Angyalok csillaghajókban

Giorgio Dibitonto

 

Angyalok csillaghajókban

 

 

Szeretetteljes előrejelzés 1980-ból

 

Amit az önhitt világ nem vesz észre:

Krisztus és segítő angyalainak modern, Vízöntő-kori megnyilvánulása

 

 

Giorgio Dibitonto beszámolója a kozmikus Fénytestvérekkel való kapcsolatáról

 

 

 

 

Az mű eredeti címe : „Angeli in astronave”

Megjelent : Edizioni Mediteranee, Roma, 1983

 

A fordítás az 1984-es ( kibővített ) német Ventla-kiadás alapján készült

 

Magyarra fordította : Borosnyay Gábor

 

A fordítást a német kiadással egybevetette és lektorálta : Spiritufó

 

 

 

Tartalom

 

1.  fejezet                 A fényszárnyú lény

2.  fejezet                 A találkozásra kiválasztott hely

3.  fejezet                 Az első találkozás a Földön

4.  fejezet                 A Találkozások Völgye

5.  fejezet                 A mennyei lény

6.  fejezet                 A csillagokból jött anyahajó

7.  fejezet                 Találkozás az emberek között

8.  fejezet                 Égi sorompó és a bölcsességek

9.  fejezet                 Egy fény a tengeren

10. fejezet                 A Fenséges Hölgy

11. fejezet                 A Nap-csoda

12. fejezet                 A csillaghajó fedélzetén

13. fejezet                 Tartózkodás a világűrben

14. fejezet                 Ima és üzenetek

15. fejezet                 Egy csodálatos bolygón

16. fejezet                 Az utolsó találkozás

17. fejezet                 A megmentés ajándéka

18. fejezet                 A sugárhatás autójavítást tesz szükségessé

 

 

 

1. fejezet

 

A fényszárnyú lény

 

Azon a délután otthon voltam. Amikor egyszer épp felemeltem a fejemet, egy fényt vettem észre a szobában, amely lassan egyre erősebbé vált, végül sokkal intenzívebb lett, mint a természetes fény. Ennek a világosságnak a közepén egy különleges szépségű fiatalember alakja jelent meg. Csodálkozva figyeltem őt, és láttam, hogy lábai kissé felemelkedtek a földtől. Mezítláb volt, szikrázó tunikát hordott és két világító szárnyat viselt. Arcvonásainak kedvességétől és magasztosságától elragadtatva sokáig csodáltam őt. Ez a látomás egész hosszú ideig tartott, mígnem végül eltűnt, ugyanúgy, ahogy megjelent.

A rákövetkező napokban nem tudtam elűzni a gondolataimból ennek a jelenségnek a szépségét és az édes béke érzését, amely ebből a fényből áradt. Olyan volt, mintha ez az élmény szótlanul mindenhova elkísért volna. Fiatalkorom óta már nem hittem abban, hogy a víziók valamilyen realitást képviselnének; ezeket mindig az izgatott fantázia termékének tartottam. Most azonban arra gondoltam, hogy ez az ifjú épp akkor mutatkozott meg előttem, mikor nyugodt és kipihent voltam, mentes bármiféle izgalomtól.

Az a bennem lévő nyugalom, amely az átélt esetet kísérte, olyan nagy volt, hogy képes voltam  arra, hogy annak, ami feltárult előttem, minden részletét teljesen egyértelműen észlelni tudjam. Nem tudtam felfogni, de amikor annak az élőlénynek a szárnyaira gondoltam, újra és újra csodálkozva mondogattam magamnak, hogy bizony az angyalok valójában mégiscsak léteznek.

Húsvét előtt egy este éppen hazaérkeztem, és a szokásos dolgaimnak akartam szentelni magam, amikor újból látni lehetett a jelenséget ugyanazon a helyen és ugyanolyan módon, mint az első alkalommal.

Fénye szétáradt az egész szobában, és úgy tűnt számomra, mintha a lelkem legmélyéig hatoltak volna le a sugarai. Ennek a lénynek a sugárzó szépsége egy édes, belső borzongást keltett bennem és azt a vágyat, hogy bárcsak sohase szűnne meg a fénye. Annyira megragadott ez a látomás, hogy arra sem voltam képes, hogy megmozduljak, és arra sem, hogy valami másra gondoljak.

Majd erőt vettem magamon és megkérdeztem Tőle, hogy ki ő. A fénylény elmosolyodott és kedves hangon válaszolt :”Rafael vagyok.” Ezután kifejeztem azt a vágyamat, hogy egy kicsit többet megtudjak róla. Ekkor azt mondta :” A Szentírásban megtalálod Tóbiás könyvét, azáltal jobban megismerhetsz engem. Hamarosan újra látni fogsz.”

Ott állt még mindig előttem áthatóan fénylő és kellemes tekintetével. Aztán eltűnt, és vele együtt feloldódott egyre jobban az egész fényjelenség is.

A könyveim között volt egy Biblia is. Felütöttem, és mintha véletlenül történt volna, egy olyan oldalon, amelyen Tóbiás története volt. Meglepődtem; olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz úgy irányított volna engem, hogy rögtön megtaláltam azt a helyet. Elkezdtem olvasni, és azonnal felismertem, hogy Rafael ”orvosságot” és „Istentől jövő gyógyulást” jelent. Az arkangyal egykor azért szállt le a Földre emberi alakban, hogy elkísérje a fiatal Tóbiást a világ útjain. Elvezette őt menyasszonyához és meggyógyította azt, valamint Tóbiás édesapját is. A végén, amikor pénzzel akarták jutalmazni a tetteit, az angyal felfedte magát, majd felemelkedett és eltűnt a jelenlévők szeme elől.

 

( Gustav Doré : Fiatal Tóbiás és az angyal )

Mindent, ami velem történt, megőriztem a szívemben, abban a reményben, hogy viszont fogom látni Rafaelt, ahogy megígérte.

 

 

 

2. fejezet

 

 

A találkozásra kiválasztott hely

 

Lefeküdtem egy kis déli pihenőre. Amikor már majdnem elaludtam, szemeim előtt egy tiszta kép bontakozott ki : egy erdőt láttam fáival, aljnövényzetével és egy rétet, melyet egy ösvény osztott meg. Ekkor mély békét érzete szállt rám.

Azon várakozásom alatt, hogy megértsem ennek a látomásnak az értelmét, Rafael hangját hallottam hozzám szólni: „ Jegyezd meg jól magadnak ezt a helyet! Fel kell majd ismerned, mert ez van kiválasztva a találkozásunkra.”

Aztán minden eltűnt, és utána egy derűs nyugalom maradt vissza bennem. Megpróbáltam elképzelni a megígért találkozás módját, és azt gondoltam, hogy a jelenség most már nem a házfalakon belül, hanem kinn a természetben ismétlődik meg. Ez egy válasznak tűnt számomra, de éreztem, hogy ez még nem volt minden. Emlékeztem arra, amit Rafael mondott nekem : „Hamarosan újra látni fogsz.” Elhatároztam, hogy mindent nyugodtan kivárok.

1980. április 23-a éjjelén aztán az angyal közölte velem : „Holnapután kora délután szállj az autódba és menj el Finale Liguréig. Ott meg fogod tudni, hogy mit tegyél. Üdv neked!” Minden tétovázást leküzdve a megadott napon elindultam. A Riviéra ekkor élénk volt azon turistáktól, akik a hétvégét a tengerparton akarták tölteni.

 

 

Finalébe megérkezve viszont már nem volt probléma számomra, mert Rafael hangja pontosan ért el hozzám, és megadta a helyes irányt.” Calice felé kell tartanod”, mondta, „ majd onnan gyalogolj tovább a hegység felé. Még további útmutatásokat fogsz kapni, melyek elvezetnek téged a találkozás helyére.”

Mialatt kocsim haladt előre a völgy útkanyarulatain, nem tudtam megállapítani, hogy továbbutazásom oka vajon egyedül a saját akaratomból fakadt, vagy egy magasabb akarat vezetett; hogy vajon az egész kíváncsiság volt-e, amely minden félelemnél erősebben hajtott, vagy egy olyan találkozásnak reményteli öröme volt, amelyről azt sejtettem, hogy magasztos lesz. Megoldatlan volt azonban a titok : nem értettem, hogy milyen célból lettem meghívva arra, hogy ide felmenjek.

A telepatikus utasításokat követve jobbra fordultam, és most egy másik völgyön haladtam végig, amelyik szokatlan módon hol kiszélesedett, hol meg összeszűkült a Nap késődélutáni fényében. Hajtottam tovább, amíg azt nem mondta nekem a hang, hogy állítsam le a Fiat 500-asomat és menjek tovább gyalog. Végül leállítottam a kocsit az aszfaltozott úttól jobbra egy kis helyen és gyalogosan egy ösvényre tértem, amely felfelé tekergett a hegyoldalon, eközben pedig mindig követtem azokat a pontos útmutatásokat, melyeket a tájékozódásbeli bizonytalankodásaimnál megadtak nekem.

Aztán felértem az ösvény végére, de majdnem teljesen kifulladtam; talán azért, mert ilyen emelkedőkhöz még nem voltam hozzászokva, vagy az ok az az izgató titok is lehetett, mely még itt rám várt. A szívem a torkomban dobogott. Megálltam, és ekkor rögtön eljutott hozzám Rafael hangja : „Nem kell félned semmitől”, mondta nekem. „Lélegezz mélyeket. Pihenj egy kicsit és menj tovább. Jól fogod érezni magad.”

Pontosan követtem a szavait és egy jóleső melegség áramlott át rajtam, amely újra friss erőt adott. Nekiindultam a további emelkedőnek. A Nap mögöttem volt, előttem pedig a Hold látszott. Úgy tűnt számomra, mintha ők a társaim lennének, és azt gondoltam, hogy ők is mindannak a tanúi szeretnének lenni, aminek még történnie kell velem. Ahogy így mentem felfelé, mindig újra felpillantottam az égre. Meg voltam hatódva.

Majd a keskeny út egy nyitottabb vidékre torkollott. Bal oldalon még láttam a völgyet, jobb oldalra a hegység emelkedett. Ekkor felismertem újra azt a helyet, amelyiket a látomásban mutattak nekem. Ránéztem és elcsodálkoztam, hogy egyszer már pontosan ilyennek láttam. Izgalmam fokozódott.”Lélegezz mélyeket és menj tovább”, mondta Rafael. Azt tettem és újból átjárt egy élénkítő, frissítő melegség. Kellemes, lágy szellő lengte körül a testemet. Olyan derűsnek éreztem magam, hogy hangulatomban öröm ébredt. A szellő gyengéden mozgatott néhány levelet, és úgy tűnt számomra, mintha a természet is részt vett volna ebben a várakozásban.

Rafael hangja jutott el hozzám : „ Mi a Nap irányából jövünk”, mondta.” Egészen közel vagyunk.”

Teljesen egyértelműen hallottam a hangot, mintha az égnek egy mögöttem levő pontjáról szólt volna le hozzám. Megfordultam, és a Nap előtt, a völgy fölött egy ködfoltot vettem észre, amelyik gyorsan mozgott lefelé és felém jött. Hallottam, hogy enyhe zümmögést adott ki magából.

Enyhe félelmet éreztem magamban felébredni, ám mégis ezen a titokzatos tárgyon tartottam a szemeimet. Egyre közelebb jött, miközben csökkentette a sebességét, majd elkezdett függőlegesen leereszkedni, mígnem megállt a fejem fölött egy pár tucat méterrel. Most jól láttam : olyannak tűnt nekem, mint egy nagy ezüsttányér, helyenként mintha folyékony üvegónnal lett volna keverve. Körben különböző színű fényei voltak, és alul három nagy gömb volt látható. Én úgy éreztem, hogy valami erősen vonz a magasba és a félelem minden nyoma eltűnt belőlem.

 

 

A tárgy újból távolodni kezdett az ég felé, majd megállt a fák fölött mozdulatlanul. Most zavartalanul meg tudtam figyelni. A felső részén egy hatalmas kupola volt, melynek legmagasabb pontján egy vakítóan fehér fény világított, amely körben megvilágította a diszkoszalakú korongot. A kupolának körben kerek ablakai voltak, melyekből hasonló fénysugár szűrődött ki, mint amilyen felülről világított lefelé. Ez a fény erősebbé vált, de ahelyett, hogy elvakított volna, egy nagyon kellemes érzést váltott ki bennem. Ehhez képest most a Nap halványsárga volt. Megigézve néztem ezt a fényt, és szokatlan örömöt éreztem a hangulatomban, amely boldoggá tett.

Ebből a fénylő diszkoszból Rafael hangját hallottam hozzám szólni : „Ez nem az első alkalom”, mondta,” hogy a Föld embereivel ilyen módon találkozunk. Mindig is űrjárműveinkből, repülő korongokból és csillaghajókból beszélünk a ti emberiségetekhez. A Szentírásban azt lehet olvasni, hogy az Úr a Föld embereihez a felhőből beszélt; amit te most tapasztalsz, az ugyanaz, mint amit a ti atyáitok az összes korábbi korban megéltek!”

Csodálkozásom nőtt. Felfogtam, hogy azt, amit most megéltem, előttem már sokan mások is megtapasztalták ezen a bolygón. Rafael hangját újra észlelni lehetett :

„Mi az Atya számtalan lakóhelyéből jövünk”, mondta. ( Ján. 14:2 ) „ Világaink az Egyetemes Szeretet Testvérközösségéhez tartoznak. Közöttünk egyetértés és az ismeretnek egy magas szintje uralkodik, amely számotokra ismeretlen. Kezdettől fogva azért jövünk a világűrből, hogy segítséget és megmentést hozzunk nektek.”

Az a hely, ahol voltam, mintha átváltozott volna a repülő diszkoszkorong fényétől és azoktól a dolgoktól, amelyeket ez a lény mondott nekem. A szabadulásnak és a nagyságnak az érzése töltött el, amilyent még sohasem éltem meg. Olyan volt számomra, mintha szellemem szűk határai eltűntek volna.

„Mi akartuk ezt a találkozást veled”, szólt ismét a hang. „Nagy az örömünk. Légy biztosítva mindenkorra a feléd és földi testvéreid iránt megnyilvánuló szeretetünkről. El fogunk jönni újra. Most mindannyiunk Atyjának nevében üdvözlünk téged!”

Megértettem, hogy ő most másoknak nevében is beszélt, akik a repülő korongban kellett, hogy legyenek. Meg akartam kérdezni őt kérdezni néhány dologról, amelyek a szívemben voltak, de úgy tűnt, hogy nem alkalmas erre a helyzet, és azt mondtam magamnak, hogy most úgysem találtam volna megfelelő szavakat.

„Nemsokára viszontlátjuk egymást”, mondta Rafael,”,de akkor nem egyedül leszel. Üdv neked!”

Az a fény, amely körbefogta a repülő korongot, hirtelen megváltoztatta a színét : fehérből rózsaszín, majd sötét narancssárga lett, egészen villámlásszerűen, és abban a pillanatban világosan kivehetően láttam a korong belsejét, mintha a jármű közelebb jött volna hozzám és átlátszóvá lett volna. Az angyal ekkor a korong kupolája alatt állt felém kinyújtott karokkal. Egy bokáig érő ruhába volt öltözve és még más személyek is voltak körülötte, akiket nem tudtam világosan látni. Majd a lebegő tárgy egyetlen fénnyé vált, egy kicsit erősebb zümmögést hallatott, és villámgyorsan elrepült a Hold irányába és szempillantás alatt eltűnt. A fák fölött csak egyfajta ködfelhő marad vissza utána, amely végül lassan feloszlott.

 

3. fejezet

 

 

Az első találkozás a Földön

 

Rafael itt volt, körülbelül 50 méterre az én helyemtől, ahol álltam. Kb. 190 cm magas volt és kora nem volt megállapítható. Az arcvonásai ugyanazok voltak, mint amikor az otthonba megjelent. Ugyanúgy nézett ki és ugyanabban a szépségben sugárzott. Így állt egyenesen az olajfák között és mosolygott rám.

Úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá, és leírhatatlan öröm áramlott át rajtam, olyan, hogy teljesen meg voltam hatódva. Szeretettel, kedvesen üdvözölt engem. Én elmondtam neki, hogy örülök, hogy találkozok vele, majd még sok más dolgot akartam mondani neki, de a nagy izgalomtól nem voltam képes rá.

Felszólított, hogy maradjak nyugton, és elmondta, hogy lesz időnk és alkalmunk arra, hogy mindent tisztázzunk, ami szívemen van. Ekkor megértettem azt az egész felelős gondoskodást, amely ezeket a más világokból származó lényeket hatja át a Föld jóléte érdekében. Nem tudtam, hogy mit tesznek ők, de az a bizonyosság élt bennem, hogy a földlakók javára dolgoznak. Emellett a hála valamilyen élénk érzése mozgott bennem, amely keveredett azzal az izgalommal, melyet a repülő koronggal történt első találkozásomkor éreztem.

„Én akkor a fénydimenziómban mutatkoztam meg”, mutatta egy saját magára utalt kézmozdulattal. „ És most kozmikus ( megj : űrutazó ) alakomban látsz engem. Mi érthetővé fogjuk tenni számodra a valóságnak ezeket az elemeit. Már a múltkor is mondtam neked, hogy az Írás tudósít az egyik olyan küldetésről, amelyet a Földön vittem végbe. Sokan mesének tartják ezt az elbeszélést. Te azonban megerősítheted mint valóságot. A Bibliában tudósított tények közül nagyon sok történetet tekintenek szimbolikusnak és elvontnak, bár azok ténylegesen megtörténtek, és más események még csak most vagy később fognak megtörténni. Ha a Föld emberei értelmüket és szívüket megnyitják, sok ismeretet fognak még szerezni és sok igazságot fognak még megtapasztalni, amelyek most még rejtve vannak. El fog jönni az a pillanat, amikor bolygótok összességében belép egy olyan korszakba, amilyent sok ezer éves történetében még sose élt meg.”

Észrevettem, hogy ez a lény egyszerűségében és természetességében belső nagyságot és felmérhetetlen tudást rejt magában. Sajnálkozással gondoltam ezért a földlakók büszkeségére és fennhéjázására, magamat is beleértve. Ki tudja, mennyi ideig kell még fáradoznunk, hogy a jóságnak és az alázatnak erre a fokára jussunk!

„Ez nagyon szép!” mondta Rafael, miközben az előttünk lévő síkság felé fordult.” A ti Földetek az egyik legszebb a Kozmoszban. És mégis veszélyben forog, azoknál önzése és büszkesége miatt, akik belementek abba a kockázatba, hogy belerántsák a Földet egy olyan pusztulásba, mely korábban még nem fordult elő. Kezdetektől fogva azt keressük, hogy hogyan segítsünk nektek, mert azon fáradozunk, hogy megakadályozzuk azt a rosszat, amelyet most ti készíttek elő a Földön, és jó irányba próbálunk befolyásolni benneteket a cselekedeteinkkel. Ezt mindenesetre a szabad döntésetek tiszteletben tartásával tesszük. Nálunk nincs erőszakosság és uralomvágy.”

Szavainak hangja komoly volt, mégsem éreztem benne az erőszaknak még a nyomát sem, inkább egy mély fájdalmat, nagy szeretettel párosulva. És bár nem tartottam magam képesnek arra, hogy egy ilyen fontos témáról folytassak beszélgetést, mégis bátorságot merítettem, és megkérdeztem :” Azt jelenti ez, hogy segíteni fogtok nekünk, ha a Földön súlyos dolgok történnek?”

„ Mi mindannyian testvérek vagyunk” válaszolta, „ az egyetlen Egyetemes Atya gyermekei. A szeretetünk feltétel nélküli mindenki irányába, azok irányába is, akik olyat vettek a fejükbe, hogy a vész útjait járják és szenvedést és halált okoznak, mivel hogy ők ellentétben állnak a Teremtő Egyetemes Törvényeivel. Ők nem akarják megérteni, hogy a ’szabadság’ valójában azt jelenti, hogy a szeretet végtelenül sokféle útját járjuk. Mert csak ebben az irányban van az élet. Ha viszont egy ilyen jó Atya nagylelkűségével visszaélnek, akkor nagy a baj, és az kihívja az Ő igazságosságát, melyet mi mint istenit tisztelünk.

Arca gondterhessé vált, anélkül, hogy emiatt elvesztette volna a tiszta, fenséges kifejezését. Aztán mosolyra derült, és ezt mondta :

„ Mi sok dologban akarunk tanítani benneteket. Érthetővé fogjuk tenni számotokra, hogy az egész teremtésben a szeretet erősebb minden más valóságnál. Ez az Atyaisten végtelen könyörülete miatt van így. A földi embereknek majd be kell látniuk, hogy milyen veszélyes az, ha nem engedelmeskednek az egyetemes, az ő szeretetéből ajándékozott törvényeknek és felborítják azokat az alapokat, amelyek a Kozmoszt kormányozzák, és mindenütt életet keltenek. Amennyiben ők ezt nem akarják belátni, akkor tévedéseiknek megfelelően tapasztalni fogják a szenvedés tisztító erejét.”

Még ezt is szomorúan és bánatosan mondta. Aztán hozzátette : „ Most menj, és nézz egy fedél után, mert erősen esni fog.”

Csak most vált világossá számomra, hogy a korábban beborult idő továbbromlott és a Toscana-emiliai Appenninek hegyei esőfelhőkbe burkolóztak, melyekből a csapadék mindenhova eljutott. El kezdett esni, és kis idő múlva egy olyan záporeső ömlött arra a helyre, hogy már egyáltalán nem láttam semmit.

Siettem, hogy menedéket találjak egy közeli kápolnánál, de ez majdnem fölöslegessé vált, mivel a bőrdzsekim teljesen vizes lett és ugyanez történt a hajammal is. A cipőm, a táska, amely a vállamon lógott és a nadrágom is csuromvizesek lettek. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és kellemetlenségem egyre nőtt, úgyhogy arra gondoltam, hogy leereszkedem a hegyről és keresek valami menedéket, ahova beállhatok, vagy valakit, aki csereruhát tudna nekem adni. Elhagyatottnak érzetem magam és belülről is viaskodtam, ugyanis meghasonlottnak éreztem magam a között a szándék között, hogy bízzak-e Rafaelben és várjak rá ott fent a hegyen, vagy a biztos elázástól menekülve valahol máshol keressek menedéket.

Teljesen átáztam és már fáztam is. Az elcsüggedéstől gondterhelten egy kéréssel fordultam a látogatómhoz, hogy tegyen már értem valamit, amennyiben ez megengedett lenne számára.

Ekkor válaszként a magasságból hallottam lejutni hozzám a hangját : „Gyenge hitű vagy”, mondta nekem.”Rövid időn belül meg fognak nyílni a felhők és a Nap fel fog melegíteni téged.” Az eső kezdett is alább hagyni, mintha azok a szavak váltották azt volna ki. Fokozatosan egyre tisztábban láthattam a fákat és a dombokat.

Eltelt néhány perc, és a felhők mögül, melyek mintha megszűrték volna a fénysugarakat, előbukkant a Nap. Az ég gyorsan kivilágosodott. Csodálkozva figyeltem a természetet, amely most úgy tűnt, törődik velem, miután egy kemény próbának vetett alá. Mindenesetre fáztam, és nem tudtam elképzelni, hogy hogyan is tudna engem megszárítani a Nap, amely már lemenőben volt. Még egyszer egy kérést intéztem Rafaelhez, hogy mentsen meg e bajtól. Aztán hallgattam és csendben vártam.

Nem sok idő telt el, csak néhány perc, amikor a Nap felől egy fényt láttam jönni, amely közeledtekor a repülő diszkoszkorong kupolás alakját vette fel. Magasan a síkság fölött volt és gyorsan mozgott előre, amíg fölöttem megállt. Aztán elkezdett megint lassan süllyedni, míg kevéssel a fejem fölött nem lebegett. A távolságot néhány tucat méterre becsültem.

„Más testvérek is a Földről”, mondta a hang,”hozzád fognak csatlakozni a következő találkozásunkkor. És mellettem is lesznek más testvérek. Hamarosan újra találkozunk. Viszontlátásra!”

A fényes repülőtárgy felszállt a magasba, átlósan elbillent, majd egy hihetetlen pályát leírva eltűnt az égen. Ezután végignéztem magamon, és láttam, hogy teljesen száraz vagyok, mintha egyetlen egy vízcsepp sem ért volna. Ettől jó kedvem lett.

Ekkor hirtelen, magasan fenn a kék égen repülő korongok három hulláma jelent meg jól láthatóan, melyek az én látószögemből oválisnak látszottak. Aztán eltűntek a hegyek mögött.

1980. április 27. volt, két nappal a Finaléba történt utazásom után.

 

4. fejezet

 

A Találkozások Völgye

 

Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, Tina, a menyasszonyom a legpontosabban leírta nekem a találkozás egész lefolyását. Elmesélte, hogy néhány barátjával együtt töltötte a vasárnap délutánt, és akkor egy adott pillanatban egy tiszta látomásban megmutatkoztak számára ezek az események. És egy hang elmagyarázta neki, hogy miről van szó, és bejelentette, hogy ő, Tina az elkövetkezendő találkozásoknál mellettem lesz. Ebből azok közül, akik mellette voltak, senki sem vett észre semmit.A mélységes béke érzete töltötte el a lelkét, és fölöttébb boldognak érezte magát. Leírta nekem a helyet, a várakozás menetét, a találkozást és a zivatar miatti lehangolódásomat. Nem hiányzott semmi. Nem tudtam hová lenni a csodálkozástól, és mindenekelőtt az a gyorsaság gyakorolt rám nagy hatást, amellyel ezek az események követték egymást. Mindenesetre örültem, hogy van egy "tanúm" mindarra, ami velem történt.

Tájékoztattam Tinát a mindenségből jött férfi személyéről. Elmondtam neki, hogy otthon egy nagy fényességben láttam őt, és ezért Tina is hozzálátott, hogy elolvassa Tóbiás történetét.

Tapasztalatainkat közöltük néhány barátunkkal. Éjszaka azonban kínzott a félelem, hogy nem tartottuk meg a titkot, mint ahogy Rafael kérte tőlem. Sokáig ide-oda hánykolódtam az ágyban és azt mondtam magamnak, hogy talán egy szép kis szerencsétlenséget okoztam, és hogy Rafael talán már nem mutatkozik meg többet számomra. Ebben a bánatban történt, hogy Rafael észlelhetővé tette magát.

"Semmi sem történik véletlenül", mondta nekem jóságosan. "Ne gyötrődj! Ami történt, be volt tervezve. A következő találkozáshoz elhozod Tinát és a barátokat is magaddal, és majd megteszed, amire kérni fogunk." Félelmeim átalakultak örömmé és nagy vigasztalássá. Az éjszaka közepén felhívtam Tinát és csak akkor aludtam el, amikor már reggel volt.

*Május elsején délután az autópályán voltunk Finale felé. Újból Calice Liguréhez vezettek bennünket. Onnan továbbhaladtunk fel a hegyre.

Egy adott pillanatban Rafael közölte velem, hogy az a négy barát. aki elkísért minket, várjon egyenlőre egy bizonyos helyen néhány kilométer távolságban attól a helytől, ahol a találkozásunk létre fog jönni. Megadtam tehát nekik, négyüknek azt a helyet, hogy hol álljanak meg, és Tinával továbbhajtottam. Odamentünk, ahol először láttam meg a korongot. Rafael kért, hogy menjünk még tovább és egy nagyon meredek utat jelölt ki nekünk.Fiat 500-asomnak nagy fáradságába került, hogy leküzdje ezt az emelkedőt. Akadozott ide-oda, mert ott már nem volt asztalt és a talaj viszont nagyon köves volt, így csak lépésben tudtunk előrehaladni.

Néha mondott valamit Rafael, de hallottuk más testvérek hangját is, akik vele voltak. "Ez a Találkozások Völgye", kiáltott fel Tina leírhatatlan örömmel." Úgy tűnik nekem, hogy mindenütt hallhatjuk őket." Tina a legcsekélyebb félelmet sem mutatta, hanem csak az a vágya volt, hogy találkozzon velük.

 

( Giorgio Dibitonto és Tina de Pasquale a Találkozások Völgyében 1980-ban )

 

Mint ahogy Rafael járt el velem az első alkalommal, úgy kértem most én is Tinát, hogy maradjon nyugodtan és várjon. Egy réthez értünk, ahonnan kocsival lehetetlen volt továbbjutni, így ott leállítottam az autómat. Ám csak most vettem észre, hogy az idő szeles volt, az ég pedig szürke. De nem tudtam ezen sokáig gondolkodni, mert hirtelen lépéseket hallottunk magunk mögött.

Megfordultam és három férfialakot láttam. Attól féltem, hogy Tina pánikba eshet. De ő ezzel ellentétben kiszállt a kocsiból és elindult velük szembe, mintha régről ismert barátokkal találkozna. Én követtem Tinát és így közvetlenül Rafaellel találtam szembe magam, aki egy kicsit bő, ezüstös űrruhát viselt.

Vidáman üdvözölt engemet meg Tinát, de ugyanígy tett a másik két személy is, akik többé-kevésbé hasonlóan voltak öltözve, mint Rafael, csak szorosabb és sötétebb űröltönyt viseltek. Magasak voltak és szép arcaik nagy jóságot és mély szellemiséget fejeztek ki.

Bemutatkoztak, és elmondták, hogy a neveik fedőnevek, melyeket egykor egy földi testvér, George Adamski adott nekik, aki évekkel ezelőtt ( megj : az ötvenes években ) találkozott velük.

"Én Orthon vagyok", mondta kettőjük közül a nagyobbik.

"Az én nevem Firkon", mondta a másik.

Rafael nagyon kedvesen karon fogott engem és gyengéden továbbvezetett egy enyhe lejtőhöz. Ott leült a fűbe; én ugyanezt tettem, és helyet foglaltam mellette. A mindenség másik két testvére nem messze tőlünk állva maradt és Tinával beszélgetett. Láttam, hogy lengeti a szél a hajukat, úgy, mint Tina hosszú haját és ruháját. Nagy felhők úsztak tovasietve az égen, és úgy látszott, hogy Rafael és a két társa nem nagyon törődnek ezzel az erős széllel.

"Én is kaptam egy fedőnevet", mondta Rafael. "Engem Ramunak neveztek ( megj : Adamski Az űrhajók belsejében c. könyvében ), de most jó, hogy ismertté válik, hogy ki vagyok valójában. És amit a földi testvéreknek tudniuk kell, az a szerep, amit az Atya korszakokkal ezelőtt ránk bízott, abból a célból, hogy megmentsük ezen bolygó lakosait.

Meghatott engem az a nagyság és egyszerűség, ami ebből az emberből sugárzott; tökéletes egyensúly uralkodott minden megnyilvánulásában és benne minden bölcsességről és igaz tudásról tanúskodott. Finom, tapintatos kedvessége lénye természetéből következett.

"Az a négy testvér, akik ott lenn várnak rátok", fűzte hozzá,"jeleket fognak kapni, melyek lehetővé teszik számukra, hogy ők is részesülhessek ezen találkozás élményében.

