert mi is a világmindenség életének részét képezzük.”

Kicsit elkábultnak éreztem magam ennyi filozófiától, amennyit most néhány perc alatt hallottam. Egy kis ideig elhallgattam, tűnődve a hallottakon.

„De még nem magyaráztad el nekem, hogy gyógyítottátok meg a kisfiút.”

„Bocsáss meg”, mondta Ivánka, „többféle gyógymódot ismerünk. Az egyik leghatékonyabb a szétszedés és összerakás módszere.”

„Azt mondtad, hogy szétszedés és összerakás? Mit értesz ez alatt?”

„Szétszedjük a páciens sejtjeit a legkisebb részeire, majd új sejtekből összerakunk egy teljesen egészséges új testet”, felelte.

„Akkor ez azt jelenti, hogy képesek vagytok új sejteket is létrehozni?”

„Pontosan így van. És ezt már évbilliók óta, amióta az apuiak szétszedték az atomot a legkisebb részeire. Ez a felfedezés nagy hasznokkal járt, mint például a hosszú élet titkával, a pozitív ionokon való uralkodással, és sok minden mással.”

„És hogy hívjátok ti az atom legkisebb részecskéjét?”, kérdeztem ironikus hangon.

„Apui nyelven ezt miniusz-nak hívják”, válaszolta Ivánka biztos hangon.

Aki ilyen dolgokat hall, aligha marad nyugodt. De én már valamelyest hozzá voltam szokva az idegenek különös történeteihez, ezért feltételeztem, hogy minden áron nagy benyomást akartak rám gyakorolni, hogy higgyek majd a más világokból származó ’szuper-erőikben’.

„Ivánka, meg tudnád tenni, hogy egy példán keresztül megvilágítod, hogy mi a szétszedés és összerakás?”

„Szívesen, a legnagyobb kedvvel. Nézz el oda, ahol a birkák és kecskék legelnek.”

„Egy pillanat még, kérlek”, kértem. Quispét akartam hívni, hogy ő is követhesse a történést, és látni akartam, hogy milyen módon hipnotizálnak majd mindkettőnket. Abban a pillanatban Quispe már jött is, anélkül, hogy hívnom kellett volna. Elmondtam neki, mire készül Ivánka, ő meg csak mosolygott, amikor látta vonakodásomat.

„Nyugodjon meg uram, és szentelje oda figyelmét a most következőknek. Ezek tényleg képesek a leghihetetlenebb dolgokra, csodálkozni fog!”

Egy kutya ugatva felriasztott néhány madarat, akik egy szemétdombon szemezgettek a tyúkok mellett. A madarak a földhöz nagyon közel repülve húztak a kis nyáj felé, és az egyik kutya próbálta elkapni őket repülésük közben. Egyszerre csak a birkák és kecskék eltűntek a szemünk elől, és helyettük egy virágszőnyeg volt látható viruló virágokkal a világ minden tájáról. Legtöbbjük ismeretlen volt számomra. A parasztok letérdeltek, mintha a templomban lettek volna. Quispe odajött hozzám, oldalba bökött, és rám rivallt: „Ne maradjon már állva uram. Kérem, térdeljen le ön is!”

De én nem voltam rá tekintettel. Ő viszont letérdelt.

A legelőn ekkor a kutya volt az egyetlen négylábú, amelyik a madarakat kergette. Síri csend vett körül, és én meg próbáltam a végére járni ennek a színjátéknak.

„Nos, kedves barátunk, mit látsz most a mezőn?”, kérdezte Ivánka szeretetteljes hangon?

„Pontosan azt, amit láttatni akarsz velem: egy kutyát, aki a madarak után lohol, és egy csomó virágot, amit a hipnózisunk alatt ’ültettél’ nekünk.”

Quispe egy pillanatra felemelte a fejét, és egy megbotránkozó pillantást vetett felém. Ivánka kísérője most azzal a kutyával játszadozott, amelyik abbahagyta a madarak kergetését. Ő alig figyelt az egész történésre, és úgy viselkedett, mintha a virágözön már mindig is ott lett volna.

„Változtassam át újra a virágokat birkákká és kecskékké?” kérdezte Ivánka abszolút természetességgel.

„Nem. Változtasd őket galambokká”, feleltem provokálva őt és megpróbáltam kiszabadítani magam ’hipnotikus trükkjeiből’.

Akkor felállt, és barátságos mosolygással nézett rám. Majd vízszintesen kinyújtotta a karjait, csettintett az ujjaival, és íme, a legelő kisebb-nagyobb turbékoló galambbal lett tele. A kutyák meg ugattak és felrebbentették őket. A galambok meg arrább repültek előlük néhány métert, és ott folytatták szemezgetésüket a fűben. Meglepődtem. Az ugyan érthető volt számomra, hogy az idegenek hipnózis által mindent beszuggeráltak nekünk, de a kutyákat is lehetett hipnotizálni, ütött szöget fejembe a kérdés. Úgy, hogy birkák helyett egyszer csak galambokat láttak, és utánuk akartak repülni? Ez már hihetetlen volt számomra.

Ivánka úgy tűnt megértette, hogy mi ment bennem végbe, és újra kinyújtotta kezeit, és újból megjelentek a birkák és kecskék, békésen legelészve, mint néhány perccel korábban. A kutyák visszaszaladtak hozzánk. Quispe keresztet vetett, felállt, odajött mellém és halkan megkérdezett:

„Megijedt, uram?”

„Nem volt itt semmi, ami megijeszthetett volna”, feleltem neki, arra törekedve, hogy visszanyerjem lelki egyensúlyomat.

A parasztok felálltak, keresztet vetettek és elkezdtek beszélgetni a lejátszódott jelenetről. Amíg megnyugtattam magam, egy fiúcska valamit odaszólt hozzám kecsuául, amit nem értettem.

„Még egyszer akarja látni a galambokat”, fordította Quispe, és mosolyognom kellett. Idegességem kezdett elmúlni. A sok galamb hatással volt a fiúra, ezért még egyszer szerette volna látni őket.

„Mondd meg neki, forduljon Ivánka kisasszonyhoz, mert ő az egyetlen, aki ezt elő tudja idézni”, javasoltam Quispének.

Ebben a pillanatban egy kakukk repült ki az erdőből fölöttünk, és rászállt a fiúcska vállára. No, ez is Ivánka műve volt vajon, vagy csak puszta véletlen? A fiú megörült neki, és megsimogatta, és közben kis ujjongásokat hallatott. Hívta az anyukáját, hogy megmutassa neki, milyen nyugodtan üldögélt a madár a vállán.

Ivánka odalépett Quispéhez, és megfogta a karját. Mosolyogva megkérdezte:

„Barátunk, miért térdeltél le?”

„De hisz épp egy csodát hajtott végre”, válaszolta Quispe nagy tisztelettel.

„Hát ebben nagyon tévedsz, kedves barát. Ez nem volt több, mint bármely más munka, amit ti is el tudnátok végezni, ha fel lennétek rá készítve. Kérlek, mondd ezt el a többieknek is. Mi nem csodákat teszünk. Mindez az atommal és összetevőivel végzett munkánknak a következménye.”

Quispe meghajtotta a fejét, majd a parasztokhoz ment, hogy beszéljen velük. Ekkor Ivánka kísérője jött oda mellém.

Ivánka bemutatta: „Ő az úti kísérőm, Pedro. Már sok év óta együtt utazunk a mindenségben.”

Kezet nyújtottunk egymásnak, mire ő azt mondta: „Nem fogom elfelejteni.” E szavaknak a jelentése nem volt teljesen világos számomra, és azt hittem, hogy rosszul értettem.

„A mi nyelvünkön ezek a szavak köszönetet jelentenek”, magyarázta Ivánka, mikor észrevette zavartságomat. Az idegen mosolygott. A fejemben egy ismeretlennel több lett, és ekkor egy kicsit elhallgattam. Ivánka, Pedro, birkák és kecskék virágokká alakítva, apuiak, repülő csészealjak, kis repülőgépek és még más rendkívüli jelenségek nyüzsögtek a fejemben. Nem kéne kivonulnom ebből a történésből, vagy várjam meg inkább a látványosság végét?

Ivánka tett egy javaslatot: „Nem szeretnéd megnézni az űrhajót, hogy még több ismeretlent láthass, vagy félsz?”

„Egyáltalán nem”, válaszoltam, miután összeszedtem minden bátorságomat. Kérdően néztem Quispére, ő meg bólintott a fejével. Ez hozzájárult a megnyugvásomhoz, és belementem a dologba.

„Akkor gyertek velünk”, mondta Ivánka. Ez alkalommal nem lebegtek előttünk a talaj fölött, hanem olyan lépésekkel haladtak, mint mi és én ezt is különösnek találtam. Amikor azonban jobban odanéztem, észrevettem, hogy az idegenek ugyan ugyanúgy lépkedtek, mint Quispe meg én, de a lábaik alatt egyetlen fűcsomó sem görbült meg.

Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy az űrhajó kb. 60 cm-re a föld fölött lebegett. Tűnődtem rajta, hogy vajon ez is azért volt, hogy ne károsítsák a fű sejtjeit, de nem kérdeztem meg. A különös szárnyak inkább repülőgéphez hasonlító külsőt kölcsönöztek az űrhajónak. Rövid, nyomott alakja volt, ami talán az utas-szállítást szolgálta.

„A szárnyak behúzhatóak, és az űrhajó percenként több millió kilométeres sebességgel képes repülni”, magyarázta Ivánka.

Ekkor nem akartam tovább részt venni ebben a beszélgetésben, és úgy tettem, mintha nem értettem volna jól, amit mondtak.

A szárnyak és a törzs közötti ajtók kinyíltak, úgy, hogy becsúsztak a falakba, és eltűntek bennük. Egy újabb idegen nézett ki, akit eddig még nem láttam. Úgy gondoltam, hogy az űrhajó a súlyunk alatt meg kell, hogy mozduljon, és figyeltem, amikor Pedro ment fel a lépcsőn. Azonban a legkisebb mozgást sem lehetett észlelni. Quispe következett, majd Ivánka az egyik kutyával. A gép belsejében egy ovális helyiség volt, bármiféle derékszög nélküli. Néhány karosszékkel volt bútorozva. A falakban több képernyő volt elhelyezve, amelyek a mi TV-inkhez hasonlítottak, és kellemes színezetűek voltak.

„Itt van Alif barátunk”, mutatta be Ivánka a másik idegent. Én kezet nyújtottam neki, és mondtam a nevemet. Ő arra biztatott, hogy foglaljak helyet és egy székre mutatott. Ebben a pillanatban egy kellemes, de megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam, mire megijedtem. Alif rám nézett.

„A súlyod meg van szüntetve, most csak 80 gramm a tömeged”, mondta mosolyogva.

Kíváncsian figyeltem Quispét, de ő olyan normálisan viselkedett, mintha csak egy kocsmában üldögélt volna. Azt gyanítottam, hogy ő már gyakrabban volt ilyen űrhajóban és hozzá volt szokva ehhez az állapothoz.

Ivánka mosolyogva mellém ült egy másik székre.

„Mindez nagyon különös lehet számodra”, mondta egy idő után.

„Hát igen”, feleltem.

„Ez természetes, mást nem is igen várhatsz el. Én is ugyanígy voltam ezzel, amikor először léptem be egy apui űrhajóba.”

„Mit értesz ezalatt? Hát te nem az Apu bolygóról való vagy?” Ekkor megint valamilyen nyugtalanság vett rajtam erőt, és azt hittem, hogy az idegenek szórakoznak a tudatlanságomon.

„Nem kell nyugtalankodni. Gondolkozhatsz úgy rólunk, ahogy az értelmed sejtjei előírják. De még egyszer biztosítani szeretnélek, hogy egyetlen lénynek sem ártunk”, mondta Ivánka majdhogynem kérve. Erre minden erőmet összeszedve elhatároztam, hogy kitartok.

47 éve élek Apun. Ott az emberek pozitív beállítottságúak. Nincs sem egoizmus, sem büszkeség, sem gyűlölködés. És hidd el nekem, ha majd nyugodtan belegondolsz, te is meg leszel erről győződve”, mondta Ivánka.

„Azt akarod ezzel mondani, hogy te nem az Apun születtél?”

A nevetésem bizonyára udvariatlan volt. Most meg ez az idegen kitalált történetekkel akar megkörnyékezni, és ráadásul még hontársamnak is adja ki magát.

„Nem, barátom, én eredetileg a Földről származom.” Ebben a válaszában volt valami visszahúzódás.

„És hol születtél?”

„Dubrovnikban, az Adriai-tenger partján. És ekkor Ivánka elmosolyodott. Tehát jól kitaláltam a szándékát. Nevetésben törtem ki. De ő is nevetett. Hirtelen megkönnyebbülve éreztem magam, talán női tekintete miatt, vagy valami más ismeretlen okból.

„Akkor tehát földiek vagyunk, nemde?”

„Pontosan. Boldogtalan gyerekkoromat az Adria partján töltöttem.” Amíg beszélt, Pedrot és Alifot figyelte, akik a képernyőn a hófödte hegyeket nézték. Ott szándékozták végrehajtani egyéni repüléseiket.

„Azt mondod, a gyerekkorod nem volt egyszerű. Miért?”

Kezével a mellette lévő kutyát simogatta. A képernyőn egy fűcsomót lehetett látni, amit egy kő majdnem szétnyomott. Ivánka szétszedte a követ, mire a fűcsomó felegyenesedett. Akkor kérdő szemmel rám nézett, arcomban keresve tettének helyeslését.

„Milyen boldogok lehetünk, ha jót tehetünk másokkal, és azzal enyhíthetjük szenvedésüket!”

„Az jó, ha segítünk olyannak, akinek szüksége van rá”, feleltem erre. Egy pillanatra hallgatott, majd folytatta:

„Az én gyerekkoromat az a nélkülözés jellemezte, amit az egoizmus és a pénz okoznak. Ezek olyan dolgok, amelyek jellemzően kínozzák az embereket a Földön. Ebből kellően tudom, hogy mily gyógyító az, ha másoknak segítünk. Ezt Apun megtanultam, a Földön pedig szenvedtem miatta. Gyakran elgondolkodtam azokon a jelenségeken, amelyek annyira megnehezítik és olyan kellemetlenné teszik az életet a Földön. Két tényezőt fedeztem fel: egyrészt maga az ember teszi ezt, másrészt a természet. De minden között a legrosszabb a pénz, mert az mindig szenvedést és ínséget okoz. Ez az oka a háborúknak, az egoizmusnak és a kizsákmányolásnak. Ez lassítja a haladást, a találmányokat és a kutatásokat, amelyekre az embernek szüksége lenne, hogy a természetnek az emberi sejtek életére káros jelenségein javíthasson. Az emberek is ismerik a pénz negatív hatásait. De egy példa nélküli egoizmustól hajtva az ember nem képes megszüntetni a Földön a monetáris rendszert. Ellenkezőképpen, megpróbálja kimagyarázni a pénz összes áldozatát, és ’sors’-ról, pechről vagy büntetésről beszél. A földi élet olyan szép lehetne, mint az apui vagy az univerzum egy másik galaxisában, ha a Föld lakói pozitív és testvéri módon összefognának, megszüntetnék a pénzt és a kizsákmányolást és egy családdá válnának: a földi testvérek családjává.

A Föld lakói egészen addig fognak szenvedni a természeti katasztrófákban és nagy áldozatokat hozni, amíg meg nem változtatják negatív viszonyulásukat. Tudatosítaniuk kell önmagukban, hogy az ember sorsa saját kezében van, és csak ő képes arra, hogy megoldja saját problémáit. Minden embernek hozzá kell tennie a saját személyes részét ahhoz, hogy egység és béke alakuljon ki és ki-ki a dolgok tanulmányozásával és közös munkával kezdjen el foglalkozni. Meg kell szilárdítani az ember önbizalmát, és összes fáradozását e feladat szolgálatába kell, hogy állítsa. Mert csak akkor fog uralkodni az ember az időn és a tudáson és lesz képes megállást parancsolni a természeti katasztrófáknak, a betegségnek, halálnak és kiküszöbölni a Nap káros sugárzását. Eddig 1. 019. 014 civilizációt ismerek a világegyetemben, de egyet sem, amelyik a saját pozitív hozzájárulása nélkül ért volna el sikereket. A fejlődés és haladás szorosan összefüggnek azzal az egységgel, munkával és tanulmányozással, amilyet az adott bolygó emberei tanúsítanak.

„És mit tartasz az eddigi földi fejlődésről?”, kérdeztem ironikusan.

„Ennek az évszázadnak ( a 20.-nak ) az elején számottevő fejlődés indult meg. Ezt azonban nem lehet végigvinni, ha az emberek nem képesek megegyezni egymással. Csak ilyen módon válik lehetségessé munkával és kutatással töltött harmonikus élet mindenfajta diszkrimináció nélkül. Amíg a földlakók továbbra is a nap 2/3-ában nem tevékenykednek és majdnem feleannyi ember nem foglalkozik semmivel, és még sokan mások a legtöbb idejüket fegyverkezéssel töltik, az emberiség betegségben és ínségben fog tovatengődni.”

Ivánka arca erős aggodalmat fejezett ki. Aztán folytatta elbeszélését és a Földön az életért való küzdelmének az epizódjairól mesélt, hogyan hagyták el a szülei, amikor még 10 éves sem volt.

Quispe kezével tett egy mozdulatot a fali képernyő felé, amelyen azok a jelenetek voltak láthatóak különböző időrendi sorrendben, amelyekről Ivánka beszélt. És ekkor újra hipnózisokra kellett gondolnom, amelyek kényszerítik az embert, hogy azt lássa, amit beképzel magának.

Pedro viszont nevetve mondta nekem:

„De az nem úgy van, kedves barát, ahogy gondolod. Ezek a képernyők a gondolataidra működnek, eddig stimmelünk. Viszont amit látsz, az megfelel a valóságnak. Pontosan úgy zajlott le a dolog korábban. A pozitív ionok nem hazudnak. Ha a képernyő kap egy utasítást, hogy egy témát mutasson meg, akkor ő onnantól kezdve a mi gondolati világunktól függetlenül működik.

A csodálkozásod és a hitetlenséged csak a te még nem pozitivizált sejtjeidnek a kifejeződése. Ez el fog még tartani egy darabig.”

„Tudod mit”, vélte Ivánka, „add a képernyőnek azt a parancsot, hogy mutasson jeleneteket a te saját életedből. Akkor meg fogod látni, hogy van-e az egészben igazság.”

Így tettem, és a születésemre gondoltam.

És íme a képernyőn a jelenetek kezdtek sorakozni. Különös dimenziót mutattak. Emberek és tájak redukált formában jelentek meg, de minden részletükkel. Úgy tűnt, hogy minden a közvetlen közelben játszódik le plasztikusan. Egymás után tanúja lettem a születésemnek, a gyerekkoromnak és ifjúságomnak, minden részlettel, mint ahogy nem lehetett volna jobban lefilmezni. És az addig kérdőjeles történések gyakran hirtelen elnyerték értelmüket, mint például egyes események a II.világháború alatt, amelyekre addig hiába kerestem magyarázatot.

Megláttam az elveszett bajtársaim és sok más katona sorsát, helyeket és körülményeket, amelyek a halálukhoz vezettek. Tűnődve figyeltem mindazt, amit láttam, és arra a logikus következtetésre jutottam, hogy valószínűleg minden valóban úgy játszódhatott le.

A gazdaság és haladás területén az Ivánka által már célzott megoldás – a megszakítás nélküli több műszakos munkát beleértve – véleményem szerint társadalmunk sok jelenlegi problémáját megoldhatná, mint pl. a munkanélküliséget és az időhiányt. Ivánka ezen gondolatainak eredetét csak sejteni tudtam, de azok fokról fokra történő megvalósításának intézkedései olyan egyszerűek és célszerűek voltak, hogy elcsodálkoztam rajtuk. Azok a mi társadalmunkban csak kevés változtatással alkalmazhatók lennének.

Pedro és Alif kiszálltak, Ivánka pedig a képernyőt a közvetlen környezetünk történéseire állította be. Néhány másodperc múlva láttuk a kettőt, ahogy ott állnak a bejárat közelében. Majd egyszer csak felemelkedtek a levegőbe, mint egy idővel azelőtt az a másik apui, aki az egyéni repülést mutatta be nekünk. Repülési sebességük normális volt. Kb. 100 m magasban repkedtek, néha cikkcakk-repülésben ellebegve nagy sziklatömbök felett, fel és le, mint a madarak. A repülések felvételekor a kameravezetés látványos módja nagy benyomást tett rám. Olyan volt, mintha az ember is közvetlenül ott lett volna a történés közelében, minden gyakorlatilag kéznyújtásnyira játszódott le és a színek visszaadása is meglepően precíz és természetes volt. Minden úgy nézett ki, mintha frissen festették volna, és valami nagyon értékes optikai készülék kellett, hogy legyen, ami ilyen képeket továbbított hozzánk.

A gondolataimat Ivánka magyarázata szakította meg:

„Ez a készülék képes arra, hogy a színeket illetően alkalmazkodjon az egyén látóerejéhez.”

A tekintetem Quispére esett, aki egy másik képernyőn a trójai Heléna sorsát figyelte, és közben olyan nyugodt volt, mintha otthon ülne a TV-je előtt. Kiválóan be lett mutatva ennek a görög hercegnőnek a személyisége, akinek a szépsége egy véres háború kiindulópontjává vált a trójaiak és a görögök között. Egy olyan kornak az embereit láttam meg én is, amelyről csak egy felszínes leírás áll rendelkezésünkre. Láttam a ruháikat, hogy hogyan kommunikáltak egymással és az életmódjukat. Akkoriban senki sem gondolt arra, hogy ezeket a részleteket feljegyezze és rögzítse az utókor számára. És egyszer csak tudatosodott bennem, hogy ma még tulajdonképpen nagyon keveset tudunk arról a civilizációról, és kíváncsi lettem és tovább figyeltem a történést. És bár nem volt világos számomra, hogy az, amit láttam, hipnózis következménye volt-e, vagy provokált álom, vagy film vagy valóság volt-e, mégis nagyon tetszett ez a különös képi dimenzió. Úgy tűnt, mintha ott lennénk azok között a dolgok és állatok között, amelyek megjelentek a képernyőn. És minden, a táj, a személyek vagy állatok, beleillettek abba a pontos leírásba, amely a dolgok eredetéről, időtartamáról, a szokásokról és a pozitív és negatív kihatásokról szólt. Lebilincselve figyeltem a királyok és hercegek történéseit, amelyekről valamikor gyerekkoromban hallottam utoljára.

„Sok minden ismeretlen még a mai ember számára”, szólt megint Ivánka. „De ez nem csak az ó hibája. A háborúk és a pusztítás gyakran elmosták az utolsó nyomokat is, úgy, hogy még a saját múltunkról sem tudunk mindent. Nézz csak a jobboldali képernyőre!”