Perfekt olaszul beszélt, bármilyen nyelvjárás halovány nyoma nélkül. Viszont tudtam, hogy neki nem kell beszélnie ahhoz, hogy közöljön valamit, de nagyon tetszett nekem, hogy mégis megtette ezt, mert ez még bizalmasabbá tette őt számomra.

"Az a kinyilatkozás, amelyet adni fogunk nektek", mondta,"a Föld minden jóakaratú emberének szól. De ez vele jár bizonyos következményekkel is; mert nem mindenki fog hinni nektek, épp úgy megérteni és szeretni sem fog mindenki. De mi segíteni fogunk nektek és mellettetek leszünk. Ez a szeretetünkből és a belső megbízásunkból fakadó feladatunk is."

Semmilyen kétségem nem volt szavainak becsületessége és jósága felől, annak ellenére sem, hogy szavai igazi jelentőségét még nem tudtam felfogni. Úgy találtam, hogy jogos volt szeretetről és megmentésről beszélnie, éppen ezért én is mindent meg akartam tenni, ha tőlem kérnének valamit, mindenki javára, akárki legyen is az.

"Mi akartuk azt, hogy itt találkozunk veletek fenn," tette hozzá Rafael,"távol a város szennyeződéseitől, hogy elmondjuk nektek : azon vagyunk, hogy a földi emberek egyre nagyobb számával vegyük fel a kapcsolatot. Néhányan csak villámgyorsan tovaszállni látnak minket a ti egetekben, mások fényeket látnak, vagy jeleik, álmaik és látomásaik vannak. Egyeseknek megmutatkozunk úgy, ahogy most nektek. Ezek a tanúink tudósítóként szolgálnak számunkra azoknál, akik nem láttak minket. Nem veszíthetünk sok időt. Ha az emberek nem látják be a tévedéseiket, hamarosan nagyon súlyos dolgok fognak történni. Ezek az Írások megjövendölték, és néhány tudják is, de sajnos a legtöbben nem hiszik el és és azt gondolják, hogy ami leirattatott, az csak egy mese."

Elgondolkozva hallgatott, majd azt mondta : "Ma erős szél fúj, de hamarosan a Föld négy sarka felől sokkal viharosabb szél fog feltámadni ( Jel. 7:1 ), és minden felhőt el fog söpörni. Az a zűrzavar, ami most uralkodik a Földön, csak kevesek számára engedi meg azt, hogy teljesen megértsék : az összes jövendölés - melyeket azon embereknek adtunk, akik hűen képesek voltak azt továbbadni - közel van a beteljesedéshez. Őket gyakran kinevették, félreértették, üldözték, sőt még meg is ölték. Mégis minden alkalommal beteljesedtek a szavaik.

"Annyi fájdalomtól", folytatta enyhe sóhajtással, "sok fájdalomtól szabadulnak majd meg a földi emberek, amikor majd lemondanak a büszkeségükről és az erőszak alkalmazásáról. Majd amikor lemondanak az emberek arról, hogy rosszat használjanak a rossz legyőzéséhez, akkor megrövidül a ti utatok, és nagy lépéseket fogtok tenni a jó irányába."

A szél tovább viharzott dühében, és időnként elállította a lélegzetet is. Rázta a fákat és átsüvített a mezőkön. Az volt a benyomásom, mintha a természet is részt venne azokban a dolgokban, amelyeket Rafael bolygónk viharos jövőjéről kijelentett. A szemembe nézett és azt mondta : "Ha nem váltok egyszerűekké és jókká, és ha nem küzditek le a büszkeséget és az erőszakosságnak bennetek uralkodó szellemét, nem nyerhetitek el azt az igaz ismeretet, amely egy helyes fejlődést tesz lehetővé. Fontos, hogy mindenki megnyissa a saját szívét ennek az igazságnak a megértésére. Sokan megmosolyogják ezeket önhittségük és fennhéjázásuk alapján. Ilyen módon megváltásuk nem lesz lehetséges."

Erre én kifejeztem e mindenségből jött testvérnek az iránti kétségemet, hogy lehetséges-e a Földön ilyen kinyilatkoztatás elfogadása.

"Mindez", folytatta Rafael szavaimra válaszolva, "hosszú idő óta zajlik ennek a bolygónak a népei között. Szükséges azonban, hogy az igazságot hangosan hirdessük, hogy akik erre várnak és be akarják fogadni, azt meg is tudják tenni. Ám olyanoknak, akik nem hisznek, van más küldetés is, amit az Atya működésbe hoz, és megint másoknak még lényegesebbek fognak következni, hogy senki se váljon a gonosz áldozatává. Közülünk sokan a kezdetektől fogva leszálltak ide a Földre, és időről-időre megszületnek egy földi testben, hogy különösen nehéz feladatokat oldjanak meg, és szembeszálljanak a gonosszal. Mindenesetre először saját magunkat kell megmentenünk, és csak azután lehet véghez vinni azt a megbízatást, amelyre valaki megszületett a Földön."

Elcsodálkoztam azon, amit itt hallottam.

"Tehát", kérdeztem,"azért jön valaki a mindenségből a Földre, hogy megtanuljon jó lenni vagy azoknak segíteni, akiknek tanulniuk kell? Akkor ez olyan, mintha valaki lövészárokba menne; először ügyelnie kell arra a veszélyre, hogy nehogy saját maga semmisítessék meg, és azután engedheti magának az előrenyomulást az ellenség ellen, hogy segítségére legyen saját fegyvertársainak azok megmenekülése érdekében."

"Igen", mondta Rafael."De ebben a harcban a szeretet és a bölcsesség, a jóság és a türelem fegyverei használatosak, valamint annak a hite, hogy az Atya megmentési terve, ahogyan az Írásokban meg van jövendölve, tökéletesen be fog teljesedni, az emberek növekvő hitetlensége ellenére. Az Istent a Seregek Urának nevezték. A Biblia tudósít bennetek a mennyei seregek és a gonosz hatalmai között dúló harcról. És az jó, hogy az Úristen seregének hadereje a mindenségben van, amely buzgón fáradozik a Jónak a Földön való győzelméért - egy mozgósított sereg a szeretet és a gonosztól való megmentés "harcában". Leszállásaink a Földre ebben az időben egyre gyakoribbak ennek a küldetésnek az érdekében. Mi sokan vagyunk.

"És tudják, akik a Földre születnek, hogy ők olyanok?", kérdeztem.

"Sokan nem tudják", válaszolta, "mert felejtés lép fel náluk, hogy megakadályozza a származásukra való tiszta emlékezést. A felejtés azért szükséges, hogy a bolygón történő tartózkodás alatti élet ne legyen túlságosan nehéz. De aztán minden testvér, aki az Egyetemes Szeretethez tartozik és befejezte idejét a Földön, teljes ismeretet szerez arról, hogy ki ő, és fel tudja majd becsülni munkáját és a részünkről sohasem hiányzó segítséget."

Megkérdeztem : "Netán az Írás erről is beszél?"

"Bizony, mondta Rafael." A Teremtés Könyve említi, hogy az Isten gyermekei megszülettek a Földön, hogy annak az időnek a társadalmát, amely már nagyon meg volt rontva a gonosz által, újra meggyógyítsák, és ők feleségül vették az emberek lányait, akik tetszettek nekik. Nagy erőfeszítések történtek a tisztítás érdekében, hogy a Jó felülkerekedjék a gonoszon."

Ez a szokatlan lény most ott nekem olyan dolgokat mondott, amelyeket akkor nem egészen fogtam fel. Mindenesetre tudtam, hogy ő olvasott a gondolataimban és a szívemben. Immár biztos voltam, hogy az ő megértésében és jóságában. Hallgattam, és gondolkoztam a szavain és azon, amit elmondott nekem.

"Azt akarod kérdezni", mondta most Rafael újra,"hogy miért nem mutatkozunk meg nyíltan a Föld minden lakója számára, miért nem teszünk valami feltűnőt és nagyot, hogy az igazság mindenki számára ismeretessé váljék és mindenkinek egyszer 's mindenkorra megnyissa a szemeit? - Ezek olyan kérdések, melyeket a földi ember mindig is feltett, nevezetesen mióta a Föld a megváltás bolygója. És most ugyanazt mondom nektek, mint ami egykor már el lett mondva és fel lett tárva : nem lehetséges a megjelenés, és egészen addig nem is lesz lehetséges, amíg a Föld testvérei meg nem nyitják a szívüket az alázatosság és az Atya szeretete számára! Mi a ti legnagyobb javatokra működünk, és ismerünk olyan dolgokat, amelyeket a ti tévedések által elvakított vélekedésetek elkerül. Mi tudunk cselekedni és várni is.

Korábbi korszakokban, mikor a dolgok még másképp álltak, mint ma, megmutatkoztunk és teljesen nyíltan vezettük az embereket. Nem tehetünk erőszakot, azonban a szabad akarat ajándékával, amelyet Isten, az Atya minden gyermekének megadott, és ti azon akaratotoknak a hatalmával, hogy kipróbáljátok a rosszat, még rosszabb tettek végrehajtására vitt benneteket, annak tudása alapján, amit megszereztetek.

Az egész kozmoszban nincs megengedve a magasabban fejlett testvérek számára, hogy hozzányúljanak azoknak a szabadságához, akiknek még egy hosszú utat kell megtenniük. Az oly sok rosszat csak akkor lehet majd leküzdeni. ha ők maguk tapasztalták meg a szörnyű pusztító hatásukat, és ez az ő szívük keménysége miatt van, nem azért, mert a Jónak nem lenne meg a megváltó ereje; ellenkezőleg, ez az isten előtti behódolás lenne a rövidebb és az Atya részéről áldott út."

Rafael felállt. Én ugyanezt tettem.

"Most el kell válnunk egymástól", mondta.

Tina és a mindenség két testvére, akik vele beszélgettek, odajöttek hozzánk.

"Mi", mondta Rafael,"minden eszközzel azért dolgozunk. hogy a Jó végleg kiteljesedjék a Földön.

Ez részünkről olyan döntéseket feltételez, amelyek összhangban vannak azokkal a törvényekkel, amelyeket az Atyaisten akart. Néha ezek számotokra alig érthetőek, mert ti az emberi hatalom logikáját követitek, amely ellentétes az Egyetemes Szeretettel.

A ti ismereteitek emberi korlátozottságának megfelelően tévedtek, amikor rólunk mondtok ítéletet. Ezért lett megmondva és leírva, hogy ne ítélkezzetek. Ehelyett ítélkeztek Isten helyett, aki az Atya, és felettünk meg saját testvéreitek felett is. Mégpedig az előítéleteitek szerint ítélkeztek. Viszont amikor eljuttok az igaz ismeretre, nyilvánvaló lesz számotokra azon tévedésetek, mikor ítélkeztetek. Hiszen az igaz ismeret a szeretetben van. A Földbolygó most kevesebb a szeretettel rendelkezik, mint levegővel, melyet a lakói belélegeznek."

A szél ekkor viharossá vált és mindent megremegtetett. Azt gondoltam, hogy ha ezek az oly kedves és jó testvérek a mi bolygónk dolgai miatt ilyen gondban vannak, akkor a helyzetnek komolyabbnak kell lennie, mint amennyire azt az én tudatlanságom felismerni engedte. Végül szeretettel üdvözöltük egymást. Rafael biztosította, hogy hamarosan újra látni fogjuk egymást.

Ők útjukra indultak repülőjükhöz, ami a fák között volt elrejtve. Bennem késztetés volt arra, hogy kövessem őket. Rafael megfordult, és anélkül, hogy megmozdította volna az ajkát, azt mondta nekem : " Ne most! El fog jönni az idő, hogy felszállhattok az úrhajóink fedélzetére."

Állva maradtam. Aztán mégis tovább akartam menni, de egy erő visszatartott, ami miatt elálltam a szándékomtól. Tina integetett a kezével, és a testvérek megfordultak és még egyszer üdvözöltek bennünket. Aztán láttuk felszállni a diszkoszt a zöld táj fölött egyre gyorsuló sebességgel. Feltűzött a felhőkig, amelyek mögött végül eltűnt.

Amikor visszaereszkedtünk a völgybe, a négy barátunk, akik ott vártak ránk, azt mondták, hogy látták a repülő korongot, és a beszélgetések egyes részleteit is ismételték számunkra, azokat tehát, amelyeket az űrbeli testvérekkel folytattunk és amelyet ők telepatikus úton kaptak meg. Meghatottan tértünk vissza az országútra és Finalborgo egyik kis vendéglőjében zártuk az estét, ahol erről a találkozásról beszélgettünk.

Aztán visszatértünk Genovába.

 

5. fejezet

 

A mennyei lény

 

Rafael beszélt hozzánk újra és újra az éjszaka közepén és nappal is ( telepatikusan ). Azt mondta nekünk, hogy a velünk kapcsolatba lépésnek ezt a módját "kozmikus érintkezésnek" hívják, és ezáltal olyan gyakran, ahogy csak akarjuk, kapcsolatba léphetünk vele.

Adott nekünk néhány elővigyázatossági szabályt is : Minden alkalommal, amikor kozmikus érintkezésbe lépünk, előtte jó lenne kérnünk Mihály arkangyalt, hogy óvjon bennünket.

"Hívjátok Mihályt", mondta," és nem kell tovább félnetek semmitől!" És mi így tettünk.

Egy éjszaka az elalvás előtt Rafael azt mondta nekem : "Engedj most kiegyensúlyozott nyugalmat szétáradni magadban, mert látogatód lesz."

Egészen csendben maradtam, anélkül, hogy megmozdultam volna és eltűnődtem volna a szavain. Visszagondoltam arra a nagy ajándékra, amelyben részesítettek engem, mármint hogy kapcsolatban állhattam a testvérekkel.Tudtam, hogy a Föld minden testvére beszélhet szellemi úton minden testvéréhez. Megtanítottak, hogy a Kozmoszban senki sincs egyedül, és hogy a testvérek senkit sem hagynak el azok közül, akik a mi bolygónk nehézségei között élnek. Ők kísérik, segítik ezeket az embereket, és azok javára dolgoznak, akik engedik, hogy segítséget és vezetést kapjanak. Időnként úgy teszik ezt, hogy megmutatkoznak, más alkalmakkor jelet hagynak hátra cselekvésükről, és megint máskor pedig titokzatos úton jár a segítségük és kifelé egyáltalán nem tűnik fel.

Emlékeztem a Rafael által adott ajánlásra, hogy maradjak nyugodt és még jobban ellazultam, mint amennyire már voltam. Az éjszaka órái elszálltak, és az alvás már majdnem erőt vett rajtam, de nem történt semmi. Akkor azt gondoltam, hogy a számomra bejelentett látogatás talán álomban fog bekövetkezni. Tényleg azt is elmondta nekem Rafael, hogy az álom egy másik kozmikus vagy szellemi dimenzió életében való részvétel, amely bennünk van, és hogy még a látszólag összefüggéstelen és értelmetlen álmok is valójában nem azok.

Most már tudtam, hogy a mindenségbeli testvéreink álmok által is megnyilvánulnak számunkra, amely megnyilvánulások ebben az esetben valóságosak és tulajdonképpen kinyilatkoztatások. Az Írás is bővelkedik olyan eseményekben, amelyeknél Isten, az Úr álomban nyilvánította ki akaratát az embernek. Ebben az állapotban az ember ténylegesen sokkal fogékonyabb arra, hogy felülről jövő útmutatást és figyelmeztetést fogadjon be.

Ezekre a dolgokra gondoltam, és meg voltam győződve arról, hogy ez lesz a látogatóm eljövetelének módja, amikor magam előtt sejtető módon egy gyengéd, sokszínű fényt pillantottam meg. Pontosabban odanéztem, és észrevettem, hogy élénkebb lett. olyan volt, mintha egy nagy művész keze vonalak és fények segítségével alakítaná ki egy körülbelül harmincéves férfi arcvonásait és testének alakját.

Amikor befejeződött ez a mestermű megalkotása, egy csodálatos szépségű férfi alakja jelent meg a szemem előtt. Az egész lényem el volt ragadtatva tőle. Teste fehér tunikába volt öltözve, amelyet a lágyéknál egy zsinór tartott össze. Arckifejezése leírhatatlanul kedves volt. Homlokának és összes vonásának olyan harmóniája és nyugodt méltósága volt, amilyent én sose tudtam volna kitalálni magamnak. Kék szemei voltak és gesztenyebarna haja, amely a válláig ért le. Egy jó kinézésű szakáll tette teljessé ezt a fényalakot.

Ez a mennyei lény titokzatos és mély életerőt és végtelen kedvességet sugárzott magából, amely béke nyugalmát szállt rám. Egy egészen tiszta szeretetet éreztem benne, és olyan volt számomra, mintha azt gyengéden közvetítette volna felém.

Közelebb jött hozzám, mialatt egy finom mosoly fejezte ki egész kedvességét. Az kitöltötte az én egész lényemet, és képes voltam arra, hogy magamat őbenne ismerjem fel.

Finom, fenséges arcában önmagamat láttam, és a legtisztább, emésztő szeretetet éreztem magamban, amely ebből a lényből áradt ki. Olyan fennkölt érzéseim voltak, hogy nem tudom leírni azokat; a tökéletes boldogság és egyesülés állapotában voltam. Fénye áthatotta a testem minden sejtjét, és sugárzó szépsége nagy békességet és egy jóság és szeretet iránti mély vágyakozást kölcsönzött nekem.

Mikor lénye eltűnt, valami leírhatatlan öröm maradt bennem. Tudni akartam, vajon ki volt a látogatóm. Egy név úgy hangzott bennem, mint egy édes dallam, de nem mertem megerősíteni egy ilyen sejtést. Ekkor Rafael hangát hallottam :

"Viszont látni fogod őt más ruházatban.", mondta, és nem akart semmi mást hozzáfűzni.

Beszéltem Tinával erről. Tudtuk, hogy a következő vasárnapon új találkozásnak kell létrejönnie a testvérekkel. Az útmutatás úgy szólt, hogy térjünk rá az autópályára Rapallo irányába. Elmondtuk ezt a barátainknak, és ők boldogok voltak, hogy elkísérhetnek minket. Ezt az ő feltűnés nélküli és lelkes részvételüket én a testvérek további nagy ajándékának érzékeltem, akik immár részt vettek a mindennapi életünkben.

Autónkat Zoagli magaslatain hagytuk hátra. Paolo, Anna, Gianna és Roberto hátul maradtak egy réten. Tina és én gyalog mentünk tovább, mert ott már nem volt tovább kocsival járható út. Boldogan mentünk fel a hegynek, mint az olyan gyerekek, akik egy ünnepre mennek. Az esős időjárás és a hűvös levegő ellenére a fáradságos felfelé menet miatt megizzadtunk. Megjegyeztük, hogy abban az évben, 1980-ban nem akart valami szép idő lenni.

Körbe mentünk a lejtő körül, és egyszer csak egy völgy előtt álltunk, amelyik nagyon meredeken emelkedett. A távolban láthattuk a tengert és egy jó darabot a tengerpart csíkjából. Úgy döntöttünk, leülünk, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. A fű nedves volt, és úgy tűnt, hogy esni fog.

Kinyitottuk az esernyőt, amelyet magunkkal vittük, és folytattuk a felfelé menetet. Még csak néhány lépést tettünk meg, amikor egy könnyű, mély zümmögő hang érte el a fülünket. A magasba néztünk, és azt láttuk, hogy egy nagy diszkosz kör alakú mozgásokat végez fölöttünk, mintha egy szabad helyet keresne a leszálláshoz.

Az a könnyedség, amellyel a repülő valami a mozgásait végezte, szokatlan volt. Nem voltak égő fényei és sötét ezüst színűnek látszott. Mi szorongást éreztünk, mintha egész testünket szétnyomná valami. Tina felkiáltott :" Rafael, mi van?" Én a kozmikus kapcsolatot kerestem, hogy megtudjam, miért éreztük ezt az erős nyomást, amely egy bizonyos félelmet okozott bennünk. Az agyonnyomásnak ez az érzése még fokozódott ez az érzése még fokozódott. Aztán eltávolodott a korong, és azonnal újra jól éreztük magunkat.

Rafael hangja ekkor azt mondta nekünk : "Azért akartuk, hogy megéljétek ezt a nyomasztó érzést, hogy megértessük veletek, hogyan kell végbe menjen bennetek a velünk való miden találkozáskor az életenergiátok egy bizonyos megtisztulása és újjárendezése. Bolygótok el van szennyeződve, mert az emberek szíve tisztátlan. A Föld a békétlenségben van, és az olyan rendezetlen rezgések, mint azok a szenvedélyek, amelyek felkorbácsolják a földi embereket, egyre több olyan zónát hoznak létre a bolygón, amelyben az életenergia rendezetlenségben van. Egy napon meg fogjátok érteni ezeket a tényeket, melyeket a ti tudományotok még nem tud megérteni. Azt a kevés személyt viszont, akik kezdik felismerni ezen jelenségeket, meg nem értés veszi körül és magukra maradnak."

Hallgattam Rafaelre és attól féltem, nehogy megismétlődjön a nyomasztó érzés.

"Most eltávolodtunk", mondta Rafael a diszkoszalakú korong felől. "Kövessétek az utat. Feljebb újra fogunk találkozni".

Az eső és a sáros út miatt ezután nagyon fáradságosan jutottunk előre. A nedves fű süppedékes volt, és a felfelé menésnél azzal segítettük ki magunkat, hogy a bokrokban kapaszkodtunk meg, mígnem egy olyan gyalogútra értünk, amelyik egy kis rétbe torkollott. Még nem érkeztünk oda, amikor észrevettük a korongot, hogy néhány tucat méter távolságban ott áll a földön. Elcsodálkoztam, amikor láttam a három gömböt, amelyek a repülő korong alatt a talajon felülve, azzal a támasztó karokkal összekötve és a megfelelő hosszúságban kieresztve voltak, és így tökéletes egyensúlyban tartották a korongot a göröngyös talaj ellenére.

"Csodálatos!", kiáltott fel Tina.

Közöttünk és a korong között, néhány méter távolságban állt Rafael. Az eső láthatóan alábbhagyott, de a mindenségből jött ember egyáltalán nem látszott vizesnek. Ő szívélyesen üdvözölt minket és közelebb jött.

"Nagyon szép itt fent találkozni", mondta. "Ez a darabka Föld csinos!"

Tina felhívta a figyelmét a mindenségből jött látogatónak arra, hogy találkozásaink majdnem mindig esőben történnek.

"Nem mindig lesz Így", válaszolta Rafael. "De a Földet meg kell majd tisztítani. Sok víznek kell majd még lefolynia és nem csak annak."

Tina erre azt mondta, hogy ő nagyon boldog és hogy immár az eső is hozzátartozik a találkozásainkhoz, és hogy ő felfogta ennek a tisztításnak az értelmét, melyet a természetnek e nélkülözhetetlen eleme jelképezett.

Rafael arra biztatott minket, hogy hallgassuk az eső hangját. Azt mondta, hogy az emberek egyre inkább elvesztik a természet iránti érzéküket. "Ha valaki megtalálja újból a természetet, az azt jelenti, hogy sok bajtól megszabadul", fűzte hozzá.

Hallgatva álltunk ott. A víz zizegett a leveleken és a füvön. Ennek a lénynek a közelsége a szürke levegőnek és az esőtől átitatott természetnek új értelmet adott.

"Ha a Föld emberei nem térnek vissza a teremtéssel való békés viszonyba és nem tanulják meg a természet szemléletét, az nem fog megnyilvánulni a szívük számára. És nem fognak továbbfejlődni, minden tudományos felfedezésük ellenére sem. Az az igaz tudás, amellyel az Atyaisten gyermekeinek továbbfejlődése jár, magában foglalja a világegyetem azon végtelen világainak a valóságát is, melyek túlmennek a puszta anyagi dimenzión. A ti tudományotok, mely az anyagot kutatja és egyáltalán nem számol azzal, ami azt meghaladja, benneteket csak a teremtés felszínének a kikutatásáig vezet el, azzal a nagy veszéllyel együtt, hogy a lényeget szem elől tévesztitek. És emiatt van az, hogy vívmányaitokat mindig rosszra használjátok fel."

Időközben elállt az eső, és mi újra összezártuk az esernyőt. Rafael könnyedén egy fának támaszkodott, és újra és újra körbefuttatta a tekintetét, hogy csodálja ezt a virágzó növényvilágot. Mi úgy sejtettük, hogy a találkozás már nem túl sokáig tart.

Rafael hívott minket, hogy egy kicsit menjünk melléje abba az irányba, amely a korong leszállóhelyével ellentétes volt.

"A ti tudományotoknak", folytatta," fel kell ismernie a határait. Az anyag nem tudja leküzdeni az anyagot. Amit belátják az emberek, hogy az igaz ismeret más utakat is ismer, a tudomány is segítségetekre lesz a követendő utatokon. Viszont amilyenek most vagytok és amilyenek még maradni akartok, sose fogunk tudni magasabb ismeretekben részesíteni benneteket. Ezeket a ti emberi erőszakotok céljaira használnátok és ezért veszélyes lenne. Most pedig már azon vagytok, hogy a rendetlenséget és a szennyezést kivigyétek a világűr annak a térségébe is, amely körülveszi a Földet. De ébernek fogtok találni minket, mert nem lesz megengedve nektek, hogy a bolygón túlra juttassátok a pusztítást és a halált!"

Sétáltunk az úton, egyikünk a másik mellett. Rafael, aki nagy és méltóságteljes volt, Tina között és énköztem sétált. Lépte biztos és könnyed volt; zárt cipőt viselt egy olyan anyagból, amely pehelykönnyűnek tűnt és rézszínűnek látszott. Emellett egy meglehetősen szorosan illeszkedő repülősőltönyt hordott, melynek hasonló volt a színe, mint a cipőjének

"Ti az Egyetemes Szeretet Testvérközösségéhez tartoztok", jegyeztem meg. "Mit jelent akkor az a kijelentésed, hogy nem engednétek meg, hogy veszélyes földlakók behatoljanak a kozmikus térbe?"

"A mi eszközeink békések", válaszolta. Mindenesetre, ha folytatjátok a háborús terveiteket, és hamis békeprogramokat követtek, melyek mögött más szándékok is rejlenek, akkor nem fog sikerülni azokat megvalósítanotok. Mert azt nem fogjuk megengedni. Először a jóság, az egyetemes Igazságosság és szeretet leckéjét kell megtanulnotok, és csak ezután tehettek azt, amit szeretnétek."

"Ha jól értem", mondtam erre, "ez azt jelenti, hogy ti sohasem fogtok erőszakot alkalmazni annak érdekében, hogy megakadályozzátok a földi embereknek a mindenségbe való eljutást, de egy olyan módon fogtok cselekedni, hogy nem lesz lehetséges számukra. hogy mondjuk az atombombát meg mindent, ami a szennyezetlen világűrt megkárosíthatná, kivigyenek a Földről."

"Helyes", erősítette meg. "És ezt irányozzák elő az Atyaisten egyetemes törvényei is."

Egy szünetet tartott, majd azt nyilvánította ki, hogy az Írás áttekinthetővé teszi, hogy azon gyermekek számára, akik ellenszegülnek az Atya szeretetének, nem lesz lehetséges, hogy egy bizonyos, számukra engedélyezett határt átlépjenek. Csak a jóban nem szab az Atya határt azokon az utakon, amelyeken a jóakaratú gyermekei Hozzá vezettetnek.

"Az egész Kozmosz összes bolygója, mondta nyugodtan, "hozzátartozik az Egyetemes Szeretethez. Azok mind kötelezve vannak a versengésre a szeretetben és az egyiknek a másikkal szembeni segítőkészségben. Minden testvér azért érzi magát testvérnek, mert gyermeke az egyetlen Atyának és Teremtőnek. A tudás nálunk nem 'hatalmat' jelent, mint nálatok, hanem több segítőkészséget, több alázatot és jóságot. Szeretni annyit jelent, hogy úgy adunk, hogy nem várunk érte semmit. A kapás már benne van a szeretetben, de nem az a cél, ami minket arra visz, hogy szeressük egymást.

A Földön a tudást arra használják, hogy uralkodjanak a testvéreiken. Túl gyakran követ el igaztalanságot egy olyas valaki, aki a magasban van, és elfelejti, hogy mit is jelent lentebb lenni. Az egyetlen hatalom, amelyet mi ismerünk, az Égi Atyának a szeretetteljes hatalma. Az egyetlen hatalom az, amelyik a szeretetből fakad. A tudás és a felelősség tehát : szolgálat, jóság, alázat és egyszerűség a teremtés felmérhetetlen dolgaival szemben."

Tina egy kommentárt fűzött ehhez és megállapította, hogy milyen messze vagyunk még mi, földiek ettől az egyszerű és csodálatos valóságtól. Azt mondta, hogy az, amit Rafael nekünk az imént az Egyetemes Szeretethez tartozó bolygókról, az ott folyó életről mondott, olyan sok földlakónak az álma, akik békére és igazságosságra várnak.

"A Föld sok embere", egészítette ki Rafael, "nem veszi figyelembe a teremtés Egyetemes Törvényeit, és nem fogadja el azokat. Mások kiforgatták ezeket az igazságokat, és bonyolulttá tették azokat értelmük keménységének megfelelően, és azt tanítják az embereknek, hogy olyan terheket vegyenek magukra, amelyeket egyáltalán nem tudnak magukon hordozni. Ez is meg lett mondva és le lett írva. Így áll az elő, hogy sok földi testvér azért nem engedelmeskedik az isteni törvénynek, mert igazi lázadó, és mások meg azért, mert nem tartják azt valóságosnak és igazságosnak. Az ilyen rossz tanítóknak tehát nagy felelősségük van a saját testvéreikkel szemben. Az Írás nagyon szigorú ilyen emberek megítélésével kapcsolatban."

Én erre azt mondtam neki, hogy úgy hiszem, felismertem, hogy az általa említett igazságok közül néhányat már a nazareti Jézus is hirdetett kétezer évvel ezelőtt.

"Amikor majd ezeket a szavaimat továbbítani fogjátok földi testvéreiteknek", mondta Rafael," lesznek néhányan, akik azt mondják nektek, hogy mindez csak egy mese. Mások azt fogják mondani, hogy attól a pillanatól kezdve, amikor már kétezer évvel ezelőtt ugyanezt a kinyilatkozást megadták, nem látják szükségességét annak, hogy ugyanez újból hirdessék. Ők azon az állásponton lesznek, hogy egyáltalán nem szükséges azt kétszer kinyilatkoztatni, merthogy már ismert számukra. Az ilyenek előtt azonban legyetek résen! Mert ha a földi ember valóban befogadta volna és tettekre váltotta volna ezt a tanítást, akkor mi ma nem lennénk itt, hogy ezt a figyelmeztetést átadjuk nektek! Más szavakat mondanánk nektek és más dolgokról beszélnénk. Mindenesetre ne szomorkodjatok el túlságosan, mert sokan várnak a mi szavunkra és örülni fognak, hogy hallhatják azt."

Megálltunk egy nagyon különleges bokor mellett. Rafael megsimogatta, miközben beszélt, és úgy megcsodálta ezt a növényt, mint ha az egy emberi lény lenne.Tina újból kinyitotta az esernyőjét, mert megint elkezdett szemerkélni az eső. Rafael nem törődött azzal vízzel, ami a fejére csepegett. Haja száraz maradt, mely annak a feltételezésére késztetett engem, hogy neki egy különleges energia állt segítségére.

"A Föld", folytatta, Rafael, miközben a bokrot simogatta," egykor az Éden kertje volt, amint az Írásban is áll. Az Éden pedig az egész Kozmosz, amely hű maradt a teremtő Atya szeretetéhez :

Egy napon azonban a Föld emberei enni akartak a Jó és a Rossz tudásának a gyümölcséből. Ez meg volt tiltva, mert ezáltal a teremtményeknek káruk keletkezett. Az Atya megadta a figyelmeztetését. Az emberek azonban nem akartak hinni az Atya figyelmeztetésének, és így kezdték el a tapasztalataikat gyűjteni, és ezzel kezdődött a jelenlegi ciklus. Ők, akik az Egyetemes Szeretet végtelen gyümölcseiből táplálkoztak, egyetlen gyümölcsöt akartak élvezni, nevezetesen, hogy megkóstolják a gonosz nyomorúságos útjait. És mondták azt is, hogy az Egyetemes Szeretet egyhangú és unalmas, és ily módon megtagadták az isteni teremtő fantáziát. Az ember ezzel akkor a rosszat tette a jó helyébe, az önzést a szeretet helyébe, a háborút a béke helyébe és a hanyatlást a haladás helyére. Az ember elvadult, és ezért ráadásul még az Atyát okolta, aki szeretetében minden gyermekének egy méltóságteljes szabadságot engedett meg. Így valósultak meg a szavak : Ha esztek ebből a tiltott gyümölcsből, akkor meg fogtok halni."

A mindenségbeli testvér elkomolyodott, mely belső lelki fájdalmát fejezte ki, ami engem is a legmélyebben érintett meg. Tina a várakozás kifejezésével nézett rá. Viszont Rafael arcának sugárzása sosem lett gyengébb és felébresztette bennem a remény érzését. Az ő derült hangulatú nyugalma és arckifejezésének jósága a megmentésnek egy útját sejtette nekünk.

"Hogyan lesz lehetséges kijönni ilyen helyzetből," kérdezte Tina, "amelyik már évezredek óta tart a Földön?"

"Minden meg van írva," mondta Rafael, miközben eltávolodott a bokortól. " A földi emberek szabad választására vonatkozóan minden előre van látva és a megmentéshez minden előre el van rendezve egy nagy, szeretetteljes tervben az egyetemes törvények igazságosságának és jóságának megfelelően. Az ellenkező emberek sose lesznek magukra hagyva, hanem támogatást, vezetést, büntetést és vigasztalást kapnak. El fog jönni egy időpont, amikor Az, Akinek hatalom adatott az Égen és a Földön, az övéivel be fog avatkozni, és akkor el fog jönni a gonoszság vége, ahogy ez el van határozva. Akik pedig még nem lesznek készen a megmentésre, azokra az Atya fog gondolni. Mi akkor már nem tehetünk semmit. Mi végre fogjuk hajtani az Atya új tervét, amelyet előkészített, de az érintetteknek sok fájdalma és csalódása lesz amiatt, hogy nem értették meg, hogy ki kellett volna használniuk a megmentésnek e nagyszerű lehetőségét."

Ekkor elhallgatott. Majd hozzáfűzte : " Mi vagyunk az Írás Kerubjai. Isten maga állított minket az Éden őreivé.

 

 

És sohasem fogjuk addig megengedni a földi embereknek, hogy belépjenek a szennyezetlen Éden-világmindenségbe, amíg a gonosz hatalmának szellemét elhagyva nem válnak újra az Egyetemes Szeretet szellemeivé! Tehát más világok tereinek meghódítását a földlakóknál az egyetemes törvények igazságossága gátolja meg. Mert előbb le kell mondaniuk a gonoszságról, mely miatt aztán a Föld újra az Éden kertje lesz, és így a Föld lakóit el tudja fogadni az Egyetemes Testvérközösség. El lesz tehát gördítve e bolygó lakói elől ez az akadály, és mi visszatérünk és újra szabadon fogunk tudni mozogni a Földön, de épp úgy a földiek is a mi világainkban - mint egykor a szembeszegülésük előtt!"

Tina mosolygott, és azt kívánta, hogy hamarosan jöjjön el ez a nap. Rafael olvasta a gondolataimat és megismételte, amit már mondott:

"Mi", mondta hangsúllyal,"egyetlen egy esetben sem alkalmazunk erőszakot. Az erőszak mindig erőszakot szül, a gyűlölet gyűlöletet és a halál halált hoz el. A mi fegyvereink a szeretet, az okosság, a bölcsesség és a türelem. Mi mindenesetre annyira hatékonyan tevékenykedünk, hogy az meghalad minden elképzeléseteket. Nem fogjuk megengedni, hogy a gonoszságot a földiek bevigyék a Kozmoszba, ahol harmónia, életerő és szeretet uralkodik. Mi örök idők óta lemondtunk a gonosz csábításairól. Korlátozott lehetőségű teremtménynek lenni azzal a kötelességgel jár, hogy bízzunk a Teremtőben, aki szabaddá és méltóságteljessé tett minket. Mi szeretjük az ő  törvényeit és tudjuk, hogy az ő szeretete végtelen utakat nyit az örök életre. Balga dolog nem akarni lemondani arról a kevésről, ami miatt sokat veszíthetünk és nem lehetünk boldogok. Szeretjük az Istent, Atyánkat, mert ő szeret minket. Ő feltétel nélkül szeret minket, és ugyanazt tesszük mi is, mert ez a helyes rend. Hamarosan a ti bolygótok is meg fogja ezt érteni és akkor számotokra is el fog jönni az a várva várt nap. Azt mondom, hamarosan.

A földön álló koronghoz sétáltunk vissza.

"Ez azt jelenti", fejezte be Rafael," hogy a Kerubok hamarosan közöttetek lesznek. A Föld újból az Egyetemes Szeretet bolygója lesz és többé nem a gonosz hatalmáé. Magunkkal fogunk titeket vinni a Mindenségbe és ti is utaztok majd az űrhajóitokkal más világokba. Fel fogjátok keresni az Atya házában való sok lakóhelyet és a szeretet új kora véget fog vetni annak a több évezredes történelemnek, amely háborúkat, halált és pusztítást látott köztetek."

Így fejeződött be ez a találkozás. Rafael üdvözölt minket és elindult az űrdiszkoszhoz, ami magára vonta a figyelmünket. Szívesen megnéztük volna azt, de Rafael felénk fordult és kifejezte sajnálatát amiatt, hogy még nem tudja kielégíteni ezt a kívánságunkat.

A kerek "ökörszem"-ablakon keresztül a diszkosz belsejében láttunk két nagyon szép arcot. Kézintéssel küldtünk üdvözletet, és válaszként ők is üdvözöltek. Az ajtó zajtalanul zárult be Rafael mögött. Akkor felgyulladt a fehér fény a kupola legmagasabb pontján. Egy zümmögést lehetett hallani, és láttuk, hogyan húzzák be a három gömböt, mialatt a repülő korong lebegve állva maradt a levegőben.

A fák ágai zúgtak, és a bokrok lelapultak egy erős széllökés hatására. Mi egy enyhe nyomást éreztünk a dobhártyánkon, és a diszkosz gyorsan felemelkedett függőlegesen a magasba, majd a repülés közben átlósan visszafordult és eltűnt a felhőben.

 

6. fejezet

 

A csillagokból jött anyahajó

 

Spotornón hajtottunk keresztül, és a városka nyugati kijáratánál arra az útra tértünk, amelyik egy felüljáró után meredeken emelkedett. Az az ünnepnapi és vidám hangulat volt a levegőben, amelyet ebben az igazán jó évszakban mindenki megtapasztalhat, aki kimegy a városból. A pineák és az újraébredt természet zöld lombkoronái mellett haladtunk el és jó sok kilométerre messze elmentünk.

Időközben ránk tört az éjszaka. A hegyek csúcsait az esti ég utolsó szürkületi fényében már csak gyengéden lehetett látni. A felhők eltűntek, és a csillagok léptek a helyükre. Pompás illatú volt a levegő, melyet megtisztított az eső.

A barátaink kocsiját megállíttattam egy parkolásra alkalmas helyen, és kértem őket, hogy várjanak azon a helyen, a kapott útmutatásnak megfelelően. Aztán Tinával továbbhajtottam.

Majd, a főúton kívül a fák között megtett rövid autózás után, gyalog mentünk mindketten tovább. Mivel sötét volt, a magunkkal hoztuk a zseblámpánkat, hogy fénye segítsen a gyaloglásnál. Tina azt mondta, hogy ha ezt nem a testvérekért tennénk, akkor sose merészkedne ki éjszaka egy ilyen félreeső helyre. Ráadásul csak nehezen jutott előre a cipői miatt, melyek nem nagyon voltak alkalmasak erre a célra, ezért fogtuk egymás kezét, hogy segítsünk egymásnak és hogy kikerüljük a tócsákat és a sarat.

Miután már messzire elgyalogoltunk, hangokat hallottunk. Azonnal megálltunk, hogy teljes csendben hallgatózzunk. Férfi- és női hangok voltak.

"Ők azok", mondta Tin, "biztos vagyok benne, hogy már itt vannak."

Én is bizonyos voltam abban, hogy ők azok, de mivel kozmikus kapcsolat ( telepatikus ) nem erősítette meg ezt számunkra, úgy gondoltam, jobb lesz óvatosnak lenni. Kértem Tinát, hogy ne beszéljen hangosan és hogy csak lassan menjünk tovább. Ő azonban tele volt örömmel és egyáltalán nem mutatott félelmet.

Egy hosszú bokorcsoport mellet haladtunk el, amely természetes sövénykerítésként egy széles rét határát képezte, mely még rejtve maradt a tekintetünk előtt.  Végigmentünk a bokorsövény mentén és a végénél egy meglehetősen nagy mezőre érkeztünk. Itt néha-néha éjszakai madarak szakították meg a csendet.

A levegő érezhetően frissebbé és hidegebbé vált, ezért felvettük a pulóvereinket, melyeket a biztonság kedvéért magunkkal hoztunk. A zseblámpánk fényének segítségével átpásztáztuk a mezőt, mely mezőgazdasági terület volt; közepén egy rézsű húzódott rajta végig, amely két részre osztotta a rétet. Az egyik fele magasabban feküdt, a másik alacsonyabban. Mikor kijutottunk ide, a nedves fűben továbbmentünk.

"Én érzem, hogy itt vannak", ismételte meg Tina. "Úgy vélem, nincsenek messze."

Mindenesetre magam kitartottam amellett, hogy maradjon nyugodtan, és úgy döntöttem, hogy ott fogunk várni rájuk, ahol éppen vagyunk. Majd leültünk egy lapos kőre, amely száraznak tűnt, és hallgatózva vártuk a jelenlétüknek valamilyen jelét. Ekkor Rafael hangja hallatszott nyilvánvalóan a közelünkben : "Már a talajon vagyunk", mondta, "egészen közel hozzátok."

Tina örvendezett és mondogatta, hogy ő már ezt érezte. Eloltottuk a lámpákat és Tina kézzel valami láthatóra mutatott a mező végén, ahol a mezsgyecsík megemelte a terepet. Ott, ahol a fák kivehető sötét határa kezdődött, egy gyöngéd fénylés keletkezett, amely egyre világosabb és világosabb lett. A sötétségben egy óriási "szivar" körvonalai kezdtek egyre egyértelműbben kirajzolódni, amely a mezőn feküdt.

"Csodálatos", mondta Tina ismét. Teljesen el voltunk ragadtatva a csodálkozástól és elámultunk azon, ami feltárult a szemünk előtt. A fény erőssége növekedett, és most már jól láttuk azt a valamit. Legalább száz méter hosszú volt ( talán 100-120 m ), és azon a helyen, középen, ahol a legvastagabbnak tűnt, fölért a mögötte álló fák magasságáig is. Kerek ablakainak hosszú soraszínes fénycsóvákat bocsátott ki az éjszakába, melyek azonban nem sugároztak túl az említett sötét erdősávon. Néhány perc múlva pedig ez a valami teljesen világos lett, annyira ünnepélyesen kivilágítottnak látszott, mint egy óceánjáró, sőt még annál is jobban.

 

 

Meg voltunk igézve a színektől és a minden irányba szétáradó fénytől, mely olyannak tűnt, mintha sok forrása lenne, amiknek viszont nem tudtunk rájönni az eredetére. Tina karon fogott és azt akarta, hogy menjünk oda ehhez az "űrszivarhoz".

"Várjunk", mondtam neki." Ők biztosan fognak nekünk mondani valamit."

Éreztük magunkban a megszokott nagy békességet, melyet már minden korábbi találkozáskor is tapasztaltunk. Az űrjármű olyan lenyűgöző hatást gyakorolt ránk, hogy nem tudtuk felismerni a fénnyel elárasztott eredeti környezetet. Úgy éreztük, mintha egy csodavilágba lennénk helyezve.

A "szivar" fénysugárzása közben meg csak egyre növekedett, és a kerek ablakaiból a fénynek egy olyan játéka bontakozódott ki a szemeink előtt, mintha  szépségnek és változatosságnak egy fantasztikus ünnepen lennénk. A fénynek és a színeknek ez a ritmikus ünnepi játéka olyan mélyen megérintette a szívünket, melyet nehéz lenne szavakba foglalni. Majd ennek fénysugárhajónak az egyik végéből egymás után négy repülő korong szállt ki, melyek úgy fénylettek, mintha fehér fényből lévő gömbök lettek volna. Végül leereszkedtek a mezőre, a "szivar" előtti szabad területre.

 

 

Kinyílott a négy korong négy kis ajtaja, és azokból férfiak és nők léptek ki. Felismertem Rafael alakját, erre szívem majd kiugrott a helyéről a kitörő örömöm miatt. Tina integetéssel üdvözölte őket. Felénk jöttek. Testüket foszforeszkáló fény világította körbe. Rafael lépett hozzánk elsőként, és a többiek követték őt.

"Legyetek üdvözölve ennek a találkozásnak az alkalmából!", mondta Rafael kedvesen. " Ma este meg fogtok ismerni más testvéreket is, akik együttműködnek ebben a küldetésben."

Üdvözöltük Rafael, és vele együtt Orthont és Firkont is, akikkel már korábban találkoztunk. Orthon ünnepélyesnek hatott a nagy alakjával és nemes viselkedésével. Firkon szívélyességét mutatta felénk, amely korábban már jó benyomást tett ránk. Kezet nyújtottunk egymásnak. Tekinteteik tele voltak jósággal és mozdulataikon megható egyszerűséget lehetett felismerni.

Ekkor bemutattak nekünk egy további testvért, az ő haja sötét volt, és úgy tűnt, hogy neki gyakorlati tehetségei vannak. Nem kevésbé volt szép, mint a többiek, és harmonikus mozdulataiban is hasonlított rájuk. "Ő Zuhl testvérünk", mutatta be Rafael. " Igen értékelik őt, amiért olyan sok mindenhez ért és oly sokat tud."

Aztán bemutattak kettőnknek egy másik férfit is, aki nagyon szeretetreméltó benyomást tett ránk. Ő úgy mosolygott, mint aki sokat akarna mondani nekünk, anélkül hogy beszélne. "Az ő neve György", mutatta be Rafael, és rám mutatva azt mondta : "Őt is úgy hívják, mint téged. ( megj : György = Giorgio ) Ez a testvérünk egy ideig a Földön élt, ahova egy feladat miatt szállt le. Most visszatért hozzánk." ( E könyv lektorának külön megjegyzése : itt majdnem biztosan Giorgio Dibitonto George Adamskivel találkozott, persze Adamski itt már az átlényegült, megfiatalodott, a testi feltámadás utáni - Jézus-minőségű - alakjában volt! - Ezt akkor még Dibitonto nem ismerhette fel, mert 1980-ban még nem ismerte sem Adamski személyét, sem életművét. ) Egy meleg kézfogással üdvözöltük egymást. Ezután négy lány jött felénk, akiknek a bája magával ragadott engem. Közöttük a legkisebbnek kék szeme és világosszőke haja volt :

"Én Kálna vagyok", mutatkozott be. "És örülök, hogy nálatok lehetek."

"Engem Ilmuthnak hívnak", mondta a második, miközben ünnepélyesen megszorította a kezünket. "Nagy az örömünk, hogy létrejöhetett ez a találkozás. "Ő Kálnánál nagyobb volt. Ilmuth haja olyan fekete volt, mint az ében, amely szabadon a vállára hullott. Sötét szemei áthatották azt, akire nézett. Szép volt, ám ugyanakkor a legszerényebb és legegyszerűbb is, mely megmutatkozott a magatartásában és azokban a szavaiban is, melyeket hozzánk intézett.

Azután bemutattak nekünk két további barna lányt. A nevüket azonban nem mondták meg. Ők is élő példái voltak a földöntúli szépségnek, az elképzelhetetlen bájnak és kedvességnek, valamint a jóságnak. A férfiak is meg a nők is mind repülősöltönyöket viseltek egy kicsit bő nadrággal és felsőrészujjal. Mindannyian enyhe fényt árasztottak magukból.

"Ez rendkívüli találkozás", mondta Rafael puha és mély hangján. "Fontos, hogy megismerjétek azokat a testvéreket, akik meg vannak bízva ezzel a küldetéssel. De mi sokan vagyunk, akik törődünk veletek. Mindannyiunkat meg fogtok ismerni, de nem most!"

A levegőben egy finom, kellemes jó illat terjedt el.

"Ez az illat egyedüli", mondta Tina. "ez nem a Földről való."

"Én sem szagoltam még ilyen illatot soha", erősítettem meg.

A testvérek mosolyogtak. Fokozatosan egy olyan meghittség keletkezett, amely a Földön, bolygónk emberei között nem jött volna létre ilyen rövid idő alatt.

Orthon olyan jóságosan nézett Tinára és olyan kedves szavakat mondott neki, hogy Tina meghatottságtól sírni kezdett. Mindannyian leültünk körbe a fűbe, anélkül, hogy ügyeltünk volna a nedvességre.

"Azért nem fogunk megbetegíteni benneteket", mondta Rafael tréfás hangon. "Csak helyezzétek kényelembe magatokat!"

A levegő most langyosnak tűnt, mintha felmelegítette volna az a fény, amely megörvendeztette a szívünket. A mély békességben úgy éreztük, mintha egészen eggyé váltunk volna a természettel. A körülöttünk lévő űrhajókorongok pedig olyannak tűntek, mintha maguk is élő résztvevők lettek volna.

"A földlakók", kezdte Rafael, aki enyhén keresztbe tett lábbal ült a társai között, "azon vannak, hogy iszonyatos pénzösszegeket használjanak fel arra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk a világűrben. Holott mi mindenütt jelen vagyunk a Földön is. Itt vagyunk veletek, éspedig úgy is, mint ahogy láthattok most minket, és számotokra ismeretlen módon is. Sokan tudnak a mi létezésünkről és jelenlétünkről, mégis azt állítják, hogy nem tudnak rólunk semmit ( megj : az emberiség tudományos, politikai, katonai és vallási vezetői ). Sokan azok közül, akik láttak minket, kitartanak annak állítása mellett, hogy mi ostobán és különös módon viselkedünk, sőt, hogy kinevetjük őket. Ők azonban nem hajlandók megtenni azt a kis lépést, ami rávezetné őket arra, hogy az egész megjelenésünk miértjét megértsék."

Csend következett. A belső öröm érzése járt át, mind az itt jelenlévő fény vándorai, mind e lenyűgöző éjszaka nyugalma miatt. Visszaemlékeztem azokra a szavakra, melyeket Rafael korábban a Zoagli magaslatain történt találkozásunkkor mondott, és gondolatban összehasonlítottam azzal, amiről most beszélt. Meg voltam győződve, hogy az Éden kertjét a felismerhetetlenségig elcsúfították azok az emberek, akik ellenszegültek a teremtő Atya szeretetének. Viszont az űrbeli testvérekkel töltött puszta együttlétem is már segített abban, hogy sok dolgot megsejtsek és megértsek. Ekkor igazából arra vágytam, hogy ez az éjszaka sohase múljon el.

"Néhányan", beszélt tovább Rafael, "azt kérdezik maguktól, hogy mi egyáltalán létezünk-e, és úgy vélekednek : 'Ha a földönkívüliek léteznek, akkor ugyan miért nem mutatkoznak meg mindenkinek és miért nem lépnek velünk kapcsolatba "rendes módon"?' De a Földön sok ember már nagyon jól tudja, hogy mi valójában nagyon is létezünk és azt is, hogy nem értünk egyet e bolygó vezetőinek egoista és háborús törekvéseivel. Mert ők valójában a hatalmuk alá akarnának vonni minket, hogy olyan ismereteket szerezzenek meg tőlünk, melyek még pusztítóbb és még rettenetesebb fegyverek kifejlesztésének a lehetőségét adná a kezükbe. Ez az oka tehát, hogy a földiek által nem várt módon cselekszünk, épp azért, hogy kiiktassuk az ilyen veszélyeket, és ezért várunk arra a pillanatra - amennyiben ez lehetséges lesz -, hogy ismereteket adjunk át a földi testvéreknek, melyeket aztán az egyetemes törvényeknek megfelelően kell alkalmazniuk, ahogy ez egykor az istenfiaknak is adatott."

Az én nevemet viselő férfi eközben szeretetteljesen nézett rám. Magam nagy hálát és csodálatot éreztem iránta. Egy fülemüle hallatta a hangját az erdőben, mi meg csendben hallgattuk a művészi dalát, és egy új, kellemes illat terjed szét körülöttünk.

Rafael azt mondta : "A Föld hamarosan újra az Éden kertje lesz. Mielőtt azonban a földlakók valóban újra boldogok lesznek, a mostani keményszívűségük következtében sokat kell majd szenvedniük. Végül azonban az a szeretet, amely mindegyikükben benne lakozik, túl fog szárnyalni minden rossz szenvedélyt."

Barátságos hangjával most Firkon kapcsolódott be a beszélgetésbe : " A Bibliában azt lehet olvasni", mondta élénken, "hogy a zsidók megéltek egy kivonulást, amely kivezette őket a rabszolgaságból. Nos, ez a mi mai kinyilatkoztatásunk is : a Földnek fel kell készülnie egy új kivonulásra, amelynek nincs párja a történetében. Egyetlen egy esemény sem mérhető össze azzal, bármikor is történt a Földön, ami előtt most álltok!Hogy ezt megértsétek, ahhoz el kell olvasnotok azokat a 'jeleket', amelyeket leír a szöveg arról a kivonulásról. Felhő- és tűzoszlopokat láttak akkor az emberek az Egyiptomból menekülő héberek feje fölött, amelyeket ti ma repülő csészealjaknak és anyahajóknak neveztek. Pontosan ugyanazok a jelek és valóságok jelzik számotokra már ma előre azt az új és utolsó kivonulást, amely ki fog vezetni benneteket a nyomorúságból és elvisz az Egyetemes Szeretetbe, a valódi Ígéret Földjére. Nagyon fontos, hogy ezt mindenki belássa. Az idő sürget!"

Bár sosem olvastam el eddig az Exodust ( kivonulás, Mózes 2. könyve ) különösebb figyelemmel, mégis Firkon magyarázatával jól megértettem, hogy mit akart mondani.

"Mi fogunk kísérni benneteket", mondta Ilmuth édes hangján, " mint azt annak idején tettük, de most már sokkal nagyobb lesz a segítség. Át fogunk vezetni benneteket az Éden kertjébe. Ez a kivonulás követlenül előttünk áll, mert már készenlétben áll a bolygót érő tíz csapás, melyet azok a szellemek fognak előidézni, akik hatalmasok a gonoszságban. Ti egy olyan pusztaságon fogtok keresztülmenni, amihez képest az, amit egykor a héberek küzdöttek le, egy oázis volt. De mi fölöttetek leszünk ugyanúgy, mint akkor, és még sokkal láthatóbban és meg fogjuk adni nektek minden segítséget és vigasztalást. Minden tekintetben segíteni fogunk nektek.

 

Nappal felhőoszlopok leszünk,

 

 

éjszaka tűzoszlopok.

 

 

Mi nem hagyunk benneteket sose magatokra, és úgy lesztek védelmezve, ahogy még sosem volt védve egy teremtmény sem e megviselt bolygótokon. Mert óriási lesz a pusztulás ezen a Földön."

Ezután Kálna vette át a szót, és elragadó hangját a fülemüle kitartó éneke kísérte :

"A hébereket", mondta, "egy mindenségből származó nagy testvér vezette, aki erre a fontos küldetésre közétek született. Az ő neve Mózes volt. Titeket egy új Mózes fog vezetni, akit mi mind szeretünk és imádunk. Ő utolsó kivonulásotok alatt minden népet jó testvérként és Atyaként fog vezetni. Mindenki eljuthat az előre meghatározott céljához, aki bízik benne, és őt akarja elfogadni vezetőnek. Senki sem lesz magára hagyva, ha ezt nem akarja. Ez az a kinyilatkoztatás tehát, melyet a mindenségből hozunk most nektek, a megmentés reménységének a hirdetése, miközben a bolygótok horizontján sötét felhők gyülekeznek."

"Fel fogjátok fedezni ", mondta Orthon ünnepélyes hangon, "hogy mennyi Szép és Jó van Bennetek és abban a Teremtett Világban is, amely körülvesz titeket. Előbb azonban a gonosz mindannyiatoknak meg fogja adni a vészterhes leckéjét, hogy aki a Jót akarja, meg tudjon szabadulni attól és ki tudja törölni azt a saját szívéből. Amíg ez nem történik meg, addig a földi ember veszélyes lesz saját maga és az egész Kozmosz számára is. És mi, ahogy meg van írva, állva maradunk a kihúzott kard lángjával Éden érintetlen részének a megvédésére. Mi, a Kerubok, mindazok számára meg fogjuk akadályozni az Édenhez való hozzáférést, akik pusztítást és halált akarnának magukkal hozni. Majd csak akkor, ha újra elnyertétek az eredeti ártatlanságot és a gonosz többé már nem talál szállást bennetek és a bolygótokon, akkor lesznek feltárva számotokra újra a világmindenség kapui! Ez egy nagyon dicsőséges nap lesz, és hamarosan el fog jönni."

Ezek a testvérek reményt ébresztettek a szívünkben. Tina fel akart tenni egy kérdést :

"Miért csak a bibliát idézitek", kérdezte. "Nincsenek más szövegek is, amelyek ránk hagyományozták azoknak a dolgoknak az Igazságát, amelyeket tanítotok nekünk?"

"Az évezredek folyamán", felelt Rafael,"sok kinyilatkoztatás adatott az embereknek, és ezeket különböző hitelt érdemlő tanuk adták tovább. Aztán az Atya a héber nép kiválasztásával, melyből később meg kellett születnie Jézus Krisztusnak, különös módon akart beavatkozni az emberiség történetébe. A Biblia tartalmazza azt a kinyilatkoztatást, amely Istennek a földi emberek történetébe való beavatkozásáról szól. Mi az ő akaratát teljesítjük, és azóta állhatatosan követjük a dolgok menetét, amelyek immár nem csak azt a népet érintik, hanem a Föld minden nemzetét. Más népek más utat választottak, és nekik is segítünk. Ami a Bibliát annyira fontossá és időszerűvé teszi, az attól van, amit Jézus Krisztus mondott és tett.

Az egész szöveg bevezetés ahhoz a nagy kinyilatkoztatáshoz, amely az Apokalipszisben össze van foglalva. Abban újra fel van véve az Isten által az idők jeleként kiválasztott nép régi és új történetének minden fontosabb kinyilatkoztatása. Abban le van írva az a kivonulás, amelynek közvetlenül előttünk álló beteljesedését hirdetjük nektek. Mert a szenvedések azok, melyeket ki kell állnia a Földnek, hogy el tudjon szakadni a gonosztól az Édenbe való visszatérés érdekében. Az összes jövendölés újra és újra beigazolódott. Most ennek az utolsónak a megvalósulása előtt állunk. Ezzel kapcsolatban fogunk nektek mondani el azokat a dolgokat, melyeket számotokra és földi testvéreitek számára hasznosnak tartunk. Túl sok ember olvassa ma a Biblia sorait csupán a továbbképzés szellemében, de száraz szívvel, és elvakított értelemmel. Ezáltal elvesztették azt az egyszerűséget, amellyel azok a sorok adva lettek, és már nem tudják megérteni azokat"

Most abbahagyta Rafael, és azt mondta, hogy a biztonság miatt néhányuknak újra az űrhajók fedélzetére kell mennie.

Úgy határoztak, hogy Rafael, Orthon és Firkon még egy kicsit velünk maradnak. A többieknek három diszkosszal vissza kellett térni az anyahajóba, egyet azonban ott kellett hagyniuk a földön Zuhl felügyelete alatt.

Azok, akik újra a fedélzetre mentek, szívélyesen elbúcsúztak; mind azt mondták nekünk, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást, és biztosítottak minket szeretetükről és segítségükről. Tina meg volt rendülve, és azt mondta, hogy ő nem akar megválni tőlük. De Rafael még egyszer kinyilvánította, hogy az szükséges.

A mindenségbeli testvérek visszamentek mindhárom koronghoz, majd miután oda beszálltak, felemelkedve azonnal eltűntek a sugárhajóban. A fényeket letompították, mint egy nagy ünnepség befejeztekor, mikor mindent újra a szokásos állapotba helyeznek vissza. Már csak egy alig látható, finoman fénylő csillámlás vált el észlelhetően a háttértől. És a mezőn maradt korongból is alig lehetett már látni azt a fényt, ami a kerek ablakaiból világított.

Rafael meghívott minket, hogy egy rövid sétát tegyük velük. Firkon a zsebéből egy kis világító rudat vett elő, amely körbeszóródó fényt bocsátott ki. Átmentünk a fák között. Tina belém karolt, és a mindenségből jött három férfi mellettünk ment, Rafael a jobb oldalamon, Orthon és Firkon pedig Tina oldalán.

"Amikor azt mondjuk nektek, hogy nincs megengedve számotokra a világűrbe való behatolás", mondta Rafael, "akkor azt a jövendölést valósítjuk meg, ami a Genezisben van, ahol az áll, hogy az Isten, az Úr hogyan állított be minket Éden őreiként, hogy az ember számára akadályozzuk meg az ismeret fájához való hozzáférést, hogy azt ne fertőzze meg a gonosszal. A gonosz gyakorlása, melyet bolygótok történetében szaporítani akartatok, hamarosan ki fog merülni, mert meg fogjátok látni, hogy a gonosz útjai, amelyeket jártatok, ellenetek fordulnak. Csak a Jónak és az Egyetemes Szeretetnek az útjai nem ismernek késlekedést és rossz visszahatást. Aki kitartóan téves utakon jár, annak meg kell látnia, hogy azok egy napon hogyan fordulnak saját maga ellen. Ez egy fontos intézkedés, hogy azok a gyermekek, akik tévedésben vannak, ne veszítsék el visszafordíthatatlanul a Jó Atyához visszavezető utat."

"Ha jól értem", mondtam,"akkor tehát a Föld közel van a dolgok jelenlegi állásának a végéhez."