Odafordítottam a fejemet, és Pedrot meg Alifot pillantottam meg, ahogy egy kiálló sziklán ültek a Champara-szakadék fölött. Óriási, több mint 10 m magas faragott sziklatömbök egy majdnem olyan széles, mint hosszú falat. Afölött örök jég tornyosult, mintha mindenkorra el akarná ásni ezt a korai földi művet. Csodálkozva kérdeztem Ivánkát, hogy mi az.

„Ezek egy apui város maradványai, amelyet évbilliókkal az apui robbanás előtt létesítettek.”

Fokozatosan eljutottam oda, hogy már nem értettem semmit. „Kérlek, melyik robbanásról van szó?”, kérdeztem.

„Az apui robbanásra gondolok, amikor a Nap keletkezett meg sok galaxis”, magyarázta, és folytatta az elmúlt dolgokról való elbeszélését.

„Itt romokról van szó?”, akartam tudni.

„Igen, ezek Apu akkor legnagyobb városának a maradványai, amit a robbanás majdnem teljesen elpusztított. Sok minden kilövellt az űrbe, más részeket meg méter magas törmelék borított be. Az egyetlen, még a felszínen látható részlet az az óriási fal, amelyet az imént láttunk. Nézd, ott láthatod, hogy nézett ki egykor, amikor emberek éltek itt.”

Ekkor egy nagyvonalúan elrendezett várost láttam magam előtt széles utcákkal, leginkább kétszintes házakkal, melyek kükloptikus kövekből épültek. Gyakran előfordult, hogy egy épület homlokzatát egyetlen egy kőtömbből faragták ki.

„És hogy hívták ezt a várost?”

„Az apuiak Simi-nek hívták”, felelte Ivánka.

„És hogy szállították ezeket az óriási köveket? Álltak rendelkezésre akkoriban speciális gépek?”

A csodálkozásom nagy volt.

„Nem, kedves barátom, az apuiak maximális képességeket fejlesztettek ki. Többek között képesek voltak megszüntetni a gravitációt. Miután a kövek fajsúlya gyakorlatilag megszűnt, könnyedén lehetett őket elszállítani minden kívánt helyre. Vagy szétszedés és azt követő összerakás által is tudtak szállítani dolgokat, de ezt a képességet csak különleges esetekben használták. Az antigravitáció sokkal egyszerűbb.”

Érdeklődéssel figyeltem, hogyan lebegtek a levegőben akkora kövek, mint egy fél hegy, és puhán mozdultak arrébb, mintha egy szellő fújta volna őket oda.

Ekkor Quispe odajött hozzám, és figyelmeztetett hogy a végéhez közeledik a nap. Az én órám 14 perccel 18 óra után-t mutatott. A házam 10 km messze volt, és az utat sötétben és borult ég mellett nem túl jól lehetett látni. Mégis úgy döntöttem, hogy még egy kicsit maradok, és a végéig követem ennek a városnak a történetét. Csak azután akartam elindulni haza. Amikor aztán eljött az idő, hívtam Quispét. Ő meg épp feszülten figyelte, hogyan hódította meg Nagy Sándor Egyiptomot. Nehezemre esett félbeszakítani őt az emberi történelem ezen részének tanulmányozásában, hisz lehet, hogy később nem lesz már rá lehetősége. Vártam tehát még egy kicsit, és Ivánkával beszélgettem tovább. Időközben meg Pedro és Alif visszatértek kirándulásukról. Amikor beléptek a kabinba, megint azt mondták: „Mindent a többiekért.” És én megint nem értettem pontosan, hogy mire is gondoltak ezzel, leginkább azt hittem, hogy ez egy jelszó volt közöttük és Ivánka között. De kérdést nem tettem fel.

„Ez a mi üdvözlésünk, amit már többször hallottál”, mondta Pedro elkötelezett hangon. Majd leült az egyik karosszékbe, és Ivánkával kezdett beszélgetni Simi romjairól és a Champara hófödte magaslataiba tett kirándulásáról. Kint lassan beállt a sötétség.

„Mennünk kell”, súgtam oda halkan Quispének.

„Csak egy pillanat még, kérem, szeretném tudni, hogy ért véget Nagy Sándor története”, kérte.

Intettem neki, hogy rendben van. Lassan eleredt az eső. Ez még inkább megnehezíti a hazautunkat, villant át az agyamon. A reggeli műszak, amelyre másnap mennem kellett, a hajnali órákban kezdődött, és féltem, hogy elkések.

Az űrhajó belseje nappali fényességűre ki volt világítva, úgy, hogy nem lehetett tudni, hogy fényes nappal egy fa árnyékában, egy strandsátorban vagy az idegenek űrhajójában vagyunk-e.

Miután Quispe megnézte Nagy Sándor életének a végét, felállt és el akart indulni. Én követtem. Kint már patakokban esett az eső. A visszaút fel-le a champarai magaslaton keresztül ebben a szakadó esőben a sötétben bizony nehéznek tűnt. Az út lényegében csak egy a birkák és kecskék által kitaposott ösvény volt. Quispének ez a helyzet nagyon nem tetszett, és azt javasolta, hogy hajnalig maradjunk az űrhajóban. Ez számomra azonban nem jöhetett számításba, mert az én munkám nehéz volt, és nem volt helyettesítőm. Ahogy mentem volna el az űrhajótól, Pedro közeledett hozzám.

„Ha nem vagytok ellene, akkor Huallancáig elkísérlek benneteket”, mondta. Egy ilyen ajánlatra nem számítottam, és először azt hittem, hogy az idegenek csak viccelnek velünk. Néhány paraszt ott állt az űrhajó közelében, és sütkéreztek abban a fényben, amit az kibocsátott magából. Én, mivel felelősségteljes állásomat nem akartam reszkírozni, elfogadtam Pedro ajánlatát. Erre ő megnyomott néhány gombot a ruháján. Erre azonnal kialakult körülötte kb. 1 m távolságban egyfajta fényív, ami vagy 10 m-re körbe mindent nappali fényességűre bevilágított. Elbúcsúztunk Ivánkától és elindultunk.

A kitartó esőből ránk nem esett egy csepp sem. Alig hittem el. Kérdeztem Quispét, hogy ő vizes-e, mert biztosra akartam menni.

„Nem, uram, az eső tiszteletben tart engem”, válaszolta jókedvűen.

„Csak mindig nyugodtan”, vélte Pedro, aki kettőnk között jött, hogy mindent bevilágítson.

„Körbe vagyunk véve egy pozitív ionokból álló védőfallal. Nyugtasd meg sejtjeidet.” Ezt meg is próbáltam, és közben haladtunk előre.

Hallgatagon mentünk tovább. Az, amit ekkor megéltem, annyira összezavart, hogy tiszta izgalomba kerültem. Nehezemre esett, hogy elhiggyem, hogy más világok lakói – már amennyire egyáltalán léteztek – csak azért látogatnák meg a Földet, hogy a perui Andok egy eldugott sarkába kerüljenek, mintha ez a világegyetem egyik kedvező megfigyelési pontja lenne. Azon töprengtem, hogy vajon melyik földi nemzet ért el ilyen technikai fejlettséget, ami egyéni repüléseket tett volna lehetővé az emberek számára, elvezetett volna az atom legkisebb részének felfedezéséhez, meg tudná szüntetni a nehézségi erőt, dolgokat szétszedni majd újra összetenni képes, az esőben úgy enged menni embereket, hogy nem lesznek vizesek, körbe kivilágítja az emberek körül a tájat, és olyan képernyőket fejlesztett volna ki, amelyeken múltbeli, jelenbeli és jövőbeni eseményeket lehet látni.  Mindezek a gondolatok ott nyüzsögtek a fejemben, és kellemetlen érzést okoztak bennem. Aztán meg valami nagy ürességet éreztem magamban. Újra azt képzeltem be magamnak, hogy az idegenek egy földi náció kémei. De ugyan mit akarhattak vajon az ancashi hegyek parasztjainál?

Pedro és Quispe folytatták beszélgetésüket. Én azt vettem ki belőle, hogy már többször találkozhattak hasonló alkalmakkor, és Quispe korunk és a jövő sok jelenségéről tudott.

A Pedro teste körüli, számomra megmagyarázhatatlan fénysugárzással olyan gyorsan tudtunk haladni, mintha nappal lett volna. Amikor már közeledtünk Huallanca városához, észrevettem, hogy Pedro menet közben lecserélte a ruháját, anélkül, hogy akár egy percre is megálltunk volna. Most egy helyi szokásnak megfelelő parasztruhában volt a tipikus gumicipőkkel, melyeket elhasznált autógumikból készítettek, és így semmiben sem különbözött a helyi pásztoroktól.

„Hogy vitted ezt végbe, hogy ilyen gyorsan átöltöztél?”, kérdeztem tőle csodálkozva.

„A másik ruhámat egyszerűen szétszedtem, és teremtettem egy másikat parasztstílusban”, felelte nagy természetességgel.

„És miért?”

„Hogy senki ne tudjon megkülönböztetni a többiektől és a ruházatom ne keltsen feltűnést.”

„De ugyan ki látna most itt minket? Hiszen esik, és ilyenkor mindenki otthon van.”

„Igen, majdnem mindenki. Rajta kívül ott”, és kezével egy parasztra mutatott, aki néhány száz méterre tőlünk a háza előtt épp nehéz vállzsákját tette le, hogy megpihenjen.

„De hát sokkal gyorsabb lett volna, ha azt az embert porrá szeded szét, és így teszed el az útból, minthogy átöltözzél.”

Erre kellemetlen meglepetésében megállt, mintha valami szörnyűt hallott volna.

„Ilyesmit nem kellene mondanod, kedves barátom. Számunkra, apuiak számára az élet az első helyen áll. Ezzel emberekre, növényekre és állatokra gondolok. Sose próbálunk meg olyat, hogy más sejteket a mi saját előnyünkre változtassunk meg, csak akkor teszünk ilyet, ha a felebarátunknak származik ebből előnye. Íratlan törvény minden apui számára, hogy feláldozza magát a másik számára, vagy fáradozzon érte.”

Miután áthaladtunk a Kitaraqsa folyón és elértünk az erőmű közelébe, Pedro megállt.

„Mindent a többiekért”, mondta. „Most már nem messze vagytok, nekem pedig vissza kell fordulnom.” Mindkettőnknek kezet nyújtott, majd eltűnt.

„Szétszedte magát”, világosított fel Quispe készségesen.

 „Én egyszerűen nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy mi folyik itt. Ugyan már nem látjuk őt, de ez nem zárja ki, hogy esetleg mégis még itt áll mellettünk vagy valahol máshol van a világegyetemben”, mondtam zavarodottam, és mentem tovább.

A trójai Heléna jelenetei jutottak ismét eszembe, amit az idő képernyőjén láttam, és azon vacilláltam magamban, hogy vajon Quispét mi érdekelte ebben annyira.

„Mondd már, Quispe, miért nézted meg magadnak Heléna életét? Nincs érdekesebb dolog ennél?”

„Csak egy apuinak a nyomait követtem, aki abban az időszakban a Földön élt.”

Átmentünk a Santa-hídon, amely a vízerőmű bejáratával szemben volt. Quispe egyszer csak megállt, és megkérdezett:

„Nos, mi a véleményed az idegen emberekről?”

„Tiszta vizet akarok neked önteni a pohárba, Quispe. Ezek az emberek jó dolgokról beszélnek, okos ötleteik vannak, és azokból ráadásul sok mindent meg lehetne valósítani a mi életünkben. De nem tudom, hogy mindez valóban megtörtént-e vagy csak egyszerűen hipnotizáltak minket. Mindenesetre nagyon nyugtalan vagyok.”

„Ugyan miért?”, akarta tudni Quispe.

„Akárkik is legyenek, nem találok magyarázatot magamban arra, hogy miért vannak itt, vagy hogy mit keresnek.”

Még mindig nem vagy meggyőződve arról, hogy ők földönkívüliek?”

„Nem, tulajdonképpen nem!”

„Ismersz talán valamely nációt a Földön, amelyik ilyen technikai tudással rendelkezne, és olyan képességekkel, amelyekkel olyan rendkívüli dolgokat lehet véghezvinni, mint amilyeneket ma láttunk a saját szemünkkel?”

„Legjobb tudomásom szerint nem, de az ellenkezőjét sem szeretném állítani. És te biztos vagy abban, hogy nem hipnotizálnak minket vagy nem valami mágikus cirkuszi trükköket mutattak be nekünk?”

„Ezt nem tudom. A hipnózissal nem ismerem ki magam. Ami engem illet, aszerint ők földönkívüliek, és ez már a 7. alkalom volt, hogy találkoztam velük. Én mindenesetre meg vagyok győződve arról, hogy a Földön senki sem képes ilyen csodák véghezvitelére – vagy munkákra, ahogy Ivánka mondja.”

„Tudod mire gondolok most, Quispe?”

„Mire, uram?”

„Azt hiszem, az a legjobb, ha értesítem a rendőrséget. Mit szólsz ehhez?”

Mintha villámcsapás érte volna, állt meg hirtelen, a vállaimat kezdte rázni és fenyegető hangon kiáltotta:

„Ezt szépen felejtse el!”

„Csak nyugodtan, Quispe, hisz csak vicceltem”, próbáltam megnyugtatni.

„De akkor is, hogy tud így gondolkodni azokról az emberekről, akik olyan sok jót tesznek velünk! Hisz maga is tanúja volt, ahogy ma megmentették annak a kisfiúnak az életét. És ez nem az első alkalom volt. Milyen gyakran segítettek már más embereknek. És nem csak ez! Betekintést nyújtanak számunkra a más bolygókon való életbe és a mi saját múltunkba. Mutatnak nekünk gyógynövényeket, esőt fakasztanak, ha szükséges, és sok minden mást.”

„Jól van már, elhiszem neked. Te is tudod, hogy sose ártanék egy embernek, aki segít a felebarátjának.”

„Bocsásson meg, de a jelzett szándéka kibillentett az egyensúlyomból. Azt hittem, komolyan gondolta.”

„Akkor hát biztosítalak, hogy nagyban tisztelem ezeket az embereket. A jóságuk és az emberek iránti segítőkészségük csodálatraméltó. De a valódi szándékaikról még mindig nem látok tisztán. Jó lenne, ha tudnám, hogy mit keresnek itt.”

„Köszönöm”, válaszolta Quispe megkönnyebbülten. „Nem fogom elfelejteni”, tette hozzá, mint az apuiak, és ment tovább.

„Kérlek, Quispe, ne beszélj senkinek a történtekről.” Próbáltam végleg megnyugtatni őt.

„Efelől nyugodt lehet, ilyesmi nem jutna eszembe. Az ugyan az apuiak érdekében való, ha beszélünk róluk másoknak, meg különleges képességeikről, hogy ők is kitágíthassák tudatukat és szeretetet tanuljanak, de én mégsem szóltam senkinek egy fia szót sem róluk.”

Aztán elbúcsúztunk egymástól, és hazamentem. A feleségem Limába utazott, hogy meglátogassa az ott tanuló lányunkat. Így egyedül voltam, és volt időm arra, hogy alaposan utánagondoljak mindennek. Pontról pontra elemeztem magamban az utolsó 3 találkozás eseményeit, megvilágítva azokat minden oldalról. Mégiscsak 20 óra volt, amit a különös látogatókkal töltöttem. Nem akartam valamiféle esetleges sötét hatalmaknak a bűntársává válni, és ezért elhatároztam, hogy mégiscsak értesítem a rendőrséget. A huallancai rendőrőrs kb. 150 m-re volt a házamtól.

Az ügyeletes udvariasan fogadott: „Miben lehetek a segítségére?” kérdezte.

„Köszönöm, nagyon kedves. Ki itt kérem a legmagasabb rangú alkalmazott? Van még valaki Önön kívül?”

„Nincs, itt én vagyok az illetékes. Mi nyomja a szívét, uram?”

„Hol tudnánk nyugodtan beszélgetni egy kicsit? Közölnöm kell önnel valami fontosat.”

„Jó, jöjjön velem.” Kinyitott egy ajtót, ami egy irodai helyiségbe vezetett. Leültem, és kezdtem elmesélni a történetemet a kezdetektől. Az őrmester láthatólag el volt csodálkozva. Egyre nyugtalanabb lett, ahogy haladtam előre a történetben. És amikor  az utolsó esetet kezdtem taglalni, ijedten felállt, és hogy bizonytalanságát elpalástolja, szelíd hangon a következőket mondta:

„Kedves barátom, ön itt csodás dolgokat mesél nekem és feljelentésével ezekkel az idegenekkel szemben egy nagy szolgálatot tett a nemzetközi biztonságnak. Egész biztos kémekről van szó. Azonnal továbbítani fogom ezeket az információkat a legmagasabb helyre, hogy megmozgassanak minden repülőgépet, csapatot, csatahajót, ágyút, páncélost és egy sereg leányt a szükséges mennyiségű Piscoval ( itallal ). A földönkívüliek elfogása egy szenzációs húzás lesz, köszönhetően az ön nagyon értékes információinak. De világért se beszéljen erről valakinek. Menjen most szépen haza és pihenje ki magát. Holnap aztán majd megyünk magáért, hogy a hadsereg elvihesse az említett helyre.”

Megértettem. Az őrmester bedilizettnek tartott engem vagy részegnek, és titokban mulatott rajtam. Feladtam, hogy további részleteket meséljek neki, vagy hogy befejezzem a legutolsó történetet. Felálltam, és próbáltam elhitetni vele, hogy beleegyeztem javaslataiba.

„Köszönöm, őrmester úr. Most lefekszem, és nem fogok mondani senkinek semmit. És holnap jönnek értem, hogy vezethessem a hadsereget”, kiáltottam.

Felemelt hangomra 2 másik rendőr lépett be a szobába.

„Ez tök részeg, hagyjátok, hagy menjen”, mondta nekik halkan az őrmester, én meg kijöttem az őrszobából.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyen módon kinevetett engem, és ez volt az oka annak, hogy további 15 éven keresztül a titkomat megtartottam magamnak.  Az őrmesternek nem akartam szemrehányást tenni, mert néhány hónappal azelőtt még talán én is pontosan így cselekedtem volna vagy még rosszabbul. Az én órámon ekkor ¾ 12 volt. És néhány óra múlva meg kellett kezdenem a munkát. Ezért siettem, hogy ne késsek el …


1960. JÚNIUS 4., SZOMBAT

A Huaylas-völgyben minden feljövő hajnal egy egészen különös vonzerőt rejt magában. A Csendes-óceánba folyó bővizű Santa folyó már olyan mélyen bevágta magát a hegybe, mintha hideg vizével a Föld forró szívét akarná megérinteni. Abban a szándékában, hogy olyan közel férkőzzön hozzá, amennyire csak lehet, a folyó hegyeket és magaslatokat vágott át, és így a keleti Kordillerákat két hegyláncolatra osztotta: az egyiket örök hó fedi, a másik meg tele van széles fennsíkokkal és legelőkkel. És középen folyik az Andok büszke fia a Csendes-óceánba bölcsőjétől fogva körbeölelve a két hegylánc által, melyek csúcsai a kék égbe merednek.

Június első szombat reggele olyan ígéretesen indult, mint a többi. A nap sugarai sütöttek rá a Fehér Kordillerrák hegyeire, melyek visszaverték a fényt a Santa folyóra. Csillogó felülete harmonikus ellenpárját képezte a virágzó réteknek és mezőknek. Az elmúlt három hét alatt többször jártam ezen a vidéken, anélkül, hogy találkoztam volna az idegenekkel. A részükről történt helyszínváltásnak tudtam ezt be, és tulajdonképpen még örültem is neki. Ma pedig a hajnal első pírjára felkeltem, és a felkelő nappal egy időben már kapaszkodtam is fel a hegyekbe a Millwaqocha irányába. Az út egyre magasabbra vitt a kis Cedros és Kitaraqsa folyók mentén. Ezúttal nem kísért senki, és így akadálytalanul választhattam a legnehezebb ösvényeket, ami kíséret esetén nem mindig volt lehetséges.

Pontosan 10 óra volt, amikor elértem a Huaylas-völggyel szemközti csúcsot a Del Pato-kanyon hegyi szakadékában. 5 óra óta voltam úton, és ekkor egy pihenőt iktattam be, hogy távcsövemmel megnézzem a környék hegycsúcsait. Egyszer csak kb. 1 kilométer távolságban észrevettem az idegen látogatóknak egy olyan azonos színű repülő szerkezetét, amilyet 4 héttel azelőtt már láttam, amikor Ivánkával ismerkedtem meg. Ennek a fordulatnak egyáltalán nem örültem, de ha már ott voltam, elhatároztam, hogy közelebbről megvizsgálom a dolgot. Egy kis pihenés után elindultam az űrhajó irányába.  Már néhány 100 méterrel korábban láttam, hogy egy sziklatömb mögött emberek egy kis csoportja üldögélt. És most mégiscsak hiányzott nekem a kísérő, mint fordítási segítség, hisz én nem beszéltem kecsuául. Vajon hogy értessem meg magam a helybeliekkel? Ez az idegenekkel nem volt probléma, mivelhogy ők minden nyelven beszéltek.  E bizonytalanság ellenére mentem tovább. Amikor odaértem a csoporthoz, az egyik idegen fogadott. Korábban őt még sohasem láttam. Egy kicsit izgatottan kezdtem vele beszélgetni, folyamatosan arra törekedve, hogy elkendőzzem idegességemet.

„Nem kell izgulni”, mondta az idegen, „az eljárásod egyáltalán nem zavar minket. Hisz csak szorgos keresés által jutunk el az igazságra, egy kielégítő eredményre.

Kisebb zavaromban nem reagáltam részletesebben a megnyilvánulására. Az első pillanatban az se tűnt fel nekem, hogy a rendőrségen nemrég tett feljelentésemre célzott.

Amikor aztán már az űrhajó előtt voltunk, kinyílt az ajtó és Ivánka jött ki. Habár az idegenek nem voltak nagyon ínyemre, Ivánka láttára megnyugodtam, bizonyára azért, mert vele már többet beszélgettem. Mosolyogva adta értésemre, hogy örült annak, hogy újra találkoztunk, és bemutatta nekem azt az idegent, aki fogadott: „Ő Zen!”

„Ő is Apuról származik?”, kérdeztem komolyan.

„Igen, természetesen. A Földön lévő legtöbb földönkívüli látogató az Apuról jött. Más civilizációk számára a Föld kevésbé érdekes, de számunkra a Föld a mi történelmünk egy részét jelenti, lakói pedig a testvéreink.” Ivánka szavaiban volt egy árnyalatnyi irónia is.

„Menjünk be az űrhajóba vagy üljünk le itt?”, kérdezte.

„Ahogyan te akarod”, feleltem.