"Ti eljutottatok a dolgok jelenlegi állásának a végéhez", válaszolta Firkon, miközben megállt és rám nézett.

"Hamarosan abban a csodálatos korban juttok, amelyre utalnak nektek az összes korok írásai. De aminek még azelőtt kell megtörténnie, az nagyon szomorú lesz. Ezért sürgetően szükséges, hogy az emberek a lehető leggyorsabban felfogják ennek a nagy kinyilatkoztatásnak az egyszerűségét, amelyet most átadunk nektek. Az Írások ugyan ezt már hosszú ideje hirdetik, viszont a valódi jelentését, ami elmondatott és leíratott, az írástudóknak kellett volna elmagyarázni nektek, ám azok elvesztek ő elvakított értelmük fondorlataiban."

A velünk lévők testvérek, és mindaz, amit egy ideje láthattunk és megélhettünk általuk, a legkézenfekvőbb bizonyítékai voltak annak az igazságára, amit itt közöltek nekünk.

"Szeretném megtudni", kérdezte Tina egy kicsit vonakodva, " hogy miért nem a nagy hatalommal rendelkező, meghatározó embereknek mondjátok el mindezeket? Hisz sokkal valószínűbb, hogy ilyeneknek hisznek majd az emberek. Ők ezeknek a beteljesülés előtt álló Igéknek a terjesztését, annak nagy munkáját véghez tudnák vinni."

Orthon vette át a válaszadást : "Mi kinyilatkoztatásainkhoz mindig egyszerű embereket választunk ki," mondta,"akik nem helyezik szavaink valódi értelme elé a képzettségüknek megfelelő ismereteiket és hozzá a saját gondolataikat. Mert egy előítéletek nélküli nyitott értelem alkalmasabb arra, hogy hűen közvetítsen egy mindenségből jövő kinyilatkoztatást. És az a tény, hogy a földi emberek csak azért nem hisznek valakinek, mert a közvetítő egyszerű személy, semmi mást nem bizonyít, mint egy igazságtalan megkülönböztetést, amelyből csakis azok ő büszkeségükre lehet következtetni. Mi azonban tudjuk, hogy aki hallani akarja a kinyilatkoztatást, és szereti az igazságot, nem lesz nehézsége. Mindenki vagy a saját szívében fogja megérezni és megtalálni az igazságot, amit közölnek vele, vagy ez nem jön létre. Az Írás pedig tanúbizonyság próbájaként szolgálhat mindannak a valóságos voltára, ami végbe megy a ti világotokban. Mi minden emberhez szólunk, aki jóakaratú.

"Meg van írva", folytatta Rafael szépen csengő hangján, " hogy az Úristen világméretű vízözönnel büntette meg az embereket, és megígérte, hogy ez sohasem fog még egyszer megtörténni. A Biblia továbbá tudósít arról, hogy Isten Noé által szövetséget kötött minden emberrel, azokkal is, akik majd a jövőben fognak megszületni. Isten adott Noénak egy jelet is a vele és minden leszármazottjával kötött szövetségének a megerősítésére : jelként a szivárványt ültette rá a felhőkre. Világos, hogy az Úristen számára nem a szivárvány volt a fontos, amit egy zivatar után láttok, hanem ezt az égi jelet az emberiséggel kötött szövetségének a szimbólumául választotta, azzal az emberiséggel tehát, amely fellázadt ellene és amelyet megbüntetett a vízözönnel. A szivárvány íve annak a szövetséghídnak a jele volt, amely két partot kötött össze, az istenit, a hű gyermekeivel, és földit-emberit, azokkal a gyermekekkel, akik ellenkeztek az ő szeretet-törvényével. Ezt az ívet azonban az ég felhőire ültette, és pontosan meghatározta, hogy a nagy áradat vizei sose ömöljenek többet le az égből a földi emberek megbüntetésére. Na és, ha nem voltak ott felhők, amelyek esőt hozhattak volna - miről beszélt az Atyaisten? Arról ugyanis, hogy a 'felhő' szó, repülő hajókat, űrhajókat és csillaghajókat jelenti, azaz az Atya szövetsége ránk, az Ő űrhajósaira lett bízva, és mindenekelőtt Arra, Aki közöttünk van és Aki egykor a Földre lett küldve, éppen azért, hogy most új Mózesként vezesse ki a Földet a gonoszságból az Éden megígért országába.

Ézsaiás rólunk beszélt, amikor azt kérdezte : 'Kik azok, kik felhőként szállnak tova, mint a galambok a dúcaikba?' Ő a repülő korongjainkról beszélt, melyek az anyahajóhoz repültek, mint ahogy ezt ma ti is láttátok. A 'felhő' kifejezés állandóan előfordul a Bibliában : Ezékiel egy nagy felhő alatt állt, és leírta a csillaghajót. Olvassátok el, amit rátok hagyott. És mik voltak a felhőoszlopok nappal és a tűzoszlopok éjjel, amelyek a héberek feje fölött álltak, mikor menekültek a pusztában? Mindez Istennek, az Úrnak a kozmikus dicsősége, az Ő mennyei serege. Ő, a Seregek Ura réges-régen cselekszik általunk ezzel a jellel. Mondtam már nektek," hangsúlyozta Rafael, "hogy az Úr a felhőkből szólt, amint az a zsoltárokban is meg van írva."

Rafael megfordult, hogy visszatérjen a mezőhöz, ahol Zuhl várakozott a diszkosszal és mögötte a sugárhajóval, majd azt mondta : "Meg van írva : 'Szivárvány ívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a földdel kötök' ( Móz. 1. könyv 9 :13 ) Ez a jel előttetek van, és meg lett mutatva milliónyi embernek. Nagyon fontos," erősítette meg szilárd hangon," hogy aki meg akarja érteni a dolgokat, megértse az Írások igazságát is. Az igazság megvilágítja az értelmet és lelkesíti a szívet. Mi ezért fáradozunk és kérünk sok földi embert erre az együttműködésre.

"Olvassatok!" hangsúlyozta ismét. "Olvassatok el minden szót és gondolkozzatok el rajtuk. Isten azt mondta Noénak : 'És történjen meg, hogy amikor egy felhőt vezetek a Föld fölé, akkor bizonyosan meg fog jelenni a szivárványív a felhőben. És én bizonyosan emlékezni fogok arra a szövetségemre, amely fennáll közöttem és közöttetek, valamint minden élő lélek között, amely hústestben él; és sose válnak többé özönvízzé a vizek, hogy elpusztítsanak minden hústestet.'

Nem úgy vélitek ,hogy űrhajóink feltűnése egeteken egyre gyakoribbá válik? Biztosítunk benneteket : Isten, az Atya mondta nekünk, hogy ez most már az az időpont, amelyben szándéka felszaporítani a Föld fölött a hű gyermekeinek repülő hajóit, és hamarosan a szivárványív is látható lesz fölöttük, hogy a köztünk és az Atya közötti szövetség mindenki számára ismeretessé váljék, egy olyan szövetség, amely ki lesz terjesztve a Föld gyermekeire is.

 

Ezeken az égi hajókon fogunk tartózkodni, és ott lesz mindenekelőtt Az, Aki megígérte, hogy újból eljön az ég felhőin nagy dicsőséggel és hatalommal. Ő velünk együtt vissza fog benneteket vinni az Édenbe, hogy újra benépesítse az Ő kertjét."

Időközben a mező közelébe értünk, és a háttérben láttam a csillaghajó enyhe fényességét, valamint azon diszkoszét, amelynél Zuhl várt türelemmel. Firkon vette át a szót :

"Jó, ha nyomatékot helyezünk arra, hogy nyíljanak meg a szívek arra a kinyilatkozásra, amely az Írás szavaiban van, és hogy azok kapcsolatban állnak az idők jeleivel. Sokan mindent az ő logikus következtetésükkel szeretnének megoldani és tanult értelmük felfedezéseivel, az igazság azonban sokkal egyszerűbb és mélyebb, mint az ő szőrszálhasogatásuk. Az Atya igazságot akaró gyermekei viszont érezni fogják, hogy az hogyan érinti meg a szívüket, mert mi mindig segíteni fogunk nektek."

Rafael egyik kezét a vállamra tette, barátságosan rám nézett és azt mondta nekem :

"Azok a kinyilatkoztatások, amelyeket ma feltártunk nektek, sokakat meg fognak lepni, mint ahogy most megleptek titeket. Ezek sok meg nem értést és szenvedést fognak nektek okozni. De szükséges, hogy ez megtörténjék, hogy sok dologról lehulljon a lepel. Sok jóakaratú ember hinni és segíteni fog nektek. Ők ezzel azon Személy jó ügyének segítenek, aki nem hazudik, és mi is velük leszünk. Most mennünk kell. Üdvözletünk pedig így szól : viszontlátásra!"

A legszeretetteljesebb testvéri öleléssel köszöntünk el egymástól. Ők hárman odamentek a diszkoszhoz, melynek a fedélzetére léptek, majd egy pillanat alatt a korong eltűnt a csillaghajó belsejében, mely most még nagyobbnak tűnt. Egy zümmögő hangot adott ki magából, míg világító ereje megnőtt, és megváltoztatta a színét, és a fehérből, amilyen volt, narancssárga lett. Aztán nagyon gyorsan felemelkedett a csillagokhoz és eltűnt onnan, mint a villám.

A mi barátaink nem távoztak el arról a helyről, ahol korábban hátrahagytuk őket. Roberto megjelenítette azokat a képeket, amelyeket telepatikus úton kapott, és pontosan azt a csillaghajót és a négy diszkoszkorongot rajzolta le. Nico arról a dombról, amelyen sétálgatott, látott egy fényt, amelyik különös módon mozgott az égen. Ennek a fénynek a cikkcakkpályája nem hagyott kétséget eredete felől.Anna és Paolo telepatikus kapcsolatban követte a beszélgetés egyes részleteit. Mindannyian olyan jeleket vettek, melyek annak a tapasztalatnak feleltek meg, melyeket Tina és én szereztünk a mindenségből érkezett testvérekkel átélt közvetlen kapcsolatban.

Belsőleg meghatottan és boldogan hajtottunk le a Riviérára, hogy rátérjünk a Genovába vezető útra.

 

7. fejezet

 

Találkozás az emberek között

 

Egy este meghívtam Tinát egy sétára a nervi strandra. Meghívtuk hozzá Paulót és Robertót is. Autónkat leállítottuk a vasútállomással szemben, majd útnak eredtünk a tengerpart felé. Varázslatos este volt, a levegő simogatóan enyhe. Egész hosszú ideig mentünk előre és meg-megálltunk csodálni a szikláknak csapódó habzó hullámok színjátékát. Valahogy úgy tűnt számunkra, mintha valamiinek történnie kellene. Gondolatban Rafaelhez fordultam, próbáltam kozmikus kapcsolatba kerülni vele, de nem kaptam választ. Megfordultunk és elindultunk visszafelé a vasútállomás irányába. Ahol azonban sétálgattunk visszafelé a széles pálmasétányon a finom tavaszi illatban, Tina és én egy szokatlan belső örömérzést észleltünk magunkban.

Majd hirtelen meglepett valami, mire megszorítottam Tina kezét. Ő nem mondott semmit, mert maga is észrevette, hogy mi csodálkoztatott el engem : az utca szemközti oldalán ott sétált Rafael. Kíséretében volt a másik mindenségbeli testvér. Mindketten lassan, gyermeki ártatlansággal ballagtak ott. Ha valaki nem tudta volna, hogy kik ezek a gyalogosok, biztosan két jó kinézetű és előkelő földi halandónak tartotta volna őket. Feltűnés nélkül leléptem a járdáról és átmentem hozzájuk. Tina a barátaink mellett maradt, akik nem törődtek azzal, hogy én miért mentem át a másik oldalra.

Rafael hátrafordult, mosolygott egy kicsit, de telepatikusan azt mondta nekem, hogy nem beszélgethetünk normál földi módon. Így hát kis távolsággal követtem őket, és íme : most megkaptam a bizonyosságot arra, hogy a testvérek valóban közöttünk vannak, abból a célból, hogy értünk tevékenykedjenek!

Rafael egy nagyon elegáns, kék, egészen könnyű anyagból készült öltönyt viselt. A másik testvér is elegáns volt, de inkább sportos. Amikor jobban belegondoltam ebbe, világossá vált számomra, hogy ezeknek az lényeknek a szeretete nem ismer határokat, és hogy valójában készek voltak arra, hogy mindent megtegyenek értünk.

"Ha beleolvasol a Bibliába," mondta Rafael nekem máris telepatikusan, " ott megtalálod leírva : a vendégszeretetről ne feledkezzetek meg, mert azáltal egyesek tudtukon kívül angyalokat vendégelhetnek meg. "

Rafael folytatta a sétát a kísérőjével az oldalán. Én külsőleg lazán követtem őket, de közben elgondolkoztam az Írásnak ezen a szavain, Szinte felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy ebben a könyvben, a Bibliában milyen világosan ki vannak fejezve azok a dolgok, amelyeket most saját magamon meg volt szabad élnem.

Rafael folytatta : "Időkkel ezelőtt szeretettel és tisztességgel fogadtak minket a földi testvérek, ma már azonban nem ilyen a fogadtatás. Földön - ismételjük - kevesebb szeretet van, mint az a levegő, amit belélegeztek." Aztán valami olyasmit mondott, mintha szórakozottan beszélne valakivel, majd hozzáfűzte :" Manapság már nem mutatkozhatnánk nyilvánosan. Aki a mi üzenetünk igazságában és jóságában hinni akar, az azért fogja ezt megtenni, mert párhuzamot talál benne azzal, ami az ő szívében él.

Aki nem akar hinni, az a mi jelenlétünket is az ő kénye-kedve szerint értelmezné. El fog jönni az idő, amikor nyíltan megmutathatjuk magunkat, és akkor a mi örömünk nagy lesz."

Ezen szavak után azt kívánta, hogy folytassuk örömmel a sétánkat a barátainkkal, és arra kért, hogy ne kövessem tovább. Hátrafordult és mosolygott, és ugyanúgy tett a kísérője is.

 

8. fejezet

 

Égi sorompó és bölcsességek

 

Rafael újabb találkozóra hívott.

Akkor érkeztünk meg a találkozás helyszínére, amikor a Nap már lemenőben volt. A fény vándorai nem sokat várattak magukra. Megpillantottuk Rafaelt, és vele volt Firkon, Orthon, Kalna és Ilmuth is. Közelebb léptek, és nagyon melegen üdvözöltek bennünket. Leültünk a fűbe. Innen fentről láttuk az előttünk fekvő völgyet és a háttérben a tengert. Néhány méterrel mögöttünk kezdődtek az erdő fái.

Rafael ránézett Firkonra, és én megértettem, hogy ezzel kérte őt, hogy ragadja meg a szót. Ő pedig rögtön bele is kezdett sajátos élénkségével :

"Amikor arról beszélünk nektek, hogy csillaghajóink keresztülszelik a világmindenséget, akkor azzal nem akarjuk azt mondani, hogy csak az anyagi tereken haladunk keresztül. A tér mindenekelőtt végtelen anyagon túli univerzumot tartalmaz. A ti tudományotok megfigyelése alatt egyedül az anyag dimenziója áll. A kozmikus dimenziók azonban annyira számosak és különbözőek, hogy arról még halvány fogalmatok sincs. Sok tudás és idő szükséges annak felméréséhez, amit mi mondtunk nektek. Most még sok fantáziával sem érthettek meg akár egy keveset sem az ilyen valóságokból."

Firkon kivárt kicsit, amíg felfogóképességünk mégis valamit elraktározott az épp elhangzottakból. Láttam, hogy a körülöttünk ülő űrtestvérek nagyon figyelmesen hallgattak. "A kozmoszban - folytatta - nem csak az anyagi dimenzió létezik. Vannak anyagon túli dimenziók, amelyek nem csak szélességet, hosszúságot és mélységet foglalnak magukba, hanem egy sokkal nagyobb gyazdagságot és végtelen életvalóságot, miáltal mindaz, amit ti 'mögöttnek', 'előttnek', 'felettnek', 'alattnak', 'belülnek' és 'kívülnek' neveztek, túlhaladott fogalmakká válnak. Minél magasabb világról van szó, életereje annál újabb és szabadabb formákban fejeződik ki, és a tudat sokkal átfogóbb látószögévé tágul. Minden magasabb dimenziónak megfelel egy bizonyos fejlettségi fokú emberi test. Minden új világ, amelyre az ember fejlődő lelke jut, a magasabb egységre jutott érzékei számára olyan jelentőségben és új gondolkozásban nyilvánul meg, amilyenek a korábbi, túlhaladott dimenziókban ismeretlenek voltak. És így a világmindenség minden új fokozata új valóságokkal és az életerő új létformáival jár, és ezek mindig ugyanazokból az univerzális törvényekből jönnek létre, amelyek az egész Teremtést rendben tartják. Minél fejlettebbek és ezáltal tökéletesebbek a dimenziók, az azokat megélő tudata annál jobban ismeri azt a szeretetet, amellyel minden teremtve lett, és azt a szeretetet, ami bennünk érvényesül. A mindent átfogó szeretet az az életerő, amely minden létezést egyben tart.

Firkon ismét szünetet tartott. Hangjának élénk tónusa és kézmozdulata lelkes légkört kölcsönöztek az előadásának, melyet példákkal és hasonlatokkal szemléltetett.

"Amikor egy csillaghajó már a Földön áll", mondta, "akkor már teljes mértékben anyagivá vált. De kozmikus erőtérbe burkolva marad, amely függetlenné teszi a bolygó gravitációjától. Így tudunk könnyedséggel elemelkedni a Földtől, és egy pillanat alatt felülemelkedni a ti fizikátok szerinti minden törvényen.

Így gyorsulunk fel a Földről az anyagtalanodás ideális sebességére minden nehézség nélkül, mivel nem köt minket a nehézségi erő. Ha megemeljük az életritmusunk frekvenciáját, közvetlen összhangba kerülünk más dimenziók életével. Tetszés szerint fel tudunk emelkedni magasabb dimenziók egeibe vagy újra le tudunk ereszkedni alacsonyabb dimenziókba, egészen eddig az anyagi szintig."

Ekkor feltettem egy kérdést : "Melyik dimenzióba tervezitek meg a csillaghajóitokat?

Firkon mosolygott, és a következőket mondta : "Megépíthetjük őket bármelyik dimenzióban, amelyikben épp akarjuk. Ez számunkra nagyon egyszerű. ( megj : mert egy pillanat alatt gondolatilag alkotják meg ) Ha mélyebb tudással rendelkezik valaki, és azáltal az egész Teremtéssel tökéletes összhangban van, és tudatosan engedelmeskedik Isten, az Atyánk egyetemes törvényeinek, akkor minden jótétemény lehetséges.

Az Írásokban többször is előfordul, hogy mindaz, amit az Atyaisten teremtett, az jó, sőt nagyon is jó volt; mert az az Ő kezeinek munkája révén jött létre. A nehézségek viszont csak azok számára kezdődtek, akik ki akarták próbálni a rosszat. Ők tudatlanságba estek az egyetemes törvényeket illetően és a tudatlanságuk túlkapásokra csábította őket. Az Atya minden jó gyermeke egyszerűen és bizalommal hagyatkozik Teremtője kezeire, aki semmit sem hagyott figyelmen kívül. Ő maga a teremtés által, és fejlettebb gyermekei által cselekszik. Az utóbbiak közelebb állnak Hozzá, és jobban ismerik az Ő szeretetének törvényeit. Ha azonban gyermekei, mint ahogy ez a Földön történik, felhagynak az abba vetett bizalmukkal az iránt, aki a mindenséget teremtette, ráadásul még büszkévé is váltak, akkor minden nehéz és bonyolult lesz."

Firkon kezével jelzett Orthon felé, hogy vegye át ő a szót. Orthon mosolyogni kezdett és azt mondta : "Jákobnak mutattunk egy létrát, amely a Földtől az égig ért. Ő azon angyalokat látott fel- és alá közlekedni.Nem gondoljátok" kérdezte, "hogy ez a létra az összes kozmikus dimenziót jelenti, amelyek elválasztják a Földet az Égtől? Mi végighaladunk az összes ilyen égi fokon, amíg hozzátok érünk, majd visszatérünk oda fel. Ennek a létrának a csúcsán található az égi sorompó."

Tina kérte ennek az Orthon által említett égi sorompónak a részletesebb magyarázatát.

"Az a kozmikus terület", magyarázta Orthon, "amelyet égi sorompónak nevezünk, gyakorlatilag az utolsó olyan dimenziókból áll, melyek formája még annak felel meg, amelyeket ti ismertek. Azon túl a tiszta Mindenség létezik, a tiszta életerő, az élet lényege, amelynek már nincs szüksége a külső formára, mint eszközre. Hogy valamilyen fogalmatok lehessen erről" - magyarázta tovább - " úgy mondhatnánk, hogy az égi sorompó alatt a kozmikus közegekben, azok univerzumaiban és világaiban sok-sok térsík létezik, de a sorompó fölött a tudatos személyiségek azok ( megj : forma nélküli Mindenség-energialények ) akik a teret alkotják. Minél magasabbra emelkedünk a Kozmoszban az égi sorompó felé, annál inkább megszabadulunk a formáktól, hogy egyre szabadabban fejezhessük ki az Egyetemes Tudatot; egyre magasabb szinten valósul meg a lét minden lehetősége, ami belénk van oltva, és tudatosan belépünk a teremtő Atya ölébe, a boldog istenségbe. A végtelen szemlélete egyre elmélyültebb és valóságosabb lesz. A fejlődés azonban sosem szűnik meg. A Teremtő Atya számára nem léteznek határok, és Ő azon gyermekei számára sem állított fel ilyeneket, akik az Ő isteni szeretetének végtelen útját akarják járni."

Ekkor Tina egy további kérdést tett fel : "Amikor az imában azt mondjuk, hogy Miatyánk, aki a mennyekben vagy, akkor a mennyek alatt az égi sorompó fölötti teret kell érteni, vagy a kozmikusat is?"

Orthon mosolygott. "Istent", mondta, "nem lehet bezárni egy térbe, sem kozmikus térbe, sem Kozmoszon túliba. De az égi sorompón kívüli, a tudat legnagyobb tisztaságában az isteni személyiség egyre közvetlenebb szemléletében vagyunk. Az isteni valóságban való részvétel egyre önállóbb lesz. Ezért a mennyeket maga az istenség képezi, amely a teret alkotja, de értjük alatta azt az összes térsíkot is, amelyet el kell érni ebben a Teremtőhöz való felemelkedésben. Ő minden ismeret és boldogság Forrása."

Firkon arcán megjelent egy olyan, mintha meg szeretne fogalmazni egy nehezen érthető gondolatot.

"Annál, amiről beszélünk", mondta, "valójában sok múlik a szakkifejezéseken és szavakon. A lényeg azonban nagy vonalakban elképzelhető úgy, ahogy elmondtuk. Ám minden, amit szavakkal fejezünk ki, nagyon korlátozott módon hat. A Kozmosz viszont egy határtalan csodavilág. A Mennyei Tér pedig a tudat felvirágzása a szeretet végtelen lehetőségeit illetően, amely mindennek az alapja és a világmindenség életet adományozó lényege. A szeretet maga az Istenség. Ez nyilvánul meg az életerők fejlődési fokoztában, a dimenziók, az életterek, a tudathordozók útjában, mert a Teremtésben nem ismeretes sem ugrás, sem üresjárat. Mindent az Atya teremtett meg végtelen gondossággal, finom átmenetekkel és felfoghatatlan szeretettel. A mindenség nagyszerű törvényei a gyermekei szolgálatára állnak, akik Ő végtelenül szeretet. Ezek a gyermekek ugyanakkor annyira szabadok és oly nagy méltóságúak, hogy megvan a lehetőségük arra, hogy ellenkezzenek e törvényekkel és megzavarják a Szeretetnek és az Örök Életnek ezt a tervét. Az embernek azonban be kell látnia, hogy ő egy olyan teremtmény, akinek az egyedüli korlátozottsága abban áll, hogy nem ő a Mindenség Atyja, éppen ezért lenne fontos, hogy az ember egyedül Neki tartozzon szeretettel és engedelmességgel. Ám mégis az Ellene elkövetett bűn volt a gonoszság megjelenésének a kezdete a Kozmoszban."

Én is épp arra gondoltam, hogy a földi ember úgy viselkedik, mintha csak ez az élet létezne. Így Rafaelnek feltettem a kérdést:" Nem lehetséges valami konkrétat tenni azért, hogy a Föld emberei számára nagyobb bizonyítékokat szolgáltassatok arra, hogy vannak más világok is, és hogy ti ott éltek? Ez sok ember lelkiismeretét indítaná gondolkozásra, mert az ilyenek abban a tévedésben élnek, hogy ez után a földi élet után nem lehet más."

Rafael jóságosan nézett rám, de szemeiben kendőzött szomorúság volt, amely majdhogynem szemrehányásnak tűnt szám.

"Még nem érted meg", mondta aztán,"hogy nem a külső bizonyítékok azok, amelyek sokakat arra fognak késztetni, hogy eltávolodjanak a tévedéseiktől és a rossztól. A vérnek és igazságtalanságnak e sokezer éves történelme folyamán annyi bizonyítékot kaptak már az emberek. De ezeket mind elutasították, és így sokak felelőssége és bűne egyre nőtt. Jézus földi élete alatt és akkor is, míg meghalt a kereszten, valamint halála után bizonyítékok ezreit szolgáltatta. Mégis keves fogadták azokat el. Ma sok ember lát olyan dolgokat, amelyek alapján megérthetné azokat a valóságokat, amelyeket alapján megérthetné azokat a valóságokat, amelyeket elmagyaráztunk nektek, és mégis félreértelmezik azokat. És amikor kénytelenek lennének elismerni a tudatlanságukat, azzal vigasztalják magukat, hogy egy napon majd az emberi tudomány is tud adni magyarázatot ezekre a tényekre. Nem a bizonyítékok fogják megmenteni a ti világotokat, hanem azoknak a szeretete, türelme és hite, akik a Földön szellemileg már előrehaladottabbak: a jóakartú emberek! A szeretet végtelen hatalma fog győzedelmeskedni a gonosz fölött, amelynek mégiscsak megvannak a nagy korlátai. Így lesz vége a halállal és erőszakkal telt utatoknak. Az Atyának és hűséges fiainak a szeretete lesz a meggyőző hatalom a konok szívekben, és akkor fog megnyílni értelmük az ismeret számára. Mire lenne jó az, ha igazságokat sajátítanának el előbb az emberek, anélkül, hogy kitörölnék előtte a saját tudatukból a tévedést? Csak arra, hogy a bűnöket növeljék!"

"Lásd be", mondta jóságosan, hogy a fényt arra ajándékozzák, hogy használjon, nem arra, hogy fájdalmat keltsenek vele azoknak a szemeknek, akik a sötétséghez vannak szokva."

"Akkor tehát", mondtam én, "ez a felvilágosítás fokról fokra fog történni?"

"Helyes", válaszolta Rafael, aki derültebbé vált. "Isten senkit sem akar összetörni, és mi aszerint viselkedünk, amilyen az Ő szeretete megtévedt gyermekei iránt. Mégis fontos, hogy minden lehetségeset megtegyünk annak megakadályozására, hogy a gonosz útjai elérjék a megengedett határokat. Abban az esetben ugyanis a visszatérés annál fájdalmasabb lesz, minél messzebre ment a tévedés. A szenvedés az a nagy, univerzális hang, amely a megmentésre figyelmeztet. Ez annak a visszhangja, amit az Atyaisten szenved el, akinek fájdalma összemérhetetlenül nagyobb, mint a teremtményeinek összes szenvedése. Ő megengedi, hogy gyermekei, akik ki vannak téve a veszélynek, megkóstolják ezen szenvedésnek egy morzsáját, hogy megértsék, az igazi boldogság csak abban áll, hogy mellette maradunk az Ő igazságában és bölcsességében".                                                                                                      

Csend állt be. Én sose gondoltam arra, hogy az Atyaisten olyan lény, aki szenvedni is tudna. Úgy véltem, hogy az Ő boldogságát semmi sem zavarhatja meg. Firkon a szemeimbe nézett. Észrevettem. hogy olvassa a gondolataimat. Mosolygott. Aztán komolyabb lett, és azt mondta: "Az úgy igaz. kedvesem, hogy az Ő végtelen boldogságát semmi sem befolyásolhatja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyidejűleg ne kellene szenvednie gyermekei ellenszegülése és szenvedése miatt. Ő anélkül szenved, hogy közben elveszítené a boldogságát."                                                                                                                                      

Ekkor elgondolkodva elhallgatott. Sóhajtott, majd komoly hangon hozzátette: "Ha tudnátok, hogy mit jelent Isten szenvedése!..."                                              

Többet aztán nem mondott; én csak annyit vettem észre, hogy nehéz fájdalom nyomasztotta. Benne az Atyának egy nagy fiát láttam, aki kifejezte minden szeretetét ez iránt a végtelen lény iránt, egy olyan lény iránt, aki nem érdemelte meg, hogy kihasználják abban a bizalmában, amelyet mint rendkívüli ajándékot adományozott a gyermekeinek, és amelyet csak egy ilyen Isten adhatott.                                                                                                                              

Én bocsánatot kértem nehézkes felfogásom és szívem keménysége miatt. Rafael mosolygott, és azt mondta, hogy az egész Teremtés a szeretet iskolája. Biztosította, hogy a tudást mindenki megkapja ajándékba, aki megnyitja szívét a jóság és az egyszerűség számára.

Ekkor Kálna kapcsolódott be a beszélgetésbe édes hangjával; tekintete sugárzóvá vált. "Az írások", mondta,"gyakran említik a szívnek azt a mélységét, amelyből Isten szól gyermekeihez. Ez a szellemnek egy dimenziója, mely az emberi lény azon része, amelyik a tudat mélységének felel meg. A szív és a szellem az írásokban ugyanazt jelentik. A szív nem ismeri az értelem nehézségeit, hanem megvan az a képessége, hogy elmélyedjen Isten szemléletében, az Ő lényének szeretetében, jóságában és igazságában. Ha az Atya gyermekei átlépik az égi sorompót, és belépnek a tiszta Mindenségbe, az Istenség és végtelen csodáinak közvetlen látására, akkor az Örök Életben vesznek részt, mégpedig többé nem az értelem körülményes törvényeivel, hanem a szívnek vagy a szellemnek a világos és tiszta képességeivel. A Föld emberei a legnagyobb hangsúlyt helyezték az értelem mélyenszántó építkezésére. és rabságba helyezték a szívet. Elvesztek a gondolatok labirintusában és megengedték a büszkeségnek, hogy felüsse székhelyét ezekben a mindent felforgató gondolatmenetekben. A tévedésbe esett értelem előbb megkezdte a szív fogságba ejtését, majd pusztító tevékenységét a saját legbelső lénye ellen fordította. De a szív dimenziójának elpusztítása az ember saját örök halálára való felesküvését jelenti, a szellem halálát, az elkárhozást. Jézus feltárta nektek ezzel kapcsolatban az igazságot.

"Ti rossz sorsotok amiatt van", folytatta Kálna", hogy bennetek az értelem és a szív állandó konfliktusban áll egymással. Vagy még inkább: az anyagot és a szellemet egymás ellen lázítottátok. Ez a háborús állapot abból a büszkeségból fakad, amely bennetek lakozik. Minden szenvedély a büszkeségből származik. Minden szívdimenzióból származó pusztító szenvedélyetek a büszkeséggel átitatott értelmetekből tőr elő. Ha megszabadítanátok az értelmeteket a nagyképűségtől és szerénnyé, egyszerűvé, jóvá és tisztává válnátok, ahogy az Atyaisten teremtett benneteket, akkor megoldottátok volna magatoknak a gonoszság és boldogtalanság egész problémáját.

Ezután Ilmuth vette át a szót. Szemei szikráztak. „Ti meg vagytok győződve”, mondta, „hogy a büszkeséget nehéz levetkőzni. Igazat mondtok, hisz már csak arra vagytok képesek, hogy mindent ugyanazon a szemüvegen keresztül lássatok, a saját megtisztulásotokat is. Ehhez jön még, hogy egy perfekcionista tisztítást tanítottak nektek, amire nem vagytok képesek, és így juttok végül arra a meggyőződésre, hogy a Jó útja számotokra a Földön nem lehetséges. Ez azért történt így, mert tanítóitok és pásztoraitok is tele voltak büszkeséggel és perfekcionizmussal. Ezzel szemben a tisztulás és a büszkeségtől való megszabadulás útja kis lépésekből áll, fokozatos, fokról fokra történő tisztulásból. Olyan ez, mint amikor a tüdőbe lassan egyre több oxigént engedünk, míg végül megszűnik a mérgezés. A ti Szellemeteknek meg van minden képessége arra, hogy fokozatosan átalakítson benneteket. Annyi kellene csak hozzá, hogy tudatotoknak naponta adjatok egy kis egyszerűséget és alázatot, és akkor azt is felfedeznétek, hogy valaki más vagytok, mint akinek addig hittétek magatokat. De ha minden nap egy kicsit járatjátok magatokat a rosszban és a büszkeségben, akkor szívetek dimenziója el fog halni, megfullad, anélkül, hogy észrevennétek.

Isten jó. Ő szeretettel tekint szívetek jó, kicsiny dolgaira. Nem követel sokat elveszett gyermekei megmentéséhez. De bizony a büszkeségből való kigyógyuláshoz nem szabad büszkének lenni. A szerénység és egyszerűség szerénységhez és egyszerűséghez vezet. Szeretet és türelem szeretethez és belső békéhez vezet. Ne foglalkozzatok gondolataitokban túl sokat a ti rosszaságotokkal, hanem inkább az Atya jóságára gondoljatok és azon hűséges gyermekeinek a jóságára, akik az Ő nevében dolgoznak a ti jólétetekért.”

Ekkor Rafael ragadta újra magához a szót: „Az értelemnek”, mondta, „meg van az a képessége, hogy rögzítse, feldolgozza és megváltoztassa a szív dimenziójának tartalmait. A fejlett értelem képességei azonban, ha jól használják őket, nem a szellem hangjával ellentétben, hozzásegíthetik a szívet tartalmának kifejezéséhez. Az intellektus azonban hóhérkötéllé válik, ha eltorzítja és elnyomja a szív tartalmait. Akkor a szív és az értelem ellenségek, bajok és betegségek ütik fel fejüket, amelyek oly sok fájdalmat jelentenek a ti életetekben.

Megismétlem nektek: az értelem Isten mindent átfogó szeretetének és törvényeinek ellenségévé válhat, és kiölheti az ember szívéből a szeretetet. Az út, amelyik be lett mutatva nektek – megismételjük – az egyszerűség, az alázat, szerénység és jóság útja. Törekedjetek ezekre a dolgokra, hogy biztosítsa azokat számotokra az Atya. Kérjétek Őt ezekre, és meglátjátok a megmentés eljöttét.”

Ilmuth folytatta: „Aki szereti a Jót, az olyan számára nincs halál, semmilyen vonatkozásban. Hatalmas tévedés azt gondolni, hogy az anyagi test halálával mindennek vége. Ez a gondolat a belső vakság és tudatlanság gyümölcse. Meghalni annyit jelent, mint más bolygón új testtel megszületni, egyben új, burkoltan már bennetek lévő életformáknak teret engedni. Új világokban életre kelni azt jelenti, hogy egy fejlettebb tudatot hozunk működésbe, boldogabbak vagyunk egy magasabb tudatban és egy gazdagabb lehetőségeket tartalmazó élettérben.

Jézus figyelmeztette a Föld embereit, hogy vigyázzanak, értelmük büszkeségével és álszentségével ki ne öljék a szeretetet a szívükből; mert ez azt is jelenthetné, hogy nem születhetnének újra magasabb bolygókon, hanem annak a veszélynek tennék ki magukat, hogy olyan zavart helyzetbe kerülnek, amely állapot a halálhoz hasonlítható. Az Atya fájdalma ezek miatt az elveszett gyermekek miatt olyan nagy, hogy azok észreveszik azt, és az ő szenvedésük is csak növekszik, mert akaratuk makacsul vonakodik szabadon engedni őket a gonosz fogva tartó szorításából. Vannak önfejű testvérek, akik annyira esztelenül cselekszenek, hogy magukat is és testvéreiket is elrontják, és a következőkben valóságos démonokká válnak; hogyne lehetne az ilyeneknél a halálról beszélni? Mindig van remény és megmentés, de igazságtalan dolog visszaélni egy ilyen imádatra méltó Atya bőkezűségével és nagyvonalú jóságával. Az ilyen nagy szenvedéssel járhat; mert Ő igazságos is. Jaj lenne nekünk, ha nem így lenne!”

Ekkor hallgatás következett, ami számomra figyelmeztetésnek tűnt. A nap időközben lement, és a hegyek sötétkékbe burkolóztak. A völgy sokkal otthonosabbá vált.

Rafael azt mondta, hogy eljött az ideje, hogy elbúcsúzzanak, de azt is megígérte, hogy hamarosan újra találkoznak velünk.„Még sok mindent el kell mondanunk nektek”, jegyezte meg.

Az este elközelgett, és a sötétedés az egész vidékre kiterjedt. Úgy búcsúztunk el egymástól, mint régi barátok, szomorkodva amiatt, hogy el kellett válnunk egymástól.

Kért minket Rafael, hogy távolodjunk el néhány tucat méterre. Láttuk, hogy kinyílt a repülő korong ajtócskája, és hófehér fény tört elő, amely bevilágította az egész környező növényzetet. Mindenki bement, majd végül kézintéssel barátságosan üdvözöltek bennünket. Aztán megint zajtalanul bezárult az ajtó, és a korong azonnal megindult hihetetlen sebességgel felfelé. Nem sokra rá el is tűnt. A réten a fű laposra volt nyomva, és enyhén borzolta a szellő.

 

 

 

9. fejezet

 

Egy fény a tengeren

 

Június 15-én este otthon voltam, és épp bele akartam kezdeni a Genezis egyik szakaszának olvasásába, amikor kozmikus kapcsolatba kerültem. Firkon hangja hívott, hogy Tinával és a barátokkal menjünk Nervibe.

Szokás szerint leparkoltunk a vasútállomás közelében és sétába kezdtünk, de nem történt semmi. Én minden esetre nyugodt voltam, mert biztos voltam benne, hogy a testvérek meg fognak jelenni.

Besétáltunk a kis város belsejébe, majd visszatértünk a tengerparti sétányra. Gianna azt mondta, hogy ő kész lenne akár az egész éjszakát ott tölteni, csak lásson valamit. Azt válaszoltam neki, hogy a türelmet mindig megjutalmazzák, mégis szívemben félni kezdtem, hogy a testvérek valamilyen okból talán mégse mutatkoznak meg.

Hirtelen azonban a tenger felől egy fehér fényt láttunk közeledni, San Fruttuoso partja felől. Paolo lelkesedésében hangosan felkiáltott, önmérsékletre kellett intenem.

A fény körülbelül 50 m-re közelítette meg azt a strandot, amely mellett a sétaút elhaladt. Íme itt volt a repülő korong, mindenki számára jól láthatóan. Paolo és Gianna hangosan lelkesedtek: „Ők azok valójában! Ezek a testvérek!”

Paolo világos kozmikus kapcsolatba került és őt pontosan tájékoztatták előre a találkozás fázisairól.

„Most kapcsolják be a fehér fényt alul”, mondta Paolo, és a fény tényleg kigyúlt. „Most felerősítik a fényt!” És a fény világosabb lett. „Most lecsökkentik a fényerőt!” És a fények vesztettek erejükből.

És ez így ment tovább, Paolo hangosan bejelentette a piros, zöld és kék fényeket, amelyek azonnal felgyulladtak. A repülő korong felvett mindenféle színt, majd délnyugati irányba eltávolodott és eltűnt a láthatáron.

Kozmikus kapcsolatban Rafael hangja szólalt meg bennem, aki önmérsékletet ajánlott és érzékeltette, hogy jó lenne arról a helyről elmennünk. Én attól féltem, hogy azok az emberek, akik jelen voltak a korong közeljövetelénél, feltartanának minket és kérdéseket tennének föl, de Rafael biztosított, hogy erre nem kerül sor.

Jobb oldalamon két idős ember tartózkodott, akik szó szerint tátott szájjal álltak ott és figyelték az eget. Valószínűleg nem tudták elképzelni, hogy mi is történt. Talán azt hitték, hogy egy szokatlan repülőgépről van szó. Átfutott az agyamon, hogy valamilyen magyarázatot adjak nekik, de Rafael azt sugallta, hogy ne tegyem. Engedelmeskedtem, és elmentünk arról a helyről nagy örömmel szívünkben.

 

 

 

10. fejezet

 

A Fenséges Hölgy

 

A következő találkozás a gabonatáblák közötti nagy sík réten történt. Sok órára volt szükségünk, hogy autónkkal megtaláljuk a helyet. Mint mindig, most is kozmikus kapcsolatban kaptunk útmutatást. Az idő szép volt és meleg volt. A napot időnként egy sűrű felhő takarta el. Miután megérkeztünk a vidékre, ott hagytuk egy helyen az autót és gyalog mentünk be a gabonatáblák között a helyszínre. Az égbolt valahogy sokkal tágabbnak tűnt, mint amilyenhez szokva voltunk, ahol a korábbi találkozásaink voltak. Hirtelen repülő korongok különböző formációit láttuk elhúzni az égen, űrrepülőgépek akkora számát, hogy egész megdöbbentünk. Ezeknek a formációknak minden fölöttünk történt elrepülésekor egy szokatlanul markáns, de kellemes rezgő hang keletkezett, ami távoli, mennyei sztereo hangzásnak hallatszott.

Ezután azt láttuk, hogy az ég egy pontjáról elválik egy csillaghajó. Közeledett, majd megállt a levegőben néhány száz méterrel az aranyló kalászokkal takart föld felett. Egy repülő korong jött ki belőle, ami olyan nagy és szép volt, amilyent korábban még sose láttunk.

Tina mint mindig, most is örömkiáltásokban tört ki. A kozmikus repülő korong leereszkedett arra a kis rétre, amely két részre osztotta a gabonatáblát. Rafael, Firkon, Orthon, Kálna és Ilmuth szálltak ki, akiket egy különlegesen szép fiatal hölgy kísért, aki mély benyomást gyakorolt ránk. Mindannyian egyszerűen voltak öltözve bő „repülős” öltözékben vagy bokáig érő hosszú ruhákban. A szövet könnyűnek tűnt, varratok nem voltak rajta. A színek csillogtak. Drapptól égszínkékig és rózsaszíntől kékig. A hölgy gyöngéd égszínkékbe volt öltözve, gesztenyeszőke haja a válláig ért. Szandált viselt, melyek aranyszínűnek tűntek, de a színek csillogtak, és néhány szín olyan volt, amit nem tudok leírni. Külsőre a hölgy kb. 20 évesnek látszott. Kedves kék szemei kifejezhetetlen szépséget és jóságot fejeztek ki. Egész lényéből magasztos finomság és nagyság sugárzott. Kedves és természetes egyszerűséggel mozgott, és így közeledett felénk.

„Legyetek üdvözölve ezen velünk való találkozás alkalmából, melyre már régen vágytunk”, mondta puha hangon. Rafael azt javasolta, hogy üljünk le egy fa árnyékába, amely annak a kis rétnek a szélén állt, mely kettéválasztotta a gabonatáblákat.

A nagy korong néhány tucat méterre állt tőlünk, és csak állva láthattuk, mert ha ültünk, a kalászok szemeink fölé magaslottak.

Mindenki talált magának egy viszonylag kényelmes helyet. A vonzó szűz egy enyhén lejtő rézsűre ült, melyet fűcsomók borítottak. Rafael elmondta, hogy az a kozmikus sugárhajó, amelyet még legutoljára mozdulatlannak láttunk az égen, egy mágneses mező által van védve, amely az emberi szem számára láthatatlanná teszi azt.

A testvéreken látszott az az öröm, hogy közöttünk lehetnek, és mi is örültünk. Aztán csend lett, és a mindenségből jött végtelenül kedves hölgy elkezdett beszélni.

„Amint megadatik majd nektek, hogy csillaghajóinkkal utazzatok a mindenségben, más olyan dolgot is elmondunk nektek, melyek veletek való közlése szívügyünk.

A mostani küldetésnek az a célja, hogy ismereteket adjunk át nektek és olyan tapasztalatokban részesítsünk benneteket, amelyek képessé tesznek titeket arra, hogy átadjátok üzenetünket földi testvéreiteknek. A világegyetemben minden élet kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Ha egy bolygó veszélyben van, és fenyegeti a békét és az Atya egész családjában az egyetértést, mi az Ő nevében gondoskodunk a megmentésről.”

Mindannyian felé fordultunk és legnagyobb figyelmünkkel hallgattuk. A nap vöröses fényt vetett arcára úgy, hogy a varázslatos színjáték kiemelte csodálatos szépségét, míg szavai és taglejtései nagy bölcsességet és tudást fejeztek ki.

„A jó”, folytatta, „jót eredményez, az öröm örömöt kelt. A szeretet szeretetet szül, a tudás további ismereteket. Az egész kozmikus élet mozgásban van. Ugyanez a törvény érvényes a gonoszságra is, ami másokban is gonoszságot szül, ha nem arra szolgál, hogy érthetővé tegye annak hasztalanságát és károsságát. A gonoszság a ti bolygótokon az utóbbi időben már annyi bajt okozott, halált és pusztulást, amennyit korábban sose látott a világ. Mi azonban azért vagyunk itt, hogy biztosítsunk benneteket, hogy megmentésetekre minden szükséges dolog meg lesz téve.”

Hallgatott, ami figyelmünket még fokozta volna, ha lehetett volna.

„Az Egyetemes Szeretet minden gyermeke dolgozik most a ti bolygótokért, amely komoly veszélyben van. A Föld gyermekei nemsokára olyan szenvedést fognak megélni, amilyent még sose ismertek történelmük folyamán.”

Ekkor a gyönyörű hölgy lelassította szavait és szomorúság fátyolozta be tekintetét, hangja fájdalmassá vált. Mégsem tűnt el belőle méltóságteljes lénye, ellenkezőleg, most az még jobban kitűnt.

„Mi”, folytatta, „elégedetlenek vagyunk a földi testvérek viselkedésével. Az idők folyamán különböző figyelmeztetéseket intéztünk hozzátok, és a jelek sem hiányoztak. A halál és pusztítás szerzői ennek ellenére mégis folytatták mesterkedéseiket szörnyű terveik valóra váltására, a többiek pedig csak élték a maguk életét, vigyázva arra, nehogy túl sok gondjuk keletkezzen, és csakis a saját üzleteikkel foglalkoztak. Az Atya nem tudja tovább elfogadni sok földi ember bolondos csökönyösségét, és az ilyenek nem sokára hatalmas büntetésben részesítik magukat, amely arra fog szolgálni, hogy megtisztítsák szíveiket, de arra is, hogy megállítsa az erre a bolygóra teremtett jó és szép dolgok megkezdett, helyrehozhatatlan pusztítását.”

Csodálatos pontossággal fejezte ki ez a mindenségből jött méltóságteljes hölgy azt, ami a szívét nyomta. „Utolsó meghívásunkat intézzük a Föld lakóihoz, hogy mindazok, akik szívből kívánják a jó győzelmét és a visszatérést az élet egyszerű, igazi értékeihez, együttműködjenek velünk megmentésükre tett fáradozásainkban.

Mindaddig, amíg a Föld gyermekei nem hagynak fel végleg mindazzal a gonoszsággal, ami bennük van, nem adhatunk át új ismereteket. De a Föld nem maradhat a jelenlegi állapotában; egy új korszakra van szükség ahhoz, hogy az egész emberiség addig jusson, hogy meg tudja tenni a fejlődés érdekében azt a helyes lépést, amely megváltja őt a vér és pusztítás évezredes történelméből.”

Aztán szomorú, lágy hanggal folytatta: „Meghívunk minden jóakaratú embert, hogy emelje fel szemeit az égre, legyen minden nap egy kicsivel jobb, még ha az csak néhány percet jelent is, adjon legalább egy résnyi teret a jóságnak és szerénységnek, hogy felnyílhasson a szeme és világosan felismerje a jelenlegi földi helyzet teljes veszélyességét. Akkor és csak akkor helyezhetjük mi a a reményről és megmentésről szóló üzenetünket az emberek szívébe. Nem kell sokat tenni, de annak a kevésnek meg kellene történnie minden szívben és a hétköznapok szokásos ügyeiben.”

Aztán sóhajtva fűzte hozzá: „Immár egyikőtök sem, valóban egyikőtök sem képes megmenteni a bolygót a pusztulástól, amelybe őrült emberek taszították. A megmentés az égből fog jönni, de szükség van mindenki együttműködésére és egy kis jóságra, jóra való hajlamra. Ezt valóban mindenki megvalósíthatja önmagában és környezetében; mindenki hozzá-tehet az egészhez egy kicsinyke követ. Sok követ mi hozunk, és aztán még gondoskodunk a maradék szükségesről is, hogy felépüljön a szeretet és a jövőbe történő átmentés háza. A mi veletek való törődésünk”, sóhajtott szomorúan, „csak egy kis része annak, amennyi gondja az Atyának van veletek. Egy olyan történelemnek a legutolsó idejéhez közeledtek, amely eljutott az Atya egyetemes törvényei által megengedett legvégső határig; és nem veszitek észre; olyanok vagytok, mint a vakok. Mi egyfolytában figyelmeztetéseket kiáltunk felétek, és nem hallgatjátok azokat meg, mintha süketek lennétek. Nem akartok többé imádkozni ahhoz, aki meg tud menteni benneteket, mert a szerénység hiánya akadályoz benne, és egy sose látott szakadék felé haladtok, és egyáltalán nem törődtök ezzel. Mi azt akarjuk, hogy felismerjétek ezt és meg tudjátok tenni azt, amit a Világmindenség igazságos törvényei megkövetelnek, hogy sok szenvedéstől megóvjunk benneteket. A szenvedést mindenesetre nem lehet majd elkerülni, hogy rátok köszönthessen a bolygón egy új nap, amely egyszer s mindenkorra legyőzi a gonoszságot és a fájdalmat. De lehetséges lenne elkerülni a legrosszabbat – talán még lehetséges. Ez a szeretet és megmentés utolsó nagyobb üzenete, amit mi küldünk, hogy felrázzuk lelkiismereteteket azok iránt a dolgok iránt, amelyek az ajtó előtt állnak.”

Szeme az enyémre irányult, majd a Tináéra. Meg voltam döbbenve; mert azt gondoltam, hogyha ez az utolsó figyelmeztetés volt, akkor a dolgok most egy óriási horderejű fordulóponthoz érkeztek. Egy pillanatra megzavarodtam, melyet azért csökkentett tekintetének az a kedvessége és magasztossága.

„Sose fognak nekünk hinni az emberek”, mondtam. Senki sem akarja majd elhinni nekünk, hogy a veszélyben forgó Föld számára egy utolsó üzenetet adtatok át nekünk.”

 Erre a következőt felelte:

„A rövidesen bekövetkező események sokak büszkeségét meg fogják törni, és a lelkek érzékenyebbé válnak az odafigyelésre, mert egyre jobban látni fogják, hogy az események megfelelnek annak, amit mondotok nekik. Amikor Isten kérte Mózest, hogy vezesse ki népét a rabszolgaságból, és amikor Mózes képtelenségének adott hangot, hogy nem fog neki hinni a nép, az ÚR biztosította őt afelől, hogy majd hisznek neki, mert saját szemeikkel láthatják majd szavai beteljesedését. Az biztos, hogy nektek is vállalnotok kell, hogy sokan kinevetnek majd benneteket és ellenkeznek veletek, és szavaitok a szerénytelen embereket nem lesznek képesek megjavítani. Mégis el kell mindezt mondanotok, és mi mellettetek leszünk. Sürgősen szükséges, hogy a valóságos helyzet mindenki szeme elé legyen tárva és mindenkit felszólítsunk érzületének és saját életének a megváltoztatására a jámborság és jóság irányába, akkor is, ha ez minden nap csak egy kicsit sikerül. Tovább fogunk benneteket tanítani arra is, hogyan imádkozzatok, és mindenki be fogja látni, hogy az imádkozás a legszebb dolog, amit az Atya gyermekei tehetnek. Semmi sem egyszerűbb és magasztosabb, mint kapcsolatba lépni a Jó Atya és Teremtő, valamint gyermekei Egyetemes Szeretetének egész testvérközösségével. Ez egy további olyan dolog, amelyre a földi embereknek jóhiszemmel és jóakarattal törekedni kell, hogy megmentésben részesülhessenek.”

Utolsó szavait nem egészen értettem. Kiolvasta gondolataimat és azt mondta: „Imádkozni annyit jelent, hogy szívünket felemeljük az éghez, a Teremtőhöz és hozzánk, hűséges gyermekeihez. Imádkozzatok, éspedig úgy, ahogy épp képesek vagytok rá, és ahogy akartok, csak imádkozzatok! Egy imához nem sok mindenre van szükség.”

Komolyan folytatta: „A Föld mai állapota évezredekkel ezelőtt meg lett jövendölve: Jelek lettek adva, hogy fel lehessen azt ismerni, és ezek a jelek nemcsak megvoltak, hanem még mindig megvannak. Az emberek azonban egoistán előnyeikre figyelnek túlzott mértékben, túlságosan eltöltik őket félelmeik, valamint az a szándékuk, hogy tovább haladjanak elhibázott útjukon. Erről akkor fogunk majd részletesebben beszélni nektek, ha majd csillaghajóink fedélzetén vagytok. Előzetesbe csak annyit mondok most nektek, hogy a Föld számára hamarosan egy csodálatos időszak kezdődik meg. Be fog következni az a megjövendölt korszak, amelyben a jók álmai mind megvalósulnak majd; halál nem lesz többé, sem betegség, sem szenvedés. Az igazságosság elevenen lesz jelen a Föld gyermekeinek szívében és életében. Az embereknek mindenesetre meg van a hatalmuk arra, hogy felesküdjenek a bolygó végleges felszámolására, ha addig akarják azt pusztítani, hogy azt már nem lehet jóvátenni. Ha beavatkozunk, azt azért fogjuk tenni, hogy előzetesen kimentsük egy ilyen nagy pusztításnak az ártatlan áldozatait. Mindannyiatokon személyesen múlik, hogy elkerültök-e egy ilyesfajta katasztrófát, és lehetővé teszitek-e, hogy a vihar után a béke és öröm időszaka következzen be a Földön a belátás útján és annak várásában, hogy felemelkedjetek magasabban fejlett bolygókra. A másik esetben is mégiscsak megvalósítjuk ezt a korszakot, de akkor az nagyon gyorsan megy majd végbe. Ebben az esetben azután teljesedne be minden olyan jövendölés, amely a dolgok jelenlegi rendszerének végére vonatkozik. Az Írásokban ezek az események valójában le lettek rögzítve, de az órát és az átmenet időtartamát csak az Atyaisten tudja, éspedig azért, mert az Alkotó összes gyermekének szabadsága valóban meglévő dolog, az nem csak kitalálás.”

Értelmem küzdelmet vívott szívemmel, amely teljességgel felfogta szavainak értelmét. A Mindenség fenséges asszonya mosolygott és ezzel bátorított.

„Ne akarjátok”, mondta, „azokat a dolgokat, melyekre később kaptok teljes magyarázatot, mindenáron most megérteni. Mi fokról fokra készítünk fel benneteket, hogy ne zavarodjon össze tudatotok az egyszerre túl sok információ súlya alatt. Mi abban is fogunk majd segíteni nektek, hogy befogadhassátok azokat a nagy dolgokat, amelyek megnyilvánulnak majd számotokra. Ez szükséges, és sosem kell attól félnetek, hogy elveszítenétek belső egyensúlyotokat; békével és nyugalommal, erővel és bátorsággal ajándékozunk meg benneteket a jövőben. Magatok is csodálkozni fogtok majd rajta.”

Hálát éreztem ezért, és láttam, hogy Tina arca is oldottabb lett. Amit én itt hallottam, az nagyobb dolognak tűnt ekkor számomra, mint addig gondoltam, és ijedt remegés kezdett volna hatalmába keríteni. De íme ismét szabadnak éreztem magam, és nem kételkedtem tovább a nekünk és földi testvéreinknek jutó segítségben, akik biztos nyitottak lesznek a körünkben lévő csodálatos élőlények és a magasságos asszony részéről felénk megnyilvánuló segítségről szóló üzenetre.

„Meg fog történni, amire szükség lesz”, mondta még, „de a próféták szavai hamarosan beteljesednek, és ezen az egész világ csodálkozni fog.”

Arca ekkor olyan kifejezést nyert, mint amikor valaki azon gondolkodik, milyen szavakba foglalja a szívébe írt gondolatokat.

„Nos”, mondta biztos hangon, „azon vagyok, hogy új Ég és új Föld szülessen. Az emberek nem az elmúlt dolgokra gondolnak majd; azok senkinek nem térnek vissza az eszébe. Hanem tartós örömben folyó élet következik.”

Ismét hallgatott, és arca varázslatos szeretetreméltóságban sugárzott. Jóságosan nézett rá Tinára, majd fejét mindenki felé fordítva, mintha az egész földi emberi fajhoz szeretne szólni, hozzátette: „A farkas és a bárány egymással legelnek majd, az oroszlán szalmát eszik, mint egy szelíd ökör. Nem lesz a Földön többé baj, és megszűnik a pusztítás. Íme ez az, ami hamarosan megvalósul a Földön azok után a dolgok után, melyek most nemsokára bekövetkeznek.”

„Szeretnénk” folytatta „beszélni nektek mindarról a szépségről, ami rátok vár, de nem hagyhatjuk el, hogy emlékeztessük a világot arra, hogy hogy állnak a dolgok körülötte. Sokak önző szenvedélye miatt háborúk lesznek és megsemmisülés, és egy fájdalmas tisztulást kell kibírnotok, míg valósággá válnak azok a szavak, amelyeket idéztem. Imádkozzatok, hogy a gonosz ideje lerövidüljön.”

Rafael tekintete szomorú volt, a többieké szintén. Nemes arcaikban a Mindenség Asszonyának szavaival való együttérzés tükröződött. Ő pillantásaikra szelíd mosollyal válaszolt. Aztán tovább beszélt:

„Szodoma és Gomorra valóban tűz által pusztult el, olyan mentő világért, amely magasabb rendű volt, mint az az anyagi, amivel visszaéltek. Mi minden földi gyermekért vagyunk itt, hogy bejelentsünk egy előttetek álló büntetést. Ha ma is ugyanúgy jelennénk meg, mint akkoriban, nem lenne jobb sorsunk, mint azoknak a testvéreinknek, akik akkor lettek küldve a közelgő vég bejelentésére. Annak a városnak a romlott emberei erőszakot akartak alkalmazni küldötteink ellen. Ma rosszabb dolgokkal szembesülnénk; a bestiák azonban közömbösen nevetnének.”

Rám nézett sugárzó szemeivel, amivel enyhítette a szívemben ébredt izgalmat, melyet szavai váltottak ki:

„Nem úgy fogunk eljárni, mint akkoriban”, fűzte hozzá, „amikor tűzzel avatkoztunk be, mert meg akarjuk akadályozni, hogy szakadék nyíljon lábaitok alatt; ma ti magatok készítitek elő a büntetést. Mi arra fogjuk használni a tüzet, hogy új életet adjunk annak a bolygónak, amelyet tönkretettetek és elpusztítotok. Semmit nem használna, ha elvennénk tőletek azokat a halálos fegyvereket, amelyeket készenlétben tartotok, azonnal gyártanátok magatoknak másikat. Az ezen fegyverek általi halál és pusztítás saját magatokat fog büntetni és észhez téríteni. A bolygó fel fog támadni azokkal, akik megérdemelték, hogy lakosai legyenek egy új korszakban. Akkor a Föld ismét Éden kertje lesz.”

Visszaemlékeztem az atomháború következményeinek bemutatására, ahogy azt megmutatták nekem a testvérek. Az én városom és mások is eltűntek a Föld színéről, helyükön a tűzben történt megtisztulás után fű és növények kezdtek újra nőni. Az elszórt házak és a földet megmunkáló emberek, az állatok és a fenséges és egyszerű képek örömmel és szeretettel töltötték el szívemet. Láttam, hogy jöttek a testvérek és társalogtak a Föld új embereivel. A testvérek és a földiek közötti egyik beszélgetésnek fültanúja is lehettem. Megértettem, hogy nem sok idő telik majd el, míg egy gyors fejlődés elvezeti bolygónkat a nagy kozmikus valóságokhoz.

Néhányan azok közül, akik ott éltek, ahol egykor az én mostani városom létezett, csillaghajók fedélzetére szálltak. Ezek a nekem mutatott képek gyorsan megfordultak fejemben, és összekötődtek azokkal a szavakkal, amelyeket a Mindenség Asszonya mondott az imént. Újra láttam azt, amit röviddel azelőtt mutattak meg nekem: olyan embereket, akik menekültek a hegyekre, miközben a síkságon atombombák robbantak sorban fergeteges pusztításokat okozva.

Repülő korongok és csillaghajók ezreit láttam megérkezni. Férfiakat, nőket és gyermekeket hívtak belépni a nyitott ajtókon, másokat mintegy felszívtak és felemeltek a földről, mert a mentési akcióhoz szinte már annyi idő sem volt, hogy leszálljanak. Ismét láttam ezeket a dolgokat, és azt találtam, hogy ennek a Mindenségből jött csodálatos asszonynak a szavai a részletekig menően a legpontosabban írták le az eseményeket. Kivárt egy kicsit, amíg gondolataim és erős izgatottságom valamelyest lecsillapodtak, majd folytatta. „Sajnos a földi emberek ma úgy vélik, hogy az Írások csak mesék és mindent elkövetnek, hogy meggyőződjenek arról, hogy minden, ami meg van írva, csak szimbolikus. Ez egy nagy baj, ami csak még jobban elhomályosítja az embereket.”