„Akkor menjünk inkább be, azt hiszem az jobb lesz. Keresgélhetünk a képernyőben, hogy van-e valami érdekes látnivaló a számodra.”

Az űrhajó belseje hasonlóan volt berendezve, mint amit már ismertem. Leültem az egyik karosszékbe, Ivánka pedig velem szembe ült.

„Az, hogy nemrég feljelentettél minket, minket egyáltalán nem zavar, a magatartásod abszolút normális”, mondta Ivánka vidáman.

Lehengerelve éreztem magamat és mintha megbénultam volna a félelemtől és szégyentől. Vajon ki informálhatta őket? Honnan tudták ezt? Nem bírtam felfogni az egészet. És mi van, ha az őrmester is esetleg bűntársuk?! Némán vártam és kiutat kerestem magamban ebből a szorult helyzetből.

Erre Ivánka hangosan nevetni kezdett : „Ha az ember előre akar jutni az igazsághoz, a haladáshoz és a bölcsességhez, akkor dolgoznia és tanulnia kell. Te a ti társadalmatok által felállított szabályokat követted. Ha ez nem így lenne, nem keresnéd olyan buzgón a mi eredetünket. Az az igazi fáradozás, hogy kikutassuk az ismeretlent, felderítsük a homályosat, a láthatatlan mögé tekintsünk és megvalósítsuk az elképzelhetetlent, az egyetlen út, ami a bölcsességhez vezet. A fejlődés és a haladás minden civilizációban az egyszeri dolgok állandó keresésének az eredménye.”

Ivánka egy szeretetteljes gesztussal adott nyomatékot ezen gondolatainak, hogy bátorítson engem.

„Ki beszélt nektek a feljelentésemről?”

„Ugyan, ne foglalkozz többet vele. Az ezzel kapcsolatos véleményünket már elmondtam neked. Felejtsd el, jó?”

„Hát jó, de épp te beszéltél az imént arról, hogy jó és hasznos, ha a kusza dolgokat kiderítjük. Miért nem adsz tehát akkor választ a kérdésemre?”

„Ha pontosan tudni akarod, akkor nézz a képernyőre”, felelte Ivánka mosolyogva. És odanézve láttam, ahogy elbúcsúztam azon az estén Quispétől, miután az idegen bevilágította nekünk az utat. Majd aztán láttam az összes többi részletet: a hazamenetelemet, ahogy értékelgettem magamban a történteket, és ami a feljelentéshez vezetett, az őrmesterrel folytatott beszélgetésemet, és azt is, hogy a beosztottjaival hogy mulatott rajtam, miután én elmentem.

Amikor mindezeket láttam, a szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Alig mertem Ivánkára nézni. Ő észrevette a zavaromat és barátságosan szólt hozzám:

„Miért nyomaszt ez téged annyira? Hisz nem tettél semmi rosszat!”

Lassan-lassan kezdtem jobban érezni magam és arról kezdtem beszélni vele, mintha mi sem történt volna.

„Való igaz, azért akartam feljelenteni benneteket, mert nem világos számomra, hogy kik vagytok ti és mit kerestek itt. És akár megint feljelentenélek titeket, de az nem lenne jó semmire, mert senki sem hinne nekem.”

Ivánka megint nevetni kezdett. Majd néhány pillanat múlva együttérzéssel folytatta:

„Kedves barátunk. Beszélhetsz bárkinek a mi jelenlétünkről, de most nem fog neked hinni senki. De ez egyelőre nem olyan fontos. Kényszeríteni nem kell senkit, hogy higgyen a mi létezésünkben. Kérlek, ne próbálj meg soha valakit meggyőzni arról, hogy mi létezünk, vagy hogy látogatjuk a Földet vagy valamely másik bolygót.”

„Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok többet ilyet megpróbálni”, válaszoltam őszinte szándékkal, és visszaemlékeztem az őrmester olyan ironikus-szarkasztikus megjegyzéseire és arra, ahogy reagált a feljelentésemre.

Egy ideig mindketten hallgattunk. Ivánka egy perui költeményeket tartalmazó könyvben lapozott. Zen a tiahuanacoi Nap-kapu központi figuráját nézegette egy miniatűr szobron, amit egy itteni művész készített. Ez egy pontos mása volt az eredetinek, ami a nagy központ bejáratánál van felállítva. Csodálkoztam, hogy nála láttam ezt a tárgyat, mert korábban nem láttam azt ebben a térben. Úgy tűnt, hogy Zen olvasta a gondolataimat. A karosszéke alól kihúzott egy fiókot, ami látszólag bársonnyal volt bélelve, és tele volt miniatűr dísztárgyakkal különböző korokból. Az jutott eszembe, hogy biztos az én karosszékemnek is ilyen ’kettős talapzata’ volt, és éppen rá akartam kérdezni, amikor előjött egy fiók abból is, és az Ivánka karosszékéből is. Az enyémben különböző fák levelei voltak, fűszálak és viráglevelek, az Ivánkáéban könyvek, színes folyóiratok és kézműves minták. Úgyszólván mindegyik karosszék egyben komódként is szolgált több fiókkal. Ivánka megértette kielégített kíváncsiságomat és mosolygott. Akart valamit mondani, de Zen megelőzte.

„Itt minden bútordarabnak dupla talapzata van. Így több helyünk van különböző dolgok elhelyezésére. És a dupla falak védelmül szolgálnak az atmoszférikus zavarok ellen.”

„Miért viszitek magatokkal mindezeket a dolgokat, ha szétszedéssel is ugyanolyan jól tudnátok őket szállítani?”

„Erre több okot megadhatnánk. Az stimmel, hogy az anyagot szét tudjuk szedni a legkisebb alkotóelemeire és össze is tudjuk rakni; hosszú életet értünk el, majdnem megszüntettük az időt, fantasztikus sebességeket érünk el és még sok minden mást. De ez nem minden. Minden pillanat formájában, időtartamában és a cselekvésben különbözik egymástól. Össze vagyunk kapcsolva a természeti törvénnyel, ás annak megfelelően telnek a napok, hónapok és évek is, a munka és minden szükséges dolog ahhoz, hogy ellensúlyozni tudjuk a negatív hatásokat. Ami tegnap volt, az ma már nincs, és a mai dolgok holnap már másként néznek ki, vagy megszűnnek létezni. Semmi sem azonos valami mással, és minden változik minden pillanatban. Így a mozgás minden létezésben egy lényeges tényező.”

Az, hogy ennyi filozófiát halljak az idegentől, szokatlan volt számomra, és mindebből elég keveset értettem csak. Ezért kérdeztem tőle valami mást, hogy témát váltsak.

„Meg tudod nekem mondani, hogy mi a tulajdonképpeni oka földi látogatásotoknak?”

Ivánka megint mosolygott. Nem tudom, hogy a mosolygását könyvének a versei váltották-e ki vagy az, amit kérdeztem, de ez nem tetszett nekem. Zen azonban derűsen a szemembe nézett, és szólt hozzám:

„Egy apui számára a legelső kötelesség a sejtek védelme és ezzel minden leendőnek segíteni a világegyetemben. Ez a tulajdonképpeni oka a mi ittlétünknek, a látogatásainknak. Ha ezt elmulasztanánk, nem lenne jogunk a létünkre. Meglátogatunk minden bolygót és segítünk azoknak, akikkel utazásainkon találkozunk. A földi látogatásaink gyakorisága szoros összefüggésben áll az apuiak sok idővel ezelőtt létesített építményeivel. Ezek az Apun bekövetkezett robbanás előtt és után keletkeztek. Ugyan az időképernyő pontos betekintést nyújt ezekbe a dolgokba is, de itt közvetlenül érintkezésbe kerülhetünk ezekkel a régi remekművekkel. Kérlek nézz csak rá a képernyőre!”

Megfordultam, és egy óriási embertömeget láttam mozgásban. Kerek, olyan un. UFO-szerű repülőgépek és nagyon kis repülőgéphez hasonló szerkezetek repültek csak néhány méterrel a földfelszín felett. Ezek egyfajta légsugarat bocsátottak ki, amelyek eltüntették az akadályokat, pl. nagyobb köveket és bokrokat, és egyengették a talajt. Így fokozatosan egy több száz négyzetkilométeres nagy sík terület alakult ki, egy kész építési terület. Ezután nagy faragott kőtömbök mozogtak lebegve a levegőben és ereszkedtek le a számukra az építési tervben meghatározott helyre. Így keletkeztek a házak és az utcavonulatok. Csodálkoztam azon, ahogy ezek a ház nagyságú sziklatömbök olyan lassan ereszkedtek lefelé, mint a falevelek, és hogy egy személy képes volt több tömböt is megerőltetés nélkül egy kézzel irányítani és vezényelni.

Azt hittem, hogy hipnotikus szuggesszióról volt szó, és behunytam a szemeimet, hogy ne kelljen további fantazmagóriákat látnom. Ekkor egy kéz gyengéden megérintett a vállamon. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam Ivánkát, aki figyelmesen nézett rám.

„Kedves barátunk, csak gondold nyugodtan tovább azt, amit a te értelmed előír számodra. Rögtön el szeretném neked magyarázni, amit itt látsz. Az ereszkedő köveknél megszüntettük a nehézségi erőt, hogy azokat munka közben könnyedén lehessen mozgatni. Ez a mi egyik tipikus eljárásunk az építkezéseknél. Most időben előre szeretnék váltani, hogy megmutassam a kész várost, és későbbi elpusztulását is.”

Csak azért néztem újra a képernyőre, hogy eleget tegyek a kérésének. Egy hatalmas, különös felépítésű várost láttam. Sehol sem lehetett derékszöget látni. A város sokkal inkább egy repülő lepkére hasonlított erdőkkel és zöld felületekkel tarkítva, amelyek gyönyörködtették a szemet.

„Hogy hívták ezt a várost, és hogy hívják most?”, kérdeztem Ivánkát.

„Amikor elkészült, Kutzak volt a neve, építője nevéről elnevezve. Az idők során ez a név átalakult Qosqo-vá vagy Cusco-vá, és így hívják ma is. Ez egyike volt az apuiak három legnagyobb városának és leszállóterületének a Föld második benépesítése alatt. Kutzak városában létesítették az apuiak a Föld első ipari vegyi üzemét – ami a Világegyetem legjobbjai közé tartozott -, amíg az Özönvíz el nem pusztította.”

„Özönvizet mondtál?”, kérdeztem megdöbbenten.

„Igen”, válaszolta Zen, „az egoizmus és a mértéktelen becsvágy olyan szörnyűséges viharokat okoztak, hogy a bolygó kibillent egyensúlyából. A mai egyenlítő egy hosszúsági kör volt, és fordítva. Ez a szörnyű esemény pusztította el az apuiak legjobb építményeit.”

A képernyőn most az az iszonyatos légköri katasztrófa volt látható, ami gúzsba kötötte a bolygót, és hatalmas porhoz hasonló felhőkbe burkolta. Sok hurrikán, ciklon és vihar ereje nyomta a Földet ide-oda, mintha valami gumiszerű masszából lett volna. Amikor megszűntek ezek a halált hozó, pusztító örvények, egy sivár Föld maradt vissza, emberek, növények és állatok nélkül. A pólusok egyenlítővé váltak, az meg egy meridiánná. Ahol korábban egy sík terület volt és a virágzó város, Kutzak állt, ott most magas hegyek meredeztek szakadékokkal, amelyekben az egykor oly büszke építmények kövei szét voltak szórva. Csak 3 helyen lehetett látni nagyobb rommaradványokat, amelyek a szörnyűséges pusztulásra utaltak.

„Mily szörnyű esemény!”, kiáltottam spontán, megpróbálva rendet teremteni a gondolataimban, és nem tudtam, hogy mit szóljak az egészhez. Hihettem-e vajon mindazt, amit ebben a különös készülékben láttam? Ez volt, ami abban a pillanatban foglalkoztatott, és nem hagyott nyugodni.

„Valóban, ez iszonyatos volt és nagyon szomorú. Ez a katasztrófa sok problémát okozott nekünk, és egy visszaesést jelentett az emberiség fejlődésében. Sok természeti jelenség is ezáltal keletkezett, és a világmindenség egy része is kibillent az egyensúlyából. Az pedig komoly nehézségeket jelentett nagy repülő városaink tejúton keresztüli manőverezésében. És az egész több százezer évig eltartott. A világmindenségben lépten-nyomon találkozni ismeretlen titkokkal. Ez akadályozta e galaxisba tett látogatásainkat. De épp az utóbbi évtizedekben jár be a Tejút nagyon pozitív területeket az űrben, ezért kihasználtuk az alkalmat, hogy meglátogassuk lehetőleg minden bolygóját és naprendszerét. Innen ered többszöri megjelenésünk a Földön. Nem mindig ilyen egyszerű a hozzáférés egy galaxishoz.

„És mi történt a többi várossal, amelyek a második benépesítési fázisban épültek?”

„Részben vagy egészben azok is elpusztultak, egyesek több méteres sár alá kerültek. Nem lep meg bennünket, hogy a mai földlakók csodálkoznak a jelenlétünkön; ez más bolygók lakosainál is így van. Némelyek egykedvűen és nyugodtan reagálnak erre, a legtöbben azonban megijednek. Csak a legkevesebben értették meg, hogy nálunk csupán utazókról van szó, akiknek az a feladata, hogy az élet problémáit és nehézségeit kutassák a világegyetemben. Emellett azt is fel akarjuk mérni, hogy milyenek az életfeltételek az egyes bolygókon.”

Elment a kedvem a beszédtől. Összekuszálódott gondolatokat rendezni nem olyan könnyű, ha minden pillanatban valami újat és hihetetlent hall az ember. Az idegenek minden szava ismeretlen és hihetetlen eseményekről tudósított, amelyek sokkoltak engem. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

Ivánka két másik kísérője lépett be a helyiségbe, és bemutatták őket nekem.

„Itt van Amin és Dius”, mondta Ivánka szeretetteljesen.

Kézfogással üdvözöltük egymást. Mindketten leültek, és meséltek a kirándulásukon szerzett élményeikről. Dius a nadrágzsebéből előhúzott egy kis nyúlprémsapkát. Kicsit tűnődtem azon, vajon hogy jutott ehhez a tárgyhoz, és hogy egyáltalán miért hozta magával. Ivánka kitalálta gondolatomat, és így szólt:

„A Föld lakóinak már nincs szemük a valóban szép dolgok meglátására. És bár intelligenciájuk alapján csodás dolgokat hoznak létre, nem riadnak vissza attól, hogy idegen életeket áldozzanak céljaik megvalósításához. Sőt, megadják maguknak azt a jogot, hogy ilyeneket saját hasznukra tegyenek, és kiterjesztik azt minden élőlényre, még a saját fajtájukra is. Az ember nagy gonddal tenyészti az állatokat, mintha a barátairól lenne szó. Aztán meg fogja, és leöli őket. Kihasználja munkaerejüket, az ügyességük pedig a szórakoztatására szolgál. Hidegvérrel nézi az ember, hogy szenvednek az állatok, és megöli őket, hogy megegye a húsukat. Prémjükből pedig a legkülönfélébb tárgyakat készítik. Az ember egy pillanatig sem gondol arra, hogy minden élőlénynek ugyanolyan joga van az életre. És az állatok érzékeny természetükkel nagyon is éreznek fájdalmat, és különbséget tudnak tenni a jó és rossz bánásmód között. A mi társadalmunkban másképp van ez. Minden élőlény saját maga úr az élete fölött, amíg az a ciklus, amely tart neki, véget nem ér. Számunkra mások élete az első helyen áll, és csak azután jön a sajátunk. A növényeknek, állatoknak és embereknek ugyanaz az anyai eredete. És mindannyian ugyanazzal az életre szóló joggal rendelkeznek, anélkül, hogy másoknak szabad lenne kárt okozni bennük.”

„Ehhez kapcsolódó másik kérdésem: Hogyan táplálkoznak az apuiak?” És az időképernyőn már láttam is éttermeket és egyes apui ételeket, és ez kíváncsivá tett.

„A táplálék részben ásványok, magvak és gyümölcsök koncentrált kivonataiból áll”, válaszolta Amin.

„Korábban mutattam neked a képernyőn éttermeket és néhány étkezési szokást is, amelyekhez nekem is alkalmazkodnom kellett, mikor oda érkeztem”, mondta Ivánka és újra emlékeztetett engem korábbi beszámolóira.

„A földlakók egyik nagyon nem szép sajátsága, hogy állatokat ölnek meg táplálkozási céljaikhoz vagy valamely tárgyak előállításához. Ez a táplálkozási mód a nap beeső sugaraival együtt agressziókat és egoizmust vált ki és egyensúlyi zavarok egész láncolatát okozza az emberi szervezeten belül.”

„És mire jó nektek ez a sapka? Hát nem tudtok még eleget rólunk?”, kérdeztem Diust.

„Mi az univerzum majdnem minden titkát ismerjük. De ezek a tárgyak szemléltetési anyagként szolgálnak számunkra, ha más bolygók lakóinak a Föld negatív hatásait akarjuk bemutatni, és figyelmeztethetjük őket ily módon, hogy ne kövessék el ugyanezen tévedéseket és hibákat. Sokan vannak, akik a földihez hasonló körülmények között élnek, és mi minden rendelkezésünkre álló eszközzel megpróbáljuk rávezetni őket egy pozitív életvitelre. Ilyenkor legtöbbször kis csoportok jönnek létre, akiknek a sejtjei atomjaikban kevesebb negatívumot hordoznak, és akik pozitív hatást gyakorolnak közvetlen környezetükre.”

Amin egy puska néhány üres töltényhüvelyére mutatott. „És ez is itt ugyanolyan célt szolgál.”

„Honnan van neked az?” kérdeztem.

„Piura közelében találtuk ( város Peru északi részén ), ahol katonák a múlt héten egy manővert hajtottak végre.”

Témát akartam váltani, és Ivánkához fordultam. „Voltál az Apun, mióta legutoljára láttuk egymást?”

„Igen, tegnap jöttem vissza, de ők most itt először vannak a Földön. Együtt jöttünk.”

„És hogy tetszik nekik a helyzet? Mi a véleményük? Látnak valami javulást a jövőben, vagy még hosszabb ideig az lesz, ami most van?”

„Az a fontos a Földön minden élőlény számára, és a világegyetem minden részében, hogy egymással egységben éljünk, hogy együtt dolgozzunk, kutassunk és béke legyen. E tényezők nélkül csak áldozatok vannak, de nem élet a tulajdonképpeni értelemben. Ahhoz, hogy a földlakók elérjék ezt az ’életesszenciát’, a pénzt, az agressziót és az egoizmust fel kell, hogy váltsák ezekre a dolgokra.”

Ugyan, hogy lehetne már lemondani a pénzről? Ez a gondolat annyira mulatságos volt számomra, hogy nevetnem kellett. A mosolygása értésemre adta, hogy számolt értetlenségemmel és egoizmusommal. Ekkor megint nem nagyon jól éreztem magam a bőrömben, és az őrmester félreérthetetlen grimaszára emlékeztem vissza, ami néhány héttel azelőtt történt.

„Bocsássatok meg, de ez az én gondolkodásmódom. És a ti saját kijelentésetek szerint meg van a jogom arra, hogy így gondolkodjak.”

„Nem fogjuk elfelejteni”, válaszolták mindhárman majdnem egyszerre. Ivánka mosolyogva fűzte hozzá:

„Haladsz előre. Csak az ismerheti fel a hibáit, és keresheti azok kijavítását, aki valóban őszinte önmagához.”

Egy pillanatra hallgatás állt be. Az órámra néztem, és láttam, hogy már este 6 óra volt, az ideje annak, hogy elbúcsúzzak az idegenektől és hazamenjek. El kellett érnem Huallancát még a sötétség beállta előtt. A 3 apui az ajtóig kísért engem, és elbúcsúztak. A nap már eltűnt a havas csúcsok mögött.

Egy bizonyos távolságban sok pásztor álldogált, akik mintha rám vártak volna. Tőlük is elbúcsúztam, és elindultam a legrövidebb úton. Az egyik paraszt utánam jött, és azt mondta:

„Ha Huallancába megy, elkísérhetem, mert nekem is oda kell mennem.”

„Ez összepasszol, menjünk akkor együtt.” Egy kíséret számomra az adott körülmények között nagyon kellemes volt, mert végre megint beszélgethettem egy ’igazi’ földlakóval.

„Jobb ebbe az irányba menni, mert az az út, amerre ön ment, egy kerülő, túlságosan kikanyarodik jobbra.”

„Ahogy gondolod. Csak siessünk, mert kevés az időnk.”

„Mit gondol a látogatókról? Sokáig beszélgetett velük.”

„Majdhogynem túl sokáig” válaszoltam udvariasan.

„Jó emberek. Olyan sok mindent tudnak és amellett olyan egyszerűek és szerények.” Az ember helyi nyelvjárásban beszélt.

„Téged hogy hívnak?”

„Manuel-nak”.

„Tudod, Manuel engem az foglalkoztat, hogy honnan jönnek ezek a jó emberek, és miért ide, erre a magányos és kieső vidékre. Nem tudod, milyen nemzetiségűek?”, próbáltam kipuhatolni, hogy tud-e valamit.

„Hogyhogy, nem mondtak önnek semmit az ő földönkívüli eredetükről?”

„De, természetesen mondtak. De kit akarnak bepalizni ezzel a történettel?”

„Ilyet egyáltalán nem akarnak. Ők csak elmondják mindenkinek, hogy az Apu bolygóról jöttek, ami a mi galaxisunkon kívül van. Nagyon jóakaratúak, és rendkívüli képességekkel rendelkeznek.”

Világossá vált számomra, hogy ettől az embertől többet nem fogok megtudni az idegenekről.

Manuel pontosan ugyanúgy gondolkodott róluk, mint ezen a vidéken mindenki. Nehéz lenne általa valami többet megtudnom az idegenek identitásáról, gondoltam. Az út hátralévő részén hallgatag mentünk egymás mellett, amíg el nem búcsúztunk egymástól Huallancában.

Ismét megtapasztaltam tehát, hogy milyen nehéz volt más emberekkel kommunikálnom az élményeimről, és nagy kedvvel indultam neki ismét a munkámnak, ami most 20 órakor kezdődött. És minden meglepő esemény és a kétségem ellenére elhatároztam, hogy nem adom fel addig, amíg többet meg nem tudok ezekről a különös emberekről. Sajnos azonban a pásztorokkal, parasztokkal és a szolgálati környezetem dolgozóival folytatott beszélgetéseim alapján az egyetlen biztos eredmény az volt, hogy a jelenlétük reális tényállás volt. Hogy a Földről származtak-e vagy nem, az nyitott kérdés maradt. Arról is sokat gondolkoztam, ahogyan reagáltak az idegenek az általam megkísérelt feljelentésre. Mint normális földi emberek, meg lettek volna sértődve eljárásom miatt, akármi is lett volna látogatásuk oka. A rendőrség beavatkozását arcátlanságnak tekintették volna. De úgy tűnt, hogy az esemény nem jelentett számukra semmit. Ellenkezőképpen, látszólag még mulattak is a feljelentésemen, mintha azzal valamit jót akartam volna tenni számukra. Az ő véleményük szerint én csak a velük kapcsolatos véleményre voltam kíváncsi, és ezt még csodálták is bennem.

Így vagy úgy, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy egyetlen földi ember sem reagált volna így. Az ő finom módjuk, és az a higgadtság, amellyel az én fenyegető magatartásomra reagáltak, csak jól nevelt emberekre engedett következtetni, akiknek a képességeihez az is hozzátartozott, hogy olvasták mások gondolatait, és akiknek nem mindennapi elképzelésük volt a szeretetről, a munkáról és a kutatásról. Ekkor volt az első alkalom, hogy lehetségesnek tartottam a földönkívüli származást; egy másik bolygón zajló életet, ahol az egoizmusnak, a félelemnek, agresszivitásnak és egyéb rossz szándékoknak nem volt helye. Szomorú voltam az irántuk történt eddigi viszonyulásom miatt, és megbántam azt.


1960. AUGUSZTUS 21., VASÁRNAP

Több hét telt el azóta, hogy Ivánkával együtt az idő képernyőjén láttam Cusco felépítésének azokat a képeit, és azt a pusztulást is, amit azok a katasztrófák okoztak, amelyeket maga az ember idézett elő felelőtlen és egoista magatartásával. Az utóbbi nekünk, mai földi embereknek a sajátja, ami elbizonytalanítja az emberiséget és megakadályozza a békés közösségekben történő életet és mindenki fejlődését.

Az idegenekkel történt többszöri találkozásaim által időközben jobban megismertem műszaki fejlettségüket, a földönkívüli életet, és kezdtem hinni néhány elképzelésüknek, ami az elmúlt korok egymásutániságára vonatkozott. Annak ellenére, hogy még mindig nem láttam tisztán az eredetükre vonatkozólag, és azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen kikkel van dolgom, az ő szeretet- és tiszteletteljes stílusuk azt a bizonyosságot alakították ki bennem, hogy valóban nem ártanak senkinek, és a származásukról sem akarnak meggyőzni senkit sem.

Júliusban és augusztus első felében összesen 5-ször találkoztam velük, csak épp Ivánkával nem, és nagyon hiányzott már a vele való bizalmas beszélgetés. Az is igaz, hogy hozzá alkalmankénti viccelődései ellenére több bizalmam volt, mint a többiekhez. Nagyon sokat törtem a fejem azon, hova tegyem magamban a champarai, örök hó födte romokat. Szívesen tanulmányoznám őket magam közelről a valóságban, anélkül, hogy a képernyőre vagy más módszerekre lennék utalva, amelyekben nem teljesen bíztam. És ez volt a tulajdonképpeni oka kutató vándorlásomnak ezen az augusztusi vasárnapon a champarai havas csúcsok közvetlen közelébe.

Napokkal korábban Quispével beszéltem erről. Megegyeztünk egy kora hajnali órában történő indulásban, hogy a hegyekben annyi időnk legyen, amennyi csak lehet. Elindultunk már az első napsugár felkelte előtt, és a Kitaraqsa folyó jobb partján emelkedtünk egyre magasabbra. Napfelkeltekor már 3000 m magason voltunk egy fennsíkon. Egy sziklatömb mellett egy kicsit pihentünk egyet, és figyelmesen pásztáztuk a környéket a távcsövünkkel, amit Quispe egy rokonától kért kölcsön.

„Itt van, vegye maga először”, mondta kísérőm és azzal kivette a távcsövet a tokjából.

„Most még nem, köszönöm, majd később”, mondtam neki, mert kicsit kimerültnek éreztem magam a hosszú gyaloglás után. Merthogy feltétlenül még napfelkelte előtt ide akartunk érni. Így hát Quispe odaült mellém, és elkezdte pásztázni a távcsővel a vidéket.

„Ott vannak a barátaink!” kiáltott aztán egyszer csak fel.

„Kire gondolsz?”, kérdeztem, mert nem volt világos, hogy a pásztorokra vagy az idegenekre gondolt-e.

„Azok, akiket maga ’idegenek’-nek nevez, épp azon vannak, hogy leszálljanak egy fényes repülőgéppel. Itt van, nézze meg maga!”

„Nem, most nincs kedvem. Figyeld csak te tovább. Ha leszálltak, akkor menjünk oda hozzájuk.” És mintha csak véletlenül, elnéztem a fennsík peremére és megláttam egy űrhajót, amint épp földet ért.

„Épp most szálltak le, uram!”, kiáltotta a kísérőm.

„Igen, igen, Quispe, látom már őket. Tehát rajta, menjünk oda!”

„Én is amondó vagyok, hogy menjünk”.

Visszatette a távcsövet a tokjába, én megragadtam a kenyeres-zacskómat és nekilódultunk. Amikor közel jártunk a repülő szerkezethez, annak ajtaja már nyitva volt. Egy férfi és egy nő léptek ki rajta. A férfit nem ismertem, a nőt viszont igen, Ivánka volt az. Beszélni akartam vele, ezért közelebb léptem.

„Milyen jó, hogy itt találkozunk veled, kedves barátunk, mindent a többiekért Ivánka nyújtotta a kezét, hogy üdvözöljük egymást.

„Hello, kedves földim”, feleltem tréfásan. Ő mosolygott, és megértően megfogta a vállam.

„Bemutatok neked újból egy barátunkat, aki ez alkalommal elkísér engem. Zay-nak hívják”, mondta.

„Nagyon örvendek”, feleltem udvariasan és kezet nyújtottam felé. Ő ugyanazt tette, és közben kimondta a nevét.

„Ez az apui ember különböző időszakokban élt a Földön és pozitív módon hatott a földi emberekre. Az egyik utolsó életében Jézus volt a neve. Quispe letérdelt.

„Akkor tehát ő volt Jézus Krisztus?”, kérdeztem csodálkozva.

„Igen, így van, kedves barátunk”, bólintott Ivánka beleegyezően.

A válasza olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy nevetésben törtem ki, éspedig olyan hangosan, mintha egy cirkuszi előadáson lennék. Quispe keresztet vetett.

’No, kíváncsi vagyok, hogy ma mit fogok látni az időképernyőn Jézus Krisztus jelenlétében,’ gondoltam magamban ironikusan.

„Én örülök az őszinteségednek”, mondta Zay, miközben együtt újra az űrhajó felé mentünk. Quispének intett, hogy emelkedjen fel. A létrát kijáratták, mi pedig felmentünk rajta. Ivánka ment először, aztán Zay és Quispe. Én követtem őket az űrhajó belsejébe, és ott leültünk. Zay a tőlem jobbra eső karosszékben foglalt helyet, Ivánka velem szemben ült le, Quispe pedig mellette.

„Meg tudom érteni a nyugtalanságodat. A mi találkozásaink majdnem mindig véletlenszerűek, és ezért olyan meglepőek. Próbáld meg egyszerűen elfogadni a helyzetet, akkor pozitívabb lesz a hatása”, beszélt tovább Zay egyfajta udvariassággal.

„Amióta az apuiak Földre látogatása kozmikus események által megnehezedett, körülbelül 500 millió év telt el. Csak ennek az évszázadnak ( a 20.-nak ) az elejétől lépett be ez a galaxis, amelyhez a Föld is tartozik, abba a pozitív fázisba, amely lehetővé teszi űrhajóink és szabadon lebegő városaink ( nagy anyahajók ) számára az akadálytalan közlekedést. Sok földi probléma meg lenne már oldva, ha hamarább tudtunk volna jönni. A mostani látogatásaink egyik fő oka az emberi értelem pozitív átalakítása, rávezetés egy meditációs életmódra, és segítség ahhoz, hogy az emberek a problémáikat értelmük és ne háborúk által oldják meg. Én az Özönvíz után a legnehezebb körülmények között többször inkarnálódtam a Földön, hogy segítsek a Föld lakosainak.”

„Milyen gyakran éltél a Földön más nevekkel?”

„504-szer, kedves barátom”, válaszolta, és elkezdte elmesélni nekem egyik-másik élettörténetét.

És miközben az apui a földi élethelyzeteit mesélte, egyre inkább megkönnyebbülve éreztem magam. Nem találtam magamban magyarázatot erre a sajátos érzésre, amely lehetővé tette, hogy a dolgokat egyfajta higgadtsággal fogadjam el. Az idegenek egyszerre olyan ismerősnek tűntek nekem, mintha mindig is közöttük éltem volna. Más találkozásoknál ezt a jóleső érzést csak akkor ismertem, amikor a testemben megszüntették a gravitációt. Most minden, amit láttam vagy hallottam, meglehetősen kellemesnek, de megmagyarázhatatlannak tűnt számomra. Mégis, ez az új benyomás sem volt képes kitörölni belőlem az esetleges hipnózisnak a feltételezését, ami ellenséges tartásomat kicsit meg kellett, hogy nyugtassa. Próbáltam visszatérni korábbi ellenzéki magatartásomhoz, de ez nem sikerült. Egész szervezetemet továbbra is egy korábban sose ismert vidámság hatotta át. Épp meg akartam Quispét kérdezni, hogy ő is így van-e ezzel, amikor kitalálta gondolatomat, és megelőzött:

„Egyszerűen leírhatatlan, ilyesmit még sosem éltem át.”

Most kezdtem volna csak igazán megint arra gondolni, hogy hipnotizálva vagyunk, és próbáltam valahogy védekezni is az ellen. De ez a kísérlet is csak néhány percig tartott. Azután újra belém állt ugyanaz a jóleső érzés, amit egyébként csak gyerekkori jó barátok társaságában érezni. Mosolyogva és jókedvűen figyeltem Zay életét, ami a képernyőn volt látható, és amelyben, mint ahogy maga elmondta, a Jézus Krisztus nevet viselte. A gyerekkorából láttunk jeleneteket, ahogy más gyerekekkel játszadozott.

Fák leveleit fűzte fel egy fonalra, amíg egy hosszú zsinór nem lett belőle, amiből aztán egy kis négyzetet formált. A végeket rákötötte egy hosszú fonálra, megfogta azt a másik végén és szaladni kezdett vele. Erre a zsinór felemelkedett a levegőbe, mint egy sárkány, ami a kis barátai csodálkozását váltotta ki. Mulatságos volt látni ezt a játékot és önkéntelenül nevetnem kellett.

Zay rám nézett: „Ezzel arra a gondolatra akartam ébreszteni az embereket, hogy építsenek repülő szerkezeteket. A kozmikus feltételek évezredeken át lehetetlenné tették, hogy a Földre jöjjünk; Az a terület, ami átszelte a galaxist, nagyon káros volt a sejtjeink számára. Ezen megszakítások által az emberek továbbfejlődése évbilliókra vissza lett vetve. Ezért sürgősen szükségessé vált sejtjei míniusz-részecskéinek az aktiválása, hogy az ember újra folytathassa evolúciós folyamatát és újra megtanulja használni időszakosan parlagon hevert képességeit. Ilyen kis hatásokra nyúlik vissza minden mai és holnapi technikai fejlődés, mint amilyet az imént láttunk.”

„És mégsem lehet a haladást mindig sikeresnek nevezni”, vetettem közbe.

„Az utóbbi évszázadokban az ember a tudomány majdnem minden területén tekintélyes haladást tudhat magáénak. Már ott tartanak, hogy az atomot szedik szét még kisebb részecskékre és ezzel közelítenek a míniusz-hoz, létünk fő tényezőjéhez. Vannak repülni képes gépek, és olyanok, amelyek képesek a vízfelszín fölött is és alatt is előrehaladni. Egész iparágak állítanak elő pozitív vitaminokat, amit ti ’gyógyszernek' neveztek, és amelyek bizonyos fokig újra meg tudják erősíteni a sejteket. Gyártanak már űrhajókat is, hogy lehetővé tegyék az űrrepüléseket, hozzánk hasonlóan.”

„De azt csak nem akarod elhitetni velem, hogy az emberek olyan repülő csészealjakat is előállítanak, mint amilyen nektek van!” A saját tréfámon is nevetnem kellett.

„Természetesen nem azonosak a mieinkkel, de a konstrukciók komoly mértékben közelítenek egymáshoz. Ez egyike a földlakók legfrissebb titkainak, és alig ismert. Ezeken a szerkezeteken még sok részletet meg kellene változtatni. Ha megnézed a képernyőt, akkor látni fogod.”

És ekkor valami hihetetlent láttam. Földünk valamelyik sarkában, egy rétekkel és erdőkkel tarkított vidéken tágas fegyverraktárakat láttam, és olyan repülő szerkezetek tucatjait, amelyek a repülő csészealjakra hasonlítottak. Az idegenek ilyetén járműveire nagyon hasonlítottak. Egyesek már elkészültek, mások még építés alatt voltak, és némelyekkel már próbarepüléseket végeztek. Láttam, ahogy tovasiklottak cikcakkrepülésben szurdokok, magaslatok és rétek fölött. A színük és külalakjuk is azonos volt azokéval, amelyeket az idegenekkel történt első találkozásaim alkalmával láttam. Fényességük és manőverező képességük azonban még messze alatta maradt.

Amit itt láttam, az csodálkozással töltött el. És megint arra a következtetésre jutottam, hogy az idegenek tehát mégiscsak kémek, éspedig a Föld azon részéről, amit az imént láttam. Egy bizonyos izgalom kerített hatalmába, és inkább hallgattam. És mindez olyannak tűnt nekem, mint egy szörnyű rémálom. De Zay kitalálta a gondolataimat. Megnyugtatóan rátette a kezét a vállamra.

„Nem kell felizgatni magad! Az ember egy új korszak kezdetén áll, és ezért vagyunk mi itt, az emberek között. Meg van annak a lehetősége, hogy az apuiak és a földlakók a nem túl távoli jövőben úgy éljenek egymással, mint egy család.”

„Utaltál arra, hogy a földlakók által előállított repülő szerkezetek még nem érik el az apuiak sebességeit. Vannak még más vonatkozások is, amelyekben különböztök a mi konstrukcióinktól?”

„Természetesen. A földi gépek sebessége csak tízszerese a hangsebességnek. Az apuiaké több százmillió kilométert ér el másodpercenként. Azonkívül az ember még nem tanulta meg megszüntetni a nehézségi erőt, ami abból látható, hogy mindig láthatóak leszállási nyomok. Az idő képernyője még ismeretlen, és ugyanúgy ismeretlenek azok a készülékek, amelyekkel tárgyakat szét lehet szedni és újra összerakni. Nem ismerik még pozitív fényerőt, és más dolgokat, amelyek a perfekt intergalaktikus közlekedéshez szükségesek. Mégis, a jövő embere meg fogja tudni szüntetni ezeket a hiányosságokat. Aztán majd ha még egy békében és egyetértésben történő élet mellett dönt, és figyelmét csak a munkára és a kutatásra fordítja, akkor hamarabb elérheti a célt. Itt! Nézd meg a jövő történését!” Egy másik képernyőre mutatott.

Ott nem kevésbé meglepő történéseket láttam meg. Az ember űrhajókkal a Holdra repült, és problémamentesen leszállt a Hold felszínére. Repülő városokat vezényelt az űrben a világmindenség felkutatására. Az emberek utazásaik során más bolygókat látogattak meg és benépesítették azokat. A Földön osztályharcra került sor, a munka- és kutatási módok totális átalakulására, aminek a kiindulópontja a pénz negatív hatásaiban rejlett. Aztán láttam, ahogy egy új életforma alakult ki a Földön, ami véget vetett minden korábbi szenvedésnek. Egy polarizáció ment végbe. A nyomor jólétbe ment át, ami egy olyan közösségben kezdődött el, amelyben a harmónia vált az összes élőlény összekötő elemévé. Az egykor oly kellemetlen földi élet egy fénylő generátorrá változott, ami bölcsességét messze kisugározta a galaxisba és az univerzumba.

Jó és borzasztó jelenetek tűntek fel szemeim előtt, amelyek a jövőt nézték. Láttam, hogyan áldozták fel magukat emberek a háborúban, és hogy próbálták megvalósítani jó ötleteiket, hogy másokat egy jobb életmódhoz segítsenek, és azt is, hogy szenvedték el ezért a halált és hogy végezték ki őket szörnyű módon.

Félelem kerített hatalmába, és nem tudtam, hogy mindazt elhihettem-e, amiket itt láttam. És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon el fog-e jönni az a nap, amikor az emberek egymás barátaivá válnak.

„Ez a nap el fog jönni. Persze egy időbe még beletelik, de akkor a szeretet és az egység minden rosszaságot legyőznek majd.”

Quispe keresztet vetett. Ivánka pedig mosolyogva mondta:

„Remélhetőleg nem nagyon ijedtél meg mindazok miatt, amiket láttál. Ha nincs ellenedre, akkor nézzük most meg azokat az eseményeket, amelyek itt állnak előttünk ezen a területen.”

„Nem vagyok félénk, kedves barátnőm. Én ugyan nem erről a vidékről származom, de mégis szeretném látni, mi várható itt. Ez a terület az én hazámmá vált.”

„Akkor nézz oda!”, mondta Ivánka. És most a Huaylas-völgy vidékét láttuk. A Santa folyó vált láthatóvá titokzatos síkságával és az abban lévő 160 tóval, melyeket a Fehér Kordillerák magas hegyei vettek körül. Szemeink előtt elvonultak a múlt katasztrófái. Az Apun bekövetkezett robbanással kezdődött, aminek sok galaxis létrejötte volt a következménye. Ezután mutatta nekünk a képernyő azokat a változásokat, amelyekre a jövőben ezen a vidéken sor fog kerülni.

Egy óriási lavina, amit a Huascarán-gleccser egyik jégrétegének leválása okozott, maga alá temette Ranrahirca falut. Arra óriási jégtömegeknek egy olyan földcsuszamlása következett, amelyek olvadásnak indultak a megemelkedett hőmérséklet által, és egy halált hozó sárlavinává változtak. Ez magával ragadott köveket, sziklákat és fákat, végighömpölygött szurdokokon, megtöltötte azokat hordalékkal és földdel, és a halál leplével fedte be Yungay városát és annak lakosait. De ezzel a szerencsétlenség még nem ért véget. A Fehér Kordillerákat egy óriási méretű földrengés rázta meg. Jég- és hótömbök zuhantak bele a tavakba, melyek ennek hatására kiöntöttek. Széltében hosszában sár és hordalék öntötte el a lejtőket és völgyeket. Az egykor oly pompás táj lepusztult és szomorú látványt nyújtott. Ahol egykor piacterek, parkok és természeti szépségek voltak láthatóak, ott most sziklák hevertek és új, félelmetesen mély szakadékok keletkeztek. Iszonyú látvány volt, ami szemünk elé tárult.

Megrendülve néztem Zay-ra és megkérdeztem:

„Nem kerülhető el ez a katasztrófa?”

„De. Az emberek becsületes viselkedése által meg lehetne előzni ezt a katasztrófát és a hasonlókat.”

„És hogyan?”

Zay egy kicsit gondolkodott, majd így szólt:

„Evakuálni lehetne az ott található falvak és városok lakosságát. Aztán el kellene olvasztani a hófödte hegyek csúcsait vegyi termékekkel, vagy egyszerűen fel lehetne őket robbantani. És ezután a földcsuszamlást követően meg kellene erősíteni a kár-tavak falait, majd vissza lehetne telepíteni az embereket. Ez természetesen sok fáradtsággal járna, de ez lenne az egyetlen mód, hogy megelőzzük a katasztrófát és nyugodt életet biztosíthassunk néhány ezer évre.”

„Nem tudnátok valahogy megakadályozni ezt a pusztulást, vagy valahogy megálljt parancsolni neki?”

„Ha véletlenül itt járunk a közelben, akkor bizonyára; már több alkalommal beavatkoztunk. De ha épp az űrben tartózkodunk, akkor nem tudunk tenni semmit. Mindenütt, az egész világegyetemben léteznek akadályok. Ezek is, mint minden létező dolog, egy oknak a következményei. Hirtelen és váratlanul jelennek meg, megnyilvánulnak, és valami változást okoznak. Nekünk, akiknek el kell viselnünk ezek negatív hatásait, az a kötelességünk, hogy tudományosan vizsgáljuk őket, hogy ellensúlyozhassuk őket. A természet erői Apun is okoztak szörnyű dolgokat, és még mindig ily események túszai lennénk, ha nem vetettük volna őket alá szigorú tudományos vizsgálatoknak. Bölcsek és tudósok egy csoportja azzal van megbízva, hogy kivizsgálja a negatív jelenségeket és megakadályozza azokat, mert a hatásaik a galaxis Apu körüli részén is érezhetők lennének. Az élet védelme minden atmoszférikus adottság folyamatos ellenőrzését kívánja meg, és különleges intézkedések megtételére kényszerít minket. Fertőtlenítjük az űrt, ellenőrzés alatt tartjuk a fényt és a légköri eseményeket és a sejtek megtermékenyítése által egy kémiai szintézissel hozzájárulunk a fajfenntartáshoz: …”

„Mit értetek ’fajfenntartás’ alatt?”, kérdeztem Zayt kíváncsian.

Miközben a galaxisok mozognak az űrben, néha negatív zónákba érnek, amelyek különböző módon megtámadják a sejteket. Ennek pszichikai és fizikai degenerációk a következményeik, amelyek hátrányukra befolyásolják a géneket, és csak nehezen korrigálhatóak.”

„És ti hogyan oldjátok meg ezeket a problémákat?”

„A kérdéseid azt bizonyítják, hogy pozitív érdeklődésed van mindezen szövevényes probléma iránt, és én ezt nagyra értékelem benned. Nos, az egyetlen mód, hogy segítsünk e helyzeten, az élőlények mesterséges szaporítása.”

„És ez hogy történik?”

„Mi Apun az utódlásnak két módját ismerjük. Az egyik a koitus általi, amit a Földön csupán egy egyéni szórakozásnak tekintenek, a másik pedig az, amikor mesterségesen, laboratóriumban termékenyítünk meg sejteket. Számunkra, apuiak számára a szaporodás mindkét módon egy szent történés, mert az egy teremtő értelemben vett sejtszaporodás. De a továbbiakat nézd meg a képernyőn.”

Ekkor egy laboratóriumot láttam egy ismeretlen felszereléssel. Egy kellemes külsejű férfi csinált valamit a munkaanyaggal és különböző adalékokat kevert össze egy tartályban, ami egy szivacshoz hasonlított és egy vízszintesen fekvő nagy vesére hasonlított az alakja. Aztán beletette az edényt egy másik átlátszó tartályba.

„Mit csinál?”