Ekkor ismét halkabban kezdett beszélni: „Noét kinevették” mondta, „amikor megjövendölte a vízözönt, ami aztán tényleg bekövetkezett. Meg van írva, hogy az a lelkek megromlása miatt következett be. Ha megromolnak a saját szellemi erőink, akkor az anyagi és kozmikus élet, ami szellemünkkel szorosan összefügg, viseli annak minden következményét. Mindenféle szellemi elszennyeződés egyben szennyeződéseket okoz abban a többi dimenzióban, amelyek a szellemmel élő kapcsolatban állnak. Bolygótok azért szennyeződik el egyre jobban, mert szívetek tisztátalan. A Noé idejében élt emberek rosszasága és erkölcsi tisztátalansága okozta az akkori katasztrófát. Ma ugyanezzel – a következményeket tekintve – egy még sokkal nagyobbat idéztek elő. Még hozzátok intézzük ezeket az utolsó figyelmeztetéseket abban a reményben, hogy jó belátásra tértek. De már nincs olyan szándékunk, hogy testvéreinket veszélynek tegyük ki, mint ahogy megengedtük azt Szodomában és Gomorrában, amikor azon városok lakói megpróbáltak erőszakkal fellépni követeinkkel szemben.”

 Hangja szilárdabb lett, anélkül, hogy elvesztette volna szelíd hangzását. Egy kézmozdulattal támasztotta alá szavait, mikor emelt hangon a következőket mondta: „Ti ma egyre kevésbé hisztek azokban a jövendö-lésekben, amelyek mégis beteljesedtek minden időben. A Babilon fölötti siránkozás hamarosan valósággá válik a Földön. Az apokalipszis három angyala már megtette a megjövendöltet, figyelmeztette az embereket a bekövetkezendő dolgokra, de senki nem fogadta azt el, illetve csak kevesen hallgatták meg azt. Már régen meghallgatást nyert a mártírok imája a szenvedés és igazságtalanság mostani Földjének jó testvéreiért. A hetedik pecsétet már felbontotta az, akinek volt és van hatalma hozzá. Most a Föld a sokak esztelensége és önfejűsége miatt meg fogja hallani a hét mennydörgést és ki fogja inni a hét serleget, amelyek a hét csapást tartalmazzák. De ennek ideje nagyon megrövidíttetik az igazak imáira való tekintetből, ahogyan meg van írva.”

Láttuk, hogy a szépséges úrnő szemei könnyekkel teltek meg. Azok csillogtak a szemeiben és a szempilláin, mint fénylő vízcseppek. Tina is sírt, és azt mondta felé, hogy meg szeretné vigasztalni mélységes fájdalmában. Én zavarban voltam és bevallottam magamnak, hogy sose érthettem volna meg, miért szálltak annyira síkra ezek a magasztos teremtmények a mi ügyeinkért. Bennük csak szeretet volt, semmiféle erőszak nem, még ennek a Földnek azon nagy bajaival szemben sem, amelyek a Kozmosznak ilyen bánatot okoztak. Az Atya szenvedésére gondoltam, és így megalapozottnak találtam, hogy ezek a gyermekei, akik Őt annyira szeretik, ennyire szomorúak. Sajnos mégis továbbra is összevissza jártak a gondolataim. Volt amit megértettem, aztán mégse. Nagy megrázkódtatásban voltam.

Az előkelő asszony a síró Tinához fordult és vigasztalta: „Az összes olyan földi embernek, aki vágyakozik a valódi igazságosságra és a szeretetnek és a Mindenható Atyának a győzedelmeskedésére ezen a Földön, nem kell félnie semmitől. Ha segítséget nyújtottunk egy sivatagban levő népnek, akkor képzeljétek el, milyen nagy lesz most az a segítség és támogatás, amiben azt az egész emberi nemet részesítjük, amely a Mindenható Isten lobogója alatt gyülekezik majd ennek a sorsdöntő történelmi pillanatnak a még sose látott sivatagában. Fölöttetek és közöttetek leszünk. Egy pillanatra sem hagyunk el benneteket, és általatok fog sikerülni, hogy biztonságba helyezzünk sok olyan testvért is, akik különben elvesznének.”

Tina kitörölte a könnyeket a szemeiből.

„Abban az időben” folytatta a Mindenség Csodálatos Asszonya „Mózes volt az, aki vezette azt a népet, amelyet ki akartunk menekíteni a rabszolgaságból. Nagyon fontos okaink voltak, melyek alapján elhatároztuk annak megtételét. Ma számotokra ütött az egyetemes igazság órája, és egy új Mózes biztonságba fog vinni mindenkit, aki azt akarja, fajra és népre vonatkozó különbségtétel nélkül. Ő képes lesz arra, hogy minden szívben felismerje a jó és az igazságosság iránti legcsekélyebb vágyakozást is, amelyek az Egyetemes Szeretettel egyjelentésűek.”

Az asszony elhallgatott, és Rafael szerette volna átvenni a szót. „Meg van írva”, mondta, „hogy abban a pillanatban két ember közül, akik a mezőn vannak, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik; két asszony fog őrölni a malomban, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Akinél megvan annak feltétele, hogy megmentessék, azt ki fogjuk menteni. Senkivel szemben nem lehetünk erőszakosak, még a kimentés céljából sem. Testvéreket nem lehet olyan világokba vinni, amelyeket ők nem szeretnének. Az Atya senkit sem kényszerít arra, hogy jöjjön hozzá. Ezt mindenki szabad akaratból teszi meg vagy fogja majd megtenni. Mivel most elközelgett az óra, szükséges, hogy elgondolkodjunk ezen, hogy az az idő, amit az emberi téboly készít elő, senkit ne érjen meglepetésként.”

Firkon emelte fel kezét, jelezve, hogy ő is szót kér. „Az Írás óvott benneteket attól, hogy álszentek legyetek. El lett mondva nektek, hogy égi jelek fogják előre jelezni számotokra a szeretetnek a Földön való megvalósulásának új korszakát, mielőtt azonban szörnyű dolgok fognak megtörténni. Nem tűnik fel nektek, hogy ezek a megjövendölt jelek? Csillaghajóink és repülő korongjaink egyre nagyobb számban mutatkoznak meg a földi embereknek. Az égen mozgásban lévő fényeket mutatunk meg nektek, valamint jeleket a napon, holdon és a csillagoknál. Sok földi ember tanúja szokatlan jelenségeknek. Nincs olyan benyomásotok, hogy már jó ideje előjelzéseket adunk nektek a próféciák közelgő beteljesedésére? A jelek már ott vannak magasan fenn az égen. Különös, János által megjövendölt dolgok bekövetkeztek, például azok a vizek, amelyek vörössé váltak a tengerekben és folyókban. A hatalmasok számára már megvan annak eszköze, hogy a Föld embereit megöljék, de az anyagi tárgyakat sértetlenül hagyják. Ezek és más tények – ha jól meggondoljátok – igazolják számotokra, hogy már a megjövendölt időben vagytok.”

Orthon felsóhajtott és azt mondta: „A háborús hírek, és hogy nép nép ellen volt, még sosem történtek olyan körülmények között, mint manapság, hogy lehetséges az egész bolygó elpusztítása. A realitás nem látása vakság, nem meghallása süketség! Az, aki eljött, hogy bejelentse nektek ezeket a dolgokat, arra kért benneteket, hogy legyetek megértőek és ne kétszínűsködjetek. Ami az emberi síkon érdekel benneteket, azt ugye megértitek. Tárjátok hát szélesre szíveteket és nyissátok meg értelmeteket azon dolgok számára, amelyek tovább visznek benneteket és az igaz boldogságotokat jelenthetik.”

Orthon elcsendesedett és észrevettem, hogy befejezte beszédét.

A Mindenség Szép Asszonya felemelkedett, és mi is mindannyian ezt tettük. A nap már alacsonyabban állt, enyhén elkendőzte az a párás köd, amely vöröses árnyékkal festette be az eget. A gabonatáblához mentünk, és a Fenséges Hölgy kezével végigsimított néhány kalászon. Majd megállt és felénk fordult:

„Ne féljetek semmitől! Egyetlen jóakaratú ember se engedje, hogy félelem vagy ijedtség merüljön fel szívében. Aki szereti a békét és az igazságot, az hamarosan egy nagy ünnepnek részese lesz. Egyetlen hajszálatok sem fog meggörbülni valóságos ok nélkül, amit csak a Mindenható Atya tud. Éljetek abban a bizonyosságban, és engedjétek, hogy reménység és béke töltse ki szíveteket.”

Még tett néhány lépést a repülő korong felé, melyet a kalászokon túl lehetett látni. Az űrhajó méltóságteljesen állt ott, kerek kupolájának oldalfelülete visszatükrözte az ég vörösét. Nem tudtam, vajon fémből és üvegből volt-e összeolvasztva az a kupola. Nem égett benne lámpa, mégis olyan fénynek tűnt, amely minden pillanatban világosan fel szeretett volna ragyogni. Állva maradtunk. A méltóságos asszony szeretetteljes szemeivel rám szegezte tekintetét; szemeiből olyan fény jött elő, amely mélyen érzéseimbe hatolt és kimondhatatlan örömmel és bensőséges érintéssel ajándékozott meg.

„Fatimában” mondta, „ezrek nézték meg a nagy apokaliptikus Nap-jelet. Két nagy háború félreérthetetlen bizonyítéka volt azon üzenet igazságának, amelyet adtam nektek, és ami semmi más nem volt, mint az Írásoknak a magyarázata a ti időtökben. Most épp azt az időt élitek, amely közvetlenül megelőzi a János által megjövendölt 1000 éves Királyságot. Hamarosan meg fogjátok érteni,mit akart nektek prófétálni, amikor erről a királyságról beszélt és amelynek idejébe helyezte az első feltámadást. Meg fogjátok tapasztalni, hogy a túlélők számára mit jelent a felhőkben történő elragadtatás az Úr elé járulván a levegőben. Már hamar ránk fog köszönteni az az új nap”, fűzte hozzá határozott hangon, „amelyen egy új emberiség fog élni a Földön. Az állatok többé nem lesznek vadak, mérgesek sem és kártékonyak sem. A benneteket ért szomorú események miatti szorongás mindnyájatoknál felfoghatatlan gyönyörré fog alakulni. Veletek leszünk végig e szavak beteljesedéséig, és utána még inkább, az Egyetemes Szeretet bolygótokon megvalósuló új korszakában.”

Én bizonyos voltam benne, hogy viszont fogom majd látni. Rafael szólt, hogy eljött a búcsú ideje.

A repülő korong felvette ezeket a magasztos személyiségeket, akik a mindenségből lejöttek hozzánk, és felemelkedett a levegőbe a vörösen fénylő esti égbolt felé szállva. Majd tett egy könnyed fordulatot és berepült a gabonatábla fölött lebegő anyahajóba. Az aztán hihetetlen sebességgel távolodott el onnan a Nap felé, miközben színe kék és világos narancssárga között váltakozott.

Mi ott álltunk, és csodáltuk a lemenő napot, amely izzóan állt a síkság fölött.

 

 

 

11. fejezet

 

A Nap-csoda

 

1980. június 29-én meghívtam a barátokat egy kirándulásra a Braccóra, és eljött velünk első alkalommal Gianna is. Tudtam, hogy a testvérek fogják jelezni jelenlétüket, ezért abban maradtam Tinával, hogy egyedül előre megyek be a hegybe, azzal a reménnyel, hogy legalább egy rövid közeli találkozást megéljek.

Délután három órakor hagytuk el az autópályát a levantói kijáratnál, hogy újra beautózzunk a hegyekbe.

Egy idő múlva egy-két pínealiget közötti helyre értünk. Otthagytuk a kocsikat és felmásztunk gyalog a meredek emelkedőn. Ott fent egy nagyon szép helyre bukkantunk, a szívünk örömtől izgult.

Miután megérkeztünk ott fent, leültünk a fűbe és ettünk abból, amit vittünk magunkkal, abban a várakozásban, hogy a mindenségbeli testvérek csak-csak adnak valamilyen jelet magukról. Majd egy idő múlva, miután addig nem történt semmi, én eltávolodtam a többiektől és egy kicsit még feljebb mentem. Ez alatt az égen szabálytalan felhőzetet vettem észre, és a Nap elbújt a felhők mögött. Egyre sűrűbb köd támadt, míg a hőmérséklet gyorsan lecsökkent. Aggódni kezdtem a testvérek hallgatása miatt; semmilyen kapcsolat nem jött létre. Így hát visszaereszkedtem Tinához és a többiekhez. Ott kevésbé volt hideg, de azért nem volt a legmelegebb a levegő és a páratartalom is kellemetlenné kezdett válni. Csendben kértem a testvéreket, hogy jelenlétüknek legalább csak valamilyen jelét adják meg nekünk, de a hallgatás eltartott délután ötig. Nem tudtam magyarázatot találni arra, ami történt, és erős kétely lett rajtam úrrá azt illetően, hogy nem értettem-e félre valamelyik üzenetüket. A többiektől elnézést kértem, és mondtam nekik, hogy nem tudom, mit gondoljak a történésről. A testvérek arra való utalást sem tettek, hogy észlelnék gondunkat. Közben egyre sűrűbb köd ereszkedett alá, és azt javasoltam, hogy menjünk vissza az autókhoz, és várjunk még valamilyen útbaigazításra.

Még ki sem mondtam teljesen ezt a javaslatomat, amikor telepatikus úton meghallottam Rafael jól ismert hangját, aki egy olyat mondott, amit már máskor is hallottam: „Te kishitű!”, utasított rendre jóságosan. „Egy ilyen kicsinység miatt vagy csalódott? Várjatok még! Addig is küldünk nektek egy kis napot!”

Néhány perc múlva a köd kezdett ritkulni, és enyhe napsütés kezdte visszamelegíteni a levegőt, úgy, hogy a hőmérséklet érezhetően megemelkedett. Én valóban egy gyenge hitű embernek éreztem magam, és mindenekelőtt türelmetlenségemet ismertem el.

Mindannyian feljebb kapaszkodtunk, egészen arra a helyre, ahova én egyedül már feljöttem. Az ég kékké vált, és a sötét felhőzet egyre távolodott. Vidámabbak lettünk, Nicónak még nevetgélő kedve is támadt, bizonyára afölötti örömében, hogy tudta, kapcsolatba került űrtestvérekkel. Újra leültünk a fűbe. Én csodáltam a píneák és páfrányok, a sok virág és cserjécske alkotta különleges, szép tájat. Csodáltam a fű színét, amely már nem volt olyan zsenge, mint tavasszal, de még megtartotta fiatalos frissességét. Miközben mindenki a maga módján részt vett a természetnek ezen az ünnepén, Gianna felkiáltott: „Nézzétek a Napot!”

A fény körben láthatóan gyengült, és a Nap előtt örvényszerűen egy nagy gömb keringett azt a látszatot keltve, mintha a Nap elkezdett volna saját tengelye körül forogni. Kezdetben a félelem érzése lopódzott belém, de aztán nyugodtan kezdtem szemlélni ezt a színjátékot, míg a fény továbbra is besugározta az egész vidéket.

„Ha korábban felnéztetek volna a Napra, már korábban láthattatok volna minket” mondta Rafael kozmikus kapcsolatban. „Most azonban át akarjuk nektek adni az Atyaisten üdvözletét, azon Nap alkotójáét, amelyik életet ajándékoz a Földnek az Ő akarata szerint.”

Elképedve figyeltük a szokatlan színjátékot és néha-néha csodálkozó megjegyzéseket tettünk. Nicónak vele volt a napszemüvege, és mindannyian azzal próbáltuk figyelni a forgó gömböt. A napszemüvegen keresztül még jobban látszott, hogyan forgott körbe-körbe a korong a Napkorongon belül. Ha egy ideig valaki egyfolytában nézte ezt, egyszer csak úgy tűnt, mintha maga a Nap forgott volna a saját tengelye körül.

Mivel úgy tűnt, hogy a jelenség nem szűnik meg, leültem a fűbe. Tina mellém ült, és félhangosan mondogattuk megjegyzéseinket erről a Nappal kapcsolatos jelenségről.

„Az ’apokalipszis’ szó félelmet kelt bennem” mondta, „annak ellenére, hogy jól elmagyarázták nekünk, hogy nem kell semmitől sem félnünk. Csak az a fontos, hogy sok ember belássa, hogy fel kell hagynia a gonoszsággal ahhoz, hogy megmenekülhessen.” Hogy bátorítsam, azt mondtam neki: „Ha gondolatainkat a teremtés csodálatos dolgain tartjuk összpontosítva, és együtt maradunk a szeretet és megmentés szolgáló közvetítőivel, akkor fogunk tudni segíteni a többieknek, és előtte még magunknak is.”

Gianna azt mondta, hogy ő hisz az Egyetemes Szeretet győzelmében, hiszen az erősebb minden gonoszságnál. Nicó hangsúlyozta, hogy ő nehezen érti meg azt, hogy az igazságosságot büntetésként is fel lehet fogni. És így mindenki hozzátett egy gondolatot.

A Nap folytatta a színjátékot, és azt a korongot, amely előtte forgott, egyre egyértelműbben lehetett látni. Azt a javaslatot tettük, hogy mondjunk egy imát az Atyához. Gianna improvizált egyet, ami a szívéből jött. Köszönetet mondott Neki azért, hogy megajándékozott minket az élettel, a Földdel és a Nappal, valamint az űrtestvérekért, akik olyan fenségesek és olyan jóságosak.

Tina arra kérte, hogy az Egyetemes Szeretet világosítsa meg az emberek értelmét, és hagyjanak föl az egész Földön a gonoszságokkal, hogy megkezdődhessen a Béke új korszaka.

Elimádkoztuk a Miatyánkot. Mindannyian meg voltunk indulva, és mindegyikünk érezte a saját szívében ennek az Atyának a szeretetét és erejét, aki oly hatalmas és oly irgalmas.

Hirtelen Nicó kiáltott fel: „Nézzetek a Nap mellé!” Most a Nap arrébb ment, hogy megforduljon, de az előtte lévő korong nélkül, amely félreállt, de még mindig a tüzes körön belül maradva. Most már nem volt olyan könnyű tekintetünket rajta hagyni azon a tűzön, de még lehetséges volt. Aztán a Nap és a korong újra két különböző dologgá vált, és minden visszaállt normális állapotába, beleértve a környezet fényét is.

„Ez Istennek, az Atyának egy ajándéka volt számunkra”, kiáltotta Gianna.

„Ezeknek az égi jeleknek mégiscsak el kellene gondolkoztatnia az embereket”, mondta Tina. De a többiek nem tudták megérteni mindazt, amit nekünk már részletesebben elmagyaráztak.

Visszatértünk a völgybe, mikor már beesteledett, és nem kis fáradságunkba tellett, hogy megtaláltuk azt a helyet, ahol az autóinkat hagytuk.

 

 

 

12. fejezet

 

A csillaghajó fedélzetén

 

1980. július 27-én este egy újabb találkozásra került sor. Egy kis hegyre mászás után a repülő korong fénye már jelezte is számunkra az űrtestvérek jelenlétét. Rafael jött velünk szembe, és odavezetett minket a repülő diszkoszhoz, amely a fák között a talajon állt. A nyitott ajtón keresztül vakító fehér fény áradt szét és bevilágította a rétet. rafael - gondolataimat olvasva - biztosított, hogy nem lesz semmilyen bántódásban részem, és szédülni se fogok. Közelről az űrhajó hatalmasnak tűnt, és finom fény áradt minden porcikájából. Tina láthatóan meghatott volt. Rafael belépett az űrrepülő korongba, és kezeivel intetett, hogy kövessük őt. Elsőként Tina lépett be, majd én, végül Paolo, aki velünk jött.

A belső rész a lehető legegyszerűbb volt. A társalgót olyan fény világította meg, amely mindenütt szétoszlott anélkül, hogy látható lett volna valamilyen fényforrás. A nagy kupola alatt négy világító tábla falként szolgált. Különleges érzés fogott el; mindannyiunkat elárasztott ez a fény, amilyen a mi bolygónkon nincsen. A békének és az első felszabadultságnak az érzései vegyültek bennünk az ezen csodálatos lények iránt érzett hálával, akik ilyen lehetőséget nyújtottak számunkra. Mélyen meg voltam hatódva.

Tina Orthonnal beszélgetett, míg Firkon Paolora nézett, aki hallgatott, és tekintete olyan volt, mint amikor valakinek rendkívül élményben van része, és szavakkal nem akarja azt elrontani.

A falak egyikét színes vonalak világították meg, és különböző egyéb fények villantak fel rajta. Egy vele szemben ülő testvér felállt, és felénk jött, hogy üdvözöljön bennünket. Ő magas volt, kékeszöld szemei voltak, és rézszínben csillogó gesztenyebarna haja majdnem a válláig ért. Választékos udvariassággal mély benyomást gyakorolt rám. Elnézést kért, és visszalépett helyére a világító fal elé.

Az ajtó bezárult, és a lábunk alatti padló mintha enyhén megmozdult volna és tartósan remegni kezdett volna.

"Emelkedünk", mondta Rafael. "Hamarosan a csillaghajó fedélzetén leszünk."

A nagy kupola alatti teremben három székcsoport foglalt helyet. Rafael hellyel kínált bennünket, és ő is leült. A többi testvér visszafogott hangon azzal a férfivel beszélt, aki látszólag a pilóta volt.

"A csillaghajó", közölte Rafael," a föld légkörén kívül állomásozik. Nem sok időre lesz szükségünk, hogy odaérjünk."

Odajött Orthon és Firkon is, és mellénk ültek. Utóbbi kifejezte afölött örömét, hogy velük vagyunk a repülő korong fedélzetén és jóságosan mosolygott azon félelmemen, hogy megint olyan szédülés vesz rajtam erőt, mint amilyen a hegyre való felkapaszkodásunk előtt. "Mint látod", mondta szeretettel, "mindannyian jól vagyunk." Elnevettem magam vele együtt és biztosítottam, hogy valóban olyan jól érzem magam, mint ahogy el se tudtam volna képzelni. Tina kifejezte csodálkozását a diszkosz egyszerűsége és az egész berendezés működése fölött. Paolonak sikerült kimondania, hogy mennyire meg van lepődve, hogy a világűrben van. Én meg arra gondoltam, hogy milyen hatalmas tapasztalatokat engednek nekünk megélnünk ezek a testvérek, milyen egyszerű módon és milyen előzékeny jósággal. Azt mondtam magamban, hogy mindez csak nagy tudásnak és a dolgok összefüggéseibe való beletekintésnek a gyümölcse lehet. Nem tudom, mennyi idő telt el, de a diszkosz egyszer csak egész finoman meglökődött.

"Megérkeztünk", jelentette Rafael. "Most állunk be az anyahajóba."

Felálltunk, és az ajtócska kinyílt. Miután kiszálltunk, egy nem túl magas folyosón mentünk keresztül. A falak úgy tűntek, mintha üveggel összeolvasztott fémből lennének. Valamelyest áttetszőek voltak és egy olyan fényerővel rendelkeztek, amelyet nehéz leírni, de nagyon kellemes a szemnek. A folyosó végén Rafael előtt megnyílt egy ajtó anélkül, hogy valaki hozzáért volna egy kilincshez. 

Egy meglehetősen nagy terembe léptünk be. A falaknak ugyanaz a kinézetük volt, mint a folyosónál, csak még több fénnyel voltak telve, és az a megmagyarázhatatlan benyomás, mintha szép átlátszóak és mélyek lennének, még erősebb volt. Az egész teret színes fény töltötte be, ami minden tárgyon élő visszatükröződéseket keltett, mintha megszámlálhatatlan fénysugár tükröződne, melyek forrásait nem lehet tudni. És ez mindennek, ami csak a szemünkbe jutott, a melegség és előkelőség hangulatát kölcsönözte.

Tina meg akarta érteni azon karosszékek egyikének a szövetét, amelyek ebben a tetszetős teremben itt-ott csoportokban foglaltak helyet. Firkon rámosolygott, mert gondolataiból kiolvasott egy kérdést. Ez a szövet, amely fakult aranyra hasonlított, valamilyen anyagból lehetett, de erőssége és hajlékonysága valami olyanra engedett következtetni, ami a Földön ismeretlen." Sok mindent meg kell beszélnünk", mondta, " de az idő rövid." Rájöttem, hogy mióta felszálltunk ezeknek az űrjárműveknek a fedélzetére, minden időérzékemet elvesztettem.

Rafael meghívott, hogy foglaljunk helyet. Egy heverőre telepedtünk le, amely előtt öt támlás fotel volt felállítva félkörben. Rafael, Orthon és Firkon azokra ültek. Megfigyeltem a födémet, amely kevésbé világosnak tűnt számomra, mint a falak. A színárnyalataiban alig észrevehető változások azt a benyomást keltették, mintha egész vastagságában folyékony anyagból lenne. Olyan volt, mintha láthatatlan kezek egy krepp-papíron játszanának, és a hatás a megfigyelő számára kellemes és megnyugtató volt. belépett a terembe Kálna, Ilmuth és Zuhl, és mi belsőleg ujjongtunk az örömtől. Ebben a varázslatos fényben és színpompás ruháikban még fiatalosabbnak látszottak. Miután ünnepélyesen üdvözöltek bennünket, ők is leültek.

"Hosszú idő óta várunk erre a pillanatra" ( megj: George Adamski 1953-ban volt ugyanitt ), mondta Rafael meleg szívélyességgel. Hangja még örömtelibbé tette a hangulatot. Tina, Paolo és én meghatottan mosolyogtunk, a testvérek ugyanúgy. Rafael szeretettel nézett rám és én nem hagyhattam ki, hogy meg ne dicsérjem azoknak a válogatott virágoknak a szépségét, amelyek átlátszó vázákban voltak kitéve az asztalon a jobboldalunkon. nagyon kedves színeik és formáik voltak, ellipszis-, kör- vagy kehelyalakzatok. A Földön még sose láttam ehhez hasonlókat. nagyon kellemes illatot árasztottak, ami meleg érzéseket ébresztett.

"Az Egyetemes Szeretet az egész Teremtésnek az élete. A Gonosz titka egyedül a szeretet elvesztésében rejlik. Szeretni annyi, mint fényben lenni. A belső vakság, a tudatlanság és a rosszakarat a szeretet hiányának a következményei. Isten lénye maga a szeretet, és ebből fakad az egész Teremtés is."

Ezekkel a szavakkal Rafael olyan dolgokról kezdett el beszélni nekünk, amelyek lekötötték a figyelmünket. " A gonoszság", folytatta, "abban áll, amikor valaki nincs a szeretetben. Annak számára, aki szeretetben van, nem nehéz a tudásnak végtelen útjait járni, melyek a Teremtőhöz vezetnek, ami minden szeretetben élő lény leghőbb vágya. Viszont annak számára, aki nincs szeretetben, és ezért gonoszságban van, az igaz ismeret nehéz, sőt lehetetlen. Minél inkább a tudás fényében állunk, annál inkább könnyebb a szeretet bensőnkben való kiterjesztése. Minél inkább a gonoszságban van valaki, és ezáltal távol a tudástól, annál nehezebb és lehetetlen a szeretetben lenni.

A Földön sajnos kevés szeretet és tudás van. Ez az oka annak, hogy az embereknek sokat kell átvészelniük és elszenvedniük, hogy beláthassák a Gonosz csalásait és tévedéseit, mielőtt a Teremtőhöz, minden Jónak a Forrásához vezető útra térhetnek."

Majd egy nagy igazságot mondott nekünk Rafael. "Azért bonyolítjátok annyira a dolgokat, mert sötétségben vagytok. Az egyszerűség a Fény nagyszerű útjainak egyike. Ezért lett megmondva nektek, hogy a mennyek meghódításához az szükséges, hogy gyerekké váljatok. Ami nagyszerű és mély, az egyben mindig teljesen egyszerű is. " 

Ekkor Orthon vette át a szót. A következőket mondta : " Sok dolgot mutatunk most nektek. Egyszerűen és módszeresen fogjuk ezt felépíteni, hogy át tudjuk nektek adni néhány olyan alapvető igazságot, amelyek hozzásegítenek benneteket a magasabb valóságokkal való megismerkedéshez. Ezután megengedjük, hogy megnézzétek a csillaghajót, és veletek együtt tartunk egy ünnepet."

Firkon kért minket, hogy értelmünket tegyük felvevőképessé és hogy szívvel is kövessük az eseményeket.

"Tekintsetek ebbe az irányba", mondta Kálna, miközben a tőlünk balra lévő falra mutatott, szemben a virágos asztallal. "Figyeljétek meg, amit most mutatunk nektek"

Odafordultunk, és mindannyian a megadott helyre irányítottuk a tekintetünket. A teremben lévő fény elhalványult és bensőségesebb hangulatot hozott létre. Tina és Paolo szemrebbenés nélkül figyeltek. A helyiség egyik részén mintha valami füst keletkezett volna, mintha gőz formálódott volna össze és egy szürke ködfelhőt képzett volna. Majd a felhő egy további változáson ment keresztül; három emberi alak körvonalai bontakoztak ki benne. Elképedve néztük ezt a hirtelen változást, ami úgy tűnt, hogy a semmiből keletkezik. Megfigyeltük, ahogy egyre inkább egy férfinak, egy nőnek és egy gyereknek a körvonalai alakulnak ki előttünk. Ők valóban ott voltak és egyidejűleg úgy tűnt, mintha egy film- vagy színházi jelenetet láttunk volna. Ezek a ködök kialakították még néhány fának a képét, és alattuk minden megjelent, ami egy füves, virágos rétet ábrázolt alacsony bokrokkal. A férfi egy kövön ült. A nő, aki állt, pulóverbe és nadrágba volt öltözve. A gyermek egy faággal jelet rajzolt a földre. Ez egy vidéki jelent volt, talán egy kis családi kirándulás. Ezek a szereplők, akiket fekete-fehérben láttunk, mint a fekete-fehér TV-ben, csak éppen térbeli alakokként, most fokozatosan színessé kezdtek válni. A szürke, ködszerű anyag színeket vett fel, és hamar erősen megnőtt az egész jelenet fényereje is. Egyidejűleg annak a teremnek a fénye is lecsökkent, amelyben voltunk. Egyre inkább megragadott az, amit láttam.

A férfi felállt, és beszélt az asszonnyal, aki a felesége kellett, hogy legyen. A gyermek az idő eltöltésére dúdolgatott magában, anélkül, hogy törődött volna a szüleivel, akik a közelében voltak. Ekkor Ilmuth csengő hangja szólalt meg, aki valamire felhívta a figyelmünket, " Most ebben a családi jelenetben ", mondta," bemutatunk nektek valamit, amit meg szeretnénk értetni veletek. Figyeljetek jól!"

Az emberi és növényi formák, valamint a többi részlet színe előbb erősebb lett, aztán fokozatosan elhalványult. A három személy ruhái összeolvadtak ezekkel a leheletvékony színekkel, és így három jó felépítésű emberi testvolt látható, egy férfitest, egy női test és egy gyermeki test. A három test gyöngéd rózsaszínén átlátszott egy világoskék szín ( megj : az rózsaszín az étertest, a világoskék az asztráltest ) ,ami a rózsaszínű test alatt annak minden részén látható volt, és egy kicsit világosabb testet képezett, olyan perspektívában, hogy egyértelműen látni lehetett a két egymás fedő testet, de egyidejűleg fel lehetett ismerni, hogy azok valójában elkülönültek egymástól. Ez a folyamat megismétlődött, és még más testek is megjelentek, mindig pontosan egymást fedő alakban, de az eltérő színük és fényerejük által mégis elkülönülve. Meg tudtam figyelni, hogy minél mélyebben jelent meg egy test ebben a térbeli átláthatóságban ( megj : vagyis minél magasabb rezgésű spirituális test jelenik meg ), annál fényesebb volt, de nem nyomta el fényével az őt átfedő sötétebb testek látványát. Megszámoltam a testeket : heten voltak. A legbenső egészen fehér volt, ( megj : a halhatatlan isten-emberi lélektestről van szó! ) és lüktetett, mintha ritmikus fényadagokat bocsátana ki magából. 