„Ez a felszerelés a még meg nem születettek tartózkodási helyéül szolgál a terhesség alatt, és pozitív ionjai alapján alkalmasabb a magzat számára, mint a méh.”

„Nézzen oda, uram!”, kiáltotta Quispe megindultan és a képernyőre mutatott.

Megigézve figyeltem, ahogy a laboráns előhúzott a különös tartályból egy gyönyörű kis csecsemőt. Férfiak és nők léptek be egymás után a terembe, hogy nevetéssel, puszikkal és gyengédségekkel üdvözöljék az újszülöttet és köszöntsék új életében. Mily sajátos szokás egy újszülött számára, gondoltam magamban csendben.

„Így fogadunk minden gyermeket, amikor megszületik”, mondta Zay, mintha meg akarta volna válaszolni a gondolatomat. „Egy gyermek, aki az Apun megszületik, egyben mindenkinek a kisfia vagy a kislánya is.”

„Úgy gondolom, ez azokra érvényes, akik a mesterséges szülés révén látják meg a napvilágot, nem?”

„Nem, ez mindenkire érvényes kivétel nélkül. Ennél a nemzés módja nem számít.”

„Akkor tehát nincs szülői szeretet vagy vonzódás?”, kérdeztem majdnem felháborodva.

„Dehogy nincs, kedves barátunk, sőt, még inkább van, minta Földön. Minden apui, akár férfi, akár nő, osztatlan szeretetet és gyengédséget tanúsítanak a gyermek iránt, mert számukra társadalmuk legkisebb polgáráról van szó, akinek különleges, pártatlan gondozásra van szüksége.”

Önkéntelenül a saját lányomra kellett gondolnom. Habár jó az, ha más élőlény iránt gyengédséget érzünk, nekem mégsem tetszett ez a sajátos szokás. Zay megint kitalálta a gondolatomat, és mosolygott: „Szabad vagy abban, hogy úgy gondolkozz erről, ahogy helyesnek tartod, és ahogy a sejtjeid diktálják neked. De én a gyengédség kimutatásának ezt a módját pozitívabbnak tartom. Hisz szeretnünk kell minden élőlényt, mint önmagunkat. Erre a feladatra születtünk.”

Fanyalgásom Zay szavainak hatására kicsit tompult, és nemsokára már nem tartottam olyan különösnek az idegenek magatartását a gyermekekkel szemben. Eszembe jutottak Zay korábbi szavai: „Aki képes arra, hogy a saját gyerekei iránti szeretetével viszonyuljon a többi gyerekhez is, az betölti azt a nagy feladatot, amire megszületett.”

A nap lassan közeledett a látóhatárhoz, arra törekedve, hogy befejezzen egy újabb napot, amelyen oly sok váratlan dolgot éltem meg és láttam. Tűnődve gondoltam még egyszer végig az átélt jeleneteket, és arra a következtetésre jutottam, hogy az idegenek mégiscsak hipnotizáltak bennünket. Mert azt egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy az ember a ’60-as évek elején a Holdra szállhatna, vagy bármilyen újszerű repülőtesteket gyártana. És hogy az elkövetkezendő évek alatt az átlagpolgárok népeik pozitív vezetőivé váljanak és hogy tragikus módon életükkel kellene, hogy fizessenek - ezt teljesen valószínűtlennek tartottam.

Ugyanilyen kizártnak tűnt számomra Huascarán katasztrófája. Az egyszerűen nem volt lehetséges, hogy egy eddig nem ismert méretű lavina végighömpölyögne a magas hegyeken, hogy néhány másodperc múlva maga alá temessen egy olyan várost, mint Yungay. Senki sem hinne ilyen utópikus képeknek és elképzeléseknek!

Egy csodálkozásból és ijedségből álló komplex érzés hatott át. Kacérkodtam magamban azzal a lehetőséggel, hogy egy könyv alakjában rögzítsem ezeket az élményeket, egy csodákkal telt álomra való emlékezésként. Zay mosolygott, és szelíden szólt:

„Ha valóban akarod, írhatsz könyveket és beszámolókat.”

Hangosan felnevettem. Ez a válasz olyan hihetetlennek tűnt számomra, mint minden egyéb, amit az imént hallottam. Hisz már az is nehezemre esett, hogy egy levelet írjak a rokonaimnak. Ugyan hogy lennék képes ilyen körülmények között arra, hogy egy egész könyvet írjak!

Quispe bosszankodva hallgatta a nevetésemet. Ő nem értett egyet a magatartásommal, és rá akart beszélni, hogy változtassam azt meg. De én csak vidáman az órámra néztem, és láttam, hogy már ½ 7 volt, a legfőbb ideje annak, hogy hazamenjünk. Így hát elbúcsúztunk, és szó nélkül elindultunk haza. Amit az időképernyőn láttunk, semmiképpen sem inspirált beszélgetésre, inkább nyomasztó volt.

Amikor elbúcsúztam Quispétől, egyszer csak arra éreztem indíttatást, hogy egy füzetet vásároljak és egy ceruzát. Meglepett, hogy ilyen írási szándék bontakozott ki bennem. Alighogy beértem a városba, beszereztem a következő üzletben egy ceruzát és egy vastag, 200 oldalas füzetet. Otthon pedig elkezdtem valamit leírni abból, amit délután láttam. A feleségem úgy hitte, hogy a munkámhoz jegyzetelgetek valamit, és úgy vélte, hogy ideje lenne lefeküdni.

„Gondolkozz már, Mila”, mondtam neki, ennek itt semmi köze a munkámhoz.”

„Hát akkor ugyan mihez van köze?”

„Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, és ez az eleje.”

Elkezdett vihogni, majd végül mind a ketten nevettünk. A történtekről nem mondtam neki semmit, mégis egy megmagyarázhatatlan kívánságot éreztem, hogy írjak. Másnap kezdtem komolyan belegondolni a Huaylas-völgy jövőképeibe, abba, ami Yungay városára várna. Hirtelen készen állt az elhatározásom, hogy odautazok és mindenről értesítem az illetékes hatóságot. Augusztus 25-én, hétfőn volt egy szabad napom. Kora reggel felkeltem, elindultam, és dél körül elértem Yungay-t. A rendőrőrsön megérdeklődtem, hogy hol van egy bírói iroda, mert azon a véleményen voltam, hogy az lenne az alkalmas szerv, aminek minden polgár engedelmeskedik. A bíró tudná bevezetni a szükséges lépéseket, amelyek egy esetleges evakuáláshoz kellene, hogy vezessenek.

Egy barátságos őrmester fogadott.

„Mivel lehetek szolgálatára?”

„Meg tudná nekem mondani, hol lakik egy bíró? Ismer-e egyet személyesen?”

„Igen”, felelte, „menjen végig ezen az utcán. A szálloda közelében van Osorio bíró irodája. Ő nagyon ügyes és már a legnehezebb esetekben helytállt.”

„Sok köszönet”, válaszoltam, és mentem a megadott irányba. A nap magasan állt az égen, csak kevés árnyék esett az utcákra. Asszonyok jöttek a piacról telt kosarakkal és siettek haza, hogy elkészítsék az ebédet. Helyenként lehetett látni gyerekeket is, akik a kutyákkal játszottak és szaladgáltak. Fiatalok egy csoportja egy kis téren egy hegedűs körül gyűlt össze, és hallgatta annak népies játékát.

A Huandoy hegymasszívum lejtőin birkák bégettek, és valahol felhangzottak egy pánsíp hangjai, amit egy pásztor játszott saját kedvtelésére. Mindenütt virágzó gyümölcsfákat láttam, szántóföldeket friss vetéssel, és a hívogató tájat a fejedelmi havas csúcsokkal. Időközben pedig megérkeztem Osorio bíró irodájához. Kopogás nélkül léptem be a nyitott ajtón. A berendezés két íróasztalból és négy székből állt. A bíró ott ült szembe az ajtóval az egyik íróasztal mellett. A falon néhány bekeretezett diplomája lógott, meg egy Jézus-kép. Egy vastag könyvben lapozott, időszakonként pedig jegyzetelt valamit egy füzetbe. Amikor beléptem, egy pillanatra felkapta a fejét és üzleti stílusban csak annyit mondott:

„Kérem, foglaljon helyet”. Vele szemben ültem le. Egy idő után újra felemelte a fejét, unottan rám nézett és türelmetlenül annyit szólt:

„Mit szeretne?”

„Bocsásson meg, Osorio bíró úrral szeretnék beszélni.”

„Az én vagyok. Mi hozta ide?”

Tudósítottam őt arról, amit a képernyőn láttam. Kezdetben a bíró alig figyelt rám, aztán abbahagyta a lapozást, és látszólag ideges lett, mintha egy vadállat támadásától kellett volna tartania. Ebben a leselkedő állásban maradt egészen addig, amíg be nem fejeztem a mondókámat. A tudósításom megszakította a munkáját, ezért én egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Ezt akarta aztán szeretetteljes hangjával áthidalni:

„Figyeljen már jól ide. A Huascarán és Yungay városa között található egy több száz méter magas hegy, és e hegy és a Huascarán között pedig egy szakadéknyi mély szurdok. 5 akkora hegy, mint a Huascarán nem lenne elegendő kövekkel, földdel, hordalékkal és jéggel együtt, hogy feltöltse azt. Még sokkal kevésbé tudnának a heggyel együtt egy földtömeget képezni, ami képes lenne Yungay elárasztására. Az lenne a legjobb, ha most szépen hazamenne, holnapig kipihenné magát, és akkor meglátjuk, hogyan tovább.”

Azt hiszem, a bíró arcán egy leheletnyi gúnyt fedeztem fel, és biztos részegnek tartott engem. Mivel nem akartam mélyebben a lelkivilágába hatolni, csak röviden köszöntem, és elmentem.

Bár sürgős volt, hogy újra Huallancában legyek, mégis Yungay-ban éjszakáztam. Másnap újra megpróbáltam meggyőzni a bírót a közelgő veszélyről.

Ő ismét személyesen fogadott, és jókedvében volt.

„Tegnap mesélt nekem arról a vészről, ami Yungay városára leselkedne. Emlékszik még erre egyáltalán?”, mondta nevetve.

„Sose fogom elfelejteni, amit tegnap mondtam el önnek. Ellenkezőképp, még részletesebben szeretném azt elmondani. Képzelje el, hogy egyszer tényleg bekövetkezne. Emberek ezrei élnek itt, és ők mind meghalnának. Tegyen kérem valamit, hogy megmentse az életüket!”

Meglepetten nézett rám, majd hallgatott egy pillanatig. Megragadott egy ceruzát és játékosan forgatta az ujjai között.

„Kedves Vich úr, vagy hogy is hívják magát. Beszélt már pszichiáterrel Yungay ilyen elpusztulásáról?”

„Nem”, feleltem, és kitaláltam a szándékát.

„Akkor kérem, keressen fel egyet ezekben a napokban, én tudok magának néhányat ajánlani, akik állítólag nagyon jók. Néha jót tesz, ha kibeszéljük magunkat, és a legtöbbjük nagy megértéssel viszonyul az ilyesmihez.”

Megértettem, hogy ez a bíró is csendben mulatott rajtam. Biztos pszichikailag sérültnek tartott engem. Ezért tovább nem kísérleteztem azzal, hogy meggyőzzem őt az ügyről.

De abban a pillanatban újra megjelent a szemeim előtt a szerencsétlenségnek az a szörnyű jelenete, amit néhány nappal azelőtt a képernyőn láttam. Láttam, ahogy a sárlavina mindenkit magával ragadott, és betemette a köveket, a fákat, az asszonyokat, a gyerekeket és férfiakat. A kétségbeesett segélykiáltások hasították a fülemet. És semmi sem nyomaszt egy embert jobban, mint ha valakit vészhelyzetben lát, és nem tud segíteni. Pánikba estem. Legszívesebben rákiabáltam volna erre az emberre, de ő érthetően egyáltalán nem reagált volna erre. Dühösen haraptam össze a fogaimat, szorítottam ökölbe a kezeimet, és próbáltam megnyugtatni idegeimet, hogy elkerüljek egy botrányt. Teljesen világossá vált számomra, hogy ez az ember egy agyrémnek tartotta a tudósításomat, és nem hitt neki. Így felálltam, és még egyszer utoljára hozzá fordultam:

„Reméljük, hogy soha se lesz oka arra, hogy visszagondoljon erre az idióta részegemberre. Nagyon kívánom, hogy soha ne történjen meg, de attól félek, hogy ez elkerülhetetlen. Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig igénybe vettem az idejét.”

„Viszontlátásra, és ne felejtse el a pszichiátert. Tényleg el kellene mennie hozzá, komolyan gondolom.”

„Fogok rá gondolni, köszönöm.”

Vettem jegyet egy buszra Huallancáig, ami Yungayba vitte az embereket meg a Huaylas-völgy környékére. 10 órakor indult a busz. Menet közben elkezdett esni. A gumik cuppantak az esővel telt kátyúkban, és a felvert víz bespriccelte a szélvédőt, úgy, hogy az ablaktörlő nem győzte letörölni a vizet. Emiatt többször meg kellett, hogy álljunk, hogy a sofőr megtisztítsa a szélvédőt. Carazban álltunk egy kicsit, mert a busznak sürgősen új üzemanyagra és vízre volt szüksége. Egy vendéglő előtt állt meg a Plaza de Armas bejáratánál.

„Itt megállunk 15 percre. Talán valaki szeretne enni valamit”, mondta a sofőr barátságosan.

Mindenki kiszállt. Én elálmosodtam a buszozástól és bementem a vendéglőbe, hogy igyak valamit. Amikor beértem, a legtöbb asztal foglalt volt, de a pult mellett volt még egy asztal, amely mellett csak két személy ült, egy férfi és egy nő. Épp engedélyt akartam tőlük kérni, hogy leüljek, amikor mindketten udvariasan felálltak és kértek, hogy foglaljak helyet. Ki tudná leírni meglepetésemet, amikor felismertem mindkettőt: Zay és Ivánka voltak azok. Ritka módon a helyihez illeszkedő öltözék volt rajtuk, és ugyanúgy néztek ki, mint a legtöbben itt, mint az itteni középosztály emberei. Mindketten a kezüket nyújtották felém, és hívtak, hogy üljünk le. A váratlan viszontlátás egy kicsit olyan volt számomra, mint egy kisebb sokk, és egy pillanatra félelem fogott el. Ez talán megmutatkozott volna a magatartásomban is, ha nem jön épp a pincér az asztalunkhoz, és hozott volna 3 italt. Ezáltal tudatossá vált bennem, hogy az egész jelenet valós volt, és ez megnyugtatott.

„Tudjuk már, hogy megint visszautasítottak, már másodszorra. Hogy vagy?”, kérdezte Zay.

„Hát nem valami kellemes dolog, ha kinevetik az embert, de ha az a másik javára van, hát egye fene.” És újra rajtakaptam magam azon a gondolaton, hogy az idegenek biztos kémek.

A többiekért szenvedni és kellemetlenségeket elviselni létünk legnagyobb értelme”, mondta Zay. Az én gondolataim is ebbe az irányba mozogtak. Zay utána töltött a poharába. Ekkor szólt a sofőr, hogy idő van, és szálljunk be újra a buszba. Elbúcsúztam Zaytól és Ivánkától és beszálltam … A kétségek azonban nem mentek ki belőlem. Kik voltam ezek az idegenek, és mit kerestek a Huaylas-völgyben? Ez a kérdés foglalkoztatott a hazaút egész további részében.


1960. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT

A nap fátyolos esőben ébredt. Fekete felhők álltak a hófödte hegyek csúcsai fölött, és úgy tűnt, mintha el akarnák azokat nyelni. A múlt héten egy fiatal emberrel, név szerint Velasco-val jöttem össze, aki a Huari melletti San Luis-ból származott, a Fehér Kordillerák másik oldaláról. Ő egy jó dolgozó volt, és néha összeszedte a bátorságát és beszélt velem a földönkívüliekről és azok földi látogatásairól.

Én ezzel szemben egyetlen szóval sem említettem, hogy ismerős volt számomra ez a téma, és teljesen tudatlannak, de nagyon érdeklődőnek állítottam be magam. Kértem őt, hogy szombaton kísérjen el engem egy gyalogtúrára a hegyekbe.

A borús és esős idő ellenére Velasco már nagyon korán megjelent nálam. A hegymászást élvezte a fiatalember, ezt tudtam már az idegenekről mondott elbeszéléseiből. Így hát nem akartam elvenni a lelkesedését, és nem mondtam vissza megbeszélt kirándulásunkat. Összekészítettem a dolgaimat, és elláttam magamat megfelelő esőkabáttal. Elindultunk, és Velasco javaslatára a Cedros és Kitaraqsa folyók vidékén a Millwaqocha magaslataira mentünk.

Mialatt még kaptattunk felfelé, egy kicsit felszakadozott a felhőzet és helyenként kiderült az ég. Eltűntek a fenyegető fekete felhők és helyükre bárányfelhők léptek. Ezáltal a gyaloglásunk kicsit kellemesebbé vált. Nem volt meleg, de legalább nem esett. Néhány óra múlva egy széles fennsíkra értünk a Cedros folyó jobboldalán lévő szurdok bejáratánál. Hirtelen egy róka ugrott elő egy bokorból, szaladt egy pár száz métert, majd leült egy kőre. Nézett ránk, mintha üdvözölni akart volna minket. „Hello”, intettem felé nevetve, és kézzel üdvözöltem őt.

Velasconak nevetnie kellett.

„Maga szereti az állatokat, ugye?” Kérdezte.

„Nézetem szerint minden élőlénynek meg van a joga az életre, és fajuknak megfelelően tiszteletben kell őket tartani. A mi naprendszerünk minden élőlénye agresszív, és maga a nap is hozzájárul ehhez a negatív magatartáshoz. De mindez ellenére tiszteletet kell tanúsítani az állatok iránt, mert nekik is meg van a jogos helyük az életben, és nem érdemlik meg, hogy mások üldözzék vagy megvessék őket.”

„Ön különösen beszél”, mondta Velasco és csodálkozva nézett rám.

„Mi van abban olyan különös, ha azt mondom, hogy minden élőlény egy és ugyanazon forrásból származik, és egyenlő joga van az életre?” Ezzel a kérdésemmel rá akartam jönni, hogy ez a gondolatmenet megfelelt-e az övének, vagy másképp gondolkozott-e.

„Természetesen kicsit különös azt állítani, hogy az állatoknak ugyanolyan joga van az életre, mint nekünk. Így csak nagyon kevesen gondolkoznak. Ezzel ön ugyanúgy beszél, mint a földönkívüliek. Én csak tőlük hallottam ilyen dolgokat. Az ember elpusztítja az állatokat, és azok ezért félnek tőle annyira”, mondta ő.

A további beszélgetésünk során megtudtam Velascotól, hogy már gyakrabban találkozott az idegenekkel, és egy más gondolkodásmódot hallott tőlük, mint ahogy az emberek gondolkodnak. Hisz sokan úgy vélik, hogy az állatok csak a mi ellátásunkra teremtettek. Ahogy így tűnődtem az élet és az univerzum titkain, egyszer csak nem nagy távolságban azt láttam, hogy az idegenek egyik űrhajója ereszkedik le függőlegesen a Földre. Ez egy számomra addig ismeretlen típus volt, és úgy nézett ki, mint egy háromtagú lóherelevél.

Az arckifejezésemben sok megdöbbenés lehetett, mert Velasco nevetésben tört ki.

„Miért nevetsz úgy?”, kérdeztem.

„Mert maga olyan ijedős. De ezek is barátok. Ők még sokkal messzebbről jönnek, és jóakaratú lények, akik valóban mindenkihez ugyanazzal a szeretettel fordulnak. Nemsokára maga is megállapíthatja, hogy mennyire igazam van.”

Miután átbotladoztunk néhány hegyes sziklatörmeléken, a szerkezet közelébe értünk, amelynek már nyitva volt az ajtaja. Előtte a földön 3 idegen ült. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nők voltak azok. Én addig női idegenként csak Ivánkát ismertem, ezért kissé meglepődtem. Szemeimmel egy férfi lényt kerestem, esetleg az űrhajó pilótáját. Velasco, úgy tűnt, nem tulajdonított jelentőséget ennek a dolognak, és már oda is telepedett melléjük.

„Jöjjön uram, üljön le.” Kezével intett nekem. „Én ismerem őket, korábban már láttam őket.”

Az egyik nő üdvözölt engem, és a kezét nyújtotta. „Engem Key-nek hívnak.” Én is üdvözöltem őt, és mondtam a nevemet.

„És ezek itt a barátnőink, Venis és Lun”, mondta barátságosan. Leültünk a kövekre.

„Csodálkozol azon, hogy az űrhajót csak nők irányítják. Ez a viszonyulás tipikus e Föld lakóinál, ahol a nők csak alárendelt szerepet töltenek be. Apun mi csak egyetlen különbséget ismerünk a férfiak és nők között, és az anatómiai. Minden más jogban és képességben egyenlő mértékben osztoznak, mert ez felel meg számukra az életnek és a nemzésnek, amelyben mindkét fél részt vesz.”

Ezt én kissé nehezen tudtam elfogadni. Magam - habár a 2. világháború alatt többször meggyőződtem arról, hogy a nők a férfiakhoz hasonló intelligenciával és hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy nehéz helyzeteket megoldjanak - az idegeneknek ezzel a felfogásával egy kicsit ellenkeztem. A mostani társadalmi formánk kialakulásának kezdetén a nőket arra kényszerítették, hogy mindenben rendeljék alá magukat a férfiaknak, ami náluk kisebbségérzéshez vezetett, melyet csak nehezen lehet feloldani.

Key olvasta a gondolataimat, és mosolyogva vette át a szót:

„Nagyon jól gondolkodsz. Kozmikus jelenségek és a napsugarak negatív hatása egy időre megszakította az apuiak beavatkozását az emberek fejlődésébe – és az ember egyre egoistább és agresszívebb lett. Egyszer aztán a nőknek alárendelt helyet rendelt ki, lealacsonyította őket élvezet tárgyává és szülőgéppé. És diszkrimináló módon csökkentették a nők részvételét a felsőbb tanulmányokban, a kutatásban és a munkában. Én még vissza tudok emlékezni, hogy a saját apám anyámat naponta kétszer megverte, csak azért, hogy a faluban érvényes szokásnak eleget tegyen, bár az anyám nem tett semmit, ami ilyen büntetést követelt volna meg.”

„Mi? Azt akarod ezzel mondani, hogy egyes apuiak ütik a feleségüket?” kérdeztem aggodalommal.

„Természetesen nem. Apun nem ismerünk semmiféle agressziót vagy vitát. Ott a növények, az állatok és az emberek tökéletes harmóniában élnek egymással, és mindannyian úgy érzik a másik fájdalmát, mintha az a sajátjuk lenne. Én a földi életről beszéltem, mert én a Földön születtem, és 21 évet itt töltöttem el.”