Minden pulzusütésnél annyi fényességet sugárzott ki magából, amennyi átjárta az összes többi testet, egészen az utolsó, halvány rózsaszínűig. 

"Figyeljétek meg!" mondta Ilmuth. "Figyeljétek meg a növényeket és a sziklákat is!" Valóban, azoknál is ugyanaz történt, mint az embereknél. ( megj : vagyis az állati-növényi-ásványi szint is rendelkezik ezekkel a testekkel! ) Ilyen bemutatót még sohasem láttam. Minden az élet mélységét mutatta, színárnyalatok gazdagságát, ritmikus átmeneteket az egyik fényfokozatból a másikba és az alakoknak olyan szimmetriáját, hogy csak csodálkoztam. Ilyet én sose tudtam volna kitalálni.

"Így lehetséges számotokra", magyarázta Ilmuth, "hogy személetesen elképzeljétek az emberben, a növényi világban és az ásványi birodalom alakzataiban működő életerő különböző dimenzióit. Ezt a hét dimenziót feloszthatnánk három egymáshoz hasonló életformára is."

Odanéztem, és láttam, hogy a három első, felül lévő test ( megj : anyagi-éter-asztrál ) különösen sűrűségét és gyenge fényerejét tekintve megjelenésében egymáshoz hasonló. A következő három ( megj : mentál- kauzál-buddhikus ) már fényesebb volt, és annál finomabbnak és határozottabb alakúnak látszott, minél mélyebben foglalt helyet. A legbelső, amely teljesen fehérben pompázott, most szokatlan fényesnek látszott, és világosan kivehetően ritmikusan erős fényhullámokat sugárzott ki az összes többi testre, amelyeken áthatolt egész hosszukban és mélységükben. Világossá vált számomra, hogy a Földön nem lehetséges, hogy átlássuk mindezt a hét eleven valóságot, és hogy ez a felfoghatatlan jelenet az érzékeléseim számára olyan lehetőséget biztosított, amelyek egy Földön szokásos normális tudatállapotban nem lehetséges.

 

 

 

14. fejezet

 

Ima és üzenetek

 

Fokozatos világosodásra és kellemes zenére ébredtünk. Rafaeé és Kálna jöttek értünk, hogy egy olyan terembe kísérjenek bennünket, amelyben néhány fiú és leány táncolt. Mások néhány hangszer kíséretében énekeltek. Azok a testvérek, akik játszottak, nagyon gyakorlottak voltak a zenélésben és különlegesen finom zenei érzékkel rendelkeztek. A hangszerek között egyeseket egyáltalán nem ismertünk, mert semmilyen hasonlóságok nem volt a mieinkéhez. Másokat úgy lehetne leírni, mint a hegedűhöz, a hárfához, a trombitához és oboához hasonló hangszert, az egyik pedig nem tudom, hogy clavichord, orgona vagy zongora volt-e. Ezek a hangszerek meleg, puha és finom hangokat adtak ki magukból, olyan harmóniákban, melyek természet feletti emelkedettséget fejeztek ki. Néhány darab, bár ezek mind messze különböztek a földi zenétől, mégis mintha Bach bizonyos áriáira emlékeztetett volna.

A testvérek kötetlenül jöttek és mentek. Férfiak és nők voltak nehezen meghatározható életkorban, amit én mindenesetre 15 és 35 év közé saccoltam. Arckifejezésük szelíd volt, külső megjelenésük és személyiségeik különbözősége ellenére. Néhányan inkább befelé forduló temperamen-tumúnak, mások meg igen aktívnak és élénknek tűntek. Különböző arctípusaik és olyan jellemvonásaik voltak, amilyeneket mi a Földön a különböző emberi fajokra és a népek egyes törzsei vagy az egymástól messze élő régiók közötti különbségekre vezetnénk vissza. Mindannyian szívélyesen köszöntöttek bennünket. Némelyikük megállt, hogy valami újat tudjon meg tőlünk és hogy kifejezze baráti vonzódását. Mindannyian tájékoztatva voltak származásunkról, és tudtak arról a misszióról, amelyet Rafael és a többiek folytattak velünk.

Ekkor egy olyan gyönyörű énekszámot hallottunk, hogy el voltunk ragadtatva tőle. A táncosok és táncosnők mozdulatai egészen könnyedek voltak és kifejezőek, ami legmélyebb bensőnkig megragadott minket.

Majd egy bizonyos pillanatban minden elcsendesedett. Egy jelenlevő testvér – aki magas képzettsége és tudása miatt bizonyosan nagy szeretetnek és tiszteletnek örvendhetett – hangosan a következőket mondta: „A mennyei Atya áldja meg földi testvéreinket és az összes teremtett bolygón élő testvért. A Tőle jövő szeretet érintse meg azoknak a szívét, akik a Földön nem ismerik Őt el. Az Ő végtelen fénye világosítsa meg mindazok elméjét, akik nem látják Őt. Védelmezzen és jutalmazzon meg az Isten mindenkit, aki kiáll az Ő igazságos ügye mellett. Vonzzon magához jóságos hatalmával minden elveszett fiút.”

Ezek után a szavak után mindenki, aki jelen volt, visszafogott és meleg hangon a következő megható imát mondta:

„Legszeretettebb és mindenkor imádatra méltó Atya, aki minden térben jelen vagy! Mily jó érzés neveden szólítani téged. Szereteted áthatol minden mélységen és megörvendezteti szívünket. Most a Földön lévő összes testvérünkért kérünk. Add nekik a Te fényedet és a Te tüzedet. Bocsásd meg összes sértésüket. Segíts nekik, hogy megbocsássanak azon testvéreiknek, akik nem tudnak szeretni. Töröld el a bűnt az egész Kozmoszban és a Földön. Ismerjen meg Téged minden gyermeked, ó Atya, és kezdjenek el örökre szeretni Téged.

Hallgass meg minket, ó Atyánk, és ajándékozz meg minket örömmel és békességgel az ismeret által. Ámen.”

Boldog békesség töltött el minket e testvérek kérő szavaira. Tina szemei könnyekkel teltek meg. Paul gondolataiba mélyedt és hallgatott. Én Rafaelre néztem, aki így szólt:

„Isten, az Atya, aki jó és nagyon alázatos, nagy és mindenható, érezteti velünk isteni jelenlétét és szeretetteljes mosolyát.”

Az összeszedettség kis ideje következett, amelyben mindenki szó nélkül, a szívében beszélt az Atyához. Én jobban éreztem jelenlétét, mintha alakot öltött volna és egy látható személy lett volna. Szerettem Őt a magam számára és összes földi gyermeke számára. Azért szerettem Őt, mert minden szeretetre méltónak éreztem.

A teremnek egy oldalfala kezdett elmozdulni, és feltárult a csillaghajó egyik szomszédos helyisége. És kialakult egy nagy terem, amelybe még más férfiak és nők is jöttek. Mindenki leült. Rafael emelkedett szólásra és a következőképpen beszélt:

„Az egész testvérközösség, amely tudatosan az Atya Egyetemes Szeretetében él, ősidők óta segítségére van a földi testvéreknek egy hosszú és nehézkes úton. De a mostani időben a bolygó nagy, és az Atyaisten által kezdettől fogva szándékolt események bekövetkezése előtt áll, melyekről mi már régóta tudunk, és amelyeket leírattunk azokkal a prófétákkal is, akik leszálltak a Földre, hogy véghez vigyék vezető küldetésüket.

Mi mindig is megmutatkoztunk a földiek számára, és kapcsolatot veszünk fel velük, hogy tanítsuk őket létezésünkre. Mióta fellángolt a II. világháború e világ kontinensein, egyre hatásosabb akciókat találtunk ki. Az oly sok szenvedéssel járt háború vége óta azon vagyunk, hogy egyre nagyobb számú testvérrel vegyünk fel látható kapcsolatot. Ez még fokozódni fog, azoknak az akadályoknak és előítéleteknek az ellenére, amelyek az ilyen cselekvésünk kiterjesztésének útjában állnak. Csillaghajóink jól láthatóak, és repülő korongjaink olyan mozgásokat hajtanak végre és olyan színes fényeket bocsátanak ki, amilyeneket a földi légi, szárazföldi és vízi járművek nem képesek. Azok, akik aközben látnak minket, hogy hangtalanul lebegünk a levegőben, nem kételkedhetnek, hogy mi vagyunk azok. És azok, akik látnak minket cikkcakkban száguldani az égen, vagy csodásan mozgó tűzgömböket pillantanak meg, vagy más, a fizika ott ismert törvényei szerint megmagyarázhatatlan jelenséget vesznek észre, nem tehetik meg, hogy ne következtessenek a mi jelenlétünkre.”

Rafael úgy nézett Tinára, rám és Paulra, mint aki tudja, hogy figyelmes hallgatóság ül előtte. Aztán tovább beszélt:

„Mi más, több hasznot hozó úton is veszünk fel kapcsolatot a földi testvérekkel; beszélünk szellemükhöz, szívükhöz és értelmükhöz, fantáziájukhoz is, anélkül, hogy erőszakot követnénk el, csak azért, hogy közöljük velük gondolatainkat és érzéseinket, és világosságot és ismeretet adjunk. Szelíd módon tesszük ezt, úgy, hogy ők szabadon maradjanak abban, hogy megnyílnak-e ezekre az igazságokra vagy visszautasítják azokat és az általuk kezdett kerékcsapásban haladnak tovább. Ez az az idő, amikor igazzá válnak Joel próféta szavai, melyek arra a jövőre vonatkozóan adattak a földi testvérek számára,amely most jelen: ’Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.’

A földi gyermekek számára most van az idő, mikor a próféta szavai teljességgel beteljesednek: ’Csodás jeleket mutatok az égen és a földön:’szól az ÚR, ’vért, tüzet és füstoszlopokat’.”

Rafael felszólította az Egyetemes Szeretet egész testvérközösségét, hogy Isten, az Atya nevében cselekedjenek a földi emberek megmentése érdekében. Mindannyian ’csüngtek’ az ajkain.

„Nagyon szomorúak vagyunk”, mondta ünnepélyesen, „azok miatt az események miatt, amelyek hamarosan rá fognak törni a Földre.” Ekkor összeszedte magát, mint imakor, és hozzáfűzte: „De bízunk Isten végtelen irgalmasságában és jóságában, Krisztus-Úrban, aki meghalt ezen a bolygón a testvérek iránti szeretetből és a csodálatos Asszonyban, az Ő testi anyjában, aki oly sok mindent el tud érni fia és az égi Atya szívén keresztül.”

Alig fejezte be teljesen ezeket a szavait, amikor a teremvilágítás lecsökkent. Láttam, hogy Rafael leül. Egy szörnyű jelenetet mutattak nekünk, melyet inkább nem ismertetünk. Egy férfihang beszélt: „A Nap sötétséggé fog változni és a Hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és rettenetes napja.”

Majd egy női hang a reménység következő szavait mondta: „Aki az Úr nevét hívja segítségül, az megmenekül; mert Sion hegyén és a szellemi Jeruzsálemben lesz a megmentettek maradéka, ahogyan az Úr mondta, és azok lesznek megmentve, akiket Isten szólít.”

Megszámlálhatatlan sok embert láttunk, férfiakat, nőket és gyerekeket, akik elragadtattak a Földről, és azokba a csillaghajókba vétettek föl, amelyek tömegesen jelentek meg a megbolydult Föld egén. Mintha azok, akiket megmentettek, valamilyen ismertetőjelet viseltek volna magukon; mert ők ugyanabban a fehér ragyogásban fénylettek, mint a sugárhajók.

Megint kivilágosodott a terem, és Rafael újra felállt. „Az Írások”, mondta, „Istent a Seregek Urának nevezik. Amikor az élő Isten fia, Jézus megszületett a betlehemi barlangban, mely e nagy testvér végtelen alázatosságának jelképe, az Úr seregei megénekelték dicsőségét a földi emberek békéjére. Most a Gonosszal és a szenvedéssel szemben vívott végső harc kezdetén állunk, melyek már túl régen nyomasztják az Atyát és gyermekeit. Most már rövidesen megfújjuk a mindent átfogó szeretet, az igazságosság és a jóság győzelmének a harsonáját. A Földön olyan Nap fog felkelni, amilyent itt még sosem láttak, még az első Édenkert idején sem. A maradék – úgy van megjövendölve – nagy ünnepi hangulatban lesz Azzal, aki jogosan uralkodik, mert Ő jó, méltó és igazságos, ahogyan meg van írva.”

Rafael leült és rövid szünet után folytatta: „Először azokat a testvéreket fogjuk felemelni, akik kezdettől fogva keresik a jóságot és igazságosságot, azután a megbánó szelleműeket, végül azokat, akik az utolsó pillanatban hajtanak térdet az Atyaisten előtt. Mindenki számára lesz menekvés, kivéve azokat, akik a pusztulásig hódolnak saját szívük keménységének. Akinek füle van, hallja!”

Megszakította beszédét, majd hangja visszafogottabb lett.

„Meghívunk minden földi testvért, hogy nyissa meg szívét a jóság számára és imádkozva forduljon a Teremtő és Atya felé és felénk, akik az Ő közvetítői vagyunk. Minden vágyakozásuk mindig válaszra talál, mint ahogy minden időben így történt. Mi képesek vagyunk arra, hogy meghalljuk gondolataitokat és szívetek szükségleteit. És végtelenül jobban képes erre Isten, az Atya. Kérjetek és könyörögjetek, ti Jói és Egyszerűi a Földnek, hogy a jelenlegi ember- és testvérgyilkos büszkeség végre megtörhessék Földeteken. Imáitok egyetlen szótagja sem fog elveszni, lelketek jó ügyekért felhangzó egyetlen sóhaja sem. Kérjetek és könyörögjetek, és legyetek minden nap alázatosak és jók! Szívetek ne veszítse el a bátorságot az emberi korlátozottság miatt. Minden pillanatban létezik megbocsátás és könyörületesség. Ha alázatosak vagytok és megbánó szelleműek, minden bűn szeretetnek és jóságnak lesz alapja. Az Atya küldött minket oldalatokra, és Ő küldte el nektek Azt, akinek tudása, jósága és szeretete van olyan mértékű, ami mindent meghalad, amit csak el tudtok képzelni. Egy olyan mesterrel vagytok megajándékozva, kinek bölcsessége és irgalmassága korlátlan. Mellette van édesanyja is, az univerzum úrnője. Az, aki Fatimában, a kies földi falucskában egyszerű gyermekeknek megadta az elközelgett apokaliptikus időpontról szóló bejelentést, amely az emberek őrültségének következtében valósul meg a Földön. Ő minden pillanatban közbenjár a földi gyermekekért, de az a teher, amit visel, egyre nehezebb és elviselhetetlenebb. Az igazságosságnak vannak univerzális törvényei, amelyeket az Atya a gyermekei közötti, valamint a köztük és Őközötte szükséges szeretet biztosítására adott. Mély szomorúsággal el kell mondanunk e bolygón élő testvéreinknek, hogy a megengedett határt már régen átléptük. Kezdődjék el versengés a jóságban, az imában és az alázatban. Az egykori egyszerűség térjen vissza, ami nem áll ellentétben az elért haladással, ha a haladást helyesen alkalmazzák. Ő hamarosan megjön és mi Vele leszünk. A szeretet uralma fog újra eljönni a Földre, és ez nagy nap lesz mindenki számára, aki várt rá, de nehéz és szörnyű nap az Ő ellenségei számára, akik az Úr és Isten szeretetének ellenségei.”

Két üzenetet kaptunk, közülük az egyik lezárt. Amikor átadták nekem a másodikat, Rafael így szólt hozzám: „Hamarosan eljön az Ő országa a Földre, egy olyan szellemi ország, amelyet nem lehet rábízni semmilyen földi hatalomra. Ez is el lett döntve és meg van írva.”

Ezután jelezték nekünk, hogy a hajó áll az űrben, és rövidesen újra belépünk a repkorongba, hogy leereszkedjünk egy számunkra ismert világba.

 

 

 

15. fejezet

 

Egy csodálatos bolygón

 

Beléptünk a nagy repülő korongba. Velünk jött Rafael, Firkon, Orthon, Kálna, Ilmuth, Zuhl és még három másik testvér, két férfi és egy nő. Ünnepi hangulat uralkodott; ennek a felderítő korongnak a belseje más volt, mint azoké, melyeket korábban láttunk. A kabin és a többi belső tér fallal el volt választva egymástól. Középen egy nagy fénycső állt, mely a padló közepétől a harang alakú test csúcsáig terjedt. Odaléptünk egy kerek ökörszem-ablakhoz.

„Istenem!” kiáltott fel Tina és egyet visszalépett, tán mert így könnyebben úrrá tudott lenni a látvány keltette izgalmon.

Paul viszont nem tudott elválni a kerek ablaktól, annyira elbűvölte az a látvány, ami a szemünk elé tárult. Épp azon voltunk, hogy finoman leszálljunk egy csodálatos föld felszínére. Zöldellő természet terült el síkságokon, hegyeken és dombokon. Egy nagy folyó futott kék vizével egy nagy tenger felé, benne elszórtan számos szigettel. Az ég tele volt szálló diszkosz-repülőgépekkel. Városokat, házakat vagy lakott településeket nem láttam. Ez meglepett, de Rafael, aki olvasott a gondolataimban, szólt hozzám: „Ezekben a Mindenség törvényeihez hű világokban természetbe ágyazva élnek az emberek.”

Azon az égen egy felmérhetetlen fény sugárzott, ami egy Naphoz hasonló égitestről származott, és finoman áradt szét; egy gyönyör volt ez a szemnek. Észrevettem, hogy ez a fény különbözött a nyilvánvalóan csodás földi Napétól. Elszórt felhők kedves fátyolcsíkot képeztek az égen, és elbűvölő alakzatok tükrözték vissza ennek az égitestnek a fényét, egyszer enyhébb, másszor erősebb színárnyalatokban.

Egy pillantás alatt egy domb dús növényvilágának a kellős közepén voltunk. Ott a tenger hullámainak zúgása jutott fülünkbe, amivel egy varázslatos szellő szelíden játszadozott. Kiszálltunk és egy olyan füves talajra léptünk, ami hasonlított a mi Földünkére, csak zöld színe különböző árnyalatú volt. A fák alakjai is díszesebbek voltak, leveleiket is beleértve, zöldjük pedig a korona szélei felé finomabb volt, befelé viszont erősebb. A dús növényzet olyan gyümölcsöket is tartalmazott, amelyek szintén hasonlóak voltak a mi Földünkéhez, ha nem is pontosan ugyanolyanok; almához, ananászhoz vagy banánhoz hasonlítottak, mások pirosak és kerekek voltak. Minden olyan változatosságot és harmóniát mutatott, amilyet szinte alig lehet elképzelni.

Bizakodóan és örömmel jött oda hozzánk néhány állat, akik a panda-mackókhoz voltak hasonlóak, kicsivel nagyobbak, mint a mi Földünkön élők, és szívesen megsimogattuk őket.

Ezután a testvérekkel együtt elindultunk egy mező felé, amelyre néhány felderítő repkorong ereszkedett, míg mások épp felszálltak. Mentünk a mező szélén és Ilmuth elmondta, hogy ez itt most sok világból származó testvéreknek az egyik legfontosabb találkozója. Megkerültünk egy fát, melynek törzskerülete hatalmas volt, és ágai egy pár tucat méter távolságra nyúltak ki. Levelei szélesek voltak markáns mintázattal, a zöldtől a vörösig terjedő gyengéd színárnyalatok finom fokozataival és variációival. Elbűvölve szemléltem a fát, míg Tina megérintve üdvözölte.

Majd Rafael által vezetve továbbmentünk a testvérekkel.

A domb lejtősebbé vált, és a tengerparton a növényzet dúsabb. Ott lent feltűnt egy építmény, ami egy óriási gombára vagy diszkoszra hasonlított, amely a talajon nyugszik. Nekem olyan benyomásom volt, mintha egy lakás lenne, vagy egy templom vagy egy épület, mint ahogy a Földön egy vendégház állhatott volna ott. Színét nem lehetett besorolni, a zöldtől kezdve a gesztenyebarnáig és égszínkéktől a homokszínig terjedtek rajta a színek. Nekem a természet, az ég és a talaj színeivel meglévő tökéletes összhang tűnt fel. A talaj helyenként zöld színű mohával volt beborulva, egyfajta természetes szőnyeggel.

Úgy látszott, a nagy korong ugyanabból az anyagból épült, mint a csillaghajók, amelyekkel utaztunk. De annak ellenére, hogy úgy tűnt, mintha átlátszó lenne, kívülről mégsem lehetett a belsejébe látni. Egy nyitott ajtón keresztül léptünk be. Az a látvány, amely itt elénk tárult, leírhatatlan. A nagy terem padlója a mezőtalaj füvéből állt és részben azzal a mohával is be volt fedve, melyről az imént írtam. Itt-ott volt leterítve néhány szőnyeg, melyek jól illettek a környezethez, amit itt gondosan figyelembe vettek.

Csoportokban elő voltak készítve székek és karosszékek ülőalkalma-tosságként, némelyek egyszerűen a talajon, mások a szőnyegeken. E nagy tér egyik oldalán párnás fotelek és pamlagok voltak elhelyezve a terem közepe felé fordítva, mint egy olyan gyülekezeti helyen, ahol a szónokoknak a hallgatóság felé kell fordulniuk. A talajból különböző vastagságú oszlopok emelkedtek ki, melyek áthatoltak a mennyezeten; ezek valójában fatörzsek voltak, amelyeket nem vágtak ki. Koronáik védtek az ottani nap elől, és egy kellemes fény- és árnyjátékot idéztek elő, ami oldottság és nyugalom jóleső hangulatát adta. És míg az átlátszóság ellenére kívülről nem lehetett belátni, belülről mégis lehetséges volt csodálni a környező természetet, és ezt a látványt a falak és a mennyezet szűrő hatása nyugalmat keltően tompította. Az oldalak mentén és a nagy terem hátsó terében kis ajtók nyíltak és zárultak kilincs nélkül, hangtalanul, hogy be- és kilépni engedjék a testvéreket. Nekem úgy tűnt, hogy ezeken a helyeken különböző célú szobák voltak. A testvérek pihenhettek, étkezhettek, olvashattak vagy társaloghattak ott.

Kiléptünk innen, és Rafael egy kis rétre vezetett bennünket, mely körös-körül bokrokkal volt körbevéve. Nagyobb növények árnyékot adtak, és fényt eresztettek át attól az égitesttől, amely az ottani világnak adta az életet. Azt mondták nekünk, hogy szeretnék, ha itt részesei lennénk egy olyan eseménynek, melyet a testvérek számunkra rendeztek.

Leültünk a fűbe. Időközben folyamatosan érkeztek további személyek, akikkel üdvözöltük egymást vagy híreket cseréltünk. Aztán csend lett. A rét tele volt nézőkkel. A háttérben, előttünk a cserje mellett színes felhők képződtek, és hamarosan egy nagyszerű szabadtéri színpad lett valahogy ’odavarázsolva’.

Ennek a rejtélyes energiának a fénye nagyon jól illeszkedett a természetes fénybe és valamivel erősebb volt annál.

Néhány testvér lépett a ’színpadra’, és egy beszédből és feleletből álló színdarab előadásába kezdett, ami olyan volt, mint egyfajta komédia, valami kabaré vagy operett, ahogy mi mondanánk a Földön.

Először sok humorral telt jelenetek zajlottak. Mindenki nevetett, és miközben néztük ezt a vidám játékot sok komikus részletével, melyet rendkívüli művészi érzékkel adtak elő, minket is magával ragadott a nevetés. Még a természet is közreműködött, és ráduplázott a humoros légkörre. Olyan hatásokat keltettek, amilyenek a Földön nem lehetségesek.

Aztán váltás következett, és egy megható történet bemutatására került sor: Egy férfi és egy nő más űrtestvérekkel közösen kerestek egy gyermeket, aki el akart jutni az Atyaistenhez, és ennek érdekében egy űrutazásba kezdett, anélkül, hogy felszerelése lehetővé tette volna azt. Ismeretei korlátozottak voltak, de őszinte szíve és szeretete arra vitték a gyermeket, hogy minden mást figyelmen kívül hagyott, csakhogy olyan világokba juthasson, amelyekben lehetővé válna, hogy kendőzetlenül nézhesse a Teremtő isteni arcát. Ezt a történetet, mely így röviden elmondva banálisnak tűnhet, hihetetlenül életközelien és lebilincselően ábrázolták. Sok testvért láttam, akik meghatódtak, és Tina is törölgette a könnyeit. Paul a maga részéről azt mondta nekem, hogy ő azonosult annak az isteni teremtménynek a csodálatos gyermekiességével.

Erre néptáncszerű jelenetek következtek és egy zenei darab bemutatása.

Egy titokzatos energia hozta létre azt a jelenetet, mely fény-, szín- és alakjátékával minden résztvevőt lebilincselt. Annyira magával ragadott minket a történés, hogy inkább előadóknak éreztük magunkat, mint nézőknek. Számomra világos volt, hogy itt lehetőség volt arra, hogy a színpadon különböző hatásokat állítsanak elő. De arra már nem vagyok képes, hogy magyarázatot adjak arra a szoros, bensőséges kapcsolatra, amely itt a mi szemeink előtt lejátszódott.

A rét egy gyönyörű ünnep színtere volt, melyen megnyilvánulhatott mindenkinek az öröme. A sok világból itt összesereglett testvérek mind boldogok voltak, hogy viszontláthatják egymást, és kicserélhetik tapasztalataikat és világuk újdonságait. Nem tudnám megmondani, hogy mindez mennyi ideig tartott. Az a Nap olyan életerőt sugárzott és olyan fényt árasztott szét, amely minden elmét felvidított.

Ezután beléptünk a gomba alakú épületbe. Ott a testvéreknek egy nagy összejövetele zajlott. A levegőben finom illat terjengett, felséges tavaszi virágokra emlékeztetve. Itt volt a Mindenség Csodálatos Asszonya, mindenki szeme előtt. Mosolygott. Oldalán egy lenyűgöző szépségű úr volt. Benne felismertem azt a fényalakot, aki egy éjszaka meglátogatott, miután Rafael bejelentette. Mint akkor, most is fehérbe volt öltözve, kék szemei voltak, gesztenyebarna haja és szakálla, és kb. harmincévesnek látszott. Közelükben szép férfi- és női alakok voltak, kiknek tekintete feltűnően szelíd és tiszteletet keltő volt, miközben a mélyen szeretetreméltóság érzéseit ébresztették. Mindannyiunk szeme a Mindenség Méltóságteljes Asszonya és az úr felé fordult.

„Szeretet legyen az Atya minden gyermekével”, mondta az utóbbi, „és béke a Földről jött jóakaratú embereknek!”

Hosszú, kitartó taps hangzott fel az egész gyülekezettől. Észrevettem, láthatóan mennyire meghatottak voltak ezek a testvérek. A férfi tekintete leírhatatlanul szép és felséges volt. Az oldalán lévő csodálatos asszony annak teljes megkoronázása volt. Szeretetreméltóságuk és szépségük nem hagyott hátra semmi kivetnivalót ebben a látványban; Ő megtöltötte szívünket, és túláradó örömet és csodálatos érzéseket keltett benne.

„Én a Jó Pásztor vagyok”, mondta nagyon jó hangzású hangján, „és ismerem földi juhaimat, és ők ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát.”

Mindenki figyelmesen hallgatott.

„Földi juhocskáimért odaadtam az életemet”, folytatta szeretetteljes és szívhez szóló hangon. „Atyámtól hatalmat kaptam arra, hogy odaadjam az életemet majd újra magamhoz vegyem. Ez az a megbízatás, amit Atyámtól kaptam.

Ekkor isteni tekintetét az oldalán lévő asszonyra fordította, aki ránézett, és az egész gyülekezet hosszú, tiszteletteljes és lelkes tapsban tört ki, ami nem akart megszűnni.

„Hamarosan”, folytatta beszédét, miközben tekintetét újra mindenki felé fordította, „azt a hírt vihetjük a földi gyermekeknek, hogy az Írás minden szava beteljesedett. Nemsokára megújítok minden dolgot, és az ígéret szerint új lesz az Ég és új lesz a Föld. Ezt Atyám akarata szerint fogom elvégezni, aki a ti Atyátok is.”

„Ti az én barátaim és testvéreim vagytok”, mondta csengő, barátságos hangon. „Veletek fogom összegyűjteni gyermekeimet minden időkből, és minden be fog teljesedni az Atya Egyetemes Szeretetének törvényei szerint. Minden igazságosság végbe fog menni, és mindenki meg fogja látni és fel fogja ismerni az igazságot. Az Atya által a minden gyermekének adott szabadság tiszteletben tartása érdekében csak szeretetet adtunk, jótetteket és a szavunkat, azoknak is, akik el akarták fojtani szívünk örömét és az igazság boldogságát és sok szenvedést okoztak nekünk. Mi magunkra vállaltuk ezt a szenvedést, mint ahogy jelenleg is még szívesen elviseljük, amennyiben részt vállalunk Istennek, az Atyának a fájdalmában. Mindenekelőtt azonban kiálltunk azért, hogy megadjuk az Igét, ami a helyes utat kell, hogy megmutassa és ereje által ismeretet és örök életet ajándékoz. Az Atyaisten sok gyermeke adta tovább a Föld embereihez intézett szavaimat; ők a Teremtő gondolatait és szívét nyilatkoztatták ki. Ezért nem mindig szerették és tartották őket tiszteletben azok, akik nem kedvelték az Atya igazságait. Az én érkezésemet számos próféta előzte meg. Aztán eljöttem én is a földi gyermekek világába, és az enyéim, akik felismertek engem, Igének neveztek. Elmondtam, hogy ki voltam én, és a halálba küldtek. Megmutatkoztam ezzel a testemmel, amely átment a földlakók házainak falán, és ettem velük, hogy aztán tetszésem szerint egy másik dimenzióba és egy másik állapotba térjek át. Ti, testvérek, elém mentetek és követtetek engem. Most is ugyanazt teszitek, amit én tettem, és ugyanazt akarjátok, amit én akarok, mert ez a mennyei Atya akarata, aki összefűz bennünket mindent átfogó szeretetében. Ez az Ige azonban, amit a Föld sok követe továbbított, és amit én adtam, néhány ellenkezőt mégsem volt képes a szeretet és az Egyetemes Igazság útjára segíteni. Volt türelmünk és lesz is türelmünk mindig, mert a mennyei Atya türelmes. De az a fájdalom, melyet Ő kinyilatkoztatott, és annak a sok testvérnek a fájdalma, akik igazságtalanul szenvednek és minden időben szenvedtek a Földön, a mártírok imáját az égig segítette, amit János testvér hallott és leírt a Jelenések Könyvében. Lássátok, hogy az Atya ezért kérte minden földi dolog megújítását és azt, hogy ellenségeimet, a testvérek boldogságának és az egyetemes szeretetnek az ellenségeit tegyem lábainak zsámolyává. El van határozva, hogy hamarosan vissza lesz adva a béke a Föld bolygónak és azon gyermekeinek, akik éheznek és szomjaznak és a szeretetet és igazságosságot akarják. Lássátok, hogy mi – az Atya, én, az anyám, és az Egyetemes Testvérközösség minden gyermeke – hamarosan jelen leszünk a Föld hazatérésén, ami a béke szeretetközösségébe való hazatérést jelenti, amely mindannyiunkat egyesít Istenben, az Atyában. Azok, akik szembeszegülnek, és akik gyászt és pusztítást vetnek el a Földön, más helyen és időben kell, hogy az Atya figyelmének tárgyai legyenek. A Föld újra édeni paradicsomkert lesz. A csillaghajókon az ünnepek ünnepe és túláradó öröm fog bekövetkezni, ha átadjuk az Atyának, végtelen szeretetének, irgalmasságának és igazságosságának, megbocsátásra hajlandó és haragra lassú isteni kezeinek azokat az ellenkezőket, akik a gonoszok évezredes tapasztalatát nem akarták elfogadni, és ahelyett inkább süketek maradtak a szeretet és igazság azon szavaival szemben, amelyek nekik adattak és megpecsételtettek a mártírok vérével.”