Key ezen válaszára nem számítottam, és az irritált engem.

„Hol születtél?”, kérdeztem megint kétkedve.

„Párizsban, az 1850-es év februárjában. Egy Vossen nevű zsidó család lánya vagyok. Lehet, hogy ez meglehetősen valószínűtlennek hangzik, de biztosítalak, hogy így igaz.”

„És hogy kerültél Apura?”

„Részt vettem a Párizsi Kommün kezdetén majd Versailles-ban fogságba estem. 1871. április 28-án a börtön hóhérai két hegyes rúddal átszúrták a mellemet, majd köteleket kötöttek a rudak végeihez és így egy fához kötöztek, hogy kínozzanak. Az a szörnyű fájdalom, amit a rudak okoztak, volt az utolsó, amire vissza tudok emlékezni, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Pedro, az apui ott volt akkor, aki elvágta a köteleket és elvitt az Apura. Amikor magamhoz tértem, ismeretlen embereket pillantottam meg. Körülöttem minden más volt, különös, de valahogy bizalom és nyugalom volt a levegőben. Azt hittem, hogy álmodok. Fokról fokra megszoktam a másfajta életet, és néhány hónap múlva már nehézség nélkül illeszkedtem be az apui társadalom életébe. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ott nincs semmilyen agresszió, háború, egoizmus vagy pénz. Még mielőtt eltelt volna egy év, hogy Apun éltem, több olyan képesség birtokában voltam, amelyek ismeretlenek a földi emberek számára és amelyeket természetfölöttinek neveznek.”

„Nos, mondd meg nekem Key, mi az oka annak, hogy az apuiak olyan gyakran ellátogatnak a Földre?” válaszára vártam, mert össze akartam azt hasonlítani a többiek válaszával.

Key a szemeimbe nézett. „Kedves barátom, az apuiak csak akkor fogják befejezni utazásaikat, ha az űrben és a Földön minden élőlény megtanul békében élni a többiekkel. Ha nem lesz többet egoizmus, agresszió vagy kizsákmányolás. Számunkra, apui földlakók számára öröm, ha meglátogatjuk testvéreinket a Földön és újra felélesztjük szunnyadó mentális képességeiket, amelyeket csak azért vesztettek el, mert nem gyakorolták őket.”

„Nem segítetek nekünk egy kicsit sokat?” kérdeztem vissza ironikusan. „Az I. világháború emberek millióinak az életébe került, a II. még sokkal többe. A III., ki tudja, talán el is fogja pusztítani az egész emberiséget, ti meg … ti meg utaztok a világűrben … Ha aztán egy napon visszatértek, akkor mindent porrá válva találtok majd.”

„Mi nem tiltjuk meg neked, hogy így gondolkodjál”, vélte Key. „Teljesen pozitívnak tekintjük, ha úgy fejezed ki gondolataidat, ahogy a sejtjeid diktálják neked. Nem könnyű úgy beszélni a földi emberekhez, ahogyan gondoljuk. Ők mindent rögtön az egoista oldalról fognak föl. De számunkra itt a legnagyobb jelentősége van annak, hogy mindent, amit gondolunk, spontán módon fejezzünk ki.

Az I.világháborúban az életet ágyúkkal, gépfegyverekkel és gyorstüzelő fegyverekkel semmisítették meg, a II.-ban a levegőből történt bombatámadásokkal, és legutoljára még az atombombát is bevetették. És a jövőben a tudomány legnagyobb felfedezései a fegyverekre irányulnak majd. A Földön az élet egészen addig van veszélyben, amíg az emberek meg nem tanulják a felebaráti szeretetet és össze nem fognak, hogy kutassák a kozmikus és földi jelenségeket. Te az idő képernyőjén megfigyelhetted korábbi korok pusztításait. Mi, apuiak minden eszközzel meg akarjuk akadályozni, hogy ez tovább folyjon. És már több csoport szerveződött, akik önzetlenül azon dolgoznak, hogy egységre szólítsák fel az embereket. Ezek megpróbálják megállítani az agressziót és helyette a munkát és a kutatást részesítik előnyben.”

„Milyen csoportokat értesz ezalatt?”

„Például az Egyesült Nemzeteket”, válaszolta Key.

„Hát nagyon sok fantáziával kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elhiggye, hogy ti segédkeztetek az Egyesült Nemzetek keletkezésekor. De mégis érdekelne, hogy véleményetek szerint hogyan vittétek ezt véghez.”

„Mi senkit sem kényszerítünk arra, hogy higgyen a beszámolóinknak, de ez tényleg megtörtént, és barátnőnk, Lun fogja ezt legjobban elmondani nektek, mert neki ez volt a feladata.” Egy kézmozdulattal odahívta Lunt, aki Velasco kíséretében jött oda.

„A barátunk itt szeretné hallani, hogy volt az, amikor részt vettél az Egyesült Nemzetek megalapításában”, mondta Key Lunnak egy tréfás felhanggal. Erre Lun szembeült velem.

„Pozitív feladatok felebarátok javára történő végrehajtása a mi legfelsőbb parancsolatunk és a létünk alapja. Nem félünk attól, hogy később esetleg beperelnek és elítélnek ezért minket.”

„Key mesélt nekem a te segédkezésedről az Egyesült Nemzetek megalapításánál. Nagyon örülnék annak, ha egy kicsit többet tudhatnék meg erről a munkáról. Hogyan bocsátottad útjára ezt a pozitív művet?” A kérdésemből ki lehetett hallani a kételyemet. Velasco büntetően nézett rám. Key lehajolt egy kutyához és megsimogatta. Venis a parasztoknak a kutyák, lovak és delfinek pozitív kisugárzását magyarázta. Lun pedig azon volt, hogy újra felegyenesítsen egy fűszálat, amit valakinek a lépte nyomott le. Aztán rám nézett, és beszélni kezdett:

„Tudom, hogy nevetni fogsz azon, amit mondok, de ez nem tesz semmit, hisz teljesen természetes az, ha így reagálsz. Távol áll tőlem, hogy meggyőzzelek. Mert ha mindent, amit hallasz, egyszerűen elfogadnál, anélkül, hogy elgondolkoznál azon, ez azt jelentené, hogy nyomást gyakorolok az agysejtjeidre, vagyis azokat addig kínoznám, amíg engednének és elfogadnák a számukra ismeretlent. Nem maradna számukra más lehetőség, hogy logikus következtetéseket vonjanak le. Mi semmilyen módon nem akarunk hatást gyakorolni valakinek az agysejtjeire. Ezért kérlek, ne próbáld meg valahogy is elhinni azt, amit most el fogok mondani neked. De menjünk ehhez vissza az űrhajóba, hogy követhessed az eseményeket az időképernyőn.”

Felálltunk, és bementünk az űrhajóba. Lun mellém ült, Key velünk szembe, Velasco pedig tőle jobbra. Venis kint maradt a kutyákkal. Lun ekkor elkezdte tudósítását az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos élményeiről, és az egyik képernyőn nyomon kísérhettük mindazt, amit mondott.

„Az 1582-es esztendőben Hollandiában voltam, pontosabban szólva Rotterdamban, és azon fáradoztam, hogy azon vidéknek a lakosait rávegyem arra, hogy találjanak békés megoldást a spanyolokkal fennállt konfliktusaikra. Akkoriban szolgálóleányként dolgoztam egy rotterdami kolostorban. Ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat, lehetőleg sok emberrel kellett, hogy kommunikáljak. Egy napon elköltöztem Delftbe, onnan meg Den Haag-ba, ami egy olyan város volt, ahol sok tudós és intellektus tartózkodott. Abban az időben azonban nem volt szokásos, hogy egy nő egyedül utazzon, így a véletlen szolgálta az ügyemet.

Néhány barát azt a feladatot kapta, hogy utazzon el egy másik kolostorba Delftbe, és én ebbe kapcsolódtam bele. Kinyilvánítottam a főnöknőnek azt a kívánságomat, hogy szeretnék dolgozni a barátok számára Delftben, és ő beleegyezett bármilyen ellenvetés nélkül. A két szerzetes és én megtettük az utazási előkészületeinket. A rotterdami kolostor apátja, páter Simon a rendelkezésünkre bocsátotta a lovakat, és egy júliusi reggelen korán elindultunk. A Rotterdamból Delftbe vezető úthoz egy egész napra volt szükségünk.

A város akkor még nagyon kicsi volt, és csak egy templom létezett benne. Hamarosan a legtöbb városlakó is tudomást szerzett az érkezésünkről. Egy Groot nevű házaspár azokhoz az emberekhez tartozott, akik gyakrabban vásároltak a piacon és az üzletekben. A feleség terhes volt, és én a rendelkezésemre állt míniuszokkal megpróbáltam pozitivizálni az asszonyban lévő jövőbeli földi polgárt. A születendő gyermek későbbi feladata pedig az kellett, hogy legyen, hogy az embereket elvezesse egy olyan közösségbe, amit minden nemzet elismer majd. Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy az emberek egymás közti agresszióit leépítse, és az emberiséget egy közös családdá egyesítse, egyesülve a munkában és a kutatásban.

Nemsokára összebarátkoztam a Groot házaspárral, és folytattam a feladatomat. 1583. április 10-én Groot asszony egy fiút szült, akit a Huig névre kereszteltek. A fiú már legkisebb korától kezdve és egész ifjúságán át altruista magatartást tanúsított, és rendkívüli intelligenciája volt. Alig 8-évesen már megírta első verseit latinul. 18 éves korában filozófiai műveket jelentetett meg görögül és latinul, amit az akkori tudósok nagyon csodáltak. Humanisztikus irányultságú tanai terjedni kezdtek, és fenyegették a holland egoistákat és tekintélyeket azok érdekeiben. Ezért üldözni kezdték, börtönbe vetették és végül kiutasították az országból. 1626-ban sikerült létrehoznia az un. ’Nemzetközi Konzílium’-ot, ami minden nemzet egyesülése volt. Ezzel minden olyan ember testvéri egyesülésének útját járta, akik az agressziók leépítésével egy jobb élet kialakulásához akartak hozzájárulni. Abban az időben nehéz vállalkozás volt az, ha valaki az emberek egységét próbálta szorgalmazni, mert az emberi értelmet egy egoista és diszkrimináló gondolkodás uralta. De ez mindenesetre egy kiindulópont volt, ami sok embert vitt arra, hogy elgondolkozzon a Föld összes embere közötti barátság értékéről. Groot vagy latinul Hugo Grotius filozófiájáról sokat beszéltek az emberek, és annak megvalósítása a következő évszázadok során sok pozitív gondolkodó figyelmének középpontjában állt. Ezek mindig összecsaptak az erősebb és az egoista törvényével, az akkori gazdasági rendből és annak következményeiből fakadóan. Úgy tűnt ezért, hogy csak a háborúk jelentik az egyetlen megoldást az önző érdekek által keletkezett meg-nem-értésekre. És a szükség  nagyon sokféleképpen ejtette túszul az emberi társadalmat. Az ember a saját maga rabszolgája maradt. Így elhatároztam, hogy újfent bekapcsolódok a történésbe és az embereket rávezetem Groot tanainak további kiépítésére.”

Kíváncsi lettem, és megkérdeztem: „Mennyi idős vagy tulajdonképpen, Lun?”

„985 éves vagyok”, válaszolta, és jól tudva, hogy válasza mulatságos lesz számomra, mosolygott.

„Nem kell tartanod semmitől, Lun”, mondtam. „Egy hasonló alkalommal megkérdeztem Zayt a koráról, és ő 1.013.012 évet adott meg nekem. Így a te korod számomra jelentéktelen.”

Hirtelen magába fordult egy kicsit, mintha megkérdezte volna magától, hogy higgyen-e nekem. Valamit hozzá akart volna még fűzni e témához, de elvettem tőle a szót: „Te Apun születtél-e vagy a mindenség egy másik bolygóján?” Én simán lehetségesnek tartottam, hogy származhatott a Földről is.

„Jól sejtetted. London közelében születtem a 975-ös esztendőben. A szüleim ír származásúak voltak. A mártír király, II.Edvárd katonái egy napon megölték a szüleimet és a testvéreimet. Én elbújtam a ház egyik sarkában a nyergek alá. Amikor felgyújtották a házat, próbáltam kimenekülni a lángok elől, és akkor megégtek a szemeim. Az utolsó, amire emlékezni tudok, az iszonyatos fájdalom volt az arcomban. Egy apui talált rám eszméletlen állapotban a füstölgő romok alatt, és magával vitt. Apun ébredtem fel. Amikor újra egészséges lettem, az időképernyő által tudtam meg mindazt, ami velem történt.”

„A mostani neved földi vagy apui eredetű?”

„Ezt a nevet Apun kaptam, miután pozitívvá váltam. A Földön Leonornak hívtak.”

„Miért egyeztél bele egy idegen névbe? Ennek is pozitív jelentése van?”

„Apun sok nőt hívnak Lun-nak. Ez a név egyszerűen tetszett nekem. Amikor megismertem az apuiak szokásait és kifejlesztettem a sejtjeim képességeit, elhatároztam, hogy űrutazásokra fogok vállalkozni, hogy segíthessek másoknak. Már többször voltam a Földön, és minden alkalommal találkozom a földlakókkal a háborúk esetén. Többek között ez az oka annak, hogy miért szeretnék megpróbálni lelkesíteni embereket az egymással való harmonikus életre, egy nagy családban történő életre, ahol a munka és a kutatás egyesíti az embereket. Az elmúlt évszázad, a 19. század vége felé pozitív módon befolyásoltam egy földlakót, aki fontos lépéseket tett az emberiség egyesülésének irányában.”

„Él még az illető ma is?”

„Nem, 15 évvel ezelőtt meghalt”, válaszolta Lun. „Nézz a képernyőre!”

„És hogy hívták őt?”

„Franklin Delano Roosevelt.”

„Mit mondasz te itt?”, kérdeztem csodálkozva.

„Kérlek, nézz csak a képernyőre”, kért Lun nyomatékkal.

Láttam, ahogy Lun teniszezett a képernyőn egy csinos fiatalemberrel. És akkor megjelent a képernyőn a két személy neve is: Leonor Stewart és Franklin Delano Roosevelt. Vajon hol játszódott le ez a jelenet? Egy várost láttam kertekkel és parkokkal. És akkor már megjelent a neve is: Croton. Elállt a szavam.

„Tudnod kell, hogy számotokra, földi emberek számára az apui élet állandó meglepetéseket tartogat.” Lun rám nézett. Megkönnyebbülve éreztem magam, és lassan visszatért a magabiztosságom is. Key mosolygott, Velasco pedig torkaszakadtából nevetett. Lun akkor folytatta:

„Barátunkat, Franklint egy crotoni főiskolán ismertem meg. Kellemes meglepetés volt számomra az ő altruista beállítottsága és próbáltam neki segíteni a másokért végzett munkáiban. Próbálkozásaim pozitív gyümölcsöket hoztak, és a fiatal Franklin kezdett aktivizálódni az emberiség jóléte érdekében.”

És amíg a kilencszázvalahány éves fiatal hölgy a beszámolóját mondta nekem, az időképernyőn annak az embernek az életét láttam elvonulni, aki a felebarátok iránti szeretetével az emberiség történelmének néhány legszebb lapját írta. Sok részlettel nézhettem végig az életét. Diákéletét, szónoki éveit és elnökségét. Láttam őt, mint munkásküldöttet és mint az Egyesült Nemzetek szervezőjét. De ami a leginkább megérintett, az ő béke utáni vágyakozása volt, az, ahogy az emberek megelégedettségét kereste, és az a bizalom, amit a gyerekek, felnőttek és idős emberek vetettek belé. Minden szociális rétegből és fajból és a Föld minden részéről  származó emberek tisztelték őt.

„Meg tudom érteni, hogy el vagy csodálkozva. Nem feltétlenül kell komolyan venned, amit látsz, minden a sejtjeid döntésétől függ. Viszont egy valós történetet láttál, úgy, ahogy lejátszódott.”

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, és hallgattam.

„Nem tudtam, hogy az Egyesült Nemzetek ilyen döntő jelentőségű az emberiség fejlődésének szempontjából”, mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.

Lun ismét rám nézett. „Kedves barátunk, ez a szervezet egyfajta pozitív úttörő az emberiségnek a boldogsághoz vezető útján, mióta az ember lakja a Földet. Azok a nemzetek, amelyek a tagjai, segítenek megvalósítani a legmagasabb vágyálmot. Ezek igazságosságért és egyenlőségért harcolnak minden ember számára. Az egész emberiségnek csatlakoznia kellene az Egyesült Nemzetekhez, mert csak így lehet hamar megoldást találni a jelenlegi emberiség problematikájára.”

„Mi lehetne a te véleményed szerint az Egyesült Nemzetek egy első közös pozitív munkája?”

„Fel lehetne szólítani egységes iskolai szövegek előállítására, hogy a Föld minden népe részese lehessen a legújabb tudományos felfedezéseknek.”

„És hogyan?”

„Ha az összes nemzet tudósai összeülnének, hogy tanítási egységeket dolgozzanak ki, amelyek minden fokozat számára érvényesek, és aztán azokat az Egyesült Nemzetek által osztanák szét, hogy a megfelelő nyelveken kiadhassák őket, az egy egységes nevelés lenne. Pillanatnyilag minden országban más a képzési rendszer, és az ország fejlettségének felel meg. Egyszerűen optimális lenne összefoglalni az emberi intelligencia vívmányait, és elterjeszteni azokat az egész világon. Lehetne például tudományos szövegekkel kezdeni, és azokat áttenni egységes, univerzális nyelvezetre. Minden munka, ami hozzá tud járulni ehhez, nagy jelentőségű. A földi lakosok nagy része az egységben zajló élet mellett van, de még sok az akadály. De egyszer el kell kezdeni, annak a kornak megfelelően, amelyben élünk.

Egységesíteni lehetne minden tudós munkáját is, ha építenének egy tudományok városát, amelynek nemzetközi jellegűnek kellene lennie. Mindenki beléphetne, és minden ország tudósai együttműködhetnének, mint ahogy korokkal ezelőtt az esszénusok tették. Ennek a városnak a neve lehetne ’Tudomány’ vagy ’Bölcsesség’. És egy rögzített napon ünnepelni lehetne a ’Tudományok napját’, hogy a Föld minden lakosát emlékeztessünk az építő közös munkára. Apun van egy ilyen nap, és mi azt a ’Bölcsesség Napjának’ nevezzük.”

Nem találtam választ mindarra, amit Lun mondott. Az idegenekkel való találkozások minden alkalommal több szokatlanságot és meglepőt hoztak magukkal. És sajnos nem volt senkim, akivel a mi szokásos, logikus módunkon megbeszélhettem volna mindezeket.

Az apuiak biztosítottak afelől, hogy minden, amit mutattak, megfelelt az igazságnak, de senki sem akarja majd elhinni nekem ezt a történetet, hanem egy pszichikai zavar eredményének tekintik majd.

Mindennek ellenére elkezdtem gondolkodni a jövőről, és elképzeltem azt. Az emberiség holnapjára gondoltam, és úgy sejlett nekem, hogy azok a jelenetek, amelyeket az idegenek űrhajóiban láttam, bármilyen hihetetlennek tűnnek, nagyon megközelítették az emberiség jövőjét. Az a vágyam, hogy összefoglaljam mindezeket az élményeket és az emberek számára hozzáférhetővé tegyem, egyre inkább testet öltött. Akkor utánajárhatnának, hogy bármi ezek közül hasznos lehet-e az emberek számára. Előfordult-e már vajon valaha a történelemben, hogy egy tudóst megihletett egy hihetetlen esemény? Az utóbbit hangosan gondoltam, ami miatt Velasco szemrehányással telt tekintetét éreztem magamon.

„Van még egy kis időnk, uram?”, kérdezte.

„Most 5 óra van és még egy hosszú út áll előttünk. Jobb, ha még világosban tesszük meg az utat.”

„Én ismerek egy rövidebbet, amellyel 20 perc alatt elérhetjük a Los Cedros erőművet. Onnantól meg mehetünk éjszaka is az országúton.”

A kísérőm javaslata meglepett. A szolgálatunk 20 órakor kezdődött, és pontosan ott kellett lennünk. Láttam, milyen megigézve nézte a képernyőt, ahol egy hajó kikötését lehetett látni. Az emberek ruházatából és a hajó felépítéséből egy régen letűnt civilizációra lehetett következtetni.

„Mit nézel épp?”

„Azoknak a megérkezését, akiket Nagy Sándor Makedóniából az amerikai kontinensre deportált.”

„Mit mondasz???”

„Igen, így volt. Nagy Sándor mindenkit Amerikába deportált, aki szembe fordult vele. Abban az időben Amerika lakosait atlantiaknak hívták, és azok nem indiánok voltak. Nézze csak meg!”

Újra leültem, és makedóniai Sándorra gondoltam. A titokzatos gép elkezdett válaszolni a kérdő gondolataimra. Megtudtam dolgokat a születéséről, a gyerekkoráról, a fiatalságáról. Láttam őt, amikor trónra lépett, a hadseregének összeállításakor, a szomszéd országokba történt betöréseinél, csaták közben, vereségek és győzelmek során. De a legmegdöbbentőbb mégis az a mód volt, ahogy az ellenségeit a mai amerikai kontinensre deportálta, amit ő ironikusan ’földi paradicsom’-nak nevezett. Megnéztem az életét utolsó leheletéig, és aztán elbúcsúztunk Luntól, Venistől és Keytől és megkezdtük haza utunkat.

Velasco útközben mesélt nekem azokból a benyomásaiból, amiket a képernyő keltett benne. Én hallgatva figyeltem, amit mondott. Roosevelt élete és az emberek jólétéért tett pozitív fáradozásai csodálatba ejtettek. Próbáltam logikus értelmet felfedezni mindamögött, amit ma láttunk. Roosevelt élete csak pontatlanul volt ismeretes számomra, de mindaz, amit a II.világháború alatt különböző publikációkban róla olvastam, megerősített annak feltételezésében, hogy Lun igazságot beszélt. Mily nehéz lenne másokkal beszélni erről, ha minden pillanatban gúnyos megjegyzésekkel kellene számolni. Így gondolkoztam magamban, miután elbúcsúztam Velascotól és megérkeztünk Huallancába.



1960.   NOVEMBER 6., VASÁRNAP

Ez egy forró, felhőtlen nap volt. Már több hete nem esett, és a Huaylas-völgyben a mezőgazdasági földeket szárazság fenyegette.

Normális esetben a magasabb vidékeken az utolsó negyedévben kezdődik az esős évszak, de ez alkalommal szeptember óta nem esett eső. A parasztok aggódtak. Azonban számomra ez a helyzet a gyalogtúráim szempontjából természetesen előnyös volt. Napokkal korábban az egyik dolgozónkkal beszéltem a hegyi ösvények állapotáról. Az volt a szándékom, hogy José-val , így hívták a munkatársamat, a Kitaraqsa jobb partján kapaszkodunk fel a hegyekbe. Vasárnap reggel 7 órakor találkoztunk a transzformátorok csarnokában, és rögtön el is indultunk. Gyors tempóban egyeztünk meg, hogy még a legforróbb napszak előtt elérjük a csúcsokat. Szeptember második felében és egész október folyamán többször találkoztam az idegenekkel. Ezen alkalmakkor sokat magyaráztak nekem azokról a titkokról, amelyek a mindennapi életben körbevesznek minket. Az időképernyőn közösen megnéztük azokat a katasztrófákat és sorscsapásokat, amelyeket a földi lakosoknak a múltban el kellett szenvedniük. És láttunk olyan jövőre vonatkozó víziókat, dolgokat és történéseket, amelyek be kell, hogy következzenek, ha az emberek nem határozzák el, hogy egy munkával és kutatással telő békés életre térnek. Mert csak így lehetne ellenállni a Földön és a világűrben bekövetkező kedvezőtlen feltételeknek.

Annak ellenére, hogy időközben hozzá voltam szokva az előre nem látott és rendkívüli dolgokhoz, ez alkalommal nem számítottam arra, hogy személyes találkozásra kerül sor.Mivel az erő egy kicsit kifogyott belőlünk, egy kis időre leültünk egy hegycsúcson, hogy kipihenjük magunkat. Időközben dél lett, és a nap az ég közepén állt. Forró sugarai rövid időn belül kényszerítettek minket arra, hogy néhány fa árnyékába vonuljunk.

„Üljünk le inkább oda szembe, az alá a nagy fa alá.” José egy olyan helyre mutatott, ami nem messze volt attól, ahol épp voltunk. Egyetértettem, és felálltunk, hogy a hűvösebb árnyékba menjünk. A fák egy kicsit magasabban voltak, és így csak most vettük észre, hogy ott egy nagyobb fennsík kezdődött.

José leült egy kőre, és vidáman mondta:

„Innen még szebb a táj!”

Igazat kellett adnom kísérőmnek: „Igen, innen pompás kilátásunk van körös-körül messzire”

Elnéztünk a völgyek, folyók és magas, hófödte hegyek fölött, amelyek a természet egy titokzatos képévé álltak össze. Hirtelen egy mormota bukkant fel tőlünk nem messze két kicsinyével. A kicsik ugrándoztak az anyjuk körül, néha felmásztak a hátára, majd újra legurultak onnan. José csendesen oldalba bökött, és felhívta a figyelmemet az állatokra. – Hallgatagon, és anélkül, hogy megmozdultunk volna, figyeltük a kicsik játékát az anyjukkal, aki hasonlóan viselkedett, mint a világ összes anyja, ilyen helyzetben. Aztán hirtelen villámgyorsan eltűntek a bokrok között, és ott, ahol a fennsík véget ért, egy pár pásztort láttunk meg birkáikkal és kecskéikkel.

„Menjünk oda?”, kérdezett José.

„Azért, hogy megint elküldjenek?”

„Nem, ezek kedves emberek, én ismerem őket!”

„Mi, te ismered őket? Innen származol a környékről, José?” Fogalmam sem volt, hogy ő honnan származott.

„Yungayból származom, és úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet.”

„Miért nem mondtad ezt el nekem korábban? Ha tudtam volna, nem érdeklődtem volna olyan pontosan az utak állapota felől.”

„Jó célt választottunk ki magunknak, az egy szép hely.” mondta José.” E mögött a fennsík mögött van egy valamivel kisebb magaslat különböző kunyhókkal, amelyek a pásztoroké. Azok ott élnek a juhaikkal és kecskéikkel.”

„Akkor hát menjünk.” Titokban örültem annak, hogy ismét új embereket ismerhetek meg, és az ő lakóhelyüket. Több, mint egy ½ órára volt szükségünk, hogy odaérjünk a pásztorokhoz, és ők szívélyesen fogadtak minket.  Alig kezdtünk el beszélgetni, amikor már panaszkodtak is a szárazságra. Elmagyarázták nekünk, hogy emberre, állatra és a mezőgazdaságra milyen súlyos következményei lennének annak, ha továbbra sem esne eső. Ők ezt a helyzetet az „angyalok” távollétének tudták be, akik a napot és az esőt képviselték, és akik már több hónapja nem jelentek meg.

Én az elbeszélésüket e régió ősi, misztikus hitbeli elképzelésének tartottam. Mivel több mindent meg akartam még erről tudni, megbíztam Josét, hogy töltse be a tolmács szerepét.

„Nagyon szívesen, uram, csak előbb még fel szeretném hívni a figyelmét valamire, ami bizonyára ismeretlen az ön számára.”

„Na mondjad!”

„Ezt a vidéket bizonyos rendszerességgel felkeresik földönkívüli élőlények, akik egy nagyon messze lévő Apu nevű bolygóról származnak. Ezek jóakaratú, de hatalommal rendelkező emberek. Képesek esőt fakasztani, felhőket elűzni, betegeket a tekintetükkel meggyógyítani és más csodákat véghez vinni. Kérem, ne nevessen ezen. Hallgassa meg a parasztokat figyelmesen és minden tisztelettel. Mert ha ezt nem teszi, akkor azok idegesek lesznek, és tettlegessé is válhatnak.”

Miután az én földönkívüliekkel történt többszöri találkozásaim felvilágosítottak, nem tettem fel Josénak további kérdéseket. Rátettem kezemet a vállaira, hogy megnyerjem bizalmát és azt mondtam:

„Ne aggódj. Megígérem neked, hogy nem fogok nevetni. De kérdezd meg őket kérlek ezekről az angyalokról, hadd lássuk, mit mondanak.”

Amíg José beszélgetett a pásztorokkal, körbe néztem, és egy domb mögött néhány személyt pillantottam meg, akik felénk tartottak. Férfiak, nők és gyerekek voltak. Arra gondoltam, hogy a mögött a domb mögött voltak biztosan azok a kunyhók, amelyekről José már beszélt nekem. Biztos ki akartak kutatni minket ezek az emberek, gondoltam. Amikor értesíteni akartam Josét az érkezésükről, intett nekem, hogy ne szakítsam meg a beszélgetését. Több, mint 1 óráig beszélgettünk azután velük, amíg csak a nap elviselhetetlenül forróvá nem vált. Szemeink ismét árnyékos fákat kerestek. A parasztok tudtak ilyeneket a magaslat végén. Miközben mentünk át arra a helyre, a Champara-hegy mögött észrevettünk egy kis repülőgépet a levegőben. Az első pillanatban a hadsereg egyik felderítő gépének tartottam, de ahogy közeledtünk felé, észrevettem, hogy az idegenek egy űrhajójáról volt szó. Függőlegesen lefelé ereszkedett, majd hangtalanul leszállt a talajra. Az állatokat nem zavarta ez a manőver, de a jelenlévő parasztok és pásztorok örömkiáltásokban törtek ki.

„Ők azok! … Végre eső lesz! … Végre megjöttek! …” Az örömtől a levegőbe ugráltak, és ölelgették egymást. Aztán hirtelen mind letérdeltek a földre, és elkezdtek imádkozni. Úgy nézett ki, mintha egy templomban lettek volna. Én állva maradtam és figyeltem azt a képet, ami előttem volt. 3 személy szállt ki az űrhajóból, 2 férfi és 1 nő. Ahogy közelebb jöttek, az egyikükben felismertem Zayt. A nőről azt hittem, hogy Ivánka, de nem az volt. A parasztok viszont bosszúsak lettek, hogy én nem térdeltem le és hangosan tiltakoztak.

„Ha nem akarnak esőt csinálni nekünk, akkor maga a bűnös”, mondta José fenyegetően és ökölbe szorította a kezét. Én ugyan fel voltam fegyverezve, de azt tartottam a legjobbnak, ha elkerülöm az összetűzést, és egy kisfiú mellett én is letérdeltem. Időközben a földönkívüliek odaértek hozzánk. Zay rám mosolygott, és nyújtotta felém a kezét, hogy álljak fel. Üdvözöltem őt és felálltam.

„Nem kell letérdelned, nekünk nincs szükségünk erre a megtiszteltetésre, ezt nagyon jól tudod”, mondta szelíd hangon. Én tudom, hogy a földlakók ilyen módon fejezik ki a tiszteletüket, de mi már évbilliókkal ezelőtt elhagytuk ezt. Az Apun az ókorban bekövetkezett robbanás után az elődeink még nem ismerték a hosszú élet titkát, és a katasztrófa annyira megrázta őket, hogy napkultuszba kezdtek. De a tudósaink hamar megértették, hogy jó eredményeket csakis békés munkával lehetett elérni. És így az apuiak elhagytak minden ceremóniás magatartást, figyelmüket a tudományra fordították, ami titkos tudás napvilágra kerülése és alkalmazása révén egyre átláthatóbbá vált.

A földlakók még mindig érzik életükben annak az apui korszaknak a visszhangját. Akkoriban, amikor az elődeink először népesítették be a Földet, az emberek emlékezetében még a mítoszok működtek.”

Az apui nő odalépett a parasztokhoz, és kérte őket, hogy álljanak fel. Ők azonnal engedelmeskedtek.

A nőt Zay mutatta be: „A barátnőnket Lyn-nek hívják, és őt pedig már ismeritek, ő Pedro.”

Mi oda ültünk a parasztok mellé, azok pedig esőt kértek az idegenektől. Az órám 1 órát mutatott, és a nap teljes erejével tüzelt az égből. Egy idősebb asszony oda térdelt Lyn elé, és esdeklően kérlelte: „Esőt! Esőt!” Lyn felemelte, megpuszilta az orcáját és az idős asszony visszaült a többiekhez.

 

Pedro eltávolodott néhány lépésre, megnyomott egy gombot a mellényén lévő készüléken, és felemelkedett nagy sebességgel, míg csak el nem tűnt a szemünk elől.

„Hova repül Pedro?”, kérdeztem Zayt.

„Azon van, hogy esőt csináljon erre a területre”, felelte ő és keresztülnézett nagy, hitetlen tekintetemen.

„Valóban alig tudom elhinni, mert még sosem voltam jelen egy ilyen ’munkánál’, és kétlem, hogy sikerülni fog.” A mosolygása bizonyossá tett engem afelől, hogy mulatott a válaszomon.

„A te rólunk alkotott véleményed nem meglepő. A földlakók csak akkor tudnak valamit elfogadni, ha azt a logikus gondolkodásuk igazolja. De a legjobb az lesz, ha megnézed magad, hogy mi történik odafönt”, javasolta barátságosan.

Egy roppant méretű felhőgyülemlést láttam az égen, ami azt a benyomást keltette, mintha a felhők közvetlenül egy nagy kéményből jöttek volna. Több kilométer hosszon lebegett tova a Fehér Kordillerák hegyei fölött. Néhány pillanattal később Pedro leszállt és betársult közénk. A felhők szétterjedtek az egész terület fölött, amíg csak a szem ellátott. Aztán egyre sötétebbek lettek, végül nagy esőzéseket okoztak.

„Hogy csináltad ezt?” akartam megtudni Pedrotól. És gyorsan odasiettünk a repülőgéphez, hogy ne ázzunk meg.

„Egyszerűen megrezegtettem a ’míniuszokat’ és a pozitív ionokat különböző sebességfokozatokon belül. Így pillanatnyi hőfokváltozások jöttek létre, ami felhőképződéshez vezetett. Azok annyira kondenzálódtak, hogy eső lett belőlük.”

 

„Végre lehet ilyet hajtani bárhol, vagy csak a hegységben?”

„A tér minden pontján lehet felhőket és esőt létrehozni”, válaszolta Pedro.

„És miért kezdted a felhőcsinálást a hegyek fölött?”

„Azért tettem így, hogy e vidék lakosai azt higgyék, hogy a felhők a hegyek fölött keletkeztek, és nem egy élőlény közreműködésével. Az emberi értelmet még mindig az autoszuggesszió uralja, és a mítoszok hatását is változatlan módon meg lehet állapítani. Ezért kell megpróbálni a folyamatot természetesnek ábrázolni. És a sejteket addig pozitivizáljuk, amíg az emberi értelem egy másik fázist ér el, amelyben lehetővé válik számára, hogy felismerje, hogy az élet kémiából és mozgásból ered. Ez pedig igazi munka és kutatás eredménye.”

A képernyőn követni tudtam, hogyan nedvesítette át az ömlő eső a köveket, a földet és a fákat. Mégis szívesen meggyőződtem volna arról, hogy valóságról volt szó és nem hipnózisról. De akkor megláttam, hogy a juhok és kecskék védelmet keresve az eső elől hogy tömörültek a nagy fa alatt, és ugyanezt tették a pásztorok is.

Tehát mégiscsak igazi esőzésről kellett, hogy szó legyen. Az eső délután 5 óráig tartott, és ez idő alatt José és én ott ültünk a képernyő előtt és tájékozódtunk az univerzum titkai felől, a benne létező életről és lakosokról.

„Ha érdekel benneteket, akkor meg tudnék nektek valamit mutatni az apui életünkből, vélte Lyn és sokatmondóan nézett ránk.

„Ennek nagyon örülnénk, kedves barátnőnk, sose fogom elfelejteni”, válaszoltam. José meglepetten pillantott rám. Az a szóhasználat, hogy ’sose fogom elfelejteni’ értésére adta, hogy én azt az apuiaktól tanultam. Zaynak és Pedronak nevetnie kellett.

Lyn megnyomott egy gombot a székén, és egy új képernyő nyílt meg. Különböző fajtájú pillangókat láttunk, amelyek művészi módon a repüléseikkel tárgyakat rajzoltak, mint erdőket, tavakat és színpompás mezőket. Az apui pillangók intelligens munkamódja elcsodálkoztatott, hisz a mieink csak arra voltak képesek, hogy különböző lárvákat hozzanak létre, amelyek részben még károsak is voltak a környezetre. Lyn értette a gondolataimat, és azt mondta:

„Igazad van. A Földön a pillangók messze nem olyan érdekesek, csak a gyerekek örülnek nekik. A szaporodásuk tojások révén megy végbe, és azok első stádiumukban csak kis hernyók, amelyek alkalomadtán ártanak a növényeknek. Az apui pillangók emlősállatokként szaporodnak, és az egyetlen ott létező rovart képviselik.”

Aztán tudósított még Apun lévő más állatokról is, amelyek különböztek a földiektől. Amikor kezdett besötétedni, eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Elbúcsúztunk Pedrotól és Zaytól és elindultunk.

A visszaúton beszélgettem Joséval mindarról, amit átéltünk. Leginkább az eső és a pillangók voltak ránk nagy hatással. Ahogy haladtunk, megfogtam az egyes bokrok leveleit és ágait, mert meg akartam győződni arról, hogy tényleg vizesek lettek-e az esőtől, amit a földönkívüliek rejtélyes körülmények között hoztak létre. Amikor egy faluba értünk, mindenkinek az arcáról visszatükröződött az eső miatti öröm. A lakosok elmondták, hogy az egész Huaylas-völgyben erős csapadékra került sor éspedig délután 1 és 5 óra között. És miután bőségesen végiggondoltam mindent, arra az eredményre jutottam, hogy ez az eső egyszerűen nem lehetett a fantázia szüleménye, de hipnózis vagy valami más hasonló paranormális jelenség terméke sem. Egy vagy több személy esetleg beképzelhette magának az esőt, de több száz négyzetkilométeres területen ez egyszerűen lehetetlen volt. A kis száraz folyócskák, amelyek már hónapok óta nem szállítottak vizet, most duzzadt vízfolyásokká változtak.

Még mindig nem tudtam, hogy kik voltak ezek az élőlények, azt sem, hogy valóban honnan jöttek, de kezdtem megérteni, hogy rendkívüli képességekkel rendelkeztek és hogy a lezajlott esemény valóságos volt.


1961.   JANUÁR 1., VASÁRNAP

November második felében és egész december folyamán a szabadidőmben Joséval vándoroltam a hegyekben. Ez alatt az idő alatt csak háromszor találkoztunk földönkívüliek-kel, tehát bizonyára már nem voltak annyira érdekeltek az ebbe a régióba történő látogatásokban. Mint szoktuk, ezen a vasárnapon is korán elindultunk a hegyekbe. Ez alkalommal a Kitaraqsa folyó és a Los Cedros szurdok között mentünk a Millwaqocha hegy irányában. 10 óra tájban felérkeztünk egy olyan hegynek a csúcsára, amelyik a Hóheggyel szemben volt. Az ég majdnem felhőtlen volt, csak a két hegy között korlátozta enyhe köd a jobb látást. Kipihentük magunkat, és jobb látási viszonyokra vártunk.

Nem kellett sokáig várnunk. Enyhe északi szél kezdett fújni a magaslatoktól lefelé, és néhány perc múlva mindent tisztán lehetett látni. Velünk szemben egy közepes nagyságú fennsík volt különböző tisztásokkal, amelyeken juhok és kecskék legeltek. Egy domb oldalában néhány falusias kunyhó állt, amelyek ágakból és száraz gallyakból voltak összerakva. Azok előtt több személy ült egy tűz körül. 30-40 m távolságban a földönkívüliek egy repülő szerkezete állt, és fel lehetett tételezni, hogy személyzetük a pásztoroknál időzött.

„Ma szerencsénk van, uram! A földönkívüliek itt vannak. A legjobb az lenne, ha rögtön oda is mennénk”, kiáltotta José lelkesedve.

„Hát jó, José, de ez alkalommal a te feladatod lesz a földijeid lecsillapítása, ha nem kívánják a társaságunkat”, mondtam viccelődve.

„Talán egyáltalán nem is lesz erre szükség. Még az is lehetséges, hogy néhány barátom köztük van. Még nem is volt olyan régen, hogy szöget és drótot hoztam nekik, amire a kunyhóépítésnél volt szükségük. Lehetséges, hogy ma kérnek tőlem anyagot egy új kunyhójuk számára. Minden rendben lesz, menjünk nyugodtan.”

Felálltunk és elindultunk feléjük. Amikor a tűzhöz közeledtünk, egy meglepetés várt rám. A félig már kialudt tűz mellett körben férfiak, nők és gyerekek ültek, akik megosztották ebédjüket a három idegennel.

Négy kutya jött oda hozzánk, maguk módján üdvözöltek a farkukat csóválva, majd visszatértek a gazdáikhoz.

„Várjunk inkább, amíg befejezik az étkezésüket”, mondtam Josénak és hallani akartam a véleményét.

„Nem, jobb, ha odamegyünk. Már észrevettek minket, és ha itt maradunk, akkor megsértődnek.”

„És miért?”

„Azt mondják, hogy egy barátságosan közeledő idegen térjen be hozzájuk és kérjen tőlük ételt és maradást. Ha valaki nem teszi ezt, annak nem lehetnek jó szándékai és nem mint barát közeledik. Az itteni emberek azon a felfogáson vannak, hogy csak egy barát kér egy másikat valamilyen szívességre, és ezért nem kell elmennie előlük.” Ez engem az apuiak néhány szokására emlékeztetett, amelyeket a képernyőn láttam. Megállapítottam, hogy ők bizonyos mértékben hasonlatosak voltak az itt élő emberekhez. Ehhez tartozott például a napkultusz és a közösségben való élet.

Így elfogadtam José javaslatát. Amikor odaértünk, mindannyian felálltak, hogy üdvözöljenek minket. Az idegenek a következők voltak: Zay, Pedro, és kísérője, Lyn. Nagyon örültem, hogy őket láttam, mert már hozzászoktam egy kicsit Zayhoz és Pedrohoz, és ők néha hiányoztak nekem. A helybeliek biztattak minket, hogy üljünk le közéjük. Én Zay és Lyn közé ültem, Pedro pedig Zay mellé ült. José a jelenlévők közül ismert 2 pásztort, és oda ült hozzájuk. Megkínáltak egy tányér búzalevessel, aztán volt még főtt krumpli, kukorica és sajt. Közben figyeltem Zayt, Lynt és Pedrot, és azt akartam tudni, hogy ízlett-e nekik az étel. Nagyobb étvággyal ettek, mint José és én. Valami miatt önkéntelenül is mosolyognom kellett. Zay kitalálta a gondolataimat és rám pillantott. Lyn nevetett, Pedro pedig még ette az ételt, miközben megszólalt:

„Te láttad a képernyőn, hogy hogyan élünk mi, de nem tesz semmit, ha nem akarsz hinni abban. Ezek a te sejtjeidnek a végkövetkeztetései. De most magad látod, hogy úgy élünk, ahogy a képernyőn láttad.”

Lyn és Pedro kukoricamaradékokat dobtak a kutyáknak. Zay ölében egy fiatal kutyus volt, és sajttal etette azt. Csodálkoztam azon, hogy milyen szeretetteljesen bántak az idegenek a piszkos kutyákkal.

„Ami pozitív, az mindig fénylik, kedves barátunk. A pozitív dolog kinézhet csúnyán vagy szépen, lehet nagy vagy kicsi, fiatal vagy idős, tiszta vagy piszkos – de mindig a barátod lesz, és ez adja meg a legnagyobb értékét az élőlények között”, mondta Pedro, miközben rám nézett.

„A kutyák, a lovak és a delfinek az egyetlen állatok ezen a Földön, akik még magukban hordozzák az apui harmónia visszhangját. Az emberi odafordulás az itteni életük részét képezi.”

Pedronak adós maradtam a válasszal. Biztos, egy és más stimmelt. Az említett állatok mindig is az ember legjobb szolgái voltak. Engem mindezek a gondolatok egy kicsit összezavartak, és nem tudtam, miért kellett egyszerre olyan sokat gondolkoznom rajtuk.

A befejezett étkezés után Pedro, José és egyes pásztorok segédkeztek az egyik kunyhó tetejének építésénél. Zay, Lyn egy kutyával a karjaiban és én átmentünk az űrhajóba. Lyn megint megnyomott egy gombot a karosszékén. A képernyő a falon a próféták idejéből mutatott jeleneteket, ha nem tévedtem. Egy nagyra nőtt szakállas férfi, hosszú hajjal, emberek egy csoportjához beszélt, akik tisztelettel hallgatták őt. Az emberek öltözete és habitusa egy régen elmúlt korszakra engedett következtetni. Lyn bekapcsolódott a gondolatmenetembe:

„Valóban egy régen elmúlt korból látsz képeket. Az, aki ott beszél, az Zay, amikor  Mózes néven élt a Földön.”  Pillanatokra visszaemlékeztem más jelenetekre, amelyeket hasonló találkozások alkalmával láttam.