Fájdalommal telt taps hallatszott fel, még mielőtt a férfi befejezte volna ezen utolsó szavait.

„Hamarosan”, mondta, „meg fogok érkezni, földi testvérek, igen, meg fogunk érkezni azokba az egekbe, hogy legyűrjük a halált és a gyűlöletet, és akkor fel fog ragyogni az alázatosak és az egyszerűek nagysága. A szeretetben és tudásban történő szolgálat fel fogja váltani a hatalom mindenféle tobzódását. Ez annak a vadállatnak a vége lesz, amely Isten helyére akart ülni. Az ember a 6-os számmal van jellemezve, míg Isten a 3-assal. 666 azaz háromszor 6, vagyis az az ember, aki Istennek, az Atyának a helyébe akart ülni. Ez a száma annak a vadállatnak, amely meg fog semmisülni, és vele együtt a hamis próféta is, aki saját – nem igaz – szavát adta, nem a mi szavunkat, nem az enyémet, nem a miénket és nem az egyetlen és igaz Egyetemes Atya szavát.

Amikor minden be lesz teljesítve, akkor ti, az Írások kerubjai befejezitek őrszolgálatotokat, és meg fogjátok engedni, hogy minden földi testvérünk utazhasson a végtelen, az Atya szeretete által teremtett világmindenségben. Én tanúja vagyok ezen Atya szívvel teremtő szeretetének. Senki nem ismeri az Atyát úgy és jobban, mint én. Az Ő gyermekeinek Tőle volt meg a joga arra, hogy utazzanak a végtelen egekben, időzhessenek végtelenül sok teremtett világban és élvezhessék szeretetének végtelen gyümölcseit, de arra már nem volt joguk, hogy visszaéljenek az Ő szuverén szeretetével és elárulják saját magukat, saját és testvéreik életét.

Elküldtük Noét, Mózest, Illést, Énókot és még sokan másokat. Illés testvér, az Atya egyik nagy fia úgy kiáltott fel: ’Felemésztődöm az Istenért, a Seregek Uráért való igyekezetben.’ És hozzáhasonlóan mindenki, akit kiküldtünk, imádta azt, aki előre felállította mennyei seregeit a Földön. Elvittük Illést és még sokan másokat csillaghajóinkra, és ennél ők már átélték a testből való első feltámadást, amelyről minden próféta beszélt, János is a Jelenések Könyvében az 1000 éves Országgal kapcsolatban.

Mi mindig is a földi emberek segítő kísérői voltunk, mint ahogy Rafael is azt tette egykor a fiatal Tóbiással. Sohasem hagytuk őket magukra. Szavunk menedék s igaz ismeret volt mindazok számára, akik el akarták azt fogadni, mint az igazság világosságát. A prófétáknak megmutattuk a vég idejét, valamint a seregek Istenének sok gyermeke balga lázadása fölötti végső győzelmét. Ezékielnek olyan dolgokat mutattunk meg, amelyek épp most játszódnak le a Földön, illetve a közeljövőben történnek meg. Nem az van megírva, hogy Isten megteremtette a sötétséget, hanem hogy megalkotta a világosságot, és elválasztotta azt a sötétségtől. Mert utóbbit az hozta létre, akinek hatalma volt ahhoz, hogy azt megtegye. Mindaz, amit az Atya tett, jó volt, éspedig kivétel nélkül jó, úgy, ahogy a Teremtésről szóló Írások ismételve megerősítik. Az után a kivonulás után, amely a Földön meg fog történni, és amelynek nincs párja a világ és az egyházak történetében, minden emberi törvény átadja helyét a Mennyei Atya isteni és univerzális törvényének. A Mindent Átfogó Szeretet gyermekeit többé nem csábítják el, hogy megbecstelenítsék magukat; minden elleplezett sír fel fogja tárni a belsejét. A Gonosz története be fog fejeződni, és a Sötétség Hercegének minden csalása érvénytelenítve lesz. A Szajha hamarosan meghallja azt a hét mennydörgést, ami el volt pecsételve. Készüljetek fel, Ti, akik az igazságtalanság következtében éheztek és szomjaztok, a Mennyei Birodalom közel van, és mindenki meg fogja azt látni. Szívetek egyetlen kívánsága sem fog elveszni.”

Ekkor mindenki felállt és kórusban hangzott fel:

                        „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

                        szenteltessék meg a Te neved,

                        jelenjen meg a Te országod!

                        Legyen meg a Te akaratod

                        miképpen a Mennyben, úgy a Földön is!

                        Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma is!

                        Bocsásd meg a mi vétkeinket,

                        miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

                        És vezess minket a kísértésben,

                        és szabadíts meg a bajtól, Ámen.”

Az Úr és a csodálatos Asszony teste fényleni kezdtek, mert egy nagy adag fényt bocsátottak ki magukból. Az Úr aranyfényben sugárzott, míg az Asszony hófehér fényben, és ezek a fények betöltötték az egész termet. Előbb a Szűz hófehér fénye dominált, mintha egy máshoz nem hasonlítható ragyogású nap kelt volna fel ebben a templomban. Fénye kiáradt minden sarokba, és egy csodálatos valóságot hozott létre, amely mindent és mindenkit áthatott. Észrevettem, hogy testem és az összes többi testvér teste is fokozatosan átváltozott ilyen fénnyé. Kezdtem érzékelni és megélni magamban mindenkinek a teljes belső valóságát, és részese lettem az Asszony belső lényegének is, és mindenki más is ezt tapasztalta.

Az összes gondolat, az összes érzés, az összes rezzenés és lehetséges felismerés együttesen úgy hangzott, mint egy nagyszerű és kellemes szimfónia, és a gondolkozásnak és a szívnek a harmóniáját eredményezte. Mindannyian eggyé váltunk; az az eksztázis, amit a Mindenségből jött Asszony és az Ő fénye kiváltott, mindenkit és mindent egyesített és kitöltött.

Világokat érzékeltem és más világokban élő testvéreket, akik nem voltak jelen, és megrázó szeretetet és emésztő vágyakozást éreztem, amelyek minden erőmet az Atyára irányították. Fentről fényeső zuhogott, és mindent áthatott a tisztaság és felszabadulás mély érzését teremtve meg.

Ekkor az Úr teste kezdett sugározni: fényesebb lett, mint egy nap, és aranyló és nagyon finom fénye mindenhova behatolt, és elragadtatással és belső megelégedettséggel ajándékozott meg mindenkit. Az egybeolvadó fényeknek ebben a házában egész univerzumokat érzékeltem. Úgy sejtettem, hogy az embernek szellemében nincsenek határai, és egyben finoman elragadó szellemi mélységekbe olvadva is éreztem magam.

Amikor minden a tetőpontján volt és minden testvér szeretetében éreztem magam, az Asszonynak abban a legtisztább és bensőséges szeretetében és az Isten-embernek abban a magával ragadó szeretetében, egy magasztos tűz kerekedett és behatolt minden élőlénybe. Olyan volt, mintha mélységről mélységre vittek volna minket, világból világba, az egyik égből a másikba és az egyik eksztázisból a másikba. Abban a tűzben minden nyilvánvaló volt, és minden ismeret világos. Hallottam ismét azokat a szavakat, amelyek számunkra hangzottak el, és tudatára ébredtem, hogy ez a tűz mindazt volt hivatva kifejezni. A magasból valamiféle felfoghatatlan szépségű isteni arcot láttam leereszkedni; azért szállt alá, hogy magáévá tegye lényünknek minden porcikáját és minden testvérét, a Szűzét és az Úrét ugyanúgy. Egy másik isteni arc a mélységből jött, és felbukkant minden élőlényben.

Végül jött egy harmadik is, amely mintha minden pontból és minden részletből tűnt volna elő, ez mindent egy béke és szeretet iránti vágyakozásba fogott, tüzelt össze, ami egyetlen akaratot szült: feloldódni az Istenségben.

Aztán mindez véget ért, és a hely ilyen események után olyannak tűnt, mintha kihunyt volna, mígnem az erők újra természetes voltukat vették fel, amely azoknak az életfeltételeknek felelt meg, melyek egy olyan nap alatt abban a természetben lehetségesek voltak.

Mi visszatértünk a repkoronghoz. A búcsú egy nagy ünnep volt, és a testvérek szeretetének és testvériességének a feltétlen bizonyítéka. Rafael, Firkon, Kálna és Ilmuth szálltak fel a fedélzetre, valamint Zuhl, aki a kormányzást végezte. A repülő korong alig hangzott fel, és már szálltunk is fel a nagy fényes égbe, az anya- és csillaghajó felé, amely nyugalomban állt a térben. Megkezdődött a Földhöz való visszautazás.

 

 

 

16. fejezet

 

Az utolsó találkozás

 

 1980. szeptember elején hívtak minket az utolsó találkozásra.

Genova területére mentünk. A megadott helyre érkezve megláttuk a repülő korongot, amely annak a napnak a szürkületében, mint egy csoda, olyan látványt nyújtott. Három emberi alak indult el felénk, mi meg a fűben állva vártunk rájuk. Szívem mocorgott és átfutott rajtam a gondolat, hogy ezután már többet nem látjuk majd őket így közelről, ki tudja meddig.

A Szűznek a látványa isteni lényével, mely abban, hogy csak így egyszerűen meglátogatja a földi embereket, annyi szeretetet hordozott, és az ő földöntúli szépsége annyira meghatottak, hogy csak nehezen tudtam könnyeimet visszatartani. A velem levő testvérek is láthatóan meg voltak illetődve, és tekintetüket a három látogatóra irányították. Nem úgy volt, mint korábban, amikor abban a világban voltunk, amelyet mi látogattunk meg. És a Szűz mégis előttünk állt, mint akkor, és szívünk égett a legnagyobb elragadtatástól és a legtisztább szeretettől.

A Szűz mosolygott, és teljes szeretettel nézett ránk. „Nos”, mondta, „minden megtörtént, amit szerettünk volna. Készek vagytok küldetésetekre, mint mindannak tanúi, amit láttatok és hallottatok. Isten szelleme segíteni fog nektek.”

Én olyan jelentéktelennek és tökéletlennek éreztem ekkor magamat ezelőtt a kedves lény előtt, hogy nem mertem megszólalni. Ő várt és újból mosolygott, így leküzdöttem minden félénkségemet.

„Mit kell tennünk?” kérdeztem, „és hogy járjunk el?

Ő kifejező és szeretetre méltó módján összeszedte magát, mintha csak időt szeretett volna hagyni nekünk arra, hogy mi is összegyűjtsük minden figyelmünket. Aztán a következőket mondta:

„Nem szükséges, hogy emberi terveket szőjetek. A Szellem fog rávezetni és megtanítani benneteket arra, hogy mit tegyetek és mondjatok. Most eleget tudtok. Láthattátok, hogy milyen egyszerűséggel vezettünk be benneteket abba a fajta tapasztalatba, amelyben részesültetek. Így hát az Égnek az a legnagyobb tanítása számotokra, gyermekek számára: legyetek egyszerűek, ami a szerénység!”

Nyomatékkal megismételte, és az úgy hangzott, mint egy dallam: „Egyszerűség és szerénység!”

Békesség hatolt mélyen a lényembe, és eloszlatott minden kétkedő kérdést annak a küldetésnek a jövője felől, melyet ránk bíztak és most majd véghez viendő. A Szűz más szavakat is intézett hozzánk; Rafael és Firkon figyelmesen követték beszédét, és elmosolyodtak.

„Többször beszéltetek nekünk arról a könyvről, amit meg kellene jelentetni. Mit tegyünk azzal kapcsolatban?”, kérdeztem.„Mit jelent most az a könyv?”, válaszolta jósággal. A kiadó meglesz, és a Szellem őt is vezetni fogja, hogy az Ég akarata szerint hozza azt nyilvánosságra. Bízzatok, hogy Isten minden időben irányíthassa lépteiteket!”

Nagyjából dél volt. Az eget eltakaró felhők kezdtek oszladozni és közöttük és a ködfoltok között kikandikált a sugárzó nap. A Szűz úgy nézett ki, mintha magára öltötte volna ezt az aranyos fényt. Csodálatosan, elragadóan szép volt. Önkéntelenül letérdeltünk. Firkon imádkozni kezdett: „Az Úr angyala a Szűz Máriának üzenetet vitt.”

„És ő megfogant a Szent Szellemtől”, társult hozzá Rafael hangja.

Mindannyian – mi, földi testvérek és a Mindenségből jött testvérek – ott térdeltünk a Szűz körül, aki egyenesen állt, összekulcsolt kezekkel, sugárzó szemeit az égre emelve. Ruhája olyannak tűnt, mintha a legfinomabb világoskék selyemből lett volna, és nem voltak rajta varratok. Csípőjén egy fehér övet viselt. A ruhának bő ujjai voltak, melyek a csuklónál össze voltak fogva. Aranybarna haja a vállára és a hátára omlott.

Rafaelen aranyszínű tunika volt, mely úgy látszott, mintha időnként valamilyen okkersárga és gesztenyebarna közötti színt vett volna fel. Firkon egy bő, keki színű hajózó öltözetet viselt. Lábukon mindketten rézárnyalatú szandált hordtak, míg a Szűz mezítláb volt.

Rafael elkezdte imádkozni az Ave Máriát. Mi is bekapcsolódtunk, és szívünk kimondhatatlan lelkiséggel telt meg. E gyönyörűséges lénnyel szemben legszívesebben úgy maradtam volna, hogy soha ne kelljen többé felemelkednem, olyan nagy öröm töltött el, és az az érzés, hogy vele együtt visszatérhetek az űrbe. Ő azonban gyengéd kézmozdulattal arra intett minket, hogy álljunk fel.

„Kevés egyetértésre fogtok találni az emberek között”, mondta, „de azok, akik meg akarnak benneteket érteni, odafigyelnek majd rátok. Sokan azok közül, akik hisznek Istenben, megszentségtelenítéssel vádolnak majd benneteket, amiért mertetek mennyei valóságokat és természet fölötti teremtményeket kozmikus alakban ábrázolni. Kérdezzétek meg őket, hogy miért akart maga Isten leszállni a Kozmoszba, és emberi alakot felvenni a Földön. Ne féljetek: a Szellem vezetni fog benneteket és mellettetek lesz, amiben azok is részesednek, akik Jézus szolgálatára és az Ő ügyének – azaz megmentésetekre – szentelik életüket.”

A Szűz aztán mondott még nekünk egynéhány dolgot az elkövetkező idővel, valamint a ránk szabott küldetéssel kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket egyes problémákra, melyekkel tanúságtételünk során találkoznunk kell majd.

„Nem kell félnetek semmitől”, mondta, „meg fogjátok tenni tanúbizonyságotokat. Legyetek szerények és szolgáljátok testvéreiteket, mint ahogyan Isten szolgál minket és mi szolgálunk benneteket. Én mindig közel leszek hozzátok, és úgy fogok gondoskodni rólatok, mint egy anya.”

Ezután még további dolgokat ajánlott nekünk jóságosan és gondoskodással, mint anya és testvér, bölcsen és okosan. Majd megáldott bennünket, miközben mindannyiunkra rátette a kezét. Amíg még továbbra is a fűben térdeltünk, Rafaellel és Firkonnal együtt eltávolodott.

*

A korong villámgyorsan szállt el. Szívünkben nagy békességet éreztünk, de én legszívesebben sírtam volna, mert tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

 

 

 

17. fejezet

 

A megmentés ajándéka

 

Nem volt nagyon könnyű számunkra a hétköznapi élet újbóli megszokása úgy, hogy többet nem találkoztunk az űrtestvérekkel. De azért nem vesztettük el a „kozmikus kapcsolat”-ot, és az az első időben lehetővé tette számunkra, hogy panaszainkat az Égbe emeljük. Különösen azt tanácsolták nekünk, hogy úgy kellene tanúbizonyságot tennünk földi testvéreink között, hogy közben nem várunk újabb találkozásokra vagy rendkívüli eseményekre.

Sok mindenre emlékeztem, amit elmondtak nekünk. Ekkortájt értettem meg, miért ismételgették, hogy „erős hittel kell rendelkeznetek”. Valójában az volt a benyomásom, hogy hosszú ideig fénybe mártva éltem, most pedig a legsűrűbb sötétségbe vettetve éreztem magam. Ekkor kezdtem felfogni, hogy mit jelent ebben a világban a hit abból a szempontból, hogy a fény elébe mehessünk. Azok a napok nagyon nehezek voltak számomra.

Újra felötlött bennem néhány mondatuk: „Lesz tudásotok, de olyanok lesztek, mint mindenki más”, vagy: „ha a Földről valaki olyan tapasztalatban részesült volna, mint ti és újra visszalenne helyezve az átlagos életbe, ahol segítségünk nélkül kellene továbbélnie, az bizony megőrülne. De ne féljetek; ti nem fogjátok elveszteni a fejeteket. Közületek senki nem fog megbolondulni.” És ez nagy vigaszt jelentett számomra és belső erőt, amelyek nagyban enyhítették gyötrődésemet.

Tinának és Paulnak is át kellett menniük ezen a megpróbáltatáson. Időnként hosszasan beszélgettünk ezzel kapcsolatban, és Tina könnyekben oldódott fel és vigasztalhatatlannak tűnt. Én néhány baráti körömhöz tartozott személynek kezdtem beszélni az élményeinkről, melyeket én a többiek mellett, mint fő érintett éltem meg. A szavak körbejártak, és a városban szóbeszéd támadt. Nem hiányoztak az első kétkedő megnyilvánulások és az első fájdalmas tapasztalatok, melyek hozzáadódtak belső vívódásaimhoz.

Tinának azt ajánlották, hogy bizonyos időre vonja ki magát a témából.

Paul segítségével kezdtem el beszélni az első olyan csoportoknak, amelyek szerették volna, ha tájékoztatást kapnak a történtekről. Paul erősnek és biztosnak érezte magát. Bennem ezzel szemben felébredt egyfajta idegenkedés, ami elsősorban a velem született szégyenlősségnek a következménye volt. De Paul bátorsága által ösztönözve „felléptem” összejöveteleken, melyeket itt-ott tartottak Genovában. És ezeken amint el kellett kezdenem beszélni, erő szállt meg; békességben éreztem magam, és intenzív szeretet hozta ki belőlem folyamatosan a megfelelő szavakat. Aztán megint beállt a korábbi állapotom, melyben legszívesebben elbújtam volna. Amikor az emberek a legkülönfélébb kérdéseket tették fel nekem, visszaemlékeztem arra, mennyi kérdést tettünk fel mi az űrtestvéreknek. Firkonnak, annak az angyali lénynek, aki sose akarta elárulni nekünk igazi nevét, többször feltettem a kérdést, miért van hozzánk annyi türelmük és olyan hihetetlen szeretetük. És a válasz mindig az volt: Isten szeret minket, és mi is szeretünk benneteket.” Így most késztetve éreztük magunkat arra, hogy mi is kinyilvánítsuk ezt a szeretetet földi testvéreink felé.

Az űrtestvérekkel történt találkozásaink hat hónapja alatt az Úr hangja gyakran szólt hozzám. Lakásom csendjébe való visszavonulásra szólított fel. „Üsd fel a Bibliát”, mondta, „és olvasd. Én fogok hozzád beszélni.”

Megtettem ezt, és miközben olvastam az Írás szavait, úgy beszélt hozzám, hogy sok dolgot megvilágított számomra. Hangja kellemes volt és mély benyomást tett rám, lelkesített, amíg hallottam. El voltam ragadtatva a bibliai beszámolók szépségétől, és csodálkoznom kellett, hogy a mai világesemények kiolvashatók azokból az ősrégi szavakból.

Gyakran láttam Őt olyan színes fény lüktetésében, amelyben egy éjszaka meglátogatott engem. Néha úgy éreztem, hogy vállaimhoz jön, és olyankor azonnal nagy boldogság és mélységes békesség érzése kerített hatalmába, és öröm vonult lelkembe.

Mialatt egy napon megint azokra a szavakra gondoltam, melyeket röviddel azelőtt a testvérek intéztek hozzánk, és úgymond találomra felütöttem a Bibliát, hirtelen mellettem volt az Úr, és hallottam, amint azt mondja: „Már túl sokáig időztem azok között, akik gyűlölik a békét. Én a béke szavait beszélem, ők azonban háborúra uszítanak.” Ezek a 120.zsoltár szavai voltak, melynek címe: A béke ellenségei.

Zavart lettem, és megkérdeztem, hogy melyik háborúról beszél.

A következőket mondta:

„A valóság igazi elemeit a szellemi dolgok képezik, nem az anyagiak. Amikor hozzátok beszélek, mindenekelőtt mindig azt értem, ami a szellemieket illeti. Más alkalommal pedig elmagyaráztam neked, hogy az anyag szorosan összefügg a szellem sorsával.” Mély hallgatás következett, mialatt egyértelműen éreztem az Úr jelenlétét közelségemben, aki akkor a jobb oldalamon volt. Komoly hangon, amely szomorúnak tűnt számomra, továbbmenve így folytatta:

„Az a nagy háború, amilyenhez fogható még nem volt ezen a bolygón, csak halvány lenyomata lesz annak a pusztításnak, amelyet az ellenség az Atya gyermekeiben szellemileg tesz majd. Ahogyan meg van írva János Jelenéseinek a Könyvében, ez még az Ég csillagait is eltünteti a láthatárról. Csak épp nem mindet. És az Atya szeretetével és a Föld egy máshoz nem fogható megmentésének ajándékával fog válaszolni.”

Visszaemlékeztem arra, amit a Szűz jelzett nekünk előre a nagy réten történt találkozásunkkor. Megértettem, hogy ez összefüggésben állt a harmadik fatimai titokkal és azokkal a történésekkel, amelyek János prófétai Apokalipszisében megelőzik az 1000 éves Birodalmat. Újra hallgatás állt be. Láttam, hogy tekintetét fény vette körül. Éreztem, hogy még mondana valamit, és feszülten vártam. Ez a bejelentés egyedüli és rendkívüli jelentőségű volt a földi emberiség számára; én mégis az irgalmasság és megmentés nagyszerű jelének érzékeltem azt. Folytatta: „Olvassátok el testi anyám üzeneteit: a fatimait, La Salette-it és a többit. Ő azért jött le hozzátok, hogy a szeretetnek és megmentésnek egy nagy és erős magját hozza a Földre, másrészt pedig azok komoly figyelmeztetésére, akik a gonosz győzelmét akarják a maguk és a hozzájuk hasonló testvérek számára. A szerencsétlenség ezen előidézőinek”, fejezte be, „nem lesz semmiféle mentségük. Mert olyan nagy kinyilatkoztatásokra került sor, hogy azok még a vakokat és a süketeket is el kell, hogy érjék.”

És ekkor az Úr már nem volt mellettem jelen abban az alakban. A szívem ujjongott a kimondhatatlan örömtől, bár utolsó szavai a szomorúság egy érzését keltették bennem.

Legszívesebben innen, a szobámból ki mentem volna az utcára, hogy mindenkinek és minden testvérnek, akivel csak találkozok, elmondjam, hogy tenni kellene valamit.

Emlékeztem Jézusnak azon szavaira is, hogy a Mester fölött nem áll senki. Feljegyeztem a hallott szavakat füzetembe, mint ahogy mindig is tettem, és el voltam határozva, hogy tiszta szívemből megtegyem az én hozzájárulásomat a világ megmentésének jó ügyéhez, ami minden jóakaratú ember reménysége.

 

 

18. fejezet 

 

Sugárhatás autójavítást tett szükségessé

 

 

Genova,1984. márc.4.

Az Edizioni Mediterranee Róma Kiadó által megjelentetett „Angyalok csillaghajókban” című könyvem második fejezetében és a német kéziratban is beszéltem arról az első tapasztalatomról, amelyben legelőször ismerkedhettem meg egy világűrből származó repülő diszkosszal.

Az azokkal a fontos részekkel való foglalkozásom mellett, melyek azon első alkalommal való visszaemlékezésemkor a felszínre jöttek, sok részletet elhanyagoltam, amelyekről most szeretnék tudósítani, mivel barátságos felkérést kaptam Wiesbadenből egy folyóirat vezetőitől. Az „Angyalok csillaghajókban” második fejezetének oldalain mindenről tudósítottam, amit feljegyeztem magamnak arról az űrhajóval való első találkozásomról, melyből Rafael kb. 2 órán keresztül beszélt velem. Amit azonban nem foglaltam írásba, hanem csak az eset tanúinak mondtam el (nem szemtanúk, hanem röviddel az eset után beszéltem velük), az az, hogy az űrhajóból, amely az egész idő alatt a fák fölött lebegett, elindulásának pillanatában olyan energia áradt ki, hogy autóm – Fiat 500 L – motorjának szerkezetei és gumitömítései megolvadtak. Ami mindenekelőtt érdekes, az az, hogy a motor, amikor be akartam indítani, egy nagy füstfelhőt bocsátott ki magából.

A szerelőnek, akit kihívtam, nem tudtam elmesélni az eset igazi okát, mert attól féltem, hogy úgysem hiszi el nekem. Megvizsgálta a kocsit, elcsodálkozott, és egyetlen magyarázatként annyit tudott mondani, hogy a forgalom miatt biztosan túl alacsony sebességgel mentem, és így hevíthettem túl a motort olyan mértékben, hogy a gumialkatrészek megolvadtak. De igazából nem talált magyarázatot az esetre. Én a magam részéről nem feszegettem tovább a dolgot, és azt mondtam, hogy valószínűleg így történhetett. Erre nem kérdezett tovább. Mivel nem tudtam megcáfolni a szerelő tézisét, hogy ne kelljen neki felfednem a földön kívüli repülő diszkosszal való közeli találkozásomat, hallgattam, és meghagytam feltételezésében.

Így jött el annak a jelentőségteljes napnak az estéje, és vonattal kellett visszatérnem Genovába. Fiat 500-asomat Finálé-ban hagytam javításra.

A későbbiekben megkérdeztem Rafaelt és a többi űrtestvért, hogy miért okoztak kárt repülő diszkoszukból, hiszen ez egy olyan dolog volt, ami kellemetlenséget jelentett nekem a Genovába történő hazatérésemben, és a javítás pénzbe is került. Elmondtam Rafaelnek, hogy számomra úgy tűnik, ez nincs összhangban az egyetemes szeretetről adott tanításaikkal.

Rafael válaszában és indoklásában nagyon mértéktartó volt. Azt mondta, hogy nagyon fontos volt, hogy semmilyen kétségem ne legyen afelől, hogy valóban közeli találkozásom volt a diszkosszal és vele. Így, miután a velük való találkozásnak e félreérthetetlen jelével rendelkeztem, nem lesz kétségem afelől, hogy vajon csak álmodtam-e vagy különös fantáziák áldozata lettem volna. Szerintük az a tény, hogy az űrjárműből kiáradó kozmikus energia ilyen érzékeny kárt okozott az autómban, megcáfolhatatlan bizonyítéka mindazon dolgok realitásának, amiket átéltem. Figyelmeztettek, hogy ne legyen gondom efelől és ne kérdezzek túl sokat a miértekről. Valóban, ha ezt így akarták, annak meg is volt bizonyára az oka.

 Most fel szeretnék tárni egy másik tényt is, még mindig azzal az első találkozással kapcsolatban, amelyről csak két genovai barátom szerzett tudomást. Rafael kérésével ellentétesen arra az első találkozásra egy mini felvevőkészülékkel mentem, amit a zsebemben vittem és az egész idő alatt bekapcsolva hagytam, azzal a szándékkal, hogy amennyit csak lehetséges, felvegyek a beszélgetésből. Rafael, aki kétségtelenül tudott a dologról, figyelmeztetett, hogy a vele való találkozás alatt ne használjak semmilyen műszaki eszközt. De arra külön nem szólított fel, hogy kapcsoljam ki a felvevőkészüléket. Viszont arra is utalt, hogy fényképezőgépek sincsenek megengedve.

A találkozás után Finaléból Genovába történt visszautazásom alatt a fülemhez tartottam a mini készüléket, hogy meghallgassam, vajon mi került rögzítésre az első találkozásból. Nagy volt a boldogságom, mert a készülék, bár kihagyásokkal és nem jó minőségben, de visszaadta a Rafaellel folytatott beszélgetésem néhány részletét és jól lehetett hallani az űrhajó zummogását is, ami a közelemben volt.

A rákövetkező reggelen, amikor két genovai barátomnak vissza kellett adnom a mini készüléket, nem tudtam megállni, hogy bár indirekt módon, de ne tegyek utalást számukra arra vonatkozóan, hogy mi célból kértem tőlük kölcsön a kis készüléket. Így legalábbis a szalag első részét meg kellett, hogy hallgassák. Nagy meglepetésemre azonban majdnem minden le volt törölve, mintha csak egy láthatatlan kéz avatkozott volna közbe. Azt, ami a zummogásból és a hangból különös módon visszamaradt, a barátaim nehezen értelmezhetőnek nevezték.

Ezek és más olyan részletek, amelyeket az „Angyalok csillaghajókban” olasz kiadásából szándékosan kihagytam, az emberi síkon bizonyára semmi különöset nem jelentenek azoknak a természetfölötti tényeknek a belső és szellemi realitásaihoz képest, amelyeket én, Tina és más genovai barátok megtapasztaltunk. Számunkra azonban tapasztalataink gazdagításai maradnak, és külső bizonyítékokként szolgálhatnak. Ezek az emberi síkon is teljessé teszik azoknak a földön kívüli testvéreknek a nagy és együttérző érdeklődését és csodálatra méltó tevékenységét, akik meglátogattak bennünket.

                                                                                                                                                                     Giorgio Dibitonto, Genova