„Melyik alkalommal tartotta Mózes ezt a beszédét?”, kérdeztem Lynt. Zay rám nézett, mosolygott és azt mondta barátságosan:

„Ez akkor volt, amikor ismertettem az emberekkel a 14 szabályt. Meg kellett, hogy figyeljék azokat, és belőlük meg kellett, hogy tanulják egy közösségben folyó élet nagy jelentőségét, mint ahogy azt mi Apun már évtrilliók óta ismerjük. Akkoriban alapítottam meg az esszénusok un. iskoláját. Ez egy olyan szó, ami az apui ES NIE kifejezésből van levezetve. Ez ma értelemszerűen körülbelül annyit jelent, hogy ’egyesült erők’. Az idők során aztán ’esszénusok’ lettek belőlük. Ez csak az egyike volt sok próbálkozásomnak, hogy pozitívan befolyásoljam az embereket. Éspedig azután a hosszú szünet után, amit a kozmikus természeti jelenségek okoztak.

Mint ahogy egyszer már hallottad, azáltal az intergalaktikus utazások több százezer évre meg voltak akadályozva. Az volt a célkitűzésem, hogy vezessem a földlakókat, hogy újra megtanulják a közösségben történő társadalmi osztályok és diszkriminálás nélküli életet, amelyben a pénz és a munkakerülés ismeretlenek. Így volt egykor, amikor elkezdtünk élni a Földön. És így megpróbáltam közel vinni a földi testvérekhez egy olyan szervezetnek a megújítását, amelyik közös kutatás és tanulmányozás által őrködik a sajátjai fölött, védelmezi őket, és elvezeti az embereket egy harmonikus életre, mint amilyen Apun volt.

Sajnos azonban minden próbálkozásomat az idők folyamán félreértették, és egoista magatartás által meghamisították. Kezdetben életvidám, pozitív közösségek alakultak, de később megváltoztatták a szabályaikat, és a saját érdekeik szerint alakították azokat. Így keletkeztek a történelem folyamán különböző politikai és vallásos csoportok, akik maguk alkották meg a törvényeiket, és bizony legtöbbször nem jól. Nézd meg magadnak az esszénusok e közösségét”, mondta Zay és a képernyőre mutatott.

Egy átlagos nagyságú falut láttam. Férfiak, nők és gyerekek egy harmonikus közösségben éltek egymással, mint egy molekula atomjai. A munkát és a továbbképzést együtt végezték, nem ismertek pénzt, vegetáriánus módon táplálkoztak, és azonos mértékben óvták a növények, állatok és emberek életét.

Ezen altruista ideológián alapuló közösségi élet közelebbi vizsgálatakor megállapítottam, hogy minden képességet és természetfölötti erőt pontosan ezen abszolút egységben folytatott élet által értek el. És így lettek képesek uralni a Földön a természeti jelenségeket, és tudták korrigálni és javítani azokat. Láttam a képzésüket és a haladásukat, a vívmányaikat és a hatalmukat – és sajnos az egyre fenyegetőbbé vált egoizmust is. Generációk jöttek és mentek, az egoizmus a pénzt egy szükségszerűséggé alakította, mindenkit birtokba vett és meghamisította annak a szervezetnek minden pozitív irányelvét. Végül úgy éltek, mint a katonák egy hadseregben, amelyhez azonban nem mindenkinek volt hozzáférése. Törölték a házasságot a társadalmi rendből és lerombolták ezzel az apuiak legszentebb törvényét.

„Hogy hívták azt a helyet, ahol az esszénusok a közösségi életüket élték?”

„Ma Qumran-nak nevezik, és Kalia város közelében található, a Holt-tenger izraeli partján. Ez ezen a bolygón egyike a legpozitívabb helyeknek. Az ókorban, amikor a Föld még Apu egy része volt, ezen a helyen a tudósok laboratóriumai álltak. A helyet akkoriban KUN-RA-nak nevezték, ami az apui szóhasználatban annyit jelent, mint ’asztal a tudósok számára’. Ra, aki szintén apui volt, feltalálta annakidején az idő képernyőjét és felfedezte a míniusz használatát. Ez az oka annak is, hogy az esszénusok miért Kun-Ra-ban rendezték be első pozitív közösségüket. Később aztán a terjedő egoizmussal egyre inkább elfelejtették az apuiak eredeti életformáját.”

Zay folytatta elbeszélését kísérleteiről, amelyekkel az embereket egységre szerette volna vezetni, és a képernyőn látható volt e kísérletek minden részlete. Ezek között Qumran volt a legmeghatóbb.

A romok – egy közös munka maradványai – a kor szellemét szimbolizálják, megcsonkítva az egoizmus és az agresszió által. Az emberek ki vannak szomjazva az egységre és a testvériességre, és üres szemeik az égre irányulnak, ahonnan mint egy gyerek várják azt, hogy valaki lejöjjön és megvigasztalja és szeresse őket. Azt remélik az emberek, hogy sebeik békével és szeretettel meggyógyulnak, amelyek az egyetlen dolgok, amik tudatosabbá tehetik az életet. Egyedül ezek lehetnek garanciák minden élőlény védelmére és egyenlőségére. Ez az évezredes régi szellem, amelynek sebei és hegei barlangokat és hegyvonulatokat fednek be, lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy meglátogassam. Zay ismét bekapcsolódott gondolataimba:

„Jó barátunk, ha meg szeretnéd Qumránt tekinteni, azt megteheted, éspedig most ebben a pillanatban.”

„És hogyan?”, kérdeztem csodálkozva.

„Nagyon egyszerűen. Az űrhajó néhány percen belül el tud vinni minket Qumranba, csak az kell, hogy beleegyezz.”

Lyn mosolygott, és megértettem, hogy a hitetlenségem miatt tette, ami nagyon kellemetlen volt számomra.

„És ki jönne el oda?”

„Mi ketten. Pedro itt marad a pásztoroknál, hogy segítsen nekik.

Néhány pillanatig gondolkoztam. Ha valami történne velem, akkor José biztosan értesíti a családomat, jutott eszembe. Na és Pedro is itt marad a helybeliekkel. Már előre örültem annak, hogy megismerhetem azt a helyet, ami valahogy vonzott engem.

„Menjünk, őszintén szeretném.”

„Nem fogom elfelejteni”, mondta Zay.

Lyn megnyomott egy gombot az öltönyén. Friss levegő áramlott a kabinba kellemes illattal. Az órámon 11 óra 30 volt. Egy pillanatra valami sajátos zúgást hallottam, a szél zúgásához hasonlót, aztán leültem egyik karosszékbe, és abban olyan kényelmes volt, hogy azt kívántam, bár örökké így maradnék.

Vajon mikor érkezünk meg Qumranban?, gondoltam.

„Már ott vagyunk”, mondta Lyn.

Az órámon ekkor 11 óra 40 volt.

„Nézz ki az ablakon, kedves barátunk”, mondta, és az egyikre mutatott, ami működött. Csodálkozásomra megpillantottam azon pontosan azt a helyet, amit előtte már láttam. Alig volt hihető, hogy csupán 10 perc alatt megtettük ezt a nagy távolságot. Lyn úgy tűnt, megértette ezt, és azt mondta:

„Meg vagy lepődve a rövid időn. Ezt meg tudom érteni. Egy olyan sebességgel jöttünk, ami nem okozott zavart a te sejtjeidben. Ha az általunk szokásos gyorsasággal repülnénk, akkor csak másodpercek törtrészeire lenne szükség.”

Az űrhajó már leszállt a földre. Röviddel a sötétség beállta előtt jártunk, és siettem a környék megtekintésével. Amit láttam, az egy sivataghoz hasonlító vidék volt. Egy domb tetején szálltunk le, ahonnan jól fel lehetett ismerni a romokat. Néhány kilométer távolságban egy zöld felületekkel tarkított város állt. Meg lehetett figyelni, hogy építették a házakat, és néhány embert is látni lehetett. Kiszálltunk, és elindultunk a romok irányába. Néhány száz méterre voltak tőlünk. Eszembe jutott, hogy az űrhajó magára maradt, és ha valaki véletlenül arra járt és rossz szándékú volt, esetleg kárt tehetett benne.

„Csak semmi félelem, kedves barátunk. Ha bárki ilyet akarna tenni, akkor a szétszedés technikájával ide hozzuk az űrhajót. Itt újra összerakjuk. Ez csak néhány másodpercet venne igénybe”, mondta Zay.

„Hogy hívják azt a várost”, kérdeztem Lynt.

„Kalia. A judeai sivatagban vagyunk, a Holt-tenger partján.”

Megnéztünk néhány romot és barlangot, majd egy csoport ház irányába mentünk, amelyeket nem rég építettek.

„És itt mit akarunk?”, kérdeztem Zayt.

„Neked kell itt meggyőződni arról, hogy nem hipnotizáltunk téged”, felelte tréfásan.

„És hogy értessük meg magunkat az emberekkel egy idegen nyelven?”

„Az hadd legyen a mi gondunk, te csak beszélj, ahogy jön belőled. Ők az ő nyelvükön fognak érteni téged, és ha válaszolnak, akkor a te nyelveden érted majd őket.”

„Ez hogy működik? Van valami gépi fordítás, vagy hogy?”

„Nem, ez a míniuszok és a pozitív ionok segítségével történik. Ezek a helybeliek számára közvetítik annak tartalmát, amit mondasz, és fordítva. Tessék, nyugodtan beszélhetsz velük.”

Egy faluba érkeztünk, és annak bejáratánál bementünk egy tiszta üzletbe, ahol gazdag kínálat várta a vásárlókat. Egy fiatal férfi, két fiatalabb nő és egy idősebb volt benne két gyerekkel. A saját nyelvemen üdvözöltem őket. A választ annak a helységnek a tájszólásán hallottam, ahol születtem. Úgy hangzott, mintha együtt nőttünk volna fel. Egy ideig maradtunk és rendeltünk egy italt, amit a fiatalember buzgón tálalt nekünk. Lyn beszédbe elegyedett a nőkkel, én meg hallgattam, azzal a célból, hogy most hallhatok végre egy idegen nyelvet. De nem így lett. Nem jöttem rá, hogy valójában milyen nyelven beszélgettek, mert az én füleimbe csak a szülőhelyem nyelvjárásában jöttek a szavak. Az egyik nő felkapcsolta a villanyt. Zay papírpénzzel fizetett, aztán megköszöntük a dolgokat és elmentünk.

Kint már sötét lett, és az égen látni lehetett az első csillagokat, amelyek gyenge fénye segített megtalálni az utat. Nemsokára Lyn körül egy fényes ív keletkezett, ami ugyanúgy nézett ki, mint az, amit annak idején Pedro körül láttam, amikor hazakísért minket, Quispét és engem. Miután beléptünk az űrhajóba, az egyik képernyőn néztem meg azt a környéket, ahol voltunk. Zay megnyomta az egyik gombot azok közül, amelyek több sorban voltak a mellényén, és az űrhajó pillanatokon belül függőlegesen felemelkedett a magasba. Az űrhajón belüli fény individuálisan illeszkedett a szemlélő recehártyájának érzékenységéhez. Semmilyen zajt nem hallottunk, és nem érzékeltünk semmilyen mozgást sem.

Vajon milyen magasságban lehetünk? - gondoltam, és abban a pillanatban már meg is jelent a válasz az időképernyőn:

„200.000 kilométer magasságban vagyunk.”

Kellemes meglepetés volt ez számomra – hisz ez egy majdnem elképzelhetetlen távolság volt, és közben nagyon jól éreztem magamat. Ahogy Qumrant közelebbről szemléltem a képernyőn, észre vettem, hogy ezen a készüléken minden részletet sokkal pontosabban lehetett látni, mintha ott járkáltunk volna az utcákon. Semmi sem kerülte el ennek a titokzatos készüléknek az objektívjét. Teljes részletességgel láttuk az alvó embereket az ágyaikban, egy összetekeredett gyíkot a kövek között, egy szöcskét egy fűszálon, egy hangyát, egy lepkét – vagy épp a repülőgépek felszállását a közeli repülőtéren.

A Föld felületének minden pontjára, de a galaxis valamennyi más bolygójára is olyan pontos volt ennek a készüléknek a beállítása, hogy majdnem meg lehetett volna számlálni minden egyes fűszálat vagy homokszemet is! Ezen kívül képes volt megszüntetni a nehézségi erőt, karbantartotta a szétszedés és összerakás gépeit, és végrehajtott minden egyéb manővert, ami még elengedhetetlen volt egy repülés során.

„De ha egyszer sztrájkol ez a csodálatos készülék, akkor mindannyian orra esünk”, vetettem közbe.

„Elfelejted, hogy a dolgokat szellemi erővel is szét lehet szedni és össze lehet rakni!”

„Igen, valóban, most valahogy nem gondoltam erre.” Bekapcsoltam egy másik időképernyőt és az összes különleges készülékre gondoltam, amelyek körbevettek engem. A képernyőn most az űrhajó elején egy tárgy volt látható 2 fényszóróval, mint ahogy az autók is kinéznek. Amikor elgondolkoztam ezek használatáról, már írott formában meg is jelent a válasz a képernyőn:

„Ez a készülék szét tud szedni élőlényeket és dolgokat, hogy elkerüljük az összeütközést.”

Az űrhajó hátsó részén is látható volt egy hasonló készülék, és elmagyarázták, hogy ez pedig arra szolgált, hogy újra összerakjon dolgokat és tárgyakat. Azt kérdeztem magamban, hogy vajon mennyi időbe telik mindez.

„A másodperc tört része alatt, amit matematikailag a tizedes vessző után 27 nullával és egy kettessel lehet leírni.” ( 0,000.000.000.000.000.000.000.000.000.2 )

A képernyő választ adott minden kíváncsi kérdésemre. A belső tér kialakítása valamilyen fajta műanyagból volt, és az űrhajó egyetlen darab anyagból készült, ami átláthatóvá vált, ha úgy kívánták. Észrevettem, hogy Lyn egy másik képernyőn egy erdőkkel és mezőkkel tarkított vidéket figyelt meg, és meg akartam kérdezni, hogy hol van az.

„Ez Ausztrália”, válaszolta, mielőtt még a számat kinyitottam volna. Figyeltem vele együtt tovább, amíg egyszer csak észrevettem, hogy már a Huaylas -völgy fölött jártunk a Millwaqocha hegy környékén, ahonnan elindultunk. Az órám pontosan ½ 6-ot mutatott.

Mennyi ideig tartott ez a repülés? - kérdeztem magamban. És már jött is a válasz:

„35 percig.”

Ez egy kicsit meglepett, mert azt hittem, hogy kevesebb ideig.

Az űrhajó ugyanazon a helyen szállt le, ahol korábban állt, és kiszálltunk. A nap nyugaton lement és sötétbe borította a Huaylas-völgy tájait.

Pedro, José és a helybeliek még a tűz körül ültek, és pihentek a megerőltető munka után. A kutyák odarohantak hozzánk köszöntésünkre. A kecskék és fekvő juhok között utat találtunk magunknak a tűzhöz. José és a többiek felálltak a köszöntésünkre. Pedro ülve maradt.

„Nos, meggyőződtél arról, hogy sem trükkről, sem hipnózisról nincs szó?”, kérdezett engem nevetve.

„Én még mindig nem tudom, hogy kik vagytok ti, és mindaz, amit ezen az utazáson átéltem, rendkívüli volt, de tetszett nekem. Azt hiszem, az emberek ilyesmit nem képesek végrehajtani.”

„Az emberek még sokkal többet is végre tudnának hajtani, ha egyesítenék figyelmüket a kutatásban, alkalmaznák a tanultakat és így aktiválnák szunnyadó képességeiket”, mondta Lyn.

„Szépen haladsz az ismeretlen dolgok megismerésében, és ennek örülök.”

Lyn és Zay beszéltek még néhány paraszttal különböző dolgokról. Pedro, José és én más dolgokról beszélgettünk. Ekkor már meg voltam győződve arról, hogy ezen űrhajók számára nem léteztek ismeretlen titkok, sem a Földön, sem a világűrben.

A Qumranba tett utazásunk alatt sok újdonságot láttam és éltem meg, és kevésbé figyeltem arra, hogy hogyan irányították az űrhajót. De a visszaúton egy kicsit nyugodtabb voltam, és mindent nagyon alaposan megfigyeltem. Az egyetlen, ami feltűnt nekem, a behúzott szárnyak voltak, ami az űrhajónak rakétaszerű külsőt kölcsönzött. Zay és Lyn nem mozdultak, és azt hittem, hogy az idegenek titokban akarják tartani manővereiket, és azt is, hogy hogyan irányítják az űrhajót. De Zay ismét választ adott gondolataimra:

„Űrhajóink használóik gondolatai és akarata szerint működnek. Ilyen módon teszünk meg velük intergalaktikus repüléseket is, szállítunk gépeket a műhelyekbe és működtetjük az időképernyőket. Ez a készülék például”, mondta, és egy kb.20 cm hosszú, 15 cm széles és 10 cm magas kis dobozkára mutatott, „el tudja tárolni az utasításainkat, pozitív ionokat képes felvenni az űrből, és meghajtó energiává képes azokat alakítani.

Köszönetet mondtam az idegeneknek a magyarázataikért és szeretetteljes magatartásukért. José is ezt tette, és aztán elbúcsúztunk tőlük.

A Huallancáig vezető úton meséltem Josénak az utazásomról. Ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem ezen utazásom élményeiről, anélkül, hogy kinevetett volna. És az is lehet, hogy hosszú időre ő marad az egyetlen is …

Az 1961-es év első három hónapjában még különböző találkozásaim voltak a látogatókkal. Akkor a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy az idő képernyőjén néztem a múltat, a jelent és valamennyire a jövőt.

Aztán egy napon átolvastam mindazokat a feljegyzéseimet, amelyek ez alatt az egész időszak alatt keletkeztek.

Megállapítottam, hogy több száz órát töltöttem együtt az idegenekkel, és kiválasztottam ezek közül a legérdekesebbeket, azzal a szándékkal, hogy egy történetet írjak belőlük. Aztán ugyanennek az évnek az áprilisában munkaügyi okokból elköltöztem a fővárosba, Limába, 500 kilométerrel távolabb …


ZÁRSZÓ

Az idő haladt előre, teltek a hetek és hónapok. Az idegenekkel szerzett élményeim hihetetlen emlékekké váltak, amiket sok lapon és jegyzetfüzetben jegyeztem fel. Senkivel sem beszélhettem ezekről anélkül, hogy nevetségessé ne tettem volna magamat vagy azt ne kockáztattam volna meg, hogy bolonddá nyilvánítanak. Még én magam sem voltam biztos abban, hogy mindaz, amit láttam, a földönkívüliek műve volt-e, talán hipnózis által művelve – vagy valóban egy földi nemzet hihetetlen fejlettsége volt-e. És mialatt állandóan azon voltam, hogy a végére járjak a dolognak, és megfejtsem a titkot, bekövetkezett a szörnyű katasztrófa, ami gyökerestül megváltoztatta a véleményemet.

1962.január 10-én, 1 évvel az apuiakkal történt utolsó találkozásom után egy sárlavina betemette Ranrahirca falut, és halált és szenvedést hintett szét a vidéken. És én emlékeztem arra, hogy láttam ezt a szerencsétlenséget az idő képernyőjén a földönkívüliek űrhajójában. A rádió és televízió tudósított erről az eseményről. És minden úgy zajlott le, ahogy azt 1 évvel korábban láttam.

1963-ban volt egy hasonló szerencsétlenség, ami megmozgatta az egész emberiséget. Azt is láttam korábban az idő képernyőjén. És 1969-ben az ember első alkalommal rálépett a Hold felszínére, pontosan úgy, ahogy azt majdnem 10 évvel korábban a különös űrhajókban láttam. Majd az 1970-es esztendőben tragikus katasztrófa érte Yungay városát és lakosait …

Azok az események, amelyeket azokon a készülékeken láttam, már bekövetkeztek, vagy még ezután fognak bekövetkezni hűen ahhoz, amit láttam, mintha egy valószínűtlen mesében olvastam volna őket. Ezek a tények vagy véletlenek kényszerítettek engem, mint egyfajta szemtanút arra, hogy tudósítsak róluk, anélkül, hogy törődtem volna a konzekvenciákkal, vagy az olvasók és a tudósok véleményével.

Mindent a többiekért!

 

Vitko Novi


Fogalommeghatározások

 

MACEDÓNIAI  SÁNDOR

Amikor Nagy Sándor megszállta Ázsia és Afrika országait, mindenkit, aki szembeszállt vele, deportált Amerikába, amit ő gúnyosan ’földi paradicsomnak’ nevezett. Részletek a szerző APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvében.

ALIF

Egy apui, aki 12. 000 év óta látogatja a Földet. Ő volt az, aki fogadta Ivánkát, amikor  Apura vitték. Részletek az  APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

APU

Apu az idők kezdetén felrobbant. Ez által a robbanás által keletkezett a Nap, és más galaxisok. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

MUNKA AZ APUN

Apu lakossága néhány trillió lelket számlál. Minden felnőtt naponta csak néhány óra műszakos munkát végez. A munka sosem szakad meg. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

DEGRAVITÁCIÓ

Általában dolgok és élőlények nehézségi erejének megszüntetése. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

SZÍNEK

Apun a dolgok színe alkalmazkodik a szemlélő látószervéhez. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

„NEM FOGOM ELFELEJTENI”

Egy kifejezés az apui nyelvben, melynek jelentése ’köszönöm’. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

IVÁNKA

Földi leány, aki Dubrovnikban ( akkor Osztrák-Magyar monarchia ) született a 20. század elején. Szülei elhagyták, és a testvérei túléléséért küzdött. Életét és halálát részletesebben a PÉNZ NYOMORA (1. és 2. kötet) c. könyv írja le.

MÍNIUSZ

Az atom legkisebb része, és az első a semmi után. Az apuiak használják ezeket a ’természetfölötti’ munkáiknál. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

PEDRO

Egy apui, aki a Földön Orleani Szűz alakjában élt, de Robin Hood és Leonardo da Vinci alakjában is. Ivánka Dubrovnikban ismerte meg, ahol mint tengerész dolgozott. Ő vitte Ivánkát Apura. Részletek ugyanazon szerző A PÉNZ NYOMORA (1. és 2. kötet) c. könyvében.

POZITÍV IONOK

Részecskék, amelyek kitöltik a teret és az univerzumot. Az apuiak véleménye szerint rájuk vezethető vissza … a kémia, a mozgás és az élet. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.

ZAY

Apui, aki a Földön Mózes, Protagorasz, Jézus, Marx Károly, Luther Márton és még mások alakjában élt. Részletek az APU, EGY PÉNZ NÉLKÜLI VILÁG c. könyvben.



A könyvben szereplő személyek

földönkívüliek                                    földiek

Ivánka  (nő)                                     Vitko Novi

Pedro                                             Quiroz

Alif                                                Adrian Perez

Zen                                               Quispe

Amin                                              Manuel

Dius                                              Velasco

Zay                                               José

Key      (nő)

Venis    (nő)

Lun      (nő)

Lyn      (nő